Kitabı oku: «Álomvilág: Elbeszélések», sayfa 16

Letette a szivarját s követte a komornyikot.

A külvárosi Stanley másnap kétezer sornyi táviratot és sürgős levelet küldött haza. Csak a temetés után találkozhatott a tanárral, a gyorsvonat étkező kocsijában.

– Tanár úr nem fejezte be a Brunswick történetét.

– Nem fejeztem be? Nos, az egyetlen lény, a ki igazán tudott diagnózist csinálni, egyszer tévedett. Rettenetesen tévedett. Futni hagyott egy veszett kutyát, s ez megmart három vagy négy kuvaszt, meg egy nyolcz esztendős fiút.

A tanár rosszkedvű volt.

– Tudja, az ember, mikor bakot lőtt, tovább megy; Brunswick-kal nem így történt.

Az állomásfőnök, talán hogy több vigyázatra serkentse, kegyetlenül elkorbácsolta szegény barátomat. Brunswick ebből megértette, mekkora hibát követett el. Nemsokára elpusztult, szegény; azt hiszem, szégyenében halt meg.

Nagyon büszke volt, nem tudta megbocsátani magának, hogy ekkorát tévedett. Áldozata lett a gőgjének. Csalhatatlannak hitte magát, s csalódását, bukását nem tudta túlélni.

Lássa, ez a mi felsőbbségünk. Minket, kivált ha megöregszünk, alázatosságra tanít az élet. Megtanuljuk, hogy közös sorsunk: minduntalan tévedni, s megelégszünk azzal, ha nem mindig tévedtünk.

A ZENÉLŐ ÓRA

A vendéglőst is pofonokkal nevelték, mint a gerolsteini nagyherczegnő unokaöcscsét; nem ugyan azért, hogy komolyságra szoktassák, hanem az eljárás egyszerüsítése érdekében. Sőt nevelést jóformán csak pofon alakjában kapott, mert az a sok figyelmeztetés, mely az embert ismeretekre, ügyességre, jó modorra oktatja, nála mind ily epigrammatikus és csattanós formát öltött. Úgy hozzá szokott a pofonhoz, mint a hegyes vidékek lakói az esőhöz. A főpinczérek között található Pestalozzik azt állítják, hogy még nem volt sörhordó fiú, a kinek ez a nevelési rendszer megártott volna; és tagadhatatlan, hogy nincs a tettlegességnek az a sokasága, mely megakadályozná a pálma-természetű kis ficzkókat, hogy úgy nőjjenek, mint a sóska, és idővel nyalka számoló-pinczérekké, egészségtől duzzadó fogadósokká, sőt terebélyes városatyákká gömbölyödjenek ki. De hogy ez a nevelési rendszer valami különösen kedves emlékeket hagyna maga után a növendékek lelkében, ezt már senki se állítja. A vendéglősnek tehát nem volt rá oka, hogy elérzékenyedjék, ha a multra gondol, s hogy visszakivánja a régi szép időket. Mindazonáltal neki is megvolt a maga napsugaras gyermekkora.

Ez a napsugaras korszak siralmasan rövid ideig tartott s megelőzte azt az időpontot, a mikor a vendéglős a pinczéri pályára lépett. Az apja még élt és falun laktak. A hogy’ körülnézett a világban, látta, hogy ő egy urasági kertésznek a fia. Ez nem gátolta abban, hogy a kis gróffal barátságot tartson. A kis grófot éppen akkor fogták el a Robinzon-hajlandóságok: ő volt a Péntekje. Naphosszat a mezőn csatangoltak; koronkint bebarangolták a nádast vagy az erdőt; övék volt az egész világ, és pedig az igazi. Nem mondhatni, hogy a gyönyörűségekből, melyek akkor az útszélen hevertek, a kertész fiának kevesebb jutott volna, mint a nagyúri csemetének.

Ebben az oly rövid korszakban történt valami, a mit a kertész fia soha többé nem felejthetett el. Egyszer a kis gróf így szólt hozzá:

– Játszszunk beteget. Te lészsz a beteg; én leszek az orvos, majd meg foglak gyógyítani.

– Nem bánom – felelt Péntek.

– Igen, de akkor fel kell jönnöd hozzánk.

Véletlenül senki se volt otthon, és a kis gróf becsempészhette barátját a kastélyba. Belopóztak a méltóságos nagypapa szobájába, és a kis gróf előkereste a játékszert.

– Látod, ez egy fecskendő – szólt a kis gróf – ezzel gyógyítják a nagypapát. Én most beszúrok a hátadba, bele fecskendezem az orvosságot, te csak nyögj, én majd meggyógyítalak.

