Kitabı oku: «Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (1. kötet)», sayfa 11

– Tudod, – mondta, – az eszem a matematikához, a szivem a históriához huz. No, meglátom, melyiket huzod ki.

Én is már kezdtem szőni-fonni a terveket, épitgetni a légvárakat – Istenem, hogy telik az idő! A tiz esztendőből elrepült hat, még csak négy van hátra. Egyelőre verseket faragok titokban, igen rossz verseket s mint valamennyi versfaragó diák – Petőfit szeretném utólérni, sőt még inkább – tulszárnyalni. De alkudni is hajlandó vagyok: megelégedném azzal, ha testben, lélekben oly tökéletes lennék, mint Kárpáthy Zoltán.

De mit üzzem-füzzem tovább, ki s mi szeretne lenni egy tizenötesztendős legényke. Ebben a korban a nagyratörés (vagy tán helyesebben, nagyralátás) határtalan, mint a mesebeli halászné telhetetlensége, aki előbb király, majd pápa szeretne lenni s végezetül – Isten. A cápa teljesiti a telhetetlen halászné szertelen kivánságait: a putri helyébe palotát varázsol, megszerzi neki a királyi koronát, a pápai tiarát, de amikor megtudja, hogy ez sem elég, Isten akar lenni, rettentően felháborodik:

 
Mit akar a vén liba?
Mars vissza a putriba!
 

Hányan, ó hányan kerülünk vissza a putriba (vagy tán nem is jutunk tovább) – mire megvénülünk!

…Megint hull a hó, hull szakadatlan, itt a karácsonyi vakáció. Mit gondolt, mit nem Bölcs Antal, Dombházát választotta: abba a faluba megy legátusnak, ahonnan egy esztendővel elébb Benkő Ádám sápadtan, megtörten jött haza. Nem is titkolta: azért választotta Dombházát, hogy lássa szemtől szembe azt a leányt, aki miatt Benkő Ádám kioltá az ő szép ifju életét.

Antal is sápadtan jött haza, de ennek nem a szerelem volt az okozója.

– Mi bajod?

– Ég a mellem, mint az égő katlan.

Antalt agyonetették, itatták hol borral, hol pálinkával a vendégszerető székelyek, megrontották a gyomrát, de a matematika (vagy história?) leendő professzora még mindig falusi ebben: ha megrontja gyomrát, a mellére mutat, azt tapogatja, simogatja, az ég, mint az égő katlan.

Fanyalogva jár-kel, szégyell lefeküdni mellégés mián, nem izlik az étel, de etetik, tovább tömik, végül is lábáról a láz leveri. Az orvosság: rossz fekete kávé és mindig csak a rossz, seprős fekete kávé. Antalnak már nemcsak a melle, de a feje is ég, valósággal lángol. Meg-meglátogatom, aztán egyszer meg is kérdezem: láttad-e azt a leányt.

– Láttam.

– Milyen?

– Csipás, mondta megvetően s kiköpött utána.

Nyilvánvaló, hogy Antal nem volt költő. Antal filozófus volt. Lehetett volna az a leány mennyből leszállott angyal: Antal lelkét meg nem zavarja.

Hát tovább égett Antal melle, lángolt a feje, ő maga sem vette komolyan a baját. Orvost ha hivnak, nyilván azt mondja: ez a fiu igen beteg. Nem engedem, hogy a kollegiumba vigyék, mig a láza meg nem szünt. Nem hivnak orvost, ő se kivánja, feltámolyog az ágyból, utra készülődik. Az ő apja van soron, az ő szekere visz engem is. Lassan járó, sovány, öreg lovai vannak Benedek-Benedikti Sámuelnek, már hajnalban indulnunk kell, hogy kapuzárás előtt a kollegiumban legyünk. Fagyoskodva sietek a hajnali hideg levegőben Antalék udvarára. Itt-ott szalmatüz lángja világit ki az uccára, apró szikrácskák kavarognak a levegőben, hirtelen el is alszanak: szeretnék ide is, oda is beszaladni, egy kicsit a tüz körül melegedni, belebámulni a tüzbe s nézni, nézni, hogyan nyargal előre-hátra a tüzes csóva – igen, igen, itt is, ott is perzselik a disznót, dideregve-melegedve állja körül a gyereknép, várják, sóvárogva várják a néhai fülét, farkát. De én már nem vagyok – gyermek; de én már ötödik gimnazista vagyok; én nekem sietős az utam, hátha megesik a nagy csuda és várakoznak miattam. Csakugyan kint áll az udvar közepén a szekér; gyékényernyő sötétlik rajta. Öreg Benedek-Benedikti Sámuel korholja nagy legényfiait: most veszik észre, indulás előtt, hogy a lógósnak egy lábáról hibádzik a patkó. Ott áll már a lógós az udvaron, egy legény a gyertyát tartja, egy a lógós lábát fogja, a cigánykovács kezében csattog a kalapács. Bemegyek a házba, fullasztó meleg büz, mint minden olyan szobában, ahol sokan hálnak, ahol soha ablakot nem nyitnak: az ágy szélén üldögél Antal. Rajta már a téli zeke, összehuzza magán jó szorosra: ebben a fullasztó meleg büzben is mintha dideregne. Egy öreg asszony tipeg-topog a gyéren világitott szobában. Nem kérdi: hogy vagy, fiam? Nem mondja: maradj itthon, fiam. Antalnak mostohaanyja van. Lám, lám, én egyszer betegséget szinleltem, csakhogy tovább maradhassak édesanyám közelében, s bizony, nem engedett el az édesanyám!

