Kitabı oku: «Magyar élet», sayfa 5

Annyit zaklattam érte, hogy egyszer türelmetlen lett és így kiáltott fel: Istenem, keressen valakit!..

Abban a percben el is hallgatott, – de már kimondta. S az én agyvelőm egyszerre megdermedt, a szívem meghiggadt, elnémult.

„Keressek valakit!”… Kiegészítettem: aki olyan lehessen, amilyennek én őt és csak őt kivánnám…

Egyre ezt ismételtem magamban: „keressen valakit… keressen valakit…”

Egy szót sem szóltam többet. Már nem kértem sem a szerelmét, sem a csókját. Nem ostromoltam. Megkináltam egy cigarettával, mint olyankor rendesen, amikor izgatottnak láttam.

Én is rágyujtottam. Együtt dicsértük a finom egyiptomi szivarka zamatját: igértem neki belőle másnapra százat, örült neki. De a szemében megdöbbenést, tünődést, szorongó kérdést láttam: ”mi történt most?!”…

Minderre én már nem feleltem. Ha mindent megértett is, ami bennem volt és ha akkor odaborult volna rám könyörgő vezekléssel: akkor is késő lett volna.

Az Isten minden hatalma sem tehette, hogy az a pár szó ne csengjen a fülemben.

Ha akkor megfojtottam volna, akkor is csak ezek a szavak kisértettek volna az ő emlékével egész életemben.

Ekkor következett az, hogy befogattam és elindultam a mostani utamra. Hogy „keressek valakit”, akit meg nem találhatok soha, sehol.

Én nem válok el tőle… de elválni sem engedem. Meg nem szabadulunk egymástól, amíg élünk. Egymás özvegyei leszünk élve.

Aki a közelségébe tolakodik, azt levágom. Már tudják és nem is próbálgatják.

S ez így lesz, amíg az utam végére nem érek…”

*

Elhallgatott. Egy diarabig maga elé nézett. Olyan szomorú volt, hogy nem mertem megzavarni.

Aztán felriadt és megszólalt:

– Ni, már egészen este van; – gyerünk a cimborákhoz.

VÉGE A JÁTÉKNAK

Özvegy Berkiné, született Pankotay Marietta asszony, egy kicsit megdöbbent, amikor azon a bizonyos szép májusi napon, délelőtt tíz órakor, betoppant hozzá Bánky Dininé, a barátnéja, aki egyébiránt ritkán látogatta meg.

Ez a két asszony tudniillik nem valami nagyon szerette egymást; de ezt egyikök sem akarta dobra ütni. Látszólag igen jól voltak, amikor találkoztak; hanem ezen nem igyekeztek különösebb buzgalommal. Bánkynéról mindenki tudhatta, hogy egészen csak a családjának él; két szép gyermeke volt, egy már-már nagyocska leánya, meg egy tíz éves fia, akik a rendes házi gondok mellett eléggé elfoglalták. A leánykája ruháit például ő varrta, a fiát pedig felkérdezte a leckéjéből mindennap; ezenkivül maga ügyelt a konyhára s az ura mindenféle holmiját is ő tartotta rendben. Kedves, jó, házias asszony volt, akinek semmiféle üres bolondságon sem járt az esze; kissé későn ment férjhez és már közelebb volt a negyvenhez, mint a harminchoz, de még olyan kellemes külseje volt, hogy Bánky Dini bizony bátran beérhette volna vele szerelem dolgában is. Igaz, hogy Juliska asszony minden körmönfontság nélkül szerette, egészségesen és nyiltan, őszintén, az ingerlő kacérkodások teljes hijjával, ami nem mindig a legszerencsésebb módszer a férfiak érdeklődésének az ébrentartására. Még a divattal is csak mérsékelten törődött, a ruháit átigazíttatta, nem dobta el mindjárt a gazdagodni vágyó szabók kedvéért. Olcsó kalapokat viselt, egyszerű dísszel, semmi paradicsom-madár, semmi kócsag, egy kis virág vagy szalag, punktum s ezt is többnyire maga „applikálta” a „formára”. Egy szó mint száz: jó asszony volt, derék asszony volt, takarékos, dolgos, amilyen mai napság nem minden bokorban terem.