A kertész fia levetette a zekéjét és az ingét, a műtét megtörtént, és a sikerült művelet után egyebet játszottak. De a kertész fia szórakozott volt.

– Mutasd meg a többi orvosságot is! – kérte barátját.

A kis gróf megmutatta a nagypapa összes szerszámjait, elmagyarázta rendeltetésüket, és ezen nagyokat nevettek. Aztán bevitte barátját a többi szobába is.

– Hát ez mi? – kérdezte Péntek, a tejüvegből készült poharakra és csészékre mutatva, a melyeket az ebédlő nagy edény-szekrényén látott.

– Ez? – felelt a kis gróf, – ez szájmosó. Evés után ezzel mossuk ki a szájunkat.

– Bolonddá akarsz tenni – kételkedett Péntek.

– Becsületszavamra – erősítette barátja.

A kertész fia elképpedve nézegette a grófi házban felhalmozott csodadolgokat. Egyik ámulatból a másikba esett. A kis gróf mulatott barátja megilletődésén.

– Várj – szólt – mutatok én neked valamit, hogy olyat még az öregapád se látott.

Bevitte Pénteket egy másik terembe, s ott egy fali órához vezette. A fali óra nagy, négyszögletes alkotmány volt; üvegburkolatát széles, aranyozott keret környezte; az üveghez simuló számlapon egy tányérka alakú kivágást, s e mögött képet lehetett látni; a kép várkastélyt ábrázolt.

– Látod – szólt a kis gróf – én most meghúzom ezt a zsinórt és csodálkozni fogsz.

Megrántotta az óra mögül lefityegő vörös zsineget; a várkastély előtt tátongó ürbe egy különös öltözetü alakocska ugrott ki, valami hangszert tartva a két keze közt.

– Ez a trubadúr a mandolinnal – magyarázta a kis gróf.

Zene szólalt meg, s nemsokára a várkastély kiugró erkélyén egy másik alakocska jelent meg: a vár kisasszonya. A zene tovább szólt, végre elhallgatott, s abban a pillanatban eltünt úgy a trubadúr, mint a kisasszony. Péntek nem akart hinni a szemének, és a fülének; úgy bámulta és hallgatta a csodát, mint a ki megkótyagosodott. S mikor az óra elhallgatott, mintha álmából ébredt volna fel.

– Nem szól tovább? – kérdezte.

– Nem, mert nem akarom – felelt a kis gróf. – Menjünk játszani.

A kertész fia akkor éjjel nem aludt olyan jól, mint máskor. Mindenféle zsibongást érzett a fejében; a trubadúr a mandolinnal meg a vár kisasszonya minduntalan megjelentek ágya előtt, s néha úgy tetszett neki, mintha az éjszakában ujra hallaná a zenét. Az akarat ezen az éjjelen ébredt fel benne. Arra gondolt, hogy egyszer majd meg fog nőni, és akkor neki is lesz holmija, a mit egészen a magáénak mondhat, talán még zenélő órája is lesz, a mely annyiszor szól, a hányszor akarja.

És ettől fogva napközben is sokat gondolt a zenélő órára. Föltámadt és folyvást bizsergett benne valami várakozás, a melyet azelőtt nem ismert. Gondolkozásának zürzavarában homályos, apró kivánságok kezdtek kergetőzni, de az égi szó, mely azontul folyvást ösztökélte – nem tudta: mire – továbbra is az a zene maradt, a melyet csak egyszer hallott s oly rövid ideig!

Álmodozóvá lett, de az álmodozás korszaka nála nem sokáig tartott. Kevéssel utóbb meghalt az apja, s őt bevitték a városba, hogy kenyeret keressen. És az első pofon, melyet gazdájától kapott, megismertette a való élettel.

* * *

Mikor üzletet nyithatott, már negyven esztendős, megállapodott gondolkozású férfiú volt, a kinek lehettek hibái, a kiről azonban az ellensége se mondta volna, hogy álmodozó természetű, vagy talán hóbortos. És mégis eszébe jutott a gyermekkori vágya, a melyről sohase tudott végképpen letenni. Addig motoszkált a fejében ez a gondolat, míg végre elhatározássá érlelődött. Igenis, vásárol egy zenélő órát; hisz nem is kerül olyan sokba. Hajdan, a mikor először szállotta meg ez a vágy, a zenélő óra még új dolog és nagy fényűzés volt. Csak grófok engedhették meg maguknak, hogy ilyen játékszerrel szórakozzanak. Azóta a grófok kényesebbek lettek. Most már más játékokkal mulatnak, és azok a tárgyak, melyek nagyapáik termeinek díszét alkották, átköltöztek tőlük a közepes sorsú emberek lakásaiba. A zenélő óra nem ritkaság többé; népszerű lett és olcsó.

