Kitabı oku: «Holdtánc»
âHoldtáncâ
A vér láncai sorozat 1. kötet
Amy Blankenship, RK Melton
FordÃtó: Ivan Czar
SzerzÅi jogok © 2012 Amy Blankenship
Második kiadást publikálta: TekTime
Minden jog fenntartva.
Prológus
A Los Angeles-i Nemzeti Park veszélyes pumáknak és külföldrÅl behozott jaguároknak ad otthont, amelyek szabadon kószálhatnak a hatalmas erdÅben. Olykor felhÅtlen éjeken valamivel többen vannak, mivel a vidéki emberek által csak vér-állatoknak vagy alakváltóknak nevezett távoli rokonaik velük együtt vándorolnak ezeken a szelÃdÃtetlen tájakon. Az ilyen éjszakákon a többi állat rejtekébe bújik, mÃg a városból érkezÅ ragadozók ellepik a területet, hogy vadásszanak, vagy egyes esetekben olyan harcokat vÃvjanak egymással, amelyeket emberek lakta területen nem tehetnek meg.
Nincs annál nagyobb vérengzés, mint amikor az alakváltók egymással harcolnak, és ha megsérül valamelyikük, akkor ugyanolyan veszélyesek az emberekre is, mint állat-ellenfelükre. Hogy önmaguktól megvédjék az embereket, hisz köztük kell, éljenek, amikor csak lehetséges, az alakváltók a vitáikat az emberektÅl távol rendezik el és erre a legkiválóbb helyszÃnek az Åsi vadászmezÅk mélyén vannak.
Ma éjjel az erdÅ kÃsértetiesen csendessé vált, ahogy a város két legnagyobb klánjának tulajdonosa lépett be a lakatlan területre, levéve ruháikat, szabadjára engedve a bennük szunnyadó szörnyeteget. Ma éjjel egy olyan vámpÃr sÃrjánál küzdenek, aki mindkettejüket elpusztÃthatja.
Az erdÅ mélyén, ahol ember nem hallhatja Åket, Malachi a kisebb vérjaguár-klán vezére vágtatott át a sötétségen ellensége felé... akiben sosem kellett volna megbÃznia, legjobb barátja helyett. Célpontja szintén alakváltó volt, kinek a puma vére zubogott ereiben, Nathaniel Wilder... 30 éve már, hogy üzlettársak lettek.
Malachi betört a tisztásra és ott találta Nathanielt, aki emberi formában várt már rá. Néhány lépés tett elÅre, mintha csak egyik formából a másikba sétálna, Malachi is visszatért az emberi külsÅhöz. Mindketten halálos képességekkel bÃrtak, függetlenül melyik alakjukat öltötték. Emberként kisportolt alkatuk volt, acélos izmokkal a lágy bÅr alatt. Az alakváltókon lassan fognak az évek, mindketten 30 év körülinek néztek ki, holott már rég az 50-es éveikbe léptek.
Ha ez egy Hollywoodban készült filmjelenet lett volna, akkor néhány percen belül véresre fordultak volna az események, de itt a valóságban nem vérengzÅ fenevadak vicsorogtak egymásra. A meztelenség nem sokat jelent egy alakváltó számára és a hold fénye szinte rivaldafényként sütött le a párosra a felhÅk közül.
âEnnek a harcnak nem kell megtörténnie!â â mondta területét védve Nathaniel, és közben próbálta jobb belátásra bÃrni barátját. âHallgass meg! Már harminc éve történt, azóta minden megváltozott... én is megváltoztam.â
âHarminc év hazugság!â - Dörrent rá Malachi, hangja visszhangzott a tisztáson. Tekintete arra a területre révedt, ahová eltemette Kane-t, és érezte, ahogy könnyek gyűlnek a szemébe. âMiattad zártam a por és sár börtönébe Kane-t... miattad átkoztam el harminc évre!â
âNem engedhetem, hogy felnyisd a sÃrját, Malachi! Tudod, hogy mi fog történni, ha megteszed.â â Nathaniel feszült pillantást vetett Malachira, ahogy Å hosszan bámult annak az embernek a sÃrjára, ki egykoron a legjobb barátja volt. Sose értené meg. Kane vámpÃr volt és emiatt veszélyes.
