Kitabı oku: «Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet)»

ELSŐ FEJEZET

Ebben a tékozló fiu uj életet kezd s igen szép álmot lát a csángó magyarok földjén, husvét hajnalán

Gőzparipán ül ismét a tékozló fiu, büszkén, diadalmasan vágtat Pest felé, mintha nem a Véletlennek, de maga-magának köszönhetné a feltámadást. Vágtat a sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben – ő legalább azt hiszi, hogy nem közönséges személyvonaton üldögél, nem is gőz-, de mesebeli táltosparipán. Hogy nem afféle szegény legény ő, de királyfi, aki szárnyas paripán repül erdők, mezők, tengerek fölött, tündérvárosba, tündérvárosban világszép királykisasszonyhoz – ő reá vár epekedve, ugyan kire várna? – világszép királykisasszony.

Hiába vivtam meg harcomat a Halállal, gyermek vagyok, még mindig gyermek. Áradozó szivvel köszöntöm Májust, a virágos Májust: minden fa, minden bokor nekem virágzik, nekem illatozik. Érttem, egyedül érttem nyilnak kertnek, rétnek virágai; nekem dalolnak a madarak; fecske, gólya énhozzám jött vissza, egyedül énhozzám.

– Lám, lám, – mosolygok – milyen gyermek voltam. Meg akartam válni az élettől, ettől a szép, ettől a gyönyörü élettől, egy nagy semmiség miatt. Meg akartam halni a huszonegyedik tavasz hajnalán…

Egy pillanatra lelkem visszaröppen a kisbaconi temetőbe. Látom a rózsavirágos sirkövet: Ignácka sirkövét. Olvasom a feliratot: Szép élte hajnalán Benedek Ignácnak – Lám, néki sirt ásnak. Vajjon mit irtak volna az én sirkövemre? Bizonyosan benne lett volna a tavasz is, a hajnal is…

– Nem, nem lesz benne! Nem akarok meghalni, nem!

Lemosolygom magamat, a tékozló fiut, merthogy – gyermek voltam. Hogy csak egy kis göröngybe botlottam meg s itt akartam hagyni ezt a szép, ezt a gyönyörü életet. Ezeket a mind nekem virágzó fákat, bokrokat; ezeket a mind nekem daloló madarakat. Nem mosolygom le magamat, mert nem látom, hogy még csak most vagyok igazi gyermek, akinek elég kétszáz sornyi nyomtatott betü: már hiszek az erejében; nem göröngy, de egetverő sziklahegy sem állit meg – most, most következik az Élet, a küzdelmes, diadalmas Élet.

Miért is nem ültem gyorsvonatra? – Ó, de lassan döcög ez a ló nélkül járó szekér! Sohasem érek Pestre! – Igaz, – csititom magamat – igy is rettentő nagy summát fizettem a jegyért. Mit is mondott az a székely atyafi, aki látta, hogy harminc pengő forintot olvastam le? Azt mondta: Hiszen ezért tehenet lehetne venni! Isten ellen való vétek ez, uram! – Lám, lám, ilyen lettem volna én is, ha nem tanittat az édesapám. Tiz forint egy sertést, tizenöt forint egy borjut, harminc forint egy tehenet, száz forint egy jó lovat juttat eszembe. Fogamhoz verek minden garast. Minden esztendőre veszek egy kalendáriumot. Hol dicsérném, hol szidnám a százesztendős jövendőmondót… Más könyv nem érdekel. Hazugság, csupa hazugság mind, amit az iródiákok irnak… De hisz az édesapám ugy szeret olvasni… A téli esték… Amikor Benkő Ádám olvasta Petőfi verseit… Jósika, Jókai, Vas Gereben – mely nagy gyönyörüséggel olvasta, hallgatta édesapám!

Ne tovább, ne! Nagy, erős elhatározásomban e büvös-bájos kép még majd megtántorit. Ugy lesz az jól, ha édesapám lelkét ezután én is gyönyörködtetem. Valahányszor tollat fogok a kezembe, fölöttem lebeg az ő tiszta, becsületes lelke, ő rá gondolok, neki irok, az ő szivét, lelkét gyönyörködtetőt. Igy sohasem fog a tollam félresiklani; az ő lelkét megzavarót, az ő érzését megbotránykoztatót nem fogok irni. Elmém, szivem az édes anyaföldből fog táplálkozni. Bárhová helyezem történeteimet, mindig az én falumat, az én erdőmet, az én mezőmet, az én erdőzugásos, vadgalambszólásos szép Erdővidékemet látom. Meséimnek minden fája ebben a földben fog gyökeredzeni, ebből a földből fog kihajtani. Igy, fiu, igy!

Rákos mezején liheg már a ló nélkül járó szekér, sötét est borul a tájra. Kihajlok az ablakon, előre nézek, a tündérváros felé, s ihol, csakugyan tündérváros fényessége árad a rákosi mezőre: lángtengerben uszik az ország szive.

– Ó de szép! – sikolt fel a tékozló fiu.

Most jut eszembe, egész uton nem gondoltam reá: ma hozta Pestre Rudolf királyfi Stefániát, a szép királykisasszonyt s őket ünnepli az ország szive, érettük uszik lángtengerben Pest és Buda. Ujjongok: imé, ujabb csodája a Véletlennek! Mely sötét volt ez a város, amikor először léptem falai közé, zeg-zug uccákon botorkálva végig, most mely tündökletesen ragyog! Uj erőt, uj hitet önt szivembe a találkozás: ihol, Rudolf, sok száz esztendő multán az első magyar szivü királyfi, csüggeteg magyar lelkeknek szebb jövendőt igérő reménysége; magyar lesz a magyarok királya; becsülete lesz a magyar szónak, a magyar irásnak s mindennek, mit magyar elme és magyar kéz teremt.

– Ó de jókor jöttem! – áradozik lelkem nagy boldogan, mámorosan.

A pályaudvaron nappali világosság. Messziről megpillantom Sebesi Jóbot. Szép szőke haja csakugy lobog, amint felém szalad, szinte kiemel a kocsiból, sirva-nevetve ölel, csókol: Hát élsz? Csakugyan élsz? Ó, Istenem, Istenem! Már nyomják a könyvünk első iveit! Hallod? Hallod? Már nyomják!

*

Az egyetem-uccai Erzsébet-szálló három udvari szobácskájában indul hóditó utjára egy „kis lap“, munkatársai csupa fiatal legények. Két „nagy lepedős“ ujság: a Hon és az Ellenőr összeolvad, lesz belőlük a Nemzet, ennek a szerkesztője „kis lapolja“ le a – Budapesti Hirlap-ot. A Nemzet szerkesztője – Visy Imre, a Budapesti Hirlap főszerkesztője – Rákosi Jenő. Visy Imre a néhai Reform-nál kezdte pályáját korrektori minőségben, ama Reform-nál, amelynek Rákosi Jenő volt a szerkesztője, de ime, – gondolná az avatatlan ember, – minő kegyetlen tréfákat enged meg magának a Sors: a korrektor nagy lepedős ujság élére emelkedik, Aesopus költője „kis lap“ szerkesztőjévé hanyatlik… Hiszen, nem marad adósa volt korrektorának Rákosi Jenő: kegyetlenül éles tolla hegyére tüzi Visy Imrét s ugy megmagyarázza neki, mi az a kis lap, hogy heteken át ezen kacag a falu. A mi falunk. Az ujságiróknak még akkor kicsiny faluja.

Nagy lap – kis lap. Nemzet, Pesti Napló, Egyetértés – ezek a nagy lapok. Azért nagyok, mert takaródzani lehet velök. Légrády Károly csinálja meg az első „kis lapot“ a Pesti Hirlapban, csakhamar megszületik a második, a Budapesti Hirlap. Szerkesztője, Csukássy József, s vele az egész szerkesztőség a Pesti Hirlapból szakad ki: egy szép napon kiadó és szerkesztőség összekülönbözik, s egy-két hónap mulva megszületik a második kis lap. Kezdetben a nagy lepedős ujságok lemosolyogják a „kis lapokat“, a közönség is mintha ingadoznék. Csak lassanként eszmél rá, hogy valamiképpen „nem singgel mérik az embert“, azonképpen az ujság belső értékét nem nagy lepedő formája teszi. A nagy lepedős ujságok komolykodók, nagyképüsködők, végtelen hosszu hasábjaikba nem eresztik be a csipkedős karcolatot, a vidám, enyelgő csevegést, ám a kis lapok fürgék, elevenek – s hogy a Budapesti Hirlap mellett maradjak: ennek a kis lapnak Rákosi Jenő és Kaas Ivor irják a vezércikkeit. Rákosi Jenő kezdettől máig, – félszáz esztendő legnagyobb publicistája a mi falunkban. Ő az, aki mindig megérezte s megérzi, mi foglalkoztatja az emberek lelkét, s másnap megjelenik a vezércikk, melyre minden olvasó rányomja a pecsétet: lelkemből beszél; ha irni tudnék, erről irtam volna, szórul-szóra ezt irtam volna én is…

Mindig első személyben beszél az olvasóhoz, vonal fölött és vonal alatt egyaránt; amott névtelenül, jegy nélkül, emitt – ő a jegye. De ne irna első személyben, ne használna jegyet a vonal alatt, a figyelmesebb olvasó a bevezető sorokban megállapitaná: ezt a cikket Rákosi Jenő irta, senki más.

A könyvnek talán sohasem volt akkora becsülete, tisztessége, mint a Budapesti Hirlap pályafutásának első decenniumában. A „kis lap“ tárcarovatában sürün jelennek meg a könyvkritikák, amelyekben a pajtáskodásnak nyoma sincs. Még kevés az iró, kevés a könyv, s az igazi talentum nem hasztalan kopogtat a Budapesti Hirlap ajtaján: Rákosi Jenő az, aki az ajtónak mindakét szárnyát kinyitja, meleg öleléssel fogadja a jövevényt. Amily kegyetlenül pőrére vetkőzteti a felfujt nagyságokat, oly nagy szeretettel öltözteti diszbe a névtelen talentumokat. Nem mindenik fölfedezése váltja be a hozzáfüzött reménységet, de megállapitható, hogy nem a félszemü jövendőmondó látott rosszul – a fölfedezettet a fölfedezés vagy elbizakodottá tette, vagy kedvezőtlen szelek sodorták el az irodalom mezejéről.

Forró meleg nyárban indul utjára a Budapesti Hirlap: ennek ajtaján kopogtatok be. Rákosi Jenő még a Népszinházat igazgatja, az Erzsébet-szállóba nagyritkán látogat el. A szerkesztő, Csukássy József, beteges ember, szomoruan üldögél a kis asztalka mellett: gyengén szállingóznak az előfizetők. Ő és Rákosi az alapitók, ketten – ha jól emlékszem – 30 ezer pengő forintot tettek össze; vajmi kis tőke még ezidőben is. Ellenben nagy tőkével dolgozik Légrády, nem sajnálja a papirost s a Pesti Hirlap két-három annyi papirost ád a nyájas olvasónak, mint a Budapesti Hirlap, mely 8–12 oldalon szegénykedik. Forró meleg nyár, az előkelő közönség fürdőn, a gazda arat, a nagyváros magas falai közt ragadt emberek álmosan lézengenek: kinek kell most egy uj kis lap? Semmi, de semmi nem történik, amivel ezt az álmos népet felrázni lehetne. A képviselőválasztás? Ezen már túl vagyunk. S ha nem volnánk is túl, a jelölteken kivül ez kit érdekel? Bizonyos, hogy a szabadelvüpárt óriási többséggel jön be. Bizonyos, hogy bejön az ellenzéknek is egy maréknyi csapata – Tisza Kálmán kegyelméből. Bizonyos, hogy nemcsak az én főispánom fiát emeli vállára a nép, az Istenadta nép, de a te főispánodét is, az övét is. Mondjad erre: nem jó uton haladsz, magyar! – kit érdekel ez?

Igen, szomoruan üldögél a szerkesztő a kis asztal mellett. Német ujságok vegyes rovatát böngészi, az érdekesebb apróságokat kivágja, szétosztja munkatársai közt. Már hihetetlenül bátor fiu vagyok: mindössze háromszor sétáltam el az Erzsébet-szálló előtt, s Isten nevében, előre! kiáltással fölmegyek a második emeletre – nem is kell kopogtatnom, nyitva az ajtó. Szomoru arc a Csukássy József arca, de szelid kék szeme bátoritó, az első szavak eldadogása után folyékonyan mondom el a mondókámat.

– Hát, tárcát hozott.

– Azt, szerkesztő ur.

Átveszi, belepillant, tetszik a – cime. „Székely Gastein“: a kis tárcának ez a cime. Gasteinnak tettem meg egy nyomoru kis, szegényes fürdőt. Szejke fürdő az igazi neve. Orbán Balázs a gazdája. Hiszen, lehet, hogy a vize vetekszik a gasteinival, magának a fürdőnek képe szánalmas vala. Omnibuszon járt ki Udvarhely uri népe, állandó vendége alig akadt. De én nagy szeretettel cicomázom fel a Székely Gasteint s másnap a tárca meg is jelent.

Sok esztendő multán, amikor könyvet könyvre irtam, azt mondja egyszer Apponyi Albert:

– Olvastam legujabb könyvedet. Szép, igen szép. De csakugyan olyanok a székelyek, mint aminőknek rajzolod?

– Nem, – mondtam én, – de szeretném, ha olyanok lennének…

Bizony, Székely Gastein sem az volt, aminek rajzoltam, de szerettem volna, szeretném ma is, ha olyan lenne!

De az a fontos, ugy-e, – legalább reám – hogy az első lépés sikerült. Nem ismerek magamra: már nem sétálok fel s alá az Erzsébet-szálló előtt, egyenest nekivágok a kapunak, két-három lépcsőt ugorva rohanok a második emeletre, bátran lépek be a kis szobába, ahol ugy ül, üldögél a szerkesztő, mintha székéhez volna szegezve – és nyirja, nyirja a bécsi ujságok vegyes rovatát… Az elhagyott édes anyaföldből táplálkozom: sorra szedem a székely fürdőket, amelyek mind világhirüvé varázsolódnának, ha idejönne az a bizonyos – angol… A hiuságom arra ösztökél, hogy a nevem alatt irjak, de hiuságomon győz a csupa e hangzós névtől való félelem. Milyen furcsán hangzik az én nevem! Az olvasó bizonyára szótagolni fogja a nevemet, sőt össze-vissza forgatja is, igy ni: Be-neked Elek. Ha Miklósnak keresztelnek! Kicsi korom óta ez a kedves nevem, egyszer meg is rikattam édesanyámat; mért hogy Miklósnak nem kereszteltek… Hosszu tusakodás után Székely Huszár név alá rejtődzöm. Megillet ez a név: apám, nagyapám, ükapám mind székely huszár volt. Igaz, hogy engem bakának sem vettek be, amit el is keseregtem az Üstökösben:

 
Amennyi ősöm, mind huszár vala,
Remegte kardját török, francia.
Bakának se vett bé a kapitány –
Tagadd meg véred, édes jó apám!
 

Mindegy: megillet, meg, a Székely Huszár nevezet. De közben Csukássy egy francia könyvet nyom a kezembe, amely könyv tele van hamisitatlan francia malacságokkal, hogy azokat magyar földbe plántáljam át. Enyhitve-szeliditve is kópéságok ezek, bizony, nem fiatal lányoknak való olvasmányok s nem Székely Huszárhoz illők. Ujabb álnév alá rejtődzöm: Kópé név alatt plántálom át a kópéságokat. A magyar lelkü, nemes hangu ujságból visszataszitóan rinak ki ezek a sikamlós apróságok, de szegény, szomoru szerkesztő mit csináljon? Kipked-kapkod, keresi a közönséget, ám a közönség vagy fürdőzik, vagy alszik, s hála a jó Istennek, kópéságaimnak vajmi kevés az olvasója. De vége a forró meleg nyárnak, itt az ősz, Rákosi Jenő elbucsuzik a Népszinháztól s fanatikus magyar lelkének minden kincsét a „kis lap“ – ban szórja szét; ő emeli nagy lappá, a legnagyobbá a kis lapot, ő kiált megállj-t a kópéságoknak; ami vidámság fölcsendül ezután, nem zavar harmóniát; a magyar földben, a magyar lélekben, a magyar szivben gyökeredzik az. Tulajdon öccse, Rákosi Viktor deriti hangos kedvre, ropogós kacagásra a komolykedvü magyart, s csak gyöngehangu szekundáns mellette a búsbeteg tejen nevelt tékozló fiu.

Sipulusz és Székely Huszár az ujság Benjáminjai. A kis gárda csupa fiatal legény, harminc év körül járó a legidősebb munkatárs: Berényi László. Az egyetlen zsidóember köztünk, tetőtől talpig magyar zsidó. Arca, szeme csakugy ragyog, amikor a hirtelen feltünt Mikszáthról beszél; lót-fut, veri a nagydobot mellette, s ha nem csal emlékezetem, dicshimnuszt ir a Jó palócokról, dicshimnuszt – a Közgazdasági rovat vezetője. Micsoda világ, micsoda világ! Vajjon feltámad-e még valaha?

A segédszerkesztő: Szokolay Kornél. Dzsentelménnek hivjuk, mert valóban az is. Angol lordnak alig lehet választékosabb az öltözete, mint az övé. Mintha skatulyából huzták volna ki, oly tiszta, oly előkelő, s a mi fő: az a lelke is. A magyaron kivül három nyelven beszél és ir: németben, franciában, angolban egyként otthonos. Stilusának nincs szine, ereje, de tiszta, szabatos. A külső politika a mezeje – nyilván arról ábrándozik, hogy egykor mint diplomata fogja szolgálni a hazát…

Külső megjelenésben Szokolay merő ellentéte Balogh Pál. Túladunai előkelő család sarjadéka, érzékeny, finom lélek, ideges, mint a versenyparipa. Amint szép gyöngybetüit a papirosra pergeti, minden hangos szóra megrezzen, szinte megrázkódik, aztán visszazsugorodik az asztalára, tovább pergeti gyöngybetüit. Irásában semmi törlés – neki az irása olyan, mintha, skatulyából huzták volna ki. A ruhájára – semmi gondja. Nem lehetetlen, hogy benne hál. Fekete, göndör haja csak akkor lát fésüt, ha nagy időközökben fodrász kezére bizza. Apátlan, anyátlan árvaként nőtt fel, de seregszámra van túl a Dunán nagynénije, nagybácsija, ezek „halnak, halnak, egyre halnak“, minden halál örökséget jelent, s Pali, a gyermeklelkü Pali minden örökségre ujabb életprogrammot csinál: igy meg ugy osztja be a vagyonát, ezt vesz, azt vesz, igy meg ugy rendezkedik be. De az életprogrammból csak az első pont valósul meg: ez az első pont egy rend igen elegáns öltözet, egy fényesre vasalt ing, egy szép nyakkendő, egy cilinder, a tisztára mosott, ragyogó fekete göndör haj, s ezzel vége. Mintha forró, meleg kőre öntené, ugy párolog el kezéből a pénz, Isten tudja, hová, merre. Alig telik el két-három hét, gyürődött a kabát, nadrág, a gallér.

Rákosi Jenő operettet ir: Szélháziak a cime. Van ebben egy kuplé, melynek ez a refrénje: Tessék, mily rimet ád! A jókedvü Sipulusz e kuplé mintájára az összes munkatársakat végigkuplézza s Balogh Pálnak ez jut:

 
Az ing ugy szép, ha tiszta,
Balogh Pál zsurnaliszta.
Tessék, mily rimet ád,
Tessék, mily rimet ád!
 

Pali mosolyog, oly ártatlanul mosolyog, mint a gyermek – aminthogy az is ő. Mintha álomból ébresztenék fel, oly csudálkozva néz körül: hát csakugyan ugy szép az ing, ha tiszta?

Ez a gyermeklelkü, magára nem vigyázó ifju az ujság harmadik vezércikkirója. Nem kiabálósak az ő vezércikkei, de igen komolyak, magvasak, erőteljesek s komoly magyar hang csendül ki minden sorából. Sem szóval, sem tollal nem öl, s bár csak nagyritkán láttam keztyüt a kezén, olvasván cikkeit, vélnéd keztyüs kézzel ir. Iskolás példája annak, hogy igy is meg lehet mondani az igazat.

Meztelen kézzel, sőt meztelen karddal vagdalkozik Bodola Sámuel erdélyi püspök unokája: Kacziány Géza. Annak a Bodola Sámuelnek az unokája ő, aki anno 1835-ben a nagybaconi templom szószékéről hirdette V. Ferdinánd dicsőséget, merthogy az ő dicsőséges uralkodása alatt jött bé a ló nélkül járó vaskocsi… Végigverekedte a bosnyák háborut s gyakran ölti fel a hadnagyi uniformist, nem hivalkodásból, csupán azért, mert hol párbajozó fél, hol párbajsegéd. A megtestesült, helyesebben: megmerevült Becsület ez az ifju; jaj annak, akit tolla hegyére tüz. Amilyen kérlelhetetlen az egyenes utról félresiklottak iránt, oly hüséges, megbizható barátja tud lenni a makulátlan embereknek. Az ujság ifju legényei közt az ő hadifelszerelése a legteljesebb: ő a legotthonosabb a magyar és idegen irodalomban, a magyar históriában, különösen a 48-iki szabadságharc történetében. A német és az angol nyelvben tökéletes: a németnek később professzora, majd bucsut mond a tanári katedrának, angol nyelven tesz papi vizsgát, s Bodola Sámuel püspök unokája Amerikában hirdeti Isten igéjét az odaszakadt magyaroknak…

Ime, a kis lap legénysége. A vezérek: Csukássy, Rákosi, Kaas Ivor báró, negyven év körül járó emberek, a beteges Csukássy kivételével erejük, képességük legjavában. Hogy Rákosi Jenő egy leültében vezércikket s tárcát ir, ezen ma már nem csodálkozom: ez a szivós, elpusztithatatlan erejü ember aggastyán korában is megcselekszi azt. A nemzet most készülődik az ifju erejü aggastyán ünneplésére, most, amikor a móricztanyai csendes fészekben éppen az ő kivételes alakjához jutott el a pennám: a rá való hálás emlékezésben küldöm neki az egy szál virágot – hontalan öreg embertől ennél több nem telik.

Ihol, jön a „dán báró“, a fanatikus magyar Kaas Ivor. Szeliden mosolygó kék szeme fölött vastag pápaszem villog, szinte alázatos meghajlással lép be, kérdvén: „Mi a parancsolat és rendelet?“ Felváltva ir vezércikket a „kis lapnak“ s a nagy lepedős Pesti Naplónak, néha egy nap mind a kettőnek. Rövid mondatokban ir s minden mondat végén bunkó a pont. Ha tüzbe hozzák, épp ily rövid, fel-feldobott mondatokban támad ez a szelid, leányos lélek. Minden mondatra fel-fellendül ökölbe szorult karja, ajka széle kék szint játszik: alig ismerek rá. Talán épp az előző pillanatban ölelgetett a karjával, dédelgetve, cirógatva: Kis székelyem, kis székelyem… Néha rimtelen prózában irja cikkeit: magas szárnyalásu ódák ezek, igazi poéta lelkéből szárnyalók. Nemes ember a szó nemes értelmében. Poéta – a szó való értelmében; lantjának hangja hol harci riadó, hol altató dajkadal.

Hálás szivvel, könnyes szemmel gondolok reá.

A kis lap az Erzsébet-szállóban nyaral, a Haris-bazár szobácskáiban „őszöl“, de már a Kalap-utcában telel. Félig-meddig a saját házában, mert a kétemeletes ház fele a – Csukássyé. A földszinten, tágas szobákban rendezkedik be a legénység, a kiadóhivatalnak még mindig elég egy kis szoba. Itt huzódik meg a később oly hatalmas Zilahi Simon. Itt ollózza ki más lapokból a hirdetést – csalogatónak. Itt forditja le a Spottpreis-t gúnyár-ra, megcsinálván ezzel a „kis lap“ első Leiterjakabját, de Sipulusz hamar tullicitálja: diszinas-nak forditván a gála diner-t. Ott, a Kalap-utcában lesz az eddigi lógós munkatársból valóságos belső munkatárs – 25 pengő forint kezdőfizetéssel. Itt dicséri meg Rákosi Jenő egy akadémiai tudósitásomat s emeli fel a fizetésemet 35 pengő forintra. Jókor, mert föld után föld siklik ki a lábam alól, édes apám kezd érdeklődni a tanári diploma iránt, a tékozló fiu meg diploma helyett a „kis lap“ tiszleletpéldányával kedveskedik… Vigan uszom át a telet, van jó meleg hazai zekém, mely, Sipuliusz szerint, oly kemény, hogy le kell tenni a földre s ugy megáll, mint egy márványszobor. A zekével kapcsolatban Sipulusz mindjárt meg is keresztel Zeké-nek: rám ragad, rajtam is ragad a név ifjukori barátaim körében. Jól köszönt be az uj esztendő, megünnepeljük a harmadik ezer előfizetőt, nem telik belé egy esztendő, talán egy fél sem: a hatodik ezret is. A szomoru emlékü tiszaeszlári pörnek nyilván jó része van ebben. Ez a per fellenditi az olvasókedvet, de ezt csak megállapitom – gyerünk tovább. – Beszélj, kis fiam, Kainról, biztatta első elemista fiamat a pap. – Ó, az igen rossz fiu volt, arról nem szeretek beszélni, – mondta Marcika. Ilyen rossz fiunak tartom én is a tiszaeszlári pert: nem e könyvbe való.

Sokkal szivesebben beszélek a Budapesti Hirlap ama számáról, melyben külön mellékletet szentelt Petőfinek, a dunaparti szobor leleplezésének ünnepére. Mely nagy hasznát vettem Gyulai Pál egyetemi előadásainak! Az ő előadásai nyomán irtam meg Petőfi életét és költészetét, s halljatok csudát! ezer példány kél el az ország szivében az ujság e számából. Ezer példányra emelkedett az egyes elárusitás s többé nem is szállott alá. Folyton-folyvást emelkedett. Ime, hatezer előfizető, ezer példány elkél a trafikokban – nagy siker ez, az Urnak 1882-ik esztendejében. A mai nemzedék mosolyog rajta, nekünk ünnep volt ez, családi ünnep.

A munkatársaknak nem kell fizetésjavitásért kunyorálniok: az előfizetők számával együtt növekedik a fizetésük. A második esztendőben már nyolcvan pengő forint a legénység havi zsoldja, a harmadikban száz pengő forint. Már önérzetesebben lépünk Zilahi bácsi elé – előlegért. Mert mióta az ujságirást feltalálták, mindig volt előleg és lesz minden időkben.

Vezető ujsággá emelkedik a Budapesti Hirlap, a magyar vezető osztály ujságja lesz, pedig csak egy kis gárda irja, de ennek a kis gárdának a vezére Rákosi Jenő. Csaknem minden hazafias, nemes akciónak ő a kezdője, ország elé teregetője, a szunnyadó magyarság ébresztgetője. A vezér az ő csudálatos hangszerén a maga lelkességét belemuzsikálja a szivekbe s a nehezen mozduló magyar zsebéből aranyat, ezüstöt muzsikál ki, ma a védekező erdélyi magyarságnak, holnap a hazavágyakozó csángómagyaroknak.

Életem legszebb emlékeinek egyikét köszönhetem a bukovinai csángók hazatelepitéseért kezdett és nagy lelkességgel végigcsinált akciónak. Évtizeken keresztül hallatszik át az északkeleti határon idegenbe bujdosott véreink bús sóhajtozása, könyörgése: Magyar testvérek! Vigyetek haza, az édes anyaföldre! Évtizek multán dobbannak meg a szivek, kormánynak, parlamentnek, az egész magyarságnak a szive, nyilik meg az ország kapuja testvéreink előtt – Rákosi Jenő az, aki szüntelen izgatja a magyar sziveket s nem szünik meg nemes izgatása, mig meg nem nyilik az a nagy kapu.

*

Háromtagu deputáció megy Bukovinába, a magyarruhás Odescalchy Arthur herceg a vezető. Magas termetü, széles, erősvállu ember a „csángó herceg“, két 23 éves ifju az adjutánsa, nyulánk, vékony legény mindakettő. Szádeczky Lajos az egyik, aki már egyszer ellátogatott a csángó testvérekhez, én vagyok a másik. Egy az, hogy székely, más az, hogy ujságiró, az egyetlen székely ujságiró vagyok ez időben, érdemesit a kiküldetésre. Galicián át, lassan mendegélő vegyesvonaton jutunk el az idegenbe szakadt testvérek sivár földjére. Budapest uccáin már ibolyabokrétásan páváskodott az uri nép, amikor elindultunk, itt még alszik a természet, nem akar ébredezni, pedig husvét nagyhetében vagyunk. Hóvihar fogad, kietlenség, szegénység, több ennél: nyomoruság képe tárul elénk mindenütt, amint a köves, patakrongálta mezei utakon egyik faluból a másikba döcögünk. Nem, itt nem akar nyilni a tavasz, de kinyilt e sokat szenvedett, hontalan emberek szivében: szebb jövendő képe mosolyog feléjük.

Andrásfalván, a kálvinista pap hajlékában verjük fel a főhadiszállást. A szegényes parókia mellett szegényes Istenháza: ide vezet első utunk, megindultan hallgatjuk Isten szolgájának hálaadó imáját. A templom megtelik örömében siró emberekkel: csupa fehérharisnyás székelyek a férfiak, háziszőttes rokolyát, vizitkét viselők az asszonyok. Azt hiszem egy pillanatra, hogy a magyarhermányi templomban vagyok: az ősi viselethez itt is, ott is hü maradt a nép. Száz esztendeje mult annak, hogy Bukov generális, a „székely hóhér“ vérengzése elől e kis szigetre bujdosának s im, a sziget az idegen tengerben magyar maradt, sőt – halljatok csudát! – más fajtáju emberek egész seregét olvasztá magába! Nyelvük zamatos székely-magyar nyelv s nem egy szókincset őriztek meg, amely „odahaza“, az őshazában szőrin-szálán elveszett…

Négy magyar falut találunk: Andrásfalva, Hadikfalva, Józseffalva, Istensegits. Volt egy ötödik is: Fogadjisten, de ez ama négy falu közt eloszlott az idők során. Mind a négy falunak van néhány jómódu gazdája, a nagy többség azonban földhözragadt szegény: verejtékük keskenyre szabott földecskére hull. Moldvában, bojárok uradalmain izzadnak nyáron a téli kenyérért. Hosszu itt a tél, a nyári szerzemény nem elegendő: mind adósai a bojároknak s jórészt adósság fejében izzadnak tavasz nyiltától őszi betakarodásig – esztendőről esztendőre igy éldegélnek, igy tengődnek szegények.

Nem elég, hogy összeirjuk a hazavágyakozók nevét, a bojárok kezéből ki is kell váltanunk őket. Két heti munka ez a szomoru összeirás, az adósságlevelek kiváltása: a csángó vezér oldalán a nagy fekete bőrtáska mindegyre kiürül. Mi boldog-büszkén kiáltja egy legény, amint a bankókat leolvassa neki a herceg: Visszamecskentem ezt én a bojárnak, fenséges herceg ur! Már mint hogy – visszadobja.

Az osztrák kormánnyal megvan az egyezség a csángók hazatelepitésére, de a hatóság folyton akadékoskodik. Nem elég neki az egyszerü eltávozási igazolvány, utlevelet akar váltatni a kiéhezett arcu emberekkel s hosszas táviratváltások, magyarázgatások után ismerik el, hogy nem külföld Ausztriának Magyarország… Az akadékoskodás érthető: sok ezer munkáskezet fog elvesziteni Ausztria. Husvét szombatjára virradunk s most tünik ki teljes megrenditőségében a nép nyomorusága: ritka kemencében sül ünnepi kalács. Lelkem hazaröppen az én kicsi falumba, ott e pillanatban a legszegényebb ember kemencéjében is lobog a láng: egész hétre való kalács sül benne.

S mert hazaszáll a lelkem, az ünnepi kalácsról átröppen ama bús husvétszombatjára, amikor a tékozló fiu halálos komolysággal készült a meghalásra. Hirtelen beborul az ég fölötte, egész nap igen szomoru s álmatlanul vergődi át a feltámadás ünnepére virradó éjszakát. Ma két esztendeje… De megkönyörül rajtam az álom angyala, puha kezével lesimitja szempilláimat, abban a pillanatban, amikor derengeni kezd az ég. Annak a pillanatnak a fordulóján, amikor szivemhez nyomtam a pisztoly csövét. Igaza van a nótának: Álom, álom, édes álom. Édes a hajnali álom. De édesebb a szerelem, Mikor babámat ölelem… – im, most álmodom életem legszebb, legédesebb álmát. Virágba borult almafa tövén fekszem, félig lehunyt szemmel szendergek s egyszerre csak fölém hajlik egy aranyszőke haju leány, mosolyogva ejt mellemre egy szál égő piros rózsát és eltünik, mint az – álom. De hiába tünik el, most már bizonyos vagyok abban, hogy ő is szeret. Most már bizonyos vagyok abban, hogy enyém az Élet, ember vagyok, férfi vagyok, a tékozló fiu meghalt, embernek, egész embernek támadott fel. Hol van, Halál, a te diadalmad?! Hol van, koporsó, a te fullánkod?! Mely nagy, mely szép dolgokat fogok cselekedni, ha fejemet pihenni az ő ölébe hajthatom! Az édes anyaföld s az ő szerelme: e két termékeny talajból fog táplálkozni a lelkem, innen merit uj erőt, uj hitet – ó de szép az élet!

*

Napról napra erösebb, mélyebb a szeretetem e szegény, elhagyatott nép iránt. Ugy szeretném megosztani vele a boldogságomat, hadd kiáltaná ő is velem: ó de szép az élet! De csak az én szivem kiabálja, a nép lelke kétség s reménykedés közt hánykolódik: a nyomoruság, a szolgaság földjéről csakugyan az igéret földjére viszik-e?.. Családok szakadnak ketté, öreg szülék itt maradnak, mig hir jön az éfiaktól az uj régi hazából: vajjon mehetnek-e utánok? A módosabb rendüekből is készülődik néhány, hogy széttekintsen a régi hazában: addig nem adják el földjüket, mig valahol a Tisza-Duna mentén mást, ennél jobbat nem találnak. Tépelődnek: menjenek, ne menjenek. Igy tépelődhetett ezer év előtt Árpád népe is. Három testvérrel ismerkedünk meg Istensegitsen: mind a három „nagybirtokos“. Száz-kétszáz holdon gazdálkodik mind a három s a fiatalabbik már bolti nadrágos, beszél németül is, mivelhogy a radautzi polgári iskolát végezé. A falutól jó messzire a tanyája, 200 holdas földjének közepén a csinos tanyaház, félurias a belseje. Bent, a faluban laknak a bátyjai, fehérharisnyások, de első tekintetre látszik a jó mód magukon is, házukon is. A legidősebb öles termetü ember: négy szürke csikóval várja a csángó herceget a hadikfalvi állomáson. A szekere parasztszekér, de pompás szénaülés a derekában. Azzal tiszteli meg a herceget, hogy állva hajt Hadikfalvától Istensegitsig, oly szilárdan áll, mintha ércből volna öntve az egész ember, pedig a szekér veszettül táncol a lelket kirázó köves uton, a négy szürke meg repül, mint a madár. Lovaslegények vágtatnak a négyes előtt, durrognak a pisztolyok. A két adjutáns szekerére felkapaszkodik egy vén ember: hiába biztatjuk, hogy üljön be a szekér derekába, a szekér oldalán ül, s háromszor is megtölti előltöltős puskáját, durrogtat, vivátozik az öreg, közben folyton beszél, árad szivéből a boldogság patakja. Bizony, nem csudálom, hogy ezt az őserőt nem szivesen engedi el az osztrák.