A terv tehát, melyet a napsugaras mult sugallt, nem tartozott a nagyralátás és a hóbortos költekező kedv ötletei közé. És a gyakorlati érzék, melyet a vendéglősben a fiatalkori pofonok már régóta felébresztettek, nagyra növeltek és élesen látóvá tettek, határozottan helyeselte ezt a tervet. Üzletét a kis emberek, a sokat iddogáló szegények számára nyitotta meg. Az ilyen ember mindig örömet talál egy kis muzsikában; a zenélő óra vonzani fogja a vendégeket, és meglehet, költekezésre csábítja őket. Így összekötheti a hasznost a kellemessel. Kielégítheti lelkének a szükségletét és gyarapítja üzletének jó esélyeit.

Számítása bevált. Potom pénzért remek szerszámot vásárolt. Az órát nem kellett zsinórral rángatni, hogy megszólaljon. Ha annak idejében felhúzták, azon kívül hogy pontosan mutatta az időt, minden negyedórában eljátszotta műsorának egy részét: egynegyedkor a Gerolsteini nagyherczegnő négyesének hat figuráját, félkor »egyveleg«-et a Troubadourból, háromfertálykor az O, du lieber Augustint és más kedélyességeket, óratöltekor pedig a legkedveltebb komoly zeneműveket: néhány himnuszt és indulót, a Búsul a lengyelt, a Fel, fel vitézek-et, a politikai költészet négy vagy öt gyöngyét, azokat, a melyek följegyezték, hogy: »jön az ánglus a hires vasuton«, s a melyekből tudjuk, hogy: »a portugáli finom gyapjat óhajt.«

Az órának a külseje is megfelelt a haladottabb kor igényeinek. Aranyozása úgy csillogott a vendéglőnek puritán ízléssel hófehérre meszelt falán, mint az ékköves gyűrű a tisztára mosott munkáskézen. A környékről csodájára jártak, s a Vadszőlő közönségének előkelő része hetekig beszélt a zeneszámok szépségéről és változatosságáról. Vasárnaponkint, mikor az óra kora reggeltől késő éjszakáig szólt, annyira fokozta az általános jókedvet, hogy a legtakarékosabb embereket is könnyelműségekre, tékozlásra csábította s a vasárnapi bevétel rövid időn megkétszereződött.

A vendéglős az ilyen szép vasárnapoknak csöndesebb óráiban boldogan merengett el az óra csengésén-bongásán. Mégis csak szép az élet! Sorát ejti mindennek s a türelmes ember megéri, a mikor az élvezete is kamatokat hajt, apró kamatokat, a melyek azonban szaporodnak minden egyes zeneszámmal, minden egyes óraütéssel.

* * *

Az idő haladt; esztendők teltek el. A vendéglős nem gyönyörködött többé órájában. Megunta, mint megunta folyton locsogó feleségét, a kit egy könnyelmű pillanatában a konyhából emelt magához, mert egy hitves, a ki főz, mégis csak kevesebbe kerül, mint egy jó szakácsné.

Azokat a sebeket, a melyeket az idő ejt, az idő gyógyítja be. Ha a vendéglős megcsömörlött az örökösen hallott kétféle muzsikától, viszont érzéketlenné vált velük szemben. Idővel egyszerűen nem hallotta meg se az egyiket, se a másikat; nem törődött velük.

Csakhogy e közben a Vadszőlő közönsége is megváltozott. A helyiségnek másodszori, fényesen sikerült átalakitása után finomabb és módosabb nép kezdte ellepni a vendéglőt. Ez az ujabb elem már nem igen élvezte az óra muzsikáját. A törzsökösebb előkelők közül néhányan fel is szólaltak, hogy éppen elég volna, ha az óra csak vasárnaponkint játszanék.

A vendéglős nem is bánta volna már, ha akár soha se játszik az órája. Éppen torkig volt a Troubadourral. De az óra, ha nem szólt, nem is járt. A helyébe tehát más órát kellett volna venni. A gyakorlati érzék pedig ekkorra már erősen kifejlődött a vendéglősben. Egy csöndes, jóviseletű fali óra ugyan nem került volna sokba, de a vendéglős, miközben megvagyonosodott, elvül tűzte maga elé, hogy: kerülni kell minden fölösleges kiadást, már csak babonából is.

S ha valamelyik vendég kifakadt az óra ellen, sok »igenis« és jobbra-balra hajlongás után így szólt magában:

– Csak nyeljétek le a muzsikát. Lenyeltek ti egyebet is.