Hirül hozzák, hogy befogtak, Antal feláll, egy kicsit megtántorodik, de összeszedi magát, s köszön a mostohának: Isten áldja meg, anyó. Az is köszön: Isten áldjon meg téged is, – s tovább tesz-vesz, mintha ez az ifju, a matematika (vagy a história?) leendő professzora csak az udvarra menne ki, tovább nem. Megfogom Antal karját, levezetem a tornác garádicsán. Három ló szomorkodik a szekér előtt. Antal kezel a bátyjaival, aztán fellép a ferhécre, bebujik az ernyő alá, én utána, ott a pokróccal beteritett szénaülésen elhelyezkedünk. Tetejéig, végéig meg van gyurva az ernyő szénával: a „vén örmény“ – minden udvarhelyi utjából cserépedénnyel tér meg, ha ugyan hazatér vele s nem viszi egyenest be Oláhországba. Lomha nagy testén sarkig érő juhbőrbunda, alig tud felcihelődni a ferhécre, leül az első saroglya ülésire, melléje telepedik a tyukszemü Laji.

Pilinkál a hó, igazi disznóperzselö hajnal, csikorog a fagyos, havas ut a kerekek alatt, a három gebe bizonytalankodó ügetésben halad végig néhány ház során. Még ki sem érünk a faluból, e bizonytalankodó ügetés egészen bizonyos mendegéléssé lassudik, s igy megyünk, mendegélünk, a fagyos, havas ut csikorog, bent az ernyő alatt pedig egy ifjunak ég a melle, lángol a feje. Sem apja, sem bátyja hátra nem néz. Egyszer sem kérdi: hogy vagy, fiam? Nem fázol-e? Pedig jól tudom, hogy a „vén örmény“ szereti ezt a fiát, a maga módja szerint: nagyra van vele. De ez az a familia, mely unja a beszédet, ketté harap szót, mondatot. Hiszen igaz, igaz, a székely nem bőbeszédü, de ennek a familiának mintha fájdalmat okozna minden szó, amit a száján kiereszt.

Magas hegyek, magas hegyek után következnek. Hegyek aljában magától megáll a három gebe. Tyukszemü Laji leszáll, hogy könnyitsen a szekéren. Lekászolódik a „vén örmény“ is, amikor látja, hogy a gebék nem tudják megmozditani a szekeret. Alig egy perce áll a szekér, s a csattogó, maró hideg a kerekeket a simára csiszolódott, sikos uthoz fagyasztja. Én is kibujok az ernyő alól. Antal feje hátrahanyatlik a szénába: csuda, meg nem gyul a széna, ugy ég, ugy lángol az arca.

– Hát Anti… – néz rám a vén örmény.

Azt kérdi ebben a két szóban, hogy: nem száll le?

Mondom szomoruan:

– Anti beteg, erősen beteg.

– Hüm, hüm, – csóválja a fejét az öreg.

Laji üti, veri a három gebét, az öreg meg én a hátsó kerekek küllőibe kapaszkodunk, végre megmozdul a szekér, de minden 20–30 lépésre megáll. Nekifekszünk a saroglyának, ugy toljuk a szekeret. Ránksötétedik a patakfalvi hegynek, a legmagasabb hegynek az aljában, csak a havas ut, a havas mező világit – és toljuk, toljuk a szekeret. Egy öreg ember s egy fickó legényke. Jaj, ha látná ezt az én édesanyám! Sejtelmem sincs, hány óra: lehet nyolc, lehet tiz, de lehet hat óra is, hisz négy órakor már sötétedik. Még ezután fogom összegyüjtögetni azokat a nótákat, amelyekkel megnyerem az Önképzőkör egy aranyát. Ebből az aranyból lesz majd az az egyfedelü ezüstóra, amelyet egy hétig-kettőig mindegyre kirántok, s nézem, nézem, hosszan nézem: hány óra. Hosszan, sokáig, hadd lássák mindenek, akiket illet, hogy engem sem a gólya költött. Ó, édes, szép ifjuságom!

