Kitabı oku: «Álomvilág: Elbeszélések», sayfa 10

VI

Luis, uj életre vágyakozva, visszamenekült első szerelméhez. De a munka nem szerzett enyhülést neki, mert törekvéseinek egyre kevesebb foganatja volt.

Mikor a madridi könyvesboltokban megjelent az első könyv, melyen már csak az ő neve állott, még azt mondták róla, hogy: méltó testvére annak a csodálatos lángelmének, a kit Esteban de Montalvonak neveztek. Öcscse révén bekerült a spanyol irodalom jelesei közé, de ezt a kiváltságos méltóságát nem őrizhette meg sokáig. Második könyve, mely az ő szemében sokkal érettebb alkotás volt első kisérleteiknél, már szóhoz juttatta azokat, a kik nagyot csalatkoztak az élő Montalvo tehetségében. Ezek úgy találták, hogy a nagy Estebant meg a másik Montalvot nem lehet együtt emlegetni, bár az utóbbi is derék legény, a ki szintén szerzett valamelyes érdemeket s mindenesetre tiszteletreméltó irodalmi alak, mert végre is bátyja, s mi több: dolgozótársa volt az elhunyt nagy költőnek.

Elmult vagy húsz év. Uj emberek jöttek, a kik más hangon másról énekeltek. Az izlés, a divat megváltozott s Montalvo még egyre irta régi módi történeteit.

Már csak ő irt ebben a régies formában; úgy, a hogy Esteban irt annak idején. De mig Esteban dolgait, mint klasszikus remekeket, az iskolában olvastatták, a Luis de Montalvo uj szerzeményeivel nem törődött senki.

Az uj emberek nem igen ismerték Luis de Montalvot; nem olvasták, nem is hederitettek rá. Lassankint köztudattá lett, a mit ő maga hirdetett először, hogy a nagy napokban csak iródeákja volt öcscsének, s mig Esteban a villámlás és a fergeteg volt, ő: csak az engedelmes kéz, mely papirra tette ama lángelme gondolatvilágát. Nem bántották – hadd éldegéljen öcscse nevéből! – de nem foglalkoztak vele, nem létezett.

És Luis de Montalvo csak irta, irta tovább régies meséit, a melyeket senki se olvasott. Mert mit csinált volna egyebet?!

VII

Hatvan éves korában Luis Galvez de Montalvo, a ki az utolsó húsz esztendőt özvegységben, bánatban és elhagyatottságban töltötte, igen bolond dologra határozta magát. Feleségül vett egy tizenhat esztendős leányt, a ki férjhez ment volna az ördöghöz is, és a kinek, minthogy másféle kérőt nem tudott találni, jó volt az öreg kopott firkász is.

Egész Madrid megbotránkozott ezen a czinizmuson.

– Hogy bolond és nevetnivaló – szólt egy úr, a ki eddig soha se törődött vele – azt régen tudjuk. Ám álljon a feje tetejére, ha kedve tartja, otthon, a négy fala közt; de a nyilvánosság előtt becsülje meg magát. Neki, a ki ma egyetlen örököse az Esteban de Montalvo nevének, nincs joga megbotránkoztatni az egész világot; nincs joga szégyent hozni a nagy Estebanra, a ki az egész nemzet büszkesége.

Ez volt az általános vélemény, s többen akkép gondolkoztak, hogy ezt a bolond, szégyenletes és kegyelet nélkül való házasságot minden áron meg kellene gátolni.

– Ideggyógyító intézetbe kellene vinni – mondták. – Ha valaki hatvan éves korában tizenhat éves leányt vesz el, az már nem is czinizmus, hanem nyilvánvaló betegség. Vagy nem világos jele-e az aggkorral járó gyöngeelméjüségnek?

De hamarjában nem volt rá törvényes alap, hogy minden nagyobb botrány nélkül az őrültek közé vigyék, s mig barátai azon tanakodtak, miképpen lehetne Esteban emlékét ettől a szégyentől megóvni, Luis de Montalvo titokban elvette a leányt.

A megsértett világrend természetesen megboszulta magát. A tizenhat esztendős asszony ugyancsak megtánczoltatta agg férjét, s Luis de Montalvo nemsokára sirva gondolt az első asszonyra, a ki egykor mint a megtestesült szemrehányás, hangtalanul járt fel s alá az öreg iró szomorú, hideg otthonában, régen, húsz, harmincz esztendővel ezelőtt.

VIII

Egy téli éjszaka – három óra felé járhatott az idő – Luis Galvez de Montalvo két ifju legény társaságában iddogált a Szent Izidor-kávéházban.

Szokása szerint tökrészeg volt; a nyolczadik grognál tartott.

