Kitabı oku: «Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (1. kötet)», sayfa 16

Gyulai rám bizza előadásának jegyzetes kiadását. Fel kell olvasnom minden ivet kiadás előtt.

– A maga stilusa egyszerü, világos. Annak a másiknak cikornyás, zavaros.

„Az a másik“ szépen pénzelt a jegyzetekből – én ráfizetek. Tiz krajcár egy litografált ivnek az ára, ez is, az is adós marad.

– Osztán mikor fizeti vissza? – kérdezte az egyszeri székely a másik egyszeri székelytől, amikor a kölcsönpénzt leolvasta. – Hát amikor pénz lesz, akkor karácsony lesz, – mondta a másik egyszeri székely. Értsd: amikor pénze lesz, akkor neki karácsonya lesz. Ez a karácsony, természetesen, sohasem következik el. Az én adósaim karácsonya sem.

Kezdem sejteni, hogy sohasem lesz professzor belőlem, de ha az nem, hát mi? Szerelmes verseimnek csak a cimei jelennek meg képes ujságok szerkesztői üzeneteiben, ott is a „nem közölhetők“ sorában. Még elég korán belátom, hogy nem lesz belőlem sem Petőfi, sem Arany, már pedig: vagy – vagy. Átcsapok a prózára: egy egész esztendő eredménye egy kisded tanulmány a népballadáról – Emilia Családi köré-ben.

Mikszáth neve kezd feltünedezni, „rajzolja“ a palócait s az ő utánzói tollán egyszerre egy uj, „se hus, se hal“ müfaj lopódzik be az irodalomba: a rajz. Boldog, boldogtalan a népet rajzolja, ki-ki a maga népét. Voltaképpen fotografiák ezek. Lélek nélkül való fotografiák. E fotografiáknak egy hódmezővásárhelyi zsidó fiu, Iritz Dávid a legszorgalmasabb mesterembere. Irányi Dezső név alatt fotografálja a vásárhelyi parasztokat s egyik lefotografált paraszt ostorral kergeti végig Vásárhely piacán. Nyilván ő az első „üldözött“ zsidó. Magam is fotografálni kezdek, le is fotografálom egy volt tanáromat, de mire megjelenik a fotográfia egy képes ujságban, már tisztában vagyok azzal, hogy ez nem irodalom. Ma is szégyenkezve gondolok rá: mily csunya polémia sarjadt ki e fotografiából.

Két esztendő – sok idő, talán három esztendeig is elhuzhatom, amig szint kell vallanom: nem leszek tanár. De vajjon lesz-e erőm a szinvallásra? Elhessegetem a kellemetlen bogarat – mi minden történhetik addig! Már viszek haza annyi dicsőséget, hogy egy nyáron elélhetek ebből. Egy csomó humoros vers – nyomtatásban. Egy cikkecske a – Családi kör-ben. Néhány nagy lepedős ujság, amelyekben megvan örökitve, hogy Gyulai Pál a Kisfaludy-társaságban bemutatott négy székely népballadát. Hátha még azt is megirták volna az ujságok, hogy az öreg Szász Károly mindegyre „felsikoltott“, mint Kazinczy Ferenc, ha uj talentumot fedezett fel: szép! szép! Ó de szép! A fogoly katona hallása közben szinte elolvadt a jó öreg. Én meg állok, állok kipirult, diadalmas arccal, hátul, a padsorok mögött s mosolygok befelé: Hátha tudnád, amit én…

Gyerünk tovább!

*

Budai Józsefnek elfogyott a három esztendeje, harmadik esztendővel a harmadik háromszáz pengő forintja. Sem háza, sem földje, de van diplomája. Nekem van házam is, földem is, de nincs s félős, nem is lesz diplomám. De József is füstre teheti a diplomáját: nem tudja, mit kezdjen vele. „Tiszta kitünő“ József diplomája. Mondják, az első kitünő diploma a természetrajzi szakon. Szabó professzor asszisztense a bosnyák ellen harcol, József helyettesiti: ha valaki, ő kaphatna tanári széket. Szabó professzor fel is ajánlja készséggel a támogatását, de József, a leányosan szemérmes József, megesküszik az „istenekre“, hogy amig Tisza Kálmán lesz Magyarország miniszterelnöke, állami iskolában nem lesz tanár. Neki az Állam és Tisza Kálmán egy személy. József, a leányosan szemérmetes József, feneketlen gyülölettel szavalja Bartók Lajos versét, melynek ez a refrénje: Akinek kutyája van, szólitsa Tiszának. Az Államot, vagyis Tisza Kálmánt nem hajlandó szolgálni; a református kollégiumokban nincs neki való üresedés. Nincs, mert alig kezdünk a tanártermelésbe, már el is jutunk a tultermeléshez, öregedő, diplomás filozófusok kurtanadrágos fiucskákat sétáltatnak a Duna partján; sokan a postához, a vasuthoz, a vámhivatalhoz menekülnek – hát József hová menekül? József Pest közelében, egy uraság gyümölcsösébe menekül, diákcsemeték helyett facsemetéket nemesit. Fizetése egész esztendőre nyolcvan pengő forint, teljes ellátás (talán egy pár csizma is): József nagyobb ur a királynál. Ám az uraságot meglátogatja egy barátja, a kertészt, a házi szőttes ruhást, a nyakkendőtlent – nem mutatja be: József, a leányosan szemérmetes József bucsut mond az uraságnak, a kertnek, indul hazafelé.

