Kitabı oku: «A gólyakalifa», sayfa 5
Elkábulva, borzadva mentem Darvastól haza. Milyen rejtelmek vannak a világon, és milyen rejtelmeket hordoz az ember önmagában! Nem gondoltam semmi misztikus megoldásra; sokkal józanabb fiú voltam, és valóságos materialista; de majdnem kétségbeestem arra a gondolatra, hogy nekem is valami ilyen borzasztó idegbetegségem van, orvoshoz kell mennem; nemde két énem van nekem is, két nagyon különböző énem?
Egy pillanatra szinte bizonyosra vettem, hogy bennem is személyiségmegoszlás állt elő, és zokogni volt kedvem arra az egészséges és vidám fiúra gondolva, akinek még tegnapelőtt éreztem magamat. Ah, hát én is olyan szerencsétlen eset leszek, akiről az orvosok írnak könyveket, az emberek szánalma és szomorú kuriózum?
De egy kis nyugodtabb gondolkodással rájöttem, hogy az én esetemnek semmi köze ezekhez a híres személyiségmegoszlásokhoz. Hisz ezeknél éppen az teszi a megoszlást, hogy az egyik személyiség nem tud a másikról, nem rendelkezik a másiknak emlékeivel; de különben mind a kettő teljességgel a valóságban él. Nálam azonban az egyik személy csak álomban él, és a különös nyomasztó dolog éppen az, hogy a másik tud erről. Elfogulatlanul nézve az én esetemet, voltaképp csak annyit mondhatok róla, hogy az egy közönséges folytatólagos álom, igaz, hogy nagyon kellemetlen álom, de az ébrenlétbe nem nyúlik bele, és valószínűleg majd elmúlik. Nem szólok róla senkinek. Csak egy rossz álom.
De volt már rá eset, hogy egy álom ilyen sokáig, ilyen makacsul, ilyen szabályosan kitartott volna? És lehet-e elhinni, hogy álom az, ami ilyen részletes és reális? ami ilyen pontos, aminek ennyi valóságíze van? Hisz sokszor inkább úgy tűnik fel, hogy ez az álom az életemnél valóságosabb, és el tudnám hinni, hogy ez a szép élet az álom…
Persze, komolyan nem gondoltam még erre.
Este nagyon sokáig hánykódtam az ágyamon, pedig most nem is védekeztem az elalvás ellen, sőt aggodalmasan kíváncsi voltam, mi fog történni a szegény kis szökött asztalosinassal a nagy, idegen városban.
Olyan volt ez, mintha olvasás helyett átélnék egy regényt; őszintén szólva, egy kicsit rosszabb az olvasásnál, de azért elég gyerek voltam még, hogy kíváncsi legyek a folytatására.
De ezt a folytatást akkor nem tudtam meg.
Valóban arra, hogy mi történt velem ezen az éjszakán – ha éjszakának nevezhetem azt, ami a másik életemnek nappala volt —, reggel már nem tudtam visszaemlékezni. Tudom hogy az ébredés percében még tolongott előttem néhány zavaros kép: déli liget, utcák, autók, éhség, lárma, arcok, de mindjárt összefolytak, és mire kidörzsöltem az álmot szemeimből, és megpróbálhattam volna átgondolni, semmi sem jutott az eszembe.
Azt hittem, a másnapi “folytatás” majd visszahozza az emlékeket is. De másnap megint nem tudtam emlékezni semmire.
És harmadnap már abban sem voltam bizonyos, folytatódott-e egyáltalán az éjjeli álom vagy sem.
És nemsokára azon gondolkodtam – és bevallom, bizonyos sajnálattal gondoltam rá —, nem szűnte meg egészen az én mindennapos, gonosz, lidércnyomásos álmom?
Pedig abban bizonyos voltam, hogy kora gyermekkoromtól fogva tartott mostanig.
V.
És bár most szűnni látszott, emléke megmaradt, és én nem tekinthettem többé magam oly embernek, mint más. Külsőleg ugyan nem változott az életem semmit. Sőt, az első kétségbeesés után bizonyos reakció állt be, az egészséges gyermeki kedély reakciója. Megint a vidám és kedves gyermek lettem. Aki szép, lelkes arcomba nézett, dehogy gondolta volna, hogy kínok, csúfságok és ínségek emlékét is őrzi a koponyám. Dehogy gondolta volna, hogy evvel a kezemmel (vajon evvel-e? vajon ugyanebben a testben voltam akkor is? mintha sokkal soványabb lettem volna és csúnyább…), hogy a kezemmel mily undok szolgai munkákat végeztem, és mily csúnyán vertem egy háromesztendős kis fiút.