De az ut – az rettenetes, olyan rettenetes, hogy nem merem aprajára leirni. Félek, hogy hitetlenül csóválod fejedet, nyájas olvasó, éjfélkor áll meg a szekér a vén kollégium kapuja előtt. Kibujok az ernyő alól. Szólok Laji bának: segéljen ő is Antinak. Letámogatjuk Antalt, az apja hümmögtet, de tovább nem jut a hümmögésnél. Nyilik a nehéz, vasalt kapu, nagyot döndül nyiltában, Anti mondja alig hallhatóan: Isten áldja, édesapám – az apja most mégis mond valamit, ennyit: ejnye, ejnye, – s a kapu bedöndül utánunk.

Már nem Antal a könyvtáros, nincs külön szobája. Föltámogatom a padlásszobába, még ébren vannak a diákok, élénken beszélik karácsonyi élményeiket, de hirtelen elakad a beszéd, megütődve néznek Antalra: mi lett ebből a csupaerő, csupaélet fiuból. Amikor megtudják, hogy „csak megrontotta a gyomrát“, vége a megütődésnek. Leül az ágya szélére, szól, hogy oldjam ki a zsákját, vegyem ki az ennivalót. Egész nap nem evett egy falatot. Azt hiszi, éhes, pedig csak ég a „melle“… Kenyeret, szalonnát, penészesedő juhturót veszek ki a zsákból. Mohón eszi a csipős turót, azt hiszi szegény, ez elfojtja a belülégő tüzet. Ám a csipős turó nem hogy elfojtaná, de éleszti a tüzet, még erősebben ég a „melle“ s lejebb, a beleiben mintha macska kaparászna. Nincs lelkem ott hagyni, lehuzom a csizmáját, a nadrágját, közben ő a felsőruháját tépi le magáról, s belehanyatlik az ágyba. Borogatás kéne a fejére, a hasára, de kisül, hogy egy csöpp viz sincs a szobában. Estére gyültek be a diákok, senkinek sem jutott eszébe, hogy a piaci kutról vizet hozzanak. Több szobát bejárunk – viz sehol. Minden szobának világhires neve van: Páris, London, Byzánc, Lausanne, Utrecht, Amsterdam, Debrecen – de egyiknek sincs vize.

Jókor reggel doktort hivatunk. Fiatalember, igazi doktor, nem felcser, alaposan végigtapogatja Antalt, kifaggatja, aztán papirt, tollat kér és sürü fejcsóválások közt irja meg a receptet. Kérdi: van-e üres szoba?

– Van, – mondják a diákok.

Igen, tavaly óta üres egy padlásszoba, az, amelyben Benkő Ádám a szivéhez lőtt, merthogy fájt a szive.

Mondja a doktor:

– Üzenni kellene az anyjának, hogy jőjjön ide, ápolja.

– Nem, nem, nem! – rémüldözik Antal.

– Mostohája van, – szólok halkan a doktornak.

– Mi majd ápoljuk, – mondja egy diák. – Nappal két osztálytársa, éjjel is kettő: ez a szokás itt.

Egy diákszolga kisöpri az üres szobát, aztán négy diák fölemeli az ágyat, igy viszik Antalt az üres szobába, ahol Benkő Ádám a szivéhez lőtt… Visszük a székét, a ládáját. Akik ápolják, azok is visznek széket maguktól: a betegszoba be van butorozva. Fát is hoznak, begyujtanak az érckályhába: dorombol a tüz, de nincs melege. Második tele, hogy ebben a szobában tüz nem égett. Szaladok ki a városba, végigjárom a fazekasmestereket, végre megtalálom a város végén, a barompiac szélén, Antal apját. Szük a fazekasmester udvara, a szekér a keritésen kivül, a barompiacon áll, a keritésen át adogatja egy fazekasinas az edényeket, az öreg átveszi, Lajinak továbbadja, a szekéren áll a fazekas, rakosgatja a tányérokat, tálakat a széna közé. Köszönök, fogadja az öreg: joppisten! – Mondom, hogy Antal rosszul lett éjjel, doktort hivattunk, megvizsgálta, receptet irt, külön szobába vitette –

Az öreg rám bámul, az edényt tovább adja Lajinak, füle tövét megvakarja s végre kinyögi:

– Ejnye, ejnye…

– Mondtam, ugy-e, hogy ne hozzuk el? – veti oda Laji s nyugodtan adja tovább az összemarkolt edénycsomót.

– Hallgass! – förmed rá az öreg, s mintha semmi sem történt volna, tovább folyik az edények adogatása. Hogy gyorsabban vége szakadjon, felpattanok a szekérre edényt adogatni.

Végre megtelik a szekér, beballagunk a kollegiumba, egész uton csak ennyi szavát hallom: – Hát csakugyan?