Közben József a gyümölcstenyésztésről, a méhészetről igen sok okos cikket ir. A méhészetnek már egyesülete is van, az egyesületnek szakközlönye is. Kriesch müegyetemi tanár a szerkesztője, a méhészet fanatikusa, aki a szerkesztői üzenetekben igy lelkesiti a magyart:

 
Méhészetnek rendületlenül
Légy hive, ó magyar!
 

A lelkes ember nagyrabecsüli Józsefet, felszólitja: vállalja el az egyesület titkárságát, 600 pengő forint a fizetés, s emellett a hivatal mellett kertészkedhetik is valahol Pest közelében. József vállalja, de megtudja, hogy az egyesület néhány száz pengő forint segélyt kap az Államtól – nem, nem, soha, amig Tisza Kálmán lesz Magyarország miniszterelnöke!

Most, ha regényes korrajzot irnék, költött históriákkal, anekdotákkal tarkitottat, félbeszakitanám József pályafutásának rajzát: a következő kötetre hagynám e pálya folytatását és alkonyát. Ravaszul megvárakoztatnám az olvasót, mint ahogy ezt minden magához való eszü iró cselekszi. De ez a könyv sem nem regény, sem nem regényes korrajz. Mindössze annyi a hamisság a cimében, hogy nemcsak egy népnek, nemcsak egy embernek a története, de többé is, köztük a Budai Józsefé is. Nem várakoztatom a nyájas olvasót, – hátha kezemből kihull a toll? Fittyet hányva hát minden irodalmi szabálynak, egy lélekzetre teregetem elé József életét és pályáját, röviden, igen röviden.

József nyakába veszi a nagyvilágot, megy, mendegél s egyszerre csak egy kis faluba ér. Magyar és oláh lakta erdélyi falucska ez. Iskola is van benne, mégpedig községi, de tanitója nincs. József megpályázza s bár nincs tanitói, csak tanári diplomája, megválasztják. Meg. Éppen jókor, neki való időben történik ez: követválasztás esztendejében. József boldog, van az ellenzéknek is jelöltje. Nosza, fanatizálja a népet, szidja Tisza Kálmánt, de nem sokáig, mert a vármegye főispánja Bánffy Dezső. Ez az ember nem ismer tréfát: csendőrszuronyok közt zsuppoltatja Józsefet haza, a falujába, ahol neki már sem háza, sem földje, de van édesanyja, aki keblére ölelje a „tékozló“ fiut. Azt a tékozló fiut, aki már sok-sok ezer fát ültetett, oltott, szemzett, uj gyümölcsfajtákat teremtett; s aki, lám, mégis tékozló, mert házát, földjét eltanulta s a vég? Csendőrök hozzák haza az özvegy anyához: itt a fiad!

Mi a haza? kérdi a költő. – A legjobb anya, feleli ugyanő. Mért legjobb anya? Mert mindent ád. Szeressük hát! Azért szeressük, mert mindent ád? És ha, szegény, nem tudna mindent, sőt semmit sem adni, ne szeressük? A haza más néven: állam. S mi az állam? Fejős tehén. Az a fejőstehén, amelyet senki sem szeret etetni, de mindenki siet megfejni. Igen, a haza csakugyan a legjobb anya. És én ezzel a legjobb anyával egy szintre állitom a „tékozló“ fiu anyját. Az igazi a valóságos tékozló fiuét is.

Meggyalázva kerül haza Budai József, s az édesanyának nincs hozzá egy zokszava. A kopaszodó fejü fiut kisgyermekként dédelgeti, vigasztalja; könnyeit visszafojtja, csak titokban siratozza szerencsétlen fiát. Öreg asszony, öreg fiu együtt ültet, palántál, kapálgat az ősi kertben; együtt hallgatják a szorgalmas méhek zümmögését; együtt fogják be a kirajzó méhcsaládot; együtt nemesitik a vadcsemetéket, ültetik más földbe a „gyöknemeseket“.

De szép, de bájos idilli élet ez!