László István az istensegitsi plébános, az ő udvarára hajt be Szőcs uram. Évek óta dolgozik ez a derék pap saját maga ellen: irja, folyton irja a leveleket, hogy vigyük haza az ő népét. Jól tudja, hogy meg fognak fogyatkozni a hivei, megcsappan a jövedelme, de ő tovább munkálja népe javát – nemcsak Istennek, népének is hü szolgája ő. Litterátus ember, gyüjtögeti a csángó nép meséit, dalait, meg is ajándékoz néhány szép nótával s egy igen érdekes népmesével, amelyről később kitünik, hogy Déloroszországból hozta valamelyik csángó fuvaros. Moldovába aratni, Déloroszországba fuvarozni jártak a csángók – igy vándorolt át Bukovinába Péter és Pál, a szegény és a gazdag jobbágy, meg a földesur elmés meséje, Bukovinából – Budapestre: itt lett csángómese megjelöléssel egyik ékessége első mesekönyvemnek, a Székely Tündérországnak. Telt, mult az idő, a párisi Figaro-ban fedezte föl Riedl Frigyes mint orosz népmesét, nyomban át is ültette s belevette az Olvasókönyvébe. Lehr Albert volt az Olvasókönyv egyik szerkesztője, s amikor a mese már ki volt szedve, Lehr Albert kisfia kezébe veszi a kefelevonatot, rábukkan a mesére, olvassa s szalad az apjához: Hiszen ez az orosz mese benne van a Székely Tündérországban! Nosza, kidobták az „orosz“ mesét s helyébe az én „csángó“ mesém került. És azóta vándorol az orosz mese olvasókönyveken, hegyeken-völgyeken, erdőkön, mezőkön, tengereken át – Isten tudja, hol, merre jár… Ime, ez a mesevándorlás, nyájas olvasóm.

*

Végtelen hosszu vonat pöfékel a hadikfalvi állomáson, tenger nép verődik össze, ki szekéren, ki gyalogszerrel hozza cókmókját, némelyik a macskájától sem tud megválni; hát az ágyától, a szövőszékétől, a guzsalyától az asszonynép hogy tudna megválni? A férfiak elhozzák kéziszerszámaikat: kaszát, kapát, ásót, villát, fejszét – mindent. Napszámosember a hazavándorlók zöme, lehetnek vagy négyezren; hazavándorlók és ittmaradók keserves sirása felhat az egekig. Csak már indulna a vonat! Még öt perc s ekkor szalad a herceghez egy legény s egy leány.

– Istálom, – panaszolja a legény, – ez a leány az én hitös jegyösöm. Az anyja nem akarja engedni, mig a pap előtt is meg nem hitöltünk.

– Hát mért nem hiteltetek meg?

– Nem vót rá időnk.

– Nem?

– Nem istálom, mer’ ahajt a minap keresztelkedtem ki, nem vót idő a kihirdetésre s emián a plébános ur nem akar meghitölni.

– Sebaj, fiam, – mondja a herceg – majd meghiteltek Magyarországon.

Megnyugtatja az anyát, a jegyesek egy-kettőre fölreppentek a vonatra.

Ámulva-bámulva néztem a kikeresztelkedett csángó legényt. Épp olyan fehérharisnyás, zekés, báránybőrkucsmás legény volt, mint a többi; épp ugy csángó arca volt, mint a többinek; minden szava, mondása, szintiszta csángó-székely. Ha eddig nem tudtam, most szinről szinre láttam, mi az a faji beolvadás. De még csak egy esztendeje mult a lelkeket felkavaró tiszaeszlári pernek, s apró epizódokat irván a Budapesti Hirlapnak az indulás napjáról, az utolsó pillanat epizódjának ezt a megnyugtató cimet adtam:

 
Hozunk egy zsidót is,
– de kikeresztelkedve.
 

*

Hegyen-völgyön lakodalom: Kárpátoktól az Aldunáig tenger nép várja csángó testvéreinket minden állomáson. Tenger nép – tyukkal, kaláccsal. Honszerző Árpádot csak sóval és kenyérrel fogadták a meghódolt népek, a hazavándorlókat tejbe-vajba fürösztik. Legenyemihályi az első állomás: hajnalban érünk oda. Már este kigyülekezik uri rend és közrend, áttáncolják az éjszakát, bortól és örömtől mámorosan ölelik keblükre a „testünkből való testet, a csontunkból való csontot, a vérünkből való vért“. Az egy-kétperces megállásokból 20–30 percek lesznek, nem eresztik tovább a vonatot, amig lelkes dikciókban ki nem öntötték szivük nagy örömét s fel nem dobálták a kocsiba a taligakerék-kenyereket, a patyolatfehér kalácsokat, szalonnát, sonkát, töltött tyukot, ropogós-pirosra sült malacot – s a jó Isten tudja, még mit. De a mi kocsinkra senki sem gondol: magától értetődő, hogy tele van az minden jóval, s a magyar határtól Nyiregyházáig a csángóvezér meg adjutánsai egy falat nem sok, annyihoz sem jutnak. Este ettünk utoljára, valamelyik galiciai állomáson: a lengyel testvérek traktáltak meg ott. A tokaji állomáson Tokaj legdrágább kincsével kedveskedik a szónok: ezüsttálcán nyujt át a hercegnek egy pohár bort. Jó volna lenyomtatni egy falat kenyérrel, ám ez rontaná a pillanat ünnepiességét, s a jó herceg fanyar mosollyal telepedik vissza adjutánsai közé. Kéket-zöldet lát a vezér szeme is, az adjutánsoké is. Végre beszuszog vonatunk a nyiregyházai állomásra: ott nemcsak dikcióval, de nagyuri ebéddel is fogadnak Szabolcs vezér ivadékai; estére Debrecen vár – nem kell éhen halnunk a hazáért. Szolnokon hajóra telepitjük testvéreinket: mind fáradtak, kimerültek vagyunk, isteni érzés a csendesen, lágyan ringató hajón megpihenni a gyötrelmes dinom-dánom után. Fülem ugy megtelt Legenyemihályitól Szolnokig dikcióval, szüntelen hömpölygő e-éljen – e-él-jen zugásával, bugásával, hogy ezt a zugást-bugást hallom szendergés közben is. Este köt ki Szeged mellett a hajó. Szőke Tisza partja nappali világosságban ragyog, az alig három esztendeje romokban hevert város diszbe öltözött: zászlók lengenek a frissen épült palotákon, gyertyák lobognak az ablakokban – „Szeged már szebb, mint volt“. Önkéntelen elmosolyodom a királyi mondáson: „Szeged szebb lesz, mint volt“. Ennek a mondásnak akkoriban az egész nemzet tapsolt, talán sokan sirtak is örömükben, mint a negyvenes években a tekintetes „karok és rendek“, amikor V. Ferdinánd néhány keservesen bemagolt magyar szót eldadogott. Igen, Ferenc József ellátogatott a romjaiban heverő Szegedre, nézte, nézte, hosszan nézte a szörnyü pusztulást, a szemfüles ujságirók meg izgatottan lesték, vajjon mit mond a király. De a király hallgatott. A király nem mondott semmit.

– Már pedig – izgultak a Pestre visszatérő ujságirók – a királynak kellett volna valamit mondania. A nemzet lélekzetvisszafojtva várja: mit mondott a király. Nem mondott semmit? Majd mondatunk vele mi!

Egész uton azon tanakodtak: mit adjanak a király szájába. Egyik egyet, másik mást javasolt, végezetül megállapodtak ebben: Szeged szebb lesz, mint volt. Egy fürge eszü s fürge járásu, apró ember fejében született a királyi mondás, méltó egy király lelkéhez: Sasvári Árminé a fej. Nem az első kegyes hazugság ez a magyar nemzet történetében, nem az első altató, bolonditó szer, amivel a hiszékeny magyart áltatgaták, bolonditgaták…

Az Olvasókönyvek szerkesztői a Szegedről szóló olvasmányba hüségesen beletoldják a királyi mondást. Hiszen királyinak – királyi, de egy kis fürge zsidó ujságiró a gazdája – deleatur!

Nem tudom, milyen volt Szeged az árviz előtt, milyen az árviz idején, most csakugyan szép volt, szebbnél is szebb. Szeged falai közt találtam a legmelegebb magyar sziveket, – ó, és Szeged porában játszadozott az az aranyszőke haju leányka, kinek életem legszebb álmát s mind e mai napig legszebb valóságát köszönhetém…

…Már nem tudom, melyik nagy szálló termében, teritett asztalok várnak. Végeláthatatlan hosszu asztalok. Elől megy a herceg, karján a felesége, aki Debrecenig ment szerette párja elé – utána az adjutánsok. Egyszerre csak átölel egy termetes civa, jobbról-balról megcsókol: lelköm csángóm, édös csángóm! – s egy ezüst forintost nyom a markomba.

– Ó, ó, köszönöm, kedves néni, de van nálam szegényebb csángó is, mondom megindultan, s mindjárt tovább is adom az ajándékot egy igazi csángónak.

Csizmásan, báránybőr-kucsmásan jöttem el Bukovinából – igy értem Szegedre: ez a báránybőr-kucsma szerezte meg nekem az első meleg szót, az első meleg csókot, – ó de szép, ó de meleg szivü város ez a Szeged!

Nem, nem tudom, milyen volt Szeged az árviz előtt, milyen az árviz idején, de nekem ma szebb, mint valaha lehetett. Isten áldjon, csángó testvérek! Már nálam nélkül is eltaláltok az Aldunára. Vissza, vissza Pestre!

Meg kell tudnom: igazat jelent-e a husvéthajnali álom.

MÁSODIK FEJEZET

Ebben szó lesz ifju óriásokról, egy rövid, de igen szép meséről, ezzel kapcsolatosan a fészekrakásról

A Ferencrendiek bazárában van egy vendéglő: annak különszobájában vacsorázik minden hétfő estéjén egy héttagu társaság. Csupa ifju óriások, a legidősebb köztük harminc év körül jár: Keszler József, a Nemzet szellemes, éles tollu szinikritikusa, aki röviden Keszi-nek neveztetik. Fekete haja, szakálla göndör; ha Székelyországban találkozom vele, örménynek nézem, nem zsidónak. De a Csalányi-vendéglő különszobájában, a Kammon-kávéház különasztalánál látom őt és élvezem estéről-estére elméjének sziporkázását, csodálom a vitatkozásban legyőzhetetlenségét: már van annyi fajismeretem, hogy csak zsidófajtáju embernek vált ily hirtelen, villámfényszerüen az esze.

A társaság többi tagja 22–24 év körül járó; négy közülök most bontogatja szárnyát mint szépiró: Ambrus Zoltán, Kozma Andor, Rákosi Viktor, s e könyvnek irója. Marad még kettő: Heltai Ferenc és Darvai Fülöp. Amaz a Nemzet közgazdasági rovatának vezetője, emez ugyane lapnak zenei kritikusa. S mert ma a kiváncsiság gócpontjában horgaskodik a? – ki mely felekezethez tartozik, ime: Ambrus Zoltán és Rákosi Viktor keresztény-katholikus, Kozma Andor s én keresztyén-református; az élő öreg Keszler, a néhai Heltai és Darvai helyett bocsánatot kell kérnem: ők – izraeliták. Bár a t és a ty által kettészakitva, többségben vagyunk mi fajmagyarok, de ha igaz, hogy Szent László király tul a Dunáról telepité a székelyeket a keleti határra, valamikor egy földön éltek s egy hitet vallottak a négy ifju óriás ősei: Rákosi és Kozma túladunaiak.

A tiszaeszlári vérvád pere nem bontja meg a héttagu társaságot. Mintha valahol az északi sark körül folyna a nagy per, a társaság mint társaság nem vesz róla tudomást. Nincs köztünk ok az irigykedésre: voltaképpen mind más-más területen szántunk. Rákosi Viktorról azt hisszük, egész életére Sipulusz marad, aki még a halálos ágyán is kacagtatja majd a nyájas olvasót. A pufók, gyermekarcu Kozma Andor, akit az öreg Keszi „majdnem Bandi“ – nak keresztelt el, a Borsszem Jankó vezérverseit irja, s annyira kötött formában nyilatkozik meg a talentuma, hogy nincs benne kétség: mint versköltő szerez kevés pénzt és sok babért. Ambrus Zoltán 17 éves korában lép föl, mint a Fővárosi Lapok kritikusa, csak később mutatja meg, hogy nagy ő szépirónak is, kritikusnak is: tán máig sem dőlt el, melyiknek nagyobb. Spektátor név alá rejtőzik, s egyszerüen Speki-nek szólittatik. Én magam hiába Székely Huszároskodom, Sipulusz rám ragasztja a Zeke nevet s szük baráti körben az is maradok halálig. Az irodalom melyik dülőjére terelődöm, magam is csak haloványan sejtem. Már sajtó alatt a Székely Tündérország, Rákosi Jenő irja elébe a lelkes bemutatót: valószinü, hogy az én mesemondó népem s ennek földje lesz az én mezőm; sőt az is valószinü, hogy hazám ifjuságának irom majd könyveim javát.

Az öreg Keszler – kritikus elme, a szépirodalom mezejére nem kivánkozik. Heltai Ferenc oly messze van a szépirodalomtól, mint Makó Jeruzsálemtől. Ő a társaság legmegfontoltabb, legreálisabb gondolkozásu tagja, igazában az egyetlen. A szentesi tagbaszakadt, piros arcu zsidó fiu az alföldi ember epikus nyugalmával beszél és végzi az ő dolgát, egyengeti a maga ösvényét: tisztában vagyunk azzal, hogy a társaságból egyedül ő lesz gazdag ember. Talán még Darvai, aki zenekritikusból ügyvéd lesz nemsokára…

Mondanom se kell, hogy maga-magában mind a hét ifju igen fényes jövendőt jósol magának, mind palotában fog lakni, a saját palotájában, mert százezer forinton alul egy sem fog megházasodni. Természetesen, kacagva jövendölik a palotát is, a százezer forintos hozományt is. Ezzel az erővel megállapodhatnak vala egy millióban is, hiszen a társaság három tagjáról már kipattant a titok, hogy igen-igen szegény lesz a feleségük. És ki fog pattanni a többiről is.

Heltai Ferencnek jut valamennyi közt a legszegényebb leány. Csudaszép németországi leány az ő menyasszonya, evangélikus vallásu, de vőlegénye kedvéért áttér a zsidó hitre: ez a hozománya. A vőlegény apja közepes módu, sokgyermekes apa: elég szegényesen kezdi házaséletét az ifju pár, de tiz esztendő sem telik belé, saját palotájukban laknak, saját fogatukon kocsikáznak. Ugy látszik, mégis volt bennünk valami a költőből: látnoki szemünk Heltai jövőjét helyesen látta meg…

*

Van az istenkének egy fanyelü bicskája. Istenke a fanyelü bicskával kettépattant egy mogyorócskát. Mogyorócskának két héjacskája szerteszét kavarog a levegőégben, hol gyenge szellő, hol vad vihar kapja szárnyára, messzi, messzi sodródik egymástól mogyorócskának két héjacskája, de Isten megelégeli istenke tréfáját, mogyorócskának két héjacskája végül is ujra találkozik s egyszerre, együtt koppannak a földre.

A keleti határról fölkerekedik egy gyermekifju, kavarog a levegőégben, mint a mesebeli mogyorócska héjacskája, vissza-visszadobja a szél oda, ahonnét elindult, az édes anyaföldre, már-már belehull egy sirgödörbe, de a szél hirtelen-váratlan szárnyára kapja s ismét az ország szivében ejti le. Ugyanazon esztendőben, amelyben a keleti határ felől kavargott a levegőégben mogyorócska egyik héjacskája, kavarog a másik Délről Észak felé – egyszerre koppannak az ország szivének földjére. Millió meg millió mogyoróhéj kavarog a levegőégben, a nagy össze-vissza kavarodásban számtalanszor összeütődnek más-más mogyorócskának a héjacskái, de mire földre érnek, ki-ki párjára talál. Igy akarja ezt Istennek mindenhatósága: akik együtt indultak az égből, azoknak a földön találkozniok kell. Ott, azon a helyen, amelyet számunkra Isten kiszemelt. A kisbaconi fiunak s a szegedi leánykának az ország szivében kellett találkozniok.

*

A Rákóczi-utnak még Kerepesi-ut volt a neve. Sok-sok viznek kell még a Tiszán, Dunán lefolynia, mig a nagy fejedelem hamvainak hazaszállitásába az öreg király beletörődik s a Kerepesi-ut Rákóczi-uttá halhatatlanodik. Itt, a Kerepesi-uton huzódik meg egy gyászruhás asszony: kinéz az uccára nyiló ajtón, a Kerepesi-ut legszomorubb házán pihen meg a szeme – a sárgafalu Rókus-kórház ez. Mert uccára nyilik az ajtó, nyilvánvaló, hogy bolt van mögötte. Hajósgazda volt az ura s miként a fuvarosok ezreit tette tönkre a „ló nélkül járó vasszekér“, a hajósgazdát a gőzhajó verte hullám azonképpen sodorta el. Nemcsak elsodorta, el is temette. Özvegyasszony, nyolc gyermek, – mit kezdjenek a hajótöröttek? Jómód után szegénységbe törődni ott, ahol százan, ezeren ismerik – lehet-e? Száz emberre, aki örvend a hajótörésen, egy ha esik, kinek a részvéte szivből fakad, de talán éppen ez az, amit elbirni még nehezebb, mint a kárörvendezést. Higyjétek el nekem, nem volt gyöngéd lelkü ember, aki az első részvét-levelet megirta. Az igazi gyöngédség; némán haladni el az előtt, akinek gyásza van.

Részvét és káröröm elől Pestre menekül a hajótörött család, az özvegy „kijár“ egy lutris-boltot, mely egyben trafik is. Ő szolgálja ki reggel 6 órától estig a dohányos embereket, leánya, az az aranyszőke haju leányka irja a lutricédulákat. Kofák, cselédek, mesterlegények a szerencsepróbálók zöme, de meg-megpróbálják urak is: szegény urak – hátha megütik a nagy lutrit, s gazdag emberek, hátha még gazdagabbá teszi a szerencse. Az aranyhaju szőke leány irja, irja a számokat s szünet idején, – mert itt is van szünet, nemcsak a bálokon – himzőrámája fölé hajlik, virágokat himez, – nem magának himezi.

A bolthoz közel a népszinház, ide kapnak a szinészek, benyit egyszer Rákosi Jenő is s e naptól kezdve itt veszi a virzsiniáit. Napról-napra tovább marad a kis boltban, melegszivü barátja lesz a hajótörött családnak. Itt hallja az első véleményt a Budapesti Hirlap aznapi számáról, ebből vita támad, – hisz éppen ez kell Rákosi Jenőnek. Ketten vivják a csatát: az erős fegyverzetü vitéz s egy gyönge, törékeny leány. A „bús székely“ némán hallgatja a szócsatát, meg-megdobban a szive, ha az aranyszőke haju leány hirtelen-váratlan vissza-visszavág. Gyönyörü csaták ezek, itt egyik fél sem kap sebet, s nagy az erősebb öröme: ő ismét „fölfedezett“ valakit…

Sipulusz „vezet be“ a kis boltba, mely csak félig bolt, – félig kaszinó. Irók és szinészek kis kaszinója. A bemutatkozás fényesen sikerül: kérek néhány cigarettát, rágyujtok egyre, aztán a másodikra, a harmadikra – hoppp! be kell mennünk a redakcióba, – ott jut eszembe, hogy a cigarettákért nem fizettem. Nem baj, pompás alkalom a másnapi látogatásra, bocsánatkérésre, egy kis ibolyabokréta átnyujtása mellett. És telnek, mulnak a hónapok, esztendőre esztendő fordul, s egyszer csak eldadogom: kisasszony, a csángók földjén, husvét hajnalán, gyönyörü álmot láttam. Virágos almafa tövében szenderegtem, s maga égőpiros rózsát ejtett a mellemre. Reám mosolygott. – Igazat jelent-e az álmom?

– Igazat.

– Mária; én nem kivánom, hogy érettem elhagyja a hitét. De – igen, a főrendiházban – a polgári házasságot – leszavazták…

– Tudom.

– Meg tud-e válni érettem a hitétől?

– Meg.

*

Hát csak szálljatok tengerre, ifju párok, etessétek a velencei Márkus-tér galambjait, minket az édes anyaföld felé röpit a gyorsvonat. Három esztendeje várakozik, epekedik ott két öreg ember, a tékozló fiunak csak leveleit látják, olvassák, őt magát nem látják. Talán mégis jobb lesz, ha akkor itthon marasztjuk, – keseregnek szegények. Oly üres a ház! De már vágtat a gyorsvonat, oly sebesen vágtat, mintha lelke volna. Mintha tudná, hogy ezt a két gyermeket éjjel-nappal várja, sóhajtozza két öreg ember. Már Olt vize partján vágtat a gőzparipa, lombos erdő szegi kanyargó partját az Oltnak, még egy merész kanyarodás: elénk tárul erdőzugásos, vadgalambszólásos, szép Erdővidék. Az én hazám! Az én édes anyaföldem!

– Ugy-e, szép?

– Ó de szép!

– Nézd, nézd, látod azt a hegykoszorut?

– Látom, látom.

– Ugy-e gyönyörü koszoruja van az én falumnak?

– Be gyönyörü!

Gábor bácsi vár az állomáson.

– Hogy vannak az öregek?

– Jól, igen jól. Egy hét óta folyton nyitva a nagykapu. Mindegyre kimennek a kapu elé, ott tipegnek-topognak, hátha hiradás nélkül jőtök.

– Ó, Istenem!

– Belenyugodott-e már édesapám, hogy nem lettem tanár?

– Bele.

– Rendesen kapja-e az ujságot?

– Rendesen. Csak az búsitja, hátha pénzedbe kerül…

– Édes jó apám!

Ihol, az öreg postamester, ott áll a nyitott ablakban, mintha édes fia volnék, oly nagy szeretettel mosolyog, integet felénk. Hálás szivvel köszöngetek fel a derék öreghez s szeretném felkiabálni hozzá: Köszönöm, Gergely bácsi, köszönöm, hogy azt a levelet nem az édesapámnak adta át. Önkéntelen megragadom a feleségem kezét.

– Jól megnézted ezt az öreg embert?

– Megnéztem, meg. Csupa jóság, nemesség az arca.

– Ne felejtsd el ezt az arcot. Nagy része van abban, hogy most a kezedet foghatom.

– ?

– Majd elmondom a történetét otthon.

Otthon, otthon. Hiába raktam fészket az ország szivében, a szülei ház az – otthon. Ide mindig hazajövök, oda – visszamegyek.

– Nézd, nézd, ott állnak a kapu előtt! Látod, mint integetnek felénk!

– Látom, látom!

– Nézd, nézd, még áll a galambbúgos kapu! Tudod-e, mi van vésve rá? Áldás a bémenőknek – Béke a kimenőknek!

– Ó be szép mondás!

Már ott áll a kocsi az ősi ház előtt. Édesapám két erős karjával leöleli a menyemasszonyt. Szóval is elrebegi: Isten hozta nálunk, menyemasszony!

– Édes leányom! – öleli, csókolja menyemasszonyt az édesanyám.

Első eset, hogy utolsónak kerül a sor reám. S ez most nekem olyan jól esik.

Kézen fogja menyemasszonyt a két öreg ember, ugy vezetik be a „nagy ház“ – ba: ez a mi fészkünk. A kis kertre nyiló ablakon behajlik a mályvavirág. Ablak alatt egy kis pamlag: házi gyapjuszövet a takarója. Szoba közepén az asztal: ötven esztendeje festették feketére s szinét máig sem vesztette el. Ötvenesztendős a háromfiókos ruhás láda is: András nagyapó verte rá a réz karikákat, a réz rózsákat s meg is jövendölte, hogy: hej, ezeket a karikákat majd sok gyermek fogja megzörgetni!

Az asztalon virágdiszes székely kancsó: bokréta benne.

– Be szép virágok! Ugy-e, édesanyám szedte?

– Én szedtem, édes leányom, én. Ugy féltem, hátha nem tetszenek. De már látom, hogy maga, lelkem, nem kényeskedő, – ugy-e, jól látom?

– Be jó szeme van, édesanyám! Nézze, még csak gyürü sincs más az ujján, csak a karikagyürü.

– Ó de jó, ó de jó, – örvendez az öreg asszony. – Sokat tépelődtünk édesapáddal, vajjon nem kényeskedő, nem cifrálkodó-e a feleséged. S mit sirtam én, hátha el sem hozod a mi egyszerü házunkba!

– Szegény leány vagyok én, édesanyám!

– Ó, hála a jó Istennek! Mert, lelkem, itt mind azt hirelték, hogy a maga édesapja számát sem tudja a pénzinek.

– Kis lány voltam, amikor meghalt az édesapám.

– Özvegy asszony, nyolc gyermek, – irta a fiam. Olyan szépen megirta. Mondtam is én a hirelőknek: nem bánom én, akár gazdag, akár szegény, csak a fiamat szeresse. Ugy-e, lelkem, szereti?

– Másként nem volnék itt, édesanyám!

– Ugy, lelkem, ugy! Istenem, Istenem, mit sóhajtoztam, mért nincs szárnyam! Volna szárnyam, titkon Pestre repültem volna. Csak annyi időre, hogy lássam, amikor a pap elé állnak…

Hallgatott eddig az édesapám, most ő is megszólalt az ő kedves, enyelgő hangján:

– Jó, jó, – mondtam én édesanyátoknak, – hát csak repüljön, nannyó, repüljön, de meglássa, hogy elvész majd abban a mahomet-nagy városban, s ki főz akkor nekem ebédet, vacsorát?

– Mindig igy szokott tréfálni nagyapó, – magyarázza édesanyám a menyemasszonynak.

Most hallom először, hogy édesapám nannyónak szólitja édesanyámat, ő meg nagyapónak édesapámat. S hogy mindaketten magázzák egymást. Hiszen, megszolgálták a nagyapó s a nannyó nevezetet: már tizenkét unoka szólitja őket igy: nagyapám uram, nagyanyámasszony. Igy, igy: nagyapám uram, nagyanyámasszony. Szivem felvidul, amikor jönnek az unokák s hallom gyermekkorom kedves emlékü megszólitásait: Jó napot adjon Isten, nagyapám uram s nagyanyámasszony! Hogy vannak, hogy szógál az egésségik? Igy, igy: ik. Sem ük, sem ök.

Ezt a kitérést ugy vegyétek, hogy ezalatt egyről-másról elbeszélgetünk, aztán nagyapó szép gyöngén megfogja nannyó kezét: jöjjön, nannyó, jöjjön, ne alkalmatlankodjunk az éfiaknak – s csöndesen, lassan, szinte lábujjhegyen mennek ki. Összenéznek az „éfiak“, mindkettőnek egy a gondolatja: csak öreg emberpár lelkében fejlődhetik ennyire finommá a gyöngédség egymás, a figyelmetesség mások iránt…

Hetven esztendős az édesapám, a falu összes gyermekeinek „Huszár nagyapó“ – ja, de csak egy tekintet még nem görnyedő, öles alakjára: nem kell jövendőmondónak lenned, hogy még husz esztendőt jövendölj neki. Tizenöt esztendős fickó legény volt, amikor megfogta az ekeszarvát, ötvenöt esztendeje már, hogy fogja – nem tud megválni tőle. Kezét-lábát összekalácsolhatná, naphosszat olvasgathatná a fia küldte ujságokat, „regéket“ (ő neki halálig rege marad a regény), de ma is csak az esős napok az ő olvasónapjai, a téli esték az ő olvasó estéi. Ama kicsi álló lámpa mellett olvasgat, amely elsőnek világitott a kis faluban. Meglátjátok, halálig hü marad a lámpácskához nagyapó is, nagyanyó is: gyenge fénye éppen eleget világit kettejöknek. Igaz, már bucsuzkodik az erdőtől, mert „kezdenek nőni“ a hegyek. De a földtől, a buzatermő földtől bucsuzni képtelen: halálig tartó halálos szerelme néki a föld, az édes anyaföld. Az ő földjébe cselédember még nem hintett magot; földjeinek javarészét mindig maga szántotta, maga szántja ma is. Az ő szántásában „vétket“ nem találsz. Barázdáról barázdára megmázsálhatnád a földet, mi egymásra simul. Ebből a szántásból ki kell a buzaszemnek kelnie, s nem is kel egyéb, csak buzaszem. Az ő vetése nem virágos, nem konkolyos, az ő földjében a buza egyedül virágzik.

Hiába tagadná, egy kicsit már fájogat a dereka, ideje volna, hogy bucsuzzék a mezőtől is, de, meglátjátok, tiz esztendő is beletelik még, amig ez a szomoru, ez a fájdalmas, ez a minden jó szivet meginditó bucsuzás elkövetkezik. Amikor nagyapó cselédszántotta-vetette kenyérre szorul…

Öreg pár, ifju pár, együtt mennek a kertbe: nagyapám korabeli alma-, körte-, szilvafák a kertben, itt-ott moskotár- és perpence-szilvafák ifju hajtásai. Ezeknek magvait Isten ülteté a föld kebelébe.

– Oh Istenem, mikor dőlt ki ez a fa? Ugy-e, ezt még István nagyapó ülteté?

– A legkedvesebb fája volt, – mondja nagyapó s könny csillan szemében.

Közelebbről nézem, vizsgálom a fát. Korhadó töve megroppant, a faóriás elterült, de egy csonka ága belefuródott az édes anyaföldbe: ugy fekszik István nagyapó fája, mint harctéren a sebesült katona: fél karjával fentartja magát, teste nem érinti a földet – nem akar meghalni, nem!

– Még most is terem almát! – csudálkozik a pesti menyemasszony.

– Három esztendeje fekszik igy, három tavaszon leveledzett ki, – mondja nagyapó. – Nemcsak kileveledzett, virágzott is, virágjának gyümölcse is lett – áldott legyen Istennek szent neve.

Megindult szivvel megyünk tovább, meg-megállunk minden fa mellett: pesti menyemasszonynak sorba bemutatjuk őket. – Vajjon ki lehet ez az aranyszőke haju „asszonyszemély“, mondanák a fák, ha szólni tudnának. Ők eddig csupa fekete haju asszonyszemélyt láttak – vaj’ ki lehet, merre van hazája?

Kert közepén áll a bartamisz körtefa: vastag derekát nincs az a két kar, mely átölelje. Nagyapóval egymagas a dereka, innen indulnak ki izmos ágai, s mintha emberi kéz mesterkedte volna kerekre a koronáját – nem, nem, ily szépet, ily mesterit csak Isten keze alkothatott.

– Mi kár, hogy csak szeptemberre érik a körtéje, most nagyapó megrázná, s hullanának róla a szép sárga körték!

– Ezt a fát megrázná? – kételkedik a pesti asszony.

– Tavaly még megráztam, – mondja nagyapó, s im, egyszerre csak megragadja egy vastag ág tövét, a faóriás megrázkódik s néhány zöld körte lehull.

Próbálom én is, de kudarcot vall az erőm. Még mindig nagyapó az erősebb.

– Ez a fa az én legkedvesebb fám, – mondom Máriának. – Szeptemberre érik a körtéje, s reggel, amikor indulóban voltam a kollegiumba, édesapám egy tarisznyára valót rázott nekem. Tiz esztendőnek tiz szeptembere: ennyiszer rázta meg édes apám a fát nekem. Egyedül nekem. Igy volt-e, édesapám?

– Igy volt, igy. Nem tagadom.

– Ez a zsiros almafa. Ennek az almájától illatos a tulipános láda. Télen, nyáron, mindég illatos. Ennek az illata kisér engem, bármerre menjek. Halálig kisérni fog.

– Hát ez a fa miféle fa? Kicsiny maradt, pedig öregnek látszik?

– Ez az én édesanyám fája, – mondja nagyapó. – Kicsiny növésü volt édesanyámasszony, ezért szerette. Nannyó fája: ez a neve. Irós alma terem rajta. Most is van rajta néhány. Ugy szemlélem, kidől ez is nemsokára, mint ahogy kidőlt az édesapám fája. Szerre-szerre mink is mind kidőlünk…

De mintha megbánná a nem ifju párnak való bús szavakat, hirtelen fordulattal a rozzsalérő almafára mutat: Ezt én ültettem, ez még fiatal fa: negyven esztendőnél alig idősebb. „Fiatal“ ez az „édes“ almafa is. Egyidős vele a „fótos“ is. S mindjárt meg is rázza a rozzsalérőt, utána az édest, a fótost, hull az alma, ki a földre, ki a fejünkre, nagyokat nevetve szedjük szaporán, gyermekmódjára rágicsáljuk – ó de édes, ó de jó!

Minden édes, minden jó most nekünk.

Kikerülünk a gyümölcsösből – itt kezdődik a kaszáló kert: már nő a sarju, s nyilnak, nyiladoznak az őszi virágok. A kert szélén folydogál a Macskás-patak, tulsó partján egy kis rét, lankás hegyoldal emelkedik föléje: olyan hosszu, mint a falu. Egykor a Benedek nemzetségé ez a hegyoldal, javarésze még a mienk, de sok darabja eloszlott erre-arra, oldalágra…

Nézem, hosszan nézem a kaszáló kertet, a lankás hegyoldalt.

„Paradicsommá varázsolnám ezt a kertet. Tele ültetném fákkal, bokrokkal. A közepére házat épitenék. Tele ültetném a hegyoldalt is gyümölcsfával. Ott, ahol meredeknek ágaskodik a hegy, csupa erdei fát ültetnék. Erdő volt itt valaha, ujra feltámasztanám az erdőt… vége, vége. Őseim földjét eltékozoltam – későn született a szép gondolat, későn“…

– Hát ez az a Macskás-patak, – rezzent föl Mária. – Idáig bujdostál gyermekkorodban?

– Ó, ó, – nevet nannyó – ugyan bizony, még ezt is elbeszélted?

– No, – mondja nagyapó, – sokat nevettünk akkoriban ezen a bujdosáson. Négy-öt főtt pityókát zsebre tett, egy urusságos éveget vizzel megtöltött – igy indult „őkeme“ Móduvába. Igy volt-e?

– Egészen igy volt, édesapám.

– Hát az igaz-e, nannyó, hogy maga messziről kisérte s leste egy fa megül, vajjon hová, merre bujdosik a fia?

– Igaz, igaz, – vallja be nannyó. – Láttam, hogy leül a patak mellé, ott sirt, sirdogált magában, aztán egyszerre csak kivett a zsebéből egy pityókát, nézte – s megette. Bizony, sorra megette mind. Akkor a szájacskájához nyomta az éveget s megitta a vizet. Még egy kicsit ült, üldögélt, aztán felkelt, szipogva-szepegve elindult hazafelé.

– Maga pedig, – folytatta nagyapó, – elillant a kertből, tett-vett a házban, mintha semmi sem történt volna. Igy volt-e?

– Igy volt, igy, nem tagadom.

– Igy volt, igy, nem tagadom, – mondom én – majd egyszer tán meg is irom.

– Ó, ó, – ütődik meg nannyó, – ezt a semmiséget csak nem irod meg, fiam?

– Semmibbet is megirnak ők, – koppant a szeg fejére nagyapó.

– Igaza van, nagyapó, igaza, – helyesel a menyemasszony.

– No, ugy-e?

…Most, hogy e kép megelevenül a lelkemben, kérdem, amit akkor elfeledtem kérdeni: Lehetséges-e, hogy ez a nyájas idill valaha drámává, lélekrenditő drámává zordonuljon!? Hogy nekem valaha bujdosnom, igazán bujdosnom kelljen?! Csak ezt a nyájas idillt látom akkor, s amig megyünk, mendegélünk a kertben, ujra meg ujra visszatér a „szép gondolat“: mivé varázsolnám én ezt a kertet, ezt a hegyoldalt! Hiába hessegetem el a „szép gondolatot“ – makacsul visszatér. – Megaranyoznám e két öreg ember életének alkonyát – késő, késő! Vajjon késő-e? Mi vagyok én voltaképpen? Kivándorló vagyok, mint azok a véreim, akik szerencséjüket Romániában meg Amerikában keresik, s ha szerencséjöket megtalálták, arannyal megterhelten jönnek vissza, földet vesznek, házat épitenek. Igen, igen, kivándorló vagyok én, s ha rám mosolyog szerencsém csillaga, hazajövök, haza. Talán még életben találom öreg szüleimet; szemük láttára váltom vissza az eltékozolt földet, épitem a házat, ültetem a fákat, asztalomhoz ültetem, dédelgetem őket. Egyik kezemben ekeszarva, másik kezemben toll – ennél szebb élet képzelhető-e?