Bizony, bizony, csakugyan. Kezdem érteni, mért nem szereti ezt az embert az én édesapám, a falu minden gyermekének Huszár nagyapója…

Fölmegyünk a betegszobába, megáll az apa a fia asztala mellett: nézi, nézi, aztán megszólal. Kérdi az ápoló diákoktól:

– Ugy-e, nem hal meg?

– Ó, dehogy hal, – nyugtatják a diákok.

– Hát – szól a fiához – az anyádat kiküldjem-e?

– Ne, ne, ne!

– Jó, no, nem küldöm.

Következik hosszu hallgatás.

– Hol fáj?

Antal végighuzza tenyerét a homlokától a hasáig. Ez a felelet.

– Megcsemellett, – mondja az öreg a diákoknak.

– Bizonyosan meg.

– Feketekávét hozassak-e?

Antal a fejét rázza. Aztán megszólal:

– Megrakták-e a szekeret?

– Meg.

– Kár beromlani Oláhországba.

– Mért, te?

– Mert visz már a vasut oda edényt eleget.

– Fene egye meg, aki kitalálta!

Szidja a vasutat, mert „azóta“ mindig kárral járja Oláhországot. De megy, mégis megy, mert ez az ő – élete: ülni, üldögélni a megrakott szekéren, adni, venni, alkudozni, – nagy csuda, ha ez az ember nem szekéren hal meg.

– No, megyek, – szólal meg hosszu hallgatás után.

Eléráncigál valahonnét a fehér harisnya ellenzője mögül egy kis bőrzacskót, abból kikotorász néhány piculát, a diákoknak ajándékozza, hogy: vegyenek bort rajta s adjanak Antinak is, aztán megfogja a fia kezét:

– No, Isten áldjon, fiam. Hát – ugy-e, jobban léssz?

– Jobban.

Kezel velünk s becsukódik az ajtó utána.

– Ugy-e, – erőlködik a mosoly Bölcs Antal ajakára – szerencsés természete van az apámnak?

– Erősen szerencsés, – jegyzi meg egyik diák.

– Sejtése sincs arról, hogy meghalok.

– Ne beszélj bolondot!

– Mondom, hogy meghalok. Ha édesanyám élne s itt volna, ő megérezné… Itt maradna mellettem. De az apám nem érzette meg. Pedig hat fia közül csak engem szeret…

Hiába van két diák Antal mellett, mindig félve nyitok be a betegszobába, ahol Benkő Ádám a szivéhez lőtt. Amikor holtan hevert a szoba padlaján, nem mertem megnézni, de most látom, folyton őt látom. Az ő halálát követő éjszakákon borzalmas álmaim voltak, fel-felriadtam, rémülten sikoltoztam: már alig mertem este lefeküdni. S a kollegiumból hazakisértek ezek a borzalmas álmok. Édesanyám kétségbeesetten folyamodott fühöz-fához, mindenféle falusi orvosságot megpróbált, amivel az ijesztő álmokat elüzni hitte a falusi orvosi tudomány. Még ónat is öntött egy vénasszony s valahogyan ugy ömlött szét az ón, hogy katonaformát mutatott. Világos, hogy katonától ijedtem meg. Attól, attól. Csakugyan, Benkő Ádám katona volt, amikor a szivéhez lőtt. A „diagnózis“ tehát meg volt állapitva. De nem a vénasszony gyógyitott meg, ennél egy sokkal vénebb asszony: az Idő.

S ime, most, hogy beléptem ebbe a szobába, ujra megjelentek a felijesztő álmok. Ott kellett volna lennem Antal mellett, de csak reggel látogattam meg, akkor is félve. És a harmadik reggel felverik a kollegiumot: meghalt Antal! És nem volt mellette senki, mig vivódott a halállal. Elébb az egyik ápoló-diák hagyta ott: ment a szobájába, egy kicsit ledül. Aztán elálmosodott a másik is. Megnézte Antalt: nyugodtan aludt, amikor éjfélt kongatott a toronyóra. Hátha reggelig alszik? Ez is ott hagyta.

Reggel felakadt szemmel találták Antalt, – nem volt, aki lezárja szemét. Nem volt, aki letörülgesse arcáról a halálverejtéket. Csendesen aludt-e el, vagy nagy kinok között, – ki tudja? Most már mindegy. Meghalt.

– Meghót? ez volt az első szava hozzám Antal apjának, akire a város végén várakoztam.

– Meg.

– Igazán?

– Igazán.

