Kitabı oku: «Magyar élet», sayfa 10

BOGÁTI BABONÁJA

Amikor Bogáti Janit végre kinevezték a k – i uradalomba alerdésznek, elszánta rá magát, hogy lesz ami lesz, de ő mégis megkéri a Steinhuber Nusika kezét az apjától, a mogorva főerdésztől, aki pedig ő rá nem nézett jó szemmel. Vagy két esztendővel ezelőtt ugyanis Jani behajttatott a kerülőkkel az egyik erdőrészből hat tehenet, amelyek tilosban legeltek s aztán nemcsak az sült ki, hogy azok a tehenek a főerdész uréi, hanem az is, hogy nem volt neki háromnál több tehéntartása, mégis hatot tartott, amiért az uradalomtól jókora orrot kapott. Azóta nem szenvedhette az akkori erdészsegédet, Bogátit, aki most végre alerdész lett.

Egyetlen megnyugvása az volt Janinak, hogy Nusikával már megértették egymást; sőt még Lencsi mama – aki bolondja volt a leánykájának – sem rontott a dolgukon, hanem inkább segített nekik módjával, amennyire az urától való félsze engedte.

Máskor nem találkozhattak a gyerekek, csak ha Steinhuber papa kint járt az erdőn; ami ugyan jóformán naponkint megesett, de csak akkor volt a dolog bátorságos, ha valahova messzebb ment ki, amikor haza sem került estig. Ilyenkor a tarisznyájában elemózsiát vitt magával. Ámbár rá nem bízta ő azt az erdészsegédre, hogy mikor hova megy és mi a szándéka, de a segéd az alsóházban mégis mindent megtudott; mert Onnan (ott lakott, tudniillik) felgukkerezett kora-reggelenkint a Nusika ablakára s ha abban cserepes virág volt, ez azt jelentette, hogy a papa este elemózsiát csomagoltatott, tehát ma nem lesz itthon. Ilyenkor minden furfanggal megcsinálta Jani, hogy egy félórácskára akármi más dolgától is hazaszökjék s a Lencsi mama gondos felügyelete mellett meglátogassa az ő Nusikáját.

Szép nyári idő volt, – vasárnap estefelé – amikor ünnepi parádés zöldkabátban közeledett a felsőházhoz a mi ujdonsült fiatal alerdészünk. – Legfeljebb kidob az ajtón s akkor majd visszamegyek az ablakon, gondolta; – ha pedig sokat teketóriázik, megszöktetem Nusikát Lencsi mamával együtt… Nem folytathatta a tervezgetését, mert a nyitott ablakon át nagy zúgás-morgás-pattogás-káromkodás és mennydörgős patália hallatszott ki. ami megdöbbentette. Rosszkor jövök, mormolta; – de már nem állott meg; hisz félútról visszatérni kész kudarc és bizonyos szerencsétlenség. Hallotta, hogy kiabál az öreg Frici papa odabent, mérges indulattal, még jobban kitekerve a magyar szavak nyakát, mint rendesen.

– Szépen van aztat; Donnenvetter! Ha aztat az írás elő nem gyun, lőhetek magamba főbe piff-paff!

Erre a szigorú beszédre Lencsi mama csillapító szavai következtek, meg a Nusi keserves sírása. Ha még ingadozott volna is Jani, hogy most mit csináljon: ez a sírás becsalta. Nem minden kockázat nélkül toppant be.

– Jó estét kivánok; mi a baj? – kérdezte, készen arra, hogy a tüzet köpködő „princi” rajta tölti ki a haragját.

Steinhuber elibe pattant. – Hogy mi a bajod? Tufferflucht! Aztat kérdezd meg ezektől ni! Megvetéssel mutatott a nőkre: – ezek a bajod! – fejezte be röviden, mire Nusika újabb síróversbe kezdett.

Lencsi mama volt még a legnyugodtabb, vagy csak úgy mutatta. Ő is halvány volt és hadarva beszélt.

– Majd én elmondom, mi történt, úgyis szükségünk lesz magára, Bogáti. Gombázni mentünk Nusikával mindjárt ebéd után, s az erdő szélén találkoztunk az ispán úrral, aki a fogatán éppen idetartott. Egy pénzeslevelet hozott az uramnak az erdőmester úrtól; mondtuk, hogy apus nincs otthon, csak estére jön meg, hát ideadta a levelet nekünk. Nusika beletette a retiküljébe. A retikül pedig vagy lecsúszott a karjáról vagy leszakadt, amikor a bokrok közt bujkáltunk. A hármas kőnél, ahol Nusika a zsebkendőjét kivette belőle, még megvolt; azután már csak itthon vettük észre, hogy sehol sincs; a gombáskosár is a Nusika karján volt, az eltakarta a retikült, amellett nem tünt föl, hogy ott van-e, nincsen-e. Most aztán kész a baj; pedig a Nusika opálos gyűrűje is benne volt.