Arcza kiveresedett az italtól; mereven bámult maga elé s szüntelen motyogott. Senki se figyelt rá; a fiatalok se, a kikkel ivott.

Egyszerre nagy társaság állitott be a kávéházba, lármázva, vigan. Az ujonnan érkezők egy lakomáról jöttek, a hol február tizenharmadikát ünnepelték.

Akkoriban volt negyvenedik évfordulója a »februári napok«-nak. Annak a forradalomnak, mely Esteban de Montalvot megölte.

A szabadelvü kormány, hogy elterelje az ország figyelmét azokról a pénzügyi zavarokról, melyeket a legutóbbi háboru okozott, elhatározta, hogy szokatlan fénynyel ünnepli meg ezeket az emlékezetes napokat. Már vagy hatodik hete dúlt a kegyelet. Megünnepelték február nyolczadikát, tizedikét, tizenharmadikát, megünnepelték volna február harminczadikát is, ha egyáltalán volna február harminczadika. Madrid városa teljesen átadta magát a lelkesedésnek.

A lakoma igen jó lehetett, mert azok a kitartó honfiak, a kik a kávéházban óhajtották végezni az ünnepet, fölötte emelkedett hangulatban üdvözölték a legközelebbi évfordulót, február tizennegyedikét. Egy igen rekedt s igen kopasz úr, a ki két év óta mindennap két-három órán át siratta Spanyolországot, ujra megkezdte a felköszöntő-mondást, s azt javasolta, hogy a februári ünneplést ismételjék meg augusztusban; nevezetes napok évfordulója lesz akkor is s a lelkesedés lehet sok, ámde soha se lehet elég. Vagy lehet elég, de soha se lehet sok.

– Ostoba! – szólalt meg hirtelen a holtrészeg Montalvo, azon a hangon, mely egykor nagyon hasonlitott a mennydörgéshez. – Hagyjátok már egyszer békében azokat, a kik meghaltak; keressetek más fejős teheneket!..

S még folytatta, de a többit már nem lehetett hallani.

Óriási lárma kerekedett.

– Ki az?

– Mit akar?

– Verjétek agyon!

– Megsértette a vértanuk emlékét!

– Rugjátok ki a hazaárulót!

S az ittas vén ember igen rosszul járt volna, ha a két fiatal segitségére nem siet.

– Nem látják, hogy részeg? Fogalma sincs róla, hogy mit beszél. Nincsen magánál. Már nyolcz óra óta iszik, s részeg, mint a csap.

Csakugyan alig tudták haza szállitani. Egy pár percz mulva teljesen elvesztette az eszét, s hiába támogatták, nem tudott lábára állani. Nagynehezen mégis haza vezették.

– Szegény öreg! – szólt az egyik fiatal ember, mikor végre megszabadultak terhüktől. – Hova züllött ez az ember, Istenem, hova züllött!..

– Nagyon is sokáig élt – vélte a másik. – Neki ott kellett volna meghalnia a torlaszokon!

Aztán egyébről beszéltek. Politikáról s mindenféléről, a hogy fiatal emberek szokták, a kik egész éjszakákat átkóborolnak s hajnalig vitatkoznak az utczán.

Eltünődtek Spanyolország jelen állapotán, s a mint a vértanuk piaczán elhaladtak Esteban de Montalvo szobra mellett, egyikük felsóhajtott:

– Istenem, ha ő élne!

– Igen, ő még megmenthetné Spanyolországot – felelt a másik, mély meggyőződéssel.

AQUA VITAE

I

Aldulianu hadnagygyal a szegény Gál Ernőnél ismerkedtem meg, a mivel azt akarom mondani, hogy Aldulianu hadnagy igen különös katona volt.

A szegény Gál Ernő… de van-e, a ki nem ismerte őt? A ki ebben az országban tollat vagy ecsetet forgat, ha csak az erdőben nem él, mint athéni Timon, négy vagy öt évvel ezelőtt nem igen kerülhette el, hogy minduntalan ne találkozzék vele. S a ki egyszer-másszor meg szokott fordulni a szinházak első előadásain, a hangverseny-termekben, meg a műtárlatban, okvetetlenül emlékezni fog élénk alakjára, mandula vágásu, barátságos szemére, és természettől göndör, szép, fekete hajára, melynek nem egy szerelmet köszönhetett.

De ismerték őt Párisban, Münchenben és Rómában is. A téli városokban mindig hónapokig időzött, a társaságos élet nagy középpontjait évről-évre meglátogatta, s az összeköttetéseit soha se hanyagolta el. Mindenütt megfordult, mindenütt voltak barátai, és Sándor-utczai lakása oly ismert czim volt egész Európában, akár a Café Riche.

