Sadece Litres'te okuyun

Kitap dosya olarak indirilemez ancak uygulamamız üzerinden veya online olarak web sitemizden okunabilir.

Kitabı oku: «Giroflé és Girofla: Regény (1. kötet)»

Yazı tipi:

I

József napja Rác-Árokszálláson rendesen egy hétig szokott tartani. Horváth Jóska ugyan, a házassága óta, roppantul megkomolyodott, de ilyenkor, egyszer egy esztendőben, kidühöngte magát. Máskülönben nagy csöndességben élt a csöpp asszonykájával s akik jogász korában ismerték, el se hitték volna róla, hogy olyan kitünő főszolgabiró váljék belőle. De a régi Horváth Jóska nem veszett el végképpen; a leányzó nem halt meg, csak aludt. És koronkint föltámadt. Hogy mennyire föltámadt, arról minden egyes alkalommal három hétig beszélt Szilas és Bodrog-vármegye.

Ezeket az időszaki, tekintélyes kirugásokat Horváth Jóska azzal okolta meg a felesége előtt, hogy neki gyönge mája van. Az egészségének tartozott vele, hogy néha-néha nagyokat igyék. És csakugyan, abban az esztendőben, mikor apósa, az öreg Joannovics Milán halála miatt nem tarthatták meg a József-napot, Horváth József belebetegedett a nagy szolidságba. Nem evett, nem káromkodott, s már attól féltették, hogy búskomorságba esik. Szerencsére közbejöttek a választások s egy nagyobb szabásu, mondhatnám: közigazgatási jellegü áldomás után, amelyen néhány jövevényt hivatalból az asztal alá kellett inni, Horváth Jóska kigyógyult kedély-betegségéből.

Hogy a gyönge máju páciens a boritalból, ürmértékben kifejezve, mennyit használjon, erről az orvosi tudomány nem nyilatkozik egész határozottan; s e tekintetben a belgyógyászat jeleseinek a nézete alighanem eltér a Horváth Jóska vélekedésétől. Egy azonban kétségtelen. S ez az, hogy az orvosi tudomány még nem derítette ki, vajjon a gyógyulás érdekében föltétlenül szükséges-e, hogy a májbajos ember az összes boros poharakat sorban a falhoz vágja, s a kúra végén összetörjön minden néven nevezendő cserép-, üveg- és porcellántárgyat, ami a kezeügyébe esik. Ez lehet szükséges, lehet fölösleges; annyi bizonyos, hogy Horváth Jóskának a gyógyászat terén megvoltak a maga határozott elvei. S nála minden József-nap úgy végződött, hogy pohár meg tányér nem maradt a házban, a vizet három napig régi befőttes üvegekből itták, s ideiglenesen le kellett költözködni az alsó házba, mert a mulatság színhelyén csak itt-ott maradt meg egy-egy ablaküveg.

A törékeny tárgyak e szörnyü pusztulása többnyire csak a legutolsó napon szokott bekövetkezni, akkor, mikor a kijózanodott vendégek már hazaszökdöstek s a házigazda, akinek végre szintén sikerült becsípnie, magára maradt a cigányokkal. Ilyenkor mindig igen érzékeny jelenetek folytak le Horváth Jóska meg a felesége között. A csöpp asszonyka, aki a pezsgőzés első napján maga volt az édes nevetés, a finále idején könnyek árjává változott át; Horváth Jóska megfogadta, hogy soha se iszik többet s falhoz vágta az utolsó poharat.

Szóval a lakzi mindig bús véget ért. De az eltöltött egy-két-kilenc napért érdemes volt szenvedni. Hogy micsoda vigasságok zajlottak le ezek közt a betört ablakok és pezsgő-foltos falak közt, arról csak kevesen tudnának beszélni, mert aki jelen volt, az egy darabig nem emlékezett semmire a világon, csak a süketítő, folytonos muzsikaszóra. A cigány éjjel-nappal húzta; ha az egyik kidőlt, volt helyette más. Kihozták Vásáros-Berényből mind a három bandát; az Európá-ban, az Arany Szarvas-ban és a Metropole-szállóban nem maradt még csak egy cimbalmos se. Kinek is húzták volna ott? A honvédtiszteken kivül, akik kilenc órakor haza szoktak menni, alig egy-két vendég búslakodott a máskor oly hangos Európá-ban; a többiek, az igazi mulatók: a jeunesse dorée és a huszártisztek mind kinn voltak Árokszálláson.

Ez a sivár, árnyéktalan kis fészek sok tekintetben vetekedett ilyenkor a gyakran emlegetett Aranjuezzel. A zaj például semmi esetre sem volt ekkora Aranjuezben. S mily szép gyülekezete a lovagoknak és dámáknak! Mert mindig találkozott egy pár vidám menyecske, aki nem törődött azzal a néhány kilométerrel. Pár perc a gyorsvonaton, mi az? S a négyes huszárok olyan jó táncosok voltak! Nemcsak jól táncoltak: bírták a táncot, csakúgy, mint az italt s jöttek légyen bárhonnan, tudták élvezni az életet, azon mód, ahogy csak itt tudják élvezni, a tejjel és mézzel folyó Kánaánnak ezen az áldott pontján, ahol a természet nyájassága és bőkezűsége az embert is pazarrá és gondtalanná teszi.

*

Abban az esztendőben, amikor történetem kezdődik, József napja péntekre esett. A mulatság tehát csütörtökön kezdődött. Piros rózsa, fehér rózsa; szőke leány, barna… egy kis tánc, egy kis kártya, sok bor és megint sok bor mellett elmult péntek, elmult szombat is.

Vasárnap reggel, kilenc óra tájban, Vidovics Feri, aki máskor végig ki szokott tartani, hirtelen elszomorodott, s a fejébe vette, hogy haza megy. Vigye el az ördög Horváth Jóskát, meg az egész úri társaságot, Van der Kerkhoven kisasszonynyal, a sokszoros milliomos hollandus leánynyal együtt, akit reggeltől estig neki kellett mulattatnia, mert a többiek nem igen szerették a francia és egyéb pogány nyelveket: neki már elég volt a mulatságból.

Mióta a bál elkezdődött, mindössze hat órát aludt, s egyszerre úgy tetszett neki, mintha egy örökkévalóság óta volna ébren; mintha végigitta volna az összes pún háborúkat, a középkort, a reformációt, s Forgách tábornokné egész fiatalkorát.

A banda áhítatosan ismételte, amit Rác-Árokszálláson már mindenki tudott:

 
Eltörött a hadnagy lába,
Nem mehet a kaszárnyába.
– Ejhé, dudajlé,
Rózsám, szeretsz-é?!
– Nem!
 

A „nem“ – et az érzékenyebb lelkü vendégek igen sok elkeseredéssel ekhózták. Vidovics Feri elvégezte magában, hogy fölkel; s szándékát a nehézkedés és az egyensúly törvényeinek óvatos szemmeltartásával végre is hajtotta.

Valaki rászólt:

– Friss bácskaiakat.

Vidovics Feri abban a hangulatban volt, mikor az ember hirtelen lelki szükségét érzi, hogy pofon vágja a legjobb barátját. Körülnézett, mintha valami elrejtőzött ellenséget keresne. Ahogy azonban végignézett a társaságon s megpillantotta Cipriani bárót, aki éppen a cigányokat fincoltatta, okosabbat gondolt. A hadnagy oly részeg volt, hogy Vidovics Feriben föltámadt a nemesebb mámor önérzete. Az villant keresztül a fején, hogy ő itt a józanság nemtője.

Megindult szó nélkül. Egy kicsit elszokott a járástól; de léptei, a körülményekhez képest, kifogástalanul rugalmasak voltak.

Hagyták; azt hitték, hogy a szobájába megy.

Úgy reménykedett, hogy az asszonyok még alusznak s föltünés nélkül szökhetik meg. Van der Kerkhoven kisasszony nélkül számított. A hollandus leány éppen szembe jött vele. A kertből kerülhetett elő, mert egy halom virágot tartott a kötényében. Nem is festett rosszul a bunyevác asszonyok viseletében. Sugárzott az egészségtől s olyan volt, mint a frissen nyilt tulipán.

Van der Kerkhoven kisasszonyt már nem lehetett elkerülni. Annál jobb: legalább egyszer s mindenkorra elbúcsuzik tőle.

Jó reggelt kivánt neki s azután így szólt hozzá:

– Kegyébe ajánlom magamat, kisasszony. Kérem, emlékezzék rám szívesen.

– Milyen ünnepies! Elmegy?

– El.

– Kár. Szerettem volna, hogyha még marad. Az urak nem szívesen beszélnek franciául s én oly keveset tudok németül! Ön volt az egyetlen gavallérom. De remélem, még látjuk?

– Az nem tőlem függ, hanem attól, hogy a kisasszony mennyi ideig marad Magyarországon.

– Mért? Elutazik?

– San-Remoba megyek egy pár hétre.

– Ah!

– S mivel úgy hallottam, hogy a kisasszony holnapután Temesvárra készül…

– Igen. Sorra látogatom frohsdorfi barátnőimet.

– Úgy meglehet, búcsuvizitem alkalmával nem lehet szerencsém.

– Meglehet, Monsieur Vidovics. Tehát addio. Mindig szívesen fogok emlékezni önre. Vasúton megy?

– Nem. Lóháton jöttem.

– Értem. Á l’anglaise tünik el, hogy itt ne fogják.

– Még van egypár napi dolgom Berényben, csak aztán indulhatok.

– Szerettem volna, hogy ha ön kalauzol Berényben.

– Oda ugyan nem kell cicerone, kisasszony. Egy roppant falu, melyben hatvanezer ember lakik…

– De érdekes. A korcsma korintusi stílben épült, s a templom egy nagy pajta.

– Furcsának találja a mi világunkat ugy-e?

– De érdekesnek, nagyon érdekesnek. Sohase láttam ennyi napsütést. Itt mindenüvé süt a nap. És a parasztasszonyok cinóber szinü kendőikkel. Aztán az urak, akik egyebet se csinálnak, csak a pénzt dobálják ki az ablakon.

– Mert itt mindenki paraszt, senki se úr.

– Annyi bizonyos, hogy felejthetetlen napokat töltöttem itt s hogy az országuk bájos. Igaz, hova küldjem a Notre coeur-t?

– Tetszett önnek?

– Nagyon. Jó író ez a Guy de Maupassant.

– Én nem is ismerek más írót. Nekem ez az egy is elég.

– Akkor hát ez a kötet kedves önnek s én majdnem megfeledkeztem róla.