Ámde az idő mindinkább rohant, az üzlet egyre jobban virágzott s a vendéglős gazdag emberré lett. Most már szűknek találta a Vadszőlőt; más, nagyobb helyiséget bérelt, egész szállót, melynek aranyozott, óriás czímbetűi Chicago város dicsőségét hirdették. Az uj vállalkozással azt is sikerült kivívnia, hogy a nyolczadik kerületbeli szabadelvű és demokrata kör Chicago város bérlőjét kinevezte udvari vendéglősévé. Ebédelő termeit tehát felülmulhatatlan fényűzéssel kellett berendeznie, mert a kör vezetői a szabadelvűséget és a demokrácziát úgy értelmezték, hogy vannak ők olyan urak, mint a Nemzeti Kaszinó tagjai. Multjával azonban nem akart teljesen szakítani. Tudta, tapasztalásból, hogy a kis piszkos garasokból lesz a szép vagyon, s azért Chicago városában is fentartott egy termet a kisebb igényű közönség számára. Itt, a vörös terítékes asztalok közelében a zenélő óra is helyet találhatott.

De nemsokára a vörös terítékes asztalok mellett szorongó vendégek is beteltek a régi danákkal. A terem kicsiny volt a látogatók számához képest; a zaj nehézzé tette a beszélgetést, s a folyton ismétlődő egyformaság idegessé tette a vendégek új nemzedékét. A köz-elégedetlenség nem maradhatott titok, s a zenélő-órát száműzték a söntésbe. A csaposlegények arra valók, hogy helyt álljanak minden viszontagságban, elbánjanak a garázda vendégekkel, elviseljenek minden kalandot, s elviseljék szükség esetén a zeneművészetet is.

Hanem a söntés magától záródó ajtaját folyton csapkodták ki és be; hol az egyik, hol a másik ajtószárny nyilt ki, hogy helyet adjon a sok nyargalászó sörösfiúnak, s a hányszor valamelyik ajtószárny kinyilt, mindannyiszor kihallatszott az óra siránkozása:

 
Az olasz hitéért, a magyar jobblétért,
Egyedül a lengyel küzd a szabadságért!
 

A vendégek ismét felzúdultak; a vendéglős dühbe gurult.

– Nem megmondtam, – kiabált a söntésben – hogy azt a disznó órát senki fel ne merje húzni?!..

A tilalom arra való, hogy áthágják. A csapos-legények óhajtották tudni, hogy mikor hány óra, s bízván abban, hogy a gazda a fogadó kevésbbé előkelő helyiségeit csak ritkán tiszteli meg személyes felügyeletével, mégis csak felhúzták az órát.

Egyszer egy vendég, a kinek öt krajczárral többet számítottak fel, mint remélte, boszúságában maga elé idézte a gazdát.

– A pörkölt rossz volt – lázongott – és az a nyavalyás óra folyton zakatol.

A vendéglős tánczolt a dühtől.

Kirohant a söntésbe és üvöltött, mint egy sakál.

– Tüstént vigyétek a kamarába ezt a gyalázatos klepsidrát, mert ha még egyszer meghallom a nyafogását, mindnyájatokat megnyúzlak!

Egy sörhordó fiú ész nélkül kapta le az órát a szegről, a melyen csüngött, s száguldott vele a kamarába. Az óra még útközben is siratta Ponyatovszkyt.

A fiú, elkeseredésében, egy nagyot püffentett az ócska szerszám hátulsó, deszka-burkolatára. Aztán becsukta a sötét kamarába, mint egy rossz gyermeket, a kit meg kell fenyíteni.

Hanem a kamara nem maradhatott folyton bezárva; egyért-másért koronkint ki kellett nyitni, s a mint az ajtaja feltárult, a söntésbe és a vörös terítékes terembe minduntalan behallatszott az óra folytonos sírása.

… Így járnak az emberek közül is sokan, a kiknek nincs egyéb hibájok, csak az, hogy, míg körülöttük minden megváltozott, ők ugyanazok maradtak.

SZENT SZERAFIN MEGTÉRÉSE

Élt Firenze városában egy érsek, Seraphino nevü. Apja után tulajdonképpen Calzolaio-nak hívták, de fiatal korában feljebbvalói és társai a mennyei szelídségért, mely lelkében lakott, és szép, kedvesen jóságos arczáért, mely a szeráfokra emlékeztetett, Seraphinónak nevezték el; és ez a név rajta maradt, mert – ámbátor sokáig élt – soha se cselekedett olyat, a mi erre a névre ráczáfolt volna.

Seraphino egyike volt a legerényesebb embereknek, a kik valaha e földi tereken bolyongtak.