Ami ezt illeti, olyan sem minden bokorban terem, mint Marietta, aki majdnem mindenben éppen az ellentéte volt Bánkynénak.

Marietta egyetlen élethivatásának azt tartotta tudniillik, hogy szép legyen és tessék; tessék mindenkinek, hódoljon neki mindenki, bolonduljon érte minden férfi. No, mert az asszonyok éppen az ilyen veszedelmesfajta nőkért nem szoktak bolondulni. Marietta talán tíz évvel is fiatalabb volt, mint Bánkyné; virágzott, mint az elmulhatatlan tavasz, szerette a tükrét és a legnagyobb gondja a saját szépsége volt, amelyen szerelemmel csüggött. Közös hajlandóságok ilyformán alig lehettek ebben a két asszonyban. Miért keresték volna egymást gyakran?

Amikor Bánkyné ebben a korai időben meglepte, Marietta nem minden rossz érzés nélkül kérdezte maga-magától: vajjon mit akarhat? De azért nagyon mutatta, hogy örül. Megcsókolta a vendégét és még furcsább bizonytalansággal állapította meg hirtelenségében, hogy az nem csókolja vissza. Szándékosan kerülte, hogy ezt valahogy észre vegye. Isten hozott lelkem: mi jót hoztál? tedd le a kalapodat…

Bánkyné közbevágott: – Hadd el, Mici, fölösleges, hogy nekivetkezzem, azért jöttem ilyen korán, mert biztosítani akartam, hogy egyedül legyek veled; ilyenkor még nem jönnek látogatóid és én háborítatlanul óhajtottam egy félórácskát lefoglalni az idődből. Hanem ha megengeded, leülök, így ni.

Tiszta, egyenes tekintetét Mariettára szögezte, aki majdnem zavartan ült le vele szemközt. Vajon mit akarhat? kérdezte újra hangtalanul.

– Látod, Mici, én olyan asszony vagyok, akinek ami szívén, az a száján; az én egyszerű polgárias életemben nincs nekem szükségem kertelésre, virágnyelvre, diplomatizálásra; veled is eszerint beszélek; de kérlek, mondd meg a szobaleányodnak, hogy ne engedjen be addig senkit sem, amíg én itt leszek s aztán… jó lesz, ha őt is eltávolítod, fölösleges volna, hogy hallgatódzék.

Marietta szorongást érzett; szótlanul kelt fel és kiadta a parancsot a cselédjének; amikor visszajött, zavartan mosolyogva mondta: szinte megijesztesz, olyan ünnepies vagy…

Bánkyné úgy tett, mintha nem is hallaná ezt a megjegyzést. Mindjárt rátért a dolgára, ami idehozta.

– Nézd Marietta, annyi az egész, hogy megakarlak kérni: hagyj békét az uramnak!..

Ezt a szót, hogy „kérni”, olyan nyomatékkal mondta, hogy szigorú parancsnak is beillett.

Marietta felugrott. Bánkyné nyugodtan emelte fel a kezét s leintette. Ne izgulj, kérlek, én nem beszélek a világba; elhiheted, hogyha erre a lépésre rászántam magamat, akkor tudtam is, hogy mit csinálok. Az uram udvarol neked és te szívesen fogadod… De ez még hagyján volna, én ösmerem Dinit és apró csélcsapságaival nem törődöm; hanem most nagyobb dologról van szó. Dini szerelmes beléd, ez idő szerint komolyan szerelmes és ez már baj, az olyan nagy gyermek, amilyen ő, nem tud magára vigyázni és ha tűzzel játszik, könnyen megégeti magát. Ezt én nem akarom, nem engedem; nekem ő a legnagyobb gyerekem és én vigyázok rá.

Marietta-asszony ezalatt kissé összeszedte magát, az arcára elbizakodottság tolakodott egy kis sértődöttséggel párosultan.