De én ezeket el nem feledhettem többé, mert ezek az emlékek nem egy álom emlékei voltak, hanem éppoly intenzív, valóságos emlékek, mint a többi. S ritka is volt eleinte a nap, amikor eszembe ne jutottak volna, mindig a szégyen, az önmagam előtt való megalázottság érzésével. Mily iszonyú szégyent okozott például az, mikor elgondoltam, hogy egész éber erkölcsi érzésem tehetetlen volt az álmomban, és hogy például az asztalosinas, szökve, csatangolva, még csak egy csöpp megbánást sem érzett a kékre vert kisgyerek miatt, hogy szívesen lopott volna, ha nem lett volna gyáva, és így tovább. Mennyiért tennék ilyesmiket én? De ki tudja, talán akkor bújt ki az igazi énem, amit a nevelés elfojtott bennem, és tulajdonképpen valóban ilyen rossz vagyok.
Nem kell hinni, hogy mindig ezek a gondolatok foglalkoztattak volna. Az élet sok széppel kínált, és én tudtam élvezni nagyon. Már a bajuszom ütögetett. Dzsizi, a nagy, fekete Dzsizi szemközt lakott velünk, és az ablakon át jeleket váltottunk egymással. Háromféle jelünk volt, amelyekből ábécét állítottunk össze, és egész délutánokba került, míg két-három szót tudtunk egymásnak üzenni. Később úgy találtam, hogy nincs a világon szebb leány, mint a Szander Nellike. De elég hamar felfedeztem, hogy a legtöbb lány szép, sőt nagyon szép.
A városban kezdtem felnőtt fiatalemberszámba menni. Minden társaságban kényeztettek és szerettek. De legnagyobb élvezetem és fő foglalkozásom továbbra is az olvasás és tanulás maradt. Mindenre volt időm. Megtanultam angolul. Pajtásaim előtt korlátlan tekintélyt élveztem. A tanáraim mindenképp kitüntettek; az önképzőkörbe olyan dolgozatokat nyújtottam be, hogy Kákay Náci, aki végre elérve régi vágyát, a kör vezető tanára lett (voltak is azóta nagy veszekedések a körben), kijelentette, hogy nálam különb zsenit még nem látott. Pedig ő sokat látott: minden második diákban zsenit látott. Még muzsikáltam is. Esténkint Simonffyékhoz jártam; hegedültem, Alice pedig zongorán kísért. Néhány koncerten is felléptem.
Tehetségem és tudásom mindenki elismerte. A helyi lapok cikkeket kértek tőlem. Sőt egy fővárosi, népszerű tudományos folyóirat hozta az álmokról szóló filozofikus dolgozatomat.
Matematikai és filozófiai olvasmányok foglalkoztattak leginkább. A világ titkaiba szerettem volna belátni. A legnagyobb öröm és diadal fogott el, ha nagy magasságokig és mélységekig jutott, nagy nehézségeken tört keresztül szellemem. Mintha önmagam előtt akartam volna bebizonyítani, hogy messze látok. Mikor belefáradtam a tanulásba, kimentem a papírmalomba, a kis patak deszkahídja mellé, ahova hajdan a majálisról félrelopóztam, ahol a segéd úr rúgása először juttatta tudatomba szörnyű álmomat. Itt filozofáltam magamnak, fiatalos, romantikus filozófiával. A tézisem volt:
“Ez az élet csak alkalom arra, hogy a világ részben öntudatra jusson.”
– És így nem mindegy – kérdeztem magamtól —, hogy X-nek, vagy Y-nak az élete-e? Egyszerűen egy más részét éli át a világnak. Érdemes oly nagyon komédiázni miatta? Mi ez az egész élet?
Sokszor gondoltam most is rá, hogy talán csak egy pompás álomkép. És kísértetiesen hazajárt az eszembe az a másik álomkép, amely úgy hasonlított a valósághoz.
Darvashoz gyakran ellátogattam, és hordtam tőle az álmokról szóló könyveket. A korkülönbség dacára egész meleg barátság fejlődött közöttünk, amelyben én voltam a fölényesebb fél. Neki több szüksége volt reám, mint nekem őrá. Aztán, bár ő sokkal többet tudott, mint én, az én tudásom valahogy nagyobb jelentőségű tudás volt, és nekem adott előnyt. Ami neki csak adat volt és kuriózum, az én lelkemben érzelmi és esztétikai értékeket nyert. Darvasnak például semmi érzéke sem volt a költészet iránt. Mindazáltal kevés embert ismertem, aki oly járatos lett volna a nagy költők műveiben, mint ő; de számára ezek csak kortörténeti adatgyűjtemények voltak. Én lelkes érzéseimmel jól kiegészítettem ezt a hideg kedélyt, és kölcsönösen imponáltunk egymásnak.