Éppen indulóban volt Oláhország felé, amikor a drótüzenetet kapta. Rajta kivül hárman jöttek. A veje, Gál István, végtisztességtételeknél igen alkalmatos, ékes szavu ember: ő szokta megköszönni a halott elföldelése után a gyászoló gyülekezetnek a megjelenést; öt élő fia közt a legpiacosabb: István; – és egy összeaszott, csupa csont és bőr anyóka, Rózsi né’, Antal nagynénje: ez lesz a sirató asszony. Őt hozták el a mostoha helyett. Egyenest Szabó Dániel uram házához megyünk: ott van kiteritve Antal. Megállnak a ravatal mellett, a férfiak merőn, némán nézik a halottat, csak a csupa csont és bőr asszony nem bir hivatalos bánatával, kárrogó hangján mindjárt bele fog a siratóba. Hangjának, szavának sem lelke, sem szive. Látszik, hogy Antal nem ennek az asszonynak a szivéről szakadt. Hogy ennek az asszonynak szivéről sohasem is szakadt gyermek. Be másként siratta el Rákhel néni az ő fiát!

– Ó lelkem Antikám, Antikám, jajajaj! De szép valál, de jó valál s mégis meghalál, jajajaj!

– Elég, elég, hallgattatja el az apa. Még nincs itt a gyülekezet.

Megindultság csak a vő komoly, ünnepies arcán látszik, István gyámoltalanul áll egy helyben, – vajjon meddig kell itt állania? Lassan, nehezen gyülnek, gyülekeznek az apa széles mellében azok a vizcseppek, amelyeknek, ha eljutnak a szem gödrébe s onnan elészivárognak, könnycsepp a nevük. Kezehátával törülgeti a szemét, tovább nézi, nézi legkedvesebb fiát, fejét csóválgatja, hümmöget. Már gyülnek, gyülekeznek a szavak is:

– Hát meghaltál. Isten adjon neked nyugodalmat.

Ott hagyjuk a halottas házat, csak a csupa csont és csupa bőr asszony marad a ravatal mellett: hogy mindjárt rákezdje, ha jön valaki: Ó, lelkem Antikám, Antikám, jajajaj!

Ékes szavu, ünnepies arcu Gál István, a temetés rendezője. Ő vásárolja a szemfödelet, a koporsót, selyem sapkát Antal fejére, fehér harisnyát a lábára. Ő megy nagytiszteletü Szylveszter uramhoz, az első paphoz, hogy megkérje egy könyörgésnek s egy szent beszédnek az elmondására. Nagy az öröme az öreg embernek, amikor hallja, hogy készül a diákbanda is, egész nap próbálja a halotti indulót. Hogy a sir felett egy diák, a kollegium poétája mondja majd a búcsuztatót.

S csakugyan minden ugy folyik le szép rendjében, ahogy előre megmondatott. Temetés után csudálatos beszédessé lesz az apa: nem győzi dicsérni a diákbandát. Hogy az milyen szépen „mozsikált“. Egy hordócska bort rendelt a muzsikáló s a halottvivő diákoknak. Nagy a becsülete a vőnek, aki oly ékes szavakban köszönte meg a gyülekezetnek a megjelenést: a professzor uraknak, hogy a megboldogultat minden szépre s jóra tanitották; a diákoknak, akik őt betegségében ápolták; a bándistáknak, akik utolsó utján elkisérték; a halottvivőknek, akik a fáradságot nem sajnálták; s végezetül annak az ékes szózatu diáknak, aki nem sajnálta az éccakai nyugodalmat, s nemcsak megirta búcsuztató versét, el is szavallotta.

Nagy adakozó kedve támad a legkedvesebb fiát vesztett apának: ami ruhája, könyve volt Antalnak, mind szétosztja a diákok között. Gyöngyszem irásu Szabó Dániel urammal, aki nemcsak a csizmáit csinálta remekbe, de remekbe pingálta a betüit is, ajándéklevelet irat. Gál István három napos leánykájának ajándékozza a faluvégi kertjét. Annak az emlékezetjire ajándékozta ennek a leánykának, hogy Antal halála napján született, meg annak az emlékezetjire, hogy Gál István az udvarhelyi temetőben becsületet szerzett a familiának. Ami nemes mag ennek az öreg embernek a keblében el volt temetve, a fia temetése életrekeltette, kivirágoztatta. Mintha a fiát is csak azért tanittatta volna, hogy ezt a szép temetést megérje. A dolgát jól végző ember megelégedettségével, neki vidult szivvel ült fel a szekérre; arca, szeme mind azt mondta: én vagyok az az öreg ember, nevezet szerint Benedek-Benedikti Sámuel, aki fiának az a szép temetése volt.

A búcsu pillanatában csak én voltam szomoru, igazán szomoru.

Ádám után Antal – egyedül maradtam.