Abban az időben Firenze városát polgárháborúk dúlták. Mindenki kivette részét a harczból: fiatalok és öregek, férfiak és asszonyok, a papok épp úgy, mint a világiak. Erőszakosságok, gyilkosságok, rokonnak rokon ellen támadása: a köznapi dolgok közé tartoztak. Ebben a sötét korszakban Seraphino volt az egyetlen, a kinek szívében épen élt Szent János rövid tanítása: »Fiaim, szeressétek egymást!« Seraphino a békét hirdette, a béke művén fáradozott, és életének egy nevezetes része abban telt el, hogy folytonosan könyörgött a körülötte viaskodóknak: hagyjanak fel az örökös küzdelemmel és éljenek istennek tetsző életet!

Ő maga soha se bántott senkit; mindenkivel szemben nyájas volt, és nem vétett a légynek se. Szerette társait, szerette minden felebarátját, haragosainak – mert mégis voltak haragosai – megbocsátott. Az igazságtalanságot elszenvedte visszatorlás, panasz és szemrehányás nélkül; a maga kis körében fölmerült ellentéteket elsimítani, kiegyenlíteni törekedett. Az emberi életet mindenekfölött drágának tartotta; sőt azt vallotta, hogy az állatokat se szabad bántani, mert ők is isten teremtései. A mi nagy szó volt abban a korban, mely ugyancsak megszokta a vérontás látványát.

Seraphinónak ehhez a jó tulajdonságához más erények is járultak. Szerény volt és kivánságok nélkül való; lelkében nem talált helyet se a kevélység, se a nagyravágyás. Hűségesen engedelmeskedett minden isteni és emberi törvénynek; őszintén alázatos volt, és érdemei nem tették elbizakodottá. Végül – a mire akkortájt se özönlött a példa – tiszta életet élt.

Úgy látszott, nem csupán a haragot zárta ki a szívéből, hanem minden indulatot, minden szenvedélyt.

Szóval Seraphino ékes volt minden erénynyel, főképpen minden keresztény erénynyel.

Azért nem szorúl magyarázatra, hogy – bár távol esett tőle a nagyravágyás – már negyven éves korában érsekké lett. Nemcsak hogy nem törte magát ez után a nagy tisztség után: minden áron el akarta hárítani magától, mert a feladatot súlyosnak, erejét meghaladónak és mások jogos várandóságának tartotta. De hiába szabódott; vállalnia kellett.

A nép örült ennek a választásnak. Seraphinót mindenki tisztelte, és azok, a kik unták már a sok háborút és belső villongást, azt remélték, hogy az új, békésebb állapotoknak Seraphino erős oszlopa lesz.

Érsekségének mindjárt a legelső évében Seraphinónak még egy, eddig nem ismert erénye tudódott ki. Kiderült, hogy nemcsak jóságos, békeszerető és kifogástalan életű, hanem egyszersmind ékesszavú.

Silvestrot, az új gonfalonieret, gyönyörű beszéddel üdvözölte, a mely mindenkit elragadott. A beszéd oly bátor volt, hogy még Silvestrónak is tetszett. De nem csupán bátor, hanem tartalmas is. Magasztos gondolkozásra valló, bölcs és megszívlelésre méltó tanácsok foglaltattak benne; gyönyörű útmutatás arra nézve, hogy az új gonfaloniere hogyan teljesítse tisztjét. Ezeket a bölcs tanácsokat ugyan Silvestro soha se fogadta meg, de ha a beszédnek nem is volt foganatja, ez nem kisebbíthette Seraphinónak az érdemét. Nem a hasznáért kell becsülni a szépet; a mi szép, önmagában is szép, szép akkor is, a mikor haszon, eredmény, siker nem kiséri.

E sokat igérő kezdet után Seraphino érsek egy vagy két éven át többször is szólt a firenzei néphez. És minél többször szólt, annál általánosabban csodálták ékesszólásának művészetét. A második alkalomtól fogva mindannyiszor a földi lét hívságairól és a másvilág örömeiről beszélt. Ez a fenséges tárgy sohase lelt hivatottabb magyarázóra. Seraphino olyan meggyőzően ecsetelte a földi élet nyomorúságait, és olyan lángoló lelkesedéssel, annyi rajongással, oly fennen szárnyaló képzelettel azokat a gyönyörűségeket, a melyekre a másvilágon tehetünk szert, ha idelenn szabályszerűen élünk, hogy az embernek kedve kerekedett nyomban meghalni, mert ki ne vágyott volna rá, hogy minél hamarább legyen része abban a tökéletes megtisztultságban, a melynek örömeit Seraphino eladdig el se képzelt színekkel tudta lefesteni?!