A Darvas lélektani könyvei folyton az álmom körül utaztatták a szellememet. De máskülönben is, hol itt, hol ott, egyre akadt valami, ami rá emlékeztetett. Ilyenek voltak különösen eleinte a ráismerések. Például Martonek főhadnagyban, aki már azelőtt is különösen és ellenszenvesen ismerősnek tetszett, azóta mindig a mester első segédét láttam. Simonffyné, az ideges és gőgös úriasszony, ellenállhatatlanul a mester fúriafeleségét idézte eszembe.
Az apámban is ráismertem valakire. Ez időben többször beszéltem neki arról, hogy majd matematikai tanulmányokra akarok az egyetemen beiratkozni. Ő nem helyeselte a pályaválasztásomat.
– Légy jogász – szokta mondani. – Egy eszes jogászból Magyarországon minden lehet.
De én megmaradtam elhatározásom mellett. Ekkor vállat vont:
– Tégy a kedved szerint. Elvégre a te dolgod.
Ekkor talán a hanghordozásából megismertem benne azt az úriembert, akit álmomban a könyvesbolt előtt láttam, és megszólítottam, és aki oly visszautasítólag felelt:
– Nem vagyok én munkaközvetítő.
Ezek a ráismerések mindig bizonyos rossz érzéssel, megdöbbentő és nyomasztó hangulattal jártak. Mért volt például oly kellemetlen látnom Fazekast, csontos képű, karikás szemű, kelletlen iskolatársamat már régebb idők óta? Csak most jutottam rá, hogy azért, mert a második segédre emlékeztetett, asztaloséletemnek erre a sötét, szótlan statisztájára. És így lassan megismertem lassanként a többit is mind. Hódi Karcsi, aki olyan pompásakat tudott kacagni, nyilván a legfiatalabb asztalossegédet reprodukálta. És ami legcsodálatosabb, Horvátnak, a derék, szegény Horvát Ivánnak, a legszorgalmasabb fiúnak egy beszédfordulatában ráismertem arra a rikkancsfiúra, akit az utcán megszólítottam. Krausz is az egyik rikkancsfiúra emlékeztetett.
Teljesen rendszertelenek voltak ezek a megfelelések, s rendesen csodálkozást és megdöbbenést keltettek bennem. Így például Kincsesé. A világért sem tudtam megérteni, mért tűnt fel nekem mindig úgy, hogy ez az ember nemcsak hasonlít a mesterhez, hanem ugyanaz. Megtelepedett a városunkban mint építészeti vállalkozó, úgy látszik, rosszul ment az üzlete, a bornak adta magát, a Mexikó vendéglőben tartotta az irodáját is. Egyébként talán nem is volt rossz ember, sohasem volt vele semmi dolgom.
A személyeken kívül néha helyzetekre és eseményekre is ráismertem, éspedig részben olyanokra, melyek régebben történtek, még asztalosinasságom régibb idejében, vagy még régebben. De ami legaggasztóbb volt, gyakran olyan dolgokra ismertem rá, amelyek ha megtörténtek álmomban, csak azóta, a városba szökésem óta történhettek. És ez volt egyik fő okom azt hinni, hogy az álmom nem szűnt meg, csak valahogyan a tudatom alá került egy időre. Hogy az a sötét és nyomasztó másik élet most is itt húzódik valahol a hátam mögött, és kísér, mint az árnyék, bár nem mindig látom.
Csak néhány dolgot mondok el.
Az egyik még az iskolában történt. Egyszer hirdetmény érkezett arról, hogy egy fiút az ország összes középiskoláiból kizártak; szokás volt nálunk az ilyeneket elrettentő például a diákoknak felolvasni. Az illető fiú naiv szélhámosságot akart elkövetni: ellopta egy társának a bizonyítványát, és azzal próbált más intézetbe beiratkozni.
– Szegény fiú – gondoltam, míg a tanár egykedvűen morzsolta a hirdetés szövegét —, milyen furcsa: hát ő másnak a neve alatt akarta leélni életét?
És ekkor egyszerre mintha valaki felelt volna a kérdésemre, éreztem, hogy én is ezt csináltam. Fogalmam sem volt, hogyan, de éreztem, hogy én is bizonyítványt loptam, és másnak a neve alatt akartam leélni életemet.
Mondanom sem kell, milyen lelki kínokat okozott nekem ez a tudat. Érzékeny lelkiismeretem fellázadt a gondolatra, hogy egy szélhámost hordozok magamban.
De semmi bizonyosat nem tudtam meg sokáig.