Tetten érem magamat, hogy a föld szerelmese vagyok én is, mint az apám, a nagyapám, az ükapám. Hiába mondta édes apám, hogy bársonnyá finomult a zeke – csak a szine bársony, zeke az valójában – már visszasir a szivem a földhöz, a véres verejtékkel áztatott édes anyaföldhöz. Ifju vagyok még, most kezdem az életet, s már rajzolgatom a képét annak a szép öregségnek, amely hasonlatos lesz e két öreg emberéhez…

– Min gondolkozol?

– Nem gondolkozom, álmodom. Majd elmondom, ha ketten leszünk.

*

Kettesben járjuk be a rétet, a mezőt, bekanditunk az erdőbe is. A réten már nő a sarju: minden hajitásra hol keskeny, hol széles darab, az enyém – volt. A buzahatárban most aratnak, bolyongunk a mezei utakon, itt-ott utat röviditünk, szép gyöngén félrehajtogatjuk a rozsvetés érett kalászait: valóságban élvezzük a gyönyörüséget – „a rozson át“. De réten is, buzahatárban is fel-felsir a szivem: ime, ez a föld is az enyém – volt! Mért hogy nem lehet enyém a föld is, a rét is, az erdő is és – Ő is?

Jobbra-balra köszöngetünk, a buzának hajolt asszonyok, leányok kiegyenesednek, hosszan utánunk néznek, bizonyosan irigykedve is egy kicsit; lám, de jó nekik, sétálnak, sétálnak, mi meg reggeltől estig görnyedünk. Igazuk van: ők csakugyan görnyednek reggeltől estig, mi meg sétálunk, sétálunk… No, – vigasztalom magamban őket, – ne irigyeljetek, majd görnyedezek én is, sokat, igen sokat, késő éjszakákon is, mig a földjeimet visszaváltom. Vissza, vissza, ha belepusztulok is!

Meredek hegyoldalon megyünk ki, hegy tetején fensik, a fensikon buzatenger. Ez ama bizonyos „Nagyfőd“, a Benedek-Huszár-nemzetség ősi földje.

– Ha nem tudod, mit dolgozzál, eredj ki a Nagyfődre, onnét látod a nagybaconi, a bodosi, a bibarcfalvi határt. Nézd meg, mit dolgoznak az emberek s tedd azt te is.

HARMADIK FEJEZET

Ebben az igen hosszu fejezetben az iróember két nagy ellenségéről: az ujságszerkesztésről s a honatyaságról lesz szó

Délelőtt ujságszerkesztés, estébe nyuló délután, s néha éjjel is, ujságirás: Ország-Világ és Budapesti Hirlap közt igy oszlik meg az időm. Alig izlelek az irodalomba, leteszem az irótollat s helyette kék plajbász a kezemben. Özönével jönnek a versek, a rövid meg hosszu lére eresztett novellák: mindennap sürün találkozom szárnypróbálgató hasonmásaimmal. Ezerféle kézirást olvasok, könnyen és nehezen olvashatót, fésülgetem, csinositom a szárnypróbálgatók irásait, öreg ember türelmességével, a még maga is kezdő ifju meleg szeretetével: nem engedem hevertetni, hadd kerüljön napfényre mielébb. Ha egyebet nem tudok, azt már tudom, mely nagy keserüség a szárnypróbálgatónak, ha kezeirása válaszolatlan kerül papirkosárba, legjobb esetben az asztalfiába, honnét a szerkesztő hónapok multán halássza ki – s hátha soha ki sem halássza?

Mind kevesebb és kevesebb tárcát irok a Budapesti Hirlap-nak, az ujdonságrovatot, majd a közgazdasági rovatot állitom össze – máig sem tudom, ez utóbbihoz hogyan jutottam. Egy-két tárca itt, az Ország-Világ majd minden számában heti krónika: humoros, enyelgő, csipkedő – ezzé zsugorodik az irodalom, ha ugyan ez irodalomnak volna nevezhető. Bizony, nem az. Éjjelenként, fáradtan, álmosan irom meg első regényemet: a magyarhermányi legációból hoztam a csiráját. Sok-sok esztendő során fogy el az első kiadás, az Athenaeum ajánlatot tesz a második kiadásra, elolvasom s ez a válaszom: nincs az a pénz, hogy másodszor kinyomassam. Egyetlen fejezetről állapitottam meg, hogy valamennyire – irodalom. Az ősrégi székely párviadal leirása ez. Amikor a székely ugy hivta ki ellenfelét párosviaskodásra, hogy egész falu fülehallatára kiáltott be az udvarra: Gyere ki, hé! híre-hóra, hó hátára, vas lándzsára! Ha ki nem jössz vaslándzsára, pokolba mégy vacsorára!

Huszonötéves korában már irhatna az ember jó regényt is, de az én regényem tele a kezdő ember igen kevés erényével és igen sok hibájával. Talán nem csalódom, ha azt hiszem, hogy a mi fajtánk fejlődése, szárnyainak kibontogatása lassu tempóban halad. A régi irók nagyrészének falun, tanyán, kisvároson ringott a bölcseje, gyermek- és ifjukoruk levegője a talentum gyors kifejlésére nem alkalmatos. Hiába hozakodtok elé a régibb időkből Petőfivel, az ujabb időkből Herczeg Ferenccel: egy az, hogy Petőfi szerb-tót, Herczeg Ferenc sváb eredetü, más az, hogy minden szabály alól van kivétel. A mi fajtánk ilyen kivétele – Jókai. A mi fajtánk a mesebeli táltos csikóhoz hasonlatos, mely esztendő számra girhesen-görhesen lézeng az udvaron (még a szemétdombon is), ügyet sem vetnek reá – egyszerre aztán megrázkódik, kócos, bojtorjános szőre aranyszőrüvé varázsolódik, felszáll a magas levegőégbe, erdők, mezők, hegyek, tengerek felett repül. Természetesen, a táltos paripa sem mind egyforma: egyiknek négy, másiknak öt lába, a harmadiknak két első lába tövén még szárnya is van, de egy dologban mind egyformák: sokáig lézengnek észrevétlen s hirtelen-váratlan rázkódnak meg. És megelőznek sok-sok hirtelen-nőtt paripát, akik már csikókorukban ámulatba ejtettek sebes vágtatásukkal…

Ne értsen félre az olvasó, tudom, hogy az arany középszeren felül soha nem emelkedtem, nem is vágyakodtam – egyszerüen csak megállapitani igyekszem fajtánk lassu fejlődését és ennek okát. Talán nem is mondok ezzel újat, azzal meg éppen nem, hogy az iróember két legnagyobb ellensége az ujságszerkesztés s a honatyaság.

Lelket ölő, lelket fásitó foglalkozás az ujságszerkesztés: minden gondolat egyetlen cél körül forog – megtartani s szaporitani az előfizetőket. Egy félrelépés ezer bajt okoz: gyermekkoromban tanulságos történetet olvastam erről István bácsi kalendáriomában. Egy félrecsuszamlás az előfizetők ezreit kergetheti szét. Ime, a példa. Jön egyszer, esztendő vége felé, Tolnai Lajos, a regényiró, s mondja: – No, kedves öcsém, irok én magának egy kis regényt az uj esztendőre. Egy falusi kis lány lesz a hőse. Egy dalos kis pacsirta. Az lesz a cime: A falusi Blaháné. Megirjam-e?

– Hogyne, kedves bátyám, irja meg.

Mindjárt közhirré is teszem: halljad, falu, halljad, város, az uj esztendőt Tolnai Lajosnak, a kitünő regényirónak bájos regényével nyitom meg. A cime: A falusi Blaháné.

A regényből egy sor sincs még a kezemben. Készül már az ujévi szám, akkor hozza, az utolsó pillanatban, Tolnai az első közleményt. Olvasatlan küldöm nyomdába a kéziratot. Kefelevonatban olvasom s majd leszédülök a székről. Már az első közleményben egy ocsmány nótát dalol a pacsirta. A falusi Blaháné. Dühösen huzom keresztül a nótát: deleatur! Ki vele!

Hétről-hétre kapom a kéziratot, rendszerint az utolsó pillanatban, alig győzi a kék plajbász kitörülni az ocsmány nótákat, szavakat, mondásokat, egyszerre aztán rémülten veszem észre, hogy a kék plajbász sem használ: a regénynek a lelke is ocsmány. Mit tegyek? Félbeszakitsam a regényt s bevalljam, hogy nem ismertem, mielőtt a közlésébe fogtam? Eláruljam a titkot, hogy az ismert nevü irók igy irják a regényt: hetilapba hétről hétre, napilapba napról napra? Nem tettem sem ezt, sem azt, végigszenvedtem a vesszőfuttatást. Mert jöttek, sürün jöttek a felháborodott lelkü anyák, apák levelei. Hogy ők szépirodalmi lapra fizettek elő. Szépirodalmi lapra, melyet nyugodtan adhatnak leányaik kezébe. Ez is, az is visszaküldte az ujságot s a végeredmény: uj negyedben az előfizetést ötszáz előfizető nem ujitotta meg.

Igazuk volt. Én is igy teszek, ha előfizető vagyok. Igen, igy irják az irók a regényt az ujságoknak, hétről hétre, napról napra. Az iró nem tőkepénzes: miből él azalatt, amig ir, ha előre meg nem fizetik a müvét? (gyakran, amikor a mü még csak gondolat. Csak terv. Sőt még az sem. Egyetlenegy regényirója van a nyolcvanas-kilencvenes éveknek, aki a szerkesztőnek mindig kész regénnyel kedveskedik. Asszonyoknak, leányoknak ő a legkedvesebb irója. Csupa hercegek, grófok a hősei, a regény végén rendszerint kisül, hogy az inas is gróf, legalább is báró. Az irodalomtörténet szomoru korszaka ez: Beniczkyné híg regényeinek több olvasója van, mint Jókai regényeinek. Csak ugy falják regényeit uriasszonyok, urileányok és szobaleányok mindközönségesen. December elején kérek regényt a kegyelmes asszonytól, karácsony ünnepére már hozza is az inas (vajjon nem gróf-e?), aranyos cérnával van átkötve a kéziratcsomó. Bizonyos, hogy két-három heti munka a félesztendőre való regény. Rettenetesen szégyellem magamat magam előtt, de hiába, a közönség izlése nem ismer tréfát. Térdet-fejet kell hajtanom előtte. A kihordó ujságolja, hogy az emeletről lekiáltanak a kisasszonyok: van-e a lapban Beniczkyné-regény? Ha nincs: csalódottan biggyesztik félre eperajkukat; ha van: elébe szaladnak, kitépik kezéből az ujságot.

Hát, ez igen kedves idő volt, de jó, hogy – elmult. Talán nem tévedek abban, hogy trónjáról a regényirás királynőjét Mikszáth Kálmán s még inkább Herczeg dönti le. A sváb fiu párbaj miatt egy évig vendége a váci fogháznak, itt irja meg első regényét: Fenn és lenn a cime. Kikerül a fogházból, nyilván nem is mer próbálkozni ismeretlenül mindjárt regénnyel, néhány rövidebb lélekzetü tárcája jelen meg a Pesti Hirlapban, egy-kettő az Ország Világban. Megéreztem, hogy Istenadta iró jelent meg az irodalom mezején s a karácsonyi számban, melyben csak tiz év óta szereplő költők és irók arcképét s rövidebb irásmüvét teregetem a közönség elé, bemutatom Herczeg Ferencet is. Oly kevés dolga jelent meg idáig, hogy az irók is megütödnek: hogyan került az ujságba az ő arcképe is. Ki ez a Herczeg Ferenc? Mosolyogva nyugtatom meg az irókat: Én már tudom, ki. Majd ti is megtudjátok. Akkor én már olvastam a Fenn és lenn-t. A Singer és Wolfner cég – gondolom, a nyolcvanas évek végén – pályázatot hirdetett regényre. Mikszáth Kálmán, Fái Béla s e könyv irója voltak a pályabirák. Mikszáth volt a bizalomkeltő cégér: mondanom se kell tán, hogy a kényelmes palóc egyetlen regényt sem olvasott el. Elsőnek olvastam a Fenn és lenn-t. – Ez már regény! – kiáltottam fel a sok rossz regény olvasása után s ajánlottam a megjutalmazását. Ezer korona volt a pályadij. Alig néhány hete jelent meg néhány apró lélekzetü tárcája, nem volt nehéz megtalálnom az atyafiságot a tárcák s a regény között. Szinte bizonyos voltam abban, hogy a regényt a sváb fiu irta. Emellett bizonyitott az is, hogy néhol még küzdeni látszott a magyar nyelvvel. Amint irói körökben szokták nevezni: csörgette a germanizmus rabláncait. Fái Béla, aki francia regények magyarra forditásaival tünt ki akkoriban, alig olvasott el néhány oldalt a regényből, bőszülten dobta félre a regényt: hisz ez nem tud magyarul! – Igaz, mondtam én, látszik, hogy nem az anyatejjel szivta magába a magyar szót, de a regény erős talentum müve. Tessék csak végigolvasni.

Végigolvasta, igazat adott, de a germanizmusok miatt csak dicséretre érdemesité.

– Bizonyosan fiatalember, – mondá, – boldoggá teszi a dicséret is.

Igy indul el diadalmas utján Herczeg Ferenc, a sváb fiu, ezidőszerint az élők közt a legnagyobb.

Sok a tövise az ujságszerkesztésnek, de vissza-visszanézve, a rózsának már csak az illatát érzem. Tenger vesződség, izgalom a képek miatt. Minden képet, minden rajzot Bécsbe kell küldeni: csak az a másolat tökéletes, amely Angerer és Göschl mühelyéből kerül ki. Rengeteg pénzbe kerül egy-egy kép és sohasem vagy bizonyos abban, hogy idejében megérkezik-e Bécsből. Egyszerre csak látom, hogy az irók munkáját nem tudom illően honorálni, az illusztrátorokat sem, mert a bevétel javarészét – Bécs nyeli el. A Budapesti Hirlap már 25 pengőforintot fizet a nevesebb iró tárcájáért, az Ország-Világ jó, ha tiz forintot fizethet. A közönség szemlátomást pártol át a „kis lap“ – okhoz, amelyek tárcát, regényt, sőt verset is közölnek. A családapáknak hamarosan megjön a „jobbik eszük“: minek járassanak szépirodalmi ujságot, amikor tárcát, regényt, verset talál „az asszony“ eleget az „én lapomban“ is. Ha „az asszony“, – mondja a vidéki ur, – képes lapot is szeretne látni, egy hét multával felszabadul a kaszinóban, hazaviszem, hadd gyönyörködje ki magát. (Igaza van.) – Ha az asszony, – mondja a pesti ur, – képes lapot szeretne látni, elviszem a kávéházba, – ott kedve szerint válogathat német, francia, angol képes lapok között. Magyar is akad egy-kettő. (Ennek is igaza van.) Mindenkinek igaza van, csak a szerkesztőnek nincs, aki elég bolond, hogy képpel, verssel, regénnyel, novellával, „ismeretterjesztő közleményekkel“ alkalmatlankodik, holott szemlátomást fogy a közönsége. De végre is minden vers, minden regény nem fér el a napilapokban, a költő mégis csak a hetilapokban helyezi el javarészét a verseinek, s az az öt-tiz pengőforint is jobb a semminél.

Vajda János e korszak legnagyobb költője, de éppenséggel nem népszerü. Ám a szerkesztőnek meg kell becsülnie őt: egy versének 25 forint az ára. Zordon képü, magába temetkezett óriás, kerüli, gyülöli az embereket. Rendszerint egyedül üldögél a Kammon-kávéház sarkában; két zsidófiu: Palágyi Menyhért, a filozófus, s Lajos, a költő, látogat el hozzá – senki más. Arany Jánost igen lekicsinyli s gunyosan szokta szavalgatni:

 
Királyasszony kertje
Kivirult hajnalra,
Fehér rózsa, piros rózsa,
Szőke leány, barna.
 

Szaporátlan költő, mint ahogy szaporátlan a nemesebb fajtáju vad. Versei mélyen járók, nem kapkodnak utána a kiadók. Országgyülési képviselők állanak össze, szólnak a nemzethez: igy jelen meg egy hosszu élet müve, két kötetben. Az egyik kötet vers, a másik próza. Ennyi az egész. Mindakét kötet a kiadó nyakán marad. Minden szava keserü panasz, keserü vád. Léhütők duskálnak a jóban, s ő éhezik. Az éhezés – tulzás. Néplapot szerkeszt – névtelen, tisztes megélhetést biztosit a fizetése. De való, hogy szegény ember, olyan szegény, amilyen csak magyar költő lehet.

Verseire roppant kényes, őmaga végzi mindig a korrekturát. Gyakran kell hozzá szalajtatni a szedőfiut a korrekturáért. Alig lehet kikaparni tőle. Napok hosszát ül rajta, keresi a sajtóhibát. Egyszer a Vámház-köruton találja meg a szedőfiu. Lassan mendegélve mélázott és – sósperecet rágott.

– Kérem, Vajda ur, a korrekturáért küldött a szerkesztő ur.

– Mit alkalmatlankodol, – riadt a szegény gyerekre, – nem látod, hogy ebédelek!? Nem látod, hogy milyen nyomorult koldus vagyok!?

De megnyugtathatom az olvasót, akkor délben egy kis korcsmában látta ebédelni a főszedő. Nagy adag rostélyost ebédelt a költő.

– Lám, lám, hogy szalad, szóba sem áll a szegény emberrel!

A szaladó én vagyok. Valóban, szaladok, a nyomdába sietek. Estére hajlik az idő, még meg kell irnom egy cikket, aztán ki a vasuthoz: Gödöllőn nyaralunk, s a nyaralásból csak az éjszaka az enyém. Természetesen, megállok s mondom:

– Kettőnk közül én vagyok a szegény ember, mert én szaladok, ön meg sétál.

– Igen, igen, ön ifju, tehát szalad. Én öreg, tehát mendegélek. De a szegény én vagyok, a gazdag ön. Szerkesztő is, képviselő is! Hát én, mi vagyok? Koldus. Koldus, uram, koldus. Meglátja, hogy árokban döglöm meg, mint a kutya!

Karomba kapaszkodik, mendegélésre kényszerit, pedig ég a föld a talpam alatt. A Kecskeméti-uccában a Pallas nyomdája. Ott megyünk, mendegélünk, a kapu előtt bucsuzkodni kezdek, de vaskarja nem enged, tovább hurcol, s egyszerre csak ott vagyunk a Muzeum-kertben. Már látom, hogy a cikket ma nem irom meg, jó, ha le nem késem az utolsó vonatot. Isten a tudója, hányszor kerüljük meg a Muzeumot. Szóhoz sem jutok, áradva árad ajakán a keserü panaszok, vádak tengere.

– Tudja, – s itt megáll hirtelen, kezét fenyegetően ökölbe szoritja, – tudja, mit mondott nekem multkor az a – Vadnai!? Megyek, mendegélek, szembejön velem, köszön: – Szervusz, Jánoszkám, hogy vagy? Felelem neki: Hogy vagyok? Mint a kivert kutya. Éhezem. Az árokban fogok megdögleni! – No, no, Jánoszkám, mondta, ne búszulj. Majd szólok az irói szegélyegyletnél. Megszavaztatok neked egy évre 400 forintot. – Hallja ön, – ráz meg szilajul, mintha én volnék Vadnai, – hallja, érti, mit mert nekem. Vajda Jánosnak mondani az a…

Vadnai Károlyról van szó, a nem nagytehetségü, de a maga korában méltán kedvelt iróról, aki évek hosszu során szerkesztette nagy gonddal a világ egyetlen szépirodalmi napilapját: a Fővárosi Lapok-at. Sem irásra, sem ujságszerkesztésre anyagi szükség nem kényszerité: szép birtoka volt Borsod vármegyében. Szóval: a régi világból való iró, aki otthagyja az ekeszarvát, pennával szolgálja nemzetét, tehetségének mértéke szerint. Nyájas ember, kellemetes társalkodó, a multja érdekes: 15 éves, amikor kiüt a szabadságharc, beáll honvédnek, végigharcolja a szabadságharcot. Világos után a német besorozza, – Olaszországban szenved a hazáért, mint közlegény.

Bizony, igaztalan volt a költő kifakadása. De hirtelen-váratlan lecsendesül, s éppoly hirtelen-váratlan mondja:

– Lássa, kérem, ha valakinek eszébe jutna, hogy ennek Vajda Jánosnak nyugodalmas életet kellene biztositani; hogy akkor az a Vajda János nagyokat alkotna. Ha például azt mondaná a kormány: nesze, ad neked az állam minden esztendőre hatezer forintot. Ezért nem kérünk egyebet: irj, amikor megszáll az ihlet. Mely szép, mely nagy dolgokat irnék!

Itt megpihent, kémlelődve nézte rajtam a hatást. Aztán:

– Nézze, ön képviselő. Ön szólna a képviselőtársainak. Felvilágositanák a kormányt, hogy a nemzet érdeke az, ha Vajda Jánosnak a gondtalan élet biztosittatik.

– Igen, igen, a nemzet érdeke volna ez. De én kis pont vagyok… Én is szólhatok egyiknek-másiknak. Szólok is. De szóljon Vajda ur is.

Én is szóltam: ő is szólott. Az eredmény: 1200 forint. Gondolom, e „kegydijat“ halálig „élvezé“. Nem nagy summa, de magányosan élő embernek, szegény ország költőjének, éppen elegendő. Akkoriban elegendő volt. A Muzeum-kertben igért nagy alkotások elmaradtak, soha senki számon nem kérte, nem is kérhette: bőségesen megszolgálta ő a kegydijat, ha tán nem is ir a Virrasztók-nál több költeményt. Az ötvenes években irta: ma, fájdalom, ismét időszerü…

Szinte félve kopogtat be Reviczky Gyula, mintha most hozná első zsöngéjét, pedig e kor költőinek seregében az elsők sorában ragyog a neve. Leányos szemérmetességgel nyujtja át a Pán halálá-t, a nyolcvanas éveknek tán legszebb költeményét. Előkelő család sarjadéka, apátlan, anyátlan árva, az előkelő család nem tud róla; valószinü, hogy szégyelli az „elfajzott“ sarjadékot, aki versfaragással gyalázza meg a familiát. Hol ebben, hol abban a szerkesztőségben tengődik éhbéren; nem panaszkodik, nem vádaskodik, bár ő csakugyan éhezik. Sokat, igen sokat éhezik. Rendetlen élet, éhezés, fagyoskodás: a tüdőbaj kész prédája a különben is gyenge testü költő. Ha emlékezetem nem csal, a halálnak eljegyzett költő Bródy Zsigmondnak, a Neues Pester Journal szerkesztőjének pénzén hosszabbitgatja életét Meranban, nem a nemzetén. Megrajzoltatom arcképét, virágok közé rajzoltatom, Gozsdu Elek ir róla gyönyörü dicséneket: hátha ez is egy-két nappal hátrább tolja a Halál óramutatóját. A vég: kórház. Ott „számlálgatja, találgatja, hogy hány napja van hátra még“.

Nem sokáig számlálgatja, találgatja, egy-két nap multán leszáll érette a Halál angyala, felviszi az Égbe: ott a költő sem éhezik.

*

Most pedig egyidőre Isten veled, ujságszerkesztés, hí a haza. Én legalább azt hiszem, hogy a hazának szüksége van reám. Nem elég, hogy huszonhat esztendővel apja vagyok már két gyermeknek, a honnak is atyja szeretnék lenni. Csak most kezdem észrevenni, hogy az én népem szegény, földhöz ragadt szegény, s mintha romlásnak indulna ősi erkölcse is. Látom, világosan látom romlásának forrását, de elhessegetem magamtól a gondolatot, hogy magam is bünrészes leszek népem romlásában, mihelyt a honnak atyja akarok lenni. Visszaszáll lelkem a gyermekkorba, amikor Erdővidék népe felkerekedett, ki lóháton, ki gyalog, ki szekéren, kiki tarisznyában vitte az elemózsiát, mentek, mendegéltek, napi járóföldet lovagoltak, gyalogoltak, szekereztek s ingyen szavaztak le egy székely legényre, aki Pestről jött haza – Jókai Mór ajánlólevelével. A kiegyezés után volt ez, azon melegében. Amikor Jókai még baloldali volt, a Terézvárosban minisztert buktatott – im, a pártfogoltja is, jelentéktelen ujságirócska, megbuktatott egy tisztes öreg méltóságos urat, aki meg Deák-párti vala. De jön 1875, Tisza Kálmán lesz Magyarország miniszterelnöke, s hiába „akasztja szegre a bihari pontokat“, szebb jövendő képe mosolyog a magyar égen, – még elég a tokány, a székely nép pénzzel a vótumát nem fizetteti meg: lelkesen szállitja Tiszának a mamelukokat. Telik, mulik az idő, oszlik-foszlik a pókháló a nép szeméről, hirtelen lehull, – itt a nagy kiábrándulás. Nagy kiábrándulásnak mi az orvossága? Etetés, itatás, pénzosztogatás. A székelyföldi urak sorban vérzenek el. Azzal áltatják magukat a boldogtalanok, hogy amikor ezreket dobnak ki a mameluk-mandátumért, nem sárba dobják a pénzt: a hazáért hozott áldozat ez. Szentül hiszik, hogy hajszálnyi repedés a kiegyezés épületén – szerencsétlenség, több ennél: nemzeti veszedelem. Az ország házában nincs egyéb szerepük: szavaznak és szavaznak. Nincs köztük egyetlen, aki ország szine elé teregesse népének, szülőföldjének szemlátomást növekedő szegényedését; egyszerü szavazógépek, ennél többre nem is becsüli őket a vezér. Egy háromesztendős ciklus bőven elég az elvérzésre egy székely földesurnak, jön utána a másik – nem sokáig: kevés a székely földesur. Ez a kevés tiz esztendő sem telik belé: elvérzik, a – hazáért. A követekből kortesek lesznek, pénzes pesti urak mandátumszállitói. A szélsőbalnak alig néhány kerület jut s egyszerre csak a vezérek is: Ugron Gábor és Orbán Balázs kiszorulnak Nagymagyarországba: ott kapnak mandátumot. „Romlott intelligencia, tudatlan nép“ – Ugron Gábor e keserü megállapitása szörnyü hiven fejezi ki: hová görbült a nemzet dereka.

Orbán Balázs bejárta a Székelyföld minden zugát; a székely várak minden rozsdaette kulcsát lerajzolta; nagy könyvben örökitette meg a régi dicsőséget; s im a pénzzel, borral elaltatott nép a mandátumot megtagadja tőle, mert pénze nincs. Nincs, mert ami kevés volt: egyetlen könyvbe temette. De ez nekem csak most jut eszembe, e könyv irása közben, akkor csak a magam könyvét látom: a Székely Tündérország-ot. Azzal el fogom árasztani erdőzugásos, vadgalambszólásos, szép Erdővidéket, hej, hogy tódulnak majd a zászlóm alá! Az is csak most jut eszembe, hogy három év előtt a szabadelvüpártnak 40 ezer forintjába került a Jókai székely mandátuma, annak a Jókainak, akinek ajánló levelére még nem is oly régen ingyen választottak meg egy szegény székely legényt. Akkor erre nem gondolok, nekem most csak egy a gondolatom: honatya akarok lenni. Székelyországot tündérországgá fogom varázsolni, csak egyszer ott legyek, ott! Nincs más programmom. Apponyi Albert emberi és politikai ideálom, de amikor puhatolódzni hazamegyek, egy-két ember kivételével az intelligencia elszörnyüködik e név hallatára. Az egész Székelyföldön alig van két-három kerülete a mérsékelt ellenzéknek, s bár „mérsékelt“, mégis ez ellen folytat irtóharcot a „generális“, nem a szélsőbal ellen. Csak a mérsékelt ellenzék veszedelmes ellenfél, veszedelmes, mert ez is 67-es alapon áll. A nép körében nem tud gyökerei verni, egy az, mert nehéz megértetni, mi a különbség egy alapon álló két párt között; más az, hogy Apponyi keztyüs kézzel dolgozik: hiába bizonygatja Grünwald Béla, hogy keztyüs kézzel csatát nyerni nem lehet. De a generális mégis a mérsékelt ellenzéket irtatja tüzzel-vassal, a szélsőbalt alig bántja, hisz ennek programmja, mig Ferenc József él, kormányképtelen…

Kiegyezem hiveimmel: szabadelvü programmal lépek föl, de minden községben hangsulyozom, hogy – kikötéssel. Meggyőződésem ellen nem szavazok, ha megválasztanak. Hogy megválasztanak-e? A többség – „több, mint bizonyos“. „Mindössze 3000 forint“ az alkotmányos költség. Csudálatosképpen, majd minden jelöltet ezzel a summával biztatják a kortesei: csak 3000 forint, csak… A Székely Tündérország szétosztását mosolyogva fujják le. Első pillanatban látják, hogy naiv ember került a karmaik közé – s jól látják. Általában, az intelligenciának, ha romlott is a lelke, a szeme igen jó. Az ellenjelölt szélsőbali, maga is székely fiu, piros pozsgás arcu, megtermett legény, különösen a fejérnépek körében igen népszerü. Az asszonyokat táncoltatja, a maszatos gyermekeket tisztára csókolja – erre is, arra is képtelen vagyok. De mellettem a hivatalos hatalom. A főszolgabiró, rettegett, gyülölt ember: oldalán járom be a kerületet. Ugy érzem, hogy szégyenpadon ülök reggeltől estelig. Alig járunk be két-három falut, a három ezer forint ugy eltünik, mintha föld nyelte volna el. Senki sem kérdi: akarom-e, nem-e, minden falu kocsmája az enyém, ott szabadon ehetnek, ihatnak az emberek: választó, nem választó, mindegy. Kinek jutott eszébe, kinek nem, valakinek eszébe jutott, hogy de szép volna, ha a székely falukban is zenekarok alakulnának a nép fiaiból. Nosza, mint a ragadós betegség, terjed faluról-falura a rezesbanda nyavalyája: minden faluban éktelen, össze-vissza játszó rezes bandák fogadnak, két hétig éjjel-nappal nem fogyok ki a müélvezetből – ezek majd mind beadják a számlát a választás előtt és – után. Félénken célozgatok szegénységemre, de a kortesek szemem közé nevetnek.

– Ugyan, ugyan, lájbizsebből is kifizeti az apósa ezt a kicsi költséget!

Az apósom, aki a Duna hullámsirjába temetkezett a – szegénység szégyene elől!

– Sohasem, volt ugy, hogy valahogy ne lett volna, próbálom megnyugtatni magamat. Voltaképpen azt kellett volna mondanom: Szégyen a futás, de hasznos, ám szégyellek megfutni s ha már benne vagyok, végig harcolom a szégyenletes harcot. Ime, búsultam népem romlásán, s magam is a rontók közé állok. „De ha itt kell kezdenem, hogy majd üdvén, javán munkálhassak?“

Benézek a megye székvárosába: nevemet hirdető plakátok a falakon. Ki rendelte? Tudom is én. Nem is kérdezem. A város urai ebédet adnak tiszteletemre, holott nem vagyok a jelőltjük. Pohárköszöntő után pohárköszöntő, mind engem magasztal. Könnyekig meg vagyok hatva, búcsuzáskor a cigánynak egy marék bankót dobok – a választás után átadott számlában ez az ebéd is ott ragyog.

Dombháza is a kerületemhez tartozik, ama Dombháza, ahol éppen tiz esztendeje „kicsi legátus“ valék. Áll még János ur háza, most már nagyságos ur, nem tekintetes, mert három esztendeig ő is hüségesen szavazott az országházában. Huszezer forint volt a mandátuma. Még áll, a ház, még él egyik öreg kisasszony, de már nem kérdi: wie viel Uhr ist es? – holott most már csakugyan nem lát a faliórára fel. Igen kedvesen fogad, aszott kezét nem kapja el kézcsókom elől. És áll a pálinka-masina is, sőt dupla erővel dolgozik, mert minden reggel hordják a választóim a szeszt: minden választó egy kupát. Senki sem kéri hozzájárulásomat: a választás után megkapom a számlát. De már ez sem segit János uron, még egy-két esztendő s a postán találkozom vele: ceruza a füle tövén. Kicsiny kis hivatal: im ez a jutalom, hogy három esztendeig igennel szavazott.

Szegény édesanyám éjjel-nappal süti a kenyeret, szekérszámra hordják be a választás székhelyére: – Istenem, istenem, sóhajtoz az öregasszony – elevenen megnyuzzák a fiamat!

A nép, az Istenadta nép, két álló hétig nem dolgozik, eszik, iszik, fejenkint 5 pengő forintot kap, – nem is volna sok, hisz ötszáz szavazat már nagy többséget jelent. A nagy summák láthatatlan kezeken tünnek el. „Romlott intelligencia, tudatlan nép!“… S im, enyém a többség: markos legények vállukra emelve hordoznak meg a szolgabiró udvarán, végre letesznek s – tartják markukat. Ketten vittek, s tizen is jelentkeznek: – én is vittem, én is! Jaj de szivembe nyilallik vérem elfajulása! De ugy kell nekem, minek akartam a hon atyja lenni.

Este vacsora. Szemem-szájam eláll: templomnál tágasabb deszkaépületbe vezetnek, végtelen hosszu asztalok, három-négy sorban férfiak, nők, gyermekek az asztal körül, a földön: ezek mind az én zsebemre vacsoráznak. Ki épittette ezt a szörnyü nagy alkotmányt? Csupa uj deszka. Nem tudom, de én fogom fizetni. Ki rendelte a vége-hossza-nincs vacsorát? Nem tudom, de én fogom fizetni. Hány székely Tündérországot kell majd irnom, hogy csak ezt az éktelen alkotmányt s ezt a vacsorát kifizessem?

…Fő, hogy a szabadelvü-párt óriási diadalt arat Háromszék vármegyében. Mind a hét kerület szabadelvüpárti képviselőt küld az országházába. Köztük van Mikszáth, a „nagy palóc“, Beksics Gusztáv, aki a Nemzet-ben és a Neues Pester Journal-ban hirdeti a szabadelvü-párt örökéletét. Aki egyszer a Kammon-kávéházban zajos derültség közt fogadkozott, hogy egy éven belül megsemmisiti a dzsentrit a – Neues Pester Journal-ban. Akit én a Budapesti Hirlap-ban igy jellemeztem: futva ir és irva fut. És a hetek közt van egy már ismerős nevü pesti ügyvéd is, a félrecsapott képü, igen jámbor Neumann Ármin, akit Komócsy József, a lirai költő kisér le – Bereckre, ágyuöntő Gábor Áron szülőfalujába. Mindössze százhusz választója van Berecknek: ebből hetvenet Neumann Ármin megvesz szabott áron – máig is rejtély előttem, mi szüksége volt Komócsyra.

Mikszáth és Beksics alkotmányos költségeit a pártkassza fizeti, a Neumann Árminét valószinüleg – Komócsy. Az enyémet a „döglesztő“ fizeti: erre a névre kereszteli el a 12 százalékra dolgozó takarékpénztárakat romlásnak indult népem keserü humora. Idáig három esztendős volt az országgyülési ciklus, mostantól, 1887-től kezdve öt esztendős. Még napidijat fizetnek a honatyának: 5 forint 25 krajcár a napidij. Amely hónapban nincs országgyülés, nincs napidij. Öt esztendő napidija sem elég, hogy az alkotmányos költség megtérüljön: kerek tizenötezer pengő forint ez – egy krajcárral sem kevesebb. A választási harc izzó napjaiban egyik kortes felszalad Pestre, s kikönyörög a pártkasszából 3000 forintot. Mire költik, hová költik, nem tudom, de világosság gyul agyamban: imé, hát ez az a bizonyos csak 3000 forint!

A legképtelenebb számlákat szónélkül fizetem, mert, öreg szüléimről, testvéreimről nem beszélve, minden faluban van vérbeli atyámfia; nem szabad engednem, hogy utána kiabálják szüleimnek: szép fiatok van! A testvéreimnek: szép testvéretek van! Az atyámfiainak: szép atyátokfia van! Nekem e földben a gyökerem, nem téphetem ki, nem bucsuzhatom el sohaviszontnemlátásra, mint messziről jött honatya-társaim, akik ma itt, holnap ott vesznek meg egy kerületet. S mert a számolás volt mindég leggyengébb oldalam, „pontosan“ kiszámitom, hogy öt esztendő alatt „ledöglesztem“ a 12 ezer pengő forintot a napidijakból. A „véremből való vér, a csontomból való csont, a husomból való hus“ véreim hadd maradjanak abban a boldog hitben, hogy ezt a kis költséget lájbija zsebéből fizeti ki az apósom, nekem pedig maradjon meg a büszke tudat: önzetlenül szolgálom a hazát.