És ha Firenze polgárai akkoriban igen sűrűn küldözgették egymást a másvilágra, ez meglehet, nem egyszer tisztára jóindulatból és felebarátságból történt. Azoknak is, a kik inkább csak hirtelen indulatból vagy egyszerűen gonoszságból öltek, némi mentségéül szolgált, hogy gonoszságukat nem tetézték hitetlenséggel s lelkiismeretükön valamelyest könnyítettek azzal a tudattal, hogy embertársukat csupán az egyik és éppen a hitványabbik életétől fosztják meg.

Természetesen Seraphinót nem lehet felelőssé tenni azért, mert kortársai az ő legtisztább szándékait rosszra magyarázták és rosszra használták. Közös sorsa ez minden tiszta szándéknak és öröktől fogva, mert a világi rossz öröktől való.

Nem lehet felelőssé tenni annál kevésbbé, mert Firenze lakosainak csak igen kevés alkalmuk volt arra, hogy az érsek ékesszólását félre magyarázzák.

Érsekségének harmadik évétől fogva Seraphino nem hallatta szavát; egyszer se, soha többé. Hirtelen kivonta magát mindenből, a mi a nyilvánosság előtt folyt le, s halvány, jóságos arcza örökre eltünt a prédikáló székből. Híre terjedt, hogy nagyon beteg; s az, hogy hetekig feküdt, igaznak bizonyult. Nemsokára lábra állott ugyan, de ékesszólásának csodálói ezután is hiába várták. Mindentől és mindenkitől visszavonultan élt a »halmok« magaslatán, és csak ritkán látták, a mint papjai kiséretében, botjára támaszkodva, olykor-olykor kisétált a sorompó felé. A kik sétautján találkoztak vele, fehér arczának láttára, aggodalmasan suttogták:

– A szent ember nagyon beteg!.. A szent ember nem fog sokáig élni!..

És imádkoztak az életéért.

Pedig voltaképpen nem volt súlyosabb baja és az élete nem forgott nagyobb veszedelemben, mint azoké, a kik imádkoztak érte. De azt hitte, hogy valami lassan ölő, titokzatos kórság környékezi, úgy érezte, hogy testi ereje rohamosan hanyatlik, és ez az érzés nagyon megriasztotta.

Első ifjúságában ugyanis beteges és rendkívül gyönge testalkatú volt. Gyakran vesződött kisebb bajokkal; koronkint lappangó lázak gyötörték és egyszer olyan csudálatos betegségbe esett, mely társait, a jó testvéreket, valósággal megijesztette. Nem tudott magáról és félrebeszélt. A jó testvérek rémületükben elhivatták Ruggiero mestert, a ki mindenkinél jobban ismerte a csillagok járását, az emberi szervezet titkait és a füvek gyógyító erejét. És a kis Seraphino, vagy az orvosságtól, vagy a sok fejcsóválástól, jobban lett. De mielőtt föllábadt, egy napon, a mikor azt hitték, hogy alszik, kihallgatta Ruggiero mesternek Filippo testvérrel való beszélgetését.

– Attól félek – szólt Filippo testvér – hogy szegény testvérünk nem lesz hosszú életü.

– Bizony, nem sok reménysége van rá – felelt Ruggiero mester. – Mindenből az látszik, hogy fiatalon fog meghalni, de ha nagyon vigyáz magára, ha mindenekben kiméli magát, megérheti, míg érsek lesz belőle.

Ez a beszélgetés nem ment ki a Seraphino fejéből. Nem szólt senkinek, de attól fogva őrizkedett a megfázástól; gondja volt rá, hogy a munkában való elmerüléssel meg ne erőltesse magát; távol tartotta magától az izgalmakat, és ha valaki olyat cselekedett vagy mondott, a mi mást haragra lobbantott volna, Seraphino megfékezte indulatát és így szólt magában:

– Nem, nem… azért is másra gondolok!.. mert ha felindulok: ezzel is megrövidítem az életemet!..

Néha a rosszban is van valami jó, és nem lehetetlen, hogy Seraphino lelkének tökéletes épségét éppen ennek a mindig óvatosságra intő, elűzhetetlen, leküzdhetetlen, sötét gondolatnak köszönhette. Mert ifjúkorában őt is megkörnyékezte a kisértés, de Seraphino így szólt magában:

– Nem, nem… a kisértés a gyehennához vezet!.. A bűn megöli a lelket… megöli a lelket, és azonkívül aláássa az egészséget is!..

S ez a meggondolás erőssé tette a csábítással szemben.