– Nagyon különös, édes Juliska, hogy így beszélsz velem, nem tudom honnan állapítod meg olyan bizonyossággal, hogy az urad udvarlását ”szívesen” fogadom, tudtommal sem az övét, sem a másét nem veszem komolyan, ha neked nem tetszik, hogy a társaságomat néha tán keresi, tégy róla tetszésed szerint, lekötelezel vele.

– Hisz éppen ezt cselekszem Mici; a tetszésem ebben a dologban az, hogy te magad távolítsd el a közelségedből, mert te vonzottad oda annyira. Vonzottad lelkem, tudatosan; eleinte talán csak kacérúl, később veszedelmesebben. Mert te is, mintha kitüntetnéd Dinit és ettől ő egészen megbolondul. Lásd fiam, te talán nem gondolkodtál még azon, hogy mi lehet ennek a vége. A férfi, ha így elveszti a fejét, minden ostobaságra kész a „szerelméért”; történhetnek olyan dolgok is, hogy annak következtében mink – ő meg én – elszakadnánk egymástól; hát lelkem, arról én teveled nem beszélek, hogy nekem ez mi lenne; de hogy őneki mi lenne, azt szívesen megmondom. Az lenne. Mici, hogy az első időkben csak én lennék közülünk, hármunk közül, boldogtalan, no meg a gyermekek is, akik az apjukat vesztenék el; de csakhamar elmúlnék a ti számotokra minden jó és keserves megbánást ereznétek; hisz te nem az vagy, aki, ha Dinihez hozzámennél – mert reménylem, ez magától értendő – örökre beérnéd az ő kevés változatosságot igérő lényével. Az sem vagy, aki gondját tudnád és akarnád viselni, pedig hidd el, erre szüksége van; még az ingét is én adom ki neki reggelenkint; a nyakkendőjét én kötöm meg; a kávéját én töltöm a csészéjébe; a dolgaira és figyelmeztetem; arra én vigyázok, mit szabad neki enni, hogy el ne rontsa a gyomrát; ha mégis elrontja, én ápolom; a harisnyáit én stoppolom; ha nincs otthon, én lesem virrasztva, amíg csak meg nem jön; az ágyát én vetem meg; amikor rosszkedvű én igyekszem felvidítani, a gyerekeit én nevelem; mert ő csak szeretni tudja őket, de nevelni nem; a, garast én verem a fogamhoz, hogy semmiben se legyen hiba, hiány vagy rendetlenség; a számlákat én őrzöm, én is fizetem ki, a szabójával én alkuszom; a ruhája szövetét én választom; a cseléddel én pörlök, ha kell s én is fogadom fel; őrzöm testi-lelki egészségét; keresem a kedvét mindenben; kényeztetem, mintha királyfi volna; tűröm a szeszélyeit, pedig vannak! Lesem a gondolatát, az izlését, a kedvét; körülötte vagyok mindig, amikor nem lát is; magamra vállalok mindent ami izgatná, bántaná, bosszantaná, és ha kellene megvédelmezném mindentől ami fenyegeti, legyen az akármi; kikaparnám a szemét annak, aki bántja; megfojtanám azt, aki szerencsétlenné teszi; én az édesanyja is vagyok nemcsak a felesége. Tudnál-e te ez lenni. Mici? tennéd-e mindezt érte könnyen, szivesen, jókedvvel, fáradhatatlanul, boldogan, panasz nélkül, egész odaadással, az életed egyetlen céljaképen? Mert ha tudnád és ha akarnád is: akkor, de csak akkor beszélhetünk arról, hogy én a kedvedért félreálljak. Diniért, az ő boldogságáért, még azt is megbírnám tenni, hogy odaengedem neked, tedd boldogabbá, mint mellettem lehetett; én bizony a feleségi mivoltom mellett nem lehettem csupán csak a szeretője; ez, úgy lehet, hibám; de nekem is vannak igényeim s én amazt választottam, már ez így van; így volt vagy tizenöt esztendőn át; most te esetleg végkép felforgathatod; de vigyázz! gondold meg, jól gondold meg, mert ha boldogtalanná teszed Dinit, akkor velem gyülik meg a bajod, édesem, tudod, én nem tréfálok. Ezt akartam neked most elmondani. Én nem tudom egészen bizonyosan, hogy is vagytok egymással, pontos adataim nincsenek, de vannak jelek… én ösmerem az uramat… minden gondolatát kitalálom; mint feleségnek, vannak jogaim, mint olyan feleségnek, aki az urára vigyáz és akinek ez már azért is kötelessége, mert az ura nem tud magára vigyázni. Egyszóval: én levelekre akadtam – nahát megvallom – kerestem ezeket a leveleket is, mint minden egyebet. Lásd, Mici, elpirulsz, érzed az igazamat; nem kínozlak tovább, mindent elmondtam, megértettél reménylem. A többi tőled függ. Gondold meg jól. Én nyugodtan várok.