*

Zsong az óriás méhkas, a szabadelvü párt klubjának nagyterme: egymás hegyén-hátán a kopaszodó, az egészen kopasz s a gondosan fésült fejü honatyák. Feltünik a sok gyerekember: 24-től 30 évesig husz-harminc főnyi csapat. Az öregek örvendeznek: ime, fiatalodik a szabadelvüpárt, holott voltaképpen – öregedik. Nem látják (vagy nem akarják látni?), hogy száz meg száz öreg hazafi vérzett el az idők során. Hogy még az unokák unokái is siratni fogják ősük honatyaságát. Öt gyermek-képviselő összeverődik, köztük vagyok én is, velünk egy idősebb: lessük a pillanatot, amikor a generális körül egy kissé tisztul a tér. Sokáig lessük a nagy pillanatot, végre a generális szine előtt állunk. Vezetőnk sorra mondja a nevünket, a generális csontos, hideg kezével alig érinti meg a miénket. Várjuk a szavát. Egy jó szót, egy meleg szót. Egy pillanatig hallgat, elnéz a fejünk fölött s fanyar mosollyal mondja: – No, majd megismerkedünk a szavazásnál! Ezt mondja, szórul-szóra ezt. Sem többet, sem kevesebbet. Öten vagyunk, mindeniknek jut – egy szó. Azzal tovább megy, ingadozón járó, sovány alakja eltünik a sokadalomban, mi meg állunk, elképedten, mint megannyi sóbálvány.

– Ugy kell neked, – gondolom magamban, minek jöttél ide. Ég az arcom, szégyen és harag égeti. – Jó. Hiszen majd megismerkedünk a szavazásnál!

A szabadelvü párt erdő, félelmetes erdő: nem fér el a régi helyén, az ellenzéki oldalt két sorral keriti be. A mérsékelt ellenzék egy maroknyi csapat. Válogatott csapat, de maroknyi. Vezérnek is beillő adjutánsok a „vezér“ körül: Horánszky Nándor, Beöthy Ákos, Grünwald Béla, Hódossy Imre, Károlyi Sándor. Már nincs köztük Szilágyi Dezső, amott sincs, a rengeteg erdőben. Fel-felkapja hatalmas fejét, gunyos mosolyt villant jobbra, balra, mintha keresné: hol a vitéz, ki vele vini kész.

 
Háromszor négy tizenkettő,
Éljen a naptárszerkesztő!
 

Ugyanekkor egyszerre három ember panaszolta a baját – ó, istenem, ha bár egy szavukat érteném! Forog velem a világ, reszket a lábam, reszket egész testem – szerencse, hogy fog a nótás székely, szégyenszemre elterülnék. Szóval el nem mondható, pennával le nem irható undor szállja meg testemet, lelkemet. Ez az undor kisér halálomig. Ez az undor adta később az erőt, hogy minden kisértésnek ellenálljak, soha többé iróasztalomhoz hütlen ne legyek.

Itt-ott sikerül megríkatnom az – asszonyokat, csókolják kezemet, ruhámat, de a vég: mit fizet az úr. Kisül, hogy szegények, a szivük majd megszakad, de ingyen nem szavazhatnak, mert a másik úr ennyit meg ennyit igért fejenként. De, mert a kormány ellen szózatolok, tőlem kevesebbel is beérik.

– Ó, Istenem, de szeretnék megbukni!

Isten jó, már érzem, hogy meghallgatja könyörgésemet. Az ellenjelöltet, aki háromizben képviselte a kerületet s faluzás nélkül kapta meg a mandátumot, rákényszeritem, hogy ő is megmozduljon. Meg is mozdul, négylovas hintón vágtat végig, keresztül-kasul, oldalán a – főszolgabiró. Nem lehet ez ellen szavam: öt év előtt az én oldalomon is főszolgabiró ült, s talán vigyázott is rám, hogy kereket ne oldjak. Igazi megváltás, hogy pompás szánut van, nem kell szekéren döcögnöm, szánon repülök faluról falura. Mindenütt belém kényszeritnek egy-egy pohár mézelt masinapálinkát, de a csipős téli szél kimarja belőlem, mig más faluba röpit a szán – mégis emberséges ember az a Szapáry, hogy a választást télre rendezé.

Beszánkázom a „tündérvárosba“ is, hová tiz esztendő édes-bús emléke köt. Boldogan köszöntöm mogorva Budvárt, aljában a hólepte vadkörtefát, a kápolnát, a vén kollegiumot, a piacot, a fagyos almák mellett fagyoskodó kofákat s fölmegyek a vármegye házára – tisztelkedem a főispánnál. Alispán korában tagja volt az Apponyi-pártnak, de Szapáry kinevezte főispánnak: – Isten veled, Apponyi! Ám előttem még mutogatja, hogy lelkében ma is Apponyi hive, mindenféle tanácsokat ád, sőt „véletlenül“ éppen itt van egy kénosi fehérharisnyás székely, hires kortes, beajánlja nekem, mellém rendeli. S a vörös képü, kenetes hangu ember mindjárt hozzám is szegődik, kisér faluról-falura, mindig az oldalomon, telebeszéli a fejemet; kenetes hangjára fel-felszisszenek, szeretnék megszabadulni, de nem tudok, ugy belém kapaszkodik.

Hogy is szól a hegyek közé szorult Kénosban megtalált ősrégi székely regős-ének?

 
Porka havak hulladoznak,
De hó reme, róma!
Nyulak, rókák játszadoznak.
De hó reme, róma!
 

Körülem is játszadozik egy róka, a kétlelkü főispán rókája, aki minden lépésemről jelentést küld, végezetül leszavaztatja ellenem a faluját. De nem maradok adósa a kétlelkü főispánnak, bukás után (mert, ugy-e, már nyilvánvaló, hogy Isten meghallgatja könyörgésemet?) kiteregetem a kétlelkü főispán kétlelküségét, szerencsésen bele is bukik.

Valami azt sugja, hogy negyvennégy falu közt utolsónak hagyjam Bágyot. Magas hegy tetején váromladék, a hegy lankáján huzódik meg a kis falu. Országutjáról csak a váromladék látszik, a hegy éle féltve rejti el a falut: nehogy elhasson ide emberek lármája, gonoszsága, tisztátalansága. Hiréből már ismerem a falut is, öreg papját is: messze vidéken hire van a kertjének. Ott teremnek a legszebb almák, a legszebb, a legnemesebb körték. A nép ősidők óta ellenzéki, de nem lármásan ellenzékieskedő, egyszerüen követi papját, a csendes öreg embert, aki az igazság utján jár minden időkben. Egyenest a parókiának tart a szán, a tornácról elém jön egy rózsapiros arcu, fehér szakállu öreg ember: a bágyi pap. A tornácon áll életepárja, szelid, mélázó arcu öreg asszony – milyen ismerős ez arc!

Ugy fogadnak s vezetnek be a meleg szobába, mintha fiuk volnék, akit rég nem láttak; aki után álmatlan éjszakákon sokat, igen sokat sóhajtoztak s im, végre megjött a messze idegenbe szakadt fiu. Hárman ülünk teritett asztalhoz: azon minden jó, messziről jött fiunak való. Sőt felhoz a tiszteletes a pincéből egy kis pókhálós üveget: asszubor van benne. Az utolsót. És felhoz egy kosár almát, körtét, csupa válogatottat, de nem teszi az asztalra, hisz van ott már. Nyilvánvaló, hogy ezekkel valami rejtett, ravasz célja van. A tiszteletes asszony nem győz kinálni s nem győz sopánkodni, hogy mily keveset eszem. Rajtam felejtgeti méla tekintetét, aztán hirtelen lekapja: gyenge pirosság sejtteti, hogy meg-megfeledkezése miatt szégyenkezik. De én is zavart vagyok: folyton azt találgatom – hol láttam ezt az arcot? Lassan-lassan nekibátorodik, megkérdi, van-e családom. Hány gyerek? Egy? Kettő? – Ó, már négyen vannak!

– Négyen! Fiuk? Lányok?

– Két fiu s két leány.

– Szeretném tudni a nevüket.

– Marci, Jancsi, Mariska, Lollika.

– Ó, ó, micsoda név a Lollika?

– Flóra.

– Szépek is, jók is, ugy-e?

– Nekem azok, igazán azok.

– Játszik-e sokat velük?

– Sokat, igen sokat.

– Hát vajjon a felesége – fordul hirtelen a kérdezése – szereti-e a falut?

– Szereti, igen szereti. Folyton készül Kisbaczonba, de mindig kis gyermek… Nehéz az utazás.

– Be szeretném, ha ide is elhozná őket!

– Magam is ugy szeretném, – szólal meg az öreg tiszteletes. – Naphosszat eljátszanának a kertben. S mi cseresznye terem itt!

– Minket Isten nem áldott meg gyermekkel, – veszi fel a szót ismét a tiszteletes asszony, – oly jól esnék öreg, szivünknek a gyermekkacagás!

– Eljövünk, el, ha Isten éltet!

Bucsuzáskor az öreg tiszteletes az utazóbunda zsebjeit telerakja almával, körtével – a gyermekeknek s a mamájuknak. Megindultan mondok köszönetet, csókolom a tiszteletes asszony kezét és akkor közel hajol hozzám, szinte sugva mondja: – Benedek-leány vagyok…

– Ó, Istenem, ha ezt elébb tudom! Hát azért volt oly ismerős az arca mindjárt az első pillanatban! Az én édesanyám is Benedek-leány. Mért most mondja, kedves néni?

– Meg akartam elébb ismerni a – lelkét.

Ugy szeretnék itt maradni, bár egy éjszakát! De itt kell hagynom a földi mennyországot, kerget az ördög.

Bukás? Mit bánom én! Ez a néhány óra a bágyi parókiában, a világ összes mandátumainál többet ér!

Felvirrad a nagy nap, özönlik a nép a falu két végén befelé, azaz, hogy csak az egyik végén, csendőrök állanak sorfalat Rika erdeje felől. A sorfal előtt a szolgabiró, megállásra parancsolja az erdővidékieket. Ezek az én választóim, sokszáz ember, ellenjelöltemnek csak egy maroknyi jut. A réten kell elhelyezkedniök a szekereknek, le kell szállani az én szavazóimnak, szekéren, szánon csak az a maroknyi csapat jöhet. A szolgabiró – Benedek. Véremből való vér. Jómódu, gyermektelen ember, de – szolgabiró. Ha igaz: „majd megszakad a szive“, hogy ellenem kell dolgoznia, de irgalmatlanul dolgozik. Harsányan vezényel, szedte-vettézik, korbácsával üti-veri a lovakat: balra! balra! – Ó, az Isten jó, az Isten irgalmas, a véremből való vér szive nem szakad meg. Ugyanezt cselekszi a falu másik végén a főszolgabiró, itt is gyalogszerrel jönnek be az én hiveim, de már hosszu szekérsor vonul be, s ezek a szekerek az ellenjelölt hiveit hozzák. A főszolgabiró nem véremből való vér, nyugodt vagyok felőle: az ő szive nem szakad meg. Sok gyermek, sok adósság: kivánhatja-e jó keresztyén, hogy a szive megszakadjon? Nagy kerek udvarban gomolyognak a hiveim, a kortesek népszámlálást rögtönöznek: kitünik, hogy, ha utolsó emberig bejött minden szavazó, kétszázfőnyi a többségem. A kapu előtt markos legények állnak istrázsát: hiába ólálkodnak a „farkasok“, a nyáj közé be nem eresztik őket. De tél van, négy órakor már sötétedik, a „farkasok“ rávetik magukat a szavazni mendegélő nyájra. Könnyü a dolguk, mert a katonák és csendőrök szembe menetelnek a nyájjal, a nyáj az ut két szélére szorul, körülfogják, pénzt mutogatnak, sok pénzt – és a nyáj jámborul mendegél a farkasok után. A népiskola egyik termében folyik a szavazás, az én elfogdosott nyájamat beterelik a másik terembe. Sötét estére megtelik az „akol“, egyszerre eresztik be s szavaztatják le ellenem. A korteseim megfenyegetik a véremből való vért, akinek „a szive majd megszakad“, hogy igy meg ugy, telegrafálnak Szapárynak, s a véremből való vér a szemük közé kacag. Felháborodva jelentik nekem a gyalázatosságot, de én csak mosolygok ezen: igy van ez széles ez országban. Igy van, igy.

Isten meghallgatja könyörgésemet: a farkasok nyolcvan főnyi többséget ragadoznak össze. Nincs már itt egyéb dolgom: bundába göngyölgetem édesapámat, felsegitem a szánra s üzenem édesanyámnak: ne sirjon, holnap estére otthon leszek. Ez az egyik. A másik: én vigasztalom, csendesitem siró, káromkodó hiveimet, sőt megakadályozok egy embert, ki veres kakast akar felrepiteni a véremből való vér házára. Hátha az égő ház láttára szive csakugyan megszakadna? Oly nyugodtan viselem a bukást, hogy szinte megveregetem a vállamat nyugodtságomért. A Pestről hozott ötezer forintot pótolnom kell még ötezerrel (12 százalék a kamat), de megmarad belőle néhány száz forint, tehát – Dárius vagyok. Különösen jól esik, hogy jóval kevesebb pénzzel hozták be az elrablott többséget, mint öt év előtt, amikor a szolgabiró oldalán jártam be a kerületet. Ezt népem javára irom s egyben megbocsátom gyarlóságát, mivelhogy végre is véréből való vér vagyok. S ha pénzért szavaznak az urak, kivánható-e, hogy földhözragadt szegény emberek, kik hónapszámra nem látnak egy ötösbankót – ingyen szavazzanak? S irván e könyvet, ujra megbocsátok a véremből való vérnek is, akinek csakugyan megszakad a szive később, jóval később egy messze idegenből jött emberért, aki tenger pénzt hozott s mégis megbukott. A csufos bukás izgalma ölte meg, az öntudatra ébredt, diadalmaskodó nép szine előtt…

Madarat lehetne fogatni velem, oly nagy a kedvem egész uton hazafelé: élvezem előre az éjszakát a szülei házban. Tudom, nagy, igen nagy szomoruságban találom őket, de meg fogom vigasztalni, meg fogom győzni, hogy az isteni gondviselés müve a bukásom, még csak ezután kezdődik az én igazi életem, most kezdek csak, igazán szántogatni a papiroson; ezután irom meg a szép dolgaimat: a legszebbeket a gyermekeknek és a – népnek. Vagy tán elég is lesz ennyit mondanom: a gyermekeknek. Hát nem gyermek a nép?

Csudálkozva néznek utánam az uccán jövő-menő emberek, hogy mely vidáman köszöntgetek nekik. De – de csak addig tart a jókedvem, amig a szülei ház küszöbét át nem lépem. Megrenditő kép tárul elém: édesapám fejét lehajtva ül az asztal mellett, az ajtónyitásra riad fel. Édesanyám ágyban fekszik, ijedten borulok rá, ő átöleli nyakamat. Keservesen sir:

– Ó lelkem fiam, édes fiam! Megcsaltak, megloptak, megöltek!

Hallom: felzokog édesapám is.

– Mi lesz ártatlan gyermekeiddel?

Fojtogatja torkomat a sirás: nem sokáig fojtogatja, kitör, együtt zokogok az öregekkel. Most érzem először igazán: Istennek mely nagy áldása a köny. Szivem szerint kisirom magamat, lassanként lecsöndesülnek szegény öreg emberek, aztán belekezdek a vigasztalásba, a megnyugtatásba, de gyanakodva kisérik minden szavamat: hiszik is, nem is – ugy szeretnék hinni, hogy ugy lesz, ugy!

– Ugy-e, mind elrabolták a pénzedet?

– Dehogy. Maradt elegendő.

– Ne titkold, fiam, van egy kevés pénzünk.

Már nyitja is nagyapó a tulipánosládát, felemeli a födelét, kiveszi az oldalfiókból a kopott piros bugyellárist.

– Vidd el fiam, vidd el mind. Minek nekünk, öregeknek a pénz?

Alig tudom visszaerőszakolni a piros bugyellárist. Közben nannyó is fölkél, kihuzza felső fiókját annak a ruhásládának, melyre a rézkarikákat András nagyapó verte fel hajdanában. Ott matat, turkál, valamit kivesz – nem tudom, mit. Nem is érdekel. Aztán a tüzhelyhez tipeg, felszitja a tüzet, pillanat mulva sistereg a kolbász, ide megy, oda megy, tesz, vesz, nézi a téli kabátomat, teli bunda szőrével, kefét keres elő, tisztogatja, kefélgeti… Vacsora közben torkomban ólálkodik a szó: – Lám, lám, mégis jobb lett volna, ha akkor itthon maradok! De szépen gazdálkodnánk együtt! Vacsora után felolvasnék egy vidám történetet, nevetnénk mindahárman – ó de szép volna! De visszafojtom a szót, nem búsitom a jó öregeket. Inkább a gyerekekről beszélek, akiket, csak nőjjenek még egy kicsit, hazahozom, bizonyosan haza.

– Azt mi nem érjük meg, sóhajtanak az öregek, de látom szemükben a reménykedő kérdést: hátha, hátha?..

Éjfél után nyom el a jótevő álom. Későn ébredek, aztán bucsuzás, még egy utolsó kinálgatás: fogadd el a pénzt, fiam, fogadd el, – kifejlek az ölelő karok közül, repül a szán a vasuthoz, megyek, Pest, megyek, megint uj életet kezdek tebenned!

Még ugrál néhány százas a tárcámban, hálókocsira váltok jegyei. Itt hoz a sors össze két emberrel: Bánffy Dezső az egyik, Boér Elek a másik. Amaz még főispán, de hivják Pestre, hogy vállalja a Házelnökséget, emez Erdély kinevezetlen gubernátora: tőle függ, ki kap mameluk-mandátumot Erdélyben, ki nem.

– Á! Megbuktunk? Megbuktunk? – integet messziről nagy kárörömmel.

– Meg.

– Ugy kell neked, mért hagytál el minket! – s nagyot csap a combjára széles jó kedvében. És ugy kacag, olyan lelkiből kacag.

Nem, nem, ez az ember nem érzi, hogy még egy-két esztendeje van hátra: szörnyü halálnak halálával hal meg.

Szót szó követ, elmesélem, mit müveltek a szolgabirák.

– Ilyennek kellene lenni minden szolgabirónak! – kiált fel lelkesen Bánffy Dezső.

No, jó. Telik, mulik az idő, két hét mulva Bánffy Dezső lesz a képviselőház elnöke. Kiadom az arcképet az Ország-Világ-ban, hogyne adnám ki. Mindössze husz sornyi élet- és jellemrajzot irok az arcképhez. Elmesélem röviden, hogy a választás után három ur utazik Pest felé. Hogy a három ur közt ilyen meg ilyen beszélgetés folyt le. Az az ur, aki igy kiáltott fel: – Ilyennek kellene lenni minden szolgabirónak! – Bánffy Dezső, a képviselőház ezidőszerinti elnöke. Az az ur, ki széles kedvében a combjára csapott: Boér Elek, a képviselőház alelnöke. „Azt hiszem, – fejezem be a jellemrajzot – bővebb jellemrajzot nem kiván tőlem a nyájas olvasó“.

Ezen a furcsa jellemrajzon sokat nevettek akkoriban, de nem nevetett annyi ember, mint amennyien sirtak azon a tárcámon, amelyben bukásomat énekeltem meg. Nevetéssel indult ennek is az olvasó, de sirással végezé. Hirtelen-váratlan a vidám tárca ama bus jelenetre fordult, amelynek fentebb tanuja valál, nyájas olvasó. S amelynek a csattanója a pesti pályaudvaron csattant el, amint véletlenül benyultam télikabátom zsebébe s onnan egy horgolt zacskót huztam ki. Tele volt a zacskó ezüst forintosokkal. – Ó, édes jó anyám! Hát nem belelopta zsebembe megtakaritott pénzecskéjét?! Abba a zsebbe, amelyből annyi pénzt loptak ki!

…Szeretném látni azt az embert, akinek a politikai pályája szebben, meghatóbban fejeződött volna be, mint az enyém.

NEGYEDIK FEJEZET

Ebben csudát lát az olvasó: a magyar iró már könyvirásból is megél

A legenda szerint, Isten a világ teremtésekor harminc esztendőben állapitá meg az ember életidejét, ugyanannyiban az ökörét is. Az ember keveselte, az ökör sokalta Isten ajándékát, s emez az embernek tiz esztendőt átengedett. Általában az állatok mind sokallották az életidőt, igy juttatott a kutya is, a majom is az embernek a magáéból. Ez a magyarázata – mondja a legenda –, hogy az ember harminctól negyvenig ökörmódjára dolgozik, ebben az időszakban huzza a legnehezebb igát, azontul már otthon hagyogatják házőrzőnek, mignem eljut a gyámoltalan öregségbe, amikor mindenre nevet, mint a majom.

Ha végiggondolja élete folyását, a legendának minden becsületes munkásember igazat ád. Harminctól negyvenig legerősebb az ember, ez időben dolgozik inaszakadtáig, meg-megpótolva a nappalt éjszakával is. „Két szemnek két óra elég“, – mondogatta édesapám, s ha nem is szabad szó szerint venni ezt, ereje teljességében a szántó-vető ember sem a nyolc órai pihenőt, sem a nyolc órai alvást nem ismeri.

Az apám nem ismerte, én sem ismerém. De mindjárt megállapitom, mert mind a kettőt megpróbáltam: könnyebb a kasza, mint a toll. A kaszás Isten szabad ege alatt vág rendet rend után, az iró négy fal között, magacsinálta füsttengerben vet betü után betüt. A kaszás meg-megáll, kaszát fen, neki ez is pihenő. Az iró is meg-megáll: nem pihenni áll meg. Megáll, mert mondat közepén elakad, hosszan, sokáig keresgél egy szót, a legtalálóbbat, a legkifejezőbbet. Minden szónak a keresése agyának egy csepp vérét fogyasztja el. A kaszás délben leül a gyepre, bekanalazza ebédjét, aztán elterül s nagyot alszik. Az iró betütől és füsttől bódult fejjel támolyog az ebédlőbe, leroskad az asztal mellé, azt sem tudja, mit eszik: evés közben tovább füzi a félbehagyott gondolatot. Ebéd után ledül a pamlagra, szemét lehunyja, de hiába: az ő alvása nem alvás, nyugtalan szendergés az.

Ujságszerkesztés? Kellemetlen foglalkozás bizonnyal, de legalább egy tekintetben megnyugtató: betegség, ha lever a lábamról, elsején küldi fizetésemet a kiadó, nincsenek álmatlan éjszakáim amiatt, vajjon holnap, holnapután lesz-e kenyér az asztalfiában. Honatyáskodás? Üldögélek a padban, hallgatom a szónokot; ha unalmas, kimegyek a folyosóra, ahol rendszerint füsttengerben anekdótázik egy sereg ember. Este megyek a klubba, ott tereferélek, s ha jóllaktam politikai és minden egyéb pletykával, hazamegyek vacsorázni. Gyöngyélet ez annak, akinek egyéb dolga s gondja nincs.

Isten veled, ujságszerkesztés, Isten veled, honatyaság! Én már többet ez életben nem kérek regényt Beniczkynétől; nekem Tolnai Lajos nem ir több bájos falusi regényt. Soha többet ez életben nem lopom az Időt sem a t. Házban, sem a klubban, én már megint uj életet kezdek. Merész, sőt vakmerő a vállalkozás: ihol, a gólya, a kedves gólyamadár meghozta az ötödik gyermeket is, s én lemondok az elsején pontosan kijáró fizetésről, könyvirással szerzem meg ezután a gyermekek kenyerét, ruháját, rajztábláját, iskolakönyvét, sőt forró meleg nyarakon a por- és füstnélküli levegőt is!

Visszapillantok az ujságszerkesztés és honatyaság öt esztendejére; az egész irodalmi termés egy rossz regény, két mese- s egy apró-gyermekkönyv: az Apa mesél. Egészen apró gyermekeknek irtam, voltaképpen az első fiamnak, s talán ez a magyarázata, hogy legjobb gyermekkönyvemnek ma is ezt tartom. Még mindig nem merült el a gyermekkönyvek tengerében, sőt épp ahogy e fejezethez érek, értesit Wolfner József kiadó barátom, hogy karácsonyra jön az ötödik kiadás. Az 1919-ik esztendő április 25-én azt irtam a naplómba egy kommunista ujságcikk olvasása után: „Ez az én irói pályám halálos itélete“, s im – ébren vagyok-e? – élek, élek, még mindig élek!

Igen, egy rossz regény, két mese- s – talán mondhatom – egy jó gyermekkönyv: öt esztendő irodalmi termése sem több, sem kevesebb. Most pedig hol is kezdjem? Egyelőre rövid lélekzetü történeteket irok napi és hetilapba. Mi téma összegyült az édes anyaföldön! Sürün rajzanak lelkemben emberek, történetek, viaskodnak az elsőbbségért: melyiknek adjak előbb életet. Gyülnek, gyülnek – könyv lesz belőlük. De nyilvánvaló, hogy életnek ez még nem élet, hisz itt az ötödik gyermek: az emberek már a negyediknél mosolyogtak, szánakoztak könnyelmüségemen – no, az ötödiknél már meg is botránkoznak. Eszembe jut Rákosi Jenő hires vezércikke: a Gyermekek és kutyák. Egy háziurat állit pellengérre, aki házába lakót csak ugy fogad be, ha sem gyermeke, sem kutyája nincs. Ez a háziur nem bocsátja be a gyermeket, nekem a barátaim nem akarják megbocsátani az – ötödiket. (Istenem, Istenem, mi lesz, ha beröppen a gólya a hatodikkal is!) Ám én azt mondom néktek, gyermektelen és egy-kétgyermekü apák és anyák, a gyermek – áldás. Nemcsak a gyermeknek van őriző angyala, van a szülőnek is. De csak annak, aki a gyermektől – nem fél. Minden gyermekkel áldás száll a házra, nem remélt áldás. Szaporodik a gyermek? Szaporodik a kenyér. A kenyérszerző alkalom.

…Egyszer csak „megjelen nekem“ egy ősz öreg ember. Nem éjjel, nem álmomban, mint a népmesék ősz öreg embere, fényes nappal jön hozzám s mondja:

– Ön már sok népmesét irt; ismeri a népmesegyüjteményeket. Ezek a gyüjtemények el vannak temetve. Az ifjuság kezébe nem kerülnek. Ugy, amint a gyüjteményekben vannak leközölve, nem is valók az ifjuságnak. Ön ezeket ujra irná, elmesélné a nép mesemondó hangján. Mellőzné, ami bennük a gyermeki léleknek ártalmas. Felkutatná ami mese és monda régi és uj folyóiratokban rejtőzködik. Azokat is megirná. Sőt megirná Vörösmarty és más költők hőskölteményeit is. Közelebb vinné ezeket az ifjusághoz. Mit szól a tervhez?

– Gyönyörü terv.

– Az én számitásom szerint, oly nagy az anyag, hogy tiz nagy kötet telnék ki belőle. Elébb füzetekben jelennének meg, azután kötetekben. Mint a Vasgereben. Mint a Vörösmarty. Mint a Tompa. Mint a Garay.

– S lesz ennek kiadója?

– Már meg is van!

– Ki az a vakmerő?

– Méhner Vilmos.

Mint könyvkötő legény került Bécsből Pestre Méhner Vilmos, aztán könyves boltot nyitott. Magyarul soha meg nem tanult, de kiadta Vasgereben összes regényeit, Vörösmarty, Tompa, Garay összes költeményeit. Egy sort sem értett belőlük, de kiadta, mert az én ősz öreg emberem (Kuttner-Kelemen Dávid a neve) belebeszélte s be is bizonyitotta, hogy Vasgereben jó üzlet, Vörösmarty jó üzlet, – a többi is jó üzlet.

Már meg is irta a szerződést az ősz öreg ember, aláirom, viszi Méhnerhez, hogy ő is irja alá. És másnap dult arccal rohan hozzám az ősz öreg ember:

– Képzelje, az a – német, nem irta alá! Házat épit, számlát hoztak neki, felbosszankodott a számlán s azt mondta: ha Arany Jánostól viszek neki szerződést, azt sem irja alá. Több könyvet nem ad ki.

Nem is adott. De az ősz öreg ember nem hagyja annyiban: végigházalja tervével a kiadókat. Csüggedten tér vissza ujra meg ujra.

– Még egynél nem voltam. Az Athenaeumnál. Ott egy fiatalember a könyvkiadó osztály vezetője. Ez meg fog érteni engem.

Ez meg is értette. Ranschburg Viktor a neve. Ezidőszerint a Pantheon igazgatója. Ennek a most irom könyvnek a kiadója.

Emich Gusztáv, Petőfi első kiadójának a fia, az Athenaeum elnökigazgatója. Nagymüveltségü ember, ritkaságokkal teli gazdag könyvtára van: mindig csudáltam, mit keres a – képviselőházban. Képviselőségem idejéből jó emberem. Vele és Ranschburggal tárgyaljuk meg a Magyar Mese- és Mondavilág dolgát. Az ősz öreg ember tiz kötetéről leszállunk öt kötetre, s az első kötet sikerétől függ a további négy kötet kiadása.

– Hát ezt a könyvet minek adják ki? – támad egy ifjukori barátom Ranschburgra az első kötet megjelenésekor. – Hisz ebből 200 példány sem fogy el!

– Már 2000 fogyott el, – felel Ranschburg szárazon.

…A Magyar Mese- és Mondavilág már rég tul van a 200 ezer példányon, a háromszázezer körül jár. Szóval: az ifjukori barát jól ráhibázott, ugyebár?

A honfoglalás ezredik fordulójára készül el a könyv: ezer év meseköltése. A szabadságharc ötvenedik fordulójára a Magyar nép multja és jelene. Jó két esztendei készület: rengeteg régi és uj történeti és néprajzi könyvek végigolvasása, jegyzetek csinálása előzi meg a pillanatot, amikor végre nekiülhetek s megirhatom szép rendibe a föld népének ezeréves küzdelmét – embervoltának elismertetéseért. Irói pályám legnehezebb s anyagi és erkölcsi tekintetben is legháládatlanabb munkája ez. Hatvan nyomtatott iv a kvártalaku, kétkötetes könyv: iró is, kiadó is ráfizet. A müvelt közönséget nem érdekli a könyv: cime után nyilván azt sejti, hogy a népnek való olvasmány; a nép nem veszi meg, mert neki meg drága.

Vége már a régi jó világnak, amikor az ujságok az uj könyvet tárcacikkre méltatták. Ebben a ritka szerencsében csak az részesül, akinek ennél az ujságnál, annál is, „jó barátai“ vannak. Nekem nincsenek. Első könyvemet, a Székely Tündérországot bő ismertetésre, tulságos dicséretre méltatják az akkori lapok, az ötkötetes Magyar mese- és mondavilágnak egy-két jó szó már alig jut. A könyv – üzlet, a kiadó üzlete, mennél nagyobb a könyv, annál nagyobb az üzlet, ergo a kiadó fizesse meg a – reklámot. Endrődi Sándor, a Kuruc nóták halhatatlan költője, fellelkesül ötkötetes könyvemen, magasztaló cikket ir róla, bekopogtat vele két-három ujsághoz: egyik sem közli. Végre is a Fővárosi Lapok-ban, az Athenaeum saját ujságában lát napvilágot a költő cikke. A Fővárosi Lapokban, melynek akkor már alig van olvasója. Ugyanezt cselekszi Lévai Mihály, az iró-plébános, később országgyülési képviselő: ő is csupa lelkesedésből cikket ir a Magyar mese- és mondavilág-ról, elviszi egy ujsághoz, a szerkesztő meg is igéri: hogyne, hogyne, – a cikk sohasem látott napvilágot. Most már önkéntelen felmerül a kérdés: voltaképpen hogyan kerül a könyv a nyájas olvasó kezébe? Mindjárt megfelelek rá: Ama nyájas olvasók utján, akik a könyvesboltba betévednek, ott a könyvet megveszik, elolvassák s ha megnyerte tetszésüket, társaságban, ahol könyvről is esik szó, megkérdik: Olvasták ezt meg ezt a könyvet? Melegen ajánlom, olvassák el.

Igy terjed a könyv.

Hogy ellenmondásra alkalmat ne adjak, sietve jegyzem meg: a magam könyveiről beszélek s példával is bizonyitom.

A Testamentum és hat levél az első könyvem, mely utat talál az olvasók szivéhez. Vékony könyvecske ez. Apránként jelen meg a Magyar Hirlapban. Pünkösd ünnepén jelen meg a Testamentum az ujságban, s két hét sem telik belé, megtelik egy ládikó levelekkel. Csupa meghatott emberek levelei. Mit gondolok, mit nem, magam leszek a kiadója e könyvecskének, sem az ujságoknak, sem a könyvesboltoknak nem küldök belőle, mindössze a Magyar Hirlap jelenti be a megjelenést. S im, egymásnak adják a kilincset a vevők: a lakásomról hordják el az első kiadást. De vidékről is sürün jönnek a megrendelések, még táviratban is. Szabadkáról azt irja egy ur, hogy egy nagy társaságban felolvasta a Testamentumot, mind megrendelték – küldjek 30 példányt azonnal. Kassáról ugyanezt irja egy másik ur, ez is kér: küldjek 50 példányt azonnal. Tauffer Vilmos, a hires nőgyógyász, minden másod-harmadnap elvitet két-három példányt: 1893 karácsonyán a Testamentum az ő karácsonyi ajándéka. És igy tovább és igy tovább.

Neki bátorodom az első kiadás sikerén, kinyomatom a második kiadást is: ebből már küldök a könyvesboltoknak is, az ujságoknak is. Harminc ujságnak küldök Testamentum-ot. Harminc ujság közül kettő-három irt annyit: megjelent. Annyit sem a többi. Jön hozzám egy fiatal ujságiró s mondja: Olvastam a Testamentum-ot. Mondhatom, megrikatott.

– Csak nem vette meg?

– Nem, kérem. Hetekig hevert a szerkesztő asztalán, láttam, hogy ugy sem irnak róla – zsebrevágtam.

Találkozom Fekete Józseffel, a Magyar Szalon szerkesztő-kiadójával. Mondja: No, én megjártam a könyvével.

– Hogyan?

– Az ágyban olvastam a Testamentum-ot s egyszerre csak elkezdtem zokogni. A feleségem felébred, rémülten kérdi, mi bajom. Mutatom neki a könyvet: ez zokogtatott meg.

Megzokogtatta, de irni egy sort sem irt róla.

Mégis elkélt a könyv. A harmadik kiadásnak már Singer és Wolfner a gazdája – a világháboruban jelent meg a hatodik.

A jég megvan törve, már jöhet Huszár Anna regényem, jöhet a Sziv könyve, a Katalin, az Uzoni Margit, nagyoknak, gyermekeknek, serdülő ifjuságnak való könyveim nagy serege: az ajtó tárva-nyitva előttem. Jöhet már a hatodik gyermek is, ezt már nem bérkaszárnyába, magamépitette kisbaconi házamba röppenti a gólya. Abba a házba, melynek minden téglája – könyv. Minden téglájában agyamnak egy-egy vércsöppje. Eleven ember van ebbe is befalazva, miként a dévai várba, az argesi zárdába. Tiz esztendő eredménye: ötven könyv. Ujabb tiz esztendő – ujabb ötvenet jelent, s irván e könyvet, már magam sem tudom, hány tizzel vagyok a százon túl. A legendát meghazudtolom: nekem nem tiz, de husz esztendőt juttatott az ökör a maga életidejéből. Néha, száz kezem volna, az sem volna elég: annyi a – megrendelés. Athenaeum, Franklin, Singer-Wolfner, Lampel-Wodianer a kiadóim; nem kell szaladgálnom kiadó után. Van esztendő, amikor – beleszámitva Apponyi beszédeinek sajtó alá rendezését – száz ivre jegyzem rá: imprimatur! Egy iv, nyájas olvasó, 16 oldal. Számitsd ki, hány oldal száz iv. A számolásban kacagtatóan gyenge vagyok.