Hiába került haza József csendőrszuronyok közt, a nép megérzi benne a nagy embert. Azt az embert, aki szüntelen a halhatatlanságnak dolgozik. Már nem csufolják Bodost; már nem kukukkolnak a bodosi ember után. Már nem csufolják a hosszura nőtt pityókával, amely a szomszéd földjébe nyulik át: no, most, kié a pityóka? Csudálkozva hallják, látják, hogy a legfinomabb almák, körték, szilvák a bodosi kertekben teremnek. Ezeknek a fáját mind Budai József oltá! Ez a csuda-ember folyton ujabb meg ujabb fajták teremtésén töri a fejét s nem hiába töri. Összepárositja a batulalmát az aranypárménnal s lesz a párositásból uj alma: batul a formája, aranypármén a szine s gyümölcsszedéstől uj gyümölcsszedésig eláll. Mikor aztán beültet minden talpalatnyi földet, ami csak beültethető; amikor már csak a vén emberek kopasz feje beültetlen s csak a száraz fuszujkakaró beoltatlan, József ismét nyakába veszi a világot. Tizesztendő multán kincses Kolozsváron bukkan fel puritán alakja – háziszőttes ruhában, nyakkendő nélkül: professzor a községi leányiskolában. Községiben, amely az államtól nem kap segélyt. És esküszik az „istenekre“, hogy kivándorol Amerikába, ha tiz esztendőn belül nem Apponyi lesz a – miniszterelnök. Az 1890-ik esztendőt irjuk akkor: Tisza Kálmán uralmának utolsó esztendejét.

Apponyiból nem lesz miniszterelnök sem tiz, sem husz, sem harminc esztendőn belül, József pedig nem mehet Amerikába, mert képtelen itthagyni a hazát, az édes anyaföldet, az édes anyaföldön a legjobb anyát, aki minden nyáron szivrepesve várja a „tékozló“ fiut. József ma vén ember, a miskolci református kollegiumban nemesiti a gyermek- s a miskolci szöllőskertekben a vadcsemetéket. Innen küldi haza, az édes anyaföldre boldognak, boldogtalannak a gyöknemes szilva-, meggy-, cseresznyecsemetéket; innen készülődik haza – teleültetni zölderdő-zugásos, vadgalamb-szólásos szép Erdővidéket s aztán – pihenni a bodosi temetőben. És József nem mehet haza fát ültetni, nem mehet haza meghalni: József, a faültető, a halhatatlanságnak dolgozó József szertenéz és nem leli honját a hazában… Epedve néz ő is Kelet felé, mindég csak Kelet felé, a bodosi hegyek, a bodosi kertek felé – szegény öreg barátom, hová jutottunk, mire jutottunk!

TIZENHARMADIK FEJEZET

Ebben egy igazi tékozló fiuról lesz szó, aki meghalni készül, mivelhogy töredelmes vallomásra képtelen

Vágtat a gyorsvonat. Kelet felé vágtat a csillagos téli éjszakában. Igen bús képü ifju didereg egyedül, szorosan magára huzza a honi zekét. Vastag, szürke kigyó hever lomhán a lába alatt: pléhcső az, amelyet a pesti pályaudvaron forró meleg vizzel töltöttek meg s Szolnokon már hideg, szinte oly hideg, mint az emberek, akiktől ez a búsképü ifju menekül. Haza, haza, az édes anyaföld kebelére – meghalni, meghalni!

Másodosztályu szakaszban ül a búsképü ifju, életében először s véli: utolszor. Ha a kocsiszakaszoknak falai nem volnának, akár sétálhatna is fel s alá, emberi lénybe nem ütődnék. Hét esztendőt kell még várnunk, amikor majd zsufoltan lihegnek a vonatok. Még talán nem is mer álmodni arról a nagyratörő felsőmagyarországi ifju, hogy ő belőle miniszter lesz, a vasutak minisztere; hogy ő fogja megakadályozni halni készülő ifjaknak egyedül való utazását. Pesttől Brassóig a harmadosztályu jegy 22 pengő forint, a másodosztályu jegy 32, az első osztályu 40. De jön, már közeledik a vasember, aki a 22 pengő forintot négyre szállitja, a harminckettőt nyolcra, a 40-et tizenötre – ez az ember nem fogja türni, hogy üresen száguldjon a vonat; nem fogja türni, hogy halni készülő ifjak kényelmesen gondolhassák végig haszontalan életüket s zavartalan csinálják meg a végszámadást: ebből a „dilemmából“ pedig csak egy a menekvés – a halál.