– No ja! – kiáltotta közbe dühösen Frici papa: – a gyűrűt sincsen; pedig még tartozok rá. Azt a levelet benne volt a munkások bére egész hétre, több mint kétezer forintok. Mink hétfőn fizetjük, hogy vasárnap a korcsmában el ne idd. Most én mit csinálok? Hova leszek? Ki segít én rajtam?!

Bogáti nagyot gondolt. Kivágta a rezet jó keményen: – én!

A főerdész elnémult, rábámult. – Maga?!.. mit tud maga? ezek húsz kilométert szaladgáltak az erdőben; hol megleled ott egy kis retikül, holnapig?! mert sürgős.

– Én még ma meghozom. De egy feltételem van.

Steinhuber gyanakodva várta, hogy ugyan mi az és kérdőn pislogott rá.

– Főerdész úr nekem adja Nusikát!

– Hoppsza, gazember! – pattant fel Frici papa, – mit nem akarod te?! – Szinte elképpedt ettől a vakmerő követeléstől.

– Alerdész vagyok már, majd csak megleszünk; ugy-e, Nusika?

– I-i-igen! – szepegte Nusika és az anyja keblére borúlt.

– Hát így vagyunk? Akkor szépen vagyunk! – csudálkozott az öreg, némileg szelidülten. De csakhamar összeszedte magát. Kiegyenesedett. – Most csak azért sem! – kiáltotta ingerülten; talán ti engem az orránál húzzátok? Talán ti össze is beszéltetek; talán tudjátok is, hol van a retikül… Lencsi mama elszörnyedt: – De papa, az istenért! Rólam teszel fel ilyen csúnyaságot? – Hírtelen sírva fakadt.

Az öreg megszeppent. Nagy tiszteletben tartotta a feleségét s most maga is érezte, hogy megsértette. – Lencsi ne sírjad; nem hiszem, nem mondom; de hogy tud ez akkor mégis megtalálni valamit, ahol nem is volt?

– Az már az én gondom, – replikázott Bogáti. – Csak az a kérdés, megkapom-e Nusikát; mert ha nem kapom, akkor jön a vizsgálat, az idézés, a gyanúsítás, a szégyen…

– Hallgass! már elegem van! – kiáltotta Steinhuber megszeppenve. – Isten neki… de ha becsapsz engem!..

– Ne tartson attól főerdész úr. Bízza csak rám. Nusika kérem, hol van az a zsebkendő, amelyet kivett a retikülből a hármas kőnél?

– Itt van.

– Adja ide, kell a babonámhoz. Mert babonával szerzem meg a retikült, ennyit megmondhatok.

Mind a hárman riadtan néztek rá, Frici papa maga is nagy szemet meresztett. – Erre kíváncsi vagyok – mormolta.

Bogáti a zsebébe csúsztatta a Nusika zsebkendőjét; köszönt, sarkon fordúlt és elsietett. Látszott rajta, hogy tudja, mit csinál és nem akar időt vesztegetni.

Lencsi mama keresztet vetett utána titokban, azzal áldotta meg az igyekezetét. Nusika még nem tért magához nagy szepegéséből, hisz mindenért magamagát okolta; ő vesztette el a retikült a sok pénzzel.

Frici papa olyasmit morgott, hogy ez az ember bizonyosan az ördöggel cimborál; ha meghozza a retikült, akkor csakugyan bűbájosság, boszorkányság van a dologban.

Már jól beesteledett eközben és gyönyörű holdvilág volt. Olyan volt á környék, mintha kivilágították volna. Az erdő susogott, mintha álmában beszélgetne. Kezdett az este belehajlani az éjszakába. Steinhuber papa el nem bírta képzelni, hogy mit csinál Bogáti ilyenkor odakint az erdőben, ahol mégis csak sötét van. Ha még olyan bagolyszeme van is, hogy bír látni abban a sötétségben. Olyan izgatott volt, hogy le sem feküdt. Kiült a tornácra és egyik pipát szívta a másik után. Az asszonynépet betuszkolta; látni sem akarta. Lencsi mama bízott a jó Istenben; lefeküdt, csakhamar el is aludt. Nusika pedig odaállott az ablaka elé és szorongó nyugtalansággal kisérte képzeletében a vőlegényét, akit már annak érzett.