Ruggiero mester intelme Seraphinot végig kisérte egész életén. Nem mult nap, hogy ne gondolt volna rá; elhatározásait, majdnem minden lépését ez irányította; nyomot hagyott a szavain, rá nehezedett egész gondolkozására. Később, a mint mult az idő, és még folyvást életben találta magát: a kellemetlen emlék elveszítette erejét; néha, kivált tavasz idején, a napfény óráiban, fölszabadúltnak hitte magát, mint az elitélt, a ki a jó jelekből azt reméli, hogy kegyelmet kapott. De később is megtörtént, jóllehet ritkábban, hogy az éj sötétjében hirtelen felriadt, s virradatig küzködött a felejthetetlen mementóval. Gondolatainak szövevényéből akaraterejének minden megfeszítésével se tudta kiirtani; akármivel foglalkozott, a mementó ott vigyorgott elméjének munkája mögött.

Mikor érsekké lett, az új hivatalával kapcsolatos elfoglaltságok egy kissé elszórakoztatták. A köztisztelet sokféle megnyilatkozása jól esett neki és elevenebbé tette; új tennivalói, az ezekkel járó gond, a több emberrel való érintkezés egy kissé elterelték figyelmét a közelében borongó sötétségről, a melyről azelőtt alig tudta levenni a szemét. De ez nem sokáig tartott. Új környezete egy-két évi megszokás után nem szórakoztatta többé; betelvén legtitkosabb óhajtása is, nem volt, a mit czélul tűzhetett volna maga elé; elfoglaltságát megunta és rábízta alantasaira; tehette, a mit akart, tehát: csak gondolkozott, töprengett, tépelődött.

És ekkor egyszerre, váratlanul, újra meglepték azok a lappangó lázak, a melyek ifjúságát megrontották. Több, mint húsz esztendő múlt el azóta; egy jó harmadrész emberélet. Már elérte azt a kort, a melyben az erősek közül is sokan kidőlnek; elérte, hogy érsekké lett, megélt annyi esztendőt, a mennyit Ruggiero mester a legjobb esetre jósolt, a mennyinél többet a csillagok járása nem igért neki, akárhogyan vigyáz, akárhogyan kiméli magát.

Seraphino megrémült. Mert akármilyen csodaszépen tudta ecsetelni a másvilág örömeit, azért mégse kivánkozott a másvilágra.

A mikor a lopva járó, alattomos láz egy éjszaka ismét felköltötte álmából és szívének vad dobogásából meggyőződött róla, hogy csakugyan beteg, a sötétségben összetette kezét és így imádkozott:

– Rex regum, dominus dominantium! Tudom, hogy ez a földi élet hitványság, siralom; csak pitvara az igazi életnek; keserves föltétel, a melyet a kiválasztottaknak elengedsz; megpróbáltatás, a melyen túlesni boldogság. Tudom, hogy gyarlóság, ostobaság, főbenjáró vétek: ragaszkodni ehhez a hívsághoz; mea culpa, mea maxima culpa! És mégis könyörgök: hosszabbítsd meg földi életemet! Az üdvösség, melyet a jóknak adsz, véges értelmünkkel föl nem fogható; ellenben ez a hitványság közel esik hozzánk, már megvan, szívünk szerint való, és valamint az örökélet, azonképpen ez is a te rendelésed! Érdemetlen szolgád vagyok; sokat vétkeztem, ha tettekkel nem is, legalább gondolatban. De a hit, a tiszta szándék, a jóakarat nem hiányzott szívemből; iparkodtam, hogy minél inkább megtisztuljak, gondosan ápoltam a Benned való bizodalmat és igaz lélekkel, buzgón hirdettem a Te igéidet! Rex regum, dominus dominantium! Esengek, hosszabbítsd meg földi létemet, a melylyel összeforrottam, a melynél egyebet értelmem nem bir felfogni! Avagy ha máskép parancsoltad volna: erősíts meg hitemben, azonképpen, mint szegény szolgád rajta volt, hogy megerősítse hitökben a gondjára bizottakat, megtérítse a tévelygőket és felvilágosítsa a magukkal meghasonlottakat!

A láz és aggodalom ágyba döntötték. Ijedelmében meghagyta, hogy hívják ágyához Firenze legnagyobb tudósait. Ruggiero mester már régen meghalt, de tanítványokat hagyott, a kiknek annak idején megmagyarázta volt, hogy miképpen kell megfoltozni a mások életét.

A tudósok eljöttek, megnézték a beteget, és nem valami kisebb emberről lévén szó, hanem magáról az érsekről: igen-igen csóválták a fejöket.