– Boldog volnék, ha megtartaná, kegyességből irántam. Egy szép könyv olyan, mint egy virág; értéktelen s minden szerénytelenség nélkül föl lehet ajánlani. A más szép gondolatai révén, talán kérhetek egy kis helyet könyvtára egyik zugában.

– Ezt a virágot önnek akartam adni, de most már nem adom. Nem akarok kvittelni önnel. Azt akarom, hogy adósa maradjak. Isten önnel, Monsieur Vidovics.

– Köszönöm, kisasszony, Isten önnel.

S megindult az alsó ház felé.

A leány folytatta útját, de pár lépésnyire megállt, s visszanézett. Mikor a férfi eltünt a szeme elől, leeresztette a kötényét; virágai lehulltak a földre.

Aztán két sűrűn összehajtott papirlapot vett ki a zsebéből. Az egyik egy express küldött levélnek a fogalmazványa volt; ezt a levelet egy héttel ezelőtt ő írta az apjának. A másik az a távirat, amelyet ma kapott Van der Kerkhoven úrtól. Mindakettőt elolvasta még egyszer:

Amaz így szólt:

„Van itt egy Monsieur Vidovics. Elég jómódu. Mintegy másfélmillió tallérnyi vagyon. Csupa szántóföld. Szép fiu, fiatal, egészséges. Művelt is, ha éppen akarod. Mit szólnál hozzá, ha mint Madame Vidovics térnék vissza Hágába?

Emma.

Utóirat: Barna, nem lángész, az én genre-em.“

A táviratban meg éppen csak ennyi volt:

„Van der Kerkhoven kisasszony, Horváth-Joannovics úrnőnél

Puszta-Rác-Árokszállás
per Vásáros-Berény.
(Magyarország.)
Bánom is én.
Apád.“

Kétfelé hasította előbb az egyiket, aztán a másikat. Majd összetépte mind a kettőt apró darabokra s ezt a konfettit is odaszórta a virágok közé.

*

Vidovics Feri az alsó házban fölvette a lovagló bekecsét. Megkerülte a nagyudvart s az istállók felé tartott. Olyan egyenesen járt, hogy aki messziről látta, okvetetlenül azt mondta magában:

– Ez vagy főherceg, vagy egy becsipett ember, aki mindenáron nagyon egyenesen akar lépni.

Kitünően tartotta magát. De hogy végre nyeregben ült, mégis nagyott lélekzett. Olyanformán volt, mint Montmorency herceg, a nagy hadvezér, akiről följegyezték, hogy késő vénségében nem tudott se járni, se feküdni, csak ülni és lovagolni.

A lova bácskai ló volt, aki értette ezt az állapotot. Ahogy a gazdája a nyeregbe pattant, konstatálta magában:

– A gazdám egy kicsit ki van készítve. Vigyázzunk s helyette nekünk legyen eszünk. Különben megbízhatik bennem, mert tudom én, hogy mi a kötelesség.

S csöndesen poroszkált előre a jól ismert úton.

Vidovics Feri számított erre a hűségre. Annyira megbízott a lova erkölcsében, hogy alig haladtak pár száz méternyire, nyugodtan elaludt.

Ha tudta volna, hogy hová viszi az ostoba állat! Mekkorát rántott volna a gyeplőn! Mint fordult volna ellenkező irányba! Hogy sarkantyuzta volna a paripáját! Mily szélsebesen vágtatott volna máshová, akármerre, csak hazafelé nem! Hogy rohantak volna, bár a pokolba, lóhalálában!..

De az ember sohase tudja, hol leskelődik rá a fátum. Ha véletlenül nem mészsz ki az utcára, mikor tégla esik az emberek fejére, száz esztendeig élsz s annak idején békén ringathatod szépunokáidat. Csak annyi kell hozzá, hogy ott maradj, ahol vagy. De te nem maradsz otthon, veszed a cilinderedet és a sétapálcádat, gondtalanul kisétálsz s remekül eltalálod, hogy éppen oda állj a lehulló tégla alá.

Ha Vidovics Ferit véletlenül visszatartja a Van der Kerkhoven kisasszony társasága s csak egy hét mulva tér haza Berénybe, hogy másnap vasútra üljön s meg se álljon Nizzáig… vagy ha hű lova, a derék Calvados, fölháborodva gazdája szégyelni való állapotán, leveti a mértéktelen embert egy kőrakásra s ez hat hétig nyögi József napját a rác-árokszállási alsó házban: akkor hősünk ma Szilas és Bodrog vármegyék főispánja, boldog férje a Joannovics-lányok egyikének vagy Van der Kerkhoven Emmának, még boldogabb apja négy vagy öt nagyfejü Vidovics-fiunak s ez a történet sohase íródik meg.

De ha az ember maga se tudja, mit cselekedjék, vagy mit ne cselekedjék, hogyan tudja a ló?!..

Szóval, hasonlóan azokhoz az angol matrózokhoz, akik föllázadva a kapitányuk ellen, megitták az Indiába küldött pálinkát, aztán zátonyra kormányozták a hajót s holtrészegen táncoltak át a másvilágra: Vidovics Feri teljes öntudatlanságban, mámorosan lovagolt végzete elé.

Egyszerre fölriadt, mert a lova megállott. Úgy tetszett neki, mintha csak pár pillanatig aludt volna, de már Berényben voltak. Calvados a Sugár Mariska háza előtt állapodott meg s várta az utasítást.

– Nem bánom, Calvados, mondjunk jó reggelt Mariskának.

Vidovics Feri máskor is ebben az órában szokott kilovagolni s rendesen stációt tartott a Mariska ablakai előtt. Calvados nem volt tisztában vele, hogy a szokásos programnak ez a pontja ma el is maradhatott volna.

– No hát vigyázva lépkedjünk, Calvados.

Ezt a figyelmeztetést az tette megokolttá, hogy hősünk a kocsiútról átvezényelte lovát a gyalogjáróra, ahová egy keskeny padlón át vezetett az út. Az árkot, mely a gyalogjárót az országúttól elválasztotta, bajos lett volna átugratni, mert a Sugár Mariska utcájában a gyaloglók számára fentartott útvonal meglehetősen keskeny volt s Calvados könnyen beugorhatott volna az ablakon. Vidovics Feri ugyan átsétáltathatta volna a lovát a kocsipallón is, de Vidovics Feri nem a kapuhoz, hanem az egyik ablakhoz igyekezett.

A szives olvasó ezt az expediciót bizonyára hősünk mámorával fogja magyarázni. Ebből a mámorból már alig volt valami; a reggeli levegő és a hosszas szendergés Vidovics Ferit majdnem teljesen kijózanították. Ellenben a leírt rendellenesség helyi szokás volt Berényben, kétségen kivül olyan helyi szokás, amelyet csak az előkelőségek gyakoroltak. Az udvariasságnak ezt a nemét a huszártisztek tették divatossá s egy pár esztendeig ez a palló-vizit volt Berényben a chic utolsó szava. A palló-vizitnek megvolt az az előnye, hogy a ló elfoglalta a gyalogjárót, a gyalogjáró plebéjusokat lekényszerítette a kocsiútra, ami a városi közgyülésen temérdek rekriminációnak s az egész városban sok áldatlan háboruságnak volt az okozója, de a berényi hölgyek előtt igen kedvesnek tünt föl. Aki azonban a kocsi-pallót használta, azt csak másodosztályu úrnak lehetett tekinteni.

Sugár Mariska éppen az érem-gyüjteményét rendezgette… De hadd mutassam be Sugár Mariskát.

Sugár Mariska a gazdag, zsugori Vitkovszki Vazul elvált felesége volt. Ennek a Vitkovszkinak a vagyonát egy pár százezerre becsülték, de kevesebb tartásdíjat, mint ő, elvált férj nem fizetett az osztrák-magyar monarkiában. Sugár Mariska úgy segített magán, hogy kiadta a szobáit diákoknak, katonatiszteknek, szinészeknek és szinésznőknek. Tessék elképzelni egy elvált fiatal asszonyt, aki szobánkint adja bérbe a házát, aki mindenkit ismer s aki asszonyokkal nem barátkozik; egy sötét teintü, villogó szemü, csinos teremtést, csókra intő ajkakkal s azokkal a felséges idomokkal, amelyek nyugtalanná teszik az ifju legénykét épp úgy, mint a komoly, pápaszemes, gondsujtotta családfőt, aki beíratni viszi a fiát: vajjon nem természetes-e, ha az ilyen asszony rossz hírbe keveredik?! És Sugár Mariskáról senki se beszélt rosszat, még a diákok se, akik pedig elég sűrűn adósok maradtak neki a lakáspénzzel. Ezt a tekintélyt java részben a tiszteknek köszönhette, akik „jó leány“ – nak ismerték s akik, mivel mindig volt egy-egy öreg főhadnagy lakója, félig-meddig kincstári asszonyt láttak benne. Egyébként őt tartották a legvidámabb asszonynak Berényben s nem ok nélkül, mert elég lármás életet élt; de apró passziói s kiváltképpen rajongása a művésznők iránt elárulták, hogy szíve nincs szomoruság s ama homályos vágyakozások nélkül, amelyeket az éremgyüjtés nem elégíthet ki.

– Jó reggelt, Mariska!

– Nini… Mi történt magával, Feri, hogy ilyen hamar visszajött?

– Az, hogy elvesztettem a szívemet, de megkerestem. S mikor megtaláltam, siettem vele haza.

– E szerint a hollandus kisasszony nem mese?

– Olyan valóság, mint egy csokoládégyár.

– S hogy kerül ide? Árokszállásra?

– A magyarázat igen egyszerü. Együtt voltak a frohsdorfi intézetben Joannovics Terkával s most kedvet kapott meglátogatni a barátnőjét.

– És annyira megszerette Árokszállást, hogy már egy hónapja itt ül?!.. Mert legalább egy hónapja, hogy mindenütt csak róla beszélnek.

– Mint Pickwick úr az emberiséget, keblére öleli egész Magyarországot, le az utolsó cigánygyerekig. Népviseletben jár s holland nyelvre fordítja a főjegyző költeményeit.

– Szép? Csinos?

– Tudja, afféle Rubens-alakot igér. Ahhoz képest, hogy szőke, talán nagyon is egészséges az arcszíne.

– Hogy hívják? Van der Bilt?

– Van der Kerkhoven. Szép név. Kerkhoven holland nyelven annyit tesz, hogy koporsó.

– De sok kakaóföldje van, mi?.. Jőjjön be s beszéljen el mindent a legapróbb részletekig. Nagyon kiváncsivá tettek erre a leányra.

– Nem megyek be, mert részeg vagyok.