Ebben a Sándor-utczai lakásban, ha a házigazda egypár hónapot Budapesten töltött, meglehetősen tarka társaság szokott összeverődni. Találkoztál itt irókkal és festőkkel, grófokkal és szinészekkel, urakkal, urfiakkal, és válogatott czigánylegényekkel. Ma egy rossz kabátú verselőt találtál ott egy nagykövetnek a majoreskójával, másnap egy kiváló zongorázót, a ki a szőnyegen aludt, egy szobrászt, a kit semmi módon nem lehetett megszólalásra birni, egy kezdő szinészt, a kiben Gál Ernő tehetséget fedezett fel, egy idegen országból érkező csodabogarat, a kiről utóbb kisült, hogy a század legnagyobb gondolkozója, s egy festőt, a ki torzképeket rajzolt az egész társaságról. Nem is képzelhettél ennél furcsább népet. A vendégeknek, a kik itt összetalálkoztak, soha se volt egymáshoz semmi mondani valójuk, s általánosságban a Gál Ernő látogatói csak két dologra nézve egyeztek meg: mindnyájan szerették a teát, és mindnyájan szerették a művészetet, ha másként nem, egy-egy csinos szinésznő formájában.

Gál Ernő soha se unta meg ezt a fölötte vegyes társaságot. Valami érthetetlen, konok érdeklődéssel viseltetett a nem közönséges viselkedésü, a sajátságosan gondolkozó, meg a tehetséges emberek iránt, s mint más ember utána jár a nőknek, Gál Ernő azzal töltötte az életét, hogy a tehetségek után járt, a kiket aztán rendre meghívott magához. Azoknak, a kiket egy darabig értékes embereknek tartott, meg kellett ismerkedniök vele. Valósággal gyüjtötte az érdekes alakokat, a mint mások levél-bélyegeket, füzértáncz-jelvényeket, vagy eltört báli legyezőket gyüjtenek.

A török szultánnak, azt mondják, háromszáz felesége van. Ez mindenesetre csodálatos dolog. De én még a török szultánnál is érthetetlenebbnek találtam a szegény Gál Ernőt, a kinek háromszáz barátja volt. Hogy igazságos legyek, el kell ismernem, hogy ez a háromszáz ember mind igaz barátsággal viseltetett iránta. Nem is igen lehetett őt nem szeretni; hisz maga volt a gyöngédség, finomság és nemesség. Úgy élt a létért való küzdelem világában, mint egy virág; soha se okozott még csak egy rossz pillanatot se.

Hogy őt sokan szerették, az érthető volt. De ő, hogyan oszthatta meg az érdeklődését háromszáz barát és nem tudom hány jóismerős között? Pedig nem volt szokása elcsapni a régi czimboráit. Az ő szeretetreméltóságából mindenkinek jutott, mint a bibliai négy kenyérből; s azokat a barátait, a kiket hosszabb ideig nem kereshetett fel, elárasztotta kedvességekkel teli, kissé idegesen élénk, bizalmas levelekkel. Mégis, úgy képzelem, sokkal kevésbbé szerette a meghittjeit, mint a hogy ezek őt; mert mindig keresett és mindig talált uj meghitteket. Koronkint úgy tünt fel előttem, mint a barátság Don Juanja, a ki nem is a barátjait szereti, hanem inkább azokat a meghittségeket, a melyek a barátságból fakadnak; a hogy a sevillai kaland-vadászt nem a szeretői érdekelték, hanem maga a szerelem, egy álmodott és csak óhajtott szerelem, a melyet folyvást űzött, s a melyet nem találhatott fel soha.

Gál Ernő, azt hiszem, a lángelmét kereste a barátjaiban. Szinte gyerekes kiváncsisággal nézett a lelkébe minden uj médiumnak; s mikor ezt ismertnek, egyhangúnak, vagy földhöz ragadtnak találta, tovább ment. Uri ember volt, s nem neheztelt rád csak azért, mert csalódott benned; később is ápolta ismeretségedet, de tovább ment, uj barátokat keresni. Bizonyára soha se találta meg az annyit hajszolt, igazi lángelmét; pedig a naplója teli volt fényes és nagy nevekkel.

Önök kétségen kivül úgy találják, hogy ehhez jókora gyerekesség kellett. Meglehet; de legyen szabad hozzátennem, hogy ez a gyerekesség meglehetősen különös volt.

Úgy képzelem, ez a mi szegény barátunk senkit és semmit se szeretett igazán, csak a művészetet. S ennek az ős, örök istenasszonynak alighanem ő volt az utolsó szerelmese.