A másik különös dolog az adóhivatalban történt, ahova magam mentem el, az érettségi díjamat lefizetni. Június első napjaiban volt, a felek izzadva vártak a rácsok előtt, és mögöttük ingujjban ültek a hivatalnokok. Roppant nagy uraknak érezték magukat, fölényesen tréfálkoztak, pompás pózzal tudták a könyörgéseket és sürgetéseket meg nem hallani, néha leeresztették a farácsot, és kimentek. Kivált a pénztáros, egy sárga bajszú, ráncos homlokú ember, élcelődött hatalomittasan:
– Jöjjenek a kukacosok – kiáltotta nagy hangon.
Jöttek az utalványaikkal azok, akik selyemhernyókat váltottak be. Vén parasztok, ólomgombos pruszlikkal, papucsos, röpikés26 pórleányok, fekete mellkeszkenőjük alatt rejtegetett adókönyvecskékkel. A helyiség piszkos volt és sivár. A föld tele papírszeméttel, behordott sárral és köpésekkel. A sárgára festett fa tintafoltoktól és faragásoktól tarkállt. A kék és fehér aktákon sötétebb mezőkben ülepedett meg a por. A tarka, sodrott zsinór, mint maga a papír is, mállani látszott e porban és hőségben. A nagy, rubrikás könyvek és lapok szinte avasodtak. A hivatalnokok levetett kézelői egymásba dugva álltak az íróasztalok polcain. A falon a királynak és királynőnek fiatalkori képe üveg nélkül romlott. Minden csúnya volt és piszkos.
És én, aki otthon oly szép, gazdag, finom környezetben éltem, egyszerre egészen váratlanul olyasmit éreztem, hogy ebben a poros, rideg hivatalszobában itthon vagyok, itt vagyok igazán csak itthon. Megismertem ezt a sivárságot, ezt a cigarettás levegőt, ezeket a kellemetlen arcokat. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy álmaim életébe ébredtem ismét bele. És most egész bizonyos voltam, hogy ez a második élet ma is tart még, és hogy egy ilyen hivatalszoba nevezetes szerepet játszik benne. Azóta érzem azt a leküzdhetetlen ellenszenvet minden hivatalszoba ellen.
Még egy különös dolgot észleltem magamon, és ez bizonyos vad és nyers érzékiség volt, mely néha váratlanul kibukkant bennem, és teljesen ellentétben látszott lenni egyéb természetemmel.
A női szépség régen izgatott, mohón élveztem mindent, amit ebből otthonomban, színházban és az utcán látnom adatott, szép úrihölgyek között nevelkedett finom érzékem még a női toalett apróbb és szubtilisabb27 szépségeiben is megtanított gyönyörködni; az a pár kedves gyerekszerelem, amit éreztem, szentté tette előttem a női test minden részét, minden mozdulatát, és még inkább szentté tette volna édesanyám szépsége (melynek az évek nem látszottak ártani), ha egy idő óta ama borzasztó emlék nem kísértett volna mögötte. A képeket és főleg szobrokat, melyek a meztelen szépséget ábrázolták, úgy tekintettem, mint egy előttem még rejtező istenség bálványképeit, s a szépségnek ez a légköre legérzékibb vágyaimat is megszentelte és megtisztította, minden vágyam egy szép és költői imádság volt az ismeretlen istenség felé.
Mikor egyszer hosszabb időt Pesten töltöttünk, elhatároztam, hogy leküzdve szemérmemet és félénkségemet, elmegyek egyhez az utca leányai közül. Soha ezekről a dolgokról egyetlen pajtásommal sem beszéltem, ez az elhatározás is egészen magamtól eredt. Talán a kíváncsiság vitt rá, mint akkor gondoltam, ezt is meg akartam már ismerni, szinte tökéletlen embernek éreztem magamat nélküle: férfiúvá akartam már válni, olyanná, mint más, a természet engedelmes fiává, szinte restelltem már, azt hittem, hogy az emberek a szememből olvassák ki, hogy még nem ismerem a nőket. A bátorság, az akarat, a férfiasság próbájának tekintettem ezt a dolgot.
Napokkal előbb kinéztem az utcát, a helyet, és egy este némi lelki küzdelem után odaléptem az egyik hölgyhöz. Amint a szobájába értünk, egyszerre nem éreztem semmi vágyat, mint ahogy a fogfájás egyszerre elmúlik a fogorvos rendelőszobájában. Pedig ott vetkezett előttem, és láttam a meztelen combjait a deltás harisnyakötővel, láttam a mellét felszabadulni a szoros melltartókból.
Mellém feküdt.
– Fél tőlem, édes? – kérdezte.