Felállott. Könnyedén bólintott a fejével. Ez volt a búcsuja. Most már nem tartotta szükségesnek sem a kézfogást, sem az ölelkezést.

Marietta mereven, halványan nézett utána. Zúgott a feje. Tele volt aggodalommal, rémülettel. Elgondolta másodpercek alatt, hogy minő sors várna rá a Juliska helyén. Dadájává kellene válnia egy felnőtt embernek, egy vén gyereknek. S ha nem birná el, akkor ez a makacs asszony még valami bolondot követne el. ettől kitelik. Megborzadt.

Hamarosan az íróasztalkájához futott, kapkodva írta meg a levelet Dininek, még meg sem szólította benne.

„Bocsásson. meg a könnyelműségemért, – írta – nem volt szép játék, de csak játék volt. Hisz' én már menyasszonya vagyok valakinek. Felejtsen el végképen. Még ma elutazom.”

Egy szó sem volt ugyan igaz a meny asszonyságból, de hatásosnak gondolta, azért füllentette.

Sőt még csak el sem utazott.

Tudta, hogy Dini megtört szívvel igyekszik őt most már elfeledni.

A férfi, ha még oly, gyönge is, egyetlenegyet nem tudhat megbocsátani annak az asszonynak, akit szeret: ha az az asszony játszik vele.

Hadd higyje. Hadd fusson et

Talán igaz is volt, hogy csak játszottak vele.

SZÉP ASSZONY ESETE

(Elmondja ő maga a barátnőjének)

„Tudod édesem, hogy én nagyon szeretek minden sportot, de kivált a vadászatért rajongok, amelynek a gyönyöreit az uram fedeztette föl velem. Még pedig megvallom, egy kissé a megsértett önérzet, amely majdhogynem daccá fajúlt, volt oka annak az elhatározásomnak, hogy „vadász” leszek. Az uram, akivel együtt lovagoltam, túristáskodtam, ródliztam, korcsolyáztam, úsztam, sőt eveztem is, – ettől az egytől elzárt. Ő maga szenvedélyes vadász; de engem a vadászatain nem kivánt maga mellé. Azt mondta, hogy a nő, akinek az idegélete fegyelmezetlen, nem lehet igazán jó vadász és lépten-nyomon hibákat követne el puskával a kezében; megbízhatatlan, néha szeles, néha türelmetlen volna; arra a figyelemre, arra a gyors és amellett helyes elhatározásra, amely a férfinak szinte járuléka, egyszerűen alkalmatlan a nő.

Meg kell jegyeznem, hogy az uram is csak az erdei vadászatnak a bolondja; a többi hidegen hagyja. De az erdők csudás útvesztőiben lopódzni, szarvas vagy vadkan után: ennek még a gondolatára is felvillanyozódik. Nos, én elhatároztam magamban az ő lekicsinylő véleménye után, hogy most már csak azért is vadász leszek; megmutatom én az uramnak, hogy ott is asszony az asszony, azaz: helyt áll. Azt akartam, hogy még jobban tessem neki; hogy még jobban szeressen; hogy erdei kirándulásain is megszokjon és nélkülözhetetlenné váljak neki. Hogy mindig ott lehessek mellette.