Kane volt pont az egyike annak a két oknak, ami miatt a jaguárok és a pumák között sose valósulhatott meg a szövetség... Kane és Malachi gyönyörű, de csalárd és hűtlen felesége, Carlotta. ElÅször Nathaniel esett vele szerelembe, holott nem akarta, hogy a történet Ãgy alakuljon. A végén Nathaniel féltékeny Årjöngéssel vetett véget a dolognak... mondhatni, két legyet ütött egy csapásra.
âA legjobb barátom volt, aki sose árult el engem! Te voltál az, aki hátbatámadott!â Malachi szemébe könnyek szöktek a haragtól, felemelte kezét és megérintette a fülbevalót, melyet viselt; Kane fülbevalóját. Hogy tehette meg? Amikor rátalált Kane-re, ahogy a halott felesége fölé hajolt, egy pillanatra megtorpant, amÃg Nathaniel meg nem erÅsÃtette, hogy Kane volt a gyilkos.
A nÅ itt halt meg ezen a tisztáson, Ãgy azt látta helyénvalónak, hogy Kane-t ehhez a tisztáshoz láncolja bűbájjal... e föld alá. Még Kane varázskönyvét is ellopta, hogy bosszúként ellene használja.
Viszont... Nathanielnek egy dologban igaza volt. A legtöbb vámpÃr természeténél fogva gonosz, de akad néhány kivétel és Kane e kivételek egyike volt. De nem létezett annál gonoszabb a világon, mint amit Å maga cselekedett. Ezt a varázslatot csak Kane igaz lelki társa oldhatja fel.
Malachi akkoriban gonosz viccnek tartotta ezt, mivel kortalan léte ellenére Kane még nem találta meg az igaz lelki társát. Régen gyakran viccelÅdtek azon, hogy olyan nÅ még nem született erre a földre. Szemei elÅtt tisztán megjelent Kane mosolya és ahogy mondani szokta: âfurcsa humora lenne az istennek, ha megalkotna valaha is egy ilyen nÅt csak azért, hogy egy ilyen Åskori lelettel összehozzaâ.
âMár túl rég óta van eltemetve.â â szólt figyelmeztetÅ hangon Nathaniel. âAzzal a vérszomjjal és Årülettel, ami benne tombol... ha most kiszabadÃtod, mindkettÅnket elpusztÃt.â
Malachi felnézett és mereven bámult Nathanielre. âCsak engem kell megölnie, mert te addigra már halott leszel.â
Erre fenyegetésre mindketten újra átváltoztak vadállati alakjukba.
*****
Tabatha King, vagy Tabby, ahogy errefelé hÃvta mindenki, a táborhelynek a hatalmas rezervátumhoz legközelebb esÅ részén üldögélt szülei hatalmas lakóautójának lépcsÅjén fürkészve a csillagokat, amelyeket néha megpillanthatott a felhÅk között. Elfújta a szemébe lógó haját, és megkönnyebbült, hogy végre elállt az esÅ.
Ez volt élete elsÅ táborozása és eszébe nem jutott volna, hogy a kocsiban töltsön akár egy percet is. Teljesen lázba hozta ez a kirándulás és végtelenül boldog volt, amikor megengedték neki, hogy a család kiskutyáját, Scrappyt is elhozza. Rengeteget kellett kérlelnie a szüleit, de miután megÃgérte, hogy gondját viseli a kis Yorkie barátjának, nagy nehezen sikerült jobb belátásra bÃrnia szüleit.
Scrappy épp megugatta a sötétséget, körbe-körbe rohangálva, már amennyire a póráz engedte, ellenállhatatlan vággyal, hogy üldözÅbe vegye az árnyakat, melyek úgy megragadták figyelmét. A kislány hirtelen felsóhajtott, amikor Scrappy valahogy kibújt a pórázból és elszaladt. Felpattant a fém lépcsÅrÅl, amikor kiskutyája átbújt a tábort a rezervátumtól elválasztó kerÃtés alatt, egy szűk nyÃláson át.
âScrappy! Nem szabad!â â kiáltotta Tabby és elkezdett a kiskutya után szaladni. A szülei rábÃzták, nem veszÃtheti szem elÅl. Megállt a kerÃtésnél, mély levegÅt vett, ahogy belenézett a fák közötti sötétségbe. âNem vagyok gyáva!â Bátorságot gyűjtve beleharapott az ajkába, mielÅtt letérdelt volna, hogy megvizsgálja a nyÃlást a kerÃtés alatt.