Az éjszaka lassankint egészen elhatalmasodott ezalatt. Egy kecskefejő perregett a házraboruló nagy hársfán; néha.kilendűlt a lomb közül a holdsugárban rajzó szúnyog közé: olyankor látni lehetett nesztelenül surranó árnyékszerű alakját.

Nusika ébren álmodozott. Ki tudja meddig. Órákhosszat. Éppen azt élte át újra, amikor egyszer éjjeli zenét kapott Bogátitól és a cigány húzta; Jani meg halkan énekelte: „Éj van, éj van, nyugalomnak éje, a magas menny holdas csillagos; – szép virágom, kékszemű leányka, drága kincsem, mit csinálsz te most”… De nem álmodozhatott tovább, mert megzörrent a kis kapu és valaki jött, a kerten keresztül. Nusika a holdfényben szívdobogva ösmerte meg Bogátit. Felsikoltott örömében.

– Nusika, – maga még ébren van? édes angyalom, szóljon az apjának, hívja ide.

Nusika kitalálta, hogy ez mit jelent. Lelkendezve sietett a tornácra: – Apus! apus! megjött Bogáti!

Steinhuber úgy pattant fel a szendergéséből, mint a gummilabda. – Hol van? mi van? mit hoz? … és rohant nyomban Bogátihoz.

Az alerdész odanyújtotta neki a retikült. – Itt van, tessék – mondta fölényesen, mint aki érzi, hogy itt most ő az úr.

Steinhuber papa magánkívül volt. – Itt van! csakugyan itt van! benne van a levél!.. ni, még a gyűrű is!.. de hogy csináltad ezt te gazember, te? talán igazán az ördöggel cimborálod?

– Az már az én dolgom, mondtam, hogy babonám van, – felelt Bogáti és a papája szemeláttára megölelte, megcsókolta Nusikát.

Az öreg hirtelen elfordúlt, hogy ne is lássa.

*

Az esküvő után, amikor már vagy századszor faggatta Steinhuber papa a vejét, hogy mondja meg már, hogyan bírt ráakadni éjjel az erdőben egymaga arra a retikülre, végre engedett Bogáti az ő titokzatosságából.

– Dehogy is voltam én egymagam, – mondta; – hisz Nero velem volt. (Nero volt tudniillik a hűséges vizslája.)

– Nero!.. Nero mindig is veled van; de mit tud Nero ehhez?

Bogáti ránézett az öregre és meggyőződéssel mondta: – mindent. Amikor hallottam, hogy Nusika kivette volt a zsebkendőjét a retikülből, már tudtam, hogy meglesz a retikül. Nero majd előkeríti. Kimentem vele a hármas kőhöz, ott még megvolt, azután megszagoltattam a Nusika zsebkendőjét, amelyen én ugyan nem, de Nero nagyon jól megérezte a retikül finom bőrszagát; s akkor elindítottam: keresd Nero!.. A többit látni kellett volna. Gyerekjáték volt az egész. Úgy haladt a hölgyek nyomán, mintha zsinóron húzták volna. Nem tettünk kétszáz lépést, már hozta a retikült. Sok ilyen kis tréfát csináltunk mink már ketten. Ez volt az én „babonám”, lássa papa.

Az öreg a homlokára csapott: tufferflucht! és én tökfejem erre nem is gondoltam volna.

Hirtelen eszébe jutott valami. Körülnézett. Elkezdett az ujjaival csettintgetni. – Nero! Nero! – kiabálta.

A hűséges vén vizsla előbújt a díván alól.

– Gyere Nero, kapod valamit, – mondta az öreg, szinte elérzékenyülten és egy nagy darab vajaskenyeret adott Neronak.

GYURI BÁCSI

Amikor a tavasszal meglátogattam Ida néniéket, a jó öreg asszonyt magából kikelve találtam. Pörölt Gyuri bácsival, az urával aki szelíden tűrte a szemrehányásait.