Mely megdöbbentő komolyan mondja a búsképü ifjú: ebből a dilemmából nincs menekvés! Először is megállapitja, hogy ő kedvet voltaképpen egyetlen pályára sem érzett. Hogy ő a tanári pályát csak azért választá, mert a révbe jutásnak legrövidebb utja ez. S ha már ezt választá, miért nem hagyta mindjárt faképnél a vogul, osztják, a mordvin, a cseremisz atyafiságot. Ha például a históriát választja… most zsebében volna a diploma, nem foglalkoznék a halál gondolatával, nem csalt volna meg két öreg embert, mint ahogy azt Benkő Ádám cselekedte! Az irodalom… Igen, igen, már nyomják a könyvet, de siker ez? Ezt a könyvet csak gyüjtötte, nem irta. Hát, hadd nyomják! A humoros versikék? Egy-két „rajz“? Hat hónapja hever egy nagy napilap fiókjában egy kézirat, amelytől sokat várt. Ahhoz való bátorsága sem volt, hogy személyesen adja át. Az élhetetlen, a gyáva fiu megkéri egy barátját: Nézd, neked jó embered a „Sándor bácsi“. Vidd el hozzá s kérd meg: sétáljon át az egyetemi könyvtárból az Athenaeumhoz: ott valamelyik nagylepedős ujságnak adja oda. Sándor bácsi viszi, hogyne vinné s hozza is a jó hirt: jön, jön, jönni fog! És hat hónapon át minden nap megvesz az élhetetlen ifju egy nagylepedős ujságot, s minden nap csalódottan ejti el. És nincs mersze felmenni a szerkesztőségbe: Kérem, szerkesztő ur, Szilágyi Sándor volt szives átadni egy tárcámat. Azt mondta: közölni fogják…

– Nem vagy életrevaló, gyáva vagy, fiatal barátom, – halj meg! – mondja ki magára a halálos itéletet a búsképü ifjú. Sem tanár, sem iró, semmi sem vagy, halj meg!

– De voltaképpen mit is kezdenék a tanári diplomával? – kérdezi az ifjú.

A multkoriban tanuja volt a Sugár-uton, amint egy öregedő diplomást megrugdosott a – tanitványa. Budai József – néptanitó; Kont Ignác Párisba ment katedráért s kapott is. Elment, mert itt nem kapott. Egy az, hogy „kevés a fóka“, más az, hogy Kont Ignác zsidó, a hitétől nem tud megválni, az agg Trefort pedig zsidót nem nevez ki. Vajjon álmodhatja-e a halni készülő ifjú, hogy tizenöt esztendő mulva ez a Kont Ignác még az ő könyvéről is fog irni – francia folyóiratokban! Éppen arról a könyvéről, amelyet a halni készülő ifjú a magyar népről irt, a föld népéről, annak sok s nagy szenvedéseiről, küzdelmeiről, s arról a nagy esztendőről, amikor emberré, szabad emberré lett a jobbágy!

– Voltaképpen, – elmélkedik az ifju, – ha már szertefoszlottak a szép álmok, vissza kellene térnem az édes anyaföldhöz. Meg kellene fognom az ekeszarvát. Igen, kissé elkényesedtem s tavaly nyáron már megcselekedtem, hogy cérnakeztyüt huztam a kezemre, ugy gereblyéztem a szénát. Édesapám rám-rámnézett, fejét csóválta, hümmögött, de nem szólt. Se baj, majd munkához durvul a kezem! Igen, igen, de előbb töredelmes vallomást kell tennem… Hogyan is kezdeném? Igy: édesapám, én… Az ifjú itt elakad. Elég szépen végiggondolja a drámai jelenetet, talán meg is tudná irni, de elmondani?! Soha, soha! Egyébként nem kell mindjárt vallomást tennem. Van még néhány hónapom, nyárra igértem a diplomát, addig még sok minden történhetik…

A vonat pedig vágtat, vágtat, viszi az ifjut: még mindig egyedül didereg. Kihült már az a szürke kigyó is, amelyet a kolozsvári állomáson fektettek a lába elé. Már az utolsó alaguton is átszáguldott. Már látja azt a dombon ülő tornácos kőházat, ahol kinyilt az első szerelem virága. Kirepült a madár a fészekből. Vajjon boldog-e? Isten áldjon, Ilona! Megyek meghalni! Hallod? Megyek haza, meghalni!

Délben áll meg a robogó vonat az utolsó állomáson. Ágostonfalva a neve. Oláh falu. Már piroslik benne egy-két cserépfödeles ház. Vasutas emberek háza. A többi ház még mindig zsupfödeles. Egy födél alatt telel ember és állat. Csudálatos, csak át kell mennünk az Olt hidján, cserépfödeles házak mosolyognak felénk minden faluból. Jobbra Köpec, balra Barót: mind a kettő már több a falunál, kezd formálódni városias képe. Olt két partja mentén a szántóföld, a rét – ugyanaz. S im, az egyik part mentén még mindig egy födél alatt, zsupfödél alatt ember és állat. A másik part mentén cserépfödeles kőházak, csürök, istállók. Ki érti ezt?