Néhány karcolás árán átpasszÃrozta magát a kerÃtés alatt és befutott az erdÅbe, követve a távoli csaholás hangjait. âEgyszer még a sÃrba viszel!â â suttogta mérgelÅdve, majd csettintett nyelvével, hisz tudta arra a hangra mindig oda szokott menni.
âTabby, hol vagy?â
Tabby hallotta édesanyja hÃvó szavait, de sokkal inkább a kutyát szerette volna visszajuttatni a táborba. Scrappy az Å kutyája volt és az Å felelÅssége volt vigyázni rá. Ahelyett, hogy visszakiáltott volna akár az édesanyjának, akár kiskutyájának, inkább csendben maradt és követte Scrappy vékony hangú ugatását.
Nem tartott sokáig, mire Tabathának meg kellett állnia egy percre, hogy kifújja magát. NekidÅlt háttal egy fának, majd a koszos térdeire támasztotta kezeit, sűrű kapkodva a levegÅt és hallgatva az erdÅ hangjait. Mindig is szeretett volna csak úgy állni az erdÅ közepén és hallgatni a hangokat, ahogy az indiánok tették a filmekben.
Az esÅfelhÅk egy kis idÅre feloszlottak ugyan, de újra bebeborul és a világos holdfény hirtelen eltűnt. Kissé megijedt, amikor észrevettel, hogy már nem látja a tábor fényeit.
Ãvatosan elÅrébb lépett, majd hevesen körbenézett, de csak sötétséget, a fák épphogy kivehetÅ törzseit és még sötétebb árnyakat látott. Megremegett a hangja, amikor egyfajta morgást hallott meg a távolban a háta mögött. Ãgy döntött, nem tetszik neki az az irány és azonnal elkezdett futni a másik irányba anélkül, hogy akár csak hátrapillantott volna.
Ãrökkévalóságnak tűnt az az idÅ, mire újra meghallotta Scrappy ugatását és azonnal elindult abba az irányba, remélve, hogy bármi is morgott, az nem Åt üldözi. Ãjabb morgást hallott, de ezúttal a hang valahonnan az elÅtte lévÅ irányból jött.
Megpróbálta megvetni a lábát, ahogy lecsúszott egy lejtÅs részen, de a talaj túl laza volt és a nedves avar miatt nagyon csúszós volt. Nem tudott megállni, egyre gyorsabban csúszott le, majd lezuhant a lejtÅ aljára.
TüdejébÅl kiszorult a levegÅ, ahogy neki csapódott egy kidÅlt fának, de legalább már nem csúszott tovább. Miután újra tudott levegÅt venni az elsÅ dolog, amit észrevett, hogy Scrappy már nem ugat. Ãjra hallotta a morgást és megpróbált visszamászni dombra, amikor meghallotta halkan nyüszÃteni. Térden kúszva jutott fel, majd átmászott egy korhadt fán és meglátta a tisztást, ahogy a hold fénye egyenesen lesütött a területre.
Pont a közepén meglátta Scrappyt, nyüszÃtve, mint akinek épp látták a baját az utcai kóbor kutyák. A kiskutya a földön hasalt és hátrálva kúszott visszafelé. Amikor meglátta, hogy miért, kék szemei nagyon elkerekedtek. A tisztáson két vadállat közelÃtett egymás felé igen lassan és Scrappy pont kettejük között helyezkedett el.
âTe kis ostoba!â â szisszent fel Tabby halkan.
Felismerte az állatokat, mert édesapja mutatott róluk képeket még az utazás elÅtt. Az egyik egy puma volt és a másikat addig csak TV-ben látta... egy jaguár volt. Szerette az állatos ismeretterjesztÅ filmeket és nem fintorgott úgy, mint az anyja, amikor a filmekben két állat egymásra támadott. De ez most teljesen más volt... ez a valóság volt, és kissé félelmetesnek hatott.
Olyan nagymacskák voltak, amelyek könnyen felfalhatták volna. A kecses mozgású állatok körbe-körbe jártak, és közben mély torokhangon egymásra morogtak és szemeik mint arany medalionok villantak meg az éjben. A halálos hangokat a szél egyenesen Tabatha felé vitte, ahogy növekvÅ félelemmel nézte Åket.