A művészet ma már bejáratos a házmesteri lakásokba is, de a mióta vulgivaga, igazi, odaadó, önzetlen szerelmesei nincsenek többé. Udvarlói, ó azok vannak elegen. De legyünk őszinték. A művészet ma a legtöbb embernek egy nem közönséges divathölgy, a kivel együtt mutatkozni nem árt; a tömegnek most is az a bizonyos Hekuba; egynek kereső élettárs, másnak egyszerüen fejős tehén; a jobbaknak kellemes ismeretség, a legjobbaknak egy öreg szerető, a kihez mindig visszatér az ember. Olyan emberek, a kiknek az Egyetlen, a Mindenek felett való, a kiknek istensége és az egész világa, olyan emberek nincsenek többé.

Gál Ernő volt az utolsó ilyen ember.

Az ő szerelme igaz, teljesen odaadó, és osztatlan volt, nem úgy, mint azoké, a kik csak az ajkukon hordják ezt a szerelmet, a kik a művészet képében csak a tulajdon érdekeiket szeretik, a tulajdon művészi érzéküknek udvarolnak, a tulajdon hiúságukat legyezgetik. Ne bízzanak önök az alkotókban! Az alkotó önző szerelmes. Az igazi úgy tesz, mint Cordelia; hallgat és szeret. A legszerelmesebb szerelmesek azok, a kik, mint Petrarca, csak sorvadnak s égnek az olthatatlan vágytól, a tizenegy gyermeket pedig a férjre, De Sade urra bízzák.

Gál Ernő nem irt, nem festett, nem faragott, és ha zongorázott, a másét zongorázta. Csak tervei voltak, álomba való, mesés, homályos tervei, a melyeket nem lehetett megvalósítani.

De azért még se érdekelte egyéb, csak a művészet. Minden más dolog közönbös és kicsinyes volt előtte.

Olyan családból származott, melynek minden egyes tagja szerepet játszott a politikában. Ő, ha politikáról volt szó, türelmesen mosolygott, mint mi, hogyha csöndes őrültekkel beszélünk. Volt egy pusztája, a hová koronkint lerándult, de csak azért, hogy a parasztok bölcs beszédének művészi formáin csudálkozzék, s hogy a béreseit passió-játékokra tanítsa be. Az ispánja nem győzte csóválni a fejét ezeken a gyerekességeken, s álmélkodva nézte az orosz festőkből, amerikai verselőkből, s franczia zeneköltőkből álló közönséget, mely a passiót játszó parasztokat bámulta. Viszont Ernő, az ispán láttára, mindig mély sajnálkozással és részvéttel csudálkozott el azon, hogy még most is vannak emberek, a kik mezőgazdasággal foglalkoznak. A tudományból csak a nagy eredmények érdekelték, a katonásdit őrültségnek tartotta; a kereskedelmet enyhébben itélte meg, de abból a kissé zavart nyájasságból, melylyel a művészi hajlandóság nélkül való emberekkel beszélt, ki lehetett olvasni, hogy olyanforma lényeknek nézi őket, mint mi a sziú-indiánokat.

Még az asszonyok se érdekelték igazán. Mert csak olyan nők érdekelték, a kik inkább művésznők voltak, mint asszonyok. Egy hetven éves öreg dáma, a ki szép verseket irt, sokkal kedvesebb volt neki minden szépségnél, a ki csak szépség volt, semmi egyéb.

Szegény Ernő! Meg volt irva róla, hogy fogadóban haljon meg, s szinésznők zárják le a szemét. A betegszoba indiai növények nehéz illatával volt tele, alant, az esplanade-on, a Lohengrin nászindulóját játszották, s a zenekar tulharsogta a tenger csöndes moraját.

II

Abban az időben, mikor Gál Ernő még rendesen itthon töltötte a telet, én impresszionista képeket festettem, idegesen, lázasan, tombolóan impresszionista képeket. Az eredetiségem az volt, hogy a tájképeimből kizártam az embert, s kizártam az egész állat- és növényvilágot. Az én festményeimen nem volt se fauna, se flóra; a néma, a látszólag élettelen természet volt az, mely vásznaimon beszélt… és ékesen szólt annak, a ki érti a természet beszédét.

Két kedves tárgyam volt: a tenger, a maga végtelenségében, egyhangúságában és szennyes szinében, és a sziklák, a maguk kopárságában, egyhangúságában és szintelenségében. A szomorú szinü habok s a komor kő volt a különlegességem; a képeimen nem lehetett egyebet látni, csak vizet, vizet és vizet, vagy: szienitet, márgát és bazaltot.

Voltak, a kik kicsúfoltak. Egy biráló, az 1890-iki őszi tárlatról szólván, ekkép emlékezett meg rólam:

»26. sz. Folyadék. 29. sz. Folyadék. 30. sz. Szilárd testek. 31. sz. Szilárd testek. 32. sz. Folyadék. Festette: Kovács Sándor. Sok folyadék, s hatalmas szilárd testek«.