– Ugyan menjen. Láttam én már magát cifrább kedvben is.

– A művelt francia részegen nem megy vizitbe. Különben megadhatom a kivánt fölvilágosításokat, így lóháton is. Tehát mindenekelőtt: nem kakaóföldek, hanem csokoládégyár. Képzeljen, Mariska, annyi csokoládét, amennyit csak tud. Például tegyük föl, hogy Emma kisasszony megajándékozna szívével és kezével: harminc esztendeig folyton csokoládét ehetne egész Berény, mind a hatvanezer ember.

– S mennyit tesz pénzértékben ez a rengeteg csokoládé?

– Harminc-negyven milliót. Tudja, náluk tíz millió az már nem is határoz.

– Csinos parti! S maga mióta udvarol neki?

– Komolyan beszél?

– Persze. Az egész város tele van vele.

– Én azt hittem, hogy tréfálunk. De ha komolyan beszélünk, mondja, kedves Mariska, mire volna jó nekem a Van der Kerkhoven kisasszony roppant gazdagsága? Hogy egy tanya helyett tíz tanyám legyen? Nekem az az egy tanya is elég dolgot ad.

– Lárifári. Tudom, hogy van miből megélnie s ha éppen költekezni akar egy kicsit, ezért még nem kell megházasodnia. De gazdag gazdagot választ; ez már világ sora.

– A gazdagnak nincsen igaza: a legtöbbször rossz üzletet csinál. Különben nem vagyok olyan gazdag, hogy sokáig el tudjak tartani egy Eldorádóból érkezett hölgyet, akinek a papája csokoládé-király. Ma parasztleánynak öltözik, de holnap Ausztráliába küld kalaptollért, amilyen nincsen másnak.

– Hát az ő milliói?

– Azokat egyelőre ne vonjuk ki az üzletből: nagyon jól jövedelmeznek. De tegyük föl, hogy Van der Kerkhoven papa hirtelen megőrülne s gyémánttal telt zacskókat csapkodna a fejemhez, mondja, mit csinálnék ezekkel a fölösleges milliókkal? Kártyázni nem tudok, versenyistállót soha se fogok tartani… Hé, Calvados, ne fickándozzál, te vén szamár!.. Ami pedig a Cléo de Mérode-okat, meg a többi különösen fésült hölgyeket illeti: ha elszerződném a Van der Kerkhoven-családhoz, bizony Isten, mint becsületes kalmár állanám az alkut.

– Ugyan ne mondja!

– Pedig most nagyon komolyan beszélek.

Lássa, Mariska, én el vagyok perzsaszőnyegek és perzsa lányok nélkül, egy nagy csűrben, melyben sok a tulipános bútor s még több az evőeszköz, de kevés a műtárgy. Megvagyok egy rossz bricskával s Cipriani báró azt mondja rólam, hogy nem tudok élni. Talán igaza is van. Annyi bizonyos, hogy engem egy oldal szalonna meg egy meleg takaró egy hétre teljesen kielégít. Szeretem az osztrigát, a jó szivart, a zenét; s megbecsülöm a kényelmet. De ha mindez nincs, engem nem nagyon bánt; eszembe se jut. Ha egy májusi délután végigfekszem a fűben s elnézem az égen a bárányfelhőket, nem azon jár az eszem, hogy nem az én lovam nyeri meg a Derbyt; ha a béreseimmel beszélgetek, nem vágyódom előkelő dámák után, akik Whistlerről mondanák el nézeteiket. Azt hiszem, könnyen viselném a szegénységet is, bár igen nagy örömem, hogy azt tehetem, amit akarok, jöhetek, mehetek, amerre tetszik és senkise rendelkezik velem. Szóval Parlagi Jancsi vagyok, aki néha nagyokat iszik s néha, a legszívesebben, nem csinál semmit, csak nézelődik. Ez nálam már családi hagyomány, nevelés és hajlandóság dolga. Mire való volna nekem a parti és a Van der Kerkhoven papa milliói?

– Ez csak olyan beszéd. A pénz lehet sok, de soha se lehet elég. Akinek sok van, még többet akar. Valami ambiciónak élne; egyszer majd csak eszébe jut valami. Nagyban gyakorolná a jótékonyságot.

– Köszönöm. Ahhoz már önző vagyok, hogy a szegényekért föláldozzam magam. Megházasodni – jótékony célra!.. Kegyetlen gondolatai vannak, Mariska!

– Soha se hetvenkedjék. Láttam én már Vidovicsot, aki ötven esztendős koráig élcelődött a házasságról s aztán háromszor is megházasodott.

– Az igaz, ebben a népes családban mindenre talál példát, különösen a szamárságokra. De mondja csak, Mariska, magának olyan kitünő értesülései vannak!.. Ha Van der Kerkhoven kisasszonyt házasítják, azt értem. Egy hónap óta ő a környéken a legérdekesebb személy; ennyi pénz senkit se hagyhat békén. Hanem azt már nem értem, hogy miért éppen engem szemelnek ki a vőlegényének? Miért nem Ciprianit, aki nyolcvanezren felül minden összegnek udvarol? Miért nem Vizaknayt, aki úgylátszik, belé szeretett, legalább néha egy negyedóráig is úgy néz rá, mint egy hű, de igen beteg kutya?.. Miért nem akárkit? Miért éppen engem?

– Mert maga egy hónap alatt harmadszor ment ki Horváthékhoz, ami nem szokása. Mert… mit tudom én?! Van der Kerkhoven kisasszony bizonyosan jobban tudja, mint én.

– Az, szegény, nem is sejti, hogy millióira Berényben szemet vetettek, a nemzeti vagyon öregbítése végett. Ha háromszor is kinn voltam náluk, Terka az oka; azt mondta: „Szegényt nem hagyhatjuk árván; magának helyt kell állnia.“ S én helyt állottam. Legalább beszélhetett valakivel egy pár szót. Napokon át nem volt kihez szólnia. Horváth Jóska megtanította magyarul káromkodni s aztán levette róla a kezét.

– Kedves Feri, én azt mondom magának, hogy ha két embert ilyen határozottan házasítanak, a hiba sohase az egész világé, hanem mindig a gyanusítottaké. A kettő közül az egyik mindenesetre ludas. Úgy látom, ebben a dologban maga a hibás; maga udvarolt. Gyónja meg. Okosabb, ha meggyónik.

– Kedves Mariska, erre én azt felelem magának, hogy ebben a dologban én éppen olyan ártatlan vagyok, mint Van der Kerkhoven kisasszony. Nem udvaroltam. A berényi közvélemény téved. S hogy mennyire téved, mutatja az, hogy én a hét végén utazom San-Remoba.

– Ah, ah! Vége egy szerelmi regénynek!

– Ez a szerelmi regény el se kezdődött. Maga nem hisz a hivatalos cáfolatnak. Nos, én bizalmasan azt is elmondhatom magának, hogy soha, semmi szín alatt, el nem venném Van der Kerkhoven kisasszonyt. Először, mert: nem szeret. Már pedig én keveset követelek az élettől, de azt igenis megvárom tőle, hogy a kivel én megosztom minden napomat, annak én legyek a jóisten. Nem venném el, másodszor azért, mert: én se szeretem őt. Nekem nagyon okos. Ha valaha elkövetném azt a helyrehozhatatlan ostobaságot, hogy megházasodjam, bizonyosan egy kis bolondot vennék el… de az aztán nagyon kedves kis bolond legyen!

– És harmadszor nem venné el azért sem, mert mint jó Vidovics, szentül megfogadta, hogy sohasem fog megházasodni.

– Nem, azt nem fogadtam meg. Amint nem fogadtam meg azt sem, hogy nem fogok párbajozni. Azt sohasem tudja az ember előre. De nem veszekszem s nem keresem a házasság veszedelmét.

– Inkább elutazik.

– Inkább elutazom.

– S mondja, miért tart úgy a házasság veszedelmétől? Maga nem ötven esztendős.

– Mert tudom, hogy minden asszony elégedetlen s mindegyik az urától kéri számon, amit az élet tagadott meg tőle. Már pedig az élet mindenkitől megtagad valamit. Semmi kedvem egy örök szemrehányást hordozni ártatlanul.

– S ebben a meggyőződésben élve, mégis képes volna elkövetni a helyrehozhatatlan ostobaságot?

– Ha nagyon szépen kér rá valaki. De igen nagyon szépen kell kérnie!.. Van magamhoz való eszem, de a férfiak gyöngék s a leányok erősek. Valami érthetetlen fegyverök van, amelytől félek, mint ahogy a zuluk félnek a fehérember Winchester-fegyverétől. Különben nagyon részeg lehetek, mert bölcselkedem.

Ebben a pillanatban egy podgyászszal megrakott, csukott batár fordult be az utcasarkon és Sugár Mariska, aki hárászkendőjébe burkolózva, nyugodtan könyökölt a nyitott ablakon, hirtelen fölemelkedett.

– Ahá, az új lakóim!

– Kiadta a főhadnagy szobáját?

– Igen. Tegnap. Két kis énekesmadárnak.

– Csinosak? Érdemes megvárni őket?

– Még egyiket sem láttam, csak a nagynénjökkel beszéltem. Kitünő figura; olyan mézes s olyan előkelő, mintha bálanyának született volna. Majd meglátja, milyen jó alak.

Kezet nyujtott s visszahuzódott az ablaktól.

Calvados azt hitte, hogy elvégezték a dolgukat s menni akart. De gazdája egy mozdulattal megértette vele, hogy másképpen rendelkezik.

Ott maradt az ablaknál s megvárta a batárt. A rozoga, ócska, sáros bárka bekanyarodott a kocsipallón s megállt a kapu előtt.

Míg a kaput belülről kinyitották, a kocsis kidugta a fejét két óriás kosár közül s alázatosan köszönt a nagyságos úrnak.

– Honnan jössz? – kérdezte tőle Vidovics rácul.

– A fogadóból, – felelte a kocsis.

– Csak a podgyászt hozod?

– Nem, az uraságok is benn ülnek.

Ez a fölvilágositás meglehetősen fölöslegessé vált, mert a bárka megizzadt ablaküvege mögött egy női fej jelent meg, mely a kis ülés felől kiváncsiskodott ki az utcára. Vidovics nem láthatta jól a kiváncsi fejet; amit mégis észrevett, egy csöppet se elégítette ki.

– Öregnek látszik s mintha mosolygott volna. Ez a nagynéni. De hol van a macska, jobban mondva, hol vannak a macskák?