âGyere már, Scrappy!â â súgta oda remélve, hogy a nagymacskák nem figyelnek fel rá. âGyere ide, mielÅtt valamelyik a végén rád lép!â Azt akarta mondani, hogy âmielÅtt megesznekâ, de nem akarta szegény kis ölebet megijeszteni, Ãgy is eléggé meg volt már rémülve.
A nagymacskák hirtelen egymásra üvöltöttek olyan hangerÅvel és félelmetesen, hogy Tabathának be kellett fognia a fülét. Teljes sebességükkel egymásnak vetették magukat a tisztáson keresztül, amitÅl a kis Scrappy fülét, farkát behúzva menekülni kezdett félelmében.
Látva a besokkolt kisállatot, Tabatha átmászott a fatörzsön és elkezdett Scrappy felé szaladni olyan gyorsan, ahogyan csak bÃrt. Közelebb volt Scrappyhez, mint a vadállatok és levettette magát, hogy gyorsan testével védelmezze a kis állatot, ahogy a két nagymacska pont felette egymásnak ugrott.
âKérlek, ne bántsátok a kiskutyámat!â â kiáltotta.
Ãjra felkiáltott sikÃtva, amikor az egyik éles karom feltépte a karját, mÃg egy másik a hátát hasÃtotta fel. A nagymacskát közvetlen mögötte értek földet szinte csonttörÅ puffanással, morogva és üvöltve egymásra. Továbbra is Scrappy fölé borulva maradt, aki reszketve nyüszögött halkan alatta, még csak rá se mert pillantani a néhány lépésre mögötte küzdÅ vadállatokra.
Tabatha túlságosan félt ahhoz, hogy megmozduljon és olyan szorosan tartotta kiskutyáját, ahogy csak tudta. Szorosan lecsukott szemmel kezdte el suttogni Scrappynek, hogy fusson segÃtségért, ha valamelyik nagymacska elkapná Åt is. Valami meleg és nedves érzés futott végig a hátán, de nem mert megmozdulni. Végül, ahogy a harc hangjai elcsendesedtek, erÅt vett magán és a válla mögött hátrapillantott.
Reszketve kezdett el sÃrni, ahogy két férfit látott maga mögött feküdni, mindkettÅ testét csupa vér borÃtotta. Tabatha lassan feltérdelt, karjában tartotta féltve Årzött kiskutyáját és elkezdett visszafelé kúszni. Hová lett a puma és a jaguár? Megtámadták ezt a két férfit is és elszaladtak volna? De miért meztelenek ezek a férfiak?
Nathaniel hirtelen kinyitotta a szemét és éles fogaival rávicsorgott.
Tabatha hátrálás közben megbotlott, majdnem elesett, de sikerült visszaszereznie egyensúlyát. Scrappy újra nyüszÃteni kezdett, ahogy a férfi a puma morgását utánozta és kiszabadÃtotta magát Tabby karjai közül. Egyenesen az erdÅ felé szaladt a félelemtÅl vonyÃtva.
Malachi meg-megrándult, ahogy a vér ömlött a mellkasából. Ahogy kinyitotta a száját, egyetlen szót morgott oda a kislánynak.
âFuss!â â hangja egy jaguár fülsiketÃtÅ sikolyával ért véget.
Tabathának nem kellett kétszer mondani, azonnal engedelmeskedett. Sarkon fordult és elfutott a tisztásról, még csak visszapillantani se mert. Nem érdekelte hova szalad, csak el innen; minél messzebb ezektÅl a félelmetes és véres emberektÅl.
*****
âKöszönöm, önök a helyi hÃreket hallgatják. Ma este egy helyi család joggal ünnepelhet. Kislányuk, Tabatha végre elÅkerült, ahogy céltalanul bolyongott az erdÅben a Los Angeles-i Nemzeti Park területén, miután három nappal ezelÅtt elindult megkeresni a család kiskutyáját a Crystal Lake melletti táborhelyükrÅl. Ãgy tűnik a kiskutyának sikerült kiszabadulnia a pórázából és befutott az erdÅbe. A hét éves, de nagyon bátor kis gazdája utánafutott és a ma reggelig nem került elÅ. Sajnos, a kiskutya nem lett meg. A rendÅrség jelentése szerint sokkos állapotban a helyi kórházban ápolják, és úgy tűnik túlélÅje egy pumatámadásnak. A kis Tabatha rendÃthetetlenül mesélt az erdészeknek a két sérült férfiról, de a huszonöt négyzetmérföldes terület alapos átfésülése után se lelték egyiknek se a nyomát. További részletekkel várjuk önöket egy óra múlva.â
1. fejezet
10 évvel késÅbb...