De voltak elszánt híveim is, a kik szembe szálltak értem a közvéleménynyel. S Gál Ernő gyakran szólt hozzám így:

– Tudod-e, hogy Aldulianunak nagyon tetszett az Éj?!… Aldulianu a Téli tájtól el volt ragadtatva… Aldulianu azt mondta, hogy a Szélcsend a te legremekebb munkád…

Kezdtem nagyon kiváncsi lenni erre a katonára, a ki végig kitartott mellettem, s a ki nem csüggedett még akkor sem, mikor már magam is meg voltam rendülve.

A Gál Ernő szavaiból már tudtam róla egyetmást. Aldulianu a mi szegény barátunk meghittjeinek a legszűkebb köréhez tartozott. Hadnagy volt nem tudom melyik huszárezrednél, Kecskeméten állomásozott, s így, rövid szabadsággal, sűrűn feljöhetett Pestre. Tudtam róla még azt is, hogy régi katona családból származik s Boszniában kitüntette magát. Tudtam végre, hogy remek zongorás, a ki egyszersmind zeneszerző is a szabad idejében, s hangulatos dalokban zenésiti meg Poe Edgar, Baudelaire és Dante Gabriel Rossetti legszebb verseit, azokat, a melyek csak rejtelmességekről szólnak, csodálatos, titokzatos hangon.

A véletlen úgy akarta, hogy sohase találkozzunk. Nemsokára az ezredét áthelyezték Temesvárra; csak ritkán járt fel Pestre, s kevesebbet hallatott magáról.

Hanem azért, egy darabig, tisztában voltam azzal, hogy mit gondoljak róla. Gál Ernőnél találkoztam már egynehány katonával, s mondhatom, a Gál Ernő katonái igen furcsa katonák voltak. Derék, kitünő fiuk, a kik rendben végezték a szolgálatukat, de a kiket, első látásra, inkább szép lelkü postatiszteknek nézett volna az ember. Ezek a katonák az Ueber Land und Meer leghívebb előfizetői közé tartoztak, legyezőt és majolikát festettek, czimbalmoztak, este nyolcz órakor jártak haza, nem czigaretteztek, és czitromvizet ittak. Volt köztük egy dragonyos kapitány, a ki lélekre inkább érzelgős tévedtnőhöz hasonlított; s a tulajdon szememmel láttam, hogy egy gyalogos főhadnagy, a ki a Gál Ernő lakása felől jött, a szakadó záporban esernyővel, egy valóságos, polgári esernyővel, szállt fel a lóvasutra.

Szentül meg voltam győződve, hogy Aldulianu barátunk, Poe Edgar rajongó híve, s kőzeteimnek lelkes tisztelője, a hadseregnek ugyanehhez a gyönge állományához tartozik.

Egyszer aztán megpillantottam az arczképét valamelyik képes napilapban. A rajz ezt a czimet viselte

Vitéz lajdinánt Aldulianu,

vagy:

a hadnagy úr mulat

Csakhogy az arczkép nem Aldulianut ábrázolta, hanem a képviselőház egy ismert alakját. Tudva levő, hogy a képes néplapok, ha valamely ismeretlen férfiú arczképét kell közölniök, a kinek a fényképét nem lehet megszerezni, úgy segítenek magukon, a hogy éppen tudnak. Szóval a kép nem igen lehetett hű.

A szöveg azonban többet mondott minden arczképnél. Mert ebben a szövegben kemény dolgok voltak. Szoldateszka brutalitás, granicsár hazátlanság, lajdinánt henczegés, polgári vér, kutyakorbács és egyéb csinos dolgok. S ennek az országos botránynak a fő-szereplője nem lehetett más, mint a mi kitünő zongorásunk.

Biz ott összekaszaboltak egynehány vármegyei urat. Nem kisebb ok, mint a Gott erhalte miatt történt a barátságtalan összekoczczanás. A földvári rendőrkapitány, a ki látogatóban volt ott, s a ki akkor nagyon el volt keseredve valami örökség-dolog miatt, a komoly hangok hallatára rágyujtott a »Hetes, nyolczas, kilenczes, tizes«-re; ez nem tetszett a tiszt uraknak. A mulatók egy kicsit be voltak csipve, a tiszt urak szintén. Szóval nagyon súlyos szavak röppentek el, s a dolognak az lett a vége, a mit az én képes néplapom a »temesvári vérfürdő«-nek nevezett el. S Aldulianunak a kardja, szerencsétlenségére, valamivel élesebb volt, mint társaié.

Megvallom, hogy bármily sajnálni való volt is az eset, Aldulianu hadnagy ezzel a váratlan szereplésével teljességgel nem vesztett előttem. A viseletét, akármilyen szerencsétlen véget ért a dolog, kifogástalannak találtam, s szerettem, hogy nem ment haza hétkor zongorázni.