Gábor bácsi vár az állomáson. Három falu jegyzője – lám, ő szerzett diplomát, pedig édesapám azért nem tanittatta tovább, mert kicsit nehezen tanult. Ő most a falu legnagyobb gazdája, szánt-vet s a mellett három falu dolgát végezi. Ő méltó unokája András nagyapónak, nem hiába épült a háza is András nagyapó házának a helyén. Ő sem tart hivatalos órát, amint András nagyapó sem tartott: éjjel-nappal nyitva háza az ügyes-bajos embereknek. Szereti a nép, nemcsak azért, mert véréből való vér, hanem főképpen azért, mert a maga vérét nem tagadja meg, irásaiért egy piculát sem fogad el. Ő három esztendő alatt végezte a szentgyörgyi „normát“, én nekem meg tizenöt esztendő kellett arra, hogy nagy Senki váljon belőlem.

Sikos a hó, szalad a szán, de a Pista nélkül, más társsal röpül a Fecske.

– Eladták a Pistát?

– El.

– Miért?

– Egyszer elragadta a legényt, s emiatt édesapám eladta.

– Oh, Istenem! Szegény Pista! Be sajnálom! Tiz esztendeig vitt Udvarhelyre meg vissza!

Nevetve beszéli Gábor bácsi, hogy a legény felbőgte a falut, amikor a Pistát uj gazdája elvezette. Ott akarta hagyni az „öreget“. Hogy ha elragadta, őt ragadta el, nem mást. Aki fél a Pistától, ne üljön utána.

És igy tovább.

Kicsordul a könny a tékozló fiu szeméből. Nem a hideg, a fájdalom csorditja ki. Ha nem szégyellené, sirva fakadna. Alig-alig tudja visszafojtani.

– Száz forintot adtak érte, – mondja Gábor bácsi. – Pedig öreg volt már.

– Én meg a világ minden kincseért sem adtam volna, – mondja a tékozló fiu.

– Megvolt-e a vizsga? – tereli a beszédet másra Gábor bácsi.

– Az egyik, – füllent a tékozló fiu.

– Hát a másik mért nem?

Felelhetett volna igy:

– Azért, mert én még mindig bolond poéta vagyok, aki a világ minden kincseért sem adtam volna el a Pistát.

De ez a felelet csak most, irásközben, jut eszébe. Akkor igy felelt:

– Mert két vizsgát kell kiállanom. A másikra májusban kerül a sor.

Barót között szalad a szán, a tékozló fiu tekintete a postaház ablakára röppen s elfogja egy nyájas arcu öreg ember mosolyát. Gergely Ferenc bácsi ez az öreg ember. Felköszön a tékozló fiu, szeretettel integet le az öreg ember. A tékozló fiu egy röpke pillanatban leolvassa az öreg ember gondolatát: Ez a fiu most viszi a diplomát. Mégis csak jót cselekedtem, hogy azt a levelet nem az apjának adtam ki…

S ennek az embernek egyszer majd, talán nem is sok idő multán, háborogni fog a lelkiismerete: hát ezért a fiuért szegtem meg hivatalos eskümet!?

Ihol, már Bibarcfalva közt repül a szán. Kapu előtt álldogál az öreg esperes. Melegen süt a déli nap, csurog az eresz alja, az enyhe melegben sütkérezik az öreg, hosszuszáru pipa a szájában: egyike azoknak az öregeknek, akik a Rika-erdőben „megfiatalodtak“ volt… Ez az öreg ember tanuja volt az első lépésnek s most örvendezve állitja meg a szánat. Hohó! Isten hozta, öcsém. A Mikó-kollégiumban üres egy állás, pályázza meg.

Nem is kérdi: megvan-e a diploma, oly jó hire van a tékozló fiunak.

– Köszönöm, köszönöm, pályázni fogok!

A Mikó-kollégiumban… Ama Mikó Imre kollégiumában, akiről a tékozló fiu ódát irt, ódát, mely az udvarhelyi önképzőkör Emlékkönyvébe „dicsérettel“ iratott be.

– Hogyne, hogyne, pályázni fogok a halálra, de, hajh! én rólam nem irnak ódát!

Elhagyják Bibarcfalvát, önkéntelen jobbra pillant a fiu: Budai József faluja szinte összeolvad a hegyekkel, alig látszik a hótól. No, kis falu, nemsokára hazajön faültető fiad. Amint kitavaszodik, kortesek lármájától lesz visszhangos hegy, völgy – s a te fiadat csendőrök hozzák haza…

– Van-e már jelöltjük? – kérdi váratlan a tékozló fiu.

– Van. A főispán fia.

– Megválasztják?

– Meg. Rá kell szavaznunk.

– Természetes, – mondja gunyosan a tékozló fiu.