KILENCEDIK FEJEZET

Ebben az iró egy falut próbál megeleveniteni, melyben a lelkek még nem szabadultak fel

…Most pedig az Aporok ősi fészkébe megyünk. Mennem kell valahová, nincs itthon maradásom. A vidám nyári vasárnapoknak vége. Egyedül maradtam. A hat kisbaconi diákból egy maradt, s ez az egy én vagyok. Erdő, mező fel nem vidit. Kedvetlenül forgatom, gereblyézem a szénát. Anikó nótás ajka elnémult. Gergő még mindig jó pajtásom, de már kissé bátortalan beszél velem. A beszédtémából már első nap kifogyunk… Szeretnék beletemetkezni a könyvekbe, de a könyvtáram oly szegény! Neki fekszem a németnek, a franciának, de ha itt-ott elakadok, nincs, akitől utbaigazitást kérjek.

Édesapám kedvetlenül nézi – kedvetlenségemet. Nézi, de nem kérdi az okát. Ugy látszik, a kérdéssel még várakozik. De az anyai sziv nem vár sokáig.

– Mi bánt, fiam?

– Semmi, édesanyám.

Látom édesanyám arcán, hogy még mindig nem tudta kiüzni fejéből: Ő az okozója az én szomoruságomnak. A búsbeteg tej… Jókedvet erőszakolok magamra:

– Semmi bajom, igazán semmi, édesanyám.

De az anyai sziv nem nyugszik meg, tünődik, búcsálódik, keresi a szomoruságom orvosságát. Aztán egyszer, váratlanul, felsóhajt:

– Istenem, Istenem, de rég láttam Ignác bácsit!

Ignác bácsi az édes anyám testvére. A nevében és külsejében szép Uzon templomában volt ő Istennek a szolgája, de Istennek bölcsessége úgy rendelte, hogy leghivebb szolgája – ne szolgálja többé. Szépen csengő hangja legyengült s java férfikorában örökre leszállt a szószékről az uzoni pap. Felesége, a büszke nemes Kun Gábor egyetlen leánya – tüzes vérü, erős akaratu, akadályt nem ismerő, nem türő leány: merő ellentéte a szelid lelkü, kékszemü papnak. Gőgös apja gőgjét megtöri s lesz belőle – tiszteletes asszony. Ignác bácsi eladja kisbaconi földjeit, föld helyett földet vesz: nem Uzonban, hanem Torján, az Aporok ősi fészkében. Ide huzódik meg bánatos szivvel, de az isteni végzésben megnyugvással: van két kis leánya, még hátra lehető életét nekik szenteli. Hallom, még csak hallom róla, hogy két esztendeig volt a marburgi, majd a berlini egyetem hallgatója, a német nyelv tökéletes tudásával és sok-sok német könyvvel jött haza. Abban az esztendőben, amikor Kossuth „csengettyü-hangja“ végigcsendült az országon: A haza veszélyben!

Mindezt még csak hallom, ezután fogom megismerni a pap bácsit. Egy napi járó Kisbacontól Torja, de ne féljetek az uttól, bár országutjának hire-nyoma sincs, ahol mi járunk: rengeteg erdőn viszlek, amely kezdődik Kisbacon határán, s amikor vége szakad: elénk mosolyog Torja. Minden nap hallok valamit Ignác bácsiról, Torjáról (99 kisasszony van benne), s ártatlan hamiskodással édesanyám fölkelti bennem a vágyat: de szeretnék oda menni! Visznek, visznek, hogyne vinnének. Édesapám azért, hogy a papbácsitól sokat tanulok; édesanyám azért: hátha felvidul ott a szivem. Vasárnap virradatkor indulunk: édesapám s anyám hátul ülnek a puha szénaülésben, én elől, a kocsisládán: én vagyok a kocsis. Nem megyünk üres kézzel atyafilátogatóba: egy kalongya selyempuhára héhelt kendert visz édesanyám Mári néninek, merthogy igen szeret fonogatni téli estéken; egy kis zsák haricskalisztet a papbácsinak, merthogy igen szereti a turós haricskapuliszkát. Itt-ott mehetnénk országutján is, de közeledik az aratás, röviditjük az utat, hogy édesapám egy mivesnapnál többet ne veszitsen. Kimászunk Csikorra tetejére, onnét bekanyarodunk a Macskás-erdőbe, toronyirányba, út nélkül lejtünk be a Sugó-patakba: a lelkünket is majd kirázza a gidres-gödrös-út, mely többször patak, mint út. Egyszerre magas, meredek hegy ágaskodik elénk: Uzonbérce ez. De nem kell leszállanunk a szekérről, Pistának, Fecskének gyermekjáték a kapaszkodó, már kint is vagyunk egy széles, bokros fensikon: alattunk, mogorva Murgó-hegy aljában bugyborékol az Uzonkai borviz. Mondják, hajdan e borviz tájékán lakott Nagybacon népe, a tatárjárás után huzódott le mai földjére. Hopp! Már ott vagyunk a borviz forrás mellett, iszunk belőle. Mellette egy nagy medence: haragosan bugyborékol benne a szénsav. Ez a nagybaconiak feredője. Vallató-hideg a vize: ritka fejérnép merészkedik bele. De itt vannak a káposztáskádak, a hüléskergető vizet felforralják, kádba öntik s vigan lubickol benne a fejérnép. Télire majd ezekbe a kádakban sózzák el a káposztát – miért ne? Sátorszerü kalibák köröskörül, ház még nincs: az ősmagyar élet ez, azzal a különbséggel, hogy nem kanca-, de tehéntejet isznak a nagybaconi „fejér“ és „fekete“ magyarok.¹² Itt a feredő körül legelésznek a tehenek, azon frissen, zubogósan isszák a tejet. Ha hozzá teszem ehhez, hogy ez a nép még megtartja a negyedik parancsolatot, sőt a hetediket is, csuda-e, hogy itt hosszuéletüek az emberek?