*

Igaza volt Kiss Józsefnek, vagy valamelyik iródiákjának, aki azt irta rólam, hogy „jövevény“ vagyok. Jövevény, aki azért jött Pestre Székelyországból, hogy meséljen a pesti gyerekeknek s mesemondás közben beléjük plántálja a magyar szót, s talán – a magyar lelket is. Az édesapám is jövevénynek mondta mind ama családokat, amelyek nem voltak jelen a kisbaconi ősfoglalásnál, s csak háromszáz esztendeje, hogy beszivárogtak… Valóban, jövevény vagyok, ha jobban tetszik, kivándorló, mint akármelyik székely testvérem, aki Amerikában meg Romániában próbál szerencsét, s közben szüntelen az édes anyaföld felé száll a sóhajtása; számlálja az esztendőket, a hónapokat, a heteket, a napokat, végezetül a perceket, amikor visszatérhet az édes anyaföld kebelére, házat épithet rá, földre földet szerezhet, magot hinthet belé, aztán – aztán az édes anyaföld porával vegyül el a pora…

A föld fia, igazi fia, az aszfaltban gyökeret nem ver soha. A földnek, az édes anyaföldnek van szive, lelke, az aszfaltnak sem szive, sem lelke nincs. A föld, az édes anyaföld virágillatot, az aszfalt fojtó büzt lehel. A föld fia csalódhatik a föld fiaiban, nem csalódhatik a földben. Az emberek erkölcse változhatik, hol megromlik, hol megjavul, a föld erkölcse nem változik: marad, ami volt világteremtésekor, időtlen időkig. Emberi kéz hiába irtja ki Romhány-erdő sok évszázas óriásait, én már halálomig Romhány-erdő zúgását, Romhány-erdő vadgalambjának búgását hallom, sodorjon bárhová a Sors szele. Hiába romlik meg a kisbaconi borviz-kut vize az emberek nemtörődömsége miatt, szájamban e borviz izét érezem, nemcsak a szájamban, a szivemben is. Hiába kótyavetyélik el édesanyám tulipános ládáját, a ruhák közé rejtett alma illata örökre az enyém marad.

Még alig tünt el a szép ifjuság, s én a szép öregségről álmadozom. A mindennapi kenyérért irom könyveimet, de két kenyérből egyet folyton hazaküldök. Egyik kenyér a jelenvaló életé, – jövendőé a másik. A nagyváros s a kis falu közt oszlik meg életem, hol haza, hol visszaszaladok. Itt könyvet nyomtatok, ott fát ültetek. Itt könyvet adok el, ott földet veszek. Könyvre könyvet, földre földet. Kellemetes is volna, hasznos is volna kissé a nagyvilágban körültekintenem, látókörömet tágitanom, de huzva-huz az édes anyaföld hazafelé, mindig csak hazafelé; kitör belőlem az ősök vére, nem vágyom látni a velencei doge-palotán az ábrázatomat: egy kis kert nekem az egész nagy mindenség. Egy kis kert, amelynek fáit, bokrait magam ültetém. Egy darab föld, melyet őseim verejtéke áztatott. A mező, az erdő, a falu, az erdőzúgásos, vadgalambbúgásos Erdővidék itt gyökeredzik minden történetem, innét csendül szét a hangja minden mesémnek: nekem éppen elég halálig, mit e föld lelke lelkembe plántált, legyen elég nektek is. Haláltól való csudálatos megváltatása után a tékozló fiu fogadalmat tett, hogy az uj életet az édes anyaföldnek s népének szenteli. Megtartám a fogadalmat. Ha nem hazudik a statisztika, népiskolai és népkönyvtárakban az én könyveimnek van legtöbb olvasója. Nekem a dicsőségből ennyi éppen elég. Adjon más egyebet, szebbet, jobbat, maradandóbbat a nemzetének: nem irigylem, dicsérem ezért. – Ilyennek is kell lenni, – mondta az egyszeri cigányprimás, amikor a hegedümüvész játéka felől kérdezték a véleményét. Kell, kell, mondom én is. Mennél többen legyenek. Ámen.

…Már hordják a követ, a téglát. Minden kő, minden tégla egy-egy példánya könyveimnek. De már ennek külön fejezetet szentelek. Nem minden esztendőben épit házat a magyar iró.

ÖTÖDIK FEJEZET

Ebben igen közönséges dolgokról lesz szó, nevezetesen: házépitésről, faültetésről, mezei és falusi életről

Még áll az ősi ház, él nagyapó, nannyó, s im, az udvaron öt pesti unoka szaladgál. Istené a dicsőség: megaranyozhatom életük alkonyát. 1894-et irunk: már csak egy esztendőt „hetvenkedik“ nagyapó, akkor ráfehéredik a nyolcvan esztendő. Ma még csak vén ember, de jön már, jön már az aggság. Már fel-felsóhajt: Ó, erő, erő, hová levél! – de a kertben még ő kaszálgat füvet a bocikának; ő kaszálja meg a helyet, ahová hinta állittatik fel a pesti unokáknak.

Gyönyörü élet-alkony! Álmatlan éjszakákon mit sóhajtoztak, mit keseregtek: Sohasem látjuk meg a pesti unokákat! Nem akarnak hinni a szemüknek: Sürü sóhajtásuk felhatott a magas egekbe, Isten meghallgatta könyörgésüket – két hófehér galamb körül öt fióka röpked.

Nagyapó, nannyó megfiatalodik. Kicsi villákat, gereblyéket csináltat nagyapó az unokáknak, eltipeg velük a rétre: együtt forgatják a száradó szénát. Nem győzi dicsérni a gyermekek szorgalmát, amikor hazatérnek: Higyje meg, nannyó, annyi boglyácskát raktak az unokái, hogy ki lehetne telelni rajta egy – döglött bárányt.

– Ó, ó, magát mindég fogja a tréfa, – mosolyog nannyó, aztán hirtelen eltünik, öt pohár tejjel fordul vissza nagy fürgén: – egyetek, édes csirkéim, egyetek. Ugy-e, megéheztetek?

Igen-igen csudálkoznak, hogy milyen jók ezek a pesti gyermekek: nem kényeskednek, nem nyafognak, nem veszekednek, nem verekednek, s mely édesen simulnak hozzájuk, az egyszerü öreg emberekhez. Igen-igen elcsudálkoznak; azon is, hogy estefelé csak szól az anyjuk: Gyerekek, lefeküdni! Egy, kettő, há-rom! – és indulnak a gyermekek, mint a katonák. Ezért és sok mindenért igen-igen dicsérik nekem a pesti menyemasszonyt. Ami a szivemnek igen jól esik.

– Ó, édes fiam, ha örökké itt maradhatnátok!

– Örökké nem maradhatunk; de ezentul minden nyáron itt leszünk.

– Ha ugy, lenne!

– Ugy lesz.

Az ősi ház „nagy házában“ kényelmesen elférünk az öt gyerekkel. Két ablak néz a virágos kertre, egy az udvarra, negyediknek egy kis ablak, a veteményesre nyiló „tyukleső“ ereszti be az áldott nap sugarát. A halhatatlan mályva virágai behajolnak az ablakon. András nagyapó háromfiókos ládájáról egyetlen rézkarika sem hiányzik, s im, szakadatlan teljesül a jövendölése: rézkarikákat a pesti unokák is meg-megzörgetik. De vajjon gondolt-e András nagyapó – pesti unokákra? Képzelem, hogy eltünődik, ha le-letekint az égből: vajjon honnan kerülhettek ide ezek a térdig nadrágos, azon alul csóré lábszáru fiuk? „Ejnye, enyje, de szegény ember lehet az apjuk!“

Az ősi ház mögött már ássák a kicsi gazda házának a fundamentumát. Gábor bácsi fia a kicsi gazda. Őszre telő alá is kerül, pedig a kicsi gazda három teljes esztendeig nem lesz e ház lakója: a császár ad neki kvártélyt. Mért sietnek oly igen? Felelet: egy az, hogy a kicsi gazdának része legyen az épitésben, más az, hogy kész ház várja, amikor a császár hazaereszti.

– Talán ide épült volna az én házam, – borul el a lelkem egy pillanatra – ha édesapám nem a világnak nevel, s én az ősi telket el nem adom. De jól történt, ugy, ahogy történt. Ide behallik az ucca lármája, beszáll a pora – én majd a gyümölcsös mögött épitem az én házamat. A lucernás kertben, amelynek szélén a Macskás-patak kanyarog. Tul a patakon rét, aztán szeliden emelkedik föléje Magyarósoldal, majd hirtelen meredek heggyé ágaskodik. Hajdan erdő, most egy-egy faóriás törzse rothadoz, itt-ott nyirfa meg csenevész bokor szomorkodik. Be szép erdőt varázsolok én ide!

– Mit szólsz a tervemhez, Mária?

– Gyönyörü a terv, de most is oly sokat dolgozol… Félek, összeroskadsz.

– Amit én tervezek, nem egy-két, de sok-sok esztendő munkája tesz, Mária. Marad e munkából a gyermekeinknek is, az unokáinknak is. Kitüzöm a célt s lassan, szép lassan haladunk feléje. Az első lépés a ház s hozzá egy kis kert. Ez az első lépés három esztendőt jelent. Székely szokás szerint kezdünk a fészekrakásba. Első esztendőben meghordom a fundamentumkövet, megvettetem cigányokkal a téglát. Második esztendőben a fenyvesből lehozatom a födélhez való fát. Harmadik esztendőben együtt az anyag, felépül a ház. S a negyedik esztendőben szépen a karomba öltöd a karodat, én fölvezetlek a garádicson, ott, azt hiszem, megindult szivvel állunk meg egy pillanatra, aztán önkéntelen lehajlunk, megcsókoljuk a küszöböt s belépünk a házba. Velem tartasz-e ebben is?

– Veled, veled.

*

Már épitjük is a házat Máriával – papiron. Négy szobán kezdjük tavasszal, nyár végére a négy nyolcra szaporodik, majd hozzátoldunk egy fürdőszobát is. Igen komolyan meghányjuk-vetjük, hogy, ha minket Isten megáldott öt gyermekkel (s megáldhat még többel is), egyszerre csak nyakunkra nőnek a gyerekek, ez megházasodik, az férjhez megy, még nyolc szoba is kevés lesz majd. Ha csak négy unokát számitunk egy családra, ez már husz gyermek. A szülék száma tiz. Husz meg tiz = harminc. Velünk, öregekkel, összesen leszünk harmincketten. De számitásba kell vennünk a hatodik gyermeket is, akit sokat emlegetünk, s igy szinte bizonyos, hogy egyszer csak beröppen vele a gólya. Benső vágyunk a hatodik, még pedig leány, mert többségben vannak a fiuk: három fiu, két leány. Amig csak öt gyermekünk van, el sem tudunk – válni. Ám lenne csak három fiu, három leány, mely könnyü volna válnunk! Ezen igen nagyokat nevetünk, s addig is, mig a válás bekövetkeznék, elhatározzuk, hogy az ebédlő nagyterem lesz. Akkora, hogy ötven ember kényelmesen elférjen az asztal körül. Gyermekeknek, unokáknak ez a ház lesz a találkozója minden nyáron. Akkor is, amikor mi már rég a temetőben porladunk. Természetesen, a kisbaconi temetőben…

A nyilt verandáról egyenesen az ebédlőbe fog nyilni az ajtó. Nem rejtjük el: aki belép, mindjárt ide lépjen. Lássa első pillanatban, hogy házunk, szivünk tárva-nyitva minden jó embernek. Bár a rajzoláshoz igen keveset értünk, minden nap csinálunk két-három tervet, s mintha éjjel-nappal azon kellene tünődnünk, mire költsük el a pénzünket, hat ablakkal tiszteljük meg az ebédlőt, sőt az udvar, meg a kert felé nyiló ajtó fölé is ablakot tervezünk: hadd – „legyen világosság!“

Nagyapó is, nannyó is, nem akarnak hinni a szemüknek, meg-megmutatván napról-napra változó tervrajzainkat. Nekik minden terv tetszik, csak a garádicsok miatt aggódnak, amelyek a verandára köröskörül felvezetnek.

– Fiaim, – mondja nagyapó, – egyszer majd ti is megöregedtek s akkor „megnő“ a garádics.

– De igy szebb lesz, nagyapó.

– Szebb, szebb, de bizony mondom, „megnő“ a garádics…

Ujabb tervet eszelünk ki: bevezetjük a vizet a fürdőszobába, a konyhába, a virágos kertbe. De honnét? Szemünk előtt csörgedez a Macskás-patak, de szeszélyes egy patak ez: hol vigan folydogál, sőt néha ki is csap medréből, hol messze fönt az erdőben kiszárad a forrása, s ilyenkor csak a meder egy-egy gödröcskéjében szomorkodik a viz. Bővizü patak foly a falu közt, de innét mások telkén s az uccán át lehetne ide vezetni a vizet: nagy felfordulás, nagy költség ez – le kell erről mondanunk. Nagyapó mosolyogva hallgatja vizvezetéki tervelgetésünket, végül megszánja szomorkodásunkat, s mondja: – Jertek velem.

Átmegyünk a Macskás-patakon, alig távolodunk száz lépésnyire, megáll.

– Nézzetek ide. Ezen a helyen ennek előtte kétszáz esztendővel Benedek Kerestély ükapátoknak halastava volt. Ihol, még most is látszik vékonyan a halastó karimája. Most menjünk tovább.

Tovább megyünk, fölfelé a lankás hegyoldalon, harmincat sem lépünk, bővizü forrás bugyog előttünk.

– Ennek a forrásnak a vize táplálta a halastavat, – mondja nagyapó.

– Hiszen, – mondom én, – tudtam én a létezéséről mindakettőnek, de ha a földje egyiknek sem az enyém.

– A halastó földje nem, de a forrásé még enyém. Nézd, ez a föld hosszan elnyulik a hegyoldalon. Itt ásatsz egy árkot. Amott egy nagy gödröt, éppen szembe azzal a hellyel, ahová a házat épited, innét aztán a viz szépen befolydogál a házadba.

Mindjárt fel is mérjük a távolságot – lépéssel: forrástól a viztartó medencéig nyolcvan, medencétől be a házig hetven méter utat tesz a viz.

– Ó de jó, ó de jó! Áldja meg az Isten, nagyapó!

Nagyapónak különben tetszik is, nem is ez a tervünk. Inkább nem, mint igen. Nagyapó már a nyolcvanadik esztendőt tapossa és sohasem jutott eszébe, hogy a maga dolgán könnyitsen, életét kényelmesebbé tegye. Jó félszáz esztendeje mult, hogy a maga gazdája s neki elég volt egy kút: házba, pajtába ebből meritették, hordták a vizet, s jutott kút vizéből a szomszédoknak is. Nagyapó felesleges költségnek itéli a vizvezetéket, éppen mint a garádicsot, de viszont „megesméri“, hogy a világ sokat haladt az ő gyermekkora óta, ennélfogva belenyugszik a vizvezetékbe is, a garádicsba is. Ennél szokatlanabb ujitásokba is belenyugszik nagyapó, mihelyt bizonyosságot szerzett arról, hogy tervezgetésünk egészen komoly tervezgetés. Hogy az ő pesti fiának a szive csakugyan visszavágyódik az édes anyaföldre, itt akar élni, itt akar halni. Akkor szerzett pedig erről bizonyságot, amikor az első szekér követ behozták a lucernás kertbe. Ez a szekér már az én szekerem, a szekér elé fogott két ló az én lovam.

Ez az első szekér kő csudát müvelt. Egyszerre csak látom, hogy mindegyre bekanyarodik a telekre egy szekér: hol ennek, hol annak az atyámfiának a szekere. Mind követ hoznak, szépen leüritik az én kövem mellé. Aztán jönnek szekerek, amelyeknek a gazdái nem atyafiak: ezek is követ hoznak. Megindultan köszöngetem a kéretlen szivességet, s különösen jól esik látnom, hogy nem halt még ki az ősrégi székely szokás: házat, csürt, istállót ha épit a székely, fél falu siet a segitségire. De még nagyobb csuda is esik: a szomszéd Magyarhermányból egyszerre huszonöt szekér kanyarodik be a telekre, – mind követ hoznak. Eszembe jut, hogy három év előtt ennek a falunak minden választója rám szavazott ugyan, de egyetlen egy sem szavazott ingyen, sok-sok boromat, pálinkámat itták meg, holott én oly igaz szivvel igértem, hogy szivem, lelkem, mindenem a népé, az én népemé – s ime, kéretlen és ingyen hozzák a követ! Ezek az emberek hajnalban felkeltek, kimentek az erdőbe, ott a szekeret megrakták kővel, irgalmatlan rossz erdei utakon kinozták a marhájukat, estefelé értek a telkemre, tehát egy egész napot áldoztak nekem. Ki érti ezt? Idegen azt nem érti, de értem én, aki itt születtem, itt nevelkedém. Ebben a népben két lélek lakik. Az egyik az ősrégi lélek, amely hü maradt az ezeréves szokáshoz; a másik az uj lélek, melyet az ujkor erkölcstelensége plántált belé. Házépités? Nosza, gyerünk, segitsünk a vérünkből való vérnek. Ezt cselekedte az apám, a nagyapám, az ükapám, ezt cselekszem én is. Követválasztás? Kezdetben ingyen adtam a vótumot, de tett-e a népért valamit, akire én ingyen szavaztam? Nem. Szegények voltunk, azok maradtunk. Második alkalommal már pénzzel kináltak; elfogadtam. Harmadik alkalommal kináltak, nem kináltak, megköveteltem. S minden alkalommal többet és többet. Nincs igazam? Akinek pénze van a követségre, bizonyosan sok-sok pénzt remél a követségből. Hadd fizessen.

Ime, igy dolgozik egy emberben két lélek: becsületes és becstelen. Az egyiket az őshazából hozta, – ez megmaradt épségben; a másikat nem ő hozta, ezt gonosz kezek plántálták bele… Vajjon ennek mikor szárad ki a gyökere?

Nagy kőhalmok emelkednek a telken, minden kőben – szeretet. Vetik a vályogvető cigányok is a téglát, hordják az erdőről a fát az atyafiak: hatvanezer téglát száz szekér fa éget pirosra. Ássák a fundamentumot, rakják belé a követ a kőmivesek. Kisgazdák a kőmivesek, nem iskolában tanulták a kőmivességet. Ma szántnak-vetnek, holnap házat épitnek. A terv pesti épitész munkája, ezen egy kicsit elcsudálkoznak, de nem igen akadnak meg rajta. Most van csak igazán elemében Gábor bácsi. Most veszi csak igazán hasznát, hogy a sepsiszentgyörgyi német iskolában a Baukunstot is tanitották. Ő a főpallér, kezében a tervrajz, igy dirigálja a kőmiveseket. Székelymódra megy az épités. Első esztendőben összehordjuk az anyagot. Második esztendőben födél alá kerül a ház. Harmadik esztendőben kerül sor ajtókra, ablakokra. Az ácsok is mind kisgazdák. Ezek sem az iskolában tanulták az ácsmesterséget: apáról fiura száll a kézügyesség. Gyönyörüen faragják ki a gerendákat, a szarufákat, mérnöki pontossággal illesztenek fát fához – ugy, ahogy a rajz előirja. Bonyodalmas szerkezet ugyan a födél szerkezete („látszik, pesti mesterkedés“), de megakadás nélkül foly a munka. Elébb az udvaron állitják össze a födelet, alaposan körülszemlélik, aztán messzire távolodnak, ugy szemlélik, hogyan fest az egész. A hosszu Rofaj a főács. Egyszerüen Rofajnak hivja az egész falu, mivel az egyetlen, aki Rafael névre kereszteltetett. Egyébként – mondjam-e? – az ő vezetékneve is Benedek. Ölmagas, karcsu öreg ember. Hetven év felé jár s még mindig egyenes, mint a nádszál. Hosszukás, lófő arca igazi arisztokrata arc. Csak mente kellene a hátára s mehetne a főrendiházba. Kurta fanyelü pipa lóg a szájában, ugy nézi, szemléli hosszan, sokáig a födélalkotmányt, aztán megszólal:

– Ezt én a házra nem teszem fel.

– Mért nem? – kérdem én.

– Mert éktelen csúf.

– Mért csúf?

– Azért, mert alacsony.

– Persze. Igy tervelte a pesti épitész.

– Már akárki tervelte, rosszul tervelte. A házat elcsúfitja.

– Dehogy csúfitja. Csak tegyék fel, öreg.

– Én-e, uram? Az Istennek sem teszem fel.

– Ejnye, öreg, ejnye, én tudom, mért nem tetszik magának. Mert a szeme megszokta a magas födelet. Magasabb a födél, mint a fal. Hiszen egyrészt jó a magas, meredek födél: nem áll meg a hó rajta; de másrészt rossz, mert igen ránehezedik a falra. Igaz-e?

– Há’szen igaz, de szép. Ez meg éktelen csúf.

– Próbáljuk meg.

– Én-e? Hogy hótomig csúfoljon a falu?

A fiatalabb ácsok is segitségemre jönnek: ha már ugy van, ahogy van, próbáljuk meg. Ha csúf lesz, leszedjük…

– Hát próbáljátok, én kezemet sem mozditom meg.

Nosza, nekiállnak az ácsok, szétszedik a födelet, darabonként felhordják a falra, ott összerakják. Az öreg messziről nézi a munkát, a fejét szüntelen csóválgatja, hümmöget, mikor aztán végére érnek, kérdem:

– No, öreg, mit szól hozzá? Éktelen csúf-e?

– Hát, uram – . (Ezek a vonalak azt jelentik, hogy közben vakargatta a fületövét.) Hát, uram, ami igaz: igaz; ami nem igaz: hazugság. Isten, Jézus, ugy segé’n, csakugyan szép!

A honfoglalás ezeredik évfordulóján ásták a ház fundamentumát, s 1898 tavaszán nagyapó s nannyó ott álldogáltak a verandán, várták a pesti fiut, a pesti menyemasszonyt, a pesti unokákat.

– Istené a dicsőség, – rebegte nagyapó. – Örömmel szállok az én koporsómba.

– Istené a dicsőség, – rebegtük utána s leborultunk a szent küszöb előtt.

*

Nekünk szent volt.

Ma, mikor e könyvet irom, csak adnak-vesznek házat, épiteni nem épitnek. Világháboru, két forradalom, megszállás fergetege szétrombolta, elsöpörte minden javainkat – ki oly vakmerő, hogy épitésbe fogjon? Igen, ebben a lelketlenül megcsonkitott országban nem épitnek, waggonokban, bűzös odukban senyvednek földönfutók százezrei, itt csak adják-veszik a házat. Szédületes summákon cserélnek gazdát városi és falusi házak. Az én házam az ő kilenc szobájával, vizvezetékével, 14 szárnyas és szárnyatlan ajtajával, 19 dupla, tükörüveges ablakával, alagcsövezéssel, kerek tizezer forintba került a mult század alkonyán. Való igaz, akkor is háromannyi pénzt emészt, ha nagyurasan azt mondom az épitőmesternek: Ime, itt a tervrajz, minden néven nevezendő anyag a maga gondja, nekem majd átadja a ház kulcsát, én meg fizetek. De én székely szokás szerint épitém házamat, sok száz szekér kő, fa és homok miatt lapos tárcámat alig kellett kinyitnom. A fundamentum fölött három sor faragott kővel kezdődik a fal: erdő, mező csak ugy termi a követ, hermányi kisgazdák faragják, akik szintén sohasem tanulták a kőfaragást, de a munkájuk csupa remek. Ők faragják a veranda oszlopait is, a hosszu garádicsköveket is, amelyek, nagyapó szerint, egyszer majd megnőnek… Ingyen fa éget pirosra hatvanezer téglát s – ki hinné ma ezt? – ezer tégla négy pengő forint. A szomszéd faluban, Nagybaconban, cserépvető telep, negyven-ötven család üzi e mesterséget a szántás-vetés mellett: ezer födélcserép ára 5 pengő forint. A kőmives a maga kenyerén, napszámba dolgozik, a napszám egy forint 20 és 50 krajcár közt váltakozik. A ház befödése – egy jó vacsora. Ősrégi székely szokás az is, hogy kéretlen, hivatlan jönnek férfiak, nők, gyermekek, kézről-kézre adogatják a cserepet, mig annak a kezébe kerül, aki a fedésben legjáratosabb.

Igy épül a székely ház, igy épült fel az enyém is, melynek kisebb formában ma már egy sereg utánzata van, mind – alacsony födéllel. Azzal az „éktelen csuf“ födéllel, melyet az öreg Rofaj „az Istennek sem“ akart feltenni. De azóta már sok „éktelen csuf“ födelet tett fel, mert ami igaz: igaz, ami nem igaz: hazugság – Isten, Jézus ugy segé’n, szép az!

Mai bankóban az én házamat félmillióra értékelik, de hordanák össze a világnak minden kincsét: nesze, ez mind a tied, add ide a házadat, nem adnám. Ezt a házat elvenni lehet, megvenni nem. Ebbe a házba be van falazva a lelkem, a téglákat, melyeknek minden darabja egy-egy könyv, az én véremmel kevert mész ragasztja össze – nem, nem, ezt a házat csak elvenni lehet, megvenni nem.

Amikor a szent küszöb előtt leborulunk Máriával, már levélbe borultak a gyermek-gyümölcsfák ház mögött, ház előtt, ház körül. Miként András nagyapó kertjében, szép sorban állnak a fácskák, alma, körte, szilva, cseresznye, meggy. A ház előtt egy kis park: fenyőfacsoportok; szerteszét mindenfelé erdei fák, bokrok, itt-ott virágágyak. A fákat én ültettem, a virágokat Mária. Falu uccájáról hosszu kocsiut kanyarodik a ház elé, ennek az utnak két szélét apró fenyőfácskákkal ketten ültetjük tele. Két-két fácska egymás mellett, szélében, hosszában arasznyi távolság, majd ha derékig nőnek, élő sövény lesz belőlük. Aztán négy-öt lépésnyire egynek-egynek megengedjük, hogy nagyot nőjjön, nagyot – micsoda szép, micsoda gyönyörü sétaut lesz majd valamikor ez az ut! Munkaközben ujabb terv születik, a fenyősor mögé gyümölcsfákat ültetünk, azok majd kimosolyognak a nagyra nőtt fenyők közt – ó de szép lesz az! Nini, almát, körtét terem a fenyőfa!

Nyár folyamán kétszer-háromszor kapáljuk, gyomláljuk s folyton öntözgetjük a gyermek-fenyőket – kétezeren vannak két sorban – és biztatjuk: nőjjetek, nőjjetek. És a fenyőfácskák engedelmes gyermekek, szemlátomást nőnek. Hogyne nőnének, amikor ez a föld a fenyő hazája, s mi kapálgatjuk, gyomlálgatjuk, öntözgetjük is. Itt ugy nő az erdei fa, mintha huzva-huznák fölfelé. Négy esztendő sem telik belé, már fiatalos erdőben sétálunk: növendék-paradicsom ez. Tetten érjük magunkat: bár a mi erdőcskénk mindig ily fiatal maradna! Mint ahogy fel-felsóhajt a szülő gondtalanul játszó gyermekeinek láttán: Ó, bár mindig gyermekek maradnátok!

Fel-felröppenö, oktalan sóhajtások ezek, a természet törvénye ellen nincs fellebbezés: a magból csemete, a csemetéből fa lesz, nagyon erős fa, terebélyes, melynek árnyékában jó meg-megpihenni. A gyermek sem maradhat gyermek: azért áld meg vele az Isten, hogy emberré neveljük. Ime, mégcsak egy esztendeje vagyunk a ház lakói, s a kedves gólyamadár beröppen a hatodikkal. Leány, világos, hogy leány, hiszen ezt vártunk – no, Mária, most már válhatunk. Békésen megosztozhatunk: három fiu, három leány.

Öt gyermekkel jövünk haza tavasszal, hattal megyünk vissza Pestre, ősszel. Alig pihenünk meg, tárcacikkben énekelem meg a hatodikat. Elpanaszlom, hogy az emberek mint sokallják a más ember gyermekét. Már az ötödiknél botránykoztak, a hatodikat meg sem tudják bocsátani. Hogy ez az ember – elveszett ember. Másnap beállit egy hordár, hoz egy nagy skatulyát.

– Ki küldte?

– Nem tudom. Az Andrássy-uton adta át egy fiatal ur.

A hordár eltünik, kinyitjuk a skatulyát, benne egy szépen felöltöztetett baba, nagyobb a hatodiknál. A baba mellett egy cédula: A „hatodik“ irójának egy ismeretlen tisztelője.

Bizonyosan nő küldte, erre vall a nőies irás is, meg a gyöngéd figyelem is, gondolom magamban. Sorba vesszük barátainkat, ismerőseinket: talán ez, talán az, de egynél sem tudunk megállapodni.

– Képzeld csak, mi történt, mondom Ranschburg Viktornak, az Athenaeum akkori igazgatójának.

Elmondom, hogy mi történt. Hogy nőtől ered ez a szép gondolat, ez bizonyos, csak az a kérdés: ki volt ez a nő.

Ranschburg elmosolyodik.

– Te küldted a babát?

– Nem, de férfi küldte.

– Ki?

– Azt nem árulhatom el.

De addig vallatom, hogy mégis elárulja.

– A testvérem telefonált nekem, kérdezte a cimedet. Tőle tudtam meg, hogy Kornfeld érdeklődik a cimed iránt.

– A Hitelbank igazgatója?

– Ő.

– Szinte hihetetlen. De hát akkor ezt nekem valamely formában viszonoznom kell. Megküldöm neki valamelyik könyvemet.

– Nem, nem! Neked nem szabad tudnod arról, hogy Kornfeld küldte a babát. Ez megrontaná az örömét. Bizonyosan tudom ezt. Azt is tudom róla, hogy szeretne egyszer meglepni téged kisbaconi otthonodban.

– Engem?

– Téged. Kiváncsi rá, hogy milyen a magyar iró falusi fészke.

Soha az életben nem találkoztam Kornfeld Zsigmonddal. Tudtam róla, hogy idegen országból plántálódott magyar földbe, itt tanulta meg a magyar nyelvet, üres óráiban a legjelesebb professzorok vezették be a magyar irodalomba, s megállapitottam Magyarország elismerten legnagyobb pénzügyi kapacitásáról, hogy költői lélek: erre vall a gyöngéd gondolat, erre a vágy, hogy falusi fészkemben akart látni engem.

Két esztendő multán e nem csupa szám, de csupa sziv embernek hirtelen halállal halt meg egy fia. Talán éppen az, aki a babát a hordárnak átadá. Akkor én ujságban irtam levelet az apának. Ebből a levélből tudta meg, hogy gyöngéd figyelme nem maradt titokban. Ő maga is férfikora javában hunyt el. Én meg életem alkonyán ismerkedtem meg Pál nevü fiával, tőle tudtam meg, hogy volt részemre egy másik titka is: az idegenből magyar földre szakadt nagy ember maga olvasta fel esténként gyermekeinek Testamentum könyvemet…

Szivesen mulatnék még e soha szinről-szinre nem látott s nekem mégis oly kedves emlékü ember mellett, de sietnem kell Magyaróshegy oldalára: ott kapálja kukoricáját Sigmond Sándor, szerencsét próbálok, hátha eladná a földjét. Még csak ez az egy darab föld nem az enyém a vizvezeték meg a ház között, szeretném, ha végig az én földem alatt csordogálna házamba a viz. Már tudom, igen tudom, mi a földvásár. Földet vásárolni emberektől, akik ugy ragaszkodnak hozzá, mint anyja emlőjéhez a gyermek. Már-már elfog a kétség, ha végigtekintek a falu egész hosszában elnyuló hegyoldalon. Negyven-ötven katasztrális holdra becsülöm a területet, mely ezer esztendővel ezelőtt a Benedek-nemzetség egyik ősfoglalása volt s melynek kebelét még kétszáz év előtt is egy ember ekéje hasogatta, most meg száznál több gazda szántja, kapálja. Mely rettenetes elaprózódása a földnek, ennek az amugy sem nagy darab földnek! A legnagyobb darab köztük egy hold. A legtöbb 200–600 négyszögöl, de vannak jóval apróbbak is: a legkisebb 40 négyszögöl. Most már csinálj vásárt ennyi gazdával! Vannak vagy százan. Lehet, többen is.

Mikor adja el a székely ember a földjét? A székely ember akkor adja el a földjét, amikor a fejére gyült bajok tömkelegéből semmi reménység a kimenekedésre. Ez az egyik eset, s ez a legritkább. A másik eset, amikor kiszemel a megvételre egy jó földet, szeretné megvenni, de nincs rá elegendő pénze. Ugy segit magán, hogy magamfajta földéhes embernek elad egy gyengébb minőségüt, kisebbet, ugy adja el, hogy megvehesse a kiszemelt földet, s még pénze is maradjon. Az esetek többsége ez. A legeslegritkább eset, amikor dobra kerül a székely birtok. Gábor bácsit, három falu jegyzőjét gyakorizben kérdezte egy tréfás ügyvéd: Mikor mehetek már Kisbaconba végrehajtani? Felelte Gábor bácsi: Amig én leszek jegyző, soha. Harmincnál több esztendeig volt Gábor bácsi jegyző – ez idő alatt az ő falujába végrehajtó nem járt. Egyetlenegy per sem volt, egyetlenegyszer a dobot meg nem ütötték. Ettől a néptől kell nekem visszahóditanom őseim földjéből egy darabot. Sürün olvasom az ujságok hirdetései közt, hogy itt is, ott is, az ország más-más vidékein több száz holdas birtok eladó, holdja 50–100 forint. Én magam állapitom meg az ősi földek árát, a helyi átlagos ár kétszeresében; tiz-husz gazdától kerül össze egy-két hold s egy holdnak ára 640 pengő forint. És vért izzadok, amig egy száz négyszögöles földet megveszek. Becsülöm érte fajomat, mert ritka eset, hogy az eladó éppugy vért nem izzad, mint én, amig földje árán más föld jut a kezére. De, ihol, ott kapálgat Sigmond Sándor, szerencsét próbálok vele.

– Adjon Isten jónapot!

– Jó napot adjon Isten!

– Jó munkálódást, Sándor.

– Köszönöm szivesen.

– Hát csak egyedül?

– Egyedül, instálom, egyedül. A cselédek még kicsikék, az asszony hol jöhet mezőre, hol nem.

– Ugy látom, elég jól indul a török buza. (A kukorica székely neve.)

– Elég jól, hál’ Istennek.

– Csak ott a vizes résziben gyenge. Sárgul.

– A sok eső miatt, instálom.

– A talajviz miatt van az, Sándor.

– Hát ott egy kicsit vizes természetü.

– Hány vékás ez a föld?

– Harmadfél. (Ötszáz négyszögöl.)

– Lássa, megvenném magától ezt a földet.

– Nem eladó, instálom.

– Tudom, Sándor, tudom. De jobb földet vehetne az árán.

– Ennél jobb földet, instálom? Kerek Erdélyországban sincs jobb föld ennél!

(Nem mese, szóról-szóra igy mondatott.)

– No, no, Sándor. Talán mégis csak akad ennél jobb. Még a kisbaconi határban is. Hiszen vannak első, másodosztályu földek, a magáé meg harmadosztályu.

– Tudom, instálom, hogy harmadosztályu, de ezen a földön minden esztendőben annyi törökbuza terem, hogy egész esztendeig puliszkázik belőle a házamnépe.

Mondhatnám erre: Bizonyosan kicsi a család. Mondhatnám azt is: talán kevés puliszkát esznek, de ezzel megbántanám. Azt mondom hát:

– No, jó, nem adja el. De ha mégis eladná, mennyire taksálná?

Gondolkozik, gondolkozik s mondja:

– Ó, uram, ezt én ki sem tudnám mondani, olyan jó föld ez!

Végre is Istennek ajánlom Sándort, várnom kell türelemmel, hátha mégis akad egy jobb föld „kerek Erdélyországban“, talán éppen a kisbaconi határon. És csakugyan akad – enyém lesz a föld dupla áron.