A kaput kinyitották s a bárka behömpölygött az udvarra. Vidovics a kapufélfához kormányozta Calvadost. Mariska a cselédeivel már kinn állt az udvaron s mikor a kocsis nagynehezen megállította gebéit, udvariasan nyitotta ki a bárka ajtaját.

A kocsiból legelőször is egy alacsony termetü s fürge mozgásu öreg hölgy pattant ki, aki nyájasan üdvözölte Mariskát s aztán a bennülőkhöz fordult. Azok mintha nem akartak volna mindjárt kiszállani. Pár pillanatnyi parlamentálás után Mariska meg az egyik cselédje eltüntek s nemsokára egy gyékénynyel tértek vissza, melyet a kocsitól a folyosó lépcsőjéig vezető, kissé lejtős útra terítettek.

– Sáros nekik az udvar, – szólt magában Vidovics Feri. – Ejnye be kényesek!

A következő percben Mariska és az öreg hölgy két bundába és nagykendőbe burkolt, tetőtől-talpig bebugyelált női alakot emeltek ki a kocsiból, akiket takaróiktól alig tudtak a széles bárkából kifejteni. Mintha két kényes, délszaki növényt emeltek volna le onnan, hogy a melegházba vigyék.

Vidovics Feri még csak az orrukat sem láthatta nagykendőiktől, de azért le nem vette róluk a szemét.

– Úgy ugrálnak mint a gazellák, – monologizált, mialatt amazok felszöktek a lépcsőn s eltüntek a szobájokban. – Egyik sem lehet idősebb tizennyolc esztendősnél… Hátha egyszerüen bemennék hozzájuk?

De maga se tudta miért, nem tudta elszánni magát, hogy berontson a szobájukba, ahogy művésznőkkel szemben már megszokta. S Mariska, mikor áthaladt a folyosón, hogy visszamenjen a maga lakásába, álmélkodva látta, hogy Vidovics Feri még most is ott táncoltatja lovát az ajtaja előtt.

– Maga még most is itt van, Feri?

– Látni akarom az énekes madárkákat.

– Arra még ráér. Menjen haza és aludja ki magát.

– Olyan illetlennek talál, hogy nem mutathat be nekik?

– Most mindjárt?

– Természetesen.

– Ohó! Az lehetetlen. Először, mert, öltözködnek. És másodszor…

– Másodszor is van?

– Ezt kellett volna először mondanom. Tudja, ezek nem affajták, akikhez csak úgy egyszerüen beállít az ember. Első tekintetre látni, hogy jobb családból valók. Nem az Apor Ilonka-genre, amivel nem akarom kicsinyleni a hódításait.

– Csak tessék. Ezek tehát ama bizonyos szegény, de becsületes, rossz sorsra jutott, de büszke lengyel főnemes leányai?..

– Azt éppen nem mondom. Az öreg hölgy szavaiból úgy vettem ki, hogy zeneprofesszor az apjok.

– Ah, zongorahangoló! Az már más. Eszerint testvérek?

– Annyira testvérek, hogy ikrek.

– Ah, ah, egyre érdekesebb a dolog. S én haza menjek aludni? De maradjunk a főkérdésnél. Csinosak?

– Mint két rózsabimbó. S egyik olyan, mint a másik. Annyira hasonlítanak, hogy össze lehet őket téveszteni.

– S hogy ez ne történjék, az egyik piros, a másik pedig kék szalagot visel.

– Amint mondja.

– De hisz ez Giroflé és Girofla, az operette!

– Azt mondják, hogy a színháznál így nevezik őket.

– Lám, lám, lám, lám. És maga azt kivánja, hogy haza menjek?

– Természetesen. Remélem, nem akar nálam botrányt csinálni? Ezek még nem ismernek; azt gondolhatnák rólam, amit akarnak. Mit tudják azt, hogy maga három napig ivott?!

– Azért ne haragudjék rám, Mariska; már megyek. De mondja, nem láthatnám őket az ablaknál?

– Ó, még ráér megismerkedni velök. A szezon végéig itt maradnak.

– Igen, de én egy pár nap mulva megyek San-Remoba. Pénteken, vagy legkésőbb szombaton.

– No, addig nem fogja elcsábítani őket.

– De büszke a lakóira!

– Majd maga is más hangon fog beszélni, ha megismerkedik velük. Lasciate ogni speranza.

– Maga minden szinésznőről ezt mondja. S ezért szeretem magát. Nem ábrándul ki soha. Imádom magát, Mariska. S hogy megmutassam, mennyire tisztelem e házat: megyek.

– Azt hiszem, ideje, hogy menjen. Calvados már alszik. Mintha ez is három napig ivott volna, szegény.

Elbúcsuztak s Vidovics Feri végre megindult hazafelé. Kiléptette lovát a kocsiútra, de nem állhatta meg, hogy ha messziről is, oda ne tekintsen arra az ablakra, mely azelőtt a főhadnagyé volt.

Két leányfejet pillantott meg az ablaküvegek mögött. Nem láthatta jól az arcukat, mert az ablaktáblák pántjai egy kissé eltakarták őket, de amit látott, azzal megvolt elégedve.

Levette a kalapját s nagy reverenciával köszöntötte őket. Úgy tetszett neki, mintha a két leányfej mosolyogva viszonozta volna az üdvözletet.

– Lám, nem is olyan haragosak! – szólt magában s az utcasarokhoz érve, visszapillantott az ablak felé.

Mire haza érkezett, annyira elálmosodott, hogy ruhástól ledőlt a kanapéjára s menten elaludt.

Azt álmodta, hogy csillagtalan éjjel valami nagy fekete vízen jár, gyászos baldakinu, könnyü ladikon; szemközt vele, a homályban, sötét alakok eveztek, akiknek nem láthatta az arcát. Előtte, fehér ruhában, átázott arccal, halotthalavány női alak feküdt, akiről nem tudta, él-e még vagy meghalt; nem mert közelebb hajolni hozzá s remegett, hogy a ladikot csapkodó habok elragadják tőle. Szorongva leste, merre láthatná a partot, de csak a koromsötét eget s a fekete vizet látta; sehol, semerre egy fénysugár. A sötét alakok hangtalanul eveztek s szorongását rémítő félelem váltotta föl; a torka összeszorult, homlokát hideg verejték borította el s szíve őrülten kalapált. Egyszerre valami megcsillant a vízen. Már azt remélte, hogy a parti lámpa, mikor rémülten vette észre, hogy komor ciprusfák között sírkövek meredeznek előtte s a szigettemető csillogó márványkövei csak a ladik lámpájának gyér világát verik vissza a vízre… Aztán kápolnaszerü, komor épület mellett haladtak el s az egyik evezős hirtelen fölegyenesedett. Kiáltani akart, de hang nem jött a torkából. Behunyta a szemét s mire fölnézett, a fehérruhás nő már nem volt a ladikban. Kétségbeesve tekintett hátra, de maga mögött csak a fekete kőkereszteket látta s mintha egy elhaló hang a nevén szólította volna… A zokogás kitört kebléből s fölébredt.

– Igazán sokat ittam, – szólt, megtörölve a szemét. Mintha valami ónsulytól szabadult volna. De érezte, hogy a szíve még most is sebesen ver.

Megnézte az óráját. Esti hét óra volt.

II

Oly büszkék vagyunk lelki világunkra s egy rocska hidegvíz elég rá, hogy szétszórja legmakacsabb gondolatainkat, elnyomja rossz sejtelmeinket s elfelejtesse velünk azt az érzésünket, melyet már-már urunknak és parancsolónknak tekintettünk. Ha lelked zaklatott, háborgó: állj a zuhogó alá s mire megtörülköztél, egy pár óráig más szemmel nézed az egész világot.

Vidovics Feri, mikor este nyolc óra tájban kilépett a fürdőszobájából, teljesen megfeledkezett arról a veszedelemről, mely őt Van der Kerkhoven kisasszony képében fenyegette; egy pillanatig se foglalkozott azzal, hogy rosszat álmodott s nem emlékezett rá, hogy aznap délelőtt, mámora ködében, két leányfejet látott, amelyek mintha integettek volna feléje a fehér jácintok és rózsaszínü gardeniák közül.

Csak arra gondolt, hogy egy pár nap mulva San-Remo olajfái között fog bolyongani, pompázó tavaszban, melyhez képest a mi májusunk zord, szigoru időszak. Találgatta, vajjon átrándul-e a galamb-lövésre s előre örült az excentric alakoknak, az átutazó Héróknak és Juliáknak, akikkel a vendéglő-élet vásári zsivajában köt majd ismeretséget „pour une éternité“, ami nála annyit fog jelenteni, hogy: a soha viszont nem látásra.

De mit csináljon az ember Vásáros-Berényben este nyolckor, ha egy órával előbb tökéletesen kialudta magát? Az ember elmegy a színházba, mint mindenki. Berényben, ahol a társaságos életnek megvannak a maga külön törvényei, ez az a hely, ahol élned és halnod kell. Ha éhes vagy: megvacsorázol a páholyodban, ha a jókedv pirosra festi képed: narancsokat dobálsz a színpadra s ha nem tudod miért, elfog a spleen: pezsgős pohárral a kezedben várod Hamletet, mert arcod víg a bánat idejében…

Behivatta a legényét s kiadta neki a parancsot:

– Akármikor jövök haza, hat órakor felköltesz s megmondod Gyurkának, hogy fogja be a két szürkét. Szent-Jánosra megyek. Ha a tiszttartó bejönne, nem kell befogni.

Aztán kisétált az utcára.

A nagy csűr, ahogy Vidovics a házát nevezte, közel volt a piactérhez; csak egy pár lépést kellett tennie s már ott volt Berény város szívében.

A piactérre már ráborult a nyugodalmas éj. A boltajtók nagyobbrészt zárva voltak; itt-ott hallatszott egy-egy elkésetten gördülő vasajtó csikorgása. A villámos lámpák alatt álldogáló subás falusiak, a József-napi vásár utolsó vendégei, hazafelé kászolódtak, s a piacot körülölelő kis utcák gyorsan szítták föl magukba a pihenésre siető, sötét alakokat. A roppant térséget, ahol egy negyedórával ezelőtt még bunyevác, magyar, sváb és rác parasztok tarka sokasága nyüzsgött, birtokba vette a csend és homály. A tér északi szélén magánosan álló nagy templomot mélységes sötétség környékezte, s mögötte, az egész tájékon, vak homály és kisérteties némaság ült.

Csak délnyugatról, a Metropole-szálló oszlopos homlokzata felől hallatszott némi lárma s a tér keleti részén csillogott élénkebb világosság, ahol a felhők közt bujkáló holdtól ezüstszürkére enyhült szemhatáron az új színház barokk formái rajzolódnak.