Ez sikerült is, mert ma olyan vadász vagyok, mint akármelyik férfi. Lőttem már szarvast is, vaddisznót is; de ami ennél több: megösmertem az erdőt, minden felséges szépségével, külső és benső gyönyörüségével; értem az utóbbi alatt azokat a hangulatokat, amelyeket kelt s amelyeknek ma már én is bolondja vagyok.

A dolog nem történt olyan simán, ahogy elmondom. Egy kis ravaszsággal kezdtem. Tudtam, hogy az uram, ha már olyan szigorúan vélekedett, nem is engedne egykönnyen, – én hát a tudtán kívül tanúltam meg a puskával bánni. Öreg erdészünk volt a tanítóm, aki erdei sétáimon feltünés nélkül elkísérhetett s akinek a puskájával azután egy szép napon leterítettem az első őzet.

Képzelheted, mit éreztem, amikor a véres zöld galylyal, kis vadászkalapom mellett, az uram elé toppantam. De ő is odáig volt. Majd megevett. Már nem bánta, hogy az engedelme nélkül cselekedtem. Az erdészt megjutalmazta, nekem pedig rögtön vett egy pompás kis golyóspuskát.

Azóta persze együtt vadásztunk mindig; megtanultam tőle a cserkészet minden csinját-binját s a bőgő szarvasbikához úgy odalopodzom, mint a hiúz; az uram boldogan gyönyörködik bennem s én tulajdonképen nem is magamnak vadászom, hanem őneki. Boldog vagyok, ha látom a szemében az elragadtatást.

Isteniek is azok az alkonyatok, meg azok a hajnalok az erdőn. Ti, városi asszonyok ezt nem tudjátok. Amikor az erdő lelke egyszerre csak elkezd ébredezni és a lombok susognak-sóhajtoznak s végigsuhan az egész erdőn valami gyönyörérzetet keltő borzongás!.. Ez kivált hajnalban van; az első madárhangok csak ezután pittyennek. A sötét hajnal a várás-lesés-hallgatódzás ideje; ülünk a vadász-székünkön egy bokor vagy fa mellett és várjuk a derengés erősödését, amikor már meg bírjuk különböztetni a szineket és a vonalakat, amelyek úgy össze tudnak folyni sötét tömegekké. S aztán egyszerre nagyot sóhajt a hajnal és felnyitja a szemét. Szél suhan át rajtunk s már világosodik. Érezzük, hogy érkezik valaki, aki a földi mindenség ura és jóltevője. Keleten, a zöldeslilás égi kárpit mögött kezdődik a menyországi vadrózsák nyílása!.. Nem mondom tovább, hisz most az én bolond esetemről van szó. Arról, hogy mi történt velem szeptember közepén, amikor az édes uram erdeiben cserkésztem egy délután.

Az uram most katona, tudod; – az idén nem lehetett itthon a cserkészet évadján; de nekem megírta, meghagyta, rám parancsolt, hogy én csak vadásszam. Ő helyette is vegyem ki a dézsmát. Szót fogadtam neki és ellátogattam a pagonyokba.

Az erdészünket betegen találtam; a régi, jó vadőreinket mindet behívták; nem volt, aki vezessen. Azaz, hogy nem volt más, mint egy vadorzóból átvedlett erdőkerülőféle, akit sebesülten küldtek vissza a harctérről s új behívásáig egyelőre még otthon lézengett.

Sötétképű legény volt; vad nézésű, komor és szótalan. Rövidre vágott haja úgv meredt fel, mint a vadkan sörtéje. Medveszerű járása mellett is csudálatosan nesztelenül lépett. Én csak könnyű vagyok, mint a lepke, de még a gummitalpú cipőmmel sem bírok olyan hiúzlépésű lenni. Az erdőt úgy ismerte, mint én a tenyeremet, a cserkésző utak vonalát végig tudta; emiatt aztán hasznát lehetett venni. Az erdész őt rendelte ki mellém.