Szorul a völgy, meredek lejtőkön ereszkedünk le s mindjárt elénk is mered ennek hasonmása. Háromszor-négyszer ismétlődik lejtő és kapaszkodó, – csak székely ló birja ezt. Igy jutunk ujabb fensikra, az erdő egy futamodásnyira megszakad, hogy helyet adjon egy hosszan elnyuló, keskeny falunak. A házak oly egyformák, csupa faház. Az udvarok szükek, egyforma szükek. Mindjárt látod, hogy jobbágy volt a falu népe. Messze bent, széles udvar közepén, fák közt rejtődzik egy kastély, a Mikes-család kastélya. József császárnak, miként Haller János uram, a korabeli Mikes is odavághatta volna: enyém itt a föld, felette az ég, égen a nap, a hold s a csillagok is! Idegen földről települtek ide e nép ősei, szinmagyarokká váltak az idők folyamán. Keskeny szalagocskák tarkállanak a határban: kender-, mák-, bab-, pityóka-szalagocskák. Bizony, szegény lehet ez a nép. Nem messze a kastélytól egy nagy, éktelen nagy, otromba, kormosfedelü épület, ugy hivják: évegcsür. Magyarul: üveggyár. Borospalackokat, poharakat, ablaktáblákat fujnak itt pokoli hőségben a volt jobbágyok – ráérnek a földmiveléstől. Közvetetlen mellettük, felettük a végtelen erdőség, s egy szál fára sem mondhatják: ez az enyém.

Keresztbe szeljük Bükszádot (ez a falu neve), ismét benne vagyunk az erdőben. Hegy, völgy, lejtő, kaptató. Oldalt, égnek meredő hegyek aljában, óriás tál fenekén, elmarad a Szent Anna-tó. Ismerem a regéjét, sóhajtok feléje – no, meglátom még valaha. Mintha a pokol tornácaiba jutottunk volna, fojtó kénszag üti meg az orromat.

– Közeledünk a Büdös-barlanghoz, – mondja édesapám.

Jó messzire van még a barlang, de előreküldi a hirnökét, mérgesen sustérokoló, kénsavas vizü medence képében. Négyszögre kivágott medence itt is, ott is, Isten szabad ege alatt. Van itt kénsavas, szénsavas, sós, hammas feredő: válogathatsz benne. Szénsavas, vasas borviz-forrás, faköpüben: ihatsz belőle. Ott vagyunk már egy széles fensikon: ide épül majd valamikor az a fürdő, amelynek – Bálványosfüred lesz a neve. Most még: Büdös. Egyetlenegy ház a fensikon: az erdő őre lakik benne. A többi, mint az uzonkai borviz körül, sátorszerü kaliba. Ebben tanyáznak a „fürdővendégek“. Nagy, megrakott szekerekkel jönnek ide: a sátrak körül szekértábor. Akárcsak a mohi csata idején. Minden sátor előtt ég a tüz, fő az ebéd, sistereg a hagymás tokány. Mankón járó emberek bicegnek elő innen-onnan, a négyszögre vágott medencék felől. Óvatosan, tapogatózva eregélnek le a kanyargós, meredek ösvényen a szemfájósak: ezek a gyilkos ként lehelő Büdös-barlangból jönnek. A könnyfacsaró kéntől várják vissza szemük világát. De nagyobb számmal vannak a makk-egészséges emberek, akik egy hétig, kettőig tanyáznak itt, esznek, isznak, néha-néha meg is fürödnek. Többnyire hétszilvafás tekintetes urak, akik el-elábrándoznak azon, hogy: hej! mit csinálna ebből a helyből az – angol! Még az angol a világ legélelmesebb, legvállalkozóbb, legpénzesebb népe, nem a zsidó. Ez a szegény, magára hagyott nép folyton az angol után sóhajtozik, tőle reméli Tusnádnak, Borszéknek, Előpataknak, Málnásnak, a Szejkének és mind a többi fürdőknek felvirágoztatását. Husz év előtt még Kossuthot várta, meg Türr Pistát: – Majd hoz Kossuth tisztát, Türr Pista meg puskát! – most az angolt várja. Nos, addig várta, hogy ötven esztendő multán el is jött s az országnak kétharmadát egy bolond-nagy ollóval levágta…