Azok a módok, amikkel vágyamat fel akarta kelteni, undorítónak tűntek fel előttem. Az egész szoba oly rideg volt, a csupasz falak, az alacsony mosdó, az ágy, az éjjeliszekrény a félig kiégett villanykörtével, minden az üzleti és efemér28 rendeltetést hangsúlyozta. Olyan távol éreztem magamat mindentől, amiben eddig otthonos voltam, ami szép, kedvelt és vágyott dolog volt előttem, hogy csodálkoztam rajta, hogyan kerülhettem ide, és hogy én vagyok-e én? Mint az arisztokrata, aki piszok közé kerül. Az egész jelenet egyáltalán nem tette az erotikus szépségek benyomását, ahogyan erről eddig nekem fogalmam volt, inkább komikus volt és visszataszító.
De kényszerítettem magamat, és a nő felé fordultam, és a hajára fektettem arcomat. És valami pacsuliillat csapott meg a hajból, úgy tetszett, hogy nagyon-nagyon ismerős illat, és ebben a pillanatban egyszerre, váratlan más színben láttam mindent. Egyszerre őrült, vad vágy támadt bennem, nem láttam többé a környezetből semmit, nem gondoltam többé szépségre, csúnyaságra, nem láttam, éreztem mást, mint a meztelen húst, a női húst mellettem, alattam. Egyszerre, mintha kicseréltek volna, nem voltam más többé, mint párzó állat, mely a buta kéjt figyeli.
És szinte bizonyosra veszem, hogy akkor, egy pillanatra, felébredtem – felébredtem a másik létemre. Igen, felébredtem, reggel volt bizonyosan, kora reggel, a szomszéd ágyakban horkolhattak, és én állati, kelletlen elégültséggel dühösen nyújtózkodtam a bemocskolt ágyban. De ez csak egy percig tartott, egy perc múlva már megint én voltam, Tábory Elemér, a szép, kedves úrifiú.
– Jöjjön máskor is hozzám, pubika – mondta a leány, amint kimentünk az ajtón, és (szentimentális fiatal leánynak látszott) meg akarta csókolni az arcomat. Én azonban önkénytelenül elfordultam. De mindjárt észrevettem, hogy ez nagyon rosszul esett neki, és azután én magam csókoltam meg őt.
És sohase éreztem még oly undorodva, mint akkor, mikor az este hazafelé mentem, hogy másvalaki is él és lakozik bennem, egy buta, durva, érzéki piszokban fürdő, önző és boldogtalan teremtés, akit utálok, és aki szintén, szintén én vagyok.
És így teltek az évek. És megismerkedtem Etelkával.
VI.
Egyetemet végeztem, az érettségit nagy diadalos kitüntetéssel tettem volt le, mint a gimnázium büszkesége. Apám már lemondott a politikai karrierről, melyet részemre álmodott, de azért nem akarta, hogy valaha professzor legyek.
– Elég vagyonod van – mondta —, élj a birtokodon, kezeld és gyarapítsd, és amellett, ott csendben és vidéken, élhetsz a tudományodnak, ha akarsz. Ott csinálhatsz magadnak laboratóriumot, akár obszervatóriumot is, és vendégül láthatod a külföldi tudósokat. A Táboryak mind vidéken éltek, mind tudós emberek voltak, és egyúttal gazdaemberek. Szegény nagyapád egész életén át a szőlőlugasban olvasta Horatiust és Lucretiust. A dédapád a megye fizikusa29 volt, és a házinyulakat boncolgatta. Te, matematikus, talán majd csillagokat fogsz vizsgálni.
Nemes, idealista lelkében egészen kiszínezte ezt az álmot. Nekem magamnak is tetszett ez. Nem vágytam a nagyvárosi életre, könyvekre vágytam, kedves, családi környezetre, nyugalomra.
Azt a nyarat egész famíliástól Velencében töltöttük.
Martonekék is velünk voltak. Martonek végre elvette Böskét, azóta százados lett, és egészen átváltozott: a donzsuánból békés, derék családapa vált, két nagyon bájos, csöpp leánykájuk volt, minden idejét az otthonnak szentelte. Tűnődtem néha, vajon az elegáns segéd úrral is történt-e ilyes változás? Az álmom alakjaira akaratlanul is úgy gondoltam mindig, mint valóságos emberekre, akik kívülem, valahol messze igazában élnek.
Egy gyönyörű délután a Lidó homokjában hevertem. Néztem a húgomat, Bözsikét, aki a kis Martonek gyerekekkel játszott, és ennivalóan bájosak voltak így hármasban. Bözsike most jött ki az intézetből, koszorúban viselte a haját, mosolygó, huncut arcocskája volt, és egészséges, fürge leányteste. Gyerek volt a gyerekek között. A kicsinyek nekivetették magukat a hullámtörésnek, és nagyokat nevettek minden új hullámon, mely zúgva, fenyegetve közeledett feléjük, és mire hozzájuk ért, megszelídült, mint a gyenge apa, akinek minden feltett szigora elvész a gyermekei előtt.