Gál Ernő másképpen gondolkozott.

– Micsoda balszerencse! – szólt, mikor az eset után először találkoztunk. – Szegény fiú! Hogy neki, a ki csak nagyritkán megy el vendéglőbe, éppen akkor ott kellett lennie!

Az esetnek különben, a mi barátunkra nézve, nem lett semmi súlyosabb következése. Meg kellett verekednie vagy három úrral, a kiket megvagdalt, leülte a rámért két heti szobafogságot, s lassan elfeledték a dolgot.

Annyival könnyebben, mert a város békéje kedvéért Aldulianut megint áthelyezték. Ugyanakkor egy párheti szabadságot is kapott, s én végre szinről-szinre megláthattam kőzeteim barátját.

III

Vizkereszt táján lehettünk, s emlékszem, hogy rémitő hideg volt. Délelőtt egy auripigment szinű, fáradt, szomorú nap fagyoskodott az égen, olyan köd közepette, a minőt máskor csak a Trafalgar Square-en látni; estére eloszlott a köd, ellenben a hőmérő kénesője valósággal rohant lefelé. Kilencz óra tájban vadászoknak való idő volt; az a barátságtalan csöndességgel teli, kemény hideg, mely a maga néma ridegségében félelmetesebb a bundátlan emberiségre minden égi háborúnál. A természet is olyan, mint az asszony; a mig haragszik, oda se neki; a haragja nem tart sokáig. De van egy hosszantartó, hangtalan, csökönyös hideg; ha ez beáll, akkor bizony, öreg úr, jó lesz otthon ülni.

A hogy kitekintettem az ablakon, az első gondolatom az volt, hogy augusztusig nem mozdulok ki hazulról. A Józsefváros elhagyott utczáin békén pihent a tél, s az a néhány kalandos férfiú, a ki kapuzárás után sietett haza, mintha valami láthatatlan ellenséggel küzdött volna az utczán. Ez az az idő, mikor az ember apró páragömbök formájában meglátja a tulajdon lélekzetét, ez az az idő, mikor az ember fú, dohog és káromkodik odakünn, noha egyedül van és nincs kit szidnia. Különben szép, holdvilágos este volt, de a holdvilág hiába ragyogott oly biztatóan, a kisérteteket se csalta ki odvaikból; szegények, megfagytak volna a szabadban. Ilyenkor nem járnak kisértetek; ilyenkor egyáltalában senki sincs az utczán, csak az éjjeli őrök, a lánczhid jegyszedői, meg a javithatatlan korhelyek.

Háromszor is letettem, majd ujra elővettem Ernő hegyes szarkalábjait. Ez a levél tudatta velem, hogy a mi közös barátunk az egész napot Budapesten tölti, s hogy melyik órában hol találhatom őket. Tudatta végül, hogy ha előbb nem mehetnék, kilenczkor okvetetlenül elvárnak egy csésze teára.

Előre tudtam, mit jelent ez a tea. Egy kis zenét, sok képzőművészetet s az egész világirodalmat. Mit keressek én ezen a gályán? – kérdezgettem magamtól a festők hagyományos önzésével. De utóljára is győzött a kiváncsiság, a mely tudvalevőleg örök emberi.

Fölkerekedtem.

A mig elértem a Sándor-utczát, tizszer is megbántam az elhatározásomat. Szerettem volna Kairóban lenni, s egy cseppet se törődni semmiféle művészettel a világon. Éppen nem voltam lelkesülő kedvben; úgy találtam, hogy tengereim, a maguk végtelenségében, s kőszikláim, a maguk kopárságában, most kissé utálatosak lehetnek. De végre megérkeztem.

– Eljönni eljöttem – szóltam Ernőhöz, a hogy kinyitottam az ajtót – de haza nem megyek. Micsoda idő, barátom! A verebek és az éjjeli őrök mind megfagytak az utczán. És ezt természetnek nevezik! – tettem hozzá dühvel.

– Annál jobb – felelt Ernő – nekünk úgyis fehér éjszakát kell csapnunk, mert a Viktor vonata reggel félhatkor indul.

Pedig akkor már fehér volt szegény a fehér éjszakáktól.

Ha még fehér nőkkel lettek volna teli ezek az éjszakák! De meghalni azért, hogy az ember eszméket cseréljen!

Ekközben a harmónium mellől előkerült az én festményeim hív barátja. Ernő bemutatott, s azután így szólt hozzám:

– Mondd, kinézted volna ebből az emberből, hogy csak akkor van jó kedve, ha polgárvért onthat?