Hangos zene dübörgése szűrÅdött ki a klubból, egy nagy lila neon cégér váltogatta szÃnét a zene ütemére. A fény baljós derengéssel világÃtotta meg az út túloldalán lévÅ házat. Az épület tetején egy rövid, szÅke hajú férfi pihentette egyik lábát annak párkányán. ElÅrehajolt, kezével térdét támasztott, úgy szÃvta cigarettáját.
Kane Tripp enyhén hátravetette fejét, ahogy beletúrt rövid, tüskés hajába. Nem volt Ãnyére, hogy levágatta, hiányolta a régi hosszát. Még mindig emlékezett arra az érzésre, ahogy selymesen simogatta a hátát. Szájához emelte a cigarettát, és egy nagyobb slukkot szÃvott belÅle, ahogy felmerengett elÅtte, mennyi mindent hiányolt. Mint például azt a cigarettát, amit régen szÃvott, még mielÅtt élve eltemették és otthagyták megrothadni.
Negyven évvel ezelÅtt érte váratlanul, hogy Malachi, egy kisebb vérjaguár-klán váratlanul rátámadott azzal a váddal, hogy megölte az alakváltó párját. AzelÅtt az éjszaka elÅtt Kane jó kapcsolatot ápolt a jaguárokkal és vezetÅjük az egyik legbizalmasabb barátja volt. Kane összeszorÃtotta ajkait, ahogy az emlékek újra feltörtek benne. Malachi megvádolta, elÃtélte és hirtelen felindulásból végre is hajtotta rajta az Ãtéletet.
Pont abból a varázskönyvbÅl lopta a varázslatot, amelyet Kane biztos helyen rejtve vélt. Malachi olyan átokkal sújtotta, mely bebörtönözte, némaságra és mozdulatlanságra kárhoztatva... az önvédelem puszta reménye nélkül. Majd Malachi elvette Kane vérköves fülbevalóját is, amely lehetÅvé tette számára, hogy napfényben is szabadon járhasson. Azok a vérkövek egykor Syn, az elsÅ vámpÃr tulajdonában voltak.
Egyszer Kane megkérdezte, hogyan lehetett Syn az elsÅ, és a válasz igen megrémÃtette.
Syn egyedül érkezett erre a világra, sérülten és az éhhalál küszöbén. Egy fiatal férfi talált rá és az éhezéstÅl elvakultan Syn a vérét vette. A vámpÃr gyorsan megtanulta, hogy e világ emberei igen törékeny lények, kiknek lelke elhagyja azokat, ha osztoznak vele a vérén abban a reményben, hogy családot alapÃthat ezen a földön. Viszont, ha a lelküket elvesztik, úgy számára hasztalanná válnak és alig lesznek többek egyszerű szörnyetegeknél.
Végtelen élete során Syn csupán három olyan emberrel találkozott, akik az átalakulás után képesek voltak megtartani a lelküket... és ezáltal gyermekeivé válhattak. Csupán egy különbség volt közte és gyermekei között. Åket égette a napfény... Ãgy nekik és szörnyeteg testvéreiknek a napfénytÅl rejtve kellett élni életüket. Syn bolygóján ez a jelenség nem jelentett problémát a vérkövek miatt.
Syn még a saját világából hozta vérkÅbÅl készült vastag karkötÅit, amelyeket mindig viselt. Kis darabokat tört le az egyik karkötÅbÅl és egy gyűrűt, egy nyakéket és egy fülbevalót készÃtett belÅlük. Kane felnyúlt és megérintette a fülbevalóját, amelyek most is viselt.
Annak ellenére, hogy a vérkÅ mondhatni normális életet tett számára lehetÅvé... Syn varázskönyve volt az, ami Kane vesztét okozta. A kiválasztottjára bÃzta, hogy felelÅsséggel használja, amÃg Å alszik. De az tartalmazta azt az átkot, amely a lélektelen gyermeket kivégzésére volt használatos, ha már túl nagy veszélyt jelentettek az emberekre.
Az átok hatása alatt, amelyet rajta is használtak, Kane sötét, merev szemekkel csak nézni tudta, ahogy egykori barátja lapátolja rá a fekete földet. Az utolsó dolog, ami emlékként felrémlett elÅtte, az az erdÅ fái feletti csillagokkal teleszórt égbolt volt.