Mondom, délután volt, gyönyörű őszi délután. Félnégy óra tájban indultunk el a vadásztanyáról a Somhegy irányába, ahol egy erős bikát tudtak az embereim. Éppen a Somhegyet ismertem legkevésbé; vezetőre ott igazán szükségem volt. Ez a hegy szeszélyes hajlású gerincével hol jobbra dől, hol balra s a széljárás rajta mindig bizonytalan. De a vadsága miatt éppen ezt a tájékot szereti a legóvatosabb vén bika, amilyennek azt a bizonyosat jelezték. Még annak a reménységére is végigborzongott rajtam a vadászláz, hogy találkozni fogok ezzel az agancsos nagy úrral.

A délután, mondom, gyönyörű volt. Teljességgel más hangulatú, mint a hajnal. Az arany-alkonyat sárgás fénynyel hintette meg az erdőt; a szajkók szemtelenül kiváncsiak voltak s ránk ripakodtak; a kék ég hűvösen és vidáman mosolygott. Egy óra hosszat haladtunk már s én mindig elől jártam, ahogy az uramtól tanultam. Ahol másfelé kellett eltérnem, ott a kisérőm halk pisszenéssel figyelmeztetett. Nem is tudtam másból, hogy van valaki mögöttem olyan halkan mozgott. Egy pisszenés azt jelentette: jobbra! Két pisszenés: balra! Hátra se kellett néznem. A puskám a vállamon volt. A vadat magamnak kellett észrevennem. Ezt már nem engedtem volna át másnak úgy sem. A cserkészetnek ez egyik legnagyobb élvezete. Az édes uram erre is megtanított.

Már fent voltunk a Somhegyen és éppen lefelé ereszkedtünk egyik katlanába, amikor mély, morgó hangon bőgött egyet odalent az én hárembasám. Nagyot dobbant a szivem. Ime, csakugyan itt van! Teljes gyanutlansággal kezdi az udvarlást szépei körül és most már csak az én ügyességemen múlik, hogy a közelségébe jussak. Megnéztem az órámat. Pontban öt óra volt. A hegytetőn még teljes világosság; idelent már árnyékos esthangulat.

A bika újra bőgött; erősen harsant fel kondulásszerű hangja. A hegy visszhangosan verte azt vissza s a tapasztalatlan vadász azt hihette volna, hogy amott is bőg egy szarvas.

Gyorsuló lélegzettel indultam a hang után. Az erdő itt sűrű volt; a fák közt alig volt nyilás, a cserkésző út fekete óriáskigyóhoz hasonlított. Ha ilyen sűrűség közt van az „öreg úr”, akkor hiába minden, meg nem látom; legalább is nem eléggé jól arra, hogy biztosan lőhessek rá. De tudtam, hogy a hegy alatt széles völgy van és hogy a vágásba igyekvő suták, a basa asszonyai, azon át fognak átváltani és arra csalogatják a bikát is. Ha odaérhetek, mielőtt átmennek a völgyön, ott találkozom is velök.

Hanem a nyilt erdőben még sokkal jobban kell majd ügyelnem mindenre. Nem is annyira a bika miatt, amely vakon, szerelmesen vonul a háreme után s fel-felordít aközben, mindig jelezve: hol van. Hanem a szemfüles tehenek miatt, amelyek hallgatnak és figyelnek; minden szokatlant észrevesznek s amelyeket, a bokrok közt elszórtan, sokkal nehezebb úgy meglátnom, hogy ők ne sejtsenek rólam.

Szerencsémre a szél nagyon jó volt. Szemközt lengedezett. A szimat miatt tehát nem kellett aggódnom. De a szarvasnak szeme és füle is van, még pedig sokkal jobb, mint az enyém.