A kertjökben találtam őket, ahol már nyílott az orgonavirág és a mező felől édes illatok szálldostak errefelé. A nagy kert veteményes részében néhány napszámos-leány dolgozott is, nem is, ahogy jól esett neki. Világos kacabajkájokban olyanok voltak, mint a mákvirág, amely sorjában van egymás mellett s az egyik fehérbe játszó, a másik rózsaszínben játszó, a harmadik lilába játszó; egyik sem egészen határozott színű, de mind csupa üdeség, gyöngédség, mint a harmat. Tudniillik Ida néniék vidéken laknak; gazdálkodnak és elvonultan éldegélnek; kivált amióta egyetlen fiók, a kis huszárhadnagy, valahol az orosz harctéren fogságba került.

Borzasztó idők voltak azok. Jól emlékszem, mert éppen akkoriban kelt híre a végzetes satanovi csatának, ahol egy egész magyar huszárezredet söpörtek el az oroszok géppuskái. A szegény Palkó gyerek is ott tünt el, és eleinte mindnyájan azt hittük, hogy ő is azok közt volt, akik szép fiatal piros vérökkel öntözték a satanovi mezőt. Bizonyosságunk tulajdonképen nem volt; de akik azt a csatát átélték, úgy beszéltek róla, hogy azt az ember ökölbe szorított kézzel, csikorgó foggal, könyes szemmel hallgatta. Még a legreménykedőbb természet is sötét lemondásba komorodott attól.

Ida néni olyan volt, mint az őrült. Étlen-szomjan és álmatlanul tördelte a kezét és járta a templomokat, de imádkozni nem tudott, csak nyögött és a halántékát simogatta. Gyuri bácsi ennek a rettentő anyai szenvedésnek a láttára elfeledte a maga nagy kétségbeesését és fűhöz-fához szaladgált valami bizonyosság után.. Egyszer hetek múlva ragyogó arccal került haza; lelkendezve, örömkönyek közt ujságolta Ida néninek, hogy hála a jóságos jó Uristennek, nem esett el a fiu, hanem fogságba került. Látták. Többen is látták. Nem is volt benne abban a fergeteges rohamozásban. Oldalvédnek volt kiküldve és ott esett az Oroszok kezébe, akiknek a húszszoros ereje előtt le kellett tennie a kardját. Mindezt nagy részletességgel és nevekre hivatkozva mondta el Gyuri bácsi és folyvást hálálkodott aközben a jó Istennek. – Megyek! – kiáltotta azután – megyek rögtön a haditudakozóba; megyek Pestre; nem nyugszom addig, amíg meg nem tudom, hol van, merre vitték.

Ida néni boldog megkönnyebbüléssel, lélekzet után kapkodva küldte: – erigy lelkem; erigy édes öregem; tégy meg mindent, mindent! az életem, az eszem, a mindenségem függ tőle, hogy sikerrel járj; erigy!

És azután megint eltelt egy pár hét, kínos, szorongó, de már reménykedéssel vegyes izgalmak közt; amikor értesítést hozott Pestről egy külön staféta, hogy a Pali gyerek csakugyan fogoly és Vladivosztokban van; oda vitték, ott őrzik a háború végéig. A külön embert Gyuri bácsi egyik régi jó barátja, egy ezredes küldte ki hozájok az írott jelentéssel! A két öregember egymásnyakába borúlt s úgy sírt, hogy még a „staféta” is velök sírt. Azt persze megvendégelték, tejbe-vajba fürösztötték; még a lába nyomát is áldották, úgy bocsátották vissza az ezredeshez, ezer hálálkodással.

Ettől fogva megváltozott az öreg házaspár zaklatott élete. Nyugodtabb lett, megint normális lett. Kivált amikor végre, megint csak hosszú hetek múlva, megjött az első hadifogolylevelezőlap arról a rettentő távolságról és maga a fiú, a saját kezeírásával jelentette, hogy él, még csak meg sem sebesült, és hogy a honvágyon kívül semmi baja sincsen.

Ida néni leborúlt az ágya fölött lévő kis feszület elé és ott áldotta sokáig az Istent, a kegyelmest, az irgalmast, aki az ő szívének szörnyű, félelmét ilyképen legalább enyhítette. Él! él! ez az egy hang, ez az egy ujjongás harsant végig az ő számára a mindenségen. És mindjárt nekiült, írt, – levelezőlapokat írt Vladivosztokba, de az urával címeztette meg. A francia címirat zavarta; attól tartott, hogy roszszúl egészíti ki; pedig ha rosszúl adresszál akkor a fiú majd nem találja megkapni. Bizonyosan sóvárogva várja szegény a hazai híreket. A mama levelét!