Már ismeri a főispán-fiu programmját. Elmondta a Szikszay-ban, vacsorázás közben. Rövid, de velős programm. „Atyafiak! Én is szamár vagyok, ti is szamarak vagytok – válasszatok meg!“

– Eh, ördög bánja a főispán-fiu programmját. Mit bánom én: ki viseli majd az én népemnek a képét!

Feléje csillog hegy tetejéről a nagybaconi templom bádogfödeles tornya, csillogtatja a lemenő nap – bizonyos, hogy az a torony semmit sem sejt a tékozló fiu lelkének vergődésiről, nem hallja szive hangos dobogását, amikor egy másik tornyot pillant meg: a kisbaconi templomét. Épp most kondul meg a nagyharang. Még mindig a vén Mihály András kongatja, aki tiz év előtt széket tett az ő lába alá, amelyről vékony hangon hadarta el Istent dicsérő könyörgését. Mind azt mondja a nagyharang: je-re ha-za, je-re ha-za, – mintha bizony hivás nélkül is nem azt cselekedné. No, majd mást mondotok kettesben, ha egyszerre két kötelet rángat vén Mihály András. Mind azt fogjátok mondani: Vidd el, dugd el, temetőbe temesd el!

Ilyen bolond gondolatokkal foglalkozik a tékozló fiu, ezekkel érkezik meg falujába. Még áll András nagyapó gyümölcsöskertje a falu alsó végén, a havas koronáju öreg fák komoran merednek rá: hát, ezért ültetett minket a te nagyapád!? Szép uj kőház fehérlik a patak partján: Gergő háza ez. Már nem Gergő, de Gergely. Benkő Gergely gazduram.

– Lám, ilyen szép kőházam volna most nekem, talán szebb is, ha nem szavalom időnek előtte a Megfagyott gyermek-et. Talán éppen ezen a farsangon vinnék asszonyt a házhoz. Nem, ezen a farsangon nem vihetnék, hisz hátra van még egy sorozás…

– Ej, de szép kőház ez is. Ugy-e, a Benedek Szabó Gáboré?

– Az. Ősszel jön haza katonaságból, de az apja már felépitette a házat.

(– Ez is iskolatárs, ez is boldog ember, boldog az egész világ, csak én vagyok boldogtalan.)

Hát ez mi? A fürész-utca sarkán régi kőház, a gyámoltalan Benkő Laji háza, azé a Benkő Lajié, aki hajdanában-danában oly szégyenletesen bukott el a kántori pályázaton. A ház elejébe ajtó vágva, ajtó felett fekete tábla, rajta fehér betükkel:

Kohn József kereskedése

– Mikor jött ide?

– Az ősszel.

– Milyen ember?

– Derék ember, csak egy hibája van: ha házamhoz jön, száraz kenyérnél egyebet el nem fogad…

Ez a székely ember, ez. Neki csak az nem tetszik a zsidóban, hogy kenyérnél egyébbel nem kinálhatja meg.

Ha kiváncsi vagy, nyájas olvasó, megsughatom: az 1881-ik esztendőben járunk.

Átsuhanunk a nagy hidon, hirtelen kanyarodás: nyitva már a galambbugos kapu, István nagyapó kapuja, ki kétszer járta meg Pestet a franciára mentében s – hazajött. Sebbel, de hazajött. Hiszen én is sebbel, de hazajöttem; ugy-e, hazajöttem, édesanyám?

– Ó édes fiam, de szintelen vagy! Hol hagytad az arcod pirosságát?

– Pesten, édesanyám, Pesten.

– Megfáztál, ugy-e?

– Nem, édesanyám, nem.

– Éhes vagy, ugy-e?

– Nem, édesanyám, nem.

– Erre, erre, a kicsi „házba“, itt nyugodalmasabban tanulhatsz.

– Mi nem háborgatunk, – mondja édesapám. – Sokat kell-e még tanulnod?

– Nem, már nem sokat…

Uccára néz a kicsi „ház“ (ház a székelynek a szoba is), két ablakkal néz az uccára, egy kicsi ablakkal a veteményes kertbe: a tyukleső ablak ez. A nyitott tüzelőben vigan lobognak a hosszu bükkfahasábok: enyhe meleg árad szét a szobában, zsibbasztó, bizsergető melegség. Ha itt maradhatnék örökre, mindörökre! – nyillalik át a tékozló fiu szivén. Valaha régen feketére festett asztal a szoba közepén, felette függő lámpa: diákkori lámpa. Az ablaknak támaszkodik egy kis asztal: a diákkori asztal. Egy kis heverődivány, háznál szőtt a takarója. Egy alacsony lábu ágy. Ha akarom: ágy, ha akarom: divány. Két-három szék, köztük egy össze-vissza faragcsált: a diákkori szék.