Nem, nem néztem volna ki belőle. Aldulianu hadnagy inkább középtermetü volt, mint magas, és szőke, szeretném azt mondani, hogy: meginditóan szőke. Csak kis leányok szoktak ennyire szőkék lenni, meg szinésznők, a kik festik a hajukat. A bajusza alig serkedzett; kék szeme tele volt azzal a szelid rajongással, melynek a tárgya rendesen határozatlan valami, s többnyire: minden, a mi szép; azzal a szent, de ártalmatlan tűzzel, mely ott csillog a jól szerkesztett képes-lapok minden hű olvasójának a szemében. Vannak alakok, a kiket nem láthatunk a nélkül, hogy azonnal eszünkbe ne juttassák az édes mamájokat; a mi barátunk ezek közül való volt.

Beszélgettünk. A mi engem illet, én mindig szerettem a vasgyúrókat, a kik a többieket megfenyítik; ő kissé szégyenkezve nyilatkozott az esetéről, s ez a szégyenkezés nem volt tettetett. Látni lehetett rajta, hogy bántja a dolog.

– Biz az nagy oktalanság volt – szólt, szivarjának a füstjébe nézve – mert rosszabbul is végződhetett volna a mulatság. Pedig, valamivel több hidegvérrel, bizonyára másképpen is eligazithattuk volna azt a kellemetlen dolgot. De a mentségem az, hogy először is kénytelenség volt ránk nézve közbelépni, s mentségem az is, hogy nagyon részeg voltam.

Aztán másra tértünk át. Én a hideget szidtam, ő a tárlatot dicsérte. Alighanem azt gondolta magában:

– Ha ez az úr a szűcs-mesterségre adta volna magát, most kevesebbet fáznék.

Nekem pedig az járt a fejemben:

– Miért lett ez az ember katona? Ausztria és Magyarország védő képessége nem csökkent volna nélküle, s a hazai műbirálatnak éppen ilyen emberek kellenének a legnagyobb számban.

Ernő ezalatt a teát töltögette.

– Rummal iszod a teát? – kérdezte közös barátunktól.

– Sok rummal és kevés teával – felelt Aldulianu.

– Te, van egy üveg jó cognacom is. Parancsolsz?

– Ide vele. A mig cognac-ot látok, nem iszom teát.

Ernő előkereste a cognac-ját, a huszár pedig visszaült a harmóniumhoz, s eljátszott egy pár darabot azokból a különös zenekölteményekből, melyeket a Poe Edgar verseire irt. Igazán nagyon szépen játszott. Az álmodozót nem ölte meg benne a virtuóz, csak segitette, s a szerzeményei méltók voltak ahhoz a csodálatos költőhöz, a kit bálványozott.

S a félsötét szobában, melyet csak igen gyöngén világitott meg a széles, kék ernyőjü, japáni lámpa (a gyertyákat eltakarta a harmónium), a különös zene hangjaira megjelent előttünk a Leonora fehér, kisérteties alakja. Ő rá kellett gondolnunk, ki »itt örökre névtelen«.

S kissé hallgatagok voltunk még akkor is, mikor Aldulianu már felkelt a harmónium mellől.

Aztán egy darabig Poe Edgarról beszéltünk. Hogy mit, már nem tudom. Csak arra emlékszem, a mit Aldulianu mondott:

– Nekem azért a legkedvesebb költőm, mert egy álmot, egy kisértetet szeretett. Ha szerelem, hát legyen szerelem; ha álom, legyen egészen álom. Nem tudom megérteni, hogy szerethet bele valaki egy asszonyba, a ki a másé, vagy legalább a másé volt. Ha pedig az, a kibe az ember belebotlik, véletlenül leány, vagy elveszszük feleségül, vagy ha nem lehet elvennünk, kiverjük a fejünkből. Kiverjük a fejünkből, mert ha szeretett, neki is jobb így, nekünk is, s annál inkább kiverjük a fejünkből, hogy ha mást szeret. Epedni egy kisasszonyért, a ki nem akart miattunk a papájával összezördülni, vagy nem akart bennünket a szegénységbe követni: ez nem tarthat sokáig. Az meg éppen világos, hogy a házasság a szerelem halála. Ha a hölgy azelőtt rajongott értünk, ez a rajongás átváltozik kényelmes megszokássá; része leszünk egy csomó apró dolognak, a mi a jólétéhez tartozik, ez az egész. Eh, legjobb egy álmot szeretnünk!

– És ez huszár! – álmélkodtam magamban.