Gyuri bácsi hűségesen címezgette az ilyen leveleket, azaz: levelezőlapokat. Mert csak azt lehetett küldeni. De ilyet azután mindennap, minden áldott nap. – Ő maga is írt; vagy legalább hozzáírt valamit a mama leveléhez. Ida néni mindig hagyott egy sornyi helyet őneki is és el nem engedte, hogy apa is írjon a fiának. A levelekre megjött időnkínt – bizony nagyobb időközönkínt – a megnyugtató válasz Vladivosztokból, a világ végéről. De hála Istennek, csakhogy jött, ha ritkán is, és ha meg is látszott rajta, hogy a fiú nem írhat szabadon, amit akar. Mert hogy igen egyformák voltak a levelei. – „Jól vagyok, egészséges vagyok”, effélék voltak azok a ”hírek”, melyek hazajuttatását az orosz hadicenzura megengedte. Ebbe még Ida néninek is bele kellett nyugodni.

Azóta nagyon nagy idő telt el s a háború folyvást tartott. Tehát a levelek folyvást jöttek-mentek. De Ida néniben tartja a lelket a reménység, meg az imádkozás. Amikor legutóbb meglátogattam őket, nem imádkozott, hanem pörölt Gyuri bácsival. Épp arra érkeztem.

– Nahát nem borzasztó? – kezdte Ida néni. – Ugyan, mit szól hozzá kedves öcsémuram? – Most hozza az uram a Pályi Ditta eljegyzése hírét. És még csak meg sem botránkozik; úgy beszél róla, mint valami nagyon természetes dologról; de hisz' ez rettenetes!

Zavartan keresgéltem emlékezetemben, hogy ugyan ki is az a Pályi Ditta és hogy miért legyen olyan rettenetes, ha eljegyezték. Gyuri bácsinak a közbeszólása térített eszemre.

– Jó Isten, – mondta az öreg úr – az a fiatal leány nem hibás; csöppet sem hibás. Gyerek volt még, amikor Pali udvarolt neki; hisz' Pali is gyerek volt; a korát nézve most is gyerek. Most múlt huszonhárom éves. Huszonegy sem volt, amikor elfogták. A leány azóta sokat változhatott. – Az olyan gyerek-szerelem nem tartós; az idő pedig telik-múlik; senki sem lesz fiatalabb, mindig csak idősebb. Mert kérték, hát megy. Jóravaló derék ember a vőlegénye. Nem kell félteni a mi Palinkat; ha visszakerül, igazán el lehet majd róla mondani, hogy minden ujjára kap kettőt is. Hagyiuk békességben azt a Pályi Dittát.

Ida néni izgatottan legyintett: – Te ezt nem érted édes öregem. Már itt én jobban látok. Az a leány majd meghalt Pali után és most elhidegül tőle; pedig hős volt a mi Palink; harcolt, fogságba került, ahol bizonyosan mindig gondol a menyasszonyára; ha nem is voltunk még egészen annyira; de annak a leánynak nem illett, nem volt szabad Palit elfeledni. A mi Palinkat. A mi remek fiúnkat, akinek párja nincs; aki ha csakugyan komolyan elakarna venni egy olyan leányt, hát az a leány még hetedhétországon keresztül is utána futhatna, nem hogy cserben hagyja. A multkor is kérdezte Pali a levelében. Most én mint irjak neki? Hogy írjam ezt meg neki? Bizonyosan bántani fogja; nagyon fogja bántani, ha megtudja. Én tán meg sem írom.

– Persze, hogy nem kell az ilyesmit megírni, – mondta Gyuri bácsi, – minek volna ilyesmivel izgatni. Ámbár nem mondhatnám, hogy olyan sokat érdeklődik. Éppen csak egyszer kérdezősködött a leánykáról; az ilyen nagyon fiatalemberek könnyen felejtenek. Ki tudja, milyen szép orosz kisasszonyoknak akadt meg a szemök rajta.

– Ugyan, ugyan! – dorgálta az urát Ida néni. a te eszed mindig így jár. – Mindig ilyen volt, – bizonyította, hozzám fordulva; azt hiszi, mindenki olyan, amilyen ő volt. Ahányat, látott, annyi tetszett neki. – Palika nem olyan. Ő az én fiam. Őneki a családja lesz mindene; – a gyerekei… Ó Istenem! alig is várom! Bár megérhetném még jó Istenem! Más kivánságom azután nincs is az életben.

Gyuri bácsi kacagott. Úgy kacagott, hogy a zsebkendőjébe fulasztotta a kacagását, miközben a szemét törölgette. Olyan furcsa kacagást én még sohasem hallottam.