Kirakosgatja a könyveit az asztalkára, sorba állitja a neki való kedvesebbeket, a többit a ruhapadba dobálja: – vajjon látom-e többet? De valamit a táskában hagy: Ezt akkor veszem ki és zárom az asztalfiába, ha egyedül leszek…

Pattog, duruzsol, dorombol a tüz s egyszerre, mit gondol, mit nem, a tékozló fiu lehuzza a cipőjét, a harisnyáját, a diáki széket a tüzhely elé állitja, leül a székre, lábát fölteszi a padkára s ugy melengeti, piritgatja talpát. Igen tetszik neki a gondolat, hogy: „gyermek vagyok, gyermek lettem ujra“, s nem látja meg magán, hogy valójában is az: gyermek, gyermek, ezerszer is gyermek, haszontalan, rossz gyermek.

Az öregek örvendeznek, hogy „ujra gyermek lett“, gyönyörködnek a talpát piritgató nagy legényben. Édesanyja könyezve elevenitgeti fel, amikor a kicsi kis legényke ráült a kemencepadkára s lábacskáját ugy piritgatá.

– Ó de megnőttél, édes fiam!

Benne van e sóhajtásban: de szeretném, ha még pendelyes gyermek volnál. Ölembe vennélek, két karommal keblemhez ölelnélek, csókolnálak.

A tékozló fiu is elsóhajtja magában: „Bár maradtam volna mindég gyermek!“

Átmennek a „nagyházba“, a virágoskertre nyilóba: ott vacsoráznak. Az ablakon átfehérlik a tél. A virágoskert mélyen alszik a hó alatt. Ablak alatt, a fal tövében, alszik a mályva elszáradt torzsa is. Nemsokára itt a kikelet, elolvad a hó, mályva gyökeréből uj élet hajt ki s majd a meleg nyárban mályvavirágok hajolnak be a nyitott ablakon. De ő ezeket a behajló virágokat már nem fogja látni…

– Egyél, fiam, egyél. Most is oly kicsiétü vagy, mint gyermekkorodban.

Piszkálgat a vacsorában, nem tud a lelke megszabadulni a mályvavirágoktól, amelyek majd behajolnak az ablakon.

– Ó Istenem, min gondolkozol? Neked valami nagy bánatod van, fiam!

– Dehogy van, édesanyám, – riad fel. – Tudja, min gondolkozom? Azon gondolkozom, hogy milyen utálatos az a nagy város s hogy milyen kedves, milyen szép ez a mi kicsi falunk.

Mondja a tékozló fiu édesanyja és könnybe borul a szeme:

– Azt mondta Ignácka is mindég; mindenütt jó, de legjobb otthon!

– No, ugy-e? – kap Ignácka mondásán. (Aki szörnyü halálnak halálával, ha meg nem hal, most bizonyosan pap s talán ő is követné a példáját. – Lám, lám, a papunk épp elkészülődik innen, pap lehetnék itthon…) – Bizony igaza volt Ignác bácsinak (még nem merem Ignáckának mondani): mindenütt jó, de legjobb otthon. Sokszor eltünődöm azon, nem jobb lett volna-e, ha itthon maradok, a kollegiumba nem megyek; azon a sok pénzen, mit rám költöttek, földre földet vett volna édesapám…

Idáig hallgatott a tékozló fiu édesapja, most megszólal:

– Ezen én is sokszor eltünődtem, de mi haszna most a tünődésnek. A kis malac is igy rítt, amikor künn a határon meglepte az esső: Hogyha én ezt tudtam vóna, köpenyeget vettem vóna! Nagy kedved volt a tanulásra, kedvedet nem szegtem – igaz-e? Azt hiszed, nem sirt a szivem, amikor a földjeidet eladogatni kezdted? Pedig a bátyád szánt rajta. Hát csakugyan megbántad? – s gyanakodva szegezi tekintetét a fiura.

– Ne-em, nem bántam. Aztán mi haszna volna, ha megbántam is. De – de – elnézem itt magukat. Felnevelték a gyermekeiket, ki erre, ki arra elrepült…

– Gábor itthon maradt.

– De nem lakik magukkal. Senkisem lesz maguk mellett, ha egészen leöregednek. Betegség ha ágyba fekteti, ki ápolja? Én oly messze leszek maguktól!

– Fiam, – mondta most igen komolyan az édesapám – amikor én téged Udvarhelyre vittelek, tudtam, mit csinálok. Tudtam, hogy ezt a gyermekemet a világnak nevelem, nem magamnak.

– Én is tudtam! – sir bele a tékozló fiu édesanyja.

– A mi öregségünk, a mi betegségünk ne búsitson, fiam. A szántó-vető ember, amikor elérkezik az ideje, lefekszik s fekszik, ameddig Isten úgy rendeli, aztán vagy felkel vagy sem. Értem én az én egyszerü elmémmel is a te gondolatodat. A tanulás megfinomitotta a testedet is, a lelkedet is. Bársonnyá finomult rajtad a zeke. De maradtál volna csak itthon, a gazdaság volna minden gondod, s fekhetnénk betegen, meg-megkérdeznéd: hogy van, édesapám? Hogy van, édesanyám? – s mennél a dolgod után.