Majd mindent elemésztett a sötétség és a csend. A varázslat leláncolva tartotta, de érezte a föld csúszómászóit testén. Apró, halandó lények, amelyek nem ettek élÅholt testébÅl, de anélkül, hogy tudták volna, a lelkébÅl táplálkoztak.
Az idÅ múlásával szinte biztos volt benne, hogy végleg elvesztette ép elméjét, hisz oly gyakran hallott különféle zajokat... hangokat. Nagy örömmel fogadta Åket börtönében és vágyakozott, hogy minél többet hallhasson. Olykor egész családokat hallott, máskor csak felnÅtteket.
Alkalmakként megpróbált harcolni a varázslat ellen, segÃtségért kiáltani vagy akár csak önmaga társasága lenni. De a mágia teljesen megbéklyózta, erÅtlenné téve Åt. Ismerte ezt a varázslatot... a szörnyetegeken alkalmazta. Igen bonyolult varázslat volt, amely alól csak az igaz szerelem vére szabadÃthatta fel. A szerelem varázsa oly erÅs, hogy kizárólag az áldozat lelki társa képes megtörni.
Azért is működött oly kiválóan a lélektelen vámpÃrokon, mert akiknek nincs lelke, azoknak nem lehet lelki társa se. Többször is ehhez a mágiához fordult, amikor meg kellett szabadÃtani a világot démoni és ámokfutó gyilkos testvéreitÅl, akik nem ismertek semmi mást a vérszomjon kÃvül.
Kane megvetéssel nevette ki saját elátkozásának keserű emlékét... mivel nem volt lélektársa. Legalábbis sosem találkozott ezzel rejtélyes nÅvel. Ãs ha még létezne is az igaz társa, igen valószÃnűtlen, hogy pont az Å sÃrja felett tűnne fel, saját vérét folyatva. Malachi lelkileg teljesen összetörtnek érezte magát... annyira szerette feleségét, hogy az akarta Kane ismerje meg egy ilyen szerelem mélységét és örökké vágyakozzon utána.
Ãs bizony vágyakozott is. Sokszor ejtett volna könnyet, ha képes lett volna rá, könyörgött volna bármely istenséghez, aki meghallgatja, hogy hozza el ezt a lélektársat hozzá, hogy kiszabadulhasson. Ha Šölte volna meg a barátja feleségét, akkor méltó lett volna a büntetése. De Šártatlan volt, nem volt bűnrészese e szörnyű tettnek.
Egy éjjel, sokkal azután, hogy elhagyta minden remény... meghallotta. Malachi üvöltésének távoli hangja egy másik állati Årjöngés hangjaival szűrÅdött át az Årület határán egyensúlyozó elméje monológján. Legnagyobb meglepÅdésére egy kislány hangját hallotta meg, közvetlen maga felett kiáltva, hogy ne bántsák a kis kedvencét.
Vékony, ijedt hangja megtört valamit benne, és felébresztette benne a szabadság iránti vágyat, hogy megvédhesse az éj fenevadjaitól.
âNe félj, kislány! Malachi nem fogja bántani a kiskutyádat!â â suttogta Kane elméjével.
Ãs ez igaz is volt. Malachi sosem bántott volna senki, aki nem cselekedett volna ellene valami súlyosat... de egy gyermeknek semmiképp se ártott volna. Tudván, hogy barátja valahol itt van felette, Kane úgy érezte visszatér belé az élet. Harag töltötte el, amikor újra hallotta a kislányt sikoltani és csak azt hallotta, hogy egy test zuhan a földre. Vér... megérezte a frissen kiontott vér szagát, ahogy az átszivárgott felé a puha földön keresztül.
A legcsodálatosabb dolog volt, amit valaha is érzett. Az illat egyenesen elborÃtotta elméjét és majdnem az Årület új, addig ismeretlen fokára villanyozta fel, mert tudta, hogy sosem érheti el. Végtelenül gyenge volt, hisz túl sok idÅ telt el anélkül, hogy egy cseppet is magához vett volna... állandóan szomjazott, de mégsem tudott elpusztulni. Aztán érezte, hogy megmozdult az egyik ujja.