Akárhogyan csóválták a fejöket, Seraphino meggyógyult. Meggyógyult, de csak azért, hogy ezentúl már csupán a remegésnek éljen.

A tudósok a csillagok járásából azt olvasták ki, hogy az érseknek kimélnie kell magát. Az érsek tehát kimélte magát. Tenyerének vizsgálatából kiderült, hogy a szellemi megerőtetés tette beteggé; az érsek tehát megfogadta, hogy többé nem fog szónokolni. Szemének fényességéből látták, hogy óvakodnia kell a templom hidegétől; arczának színéből kitűnt, hogy a bőjtölés ártalmára van. Az érsek tehát kikérte a betegeket megillető fölmentést, s tartózkodott úgy a böjttől, mint a misemondástól.

És ettől fogva csak az egészségét ápolta. Nyáron is meleg ruhában járt; gyógyító italokat, kenőcsöket, elixireket használt, továbbá, nemcsak hogy szónokolni nem mert, a közönséges beszédet is kerülte. Ha éppen kellett: suttogva szólt, hogy meg ne erőtesse a mellét. Ha a levegőre ment: testőrökkel vette körül magát, a kik megóvják az utonállóktól és más gonosz emberektől. Ha az étel nem ízlett neki, elszomorodott, és imádkozott, hogy egyébre gondoljon.

Ezután se utasította el a szegényeket, a kik alamizsnáért folyamodtak hozzá; de a kuruzslókat, a kik ápolták, aranynyal fizette.

Multak az esztendők; megöregedett. És egész élete abban telt el, hogy folyton-folyvást oltalmazta földi lételét. Nem csinált egyebet, csak óvakodott a másvilágtól: napról-napra, reggeltől estig, egyedül azon mesterkedett, hogy minél később kerüljön oda.

Már jóval túl járt hatvanadik évén, a mikor harmadszor is megbetegedett. Halálos reszketés fogta el, homlokáról patakzott a verejték, és még a suttogás is elakadt a torkán. Mindenből úgy látszott, hogy meghal. A tudósok már nem is csóválták a fejöket; csak fölemelték szemöket az égre. Papjai összegyűltek ágya körül és sirtak.

Seraphino tudta kötelességét. Összeszedte minden erejét, és érczes, tisztán hallható hangon szólt hozzájok:

– Ne sírjatok! Az Úr azt rendelte, hogy elhagyjam ezt a siralom völgyét… legyen áldott szent akarata! Ne sírjatok, hiszen az örök életbe költözöm át! Hallgassátok meg utolsó szavamat: Gondjaitokba, buzgó gondjaitokba ajánlom anyaszentegyházunkat, lelketekre kötöm, hogy tántoríthatatlan hűséggel, teljes odaadással szolgáljátok! Lángoló buzgalommal terjesszétek az üdvözítő hitet, óvjátok a hívek erkölcsét, világosítsátok föl a tévelygőket és imádkozzatok bűnös lelkemért!

De bensejének legmélyén így könyörgött:

– Rex regum, dominus dominantium! Mindenhatóságodnak zsámolyánál, esengve, rimánkodva könyörgök: hosszabbítsd meg nyomorult életemet még egy évvel… egy hónappal… egy héttel… egy nappal… egy órával!..

Aztán érezte, hogy öntudata elhagyja és azt hitte, hogy meghal… De nem halt meg, csak elveszítette az eszméletét.

S mialatt papjai a haldoklókért szóló imát mormolták körülötte, Seraphino, lázas álmában azt képzelte, hogy immáron egy szűk és nagyon homályos czellában fekszik, melyben csak annyi világosság derengett, a mennyit egy ajtóhasadékon át a kívül égő nagy tűz sugározhat be a sötét szobába. Arrafelé nézett, a honnan a kevés világosság derengett, s a hogy a szeme jobban hozzászokott a sötétséghez, látta, hogy a szűk czella csak háromfalú, az egyik oldalán nyilt, de kívül is vakhomály ül a közelben és a tűzfény csak valahonnan messzebbről jöhet.

– Hol vagyok? – suttogta Seraphino.

Mintegy feleletül megzendült a vezeklők kara. Nem tudta kitalálni, honnan hallatszanak a borzadályt keltő hangok, de tisztán hallotta ezt a szót:

– Miserere!

Megrázkodott. Valami különös nyugtalanság, majd vad félelem fogta el.

És a láthatatlanok kara mind erősebben, mind rémesebben zúgta a korált… harsonaszó hallatszott, a mely egyre siketítőbben hangzott, átviharzotta a czellát és majdnem megrepesztette a fülét… Kétségbeesetten orditott föl… s a hangok orkánja hirtelen elült.