Vidovics szerette ezt a roppant piacot, mely terének bőségével és pazarságával a rónaság áldásaira emlékeztette. Arra gondolt, hogy a köröskörül békén pihenő, rengeteg sikságot, melyre oly kegyesen tekint a jóságos ég, nem teheti immár szegénynyé és nyomorulttá semmiféle civilizáció: se a villámos lámpák fényüzése, se a Metropole-szállóba importált pezsgőtenger, se a fegyveres béke őrzőinek egész szárazföldi lovas és gyalogos állománya, se a cigányzene szította szenvedelmek, se a Kékessy Andor színművész úr tíz lépésnyi távolságban csillogó cilindere, mely hősünkre nézve a nyugati eszméket, Hauptmann Gerhártot, Ibsent, Sudermannt, Planquette-et és Varneyt, sőt magát Párist jelentette.

Ebben a pillanatban két fiatal hölgy haladt el mellette, gyorsan, könnyedén, mint egy fecskepár. Olyan váratlanul surrantak el az oldala mellett s olyan messze jártak a legközelebbi villámos lángtól, hogy az arcukat nem láthatta, de lehetetlen volt a járásukat meg nem ismernie. Odébb Kékessy úr tisztelettel köszönt nekik s a hölgyek fejbiccentve fogadták az üdvözlést.

– Ezek az én szinész-kisasszonykáim, – szólt Vidovics Feri magában – akik úgy hasonlítanak egymáshoz, mint két vadgalamb. Vajjon csakugyan olyan vadak volnának-e? Nem hinném. A művészet jelentékenyen szelidíti az erkölcsöket; legalább a régiek így tartották.

De azért nem sietett utánok, pedig megszokta, hogy a színésznőknek az utcán mutatkozzék be, minden körülményesség nélkül. Berényben a víg emberek nem igen kedvelik a ceremóniát.

Csak a tekintetével követte őket, amíg a két leány eltünt a színház tájékán.

– Lám, lám – tünődött – az operette-írók nem találhatnak ki olyan bolondot, amit az élet a maga naiv komolyságával meg ne ismételjen. Tessék: Giroflé és Girofla, az egyik kék, a másik rózsaszín szalaggal. Őszintén szólva: nem hiszek ebben a poézisben. A természet, amire tart valamit, nem produkálja mindjárt két példányban. A csiperkegomba nem sokat különbözik a szomszéd csiperke-gombától, de ki látott valaha két Maréchal Niel-rózsát, amelyek formára, színárnyalataikra, leveleik rajzára, szirmaik összefogózkodására, a százlevelüség minden intimus bájára úgy hasonlítanának egymáshoz, mint két tyúktojás?! Az ikrek mulatságosak, ha akarom: kedvesek is, de azok az ikrek, akiket össze lehet téveszteni, mint Giroflét és Giroflát, nem lehetnek poétikusak.

Ekközben utólérte a szinészt, ki mélabúsan sétáltatta ujonnan vasalt pepitanadrágját Vásáros-Berény középkorias kövezetén.

– Mondja, Kékessy úr, – szólította meg, – ön tapasztalt ember… honnan van az, hogy minden szinésznő rosszul öltözködik?! Hogy – május avagy december hó – minden művésznő másképp jelenik meg a napfényen, mint a többi páváskodó szép?! Hogy ha szegény, egy korona értékü cafranggal, akarja, nem akarja, föl kell tünnie s hogy ha annyi a pénze, mint a polyva, nem tud úgy öltözködni, a hogy – bocsássa meg – az úriasszonyok?! Hogy ha egyszerü és finom akar lenni, cifrább, mint egy mór épület s hogy egy öreg, tudós asszonyban is rá lehet ismerni az egykori művésznőre?!

– Ennek az Országos Szinész-Egyesület az oka, – felelt nyugodtan Kékessy úr s kifejtette, hogy ha ő főispán volna, mit tenne a vidéki szinészet érdekében. Az igazgatói koncessziót nem szabad egyéb föltételhez kötni, mint egy közönséges erkölcsi bizonyítványhoz, más alapokra kell helyezni a nyugdíj-ügyet, véget kell vetni az egészségtelen primadonna-kultusznak s végül szabályozni kell az állami és városi szubvenció kérdését. A szubvenció szónak egyszerü ellehelése elég volt rá, hogy valóságos ihlet fogja el a gömbölyü bonvivant-t s Vidovics Feri kezdte élénken sajnálni, hogy mindeddig nem kinálták meg a főispánsággal, amely kedvező helyzetben egy kategorikus nem-mel véget vethetne e tenger panasznak.

– Igaz, – szólt hirtelen, merész á-propos-val, – a szezon vége szenzációsnak igérkezik. Új erők, új repertoire!..

– Igen, a Haller-lányok! – felelt szomoruan a yorkshirei művész. – Most már pláne párosával kapjuk a primadonnákat! Hová sülyedtünk! Shakspere korában…

– Azt mondják, nagyon érdekes kis jószágok, – rögtönözte Vidovics. – Persze, az operette!..

– Az operette még hagyján, – sóhajtott Kékessy úr, – de most már az operát is a nyakunkra hozzák! Kinek kell itt az opera, ha szabad kérdenem? Zampa és az Alvajáró Vásáros-Berényben! Nevetséges! Ha az Országos Szinész-Egyesület…

– Opera-énekesnők? – vágott közbe Vidovics.

– Igen; az operette derogál nekik. Szép hangjuk van, különösen a kisebbiknek.

– A kisebbiknek? E szerint nem ikrek?

– Dehogy. Csak amolyan mű-ikrek. A nagyobb hatás kedvéért. Különben csak egy vagy két esztendő lehet köztük a korkülönbség.

– De nagyon hasonlítanak egymáshoz?

– Össze lehet téveszteni őket, mert egyformán fésülködnek s egyformán öltözködnek.

– Egészen a kék és rózsaszín szalagig?

– Igen; roppant ápolják a hasonlatosságukat. A kék és rózsaszín szalagra egyébként semmi szükség, mert a hasonlatosságuk csak addig tart, amíg az egyik megszólal. A hangjuk más. Ez az egyetlen, ami bennük, hogy úgy mondjam, egyéni.

– Azt hallottam róluk, egy kicsit rátartóak.

– Rettenetesen nagyralátók. Máris úgy járnak-kelnek a világban, mint két kis Patti, pedig még csak most végezték el az opera-iskolát. Szentül meg vannak győződve, hogy fényes jövő várakozik rájok, amelynek első stációja: Vásáros-Berény, a második: Budapest s a harmadik: Szent-Pétervár. Az apjok telebeszélte a fejöket efféle szamárságokkal; az öreg Svengali egyszerüen bele van őrülve a leányaiba. Nincs az az igazgató, aki megférjen vele. Azzal kezdte, hogy beleszólt minden próbába, kikötött a karmesterrel s reformálni akarta az egész társulatot. Ide már csak úgy szerződtették őket, hogy a direktor kikötötte Svengali papának a visszavonulását. Ha csak beteszi a lábát a városba, a szerződés fölbomlik. Valóságos csapás rájok nézve az a vén ember. Az egész télen szerződés nélkül voltak miatta. Rettenetesen félti szegényeket; úgy látszik, arra számít, hogy főhercegekhez adja őket feleségül.

– Ejha! Akkor hát hiába hívnám meg őket vacsorára?

– Mit képzel? Hozzánk, a kollégáikhoz is ritkán ereszkednek le. Most vagy két este együtt vacsoráltak velünk a fogadóban, de csak azért, mert még nem volt lakásuk. Az őszszel is egy társulatnál voltunk: Balajtinál Miskolcon. De ott két hónap alatt nem ért bennünket ez a szerencse. Mihelyt lakásuk van, egész nap otthon ülnek s előadás után sonkát meg sajtot vacsorálnak.

– És ők ezt mulatságosnak tartják?

– Várják a főherceget.

– És mindjárt kettőt!

Eközben a szinházhoz értek s Vidovics észrevette, hogy a sötétből egy szivarozó alak nagyot köszön feléje.

– Ah, jó estét igazgató úr. Nos, hát hogy vagyunk?

– Bizony, kérem, nagyon megérezzük az árokszállási névnapot. Tegnap Lear király-t adtuk; Leart magam játszottam, Edmundot Kékessy, Cordeliát Ilonka: s tizenöten voltak a szinházban. Ma pláne a Bőregér megy s még ma is csak félházunk van.

– Hja, vásár után vagyunk.

– De vasárnap. Nagy baj az, kérem, hogy itt az értelmiségnek csak akkor kell a szinház, ha se névnap, se megyegyülés…

– Se disznótor. Igaza van. Én a mi értelmiségünket nem is nevezem értelmiségnek. Pedig hallom, most már operát is kapunk.

– Mit csináljak, kérem? Az ember bele öli a vállalatba egész vagyonát s hiába. Néha, ha ez az aranylánc nem volna, mely még boldogult nagyatyámról maradt rám, nem tudnám fizetni a társulatot. De nekem már a véremben van, hogy ne sajnáljak semmi áldozatot.

– Kékessy úr azt mondja, hogy az új énekesnők nagyon kedvesek.

– Az egyiknek olyan hangja van, mint a La Grange-nak s a másik olyan muzikális hogy két nap alatt betanul akármit.

– Akkor hát kár, hogy két példányban születtek. Egy személyben többre vinnék, mint így kettecskén.

– Ó, nagy jövő vár rájok, különösen a kisebbikre, aki még nem tud semmit. Majd megtetszik látni. Előadjuk az Alvajáró-t, Zampá-t, a Remete csengetyű-jét, Hoffmann meséi-t… Apropos, valamire bátorkodnám kérni a szivességét. A vidéki operák ügyében egy szerény memorandumot szerkesztettem; holnap vagy holnapután küldöm el a belügyminiszter úrhoz. Ha véletlenül Pestre méltóztatnék utazni, kegyeskedjék néhány jó szóval figyelmeztetni rá a kegyelmes urat.

– Kedves igazgató úr, Warga ő excellenciája messziről rokonom ugyan, de olyan messziről, hogy e nagy távolság miatt mindössze kétszer vagy háromszor találkozhattunk, amióta a világon vagyunk. Nagyon kevéssé ismer s tudtommal csak egyetlen egyszer emlékezett meg rólam. Ez akkor történt, mikor a fiát Kalocsán megbuktatták. Nagyon dühös volt s elhatározta, hogy református gimnáziumba adja a gyereket, hadd pukkadjanak meg a jezsuiták. Azt mondják, az első pillanatban Berénybe akarta küldeni, de aztán mást gondolt s így szólt egy közös rokonunkhoz: „Mégis csak Debrecenbe viszem, mert ha Berénybe adom, olyan korhely fickó lesz belőle, mint Vidovics Feri.“ Az én ajánlatom tehát nem sokat használna az ön memorandumának. De majd beszélek a sógorommal; az nagyképü ember s a szava sokat nyom a latban.