Kane csak erre összpontosÃtott és elméje épen maradt darabkáit csak annak szentelte, hogy újra megmozduljon. Ãrezte, ahogy napok teltek el, a felette lévÅ föld melegének változásaiból Ãtélve. Már körbevette a vér illata, hajtva Åt szakadatlanul. Végül lassan képes volt megmozdÃtani a karját, és lassan megpróbálta elkezdeni kiásni magát sÃrjából.
További napok teltek el, mire keze elérte a felszÃnt. Szinte elsÃrta magát örömében. Kikászálódva a mocsokból Kane kinyithatta végre szemeit és felnézhetett az égre, szinte mániákusan nevetve, hogy újra láthatja maga felett a csillagokkal tarkÃtott fekete égboltot. A földre tekintve megpillantott egy ruhadarabot, amelyen pár vércseppet talált már megszáradva. Felvette, hogy mélyen beleszagoljon, hogy megismerhesse azt a vért, amely kiszabadÃtotta örök börtönébÅl.
MegmentÅje emlékét ÅrizendÅ szorosan a markába vette, majd elkezdte kihúzni testét a földbÅl. Malachi és az alakváltó, aki a jaguár feleségének valódi gyilkosa volt, csak pár lépésre hevert holtan a sÃrjától.
Elnézett felettük az erdÅt fürkészve, bár tudta jól, hogy a kislány már rég nincs sehol, de Kane szentül meg volt gyÅzÅdve arról, hogy ez a gyermek az Å igaz lelki társa. Ki más törhette volna meg Malachi átkát?
EgyelÅre gyenge volt ahhoz, hogy a lány nyomába eredjen, Ãgy Kane Malachi holttestéhez kúszott, gyengéden megérintve a férfi arcát. Maga felé fordÃtotta és elállt a lélegzete a meglepetéstÅl. Malachi egy vérköves fülbevalót viselt. Az Å fülbevalóját!
Azonnal fellobbanó haragjában szinte szemmel nem látható gyorsasággal állt talpra kezében a fülbevalóval. Lenézett Nathaniel holttestére, aki áruló módon tÅrbe csalta, majd maga köré gyűjtötte a sötétéget, melynek leple alatt eltűnt.
Kane lassan kifújta a füstöt és nézte, ahogy szép lassan fodrozódva úszik elÅtte a levegÅben, mielÅtt egy szellÅ elfújta volna. Az elmúlt tÃz évet azzal töltötte, hogy országról országra, kontinensrÅl kontinensre vándorolt, hogy mindent megtanuljon, ami számára kimaradt a harminc év börtön miatt.
Lassan visszanyerte régi erejét, kezdve a kis Yorkie kutyus vérével, amelyet kidÅlt fa odvában talált még ott az erdÅben. Valaki kis kedvence volt, és erÅs megbánást érzett tette miatt, de akkor a szomjúsága sokkal erÅsebb volt a bűntudatánál.
Csak késÅbb jött rá, hogy ez a kiskutya ahhoz a gyermekhez tartozott, aki Åt szabaddá tette. Ãgy érezte, hogy a kis szÅrmók életének kioltása az egyik legátkozottabb cselekedete volt. Belemart saját csuklójába, hogy vérébÅl pár cseppet erÅltessen a kis állat rózsaszÃn nyelvére, majd lerajta a földre azon mélázva, hogy mit tett. Ãgy sosem lehet visszahozni Åket... vagy mégis?
A kislány Ãgy tulajdonképpen a tudta nélkül kétszer is megmentette az életét anélkül, hogy bármirÅl is tudomása lett volna. Rémült hangjának emléke a mai napig fel-felriasztotta álmából. Bárcsak láthatná... csak egy pillanatra, hogy kié lehet a hang, amely azóta is kÃsérti.
Benyúlt a zsebébe és elÅvette a kis nyakörvet, lenézett a csont alakú kis névtáblára. Tudta a kislány vezetéknevét, de a cÃm már nem volt érvényes... évek óta nem volt az. Amikor végre megtanulta a számÃtógépet használni, azonnal elkezdte keresni a lányt, de annak szülei addigra meghaltak és a régi házukat eladták. A lány, akirÅl hitte, hogy kiszabadÃtotta, nyomtalanul eltűnt.