Nem tudom, minő eszme-társitással, a legujabb botrányról kezdtünk beszélni. A legujabb botrány a hindu filozófiához, Szakjamúni a legyezőfestéshez vezetett bennünket. Majd Schopenhauer, az énekes-kávéházak és a mulatók uj csillagai, az impresszionizmus és az esztetisták következtek sorra. Egy óra mulva letárgyaltuk Bismarck legujabb beszédét, az akarat betegségeit, a fonográf és az alanyi költészet jövőjét, Senecát és Dagnan-Bouveret-t, Munkácsy Mihályt és az összes pún háborúkat. De már csak ketten vittük a szót: Ernő meg én.

A katona ezalatt lassankint megitta Ernőnek egész cognac-készletét. Azután elkérte a rumos üveget.

– Most már teázom – szólt s elkezdte poharazni a rumot.

Ernőnek nem volt szokása birálgatni a barátait, de végre nem állhatta szó nélkül:

– Mért iszol annyit? – kérdezte szelid szemrehányással.

– Mert ha nem iszom, nagyon rosszul vagyok – felelt Aldulianu.

A hang, a melyen mondta, olyan különösnek tünt fel, hogy Ernő megrezzent, mintha egy nyitott sebhez ért volna. Már szeretett volna egyébről beszélni, de a katonát közlékenynyé tette az ital.

– Egy kicsit restellem, hogy idáig jutottam, de már nincs mód, hogy megváltozzam. Nekem éppen olyan élet-szükségem, hogy folyvást fűtsem magam alkohollal, mint neked az, hogy kialudd magadat, hogy egyél, hogy sétákat tégy. Olyan gép vagyok, a mely egyszerüen felmondja a szolgálatot, ha nem tömik szeszszel. A mint a lámpa nem ég, ha nem öntesz belé elég olajat, nem élek, hogy ha folyvást nem iszom.

– Csak képzelődöl. Élet-szükség, a rum?! Nem, ez nálad sem lehet egyéb, mint más embernél: borzasztó szokás, a melyről nem tudsz, mert nem akarsz letenni.

Aldulianu csöndesen rázta a fejét. Az alkohol nem tette ragyogóvá a szemét; nem beszélt hangosabban, mint előbb; nem látszott rajta semmi változás.

– Nem, nálam súlyosabb az eset – folytatta, mintha egy öröklött szivbajról beszélne. – Az én állapotom olyan, mint a minő a morfinistáé. Ha bezárnának s megvonnák tőlem az italt, készen volnék egy pár nap alatt. Így azonban csak eléldegélek valahogy. Sőt néha, hogyha nagyon sokat ittam, szinte jól érzem magamat. Láthatod, egészen tűrhető ember vagyok, mikor egy anarkista mértékével töltöm magamba a szeszt. De micsoda pokol, hogyha nem iszom! Ilyenkor – ritkán esik meg rajtam – nem tudok egyébre gondolni, csak az öngyilkosságra. Minden ízem fáj; nem birom a kezem; a fejem mintha szét akarna pattanni. S nincs kedvem, nincs erőm semmihez, nem tudok járni, nem tudok beszélni, nem tudok gondolkozni. Csak aludnám, mindig, egyre aludnám. Bánt a fény, bánt a legkisebb zörej, bánt, ha embert látok, bánt, ha eszembe jut a tegnap, a tegnapelőtt, meg az egész életem. Ilyenkor nem érzek egyebet, csak rengeteg fáradtságot, szüntelen kalapácsolást a fejemben, s kimondhatatlan ön-utálatot. Ilyenkor nem ismernél rám, a mint magam nem ismerek magamra. Kishitű vagyok, mint egy megrémült kanári, érzékeny, mint egy öreg kisasszony, és gyáva, gyáva, mint egy ideges gyerek. Ha ittam, elszállnak a rémek, s ember leszek ujra. Érzem az erőmet, szépnek találom az életet, az agyam ismét működni kezd, ötleteim támadnak, s kinevetem magamat előbbi csüggedésemért, szóval olyan vagyok, mint más, mint te, mint akárki. Ha ittam, férfira találsz bennem; ha józan vagyok, nem vagyok magamnál.

Ernő meg én egymásra pillantottunk, mintha mi volnánk részegek.

– Aztán, látod – folytatta Aldulianu, szomorúan nézve a kiürült rumos üvegre – az a babonám, hogy a mig iszom, gondot visel rám a részegek istene. Szentül meg vagyok győződve, hogy ilyenkor ment vagyok minden bajtól, minden veszedelemtől. Az alkohol engem sebezhetetlenné tesz, mint Cagliostrot az életelixir. Voltam egy párszor nagyon veszedelmes helyzetben, de mindig kivágtam magamat a bajból; hogyan, magam se tudom. Csak azt tudom, hogy olyankor mindig részeg voltam, s valami hihetetlen szerencse jött a segitségemre. A mig részeg vagyok, ne félts semmitől; de ha egyszer tök-józanon látsz, akkor imádkozzál értem.