Ezzel jóéjszakát kivánt a művészeknek s belépett a szinházba.

Hogy a bérelt helyére juthasson, végig kellett mennie az egész nézőtéren. Elég hangtalanul járt, de még se tehette ezt némi föltünés nélkül. Ahhoz képest, hogy hatezer hold első minőségü bácskai földet mondhatott a magáénak, Vidovics Ferinek igen jó termete volt; talán mint szegény fiu is szembe tünt volna, de így bajos volt észre nem venni. Aztán meg a szinházi közönség megszokta ugyan a jövését-menését, de ma senkit sem vártak a jeunesse dorée-ból s megjelenése az avatatlanoknak – de egyszersmind érdeklődőknek – azt adta hirül, hogy az árokszállási dáridó, mely Vásáros-Berényt néha egy hétre is kivetkőztette rendes formájából, immár vége felé jár. Azért ezúttal a szokottnál is nagyobb érdeklődés kisérte a helyére s mialatt illő csendben haladt végig a zártszéksorok között, a nézőtér figyelmét meglehetősen elvonta a szinpadtól. A szaténblúzos polgárkisasszonykák dühvel elegy melankóliával tekintettek utána, a szerényebb sorsu értelmiség hölgytagjai kiváncsian pillantottak az üres páholyokra: nem bukkan-e ki valahonnan a hollandus kisasszony feje s a jobboldali szinészpáholy összes messzelátói mozogni kezdtek.

Még a szinpad is fölelevenült egy percre. Orlovszki herceg életunt vendégei, akik az imént fagyos nyugalommal konstatálták, hogy Eisenstein esete

 
Fura eset, ha-ha-ha!
Soha ilyet, ha-ha-ha!
 

hirtelen összesugtak; Adél személyesítője pedig fölhasználta az általános elszórakozást és sietett megismételni a couplet-ját:

 
Márki, szivem,
Higyje nekem,
Hogy bánt ez a dolog,
Mert csak aki vak,
Mondana olyat,
Hogy én szobalány vagyok.
 

Mindezt Vidovicsnak énekelte, aki ezalatt elfoglalta helyét az első sorban. A szegény Adél csak az előbb tudta meg, hogy a szinügyi bizottság a jövő évre nem akarja szerződtetni; egyetlen reménysége az a fiatal ember volt, aki most ült le vele szemben. Vidovicsot jó fiunak ismerték; ha a szinügyi bizottság csak ő belőle áll, az egész színtársulat ott vénült volna meg Berényben.

Hanem ez egyszer kárba veszett a zengő kacérkodás, a meleg tekintet és a delejes mosoly. Vidovics alig hogy letelepedett, oldalt fordult a szinpadnak s körültekintett a nézőtéren. Azonnal megtalálta, amit keresett. A két leány ott ült a második emeleten, egy baloldali páholyban, közel a szinpadhoz. De mintha nem igen akartak volna mutatkozni; meghuzódtak a nézőtér felé eső sarokban. Az egyiknek, aki bizonyosan a padon ült, csak a frizurája látszott ki; a másik pedig, aki lentebb, az előtérben foglalt helyet, minduntalan hátrahuzódott a páholy belsejébe. Vidovics nekik szegezte turfmesszelátóját s várt türelmesen.

III

Haller Lola – T. c. Haller Xavér Ferenc úrnak
Budapesten,
Gyár-utca 117. szám,
III. em., 98. ajtó.

Kedves Atyám!

Már háromszor is figyelmeztettem Mirát, hogy teljesítse, amit Kedves Atyám a lelkére kötött s legalább pár sort írjon, hogy: szerencsésen megérkeztünk, kezét csókoljuk, de ez a leány, mióta megérkeztünk, folyton alszik; az igaz, hogy a vasúton is aludt, ki se pillantott az ablakon; soha se láttam ilyen leányt, aki minden iránt közömbös.

Persze, erőtetni nem akartam, mert első nap én is fáradt voltam; a vonat nagyon összerázott bennünket. Másnap azt találta ki, hogy a füst rettenetesen csípi a szemét, ami különben igaz lehetett, mert a fogadóban kellett vacsorálnunk s az alacsony teremben olyan sok volt a commis voyageur, hogy akár csak gőzben ültünk volna. Mira rosszul is lett a hőségtől s Fröhlich nénit, aki egy kicsit messzebb ült, valóságos köd takarta el előlem, mint a tündéreket a Szentivánéji álom-ban. Őszintén szólva megbántam, hogy nem a Metropole-ba mentünk, de a szinészek azt mondták, hogy a Metropole rémdrága; végre is két napot kiáll az ember akárhogy.

Ma pedig a szinházban voltunk s mikor onnan haza jöttünk, Mira egy szót se szólt, csak bebujt az ágyába. A téáját is ott itta meg s csak nézett ránk, mint egy kis macska.

– Nem írsz a papának? – kérdeztem tőle.

– Nem, – felelt angol hidegvérrel s a másik percben már aludt.

Így tehát, Kedves Atyám, az én levelemmel kell megelégednie, az elkényeztetett kis majom helyesirási hibái helyett. Olyan édesen alszik, mintha jó dzsinek őriznék azt a Rheingoldot, mely a hangszálagaiban rejtőzik. Ó, kedves Atyám, miért is nem juttatott a jó Isten ebből az adományból nekem is, egy másik porciót?!

Örömmel értesítem Kedves Atyámat, hogy a lakásunk kellemes s aránylag igen olcsó. Szép, nagy, világos szoba; az ablakok az utcára néznek. A háziasszonyunk szives, uri nő. Igaz, korrepetitorunk is van már: a szinház karmestere; azt hiszem, nem valami nagy muzsikus, a szinészek azt beszélik róla, hogy a boszniai okkupáció óta soha senki se látta józannak, de azért majd csak megleszünk vele.

Én szerdán este már énekelek; a Hoffmann meséit adjuk. Azt hiszem, csak ez az egy operájok van készen; azért Mira, picike repertoárjával, csak a jövő héten léphet föl először. Képzelheti, minő lesz az az előadás, amelyre mindössze egy hétig készülnek! A remete csöngettyüjé-ről van szó. Azt hiszem, jobb volna, ha már előbb bemutatkozhatnék, például Rip-ben; azt tudják itt is.

Legyen nyugodt, Kedves Atyám, távollétében is szorgalmasan fogunk tanulni, nem vesztegetünk el egyetlen pillanatot se s ha Isten segít, nemsokára olyan helyzetben leszünk, hogy végre-valahára meghálálhatjuk azt a sok jót, amit értünk tett. Mindig eszünkben van, mily óriás áldozattal járt neveltetésünk s hogy Kedves Atyám a legszükségesebbet is megvonta magától, hogy jövőnket biztosítsa.

De megbocsát, Kedves Atyám, hogy ma csak röviden irok; délelőtt próbáltam, délután tanultunk s már Fröhlich néni is alszik, az idő éjfélre járhat. Holnap-holnapután már nem engedem el Mirának, hogy részletesen tudósítsa Kedves Atyámat; én is írni fogok, mihelyt egy kis szabad időm lesz.

Kezét csókolja

engedelmes leánya,
Lola.
Haller Xavér Ferenc – Haller Lola úrhölgy őnagyságának
Vásáros-Berény.
A szinháznál.

Kedves leányom, a leveledet megkaptam, köszönöm. Ha fölléptél, írj, kérlek, megint; hogyan fogadtak, meg voltál-e elégedve magaddal, küldj egy pár ujságot is. S írj különösen Miráról, nagyon féltem az egészségét. Mit csinál a kis haszontalan?

Én még a jövő héten se mehetek le hozzátok; a husvéti szent ünnepek előtt aligha látlak benneteket. Két énekkarral kell bajlódnom minden nap; leckém is több van, mint a mult hónapokban.

Nem irtál arról, milyen a város, milyen a közönség, hogyan töltitek a napot, kik azok, akikkel nem kerülhetitek el az érintkezést. Ne feledjétek a tanácsomat: lehetőleg huzódjatok vissza a fölösleges ismeretségektől; az efféle órákat rabol el a tanulási időtökből, s a reklám meg a baráti tapsok sohase érnek annyit, mint amennyibe a megszerzésök kerül.

Te okos leány vagy s meg tudod érteni, hogy nektek másképpen kell élnetek, mint a többi tizenhét-tizennyolc éves leánynak, akiknek egyetlen menedéke: a reménybeli férj. Nektek semmiféle szórakozás kedvéért nem szabad megfelejtkeznetek arról, hogy ezek az ernyedetlen munka napjai. Nem énnekem, hanem a tehetségteknek tartoztok vele, hogy egy-két évig megvonjátok magatoktól még a gyermeki örömeket is, melyek korotoknak kiváltságai.

Gondoljatok arra, hogy két-három év és célnál vagytok. Akkor aztán tietek az élet, dicsőség, vagyon, amit akartok. Ki ne fáradjatok fél-uton; oda ne adjátok gyerekségekért a jövőtöket, azt a fényes jövőt, melyet elérnetek csak tőletek függ!

Isten veled, édes lányom. Írj Miráról, s írjon ő is, a kis álmos. Ölel mind a kettőtöket

szerető atyátok
Haller Xav. Ferenc.
Haller Mira – T. c. Haller Xavér Ferenc úrnak
Budapest,
Gyár-utca 117.

Kedves apuskám!

Lola tegnap föllépett! Óriás siker, nyolc-tíz kihivás minden fölvonás után, bokréták, nagyon sok bokréta.

Én is kaptam egyet, pedig még senki se hallotta a hangomat. Az én bokrétám Pesten készült; Lola is kapott ilyet.

Az egészségem jó, csak fáradt vagyok egy kicsit, mert tulságosan sokat tanulunk. De Lola nem hagy békét.

A fiatalság bankettet akart rendezni Lola tiszteletére, de nem mentünk el. Megbosszulták magukat s éjjeli zenét adtak Lolának; az itt nagy divat. Két óra tájban jöttek a muzsikájokkal s még Fröhlich nénit is felköltötték. A zene azzal biztatott bennünket, hogy a fiatal urak Lola képével alszanak el, de eszük ágában se volt elaludni. Csak hajnal felé szabadultunk meg tőlük.