– Édesanyám öt esztendeig ápolta az édesanyját. Maga is sokat emelgette, édesapám. Emlékszem, világosan emlékszem erre.

– Jó, jó, – zavarodott meg a tékozló fiu édesapja. – No, eridj, feküdj le.

– Eridj, eridj, – biztatja édesanyja is. – Miattunk ne búsitsd a szivedet.

A tékozló fiu átmegy a kicsi szobába, reménytelenül dül le az ágyra: vége, vége, vége! Mondhatom-e meg ezeknek az egyszerü embereknek az igaz valóságot?! S ha meg merném is mondani: világcsufjára maradhatok-e itthon? Eléje mered a gyámoltalan Benkő Laji szomoru példája. Haza szorul az ősi házba, az ősi földre. Szép gazdaság marad rá. De gyenge arra, hogy megfogja az ekeszarvát, a kasza nyelét; egész falu kacagja, amint az ökör mellett mendegél, mint egy béresfiu, s az ekeszarvát a cseléd fogja: ez a gazda, ő a béres, ökörhajtó kisbéres. – Én ugyan megfognám az ekeszarvát is, a kasza nyelét is, de már trágyás szekéren – piha! – mégsem szeretnék ülni. Szeretem az erdőt, de már mégsem szeretnék téli hajnalon kibujni a meleg ágyból: befogni a lovat, az ökröt; felmenni az erdőbe; ott egy bükkóriást levágni, szánra fektetni, – aztán: fogom a gyeplőt, gyi! gázolok a hóban, mig a bükkóriást hegy oldalából kivontatják a lovak, ki az utra. Hiszen, ha ott lehetne kezdeni, hogy már künn áll a szán az uton, ott felülök s csak fognom kell a gyeplőt!

Eszébe jut a gazdaságnak sok nehéz, durva, kellemetlen munkája: – Vajjon hozzá tudok-e durvulni majd?

Hajnal felé nyomja el az álom, az édes hajnali álom. Későn ébred, rá süt a tüzhely lobogó lángja: – Vajjon ki tett tüzet? Édesanyám vagy a cselédleány? Bizonyosan az édesanyám… Ő hozza be tálcán a kávét nagy, talpas pohárban. A tálcán egy ujság is.

– Ágyban iszod-e meg a kávét, édes fiam? Erősen megfáradtál, ugy-e, a hosszu uton?

– Nem, nem, fölkelek. Tegye az asztalra, édesanyám. Hát ez miféle ujság?

– Gábornak küldik egy hónap óta. Ingyen küldik neki is, a birónak is.

Átadja az ujságot. Az Ellenőr. Lángba borul a tékozló fiu arca:

– Ez az a bizonyos ujság, amelynél hat hónapja hever a tárcám! – Haraggal löki félre. – Hiszen értem, értem, hogy mért küldik ingyen jegyzőnek is, birónak is. Követválasztás lesz a nyáron! Micsoda pazarlás! Mintha bizony e nélkül nem választanák meg a főispán fiát!

Gyorsan felöltözködik, megissza a kávét, aztán mégsem állja meg: felveszi az ellökött ujságot, a vonal alá röppen a tekintete: az ő tárcája még mindig ott hever a szerkesztő asztalában, vagy tán nem is hever már ott, rég a papirkosárba került; papirkosárból a hentes boltjába; hentes boltjából szegény diákok asztalára, szalonnától, töpörtyütől zsirosan…

– Igy is jó, – mondja magában. S ha megjelent volna, mielőtt eljövök? Változtat-e az én lelkem nyomoruságán? Ujabb tárcát irok s az is elhever ujabb hat hónapig.

„Még egy választás – olvassa a vezércikkben – egy táborban lesz a nemzet, a szabadelvüpárt táborában.“ – Ott lesz, ott, a főispán fia feltétlenül ott lesz. Hát én hol leszek?

Egyedül van a szobában, de azért óvatosan körülnéz. A táska fenekéről kihalássza a hatlövetü pisztolyt, meg a kis skatulyát, amelyben fürészpor közt 25 golyó. Hirtelen beteszi a diákasztal fiókjába, a kulcsot ráforditja, zsebredugja. Éppen jókor, mert belép az édesapja. Jókedvet mutatva mondja:

– Ejnye, ejnye, hát ilyen későn kelnek fel Pesten a – gazdák?

– Fel tudok én kelni hajnalban is, édesapám. Majd meglátja holnap!

– No-no. Hiszen csak tréfálok. Akkor kelsz, fiam, amikor jól esik.