És néztem a partot, a vibráló, zsibongó partot, ahol gyönyörű asszonyok testhez tapadó, nedves trikókban feküdtek a napon, félig beleásva arany testeiket az arany fövenybe. Mint egy görög part, meztelen istennőkkel.
És eszembe jutott Tintoretto napfényjátéka az asszonyi testen, eszembe jutott Veronese. Tele volt a lelkem művészettel, szépséggel, életvággyal.
– Milyen szépek vagytok, ti, nők! – mondtam Bözsikének, aki szintén kijött a gyerekekkel a partra, mert esteledett, és a hullámverés is nagyon erőssé vált.
– Hát mi szebb, ezek-e, vagy akiket délelőtt a képeken láttunk? – kérdezte Bözsike nevetve.
– Ezek elevenek.
– Csak valld be, hogy ezek mégis jobban tetszenek.
Bözsike diadalmaskodni akart fölöttem. Sohasem tudta méltányolni az én rajongásomat könyvekért, képekért. Az ő friss lelke az élettel volt tele, neki minden halvány volt, ami nélkülözte a nevető élet erős színeit. Elkényeztetett, szép leányka volt, mindenki játszott vele, mindenki mulattatta, az élet a legszebb oldalát mutatta neki.
– Pedig a képek mégis szebbek – mondtam kamaszos, ingerkedő pózzal. Aztán filozofálni kezdtem:
– A természet csak nagy ritkán, véletlenül hoz létre valami elsőrendű szépséget. Az ő céljaihoz erre nincs is szüksége. A művészet pedig folyton, szándékosan erre törekszik.
Bözsike felhúzta a száját:
– Ha te egyszer okoskodni kezdesz…
– Aztán a művészet nemes és tiszta – folytattam. – A csirkeeszű, hiú és pletyka nőkből csak azt örökíti meg, ami isteni bennük: a szépségüket.
– Ugyan menj, te gonosz!
– A valóságban minden szépet és jót a csúnyának és rossznak valami köde és háttere vesz körül mondtam elgondolkozva. Ezt már magamnak mondtam.
– Igaz, Elemér, még ma este valami meglepetés vár! – szólt egyszerre Böske.
– Meglepetés? Engem?
– Igen. Azt hiszem, már fönt is vannak a teraszon.
– Kicsoda? Ki van a teraszon?
– Találd ki. Egy szép leány. No, majd meglátod, ez nem olyan lány ám, mint a többi. Nem tudom, ha megismered, nem fogsz-e egészen másképp beszélni a nőkről.
Egyszerre kitaláltam.
– Etelka itt van?
Etelkáról már nagyon sokat hallottam, intézeti barátnője volt Bözsikének, aki tökéletesen szerelmes volt bele. Bakfislányok szoktak ilyen képtelenül rajongani egymásért. Bözsi valósággal remegett azért, hogy egypár sor levelet kapjon Etelkától, és kivált eleinte, alig tudott másról beszélni, mint róla.
– Etelka van itt?
Eszembe jutottak azok a finom, leányos betűk, amiket a húgomhoz címzett levelek borítékjain gyakran láttam. Ezeknek a betűknek az íróját fogom most megismerni.
Körüljártattam szememet a parton. Itt lenne ezek között? Nem, egyik sem lehet ő.
– Etelka fönn ül apáékkal a teraszon.
– És hogy kerül ide?
– Ők is itt nyaralnak. Etelkának az apja apa régi barátja.
Türelmetlen voltam, és tréfásan túloztam a türelmetlenségemet.
– Nem megyünk már mi is? Már késő van. És alighanem zivatar lesz.
Körös-körül a láthatár sötét volt, a szürke ég a szürke tengerrel összefolyt, mintha valami nagy ködkeret volna, e vidám, szépséges világ sötét kerete, háttere.
– Nem megyünk már?
Nemsokára a teraszon voltunk, ahol apa, édesanyánk, a nagymama, a nenne és Martonek ültek, és velük egy mosolygó, őszes bácsi és egy gyönyörű, fiatal leány.
Olajszín arca, bársony szeme és gyönyörű barna haja volt. Bájos komolysággal néztek a világba lelke ablakai a flórenci kalap naiv eresze alól. Minden mozdulatában önkénytelen nemességet és egyszerűséget éreztem. Valami boldog zavar fogott el. Máskor fesztelen és kedves voltam a leányokkal szemben, most ügyetlen és szótlan lettem. Egész este alig néztem rá, de egyre láttam őt.
A zene szólt. A pincérek szaladgáltak. Különc toalettű angol és zsidó hölgyek sétáltak a pallón. Alattunk a tenger mind hangosabban zúgott.