Átvillant az emlékezetemen, hogy mit tanultam az édes uramtól: „Amikor már előtted van a szarvas, hagyd hátra a vezetőt s magad lopódzzál hozzá. Két ember két mozgás és két zaj. Kettőt mindig könnyebben vesz észre a szarvas, mint egyet.”

A bika újra meg újra bőgött és a nyilt völgy már nem volt messzire.

Anélkül, hogy hátranéztem volna, felemeltem a balkaromat: az azt jelentette: megállj! Halkan szóltam hátra a kisérőmnek: itt maradj! amíg lövést nem hallasz, várj!

Ott lehetett egészen mögöttem, mert hallottam nehéz lélegzését.

Azután nem törődtem vele. Mentem tovább, egymagam; minden lépésemre úgy vigyáztam, mintha attól függött volna az életem.

Egyetlen gallyacska sem roppant meg a cipőm talpa alatt. Magamat is olyannak éreztem, mintha az erdők vadja volnék. Párducsompolygással haladtam előre, ki a völgyig, amelynek a tisztása hirtelen világossággal nyilt meg előttem. Ott még jóformán nappal volt.

Messzelátómmal mohón vizsgáltam át a környéket. Ah! Egy szarvastehén már csakugyan kint volt a sűrűből és gondtalanul, de minduntalan körültekintgélve csipegette a zamatos füveket. A bika ott bőgött a sűrűben, mögötte. Neki még nem nagyon tetszhetett a korai kivonulás.

Én pedig a reménykedés felajzott nyugtalanságával lestem, hogy mikor látom meg ágasbogas agancsát.

Az édes uraimra gondoltam, hogy hogyan mosolyogna, ha most látna ezzel a türelmi próbával az egész lényemben.

Abban a pillanatban, amikor a bika hatalmas agancskoronája kezdett előretolakodni a tehenet környező bokrok között, halk neszt hallottam magam mögött.

Hirtelen megfordultam.

A kisérőmre esett a szemem, aki alig pár lépésnyire állott tőlem és rámbámult mereven, magából kikelve, eltorzult, sápadt arccal, égő szemmel és vonagló szájjal, amely nyitva volt s lihegő melléből valóságos kis viharokat fujt ki.

Abban a pillanatban meg kellett értenem a helyzetemet.

Itt vagyok egy amúgy is félig vad emberrel ebben a végkép elhagyatott erdei magányban, – s ez az ember az elárult állati szerelem őrületével vívódva, már-már végkép elvesztette az eszét!..

Megborzadtam. Rettenetesen féltem.

Nem törődhettem többet a szarvassal.

Ösztönösen fordítottam neki a puskám csövét és rákiáltottam.

…Azt hiszem a hangomban semmi nőies sem volt. Ütés, pofozás, korbácsolás volt benne.

Még hallottam, ahogy a megriadt szarvasok elrobajlottak. Nem nézhettem feléjök.

Most ezt az őrültet kellett figyelnem mindenre kész elszántsággal.

Az édes uram erejét és akaratát szivtam magamba az erdei levegőből.

– Fordulj meg! – parancsoltam. És menj előttem! Ha csak egyetlen gyanus mozdulatot teszel is, lelőlek.

Puskám csövének az iránya bizonyíthatta, hogy szavamnak állok.

Engedelmeskedett.

Mint a vasvesszővel megfenyített fenevad, úgy fordult meg, miközben hörgő hangok szakadoztak fel a melléből.

Igy kisértem hazáig, folyvást lövésre készen.

És azután: – el kellett eresztenem, hisz tulajdonképen semmi sem történt.

Még csak el sem mondhattam ezt a furcsa cserkészetemet senkinek sem. Még az édes uramnak sem írtam meg. Eltilthatott volna az erdőtől, amelyet annyira imádok.

De még sem bírtam, lásd, megállani, hogy végkép titokban tartsam. Megfojtana, ha valahogy nem könnyítenék azon a szorongó, rémült, elszánt érzésemen, amelyet átéltem ott. Az egyetlen könnyítés az, hogy mégis csak beszélek róla, legalább teneked.”