Nem lehetetlen, Benedek Keresztély királybiró ükapám egy darabban adta el Mogyorósoldalt s azután aprózódott el. Ha egy darabban, bizonnyal eladta egy nap alatt. Én tiz esztendő alatt hóditom vissza az ősfoglalást. Tiz esztendő során száz Sigmond Sándor, akinek a földjénél nincs jobb kerek Erdélyországban – ne irigyeljétek tőlem e darabka földet. Olyan kicsi, hogy ha együtt volna száznál több könyvem minden példánya, beteregethetném velök.

Lépésről-lépésre nyomulok előre, meg-megállva, nagy pihenőket tartva, aztán ismét nekivágok, tovább törtetek, inamszakadtáig. Érzem, hogy édesapám, a föld szerelmese, nem lehetett szerelmesebb, mint a fia. Most értem csak meg igazán, miért nem engedte, hogy idegennek adogassam el földjeimet. Most kezdem érteni, mért huzódik falum népe a tagositástól. Mért nem kivánja, hogy minden földecskéje egy területre kerüljön, holott tavasztól őszig százfelé is kell szaladnia, tenger időt veszit e miatt s nem is müvelheti meg igazában szerteszórt földjeit. Ezek az emberek csökönyösen ragaszkodnak e szétszórt földekhez, amelyeken az apjuk, a nagyapjuk, az ükapjuk szántott. Mindeniknek van minden dülőben egy-két földje, amelynél „nincs jobb kerek Erdélyországban“ – s ezeket a tagositás más kezére juttassa? Inkább lemond a könnyebb, a jövedelmezőbb müvelésről, semhogy öröklött földjei másra cserélje föl.

Hogy száznál több könyvet irtam, ezen nincs csodálnivaló: irtak ennél irók jóval többet, jóval jobbat. Erre nem vagyok büszke. Hogy száznál több székelyembertől vettem s cseréltem földet tiz év alatt – erre büszke vagyok. Sőt, akár hiszitek, akár nem, könyveimbe közel sem vagyok annyira szerelmes, mint a földembe, a gyümölcsfáimba, az én kicsi erdőmbe, melynek minden fáját magam ültetém. Gyümölcsfát, erdei fát, bokrot huszezernél többet ülteték, hegyoldalán, völgyben annyi utat vágtam, hogy elég volna egy falunak. Hiába finomult testemen bársonnyá a zeke, paraszt vagyok valójában, a föld soha ki nem ábránduló szerelmese; s hiszem és vallom erős hittel, hogy ha mint iró, valamivé lettem, Isten után az édes anyaföldnek s szüleimnek, ezeknek az egyszerü embereknek köszönhetem. Irásaim ereje – ha van bennök erő – az édes anyaföldé; irásaim lelkének nemessége – édes szüléimé.

Láttatok-e boldog embert? Ha nem, látnotok kellett volna a volt tékozló fiut, amikor oly sok idő multán az ekeszarvát ujra megfogá, s ment, mendegélt az eke után. Ment mendegélt, s feje fölött lebegett a pacsirta, szállt feljebb, feljebb a magas ég felé s vitte, vitte imádságát a hazatért fiunak! És nem láttatok soha boldogabb embert nagyapónál, aki könybe borult szemmel rebegi el: Isten áldja meg a munkádat, fiam! Ő már elbucsuzott az erdőtől; elbucsuzott a mezőtől, életének 85-ik esztendejében hintette földjeibe az utolsó magot. Tizenöt esztendős korában fogta meg az ekeszarvát, hetven esztendeig hasogatta az édes anyaföld kebelét, hintette belé a piros buzaszemet: az őserő megroppant – a mezőtől is bucsuznia kell. Csendes kis tragédia volt ez. Mikor utolsó földjét is bevetette nagyapó, megállott, feltekintett az égre, nézte sokáig a lemenő napot s aki látta, csudálhatta: a nap sugarai tündöklő koszorut fontak a hófehér haju szántóvető fejére. És mintha hallatszott volna mennyei szózat: Eredj haza, a te öreg társadhoz, hü szolgám! Im, koszorut fontam az áldott nap sugaraiból hófehér fejedre: megérdemelted, te, aki egy hosszu életen át szántottad-vetetted földjeidet, s este-reggel énhozzám fohászkodtál, a láthatatlanhoz.

Hallotta nagyapó a szózatot, megértette, s könybe lábbadt szemmel rebegte: Áldott legyen a te szent neved, Uram. Megértettem a Te intelmedet. Az utolsó buzát hintettem az én földembe. Legyen meg a Te akaratod.

Hosszu, igen hosszu ut volt az, amig nagyapó végigbotorkált a földjén. Vissza-visszanézett s búcsuzódott: Isten áldjon, édes jó földem! Többet nem szántlak, nem vetlek, öreg testem kivánja a nyugodalmat.

És otthon, a vén házban, két öreg ember sirdogál, egymást vigasztalják, s egymást vigasztalva sirnak, mert az olyan jól esik öreg szivüknek.

Nyilvánvaló, hogy az akció e része magyar szalmaláng: hirtelen lobban fel s hirtelen lobban el. De a nemzeti ellenállás mégis csak gondolkodóba ejti az öreg királyt, az esküszegéstől visszaretten s egy esztendei harc után az ellenzék kebeléből nevez ki kormányt. Az alkotmányon nem esik sulyosabb sérelem, de a tulipán – eltünik.

Én magam is vettem tulipánt, de feltüzni nem tüztem fel. Mire tüzzem fel? Arra a kabátra, mely minden valószinüség szerint osztrák gyárból került ki? Ám gondoltam egy nagyot, s otthon, Kisbaconban, kora tavasszal egy öregasszonyt beleültettem a szövőszékbe, feleségemnek, hat gyermekemnek, magamnak két-két öltözet ruhát szövettem. Egész nyáron házi szőttesben jártunk kertben, uccán, erdőn-mezőn, ebben mentünk Isten házába – vajjon a nép követi-e a példánkat? Már esztendők óta megdöbbenve figyeltem, hogy mind kevesebb és kevesebb földben terem a kender meg a len; mind kevesebb és kevesebb házban csattog a szövőszék. „Bécsi rongy“ – ban páváskodnak a leányok meg a fiatalasszonyok, s csak öreg asszonyokon látható régi, házi szőttes szoknya meg vizitke. A férfiakon gyorsan foszladozó bugyogó idétlenkedik, fehér, szürke háziposztónadrág ritka, mint a fehér holló. Abroszokat, asztalkendőket sem igen szőnek az asszonyok: boltban veszik azt is. Azt állitják, azért, mert olcsóbb, mint a házi szőtt. Igen, olcsóbb, de a házi szőtt anyáról leányra, sőt unokára is öröklődik, amaz rövid életü.

Szétnézünk a templomban, s kisül, hogy itt csak a nagyságos úr leányai parasztleányok; gazdaleányok, napszámos- és cselédleányok – mind kisasszonyok. Kisül, hogy könnyü nekünk háziszőttes ruhában járnunk, „mert az úr háziszőttes ruhában is – úr“, ők pedig lenézik egymást a szőttes ruhában. Kisül, hogy a kisasszonyos divatot a Pestről hazajáró cselédleányok hozták ide is, a többi faluba is. Hogy már nemcsak napszámos-, de kisgazdaemberek leányai is felmennek Pestre, ott elszegődnek cselédnek, aztán oly cifrán kerülnek haza, hogy majd elrepülnek. Sőt némelyik nem is egyedül kerül haza… Sőt az is kisül, hogy ritka ember nincs beadósodva a takaréknál, amely 12 százalékra dolgozik. Ezt a nyomoruság küldi a takarékba, azt a földszerzés vágya, de ezen a földszerzésen nincs Isten áldása, mert az igy vásárolt föld az adósság kamatját sem hozza meg. Már számon tartanak sok-sok embert, akinek a földje elébb-utóbb dobra kerül.

– Rossz vége lesz ennek a világnak, – mondogatja nagyapó. – Ebben a faluban még soha senki annyi földet nem vett, mint én. Csak belső telket ötöt vettem az apámtól öröklötthöz. A takarékpénztárnak hire sem volt. Akkor vettem földet, amikor együtt volt a pénz.

A baj azonban nem ott gyökeredzik, hogy takarékpénztári kölcsönnel veszik a földet, hanem ott, hogy ez a kölcsön – uzsorakölcsön. És ott gyökeredzik, hogy bár a mai nemzedék jóval többel dolgozik, mint nagyapó nemzedéke, sőt valamivel jobban is megmüveli a földet, a ruházkodásban, az életmódban hirtelen nőttek meg az igények, s ezekkel nem tart lépést a föld jövedelme. Esztendőről esztendőre, bármerre járok a Székelységben, mind több és több komor képü embert látok, akik kelletlen köszönnek, vagy egyáltalában nem köszönnek. Nyilvánvaló, hogy az urat látják bennem, akitől ered minden rossz.

Mind sürübben szállnak a keserü panaszok Székelység földjéről az ország szivébe, de ez a sziv nem dobban meg. Ennek a szivnek nincs – füle. Végre megmozdulnak a székely urak, megkezdik a mentőakciót, engem kihuznak a kertemből, hogy szerkesszek Budapesten székely ujságot, mindennap megjelenőt. A mentőakció eredménye egy székely kongresszus a tusnádi fürdőn, a székely körvasut, s végül jó néhány ezer forint, amit azért a dicsőségért kell fizetnem, hogy azt az ujságot „egyedül csak én szerkeszthetem“, senki más. Velem dolgozik nagy lelkességgel két székely iró, Jancsó Benedek és Gaál Mózes: sok-sok esztendeig fizetjük a „székely hadisarcot“. Merem állitani, hogy ezen a három szegény iróemberen kivül egyetlenegy székely urnak sem került pénzébe a „székelymentés“ – s ha legalább megmentettük volna!

De hát ez a székelykérdés is az a rossz fiú, akiről nem szeretek beszélni.

Jerünk tovább.

*

Már nem Romániába megy szerencsét próbálni a szegényebb rendü székely, hanem Amerikába. Nem Brassóba mennek „müvelődni“ a leányok, hanem Pestre. Egy harmadosztályu jegy 4–5 forint Pestig, s a székely leányok elözönlik a nagy Babylont. Léha kuplékat, pesti szójárást hoznak haza. Magunk is falunkbeli leányokat viszünk Pestre, minden ősszel, tavasszal hazahozzuk, s tőlünk telhetően őrizzük a tisztaságukat. De a pesti beszéd ragadós, ettől nem őrizhetjük meg őket. Hallom, amint a kocsisom enyeleg az udvaron a szobalánnyal. Mondja neki a legény: Ejnye, no, Julis. Adj mán egy csókot! S felel rá a szobalány, jó székely gazda leánya: – Nü ná!

Csüggetegség kezdi megszállani a lelkemet: fajulni látom a székely vért. Már csak az öregebb, s velem egykorú emberekben van örömem s mind ritkább és ritkább az ifju nemzedékben. Sem testem, sem lelkem nem kivánja a háborut, a gondolatától is iszonyodom, de kezdem hinni, hogy az elfajulás folyamát már csak háboru állithatja meg. Egy kis parázs verekedés. De ellegyintem magamtól e gondolatot. Mindenfelé keresem a bajok forrásait, s többek közt egy forrásra rábukkanok. Nagy üresség mered elém: a székelység tanult, müvelt fiainak javarésze kivándorolt az ország különböző részeibe, mivelhogy itthon nem élhetett meg. A régi szabásu s erkölcsü birtokos urak, akikhez a nép bizalommal fordult tanácsért, kihaltak vagy leszegényedtek. Az ország szivében számtalan székely ember visel előkelő hivatalt, de ritka, kinek eszébe jut, hogy penziójával szülőfalujába visszajőjjön s tudásával, tapasztalataival népe javán munkáljon. A pap s a tanitó nem igen adhat példát a föld okszerü müvelésére, mert sem ezt, sem azt nem tanitják erre. Az ismétlő-iskola gazdasági ismétlő-iskola nevet kapott, de egy gazdasági olvasókönyv olvastatásában merül ki az egész oktatás. Hol tanitsa meg a tanitó a föld okszerü müvelését, ha nincs ehhez sem földje, sem gazdasági felszerelése az iskolának; s hogyan tanitsa, ha volna is, amikor őt sem tanitották meg erre?

Mi más világ lenne itt, ha mindazok, akik jöhetnének, visszajönnének a faluba! Ha itt házat épitenének, fát ültetnének, példát és – munkát adnának.

– Be jó volna nekünk, szegényeknek, – sohajtott fel egy öreg ember, ha még egy ur volna itt!

– Mért volna jó? – kérdem.

– Azért, instálom, mert attól is kapnánk munkát!

A magyarázat igen egyszerü. A kisgazda – igen helyesen – háza népével munkálja meg földjét, napszámosra csak aratás idején szorul, amikor drága minden pillanat. Uri ember gazdaságában kora tavasztól betakarodásig talál munkát a napszámos ember. Faültetés, fatakaritás, ásás, gyümölcsszedés: én mindig tudok munkát adni, az esztendő minden szakában. És velük dolgozom.

Ha annak a sok-sok ezer ifjunak bár csak felerészét, aki most az egyetem kapuját döngeti, vissza lehetne terelni a faluba! Ha ezek megfognák a kasza nyelét! Be más képe lenne! S a falu és város gyülöletes harca be megszünnék!

Vissza a faluba!

HATODIK FEJEZET

Ebben meghal nagyapó és nagyanyó igen szép, s meghal egy könyv igen csuf halállal

Engedjétek meg nekem, hogy e néhány lapot még nagyapónak szenteljem. Nagyapónak, aki nannyó karjai közt csendesen elszenderült. Az ő halála oly szép volt, aminő szép az élete: leszállott hozzá a halál angyala, hófehér haját megsimogatta, homlokára csókot lehelt, s nagyapó lelke fölszállott a fényes mennyországba. Ott folytatja földi életét, onnét néz le ránk az ő szelid, jóságos tekintete, őrködve felettünk, vigyázva a mi lépteinket, a mi életünknek folyását.

Sokan lesztek, akik ismeritek nagyapót, ha sokan vagytok, akik ismeritek irásaimat. Amikor én mesét mondok a gyermekeknek, voltaképpen nagyapó mesél: a gyermekvilágnak az ő lelke beszél az én tollamon át. Az ő egyszerü, cicomátlan beszéde, az ő meg-megpihenése, felsóhajtása, aztán csendes továbbindulása: ez mind benne van az én meséimben, s bennök van – szeretem hinni, hogy bennök van – az ő lelkének nemessége, életének tisztasága, egyszerüsége, gyöngéd szivének melegsége.

Erről az életről, ennek az életnek a folyásáról sok történetet irtam, s ezekben a történetekben nem volt szinezés, nagyitás, mesterkedés: olyannak irtam mindig nagyapót, amilyen vala. Ennek az életnek csendes, bibliai egyszerüségre emlékeztető folyása pazarul termette az elmét s szivet termékenyitő történeteket öregek és ifjak számára egyaránt, s ha nem nagyapó alakja állott előttem egyik-másik történetem megirásánál, az ő lelke ott lebegett fölöttem, s nem engedé, hogy alacsony gondolatok támadjanak elmémben, alacsony érzések fakadjanak szivemben. Ha nem róla irtam is, reá gondoltam mindig, s bizony mondom, soha el nem tévelyedtem az én utjaimban. E pillanatban nem tudom, öregeknek, ifjaknak irtam-e többet, de egyet bizonyosan tudok, hogy sohasem irtam olyasvalamit az öregeknek, amit a növendékleányok ne olvashatnának. S ime, megvallom, csak az irás az enyém, a lélek a nagyapóé.

Nagyapó nem járt iskolákat, akadémiákat: jóformán azzal a kevés tudással indult az életnek, amit a falusi iskola vén rektorától s a székely huszárezredben szerzett. Tizennyolc éves legény volt, amikor apját, a régi rend szerint, a székely huszárságban felváltotta, s amikor 48 elkövetkezett, akkor már tizennégy esztendeig szolgálta a császárt, a maga lován, a maga gunyájában: a császár csak kardot, karabélyt adott, egyebet semmit. A mai nemzedék nem tudja, mi volt a székely huszár, s mely nagy terhek nyomták a székely huszárfamiliákat. Az én nagyapám, „nagyapó“ apja, huszonnégy esztendeig szolgált a maga lován, mignem a fia felváltotta; kétszer ment a franciára, mialatt otthon a gazdaságot gyenge asszonyi kéz kormányozá.

Nagyapó erősen érezte huszársága idején, hogy csak hat hétig volt diák a nagyenyedi Bethlen-kollégiumban, s szent fogadást tett: ha gyermekkel áldja meg Isten, mind tanittatja őket. Ezt a szent fogadást hiven megtartá nagyapó. De tanult maga is, s a falu legjobb, legnagyobb gazdájának olvasás volt a pihenője. Ismerte az ország dolgát, könyvek és ujságok utján költőkkel és államférfiakkal megismerkedett, s nagyapóval mindenről lehetett beszélni – az egy szinház kivételével. Pótolta, de nem könyvekből szerezte bölcsességét: az élet könyvéből szerezte azt, s példabeszédszerü mondásai, tanitásai minden könyv tanulásánál többet érők voltak nekünk, gyermekeknek, unokáknak, dédunokáknak, akik ötvenen állottuk körül a szentéletü aggastyán ravatalát.

Az ő ereje – őserő volt; az ő szorgalma, az ő családi élete példaszerü, a pátriárkák életére emlékeztető. Szerelme volt az édes anyaföld, a pirkadó hajnal mezőn találta, s tőle bucsuzott utolsónak a lemenő nap. És az ő nevelő módszerét igen ajánlom minden falusi embernek: nyári vakáción meg kellett fognom a villa nyelét, de meg a kasza nyelét is. „Ki tudja, mi lesz belőled? Hátha hazakerülsz gazdaembernek?“

Aki látta nagyapót a mezőn, ellenállhatatlan munkakedv lepte meg. Az ő kezében égett a munka. Ölmagas alakja messze kivált a munkások, a cselédek seregéből, vezér volt ő a földjén, aki maga vágja a legszélesebb rendet, a közkatonák utána. Ó, be szép ember volt nagyapó, amikor virágjában, ereje teljességében vala! S be szép öreg emberré roskadott! Arcának rózsapirossága megmaradt a késő öregségben is, s csak barnapirosra tudta halványitani a halál lehellete…

Édes, jó, öreg nagyapó!

Ha találkoztatok könyveimben az öreg Bándi Jánossal, akinek galambbúgos kapuján ez az irás volt kifaragva: Áldás a bémenőknek, Béke a kimenőknek – ez nagyapó. Ha olvastátok Huszár Anna történetét: Anna édesapja – nagyapó. Ő az, aki térdire veszi a kicsi Anikót s Miklóskát, aztán: gyí, te lovam, Brassóba! A vén szántóvető, aki elbúcsuzik az erdőtől: Isten áldjon, erdő, én többet nem látlak! – évek multán pedig, amikor egészen ránehezül az aggság, a szántóföldtől is: Isten áldjon, föld, én többet nem szántlak! – ez nagyapó. Együtt siratják nannyóval az utolsó cipót, az általa vetett búzából sütöttet. Együtt siratják el az ősi kert kidőlt vén fáját: mi is igy dőlünk ki, igy…

Hiába nehezült rá az aggság, a gyöngeség, szürkülő fejjel is gyermeknek éreztem magamat, ha reátekintenék. Hiába, hogy én támogattam föl a garádicson, ugy tetszett, hogy ő támogat, ő véd engemet. Láttátok volna nagyapót, a magával szinte tehetetlen aggot, aki Istenben bizó szavaival meg tudta enyhiteni szivemnek nagy fájdalmát s szárnyat adott vergelődő lelkemnek, felnyitván a Szent Bibliát: Olvasd, fiam, Dávid király zsoltárait, s bizony megvigasztalódol! Bizzál a te Istenedben: győzedelmet veszel ellenségeiden.

Lelkem, édes jó nagyapó! Te adtad ujra kezembe a tollat. A te patriárka cselekedeted ihletett meg ujra, látván, hallván, miként tettél igazságot s téritetted békességre a vitázó unokákat. Be szép dolog volt ez! Amikor te felvitetted magadat az erdőbe, mégegyszer, utoljára, s megmutattad: ime, itt az igazi határ. Itt állott András nagyapó almafája. Vágjatok csak a földbe. Ihol, az almafa gyökere. Ihol, az igazság gyökere!

Isten igen szerette nagyapót, adott neki hosszu életet s ebben a hosszu életben külön hatvan esztendővel ajándékozta meg, hogy azokat együtt élje nannyóval – példaszerü, meleg, gyöngéd szeretetben. És halljátok csak, mely szép volt a halála!

Gyenge verőfényü, hideg őszi napon nagyapó a kertbe tipegett s ott összegereblyézte a lehullott faleveleket. A vén fák leveleit. Ama fákét, amelyeknek egyrészét István nagyapó ülteté. S elvégezvén munkáját, az utolsót, beméne a meleg házba s mondá:

– Én most lefekszem, nannyó, mert igen fáradt vagyok.

Megveté nannyó az ágyat s lefekvék nagyapó. És fekvék három napokat, de fájdalmat nem érzett az ő testében. Negyednap reggel, vasárnap reggelén, mondá nannyókának:

– Adjon rám szép fehér inget, nannyó; törülje meg az arcomat vizeskendővel, mert én nemsokára Isten előtt állok.

– Oh, Istenem, itt hagy engem? Mi lesz énvelem? – borult rá sirva szegény öregasszony.

Mondá nagyapó:

– Ne sirjon, nannyó. Jobb, hogy én halok meg elébb. Ki viselne rám gondot, ugy, mint maga viselt?

– Istenem, Istenem, hát én hogy élek maga nélkül? Jaj, de árva leszek!

Mondá halkan, alig hallhatóan:

– Jó gyermekei vannak…

Elhallgatott. Kevés idő multán megfogá gyengén nannyó kezét s rebegé:

– Köszönöm a dajkálását, nannyó.

És lehunyta szemét. És elszenderült. A vén házban pedig nem volt senki, csak egy alvó vén ember s egy csendesen zokogó vén asszony, aki lezárta, lecsókolta annak a vén embernek a szemepilláját.

És jövének a gyermekek, unokák, a dédunokák.

– Jertek, jertek, elaludt nagyapó. Leesett a mi fejünknek koronája. Csókoljátok meg drága kezét.

Jöttek mind és csókolák a drága kezet. És mondák mind: Ó, de szép nagyapó a halálban is! Imádkozzunk…

S templommá lett a vén ház és szállott az égbe az imádság: Adj, Uram, örök nyugodalmat nagyapónak, nekünk pedig az övéhez hasonlatos szép életet s szép halált. Ámen.

*

Az 1902-ik esztendő novemberében szállott le nagyapóért a halál angyala, egy hónappal a – gyémántlakodalom előtt. Hogy készültünk a nagy ünnepre Máriával! Ott lesz az ünnep a mi házunkban. Gyermekek, unokák, dédunokák, vők, menyek, unokavők, unokamenyek, éppen ötvenen. Lám, de jó volt ötven személyre épitenünk az ebédlőt. Micsoda boldogság lesz a pesti gyermekeknek: itt állitjuk fel a karácsonyfát. A legszebbet áldozzuk fel magunk ültette fenyőfáink közül. Fenyőágakkal diszitjük a házat kivül, belől… Isten megtagadta tőlünk ezt az örömet. De Isten tudja, mit cselekszik. És bizonnyal nem válnék javunkra, ha minden vágyunk teljesülne.

Sokáig oly árvának érzem magamat, mint a gyermek. Még mindig az volnék? Már negyvenkét esztendő nyomja vállamat, szürkül a fejem, erősen szürkül, s ugy hiányzik nekem, hogy nagyapó karjába öltve karomat, nem vezethetem fel a garádicson. Az asztalfőn egymaga ül nannyó. Ketten ültek eddig. A szülei ház lebontva, virágos kert a helyén, nannyó a kicsi gazda házában talál fészket, ott siratozza nagyapót. Folyton készül nagyapó után, de a halál angyala nem akar leszállani értte, bár szüntelen imádkozik hozzá. A virágos kertben, ama ágynak a helyén, amelyben nagyapó örökre elszenderült, rózsafát ültet a kicsi gazda, oda-oda tipeg nannyó, meg-megöntözi könnyeivel. El-eljátszogat falusi és pesti unokákkal, s bár nem ő süti már a „kakastejjel, varjuvajjal“ dagasztott kenyeret, nem állja meg, hogy ne szeljen egy-egy darabkát: egyetek, aranyos csirkéim, egyetek.

Telik, mulik az idő, esztendőre esztendő borul, már ötödik esztendeje alszik nagyapó, s nannyó egyszerre panaszkodni kezd: óh Istenem, Istenem, maholnap ágyba fektet a gyengeség. Jaj, ha oly szép halállal halhatnék meg, mint nagyapó! A pesti menyemasszony langyos fürdőket készit nannyónak, vetkőzteti, fürdeti, öltözteti, mint a gyermeket. Ugyanugy ápolja nannyót, a váratlan gyermek felesége, mint ahogy ápolta ő, a váratlan gyermek, a szélütötte „anyókát“…

Ágyban marad nannyó, s az történik vele, ami anyókával. Künn a határon aratják a buzát, gyermekek, unokák mind aratnak, meg-meglátogatják nagyanyókát – lám, lám, be tudta Isten, mit cselekszik, amikor ugy rendelé, hogy váratlan gyermek szakadjon le édesanyám szivéről. Ketten ülünk nannyó mellett: Mária és én. Hét hétre borul, haloványan pislog a lámpácska, minden pillanatban kialhatik. Nannyó tudja, hogy gyermekkorom óta irtózom a halottól, folyton küld: eredj, eredj, ne maradj itt. Utolsó szava is ez: Menj ki.

Mária zárja le a szemét.

Két szent asszony avatja templommá a szobát! Egy halott s egy élő. Zokogva borulok a halottra, az élőre.

– Áldjon meg az Isten, hogy oly jó voltál az én édesanyámhoz!

*

A kisbaconi temetőben márványemlék, rajta két név, s a két név alatt négysoros vers.

 
Ami szépet és jót könyveimben láttok,
E két öreg ember szivéből eredett.
Ha majd kihull a toll reszkető kezemből,
E két öreg ember mellé temessetek.
 

Más végrendeletem nincs.

*

Átellenben Magyaróshegy oldalával, hegy oldalán az uj temető. Ujnak nevezik, bár gyermekkorom óta temetkeznek ide, mert van egy régibb: ebben alszik András és István nagyapó. Csak sétálnom kell kertem utjain, mindennap temetőt látok, messziről felém fehérlik szüleim siremléke. Már nem félek a temetőtől, mint ahogy féltem gyermekkoromtól mostanáig. Nem félek, mióta nagyapóék is ott alszanak. Gyakran jelennek meg álmaimban. Tudom, hogy halottak, s ugy örvendek, ha látom őket és beszélgethetek velök. Egyszer a tudós Herman Ottó levelet ir nekem, s abban az iránt érdeklődik, hogy meg volt-e állapitva a székely huszárok földbirtokának a minimuma, az a minimum, mely a székelyt a maga lován való katonáskodásra kötelezte. – Ej, de kár, gondoltam magamban, hogy nem érdeklődtem eziránt, amig élt nagyapó, talán ő meg tudta volna mondani, igy csak azt irhattam Hermannak: mekkora birtoka volt István nagyapónak, amikor a huszárságban felváltotta édesapám. Alig teszem postára a levelet, éjjel megjelen nekem nagyapó. Ott vagyunk az ősi házban, s nekem első gondolatom: ó, de jó, most megkérdezem nagyapót, mekkora volt a székely huszárok földbirtokának a minimuma. Meg is kérdem, nagyapó elgondolkozik s feleli: Péter király idejéből van egy irás a levelesládámban – ennyit mondott nagyapó s azzal alakja eltünt…

Minden álom többé-kevésbé ostoba, az volt ez is, hiszen a gyermek is tudja, nem nagyapó beszélt Péter királyról, hanem én, az álomlátó beszéltem. De nem is ez a fontos. Az a fontos, hogy már nem félek a halottól, mióta az a halott az én édesapám és édesanyám. Minden velök való álmodásom nagy öröm nekem, bár álmomban is tudom, hogy meghaltak.

Nem, nem. Nekem nem haltak meg.

Mind kevesebb és kevesebb időt juttatok Pestnek, s e kevés idő alatt is otthon vagyok: ebéd után ha elszenderülök, szárnyára vesz az álom tündére s az ősi házban, az ősi kertben száll le velem. S csudálatosképpen, sohasem a magam házában, a magam kertjében száll le velem az álom tündére, hanem az ősi házban, az ősi kertben. És mindegyre találkozom nagyapóval, nannyóval, gyermekként örülök nekik. De bár az álom tündére minden éjjel hazaröpit, türelmetlenül várom az időt, amikor a „hatodik“ is végzi az iskolát s nemcsak álmomban, de ébren is, télen-nyáron otthon, szakadatlanul otthon élhetek. Napról-napra idegenebbül érzem magamat a nagy Babylonban, melynek a lelke minden, csak nem magyar. Kedvetlenül ülök vasutra, ha nyár folyamán ki-kizavarnak a kertemből, egyik-másik könyvem dolgában rendszerint. Már kezdek berendezkedni a nyugodalmas öregségbe, jóllehet, még két esztendő van az ötvenig. Kaszálgatok, szántogatok, közbe-közbe irogatok, most éppen a Nagy magyarok életét irom, azzal a gondolattal, hogy ez lesz az utolsó müvem. Öt nagy kötetre van tervezve a könyv, összesen százötven ivben, már a századik iv körül járok: a Szózat költőjének életét irom.

Akkor levelet kapok: Apponyi Albert irja. Apponyi, aki már egy esztendeje kultuszminiszter. Jóval túl a hatvanon ül miniszteri székbe a legnagyobb magyar államférfi, akiben már 25 év előtt a közel jövő emberét látja a müvelt közvélemény. Minisztersége első heteiben meglátogattam a hivatalában. Nem volt semmi kérnivalóm, csupán látni akartam. Látni Apponyit – hivatalban. Amint az asztala mellett ült, akták fölé hajolva, a kőszáli sasra emlékeztetett. A kőszáli sasra, melyet foglyul ejtettek s kalitkába zártak… Hiszen, helyén van ő itt is, gondolom magamban, az ő minisztersége a magyar közoktatás uj korszakát jelenti, de ez a nagy ember ennél sokkal nagyobbra termett, sokkal többre van elhivatva – mért nem a miniszterelnöki székben ül?

Látogatásom bucsuzás is volt egyben – siettem haza, Kisbaconba. Itt talált következő nyáron Apponyi levele. Egy szép tervét közli velem. Végigtanulmányozta a népiskolák történeti könyveit. Az Olvasókönyvek történeti olvasmányait. Sok bennök a közjogi tévedés s nemzeti szempontból sem elégitik ki őt. Szeretné, ha megirnám a magyar nemzet történetét apróbb olvasmányokban, ő azokat lefordittatná az összes nemzetiségek nyelvére s magyar és nem magyar nyelvü felekezeti iskolák fentartóinak felajánlaná, hogy azokat vegyék be az Olvasókönyveikbe vagy legalább is ezekhez hasonló szellemü, közjogi tekintetben kifogástalan olvasmányokat irassanak. Mindjárt megállapitom, hogy Apponyi nem akarta ráerőszakolni sem a magyar, sem a nem magyar nyelvü felekezeti iskolákra az én olvasmányaimat: egyszerüen felajánlja vagy ezekhez hasonlók iratását kivánja tőlük. Joggal, mert nemzetiségi Olvasókönyveinkben igen röviden bántak el a magyar történelem alakjaival, még azokkal is, akiknek magyar és nem magyar jobbágy elsősorban köszönheté a felszabadulást.

Arra kért Apponyi, hogy csináljam meg nagy vonásokban az Olvasmányok tervezetét s vigyem föl Pestre. Egy-két napi munka volt ez nekem, hisz akkoriban sokat foglalkoztam a magyar nemzet történetével. Esztendők munkája volt A magyar nép multja és jelene, követte a Hazánk története: a serdülő ifjuságnak irtam ezt. Most meg éppen, Apponyi levelének vételekor, a Nagy magyarok életét irom. Egy hét sem telt belé, Pesten vagyok, a titkár bejelent Apponyinak, ő kiüzen, hogy valakivel fontos beszélgetése van, menjek föl Tóth Jánoshoz, beszélgessek vele, majd aztán feljön ő is.

Tóth János abban az esztendőben, 1892-ben, lett országgyülési képviselő, amelyben én megbuktam. Bukás után még egynéhányszor megfordultam a régi képviselőház folyosóján, aztán egészen kikerültem a politika romlott levegőjéből. Volt képviselőtársaimmal az uccán találkoztam nagyritkán: csodálkozva kérdeztek, mi van velem, miért nem járok a klubba. Egy volt a feleletem valamennyi kérdésre: Nincs időm. Irok, irok, folyton irok, amig az alkotmányos költségeket leirom: Tóth Jánost, Apponyi politikai államtitkárát hiréből ismertem, de látni sohasem láttam. Hatalmas termetü, feltünő szép kun-magyar arcu férfi ült az asztalnál, amikor az ajtón beléptem. Szemben ült az ajtóval s feltünt nekem, hogy valósággal rám meredt nagy kerek szeme, amig két szobán át az asztaláig mentem. S még jobban feltünt nekem zavarodottsága a beszélgetés során. Később, hónapok multán vallotta meg zavarodottsága okát. Amikor beléptem az ajtón, megboldogult édesapjának eleven hasonmását látta bennem. Alakom, járásom, arcom, szemem, hajam, szakállam, egész mivoltom az volt, amilyennek édesapját látta, akit gyermekkorában vesztett el. S valóban, arcképe s az enyém közt csudálatos a hasonlatosság.

Hát, ez zavarta meg a zavarba nem könnyen jövő, egyenes lelkü, az alföldi ember epikus nyugalmával beszélő kún magyart.

– A könyvről majd akkor beszélünk, ha feljön Apponyi. Egyébért is hivtunk. Szeretné Apponyi, ha vállalnád a Néptanitók Lapja szerkesztését is.

– ?

– Igen, szeretné, mert benned megbizik. Utálja az émelygős dicshimnuszokat. Már le is tiltotta. S általában tartalmasabb, magasabb rendü ujságot akar. Kibővitené. Olyan ujságot szeretne csinálni a Néptanitók Lapjából, amelyet örömmel olvasnának tanitók és tanárok egyaránt. Megküldené a középiskoláknak is. Hadd ismerje egymás dolgát tanitó és tanár. Vállalod-e?

Még szájamban volt a keserü ize két ujságnak. Az egyik a Magyarság volt, a székelyek ujságja, melyért még mindig fizetem a székely hadisarcot. Alig bucsuztam el ettől, tanitók és tanárok kivánatára vállalom a Magyar Világ szerkesztését. Ezek is belém beszélték, hogy ezt csak én szerkeszthetem. Összehoznak a szegény tanitók és tanárok vagy kétezer forintot, jó nagy fizetést szavaznak meg nekem, összegyül vagy háromezer előfizető, de „forgó tőke“ nincs, a munkatársakat valahogy csak fizetik, a „szerkesztő ur“ is felveszi első hónapban a fizetést, aztán egyszerre csak látja, hogy a kiadóhivatal vezetője valamelyik bankot mellbevágni készül. Nosza, leül a szerkesztő ur az asztalához, tollát kalamárisba mártja, leirja az ujság cimét, gyászkeretbe foglalja s irja: Azt igértem az olvasónak, hogy addig élünk, amig tisztességgel élhetünk. Ma meggyőződtem arról, hogy tisztességgel tovább nem élhetünk, tehát – meghalunk.

Hiszen az ujság meghalt, de a munkatársak életben maradtak s mert őket én szerződtettem, természetesen, nekem kellett végkielégitenem. A magam zsebéből. A Néptanitók Lapjánál ettől nem félhettem, hisz ennek a minisztérium a kiadója. De méltán félhettem egyébtől. Belefogtam egy nagy könyv irásába: ki irja meg a könyvet, ha én ujságot szerkesztek?