Etelka a nagymamát mulattatta, belebeszélve a hallócsövébe. Az öregasszony évek óta nem volt ilyen boldog. A főzésről már rég lemondani kényszerült, és most, mennél rosszabbul hallott, annál inkább csak egy vágy, álom, élvezet volt számára: beszélni, beszélgetni! Mily hálás volt annak, aki türelemmel hallgatta! Hát még aki beszélni is tudott hozzá!
A tenger, mint egy óriási szerpentintáncosnő, ütemre zilálta bőséges, végtelen, áttetsző selymeit. A gyerekek boldogan élvezték az édes, lágy, meleg zabajonét30! Aztán befutottak nézni a kerekeskorcsolyapályát. Idomtalan, komoly felhők gyülekeztek. Mi is bementünk. Nagy, tarka élet mozgott a főépületben. Bábeli nyelvzavar tolongott. Olyan különös volt látni, amint ebben a zűrzavaros, idegen tömegben járt, mozgott az én otthonom is, a kedves, otthonos arcok, mint egy úszó, kis, emberi sziget, mely elszakadt kontinensétől: apám erős férfiúi válla, a nenne kis, ezüstös feje. És Etelka, akit most láttam először, már éppoly otthonos, kedves arc volt, mint a többi, már odatartozni látszott a nagyvilágnak ehhez a kis szigetéhez, s úgy tűnt fel, mintha mindig hozzátartozott volna.
– Hova mentek holnap, Etelka? – kérdezte a nenne, és észrevettem, hogy Etelkáról rám néz, és rólam Etelkára. Benne előbb megfogamzott szerelmünk gondolata, mint bennünk magunkban.
Etelka még nem tudta, hova mennek.
– Nem szeretnétek képeket nézni?
– Én nagyon szeretem, de apát nagyon kifárasztja, és azt akarja, hogy egyedül menjek.
– Hát menjünk együtt – mondta a nenne. – Elemér is velünk jön, és kalauzol.
Etelka felém fordult, mint egy régi ismerőshöz, mint egy játszótárshoz.
– Milyen boldog vagyok – gondoltam ezen az estén lefekvés előtt. – Mindenem megvan, ami csak szép és kívánatos. Mennyi szépség vesz körül! Milyen hálátlan is az ember: hogyha már semmi baja, csinál magának, ha másból nem, hát egy rossz álomból.
Nem gondoltam szerelemre, csak arra, hogy gyönyörködöm mindenben, ami gyönyörű. A szerelmet különben is egy kicsit romantikus képzelődésnek tartottam.
– Nem értem, hogy lehet valaki szerelmes egy nőbe – szoktam mondani —, mikor olyan szép valamennyi. Gyönyörködni kell bennük, de nem szabad nekik túlságos fontosságot tulajdonítani.
Egy régi olasz hotelban szálltunk volt meg a Riván, az apám már diákkora óta minden évben le szokott jönni Velencébe, és mindig oda szállt. Az egész hotel ismerős és otthonos volt már, a tulajdonosnőtől a pincérekig. Rendesen a lakosztályunk is ugyanaz volt minden évben. Édesapám nem szerette a magyarok járta helyeket, és a világért sem szállt volna a Lidón.
– A magyarok és zsidók elrontanák Velencét, ha el lehetne rontani – mondta néha.
Reggel – elég késő reggel – mindig a nagy gőzösök tütülései és egy trombitazenekar próbái riasztottak fel. Félálomban heverve a fehér mennyezetes, szúnyoghálós ágyban, hosszan elhallgattam ezeket a különös trombitálásokat és tütüléseket. A legkedvesebb zaj volt ez lelkemnek, hálás voltam a harsonának, mely ismeretlen, sötét álmaimból ebbe a szép világba szólított. Ki tudja, mily szenvedések közül?
Ideges melankóliával pergettem a mézet a vajas kenyérre. Ilyenkor talán az álmom köde kóválygott még bennem, és lassan oszlott-foszlott, mint az eltűnt vonat nyomán a füst. De azt mondják, minden ideges ember így van: szomorúan ébred, és csak napközben, lassanként jön meg a kedve.
A régi Flórián egy színes, üveges cellájában találtuk Etelkát. Elhatároztuk, hogy az Accademiába megyünk.
– Menjünk gyalog – indítványozta Etelka.
– Szereti a velencei utcákat? – kérdeztem.
– Nagyon szeretem. Ez a Csönd városa: az egyetlen város a világon, ahol nem hallani kocsizörgést. Én nagyon szeretem a csöndet.