Képzelheti, apuskám, mennyire össze volt törve a mai próbán szegény Friquet Rózsi. De Berényben nem lehet másképpen.

Pá, apuskám, kezét csókolja

jó kis leánya:
Mira.
Haller Lola – Haller Xavér Ferenc urnak
Budapesten,
Gyár-utca 117. sz.

Kedves Atyám!

Ne tessék megijedni, ha azzal kezdem, hogy párbaj volt miattunk. (Mira miatt, vagy miattam? – magam se tudom. Annyi bizonyos, hogy én Mirát gyanusítom s éppen azért írom meg a dolgot, mert kérni akarok Kedves Atyámtól valamit.)

Nem lett ebből a párbajból semmi nagyobb veszedelem. Egy Vidovics nevü úr, aki meglehetősen erőszakoskodó és kellemetlen fráter, megvágott egy huszártisztet, valami Cipriáni bárót. A báró aznap este fölkötött karral jelent meg a szinházban, éjjel a két ellenfél megint együtt mulatott: ez az egész história.

Úgy beszélik, a cigányon különböztek össze, akkor, mikor az éjjeli zene szerencséjében részesültem; a báró ki akarta vinni a cigányt valahová, egy szomszédos pusztára, a másik nem engedte… szóval valami izetlenkedés volt a párbaj oka. De nem ez a nevezetes a dologban.

Képzelje, Mirának roppantul hízeleg ez az izetlen história.

Azt fogja mondani, Kedves Atyám, hogy az lehetetlen. Igazán, nem akarja elhinni az ember. És tessék.

Akkor este, mikor az egész város csak a párbajról beszélt, nagy vitatkozásom volt a háziasszonyunkkal. Engem, természetesen, rendkivül fölingerelt, hogy ezek a ripőkök így kompromittálnak bennünket; a háziasszonyunk, mint jó berényi honleány, védelmezni kezdte a tolakodó urfit, hogy nem kell azt olyan komolyan fogni föl; az már itt így szokás. A szinésznők éjjeli zenét kapnak, mert szinésznők s a fiatalok meg-megverekednek néha, mert fiatalok. Enélkül Berény unalmas, szürke volna; enélkül nem volna érdemes élni; enélkül az asszonyok és leányok rá se néznének a fiatal urakra. És hogy ez a fiatalember nem is olyan kellemetlen fickó; jónevelésü, illedelmes, néha szeretetreméltó is.

Azt feleltem neki, hogy semmi közöm a fiatal urak fiatalságához és semmi közöm a berényi don’t-hoz. Nekik se legyen közük hozzám; megkövetelem, hogy hagyjanak békében. Azzal, hogy a szinházban megfizetik helyeiket, nem váltanak jogot arra, hogy engem, otthon, molesztáljanak. És így tovább.

Mira szokása szerint nagyokat hallgatott. Hol egyikünkre, hol másikunkra figyelt s folyton mosolygott. Engem boszantott ez a mosolygás.

Azért mikor a háziasszonyunk kiment, megkérdeztem tőle:

– Neked tán tetszik ez a história?

– Tetszik hát! – felelt.

És nevetett a szemtelen.

– Eh, veled nem lehet beszélni!..

Később pedig, az éjjeli sötétségben, mikor azt hittem, hogy már alszik, egyszerre megszólalt:

– Különben nem tudom, mit tartozik rád ez az egész eset? Nem bántott téged senki.

Elbámultam ezen az impertinencián.

– Te talán azt hiszed, hogy miattad történt a nagyhírü lovagias mérkőzés? – kérdeztem gyanakodva.

– Igen, azt hiszem, hogy miattam történt, – felelt határozottan.

Nem tudtam kiérezni a hangjából, tréfál-e, vagy komolyan beszél? De mintha elgondolkozva s kevélyen mondta volna ezt a pár szót.

Attól tartottam, hogy Fröhlich néni még ébren van s nem firtattam tovább a dolgot. Számítottam rá, hogy ha majd magunkra leszünk, közlékenyebb lesz; úgy történt, ahogy gondoltam.

Másnap, minden ápropos nélkül, egyszerre azzal állott elő:

– A nőegyesület báljára mégis csak el kellene mennünk.

– Ugyan miért, ha szabad kérdeznem?

– Táncolni akarok! – felelte.

– Még ráérsz táncolni. Különben oda meg se hínak bennünket.

– Azt bízd rám, – szólt olyan hangon, mintha titkai volnának.

De ez még nem minden.

Mit mondjak? Ez a csitri határozottan kacérkodni kezd. Igazán jó, hogy mindig vele vagyok, mert még bolondokat találna mondani a gavallérunknak.

Ez a parlagi gentleman, magyarán szólva, tűrhetetlen. Sehogy sem tudom lerázni a nyakunkról, pedig gondolhatja, Kedves Atyám, hogy nem vagyok valami gyöngéd vele szemben. A szép szót nem akarja megérteni, a gorombaságra vígan szalutál. S el kell szenvednem, hogy a szinháztól hazáig folyton a sarkunkban legyen.

De ebbe itt bele kell nyugodni. Berényben a szinésznők akkora kisérettel járnak az utcán, amilyennel a gerolsteini nagyhercegnő. Némelyik az egész tisztikart magával hordja; csak éppen, hogy a katonabanda nem megy utánok. Ha akarjuk, ha nem, nekünk is kijut ebből a díszőrségből.

Ez bosszantó, de Mira a mi gárdánkkal meg van elégedve. A gárda Cipriáni báróból, Vidovics úrból, egy rattlerből és egy tábori kutyából áll. Nekem ez a tábori kutya tetszik a legjobban az egész társaságban. Nagyon okos állat, sokkal okosabb, mint a gazdája. Úgy fogja el a legyet, hogy öröm nézni. Cipriani báró sohase unja el ezt a sportot; egész nap a kutyáját produkálja. Szép mulatság, ugy-e? Nos, ez a mi főszórakozásunk Vásáros-Berényben.

Képzelheti, Kedves Atyám, hogy Cipriani báróhoz képest még Vidovics úr is elmés embernek tünik föl. És Mira túlságos hálával honorálja ezt a csekély különbséget. Olyan fölöslegesen sokat foglalkozik vele, hogy tegnap már kénytelen voltam prédikációt tartani neki.

– Elment az eszed? – kérdeztem.

– Mit akarsz? – szólt szenteskedő, álnok pillantással, – ő a szinügyi bizottság elnöke!

Nos, nekem egy csöppet se tetszik ez a dolog. Eszem ágába sincs az a gyanusítás, hogy Mira komolyan veszi Vidovics urat, de az bizonyos, hogy nem tér ki a tolakodó udvarlás elől olyan határozottan, ahogy szeretném. Félórákig eldiskurál vele; kibeszél hozzá az utcára, szóval ostobáskodik.

Félek, hogy el fogja hanyagolni a tanulni valóját: amúgy se valami kitünő tanuló. Egy szép nap föl fog lépni, félig-meddig elkészülten, szórakozott fővel; belesül a szerepébe és fiaskót csinál.

Azért jó volna, ha Kedves Atyám néhány komoly szóval figyelmeztetné arra, amit a lelkünkre kötött. Rám nem hallgat.

Egy pár nap mulva a Remete csöngetni fog s Mira még ma sem tudja tisztességesen Friquet Rózsit. A belépőt meg a harmadik fölvonásbeli nagy áriát úgy énekli, mint talán soha senki, de a szerelmi kettősbe bele fog sülni. A mai próbán igazán csak próbálgatta: vajjon eltalál-e belőle egyetmást? Szerettem volna rákiáltani: „Igen, valahogy ilyenformán van!..“

Képzeljen el, Kedves Atyám, egy Sylvaint, aki a hatvanas évek végén Bukarestben hagyta a hangját, egy karmestert, aki soha sincs magánál, egy Friquet Rózsit, aki bujócskát játszik a karmesterrel, – hol az egyik keresi a másikat, hol a másik az egyiket, – hozzá a berényi előkelőséget, amint a páholyban pezsgőt iszik – mert Friquet Rózsi is Hekuba nekik – s aztán kérdem: vajjon ilyen körülmények között hódította-e meg a világot: Grisi és Catalani?

Isten önnel, Kedves Atyám, kezét csókolja

engedelmes leánya
Lola.
Haller Xavér Ferenc – Haller Lola úrhölgy őnagyságának
Vásáros-Berény.
A szinháznál.

Kedves leányom!

Sikereidnek nagyon örülök, ámbár nem tudom, van-e Berény városában a közönségnek olyan műértő töredéke is, mely tehetségedet és énektudásodat a maga teljes mértékében méltányolhatná.

De mit firkálsz nekem nem tudom miféle Vidovics úrról s nem tudom miféle Cipriáni báróról?!.. Miért foglalkozol ennyit apró-cseprő dolgaikkal, kutyáikkal és párbajaikkal?!.. Úgy látom, a jó Róza nem elég egészséges arra, hogy a szinházba is elkisérhessen benneteket. Ez a baj.

Különben írtam a jó Rózának, hogy beszéljen Mirával; remélem, ki fog derülni, hogy a kicsike nem olyan gondatlan, mint mondod. Ha lustálkodik a kis semmirekellő, kiálts rá. Szeretnék nálatok lenni, amikor Friquet Rózsit énekli, de mint már közöltem veled, a husvéti szent ünnepekig aligha szabadulhatok. Mindennap több a dolgom. Most ráadásul, egy oratóriumon munkálkodom.

Egyébként a sakk-versenyben is részt akarok venni s ez épp a jövő héten kezdődik.

Ne feledjétek, hogy a munkátlanság a legnagyobb tehetséget is megőrli s gondoljatok szerető atyátokra, akinek soha sincs egy szabad perce, mert folyton-folyvást jövőtökért fárad.

Isten veletek, édes leányom! Ölel szerető atyátok

Haller X. Ferenc.

U. i. Ne hagyjátok nyitva az ablakot; akkor nem néz ki rajta.

H. X. F.

IV

Vagy tíz nappal azután, hogy a San-Remoba készülő Vidovics Feri összes ismerőseitől elbúcsuzott s szándéka komolyságának jeléül addig nézegette a vasuti menetrendet, míg végre dühbe gurult s bosszuságában minden igaz ok nélkül megsértette Cipriani bárót: az előbb nevezett fiatal magánzó s az utóbb nevezett huszártiszt nyugodtan üldögéltek egymás mellett a Metropole-kávéház egyik utcai ablakánál.