– Hogy az a kölyök!.. házasság!.. gyerek!.. ej, de bolond!

– Miért lenne „bolond”? Te is fiatalon házasodtál, – mondta Ida néni. – Éppen huszonnégy éves voltál. Az ember addig rakjon tűzhelyet, amíg fűteni tud benne. No csak nem szépen tette az a leány, hogy így elpártolt a mi Palinktól: Én bizony nagyon haragszom rá, – nagyon!

Ida néni azután megmutogatta a Palika levelező lapjait; mind sorjában voltak, aszerint, ahogy érkeztek, szalaggal összekötve az egész csomó. Elfeledkezve csókolta meg a csomagot előttem.

Végigvezetett a kerten. Ez itt a Palika rózsafája, ennek a virágát szereti nagyon; – ott van az eper-tábla, azt mindíg Palika dézsmálhatta, másnak nem is jutott róla. Higyje el, mondta, enni sem bírok, de egy falatot sem bírok lenyelni, hogy rá ne gondoljak; a legjobb falatot mindíg ott hagyom a tányéromon, neki.

Egész délután Palikáról beszélgettünk. Azaz hogy csak a néni beszélt. Gyuri bácsi szórakozottan hallgatta. Ő már sokszor hallgatta ugyanazt.

Estefelé elbúcsuztam tőlök; készültem a vasútra.

Ida néni elém tett egy levelező-lapot. – Írja rá a nevét, írjon valamit Palikának. Majd én folytatom. Úgyis éppen írtam volna már neki.

Örömmel teljesítettem az óhajtását, Ida néni melegen hálálkodott. Amikor elbocsátott, gratuláltam ahhoz, hogy olyan szerencsésen jártak Palikával a szerencsétlenségben, ami mégis érte a fogsággal.

– Csak már ez a leány, ez a Pályi Ditta, ne tette volna ezt a csúfot velünk! sóhajtotta.

– De hisz' megmagyaráztam már, dörmögte Gyuri bácsi, aki azután elkísért a vasútra.

Szép kis sétánk volt vagy negyedóráig. Ráértem, hogy neki is mégegyszer gratuláljak.

A rozsföldek hullámzó zöldjéről bánatosan fordította felém a szemét. – Tele volt könynyel az a két szomorú szem.

Megállott s azt kérdezte: – Te sem találtad ki az igazat? Te sem sejted? Hisz' Palika csakugyan elesett Satanovnál.

Végigfutott rajtam a borzongás. Nem mertem szólani. Csak rábámúltam az öreg emberre.

– Én eszeltem ki a fogságba jutását, hogy meg ne őrüljön az a szegény asszony; én találtam ki a módját, hogy hogyan kaphasson levelezőlapokat „Vladivosztokból”. Hamisítvány az mind, az orosz nyomtatástól kezdve a Palika kezeírásáig. Azokat a leveleket mindet én irogattam, én irogatom. Gondolhatod, mit érzek aközben és mit érzek akkor is, amikor beszélgetünk ezekről a levelekről; meg amikor a feleségem válaszait megcímezem és postára adom. Muszáj postára adnom, mert a postamestert is meg kell csalnom; mindenkinek azt kell hinni, hogy Palika csakugyan fogoly és Vladivosztokban van. Ha tudnák az emberek, hogy mi az igaz, akkor előbb-utóbb elszólaná magát valaki a feleségem előtt s az – ugy-e – katasztrófa lenne. Egyetlen szerencsénk, hogy itt élünk az Isten háta mögött és hogy erre sohasem jár senki sem azok közül, akik tudják, hogy kik nem jöhetnek vissza soha többet a satanovi csatatérről. Az a szegény kis leány, az a Pályi Ditta, az tudta, mindjárt tudta; el is siratta. Palit meg is gyászolta; de arról a feleségem nem tudhat. Lásd, ebben élek én…

Nem tudtam, mit mondjak. Minden olyan üres és banális lett volna, ami sajnálkozás. Csak simogattam szegényt és aközben facsarodott a szívem.

Gyuri bácsi legyíntett.

– Ez még hagyján. – De mi lesz, ha majd egyszer vége lesz a háborúnak és akkor Palikának haza kellene a fogságból jönni? – Mi lesz?!!.. Ha csak meg nem halunk addig, – tette hozzá olyan arccal, amelyre ennek a mentő lehetőségnek az elgondolása a remény örömét rajzolta.

Még amikor a vonaton ültem, akkor is ettől a riadt kérdéstől sajgott a lelkem: mi lesz akkor?!