Valóban olyan volt ő, mint a Csönd tündére, és csak most eszméltem rá, hogy tegnap, a Lidón, a zene és tolongás között is Etelka a Csöndnek egy szigetében sétált, Etelkát mintha a Csönd tiszta atmoszférája kísérte volna körül. Mintha néhány lépésnyire tőle megnémult volna minden, és nagy, bársony szemei úgy fogták fel a lélek lármáját, mint a bársonyvánkosok a hangot. Sohasem tudok visszaemlékezni a hangjára, bár ezer közül megismerném, és mikor hallom, úgy tűnik fel, hogy lélekkel beszél és nem hanggal. Tán így tudott beszélni a nagymamának a hangoktól rég idegen lelkéhez. És úgy suhant a néma-simaságos nagy márványkockákon, a galambok között, a galambos téren, hol tarkán és aranyosan van égre festve a hihetetlen, a mesés San Marco, úgy suhant a régi prokuráciák31 hosszú-hosszú csipkeszalagja előtt, mint a Csönd suhan, csöndben, a Boldogság.
De nemsokára lármáztak körülöttünk a képek, és Orsolya meséje a nagy falakról hangosan mesélt. Én, most is gyerek még, Vivi dada kedvence, mesék kedvelője, boldogan mutogattam a sok szép és tarka alakot, a várakozó követeket, gyönyörű, hullámos hajukkal, eleven szín, feszülő ruhájukban, az aggodalmas királyt, a lobogós cédrusárbocokat, a népes erkélyű márványházakat, a hidakat, hajókat, kikötőket, a mennyezeteket, az aranyhajú királyfit, a pápát, a bíborosok menetét, a tizenegyezer szüzet, a szentek aranykarikáit, a kegyetlen, nyilas pogányokat. De Etelka megtalálta a képet, amelyikben csönd volt, megtalálta az esti képet, mikor Orsolya szűzi ágyában nyugszik, ahol az ajtón behulló szögletes fényben áll az angyal, kis kutya hever az ágy előtt, imakönyv van nyitva az asztalon, elönti a szobát a régi festékek ezüstszürke csöndje. S a szűz fej alatt egy latin szó olvasható a vánkoson.
– Mit tesz az Infantia32? – kérdezte Etelka.
– Csönd – feleltem hirtelen, anélkül hogy rágondoltam volna, hogy voltaképpen nem annyit jelent.
És eszembe jutott a gyermekkorom csöndje, amikor még nem kiáltoztak lelkemben azok a borzasztó, szégyenteljes, piszkos emlékek. Mennyire elhalkultak ezek a lármás emlékek, mikor Etelka közelében voltam! Boldognak és gyermeknek éreztem magamat megint, mint azon az emlékezetes majálison, gyermekkorom utolsó tiszta napján. Csodálatosan szabad és jókedvű lettem, mintha vesztemet érezném, mintha megint valami utolsó napom volna. Fel kellett használni az utolsó napomat.
Etelkával már egész bizalmas voltam, játszottunk, mint két gyermek, a kedves nenne mosolyogva nézett. Minden olyan bájos volt és tiszta. Mikor meguntuk a képeket, gyalog kószáltunk az utcákon, néztük a kirakatokat, a gyöngyöket, tükröket, üvegeket, a szobrocskákat, a fotográfiákat, az ékszereket, mozaikokat. És néztük a házakat, a gyönyörű ablakokat, a finom, romantikus erkélyeket. Elkalandoztunk a szűk utcákba, ahol alig tudtunk ketten elmenni egymás mellett, ahol a nyílt üzletekből gyümölcs— és olajszag áradt ki, ahol olyan a házak arca, mint hervadozó, unt szépségeké, nemes piszok födi a köveket, zengő latin szavak bágyadt ruganyossággal szökdösnek, mint régi labdák, a lebocsátkozó rokkant falak között.
Egy asszony egy kis vékát eresztett le spárgán a harmadik emeletről; a cselédje lenn állt, friss zöldséget és egy pecsétes levelet rakott a kosárba. Egy legény hajlított, szép, rézveretű rúdon hozott két rézvödröt, és furcsán dúdolt. Régi ércek fényelegtek, áttört poros üvegek szürkültek az antikváriusok ablakaiban. Csupasz falú sikátorok között egy henye boltív hajolt át. Leányok jöttek, magas, karcsú munkásleányok, aranybarna fürttel, fekete szemekkel, nagy, rojtos, fekete keszkenőben, mely csodálatosan nemessé tette alakjukat. Egy legény szembejött, a gombja beleakadt a kendő rojtjába. Nagy nevetéssel választották el a gombot, és megvolt az ismeretség. Tovább mentünk. Egy sarki márvány Mária előtt mécses égett. Itt-ott egy kis, zöld rio33 elvágta az utat, a gondola himbálva vesztegelt a zöld hínáros márványlépcsők mellett. Lépcsős, sima márványhidak görbítették elénk agg hátaikat. Korlátjaikon tükrös-sárgára koptak a márványtobozok.