Fölmegyünk a barlanghoz, hadd lássam a Természet csudáját. Itt is, ott is besüppedt sirkő s erős kénszag jelenti: mindjárt ott vagyunk. Szándékosan és vigyázatlanságból sok ember halt meg itt. A kén forrva forr, lobog a barlang kénes levegője, falát sárgára festette a kén, de nem egész magasságban. Csak fel kell állani egy nagy darab kőre, szabadon vehetünk lélegzetet. Bizsereg, gyöngyödzik a testünk: egyszerre forró verejték lepi el. Becsukott szájjal, erősen befogott orral lehet csak végigszaladni a néhány lépésnyi barlangon: egy szippantás elég, hogy földhöz verjen, megfojtson a kén. „Büdös, de jó“, rajzolta fel valaki nagy otromba betükkel a barlang falára, s csakugyan áldják a meggyógyult emberek. Annak is jó, aki könnyen akar az élettől megszabadulni…

A barlang felett még messze magasra emelkedik a sziklahegy: valaha régen vár volt a tetején. Ugyan, melyik magas hegy tetején nem volt vár az én hazámban? Ihol, innét csak egy jó futamodás (kengyelfutónak) a Szent Anna-tó, ennek a helyén is hegy meredt az égnek s hegynek tetején vár. De hegy is, vár is elsülyedt, tó fakadt a helyén s uszott a tóban tizenkét hattyu, az a tizenkét leány, akiket hintaja elé fogott a vár ura: igy akarta visszaadni versengő testvérének, a büdösi vár urának, a látogatást. A tizenkét hattyu kiuszott a tó partjára, megrázkódott, ismét leánnyá változott. A legszebb köztük, Anna, aki megátkozta a kegyetlen várurat, itt maradt örökre. A nép szentté avatta, kápolnát épitett emlékezetére. Átellenben a barlanggal, Torja felé, még áll a Bálványosvár egy fala. Ki ne hinné el, hogy tündérek épitették ezt a várat, mégpedig tündéróriások? Egy tündér fennállott a hegy tetején, egy meg lent a köves patakban: ugy adogatta fel a követ a hegy tetején állónak: reggel kezdték s este állt a vár. Ide menekült a pogányhitü Apor a fiaival – a keresztény vallás elől… Ide rabolta az egyik Apor-fiu a torjai Mike Ilonát, a keresztény leányt. Itt tériti meg a keresztény hitnek Mike Ilona az urát… Szép, igen szép erről a monda: majd megirom husz esztendő mulva…

Pistát, Fecskét megitatom, befogom, feltelepedünk a szekérre, lassan ereszkedünk le a meredek uton, le a völgybe. Kétoldalt végtelennek tetsző hegylánc szegi a szükre szorult völgyet, idestova kanyarog benne a patak, százszor is átgázolunk rajta, táncolnak a kerekek a köveken: mintha mennyországban járnánk, amikor futamodásnyi gyepes utat ajándékoz a szeszélyesen kanyargó patak. S mely szeszélyes a hegyláncok kanyarodása is! Minduntalan elénk kanyarodik egy-egy, a láncból szabadulni vágyakodó darabja a hegynek: no, ha elhagytuk ezt, bizonyosan kitágul a völgy. De csalódás ér ujra meg ujra, vége-hossza nincs az elénk ágaskodó hegyeknek. A Nap már a nyugati hegylánc mögé bukik, amikor kiterül a völgy, szerteszét ágazik a patak, a lovak ösztönszerüen megiramodnak: látják a falut. Alig felerésze látszik s ez a felerész is oly nagy, amilyen nagy falut még nem láttam. Kisül, hogy ez a falu voltaképpen négy egymásba ragadt falu: Volál, Karatna, Fel- és Altorja. De még egyéb furcsaság is kitünik róla: Háromszék földjének egy darabkája s nem Háromszékhez, hanem Felsőfehérmegyéhez tartozik, amelynek székhelye – Segesvár. Jó, igen jó lovakkal kétnapi ut ide. S van még a szomszédságban néhány ilyen falu s szerteszórtan egyebütt is, kis szegletecskék a mappán: s ezek együtt Felsőfehérmegyének neveztetnek. Bemegyünk a faluba, sürün érik egymást a szükebb, meg tágasabb kuriák, a nemesi udvarházak, még sürübben a zsellérházacskák, volt jobbágyok már nagyobbacska házai, s elvétve módosabb házak: hatökrös gazdák laknak itt. Sem nem urak, sem nem jobbágyok – katonaembereknek hivják őket. A székelység ama bizonyos harmadik rendje ez, mely a lófőszékely után következik s amely 48 előtt gyalog szolgálta a császárt.