Délelőtt tizenegy óra lehetett. A napfényes piactérre akkortájt érkezett meg délfelől a tavasz első langy fuvalma; s a kávéházat éppen söpörni kezdték. Hanem azért a daliák nem mozdultak a posztjukról. Nem sokat társalogtak ugyan, mert egy félóra óta csak hébe-hóba szólalt meg az egyik vagy a másik; de úgy látszik, így annál jobban mulattak. Vidovics az ablakon át a járókelőket nézte; a katona a kutyáját oktatta. A párbaj óta elválhatatlanok voltak, mintha a vágás, melyet a báró kapott, a bérmálás erejével szilárdította volna meg hétéves barátságukat. S ezt az avatottak igen természetesnek találták. Mert ha egy huszártiszt elköveti azt a menthetetlen ügyetlenséget, hogy egy bárányoknak való, égi szelidségü párbajban sebet kap anélkül, hogy ő viszont hachée-vá aprítaná össze az ellenfelét: a legokosabb, amit tehet, az, hogy gráciával viseli a következéseket s jó képet vág a rossz játékhoz.

És bár Cipriáni száz mentséget is tudott rá, hogy tulajdonképpen miért nem szabdalta össze szeretett cimboráját, a rideg valóság az volt, hogy a katona megsebesült, a civil pedig ép bőrrel menekült az élet-halál-harcból.

– Tudod – magyarázta Vidovicsnak sok szeretettel – mikor a reuma bele áll a karomba, használhatatlan fickó vagyok, arra se érdemes, hogy pofon vágjanak. Aztán meg, nem tudom hogy történhetett: részeg voltam, rettenetesen részeg s nem tudtam, hogy a két Vidovics közül, akit magam előtt látok, melyik az igazi s melyik a fantóm. És véletlenül mindig a másik kapta meg a vágást.

Vidovics készségesen méltányolta ezeket a kitünő okokat, a többi kilencvennyolccal egyetemben s lojálisan elismerte, hogy óriás szerencséje volt. De ez a nagy lovagiasság csak betetőzte a Cipriani malheurjét; enyhíteni nem enyhített rajta. Mert bizonyára sokkal jobb lett volna, ha ellenfele vitatkozik vele; mikor a párbaj szerencsétlen, de legalább vitás, már az is valami.

Még súlyosabbá tette a vereségét, hogy akkor is ő huzta a rövidebbet, amikor összetűztek. Nemcsak, hogy megvágták, de ártatlan embert vágtak meg benne. Az összekoccanás alkalmával olyan ügyetlenül viselkedett, hogy akárkit lehetett hibáztatni az esetért, csak éppen őt nem. Vidovicsnak még azt az elégtételt is megadta a sors, hogy az összes jelenlevők szerint ő volt a hibás.

Ez a nevezetes jelenet ugyanis egy kicsit másképpen zajlott le, mint a hogy Lolának elmondták. A párbajra nem a cigány szolgáltatott okot.

Jóval az éjjeli zene után, a virradat órájában történt. Azoknál a pezsgős üvegeknél tartottak, amelyeket már senki se számlál, még a fizető pincér se. (De ne tessék félteni őt, ha koronkint a pillanat intuiciójára bízza, hogy mennyit számítson föl; a fizető pincérek őrző angyala mindig éberebb, mint a részegeké.)

Az asztalnál ülők közül ketten már szenderegtek; Vidovics is mintha másfelé gondolt volna. Cipriánit ellenben kissé lármássá tette a bor; folyton ő beszélt.

Éppen azt fejtegette, hogy mi módon s nevezetesen minő szerényebb összegekkel lehetne megközelíteni a két Haller-leányt, midőn Vidovics egyszerre, érthetetlenül fölpattant s minden igaz ok nélkül belekötött a becsípett emberbe.

– Milyen malheur-öm van nekem! – szólt s nagyot vágott az asztalra. – Az este másfélóra hosszat betűzöm a vasuti menetrendet s annyit sem tudok kisütni belőle, hogy miképpen lehet eljutni innen Árokszállásig, most pedig, a mikor mulatni akarok, másfélóráig kell hallgatnom ezt a szamarat, aki még butább, mint a menetrend!

– Mi ütött beléd? Elment az eszed? – szólt Cipriani elbámulva. – Beszélj velem tisztességesen, vagy ha részeg vagy, eredj haza.

A többiek is rajta voltak, hogy elejét vegyék a komolyabb összekülönbözésnek.

– Mi bajod van vele? Örülj rajta, hogy szóval tart bennünket. Ülj le és ne kötekedjél; ha rosszkedvü vagy, huzasd el a nótádat.

De hiába csitították s hiába építgettek neki aranyhidat a tisztes visszavonulásra, nem hagyta abba.

– Eh, unom már ezt a sok vénasszonyos beszédet!.. Ha társalogni akarsz, eredj a borbélyhoz; engem ne bosszants a fecsegéseddel!

Ez után persze nem maradt egyéb hátra, mint lovagiasan intézni el a dolgot. Ha az ember beborozott, az még nem ok rá, hogy belekössön a cimborájába.

– Ugyan mi bőszített föl annyira? – faggatták Vidovicsot a segédei. – Nem mondott semmi olyat, ami bánthatott. Lányokról volt szó, vagy más efféléről!..

– Dühös voltam a menetrend miatt – felelt Vidovics – s az jutott eszembe, hogy milyen szamárság napról-napra halogatni az utazásomat, csak azért, hogy egész éjjel ezt a locsogást hallgassam!

A párbaj után azonban belátta a hibáját. Mialatt Ciprianit varrták, odament hozzá s kezet fogott vele.

– No, vén szamár! – szólt s a hangja most már barátságosan csengett, – kellett ez neked? Minek ingerelsz, mikor rosszkedvü vagyok?!

– Látod, ez már beszéd! – felelt Cipriani meghatva. – Miért nem mondtad ezt mindjárt?

Vidovicsra nem is haragudott tovább, csak a civilek gyalázatos szerencséjét átkozta magában. S elhatározta, hogy ha találkoznék, aki az ő esetéből kifolyólag azt merné állítani, hogy a katonai iskolákban a vívást rosszul tanítják, ezen az emberen keresztül fog gázolni. Mindenütt kereste ezt az embert – a vendéglőben koronkint gyanakodva tekingetett szét, – de az illető nem akart mutatkozni.

Addig is, míg ilyenformán revanche-ot vehet a polgári társadalmon, úgy vélte, fair dolog lesz, ha meleg barátságával tünteti ki legyőzőjét s napról-napra, a híres esetek egész tömegével bizonyítja be neki, hogy a kitünő vívónak a legtöbb párbajban nincsen szerencséje.

Mindennap tudott egypár új esetet.

– Nem neked mondom – kezdte reggelenkint, ahogy a kávéházba megérkezett, – mert te fenegyerek vagy, akinek a hadseregben volna a helye, de hidd el, a párbajt azoknak találták fel, akik nem tudnak vívni. A kárpitos megvágja az őrnagyot, az ügyvéd lelövi az erdészt, a commis megsebzi a vívómestert s mindez huszonnégy óra alatt történt.

– Tegnap? – kérdezte Vidovics csodálkozva, mert Cipriani nem igen szokott ujságot olvasni.

– Nem, 1839-ben.

– Te, hol tanulsz te ennyit? Egy idő óta olyan művelt vagy, mint egy csillagásztorony!

– Barátom, van nekem egy könyvem, három kötetben: a Sport-Kalendárium, 1873-tól 1875-ig. Abban minden megvan.

– Vagy úgy.

A párbeszéd ritkán tartott hosszabb ideig, mert Cipriani nem ért rá minden éjjel művelődni s Vidovics akkor szerette a barátját, ha hallgatott.

De azért Cipriani egész délelőtt nem mozdult el Vidovics mellől; szerette, ha együtt látják őket az ablakukban. Ha Vidovics nagyon sokáig forgatta az ujságokat, vagy az utcán ácsorgó vásáros parasztokat nézte, Cipriani a kutyáját tanítgatta; ezt a szórakozást sohase unta meg.

Lassankint Vidovics is bele nyugodott sorsába.

– Ez a bűnhödés, – szólt magában. – Most már azt se mondhatom neki, hogy untat. Vérrel szerzett rá jogot, hogy bosszantson.

Rendesen csak akkor kerekedtek föl a kávéházból, mikor a szinházi próba véget ért s a Haller-leányok a szinházból hazafelé menet elhaladtak a kávéház mellett. Vidovics egyetlen egy ilyen alkalmat se mulasztott el; mindannyiszor haza kisérte őket. Lola határozottan kijelentette, hogy otthon nem fogadnak látogatókat, de az utcán nem tilthatta el tőle. S akarta, nem akarta, tűrnie kellett az escorte-ot.

A párbaj óta a báró is csatlakozott a menethez.

A harmadik vagy negyedik ilyen kirándulás után Cipriani egy délelőtt így szólt Vidovicshoz:

– Te, én azt hiszem, hogy ezek tisztességes leányok!

– No, én is azt hiszem! – felelt Vidovics.

Olyan különös hangon mondta ezt, hogy egyszerre valami halavány világosság kezdett derengeni a katona fejében. Csak most jött rá, hogy tulajdonképpen miért is kellett neki megverekednie.

Ez a fölfedezés szinte megvigasztalta. Ha a női nemért szenvedett megaláztatást, ez változtat a dolgon. Ebben az esetben illő volt, hogy ő kapjon sebet s talán ösztönszerüleg történt, hogy nem védte magát elég komolyan.

Készségesen meghajolt a Vidovics jobb értesültsége és tisztább látása előtt. Bizonyára úgy kell lennie, ahogyan ő mondja.

Csak azon zúgolódott magában:

– De hát mért nem mondta mindjárt?! A pokol tudta, hogy úgy van. Én nem. Persze, a szinésznő sem mind egyforma. Az egyik szőke, a másik barna. De azt meg kell mondani. Ha megmondják, akkor mindjárt tudja az ember. Azelőtt… azelőtt nem kellett kérdezni. Az ember mindjárt tisztában volt vele, hogy ha szinésznő, hát szinésznő. És rendben volt a dolog. De most nagyon sokan vannak. Olyan sokan vannak, hogy már adót is fizetnek. Nemsokára már a cigányok is fizetnek adót. Nekem különben semmi közöm hozzá. De a pokol tudja, micsoda világ ez, mikor már a szinésznőket is tisztelni kell!

Cipriáni báró nem igen szeretett gondolkozni, de ha egyszer nekikészülődött s komolyan hozzá látott az elmélkedéshez: ép, szolid, egészséges gondolatokkal lepte meg önmagát.

Yaş sınırı:
12+
Litres'teki yayın tarihi:
30 haziran 2017
Hacim:
80 s. 1 illüstrasyon
Telif hakkı:
Public Domain