Igen, azt kérdezte Tóth János: vállalod-e? Nagyot nyeltem s mondám: Vállalom. De kikötéseim vannak: Csak arra az időre vállalom, amig Apponyi miniszter s ezt be is jelentem a Beköszöntőben. Senki a szerkesztésbe bele nem szól. Ősszel veszem át az ujságot. Egy sor kézirat sem megy le a nyomdába, amit én nem olvastam, viszont jogom van tavasztól késő őszig hazulról csinálni az ujságot.

– Rendben van. A fizetés évi hatezer korona.

– A fizetés mellékes. Ha Apponyinak megnyugvást szerez, hogy én szerkesztem az ujságot, akár ingyen is szerkesztem.

Erre lépett be Apponyi.

– Nos, megegyeztetek?

– Meg.

Ismétlem a kikötéseimet.

– De mért nem akarod szerkeszteni az ujságot, ha én már nem vagyok miniszter?

– Azért, mert tudom, vezérem, hogy a te kulturpolitikáddal ellentétbe nem jövök. De jön egy másik miniszter, még ha pártodból való is, az okvetlen valami ujat, valami mást akar, nekem nem tetszőt s én azt a tollammal nem támogatnám. Már ha menned kell innen, menjünk együtt.

Apponyi is, Tóth János is igazat adtak, s áttértünk a történeti olvasmányokra. Pontról-pontra felolvastam a tervezetet, pontról-pontra helybenhagyta s megállapodtunk, hogy otthon megirom a könyvet, ősszel felhozom. Apponyi elolvassa, aztán az összes nemzetiségek nyelvére lefordittatja, kinyomatja s megküldi a püspököknek.

Hazamentem, megirtam a könyvet, ősszel felvittem Pestre, Apponyi elolvasta kéziratban is, kefelevonatban is, mindössze egy szót törült, azt is az én hozzájárulásommal. A negyvennyolcadiki szabadságharc történetében fordult elő egy szó, egyetlenegy szó, melynek kihagyása a dolog lényegén nem változtatott, de enyhitett a mondaton. Ha benne marad, még beleköthetne – Bécs. Hiszen csak várjunk türelemmel, anélkül az egy szó nélkül is talál majd elég belekötni valót – Bécs. Mindig – Bécs. Nem az udvar, nem a király, de – Bécs. A magyar politikában négyszáz esztendőn át ez a neve az udvarnak, ez a neve a magyar királynak. „Leányasszonyomnak mondom, menyemasszony is értse meg“…

Történeti Olvasmányok a könyv cime: a honszerző Árpád nyitja meg a sort, Széchenyi, Kossuth, Deák zárja be. Leforditják németre, tótra, oláhra, szerbre, ruténre, egyik oldalon a magyar, másik oldalon a nemzetiségi szöveg. Közben e könyv alapján iskolai kézikönyv is készül, ebben is egyik oldalon a magyar, másik oldalon a nemzetiségi szöveg: hogy az állami iskolába járó, nem magyar nyelvü gyermek a maga anyanyelvén tanulhassa meg a minden nemzetiséget egyesitő nemzet történetét. A főcél itt nem a magyar nyelv tanitása, hanem, hogy a magyar állam leendő polgárai az ország igazi, hamisitatlan történetével ismerkedjenek meg. Nem joggal kivánhatja-e meg minden nemzet államférfia – s meg is kivánja – hogy az állam leendő polgárai, bármiféle nyelven beszéljenek, a saját államuk, a saját országuk történetét tanulják? Azt a történetet, melynek eseményeit, ezeknek az eseményeknek valódiságát, hiteles kutfők alapján, komoly történettudósok állapitották meg. És én már itt megállapitom, hogy ezerfelé darabolhatják Magyarországot, ennek az ezeréves országnak a történetét megváltoztatni már nem lehet. A történeti igazságok örökéletü igazságok. Ezt a nagy igazságot, amint nemsokára kitünik – egyedül csak „Bécs“ nem akarta elismerni.

Mig a könyvet forditják, nyomtatják, nagy kedvvel látok az ujságszerkesztésnek. Apponyi nevéhez méltóvá akarom tenni s a már meglévő Mezőgazdasági melléklethez ujabb mellékletet kap az ujság: Tudományos ismeretek a cime. Segitségére sietünk a népiskolai énekoktatásnak s Zenemellékletet is adunk. Nincs az ujság bővitésére, fejlesztésére vonatkozóan oly kivánságom, hogy Apponyi ne teljesitse. Néptanitók és középiskolai tanárok egy táborba kerülnek, ezek is, azok is lelkes munkásai lesznek az ujságnak. Nagy irógárda vesz körül. Szépirodalmi részét irodalmi szinvonalra emelem s nagy az örömem, amikor a tanitók, tanitónők seregében ujabb meg ujabb talentumokat fedezek föl. Egyszerre csak azon veszem észre magamat, hogy a nagyranőtt ujság szerkesztése minden órámat igénybeveszi s Vörösmarty életrajzának befejezésére sem jut időm, pedig csak egy napot kellene szentelnem neki. Szerencsére, jó előre járok, a nyomda még nem ért utól, majd befejezem, ha sarkomban lesz a nyomda. Igy telik el két esztendő, közben megjelen a Történeti Olvasmányok, szép levél kiséretében megküldik a püspököknek. Alig telik bele néhány hét, a kiadó csodálkozva mondja nékem, hogy a bécsi udvari könyvtár folyton rendeli a könyvet, vajjon mi lehet e nagy érdeklődés oka? Én már tudom. Apponyit figyelmezteti a miniszterelnökségi sajtóosztály egyik tisztviselője, hogy a Reichspost-ban két közleményes cikk jelent meg a Történeti olvasmányok-ról, s a cikkiró egyenesen a lázadás evangéliomának minősiti a könyvet. A cikknek ez is a cime. S rettenetes kirohanást intéz Apponyi ellen, mivelhogy az ő megbizásából iratott a könyv.

– A Reichspost-ot s a (itt egy magyar ujságot nevezett meg) sohasem veszem a kezembe, mondta Apponyi, – s természetesen, a cikket nem olvasta el.

Én azonban szeretném elolvasni, hadd lám, mért lázadás evangélioma az én könyvem. Valaki megigéri, hogy megszerzi nekem, de az igéret igéret marad – sohasem olvastam el a cikket. Ám egy Bécsben járó barátom megküldi nekem az Oesterreichische Rundschau-t: abban egy igen mérges, igen durva cikk támadja Apponyit, sőt a sorok közül az is kiolvasható, hogy „más időkben“ akasztófa járt volna ezért Apponyinak. A cikk a könyvnek csak azzal a részével foglalkozik, mely a Habsburg-család uralkodásának történetét mondja el s pontról-pontra cáfolja, hazudtolja mindazokat a történeti igazságokat, amik itt szép rendben felvonulnak. Sőt tovább megy a cikkiró: bizonyitani próbálta, hogy a magyar nemzet kulturát, gazdasági fejlődést, egyáltalán minden szépet, minden jót a dinasztiának köszönhet. Csak éppen az aradi akasztófát felejtette ki a cikkiró, akinek Tóvárosi a neve.

Magyar ember irta volna ezt a cikket? Nem akarom hinni, de nem lehetetlen. „Nem minden ember – ember“, mondja a székely. Nem minden magyar magyar.

*

A koaliciós kormányt 1906 tavaszán nevezi ki a király s 1907 őszén már hajszálon függ az élete. Szinte megesik velem az a csufság, hogy ezen a héten beköszöntök a Néptanitók Lapjá-ban azzal a kijelentéssel, hogy csak Apponyi miniszterségéig szerkesztem s a következő héten már el is kell bucsuznom. Ha jól emlékszem, a kvóta miatt kerül válságos helyzetbe a kormány. Nagyobb kvótát követel Ausztria a két ország közös költségeihez. A válság elsimul, de a kormány, amelynek háta mögött nagy többségben a szélsőbal, semmi nemzeti vivmányt nem tud kieszközölni az öreg királytól. Nyilvánvaló, hogy nem lesz hosszu az élete. 1909 juniusában a kormány lemond, de esztendő végéig – Tóth János kun szójárása szerint – vekeng: sem él, sem hal. 1910 január havában bucsuzik a kormány, bucsuzom a tanitóktól én is.

Csudálatos, – vagy helyesebben: nem csudálatos? – nem akarják elhinni nekem az emberek, hogy az ujságot ott hagyom. Sokan szeretnék helyemet elfoglalni, sokan érdeklődnek: megyek-e igazán, s látom a szemükön, kételkednek elhatározásom őszinteségében. Csak akkor hiszik el, amikor nyomtatásban látják a bucsumat.

Ilyen nagy becse van ebben a szerencsétlen országban – a hivatalnak.

Való igaz, benső megindultsággal bucsuzom Apponyitól, bucsuztat el ő is az ujság élén. Benső megindultsággal bucsuzom el Tóth Jánostól, kiben férfikorom delén találtam meg legjobb barátomat. Együtt távozunk a minisztériumból. Már csak egy félskatulya cigarettája van az asztalán, minden egyebét hazaköltöztette. Rágyujtunk, a skatulyát zsebrevágja s oly vidám szivvel távozunk – hála Istennek, ismét szabadok vagyunk, kezdődik a „hálóinges“ éra! Hol a Mórictanyán, hol a kisbaconi kertben fogunk tanyázni.

Már kevesebb megindultsággal, de jóval érdekesebben folyt le Apponyi bucsuja az öreg királytól. Ha emlékezetem nem csal, legmagasabb megelégedését fejezte ki a király, csak egyet nem várt volna tőle, hogy „a dinasztia ellen lázitsa az ifjuságot“.

– Igen, hallottam, felség, hogy ezt irta rólam a Reichspost. De ez rágalom.

– Nem, nem, mondta a király, s az asztalról fölvette a Történelmi Olvasmányok magyar-német kiadását. – Olvastam a könyvet.

– Felség, egyenesedett ki Apponyi – ez a magyar nemzet története.

– Igen, igen, – mosolygott a király, kezet nyujtott – és Apponyi távozott.

Volt-e a könyvben lázitás a dinasztia ellen? A hangjában semmiesetre sem volt. Apponyi maga kétszer olvasta át nagy gonddal. Ha volt benne lázitó, ezt sem Apponyi, sem az iró nem követte el. Elkövették a kertelés nélkül elmondott történeti igazságok. Erre a könyvre azok a bizonyos „gonosz tanácsadók“ csak azért foghatták rá a lázitást s hitethették el ezt a királlyal, mert cimlapján ott állt: „A vallás- és közoktatásügyi miniszter megbizásából.“ Ha ez a könyv lázitó, minden történeti könyv, amit a magyar iskolában ez időben tanultak, lázitó volt. De a király bizonnyal az ő számára készitett könyvből ismerte a magyar nemzet történetét s arra valószinüleg egy becsületes magyar ember sem mondta volna: felség, ez a magyar nemzet története. Nyilvánvaló, hogy többen felhivták a király figyelmét e könyvre, azzal a nemtelen célzattal, hogy Apponyit lehetetlenné tegyék.

És ez csakugyan sikerült is. Apponyi második kultuszminisztersége már a fiatal IV. Károly király idejére esik, aki atyai tanácsadóját tisztelte Apponyiban.

De a történeti könyv történetének nincs itt vége, még csak ezután következik az ő csuf, igen csuf halála.

Egy szép napon meglátogat a könyv kiadója s üzenetet hoz A tanácsos urtól. Igy nevezem: A tanácsos ur. Nem tudom, A tanácsos ur él-e, nem-e, de akár igy, akár ugy, hátha fia van? Nem visz rá a lélek, hogy esetleg megbélyegezzem egy ártatlan gyermek nevét. Mert A tanácsos ur igen hazafiatlan merényletet kisérlett meg ellenem. Azt üzente: bocsánatot kér, hogy nem jön hozzám, de hivatalos aktákat kellene elhoznia. Arra kér: látogassam én meg őt. A Történeti Olvasmányok dolgában akar velem beszélni.

Igazán kiváncsi vagyok, mit akarhat tőlem s másnap, a délutáni órákban, fölkeresem. A tanácsos ur igen mézesen fogad, cigarettával kinál – talán inkább szivart? – de bár, fájdalom, a világ legszenvedelmesebb dohányosa vagyok – megnyugtatom, hogy nem vagyok dohányos. A tanácsos ur kipked-kapkod, nehezen találja meg a beszéd fonalát, sopánkodik, hogy mi tenger kellemetlenséggel jár a hivataloskodás, alig várja már, hogy nyugdijba mehessen. Én igen sajnálom A tanácsos urat, mivel tudom, hogy a hazájában földesur, de mégis csak jó az a nyomorult hivatal, mert méltóságos cim jár vele. A tanácsos ur diszkrét ember, világ sürü kincséért sem keverné ebbe a kellemetlen ügybe a miniszterét, egyenesen magára vállalja, hogy neki, egyedül neki jutott eszébe: jó volna ujra irni a Történeti Olvasmányokat. Ó, nem az egészet, csak a Habsburg-dinasztia uralkodásától kezdve.

– Igen, – mondom én nagy ártatlanul – értem, hogy a miniszter urnak igen kinos a helyzete. Ő két malomkő közé került. Az egyik malomkő a király, a másik Apponyi.

– Hogy-hogy? – kérdi a tanácsos ur szintén nagy ártatlanul.

– Ugy, hogy a király olvasta a könyvemet. A király, sőt Ferdinánd trónörökös is – enyhén szólva, figyelmébe ajánlotta lázitó könyvemet az uj miniszternek. Ez annyit jelent, hogy a miniszternek vagy el kell tüntetnie könyvemet, vagy mást iratnia. De hogyan tegye, amikor e könyvet Apponyi Albert iratta? Persze, ön azt találná legjobb megoldásnak, hogy én ujra irjam a Habsburgok korát, nemde?

– Ugy van, ugy van!

– Csakhogy ennek két igen sulyos akadálya van. Az egyik, hogy Apponyi bukása óta a magyar nemzet története nem változott. A másik az, hogy én történethamisitásra nem vállalkozom.

– De kérem, kérem, csak egy kis enyhités. Itt-ott egy kis enyhités. Egy-két jó szó… A kormány hajlandó megfizetni –

– Nekem most fel kellene állnom, de nem állok fel. Elébb meg kell kérdeznem önt, mint magyar embert: becsülhet-e a király oly nemzetet, melynek a történetirója is megvásárolható? Szembe köpném magamat, ha erre a becstelenségre tudnék vetemedni. De adok önnek egy jó tanácsot.

– Ó, kérem!

– Van ebben az országban annyi pennás csirkefogó, mint égen a csillag, mint réten a füszál, – ezek jó pénzért ujra irják önnek a könyvet.

– De mit gondol! Ezt csak ön irhatja ujra…

– Igen, igen, ezt csak én irhatnám ujra. De hát nem irom. Tanácsot azonban még egyet adhatok.

– Ó, kérem!

– A könyv nem az enyém. A könyv a kiadóé. A könyv eladó. A könyv kellemetlen őfelségének.

– Nagyon kellemetlen, – szólja el magát A tanácsos ur.

– Nos, a dolog igen egyszerü. A magyar nemzet rengeteg civilistát fizet őfelségének. Vegye meg őfelsége a könyv összes példányait, aztán dobassa tüzbe, vagy a Dunába. Magamat ajánlom!

Otthagytam a gyászmagyart, aztán átmentem egy másik tanácsos hivatalába. Ezt már nem ugy nevezem: A tanácsos ur. Neve: Neményi Imre. Apponyi és Tóth távozása után egyetlen barátom a minisztériumban. Nem Apponyi minisztersége idején szövődött köztünk a barátság, sokkal régibb keletü volt ez. Neményi, Ambrusnak, a magyar és német nyelven iró jeles publicistának, hosszu időn át országgyülési képviselőnek, testvéröccse Imre barátom. Mindakét testvér a megtestesült becsületesség és kötelességtudás. Imre mint polgári iskolai tanár kezdte pályáját, derekas könyvet irt Apáczai Csere Jánosról, a nagy székely pedagógusról, itt kezdődik a mi barátságunk. Több évig tanfelügyelője volt Csanád vármegyének, innen került be a kultuszminisztériumba. Apponyi első minisztersége idején lépett elő miniszteri tanácsossá, második minisztersége idején államtitkárrá. Szorgalmasabb, pontosabb tisztviselőt Neményinél elképzelni sem tudok. Szigoru maga, szigoru az alárendelt tisztviselők iránt. Pontban 9 órakor a hivatalában, 2 órakor hazaszalad ebédelni, egy-két órát pihen, s bár nem köteles vele, délután is bemegy a hivatalába, bezárkózik s késő estig dolgozik. Abban a minisztériumban, hol esztendőszámra hevertek s temetődtek el akták, sokszor egy szegény család sorsára döntők, az ő osztályában 24 órán tul elintézetlenül akta nem heverhetett. Emberséges szive együtt érzett azzal a szegény emberrel, aki valahol messze, elrejtett falucskában, sorsának jobbrafordulását izgatottan várja. Természetesen, munkatársaitól is megkivánta a pontosságot, nem türte a lelkiismeretlenséget, s talán mondanom se kell, hogy a Károlyi-forradalomnak ő lett első áldozata… Undorral hagyta ott hivatalát azon a napon, amelyen Kunfi Zsigmond ült a miniszteri székbe. Az Apponyi Albert székébe.

Igen, átmentem Neményihez. Megütődve nézett rám.

– Mi lelt? Felindultnak látszol.

– Nemcsak látszom, az vagyok. Képzeld, mi történt velem! A tanácsos urnál voltam és –

– Rá akart birni, hogy ird ujra a Történeti Olvasmányokat.

– Hát ezt te honnan tudod?

– Onnan, mert tegnap értekezletünk volt a könyv dolgában. Azon tanácskoztak a miniszteri tanácsos urak, hogy mit lehetne csinálni a könyveddel. A tanácsos ur vállalkozott, hogy ő majd „kerül, amibe kerül“, a könyvet ujra iratja veled.

– És te mit szóltál erre?

– Én azt szóltam erre: nincs a kultuszminisztériumnak, de még az országnak sincs annyi pénze, hogy Benedek Elek ezt megcselekedje.

– És ő mit szólt erre?

– Azt szólta erre: hogy majd ő megmutatja!

– Ó, Istenem, de örvendek, hogy most hallom ezt tőled s nem mielőtt ahhoz az urhoz mentem. Hátha csak egy pillanatra is azt hitted volna –

– Elég! Elég! Hogy én ilyet gondoljak rólad!

*

A könyv meghalt. Csuf halállal halt meg. Tüzbe dobták-e, Dunába dobták-e, nem tudom. A kiadó polcáról eltünt. Ama példányait, melyeket Apponyi a püspököknek küldetett meg, – „pardon! tévedtünk!“ – visszakérték, s azok is meghaltak csuf halállal. Én pedig hazamentem – szántani. S befejezni Vörösmarty Mihály életrajzát. Ama Vörösmartyét, akinek Fóti dalában olvasható:

 
Minden ember legyen ember –
És magyar,
Akit e föld hord s hantjával
Betakar.
 

De mit is mond a székely? Nem minden ember – ember. Kibővitem: Nem minden magyar – magyar.

*

Itt vége is volna ennek az igen szomoru fejezetnek, de ma oly búskedvü a magyar, hogy egy kis vidámságot nem szabad irigyelni tőle. Amikor a Néptanitók Lapja szerkesztését vállaltam, gondoltam: végre egy ujság, melyre nem fogok ráfizetni, hiszen, ennek az Állam a gazdája. Ám az öreg szerkesztőségi szolgát, akit én fogadtam föl, az uj szerkesztőség nem vette át. Folyamodott szegény öreg a miniszterhez, hogy legalább három hónapi fizetését utalják ki. Nem is válaszoltak rá.

Világos, hogy én elégitettem ki az öreget.

HETEDIK FEJEZET

Ebben folytatódik a csendes falusi élet, de hirtelen-váratlan megszakitja ezt égnek, földnek megrendülése, ami közönségesen világháborunak neveztetik

Erdőt, mezőt hó borit, kertem fái csillogó fehér virágba borultak. Minden fa egy-egy gyönyörü festmény, talán ennél is több: költemény. A kandallóban dorombol a tüz s ifju pár bámul ki az ablakon. Némult gyönyörüséggel fürdik lelkük a téli pompában. Tündér Ilona kertje szebb ennél nem lehetett. Az ifju pár: Mária meg az ura. Már három unoka avatta Máriát nagyanyókának, a párját nagyapókának, de ifjak még, mert ifju a szivök. Ötvenéves a háromunokás nagyapóka: egy-két hónapig borongós kedvü, bár ő maga kivánta mindég a szép öregséget. De már tul van a borongáson, vidám szivvel köszönti az őszt, vidám szivvel izlelgetik: milyen is lesz majd öregségük falun, amikor erdőt, mezőt hó borit…

Igen, azért vagyunk itt, hogy kipróbáljuk a telet. Milyen a falusi élet télen. Gyermekek nélkül. Unokák nélkül. Ketten vagyunk, végtelen nagy csendesség a házban, a kertben. Jól esik a nagy csendesség, de mi tagadás, még jobban esnék, ha hol ez, hol az a gyermekünk betoppanna egy-két napra bár. Hátha egyszer csak nyilnék az ajtó, bedugná mosolygó fejecskéjét Évike: kukk, nagyanyóka, kukk! kukk, nagyapóka, kukk! Épp jókor kukucskálna be, mert ihol a ház elé siklik a szán, csengős lovak nyugtalankodva várják, hogy indulhassanak velünk – fél az erdőbe: mindig az erdőbe. Be édes dolog volna, ha most Évikét a bundám alá bujtathatnám, hogy éppen csak a fejecskéje kukucskálna ki, – s hajrá, fel az erdőbe, repülne velünk a szán!

– Hiszen csak szaporodjanak s nőjjenek egy kicsit az unokák, nagyanyóka, egyet-kettőt ellopunk s a tél egyszeribe tavasszá varázsolódik!

Szebbnél-szebb terveket szövünk, fonunk, amig repül a szán s halovány orcánkra piros rózsát fest a szél. Egy-két hónapra felmegyünk Pestre, megrakodva minden jóval, kigyönyörködjük magunkat a gyermekekben, az unokákban, aztán – haza, haza, hogy itthon találjon a kikelet. Repül a szán, repül, a néma erdőben visszhangot ver a csengő. Abban az erdőben, hol egykor, régen, két fázós madárként bujt össze Ádám és Anna. Ahol Anna, mig sirva sirt Fecske nyakán a csengő, suttogva kérdé: Ugy-e, nem szeret?

Alig észrevehetően emelkedik az ut, aztán hirtelen elénk mered a mogorva Murgó. Oldalán fehéren kigyózik az ut, nekivágunk, szép lassan kikanyarodunk a tetőre: végtelen erdőség terül elénk s a végtelen erdőség felett halotti szemfödél. Vadul nyargal át a szél az erdő hókebelén s az erdő meg sem mozdul, alszik csendesen. Messze, messze, valahol, vadászok kürtje szól s az erdő tovább aluszik. Vagy nem is alszik tán, csak álmodik s messze jár a lelke, ott, ahol örök tavasz van, rózsák nyilanak s dalos erdőre mosolyog a nap. Milyen bús álom lehet ez! Némán szenvedni át a zord telet. Sem dal, sem rózsa, semmid sem maradt. Száraz levél csak, az is hó alatt.

No, no, dal lesz még ebből, akárki meglássa… Már zümmögöm is magamban az erdő néma bánatát… Szenvedsz és hallgatsz. Ó, e némaság az emberek közt milyen ritkaság! Üvölt a szél s türöd fenségesen. Vársz a tavaszra nyugton, csendesen…

– Megforduljunk, nagyanyóka?

– Várjunk még egy keveset.

Acélkék az ég, szeliden mosolyog le a nap, fák ágain csillognak-villognak a hószemek, földig hajolnak az ágak – talán előttünk, az erdő, a mező öreg szerelmesei előtt hajlanak meg? Hajoljatok, hajoljatok, megérdemeljük tőletek…

Lassan, óvatosan ereszkedünk le a hegytetőről, mint ahogy ereszkedik lejebb, lejebb öreg emberek élete.

– Nem fázik, nagyanyóka?

– Nem, nem. Hát maga?

– Nem, nem.

Prüszkölve vágtatnak a lovak, érzik, hogy hazafelé, a jó meleg pajta felé visz az ut. Szánakra fektetett bükkóriások kigyóznak a sikos uton, mint megannyi óriás kigyó. Délre jár az idő, hazafelé tartanak a nagybaconi „fejér“ és „fekete“ magyarok is. Hajnalban, csikorgó hidegben keltek utra s lassan mendegélnek hazafelé egy-egy faóriással. Csak voltak óriások, igy, levágottan, tönk a nevük. Ezeket a tönköket még ma felhasogatják, kazalba rakják, jövő ősszel bankó lesz belőlük. Egy-egy gyalogszán mellett is elrepülünk. Száraz ágakkal van megrakva, napszámosember huzza, huzogatja. Meg-megállnak, megpihennek, aztán nekihuzakodnak, huzzák, huzzák, nyakukon az erek kidagadnak – ó, szegény, állati sorba sülyedt emberek! Ezekből a száraz ágacskákból nem lesz bankó. Ezekre a száraz ágacskákra talán apró gyermekek várnak otthon dideregve. Ezek a száraz ágacskák nemsokára lángolni, pattogni fognak s apró gyermekek nevetve, tapsikolva táncolják körül a tüzet…

A gyalogszánok búsra hangolják kedvemet. Ha enyém volna ez a rengeteg erdő s mind az állat, aki itt legel nyár idején, mit nem cselekedném! Mondanám a gyalogszános embereknek: jertek, jertek, adok nektek lovat, ökröt, vágjátok, hordjátok a fát, sohse hüljön ki a tüzhelyetek. De vajjon… Eszembe jut, mit irtam erről fiamnak a Testamentumban. „Voltak rövid időszakok az én életemben is, amikor bántott a magam szegénysége s a mások gazdagságát irigyelém. Nem mintha pompában, kényelemben szerettem volna élni, de szerettem volna nagy jókat cselekedni. Letörülni az árvák, elhagyatottak könnyeit s szövetkezvén a jók legjavával, megnépesiteni hazámat a nemzeti kultura templomaival. Ám kérdés, igy gondolkoznám-e, ha milliókkal birnék? A gazdagság, a jólét nem rontaná-e meg szivemet?“

Igen, igen, kérdés: nem rontaná-e meg?..

Cseng a csengő, repül a szán s tovább borongok: vajjon a fiam megfogadja-e a Testamentum minden szavát? Különösen e szavakat: „Nehogy azt mondd majd szükkeblüen: nekem nem fáj, engem nem éget, s közömbösen nézd embertársaid küzdelmeit. Ha csak magadra gondolsz; ha csak a magad sebe fáj, menj a rengeteg erdő mélyébe, élj a vadak s ne az emberek között. Élj vad gyümölcsön, sebedet gyógyitsd füvekkel: igy is lehet élni, mig halálod órája üt. De ha emberek közt élsz, minden igaz, becsületes, jogos küzdelemből vedd ki részedet. Állj a védtelenek, a gyengék közé: nem virtus harcolni az erősek, a hatalmasok oldalán. Ne ejtsen meg a könnyü, puha élet varázsa; nehogy cserbenhagyd a veled egysorsuakat, mert téged talán megtürnek a felsőbbek között. Neked ez nem okozhat akkora örömet, amekkora keserüséget azoknak, akiket te cserben hagyál. S ha még ez sem volna elég, hogy meg ne tántorodjál: gondolj reám, kinek életét nemcsak a nehéz munka rövidité, de végtelen láncolata az emésztő gondolatoknak, bántó érzeteknek, melyek sokszor megakasztják tollamat, megzsibbasztják energiámat, tehetetlenül nézvén a vészes áradatot, mely jót, rosszat egyként elsöpréssel fenyeget“…

– Vajjon megfogadja-e szavamat? – mondom hangosan.

– Ki és mit? – kérdi nagyanyóka s különösen néz rám.

Mondom: ki és mit.

– Óh, Istenem, hát ezzel emészti magát? Kételkedhetik-e ebben?

– Nem, nem.

– Nézze, nézze, valóságos délibáb! Ó be gyönyörü! Látott-e itt már délibábot?

– Nem, nem, a mi földünkön még sohasem láttam délibábot. Ez tán nem is az. Valami természeti csuda, az bizonyos.

Az erdő szélén, hol szélesre terül a völgy, a rózsaszinben pompázó ég összeölelkezett a földdel, rózsaszinü, meg haloványkék sziget lebegett a mezőn, itt-ott fa- és bokorcsoportok, mind rózsa- meg haloványkék szinben usztak, rezegtek – a mennyország leszállt a földre!

– Lassan, lassan, lépésben, hadd lássuk, amig lehet.

Lassan lépve haladunk a falu felé, mire odaérünk, oszlik-foszlik s hirtelen eltünik a gyönyörü kép…

– Hát ily rövid életü minden, ami szép?

– Igen, ez rövidéletü volt, mondja nagyanyóka, de megmarad a lelkünkben s igy lesz hosszuéletü. A borongásnak pedig legyen vége.

– Szidjon, szidjon, nagyanyóka. Elismerem, hogy gyermek vagyok.

– Sőt az is marad halálig.

Nini, már látszik a kisbaconi torony. Szól a harang. Delet harangoznak. Már nem a vén Mihály András huzza, de András ez is, Rigó András, a gyermekkori, a füttyös, ostorrittyegtető pajtás. Rimek csendülnek össze bennem:

 
Jaj de szépen szól a harang!
Mintha huzná három galamb.
Bárki huzza, jól kongatja,
Szivemet megdobogtatja.
 
 
Ni, a házunk hogy mosolyog:
„Édes gazdám, Isten hozott!
Hej de jó lesz, megpihenni,
Nem zavar itt senki, semmi.“
 

Hopp! Ház előtt áll a szán, nyilik az ajtó, enyhe melegség árad felénk, megbizseregteti testünket: ó de jó lesz megpihenni, szenderegni…

*

Esténként gyakran meglelik az ebédlő, jönnek az atyafiak, régi jó embereim, megbeszélgetjük a világ dolgát, ebben a faluét is, egyes emberekét is. Vajjon, lesz-e a szerbekkel háborunk? Meglehet, hogy lesz, de az is meglehet, hogy nem lesz. Vajjon, emelik-e az adót? Bizony, az meglehet, hiszen már a kutyára is adót vetett a kormány. De ritka udvarban is ugat azóta kutya. Napirendre kerül annak az utnak a dolga, amelyik Kis- és Nagybacont összeköti. Ez az ut alig egy kilométer, de ősztől nyárig tengelyig sárba sülyed a szekér, „mégis ott járunk, istálom, ott kinozzuk magunkat, marhánkat, mert jó uton nagy kerülővel jutunk Nagybaconba“. Emiatt az ut miatt tiz esztendő alatt háromszor szállt ki két vármegye alispánja, két járás főszolgabirája, két vármegye mérnöke. Mindaháromszor én ebédeltettem meg a vármegye urait, mindaháromszor pohárköszöntőben igérték, hogy meglesz őszre, bizonyosan meglesz, de bizony nem lett az meg. Három falu használja ezt az utat, e közt osztották fel a kilométernyi utat, de mind a három sokallja a rája rótt részt – s tovább kinozzák magukat és állataikat. Már-már arra gondolok, hogy megcsufolom a két vármegyét, a három falut; magam csináltatom meg. Jóval hosszabb utat vágtam én ennél Magyaróshegy oldalában!

„Sáros és káros kiváltság!“ – háborog a rossz utakon Berzeviczy Gergely, a Magyar Tudós Akadémia elnökének őse a 19-ik század elején. „Sáros és káros hanyagság!“ – sóhajtok fel én, a 20-ik század elején. Szó esik egy bikáról is, amelyet a székely kirendeltség utján kapott a falu. Nem volt rá szükség, mégis elküldték. A fizetés nem volna terhes, mert az államnak kell fizetnünk évi részletekben, de a bika hasznavehetetlen. Sürgetik a bika volt gazdáját: vegye vissza. De kisül, hogy az a bika voltaképpen nem is az övé volt, hanem egy nagymagyarországi uré, ő csak szivességből továbbitotta. Már most mit csináljanak? Pereljenek? Vagy levágják s a husát kimérjék?

– Vágjuk le dögállatját! – inditványozza hirtelen haragu öreg Benkő János.

– De abból nem telik ki az ára.

– Ha nem telik, – nem telik. Csak nem tartjuk ingyen?

Vége-hossza nincs a panaszoknak: „éjjel-nappal dolgozunk, nincs láttatja. Nő a napszám, nő a cselédbér, nő a pótadó, már több az egyenes adónál. Meddig birjuk?“ Máskülönben „mindenünk volna, csak pénzünk nincs, a gazdaságra – ráfizetünk“.

– Magam is azt vallom, – mondom nagykomolyan – hogy mindenünk van, csak pénzünk nincs, s a gazdaságra ráfizetünk. Csak azt nem értem, hogy miből, ha nincs pénzünk?

Ezen mindnyájan jót nevetnek, s illő, hogy koccintsunk rá egyet.

Van némi nagyitás a panaszokban, de majdnem valamennyinek van gyökere. Közös emberi vonás a bajok nagyitása, hátha enyhitnek rajtok valamit. De mind e sürü panaszoknál élesebben belevilágit a székelykérdésbe (mert ez is „kérdés“, régibb annyi soknál) a vén bányász, kinek neve Bedő Áron. Aki gyakran ellátogat hozzám s mindig hoz egy darab követ: nézze meg, instálom.

A vén bányász már alig áll a lábán, görnyedten botorkál be hozzám s kezet akar csókolni, mint mindég, s most is, mint mindég, alig tudom e törekvését meghiusitani. A „régi jó világban“ hámormunkás volt a mi erdőnk belsejében, ahol vala temérdek vaskő: azt ásták, olvasztották, aztán öntöttek mindenfélét, még csikót is, kecskét is, s emlékszem, hogy a hámorosnak is, a munkásoknak is igen jó dolguk volt. Azután egyszerre csak csöndes lett a hámor, mint a temető. A vidáméletü, gazdag hámoros hirtelen elszegényedett, a munkások elszéledtek, vén Bedő is leszorult a faluba. Van itt neki háza, földje, de hiába, őt nem elégiti ki a földszine: az az arasznyi seb, amit az ekevas vág a földben. Ő a földnek a szivét keresi: ott az arany, ezüst, a temérdek kincs, talán gyémánt is. Az bizonyos, hogy fekete gyémánt van bőviben, csak rá kell találni; csak ki kell ásni.

Nem dicsekszem vele, de való igaz, hogy az egész faluban csak én veszem komolyan a vén Bedőt. A falubeliek gunyolják, évődnek vele, mert a vén ember szüntelen ás, kutat, robbant, itt-ott a falunk erdejében akkora barlangokat ásott, hogy elférne benne az egész falu népe, de azért még mindig szegény ember a vén Bedő s szegényül is fog meghalni.

Ezuttal nem csillogó-villogó követ hozott, hanem szép fehéret: porcellánagyag volt az. Annál elevenebben csillogott az ő szeme, mondván: – No, instálom, nézze meg. Ez, ugy-e, porcellán?

– Ugy van, öreg, ez porcellán. Hát ezt hol találta?

– Ezt én Györkovács fején, éppen boldogult édesapja ura kaszálóján. Ugy tudja meg az ur, hogy ennek a kaszálónak a földje csupa porcellán.

– Elhiszem, öreg, s most már azt is értem, mért terem ez a hely csupa cápszakállat.

Közbevetőleg meg kell magyaráznom a nem székely olvasónak: mi az a cápszakáll. Ez a legsilányabb fü a földkerekén. A szalmánál is silányabb. Tincsenként nő ki a földből, hasonlatos a kecskeszakállhoz, s a kasza elsiklik fölötte. De a szegény székely ember másodszor is nekihuzakodik s levágja, mivelhogy ez is jobb a semminél. Magam is sokszor kaszáltam ezen a helyen diákkoromban, de ugyan kinek jutott volna eszébe, hogy a kaszát lecsapja, helyette ásót, kapát ragadjon, hadd lássa, mi van a föld méhében. Lám, a vén bányász addig járt-kelt, kutatott, matatott, mignem erre is rábukkant.