Kane lepöccintette a cigarettáját a bal lába elé és eltaposta. Miután visszatért Los Angelesbe azonnal felkereste Malachi klubját, amelyet egykor vezetett és ahol élt, de addigra azt is eladták és a gyermekei elköltöztek. Az új hely egykor egy elhagyatott raktár volt, de a jaguárok nemrégiben felújÃtották és a kor igényeinek megfelelŠéjszakai klubot csináltak belÅle. Az egészet Malachi gyermekei vezették.
Sose értette, hogy volt képes Malachi újranÅsülni, hisz tudta mennyire imádta elsÅ feleségét. A nÅ az igaz lelki társa volt, és annak ellenére, hogy az alakváltók szexuális étvágya közismert, miután ráleltek igaz lelki társukra szinte képtelenek voltak bárki más iránt érezni.
Kutatása során Kane megtudta, hogy Malachi új felesége négy gyermeket szült neki, majd meghalt az utolsó, Nick szülése közben.
Malachit utolérte a végzete azon az éjszakán, amikor a föld alatt meghallotta morgását, de Kane-t továbbra is mardosta belülrÅl a bosszúvágy. Szinte az összes vámpÃr a sötétségbÅl született és Syn talán tévedett vele kapcsolatban, amikor azt hitte hogy Å különbözik gonosz testvéreitÅl. De az is lehet, hogy a harminc gyötrelmes év a föld alatti börtönében annyira megmételyezte lelkét, hogy most már Å sem kivétel. Elméje még mindig abban a sötét börtönben élt, ahová Malachi száműzte.
De ahogy Kane látta, számára a jaguárok ontották az elsÅ vért. Ãs most Å visszatért, hogy megfizettesse velük ennek az árát... az átkozott alakváltók teljes fajával, kezdve Malachi fattyaival. Ãs nem, nem elégszik meg csak velük. Utánuk következnek az alakváltó gyermekei, aki csapdát állÃtott neki... Nathaniel Wilder.
Nem volt nehéz követÅket találni, akik ellátták vérrel. Kane még mindig ámulatba esett a belváros földalatti gót szubkultúrája. A legtöbbjük csak álmodozott arról, ami Å volt... egy igazi vámpÃr, és nem csak egy olcsó utánzat.
Csak annyit kellett tennie, hogy egyet átváltoztatott, majd hagyta, hogy a lélektelen alattvalója tegye a maga dolgát. A csoport legveszedelmesebb tagját választotta ki magának... aki olyannak tűnt, mintha már átváltozása elÅtt rég elvesztette a lelkét a sötétség javára. Raven, egy utolsó gazember, emberként is alig volt különb egy pszichopatánál... egy gót számkivetett, aki már sokkal azelÅtt szomjazott a vérre, mint hogy valóban szüksége lett volna rá.
Raven volt az egyetlen, akinek Kane mesélt az áruló alakváltókról, akik ártatlanul bevádolták és élve eltemették. Å maga se tudta, miért mesélte errÅl Ravennek... talán unalomból.
Kane rászabadÃtotta ezt a gazembert a városra. Raven már azelÅtt békÃthetetlen haraggal gyűlölte a várost, hogy az éj gyermekeként újjászületett volna és most Kane elszabadÃtotta benne ezt az Årült vágyat. Raven önmaga is elmerült a bosszúvágyban és Kane nevében a lehetÅ legvégletesebben aknázta ki az új képességei nyújtotta lehetÅséget.
Kane meg se próbálta errÅl lebeszélni, mivel cselekedetei tökéletesen elÅsegÃtették Malachi családjának elveszejtésére szÅtt terveit. Miért is védené meg a gyűlölt alakváltókat Raven tombolásától? Annyit azért megtett, hogy elmondta neki, hogy nem kell embereket ölnie a vérükért, sÅt egyáltalán nem is kell embereket bántania, ha nem akar. InnentÅl nem az Å lelkét terhelte, ha Raven az öldöklést választotta.
Raven elsÅ gyilkosságakor történt meg egyetlen egyszer, hogy Kane közbelépett, mielÅtt otthagyta volna a fiút holtan, nyakán a jellegzetes vámpÃrok okozta sebbel, amelyet az emberek könnyen felismertek volna. E titok megÅrzése már rég az önvédelmi mechanizmusa részévé vált, csak elfelejtette ezt a titkot megosztani Ravennel. Kane megmutatta neki, milyen módszerekkel lehet úgy újrametszeni a szemfogak sebeit, hogy az eset egy egyszerű szadista gyilkosságnak látszódjon.