– Lássa, uram, lássa, – folytatta vén Bedő, – mindég mondtam, hogy ezt a mi „tartományunkat“ szinte felveti a temérdek kincs, s ezek a buta népek nem hiszik nekem. Ha ur mondaná, bezzeg hinnék! Mert van ebben a mi földünkben arany, ezüst, vas, kőszén, márvány, porcellán, mangán, minden, de minden, de a rongy mégis szakad le a hátunkról. Hát ilyen csudát ki hallott? Bizony mondom, az ur megmozdulhatna.

Eszembe jutott, hogy éppen kilenc esztendeje „megmozdultam“, ujságot szerkesztettem, telekiabáltam az országot: halljad, ország, halljad, bajba’ van a székely! S nem feledhettem el az eredményt: még ma is fizetem a „székely hadisarcot“. Eszembe jutott, hogy ez a vén ember ennekelőtte kilenc esztendővel is meglátogatott, valami követ hozott, ezt is a mi erdőnkben találta, s ebben – amint ő mondá – „minden van, instálom, arany is, ezüst is“. És előszedett régi irásokat, bányatisztek leveleit, akik irták, hogy csak kutasson tovább, hátha talál olyan köveket, a melyekben még több az arany, meg az ezüst. – Bizony mondom, megmozdulhatna az ur, mondta akkor is.

– Majd megmozdulok, öreg, – mondám én. – Egyébként most nagy gyülekezet lesz Tusnádon, jönnek az országból sok-tudó urak, azok majd bejárják az egész „Székely tartományt“, szinről-szinre megnéznek mindent, mi van, mi nincs, s meglássa: megvirrad a székelynek.

– Hej, ha én azokkal az urakkal csak egy szót válthatnék! Ha elvezethetném őket erre is, arra is! Hogy s mint lehetne ez?

Szép sorjába megmagyaráztam az öregnek, hogy három csapat járja be a „Székely tartományt“. Melyik csapat merre huzódik. Megneveztem a helyeket pontról-pontra. Elmennek itt, hozzánk közel is, Sugópatak mellett is.

A vén bányász arca kigyult, rácsapott a térdére: Ott a tenger kőszén! Azt is én találtam meg! Megyek oda s megállitom az urakat: Álljanak meg, instálom! Nézzék meg, mi van itt!

– Helyes, öreg, helyes. Állitsa meg.

– Hát vajjon Érces pusztájára eljőnek-e?

– Az egyik csapat közel jár hozzá, de oda már aligha mennek.

– Ugyan bizony? Hiszen ott a temérdek arany! Hogyne jőnének oda!?

– Próbálja meg, öreg, hátha valamelyik az urak közül oda is elmegy?

Elővettem az utazás sorrendjét, s kitünt nagy örömünkre, hogy az egyik csapat ma jár Érces puszta tájékán, a másik holnap halad el Sugópatak mellett s igy, ha jól rakja lábát az öreg, mindkét csapatot elfoghatja: egyik nap odakalauzolja az urakat, ahol az arany terem, másik nap meg oda, ahol már a föld szine is feketéllik a széntől.

Láttatok-e boldog embert? Nem láttatok, mert nem láttátok a vén Bedő Áront. Hogy megfiatalodott ez a vén ember! Görnyedt háta kiegyenesedett, s búcsuzván tőlem nagy sebtiben, ameddig a szemem elkisérheté, láttam, hogy kezével hadonáz, nyilván beszélget önmagával. Ez az ember már látta valóságban, amiről egy hosszu életen át álmodott. Aranybánya, ezüstbánya, kőszénbánya, hámorok, gyárak, sürgés-forgás, zakatolás, sipolás, kürtölés, kalapácsolás, körös-körül uj élet, vidámarcu, megelégedett emberek: megvirradt a sanyargó, nyomorgó székelynek, meg!

Hát, eredj, öreg, eredj, sóhajtottam utána. Szinte megreszkettem belé, a holnaputánra gondolván, amikor ez a vén ember visszajön. Az a holnapután nagy nap volt: tenger sok uri és nem uri nép verődött össze Tusnádon, benszülöttek és nagymagyarországiak vegyesen. Azt hiszem, mindenki ott volt, csak mi ketten maradtunk le: vén Bedő Áron, meg én… Nekem elég volt a székely akcióból: testem, lelkem belébetegedett… S hogy otthon maradtam, nem sajnálom, mert minden kongresszusnál többet ért nekem a vén bányász beszámolója.

Kint üldögéltem a kertben egy nagymagyarországi vendégemmel, amikor jött, jobban mondva: támolygott a vén ember. Fehér volt az arca. Fehérebb a porcellánnál, amit most is a kezében szorongatott. Csak a szeme csillogott, de könny volt az, – az csillogott a szeme pilláján.

– No, öreg, megjárta az utat?

– Meg, uram, meg.

– Fáradt, ugy-e? Üljön le.

– Én le is, ha az ur megengedi. De én elé is mondom, mi történet esett rajtam. Megengedi-é?

Leült, földre szegezte a szemét, aztán hirtelen felkapta a fejét, földhözcsapta a kalapját s mondá, amint következik:

– No, uram, látta-e, amikor innét elmentem? Igyenest hazamentem. Mondom az asszonynak: feleség, tarisznyálj fel, megyek Szentkeresztre; ott lesznek holnap a nagymagyarországi urak, azokat én szépen meginstálom, jőjjenek velem Ércespusztára, mert vaj láttak csudát eddig, vaj nem, ott látnak. Mondja az asszony: ó, hallá-e, mán megjöhetne az esze kiednek, minek fut az urak után? Kell is azoknak a kied aranya s ezüstje! Üljön veszteg, fekügyék le s alugyék. – Asszony, mondtam én, ne helytelenkedj, tarisznyálj fel izibe, mert a szerencse forgandó, egyszer lesz, ami nem volt, ha most elszalasztom, futhatok utána. No, jól van, meggyőzöm az asszonyt szép szóval, rút szóval, feltarisznyál nekem kenyeret, turót, szalonnát, még pálinkát is s én nekiindulok toronyirányában, hegyen ki, erdőn keresztül, egész éjjel meg nem álltam, szakadt le a verijték a hátamon, de mindegy, mondtam: hadd szakadjon, ott az utja, én csak mentem s másnap déli harangszóra Szentkeresztre értem. Kérdem a falu végin egy legénkétől: itt vadnak-e a nagymagyarországi urak, te legénke? – Vót itt annyi, mint csillag az égen, de mán el is mentek. – Mit beszélsz te? A’ nem lehet. – Bizony, elmentek azok. – S merre mentek, te? – Azok bizony általmentek Csikba s többet vissza sem jőnek, mig a világ s még két nap. – Hej, nagyot facsarodik a szüvem! No, most mit csináljak? Merre forduljak? Gondolom, ha már itt vagyok, felkeresem az én régi, kedves bányászpajtásomat s megkérdezem, mi vót, hogy vót, mint vót. Hát én meg is találám a pajtásomat s az el is mondá, hogy itt biz’ a vót, hogy itt járt egy sereg ur, egy s mást megnézegettek, osztán ettek-ittak, vigan vótak s ugy elvágtattak Csik tartománya felé, mint a sebes szél. De én, uram, csak egy órát sem tudtam maradni a pajtásomnál, nyakamba vetettem a tarisznyát s nekivágtam az erdőnek: ha elszalasztottam az egyik csapatot, megfogom a másikat. Pitymallatkor már ott ültem Sugópataknál, az ut szélin s vártam az urakat. Majd kinéztem a szememet: mikor porzik már az ut? Jőnek-e, nem-e? Hát eccer, ugy dél felé porfellegbe keveredik az ut, jő nagy sebesen egymásután nagy sereg hintó, az elsőbe négy paripa, de olyan, mint négy sárkány; no, de én sem vagyok rest, felszököm, kiállok az ut közepire, integetek a kalapommal, mutatom a kocsisnak, hogy álljon meg, de, veszett teremtette! kibontja a karikás ostort, közibe cserdit a sárkányoknak, kutya egye meg a máját, holló vájja ki a szemit mind a négynek! – s ha félre nem szököm, abb’ a hejbe keresztülvágtatnak vén testemen. A kocsis éktelen nagyot káromkodott, még vissza is vágott az ostorával, a többi kocsiról pedig lekiabáltak: kend tán süket, öreg? – azzal engem ott hagyának az ut szélin.

NYOLCADIK FEJEZET

Ebben folytatódik égnek, földnek megrendülése s előreláthatóan következik a nagy összeomlás

Két hónap sem telik belé, Erdély földjéről az ellenség kitakarodik. Mehetnék haza s nem megyek. Ködös és hideg novemberben máskor is oly lehangoló a levéldiszét vesztette kert, hát most! Messziről is látom a holtan elterült fenyőket, nem akarom közelről látni. Máskor oly nehezen várom a tavasz ébredését, most szeretném, ha mennél később ébredne fel. Nem vágyódom haza. De a tavasz ébredezik, a pesti bokrok levélbe borulnak, az én hazámban is fakadoznak a rügyek, – végre is haza kell mennem.

Látom már a templom tornyát, nagyot dobban a szivem. Aztán elém kerekedik a hegyoldal, hegyoldalon a kis erdő. Ott áll Éviké erdőcskéjének határoszlopa, de – jól látok-e? – a tábla eltünt. Ez az első „eltünés“. Látom már a fenyves „kapuját“ is. Kicsiny kapunak mondták, de bizony nagy ez, rettentő nagy nekem. Husz kocsi, egymás mellett, kényelmesen átmehetne rajta. Csak egy pillantásig tapad rá a szemem, hiába nézném tovább, ugy sem látnám: könny homályositja el.

– Jó nagy kapu, nagyanyóka.

– Ujra ültetjük.

– Soha, soha. Hadd maradjon ugy – emlékeztetőnek.

– Megvan a házunk. Nézze a gyümölcsfákat. Ott állanak mind szép sorban. Örüljünk.

– Igaz, igaz, örüljünk.

– Adjunk hálát az Istennek.

– Adjunk, adjunk.

Igen elszomoritó dolgokat kell hallanunk. Házban, kertben tanyáztak oláh, magyar és német katonák, s legkevesebb kárt azok okoztak. Sorra árulják be a közel s távol szomszédokat, hogy zsákszámra hordták az almát, a pityókát, a kukoricát. Mindent „elmenekitettek“, amit megfoghattak. Az egész gazdaságban nincs egy villa, egy ásó, egy kapa, egy fejsze. S hogy igy volt ez mindenütt, ahol a gazda menekült. Tisztességesnek ismert emberekben az eddig gondosan elrejtett gonosz indulatok felszabadultak, amint szolgabirótól, csendőrtől nem kellett tartaniok. Nem loptak, nem raboltak, csak – menekitettek. Inkább az övék legyen, mint az ellenségé. A székely nyelvkincs uj szóval szaporodik: a lopás nem lopás, hanem „menekités“.

A pajtában mindössze két tavalyi borju szomorkodik. A többit elmenekitette a rokkant cseléd. Potomáron elkótyavetyélte gyönyörü svájci teheneimet: „hisz az ur ugy sem kerül többé vissza“.

Szóval: kezdhetjük ujra.

De már irják össze a károkat, nem kell csüggednünk: az Állam megtériti a károkat, ismét talpra áll a székely. Engem is felszólitanak: irjam össze.

– Dehogy irom. Hisz az Állam még mindig koldusabb, mint én.

Közrefognak, hogy bizony csak irjam össze, mert három faluban tőlem menekitettek el legtöbbet. Ha nem irom össze, a többi károsultat majd elutasitják.

– Hát irják össze.

Az előljáróság maga becsüli fel a káromat. Összeirnak 25 ezer koronát. Aztán kiszáll a vármegye. Az fejcsóválva toldja meg ezer koronával. Csakhogy a szemem közé nem nevet az egyik hivatalos ur: Micsoda élhetetlenség!

Sok mindent juttat ez eszembe. Eszembe jut, hogy amig nyomtatásban nem olvasták, alig akadt ember, aki elhigyje, hogy ott hagyom a Néptanitók Lapját. A holtig tartó hivatalt. Eszembe jut az emberek szemmel látható gyanakodása, amikor egy ifjukori barátom mellett korteskedtem: mi tenger pénzt kaphattam azért! Nem képesek az emberek elhinni egymásról az önzetlenséget, a becsületességet. Amikor meg kézzelfogható jelét adja ennek: sajnálkozva mosolyogják le.

Nemcsak a hivatalos ur mosolyog le, de ugyanezt cselekszi az élelmező őrmester is. Panaszolja, hogy az egész vidéken nem tud összegyüjteni egy zsák babot. Házról-házra jár, egy-két liter babot kap itt-ott. Ha legalább egy mázsát kapna valahol!

– Talán lesz nálam.

Csakugyan van egy mázsa felesleges babom. Nagy az öröm, mert a bab – tarkabab s a tiszt urak azt különösen szeretik.

– Mit fizetek?

– Mit fizet? Hát ön nem tudja, mi a bab maximális ára?

– Tudom. Ötvenhat korona.

– Ugy van. Tehát ennyit fizet.

Az őrmester valósággal megzavarodik. Látom az arcán, hogy nem akar hinni a fülének. „Tán bolond ez az ur?“

Kisül, hogy katonáék is ugy veszik az élelmiszert, ahogy kapják. Először rekvirálnak maximális áron, erre minden „eltünik“ s végre is uzsoraárakat kénytelenek fizetni, ha nem akarnak éhezni a hazáért. Már pedig a hazáért még csak meghal az ember, de éhezni senki sem szeret.

Valóban, a nép szemlátomást gyarapodik. Már nincsenek eladósodott emberek. Földhöz ragadt szegény emberek, akiknek kezén soha meg nem fordult százasbankó, ezresekkel hivalkodnak. A hadiözvegyek nem akarnak napszámba járni. Hónapról-hónapra kapják a segélyt s azzal kereskednek. Tiz-husz liba már vagyon. Tojásnak, tejnek széditően ugrál az ára fölfelé, s jaj annak a falusinak, aki élelmiszert vásárolni kénytelen. A szivekből kihal a részvét, a szánalom. A meggazdagodás vágya olyan, mint a ragadós betegség. A kép ugyan nem találó, mert senki sem vágyik betegségre, s mindenki meggazdagodásra, de nem a kép a fontos, hanem a tény: kevesen, igen kevesen sóhajtozzák a békét, sokan, igen sokan szeretnék: bár mennél tovább tartana a háboru. Van, aki számokban is kifejezi: hány esztendeig kéne tartania a háborunak. Csak husz esztendőt kér a jó Istentől. Sem többet, sem kevesebbet.

De nincs tökéletes boldogság: a boldog emberek boldogsága sem tökéletes. A boltosok, az iparosok is ugyanazt cselekszik, amit a termelők. Gazdasági szerszámok, ruházati cikkek, a háztartásban szükséges mindenféle apróságok lépést tartanak a tojásssal, tejjel, vajjal, szalonnával s minden egyéb jóval. Ez kissé kellemetlen, de végül is csak azoknak a gazdáknak kellemetlen, akik vagy nem mernek, vagy lelkileg képtelenek uzsoráskodni a terményeikkel. Ez utóbbiak nemhogy gyarapodnának, de szemlátomást szegényednek. Ami eladó, hivatalos áron adják el, a vennivalót uzsoraáron veszik meg.

Érzem, hogy a háboru leszegényit, de mégsem tudom irigyelni a hirtelen gyarapodókat, inkább féltem őket. Látva-látom, hogy közeleg a nagy összeomlás. Látva-látom, mint fog összeroppanni az ország a végeláthatatlan háboru terhei alatt, s mint teszi rá majd az Állam a kezét minden megfogható vagyonra, – merthogy nem is tehet egyebet, szegény. Akár győzünk, akár legyőzetünk – összeroppanunk. Ha legalább győznénk! Nem merem nyiltan mondani, de szinte világosan látom, hogy – elvérzünk. Hiába ülünk bent Romániában, a vég: nagy összeomlás.

Nem kell a falumból, sőt a kertemből sem kell kimozdulnom: éppen eleget látok. A szabadságos katonák lerongyolódva, kiéhezve vánszorognak haza. Hajmeresztő dolgokat mesélnek az olasz front borzalmairól. S mindenütt a magyar katonát küldik tüzbe, mert csak ezek feltétlenül megbizhatók. Napokig alig esznek valamit – itthon, ugy elszoktak az evéstől a fronton. Tökleves, mindig és mindig tökleves.

S jönnek a munkásosztagok. Csakugy fityeg a rongy róluk. Ing? Már nem is emlékeznek, mikor volt rajtuk utoljára. Némelyik mezitláb állit be, a csuparongy bakancsot, Isten tudja, hol hagyta el. Két huszárt küldenek hozzám négy lóval. A huszárok rongyosak, megdöbbentően lesoványodtak, a lovak – csont és bőr. Egy hétig pihentetem, abrakoltatom, akkor fogatom be. Borona elé fogatom mind a négyet. Alig fordulnak egyet-kettőt, egy ló elszédül, végig vágódik a szántáson. Az egyik huszár zemplénmegyei parasztfiu, a másik ugyane megyei vályogvető cigány. A parasztfiu kerüli a munkát, amin nem csodálkozom, hisz neki, Zemplénmegyében kellene megszereznie a télire valót, a cigányban meg van a jóakarat, de gazdasági munkához egyáltalán nem ért.

Még két katonát kapok a huszárok mellé, 20 éves fiuk, mind a kettő cseh. Ezeknek jobb a ruhájuk. Még nem voltak háboruban s valószinüleg nem is lesznek soha. Minek vigyék oda? Azért, hogy a legelső alkalommal fölemeljék a kezüket? Az egyik gazda otthon, a másik uccakövező – Prágában. Természetesen, a huszárok folyton szidják az „árulókat“, amit csak lehet, velük végeztetnek. Végül is nekem kell megvédenem őket. A hadvezetőségnek, ugy látszik, már nincs szüksége katonára, mert megint kapok két katonát, mind a kettő 20 éves. Már rokkant mind a kettő. A polgári életben az egyik suszter, a másik cigánybőgős. A suszter hetyke legény, szeret lovat hajtani, egyéb munka nem izlik neki. A cigány oly vékony és oly sovány, hogy gyenge szellő is elfujja. Egyszer a lába tört el, másszor a mellén, majd meg a torkán repült át a golyó. Selypitve beszél, akármit parancsolok, egy a felelete: Anni baj leden, de semmit sem képes elvégezni. Végre is a cipőtisztitásnál alkalmazom. Ennél szánalmasabb alakot világéletemben nem láttam. Hogy ingje nincs, hogy nadrágja, kabátja ringyes-rongyos – ez már magától értetődik. De azt soha meg nem tudom érteni, hogyan sorozhatták be, s ha már besorozták, hogyan ereszthették ellenség elé.

Mit mondok: nem tudom megérteni! Már értem is. S mert értem, már azt is tudom, hogy elvesztettük a háborut.

Ezt a nyomorult cigányt ujra tüzbe viszik: még alig haldoklik a nyár, már viszik is. Őt is, a többit is. A huszárok káromkodnak. Ők az Istennek sem mennek innét. Ők már háromesztendős katonák voltak, amikor a háboru kiütött. Hét esztendeje szolgálják a császárt. Nem, nem mennek. Természetesen, elmennek, csak előbb szilaj káromkodással könyitenek a lelkükön. A suszter szörnyen fel van háborodva: ő már elvesztette két ujját a csatában. Még hány ujját veszitse el?! A nyomorékká lőtt cigány keservesen bőg: Mit ataj velem a császár?! Csak a csehek hallgatnak, szó nélkül állnak sorba. Nyugodtak affelől, hogy nem viszik tüzbe, s ha viszik, – felemelik a kezüket.

Komáromi fiu volt a suszter, az a bőgős is, zempléni a két huszár, a csehek – csehországiak. Eltünődöm ezen is. Tavaly alföldi katonákat küldtek ide, az idén felsőmagyarországit, tuladunait és csehországit. Mindenféle katonát küldenek nekünk, csak székelyt nem. Hol vannak ezek? Fronton, fronton, olasz fronton. Ott véreznek el. Ott, ahol semmi keresni valójuk nincs. Ott, ahol egykor magyar vitézek olasz vitézekkel együtt harcoltak az olasz szabadságért.

Lehetetlen el nem vérzenünk.

*

Elviszik a katonákat, akkor viszik el, amikor legnagyobb szükség van a munkáskézre: közvetlen a betakarodás előtt. Nem sok hasznukat vettem, de mégis csak jobbak a semminél. A sarju kaszálatlan. Ki kaszálja le? És akkor gyönyörü dolog történik: beállit egy vasárnap reggel tizenkilenc nagy- és kisdiák, mind a tizenkilencnek a vállán – kasza. És eléveszem a kaszámat én is, – huszadiknak beállok a sorba.

Honnan jöttek ezek a diákok? Egytől egyig a faluból. 1917-et irunk, éppen harminc esztendeje, hogy elbucsuztam az udvarhelyi vén kollégiumtól, s huszonöt esztendőn át alig egy-két falumbeli fiu tanult e kollégiumban. Még egy-kettő járt a polgári iskolában, a tanitóképzőben s ezzel vége. Mintha megijedt volna a kollegiumtól az én falum népe, ahol rövid időn két ifju halt meg, egy meg onnan jött haza meghalni. Talán átok ül a kisbaconi fiukon? De uj nemzedék lépett embersorba s ime, ma 19 fiu tanul kollegiumban, tanitóképzőben, polgári iskolában. Mind gazdaemberek fiai. Láthatóan versenyre kelnek az apák: ha te tanittatod a fiadat, én is tanittatom az enyémet. S mire a háboru előtt példa alig volt: a leányok csapatosan mennek a polgári leányiskolába. Ezek is mind gazdák leánykái. A 19 diák-kaszás vágja a rendeket, 12 diákkisasszony teriti el. Mely csodás fellendülése a müvelődési vágynak! Nyilván nagy része van ebben a háboruokozta pénzbőségnek. Mindegy, hogy minek van ebben része. A fő, hogy a kisgazda nemcsak „marhába veri a pénzt“, hanem a gyermekébe is. Édesapám mint katona érezte leginkább tudása fogyatékosságát. Katonakorában tett fogadalmat, hogy akárhány fia lesz, mind tanittatja. E fiuk és leánykák közt alig van egy, akinek az apja meg ne izlelte volna a világháborut. Bizonnyal mind érezte azt, amit érzett annak idején édesapám: közlegényi voltának megalázottságát. „Nem, nem, a fiam nem lesz majd közlegény!“

Dalolva vágják a fiuk a rendet, dalolva teritik a leánykák. Amikor a templomba hivó harang megkondul, a dalos munkának vége szakad. Utközben zsebjüket, kebelüket teleszedik almával, aztán a kis csapattal bevonulok a házba, ahol teritett asztal vár reánk. A régi diákéletről mesélgetek s közben jóétvágyukban gyönyörködöm. És osztogatom ki köztük a nekik való olvasmányokat. Már rég szárnyam alá vettem őket, volt rá gondom, hogy mindenik valamelyes segitséghez jusson. Hogy ingyen kapják az iskolakönyveket. S im most ők jönnek a segitségemre. Jönnek minden vasárnap reggel, együtt kaszálunk, együtt dalolunk, s ilyenkor oly szépnek, oly ragyogónak látom a magyar jövendőt.

…S ha csakugyan elkövetkeznék a nagy összeomlás? Hadd temessen el minket, öregeket, csak őket ne temesse el!

*

A drótsövény ugy van, ahogy 1914 tavaszán félbehagytuk. Dulló Gábor szomszéd házának ablaka még mindig üveg nélkül mered reám. A fiu a dalmát tengerparton védi a hazát. A falu hidja itt is, ott is beszakad, toldják-foldják, tatarozzák. Mikor épül fel a vashid? Az özvegy asszony, a növendékleányka még mindig maguk kaszálnak. S jártomban-keltemben még ennél is felháboritóbb látványba ütközöm. Amott egy vén ember kaszálgat. Okuláré a szemén. Odamegyek, köszönök, fogadja. Oh, Istenem, ez a vén Gergő Gergő! Dupla keresztnév a neve. Gergő volt az apja. Gergőnek keresztelték őt is s vezetéknév lett az apa keresztnevéből. Nyolcvanasnak becsülöm a vén embert, aki bizonytalanul tipeg-topog egy keskeny lóheretáblán, hogy kikaszálja belőle az arankás foltokat.

– Ugyan bizony, hány esztendős, bátyámuram?

– Kerek nyolcvanöt, nagyságos ecsémuram.

– S még mindig birja a kaszát?

– Birom, mert muszáj. Pedig ennekelőtte öt esztendővel elbucsuztam a kaszától. Azt mondtam a fiaimnak, az unokáimnak: No, én többet nem kaszálok. Tizenkét fiam, vőm s legényunokám vót már akkor: a legkisebb unokám is kaszált. Hát akkor minek kaszáljak? S egyszer csak kiüt a háboru. Eleinte elvittek négyet. Osztán megint négyet. Végezetül elvitték a legöregebbeket is. Mind a tizenkettőt, uramöcsém! Egyetlen egy sem került még haza. A legkisebbik unokám, aki olyan szelid volt, mint egy leány, nem is kerül már haza soha. Elesett. Három esztendeje mult, hogy asszonyokkal s apró gyermekekkel szántok, vetek, kaszálok. Vajjon lesz-e ennek vége valaha, uramöcsém?

– Lesz, lesz. De adja csak ide a kaszát, bátyámuram. Nem vesz észre minden arankafoltot. Majd én kikaszálom.

– Hogy venném észre, mikor okuláréval is alig látok? S a szemem is mindig könyvedzik… Hogyne könyvedzenék!

Elkeseredve vagdosom ki az arankát, ezt az élősdi növényt, mely rátekeredik a herére s megfojtja irgalmatlanul. Igy fojt meg minket is a háboru, – igy… Szégyenletes halálnak halálával halunk meg!

*

Hát sohasem lesz vége?! Már 1918-at irunk, ujra itt a tavasz, a rügyek fakadoznak, itt-ott a fák virágba is borulnak, s még mindig szólnak az ágyuk. Csudálatosképpen most már székely katonát is kapok, rokkant katonát, melléje két gyermek katonát: mind a kettő oláh fiu. Ez a kettő még ezután megy háboruba, ha ugyan már a nyáron be nem következik a nagy összeomlás. Már világosan látható, hogy nem birunk el még egy téli háborut. Ki ád téli ruhát e rongyos vitézeknek? Ki öltözteti fel őket? Az, aki a mezők liliomát?

Budapest már tele szökött katonákkal. Titkos kezek izgató iratokat csempésznek be a kaszárnyákba. Amit éhezés, fagyoskodás, rongyoskodás kezd meg, befejezi az izgatás: összeomlik, szertezüllik a hadsereg. Az én rokkant székely katonámat, az én vidám kedvü oláh katonáimat elinditják az olasz frontra, de ezek már nem jutnak el oda…

Már tavasz kezdetén forró a levegő az ország szivében. De a levegő forróságát még csak a beavatottak érzik. A nagy közönség nyugodtan jár-kél az uccán.

– Nézd, – mondja Tóth János, akkor belügyminiszter, – mily nyugodtan sétálnak az emberek. Sejtelmük sincs arról, hogy alattuk az ut alá van aknázva.

Igen, javában foly az aknamunka. Már a gyermek is tudja, hogy a legelőkelőbb arisztokrata családok egyikének sarjadéka rejtegeti a tüzcsóvát, mely majd az aknát fel fogja robbantani. Rengeteg bünjel gyült egybe ellene: megérett a letartóztatásra. Szent vagy őrült? Sem ez, sem az. Közönséges kalandor. A vére kalandor vér, a világhires kalandorok esze, tehetsége nélkül. De munkatársai csupa ravasz, eszes és lelkiismeretlen emberek. Ezek valóságos legendakört szőnek silány alakja körül. A kormány le akarja tartóztatni s a cselekvés pillanatában egy rejtelmes legendába ütközik… Vagy nem volt legenda? Mindegy. Az eredmény: a közveszedelmes ember és társai szabadon mélyitik az aknát, csak a felrobbantás kedvező pillanatát várják.

…Október végén bucsuzom el a falumtól. Már tudom, hogy hátam mögött ismét viz, előttem tüz. Megint menekülünk a viz elől s belerohanunk a tüzbe.

Az ország szivében kitört a forradalom.

KILENCEDIK FEJEZET

Ebben oly szomoru dolgokról lesz szó, amikről az iró nem szeret, de kénytelen beszélni

Az 1908. esztendő tavaszán vagy husz politikus, tudós és iró gyült egybe egy ifju gróf palotájában. Az ifju gróf – Károlyi Mihály. Ő hivta értekezletre az urakat. Itt láttam először ezt az embert, akinek nevével kapcsolódik össze majd, tiz év multán, a nagy összeomlás. Rokonszenves arcu fiatalember. Karcsu, magas növés, kissé előrehajolva jár, de, úgy látszik, ez is az előkelőséghez tartozik. Állát szép fekete szakáll köriti, szeme csillogó, tekintete meleg, de ebben nem vagyok egészen bizonyos. Csak ne szólalt volna meg! De ő az értekezlet elnöke, ő nyitja meg kinosan dunnyogó hangján. Jelen van az értekezleten Apponyi Albert is, akkor kultuszminiszter, jelen Széll Kálmán is, Magyarország volt miniszterelnöke. Az irók közül csak Rákosi Jenőre emlékezem. De már a nevek is sejttetik, hogy itt valami hazafias, nemzeti akció van készülőben. Valóban, az. Napirenden van a választói jog kiterjesztése, s a feltételek közt van az irni-olvasni tudás is. Természetesen, az állam nyelvén. Azért ült össze ez az értekezlet, hogy megalakitsa az Országos közmüvelődési tanácsot, melynek legfőbb munkája analfabéta-tanfolyamok rendezése lesz. A házi gazda eldunnyogja a megnyitót, röviden megmagyarázza (valószinüleg magyarázza, mert érteni keveset lehet érteni a szavaiból), hogy mely hazafias célt fog szolgálni a Közmüvelődési tanács. Csak az utolsó sorban van némi lendület, ebben munkára buzdit, hogy „majdan elmondhassuk: Él magyar, áll Buda még!“

Ez is szól a kérdéshez, az is, s mint rendszerint történni szokott: nagy lelkesedéssel kimondjuk a Közmüvelődési tanács szükségességét s haza megyünk ebédelni.

Kérdi otthon Mária: – Nos, hogy folyt le az értekezlet? Elmondom aprajára, kellőképpen méltatván az elnöki megnyitót, s nevetve dunnyogván el: „Él magyar, áll Buda még!“ – azzal fejezem be referádámat: Na, ez az ember sem fog forradalmat csinálni!

S tiz esztendő mulva „ez az ember“ megcsinálja a forradalmat. De vajjon ő csinálta-e meg? Bizonyos, hogy nagy része volt a hadsereg szétzüllesztésének alattomos munkájában, de ő maga csak látszott vezetni az aknamunkát, mivelhogy jó volt a neve cégérnek. Még müködik az alkotmányos, a felelős kormány, s már megalakul a Nemzeti tanács, mely hamisitatlan forradalmi alakulás, lázadás a „fennálló rend“ ellen; de a rend annyira nem áll fenn, hogy a kormány nem meri letartóztatni a forradalmi tanács alapitó tagjait. Ha mersze lesz rá, talán csirájában elfojtódik a forradalom. De nem tartozik e könyv keretébe annak a találgatása, hogy mi lett volna, ha ez meg az így meg úgy történik. Elég az, hogy a forradalom kitört, hatalmába keritette az ország szivét, s úgy tetszett kezdetben, az országot magát is. Igen okos, józaneszü embereket megmámorositott, hogy máról holnapra független Magyarországban virradtak fel s vége a Habsburg-uralomnak. Általánosnak tetszett az a vágy: bár feltámadna Ferenc József, hogy látná a monarkia összeomlását. De valószinü, hogy, ha él az öreg császár, Budapesten nem üt ki a forradalom. Mert az öreg császár nem habozott volna lövetni s a forradalmárok szétszaladnak. Persze, ha nem az utolsó pillanatban, de idejében lövetnek.

Mint a búzaszórásnál, e forradalomnál is a polyva, az ocsú került felül. Ismeretlen alakokat és neveket dob felszinre a Károlyi-forradalom. Csak két országos nevü embert látunk: Károlyi az egyik, akinek francia összeköttetéseivel tévesztik meg a közvéleményt, a másik Hock János, az „aranyszáju“ pap: mindakettő kalandor. Ez utóbbit ifjukora óta ismerém. Szememláttára kergették ki a szabadelvüpártból, mely különben tagjainak megválogatásában nem volt túlkényesnek mondható. Perfid viselkedése miatt kergették ki. Mint fiatal papképviselő nagy hatást keltett bőjti prédikációival, a Ferencrendiek templomában csaknem agyontaposták egymást a hitbuzgó nők és férfiak, s prédikáció után utja egyenest a Fiume-kávéházba vezette: papi ornátusban billiárdozott. Tudom, mert én közöltem prédikációit az Ország-Világ-ban. Tudom, mert a kávéházban adta át a prédikációk kéziratát. Évek multán az ő csunya kortesszereplése iratta velem a cikket, melynek ez a cime: A pap legyen pap. Sok derék, jóhiszemü magyar ember tette le az esküt ennek az embernek a kezébe; én, aki ismertem őt, ha akasztófával fenyegetnek, akkor sem szennyezem be magamat ezzel. A papi emberből csak egyetlen becsülendő vonás maradt meg belőle: tiltakozott Tisza István meggyilkoltatása ellen.

Volt már egy forradalom a magyar nemzet ezeréves életében: 1848. március 15-én folyt le. Vér nélkül, rablás nélkül. Ebben a forradalomban sem folyt volna vér, ha csak egy ezred katona megmutatja csillogó szuronyát. Szuronyok láttára, puskalövés nélkül szalad szét. Igy azonban folyt vér: védtelen emberek vére. S bár minden bolt kirakatának üvegtábláján ott a figyelmeztető: A nemzeti tanács védelme alatt, sok-sok boltot kirabolnak a forradalmárok. Esténként veszedelmes az uccán járás: forradalmárok állitnak meg, huzzák le kabátodat, veszik el tárcádat, órádat s – ha ugyan van öröm benne – örülhetsz, hogy nem az életedet is.

Fényes nappal, teherkocsi bakjáról mutat felém ostorával a kocsis: Ezt a kabátot még lehuzzuk rólad! S hogy egészen stilszerü legyen a fenyegetés: a Károlyi-uccában történik ez. Valóban, a kabát feltünő, egyenesen kihivó. Szürke háziposztó kabát. Magam fonattam, szövettem, falusi szabóval varattam, székely báránybőr a gallérja, székely kecskegidák bőre a bélése. Az egyetlen vagyon, amit gazdaságom ez esztendei eredményéből megmentettem. S mert sejtettem, hogy mire a hó lehull, ellenség szállja meg a Székelység földjét, ötvenöt mázsa élelmiszert adtam otthon a vasutra. Egyenest a forradalomnak érkezett a szállitmány. Világos, hogy a forradalmárok elrabolták. A nyugoti pályaudvaron rabolták el. S igy járt ezzel minden magyar, aki a Károlyi-féle „szabadságharc“ idejében éhen halni nem kivánt. Az országot elözönlik a frontokról keserves küzdelmek közt hazavergődött katonák s a vasutak mentén térdig lehet járni a „nemzeti vagyonban“. Egész vonatokat rabolnak ki katonák és nem katonák. Egy iszákos ezredes lesz a Károlyi-kormány hadügyminisztere, s ez sok ezer főnyi, sapkarózsától, rangjelzéstől megfosztott tiszt és közember fülébe orditja a végzetes szavakat: Nem akarok több katonát látni! Minden tekintetben oly jelentéktelen, oly hitvány alak, hogy nevével nem szennyezem be a könyvemet. E hitvány alak szavára végképpen szertezüllik az a hadsereg, mely annyi dicsőséget szerzett a magyar névnek, a magyar fegyvernek; amely hadsereg, ha egyenest a magyar határra megy – ahová az idegen frontokról szivszakadva kivánkozott – egy szál idegen katona sem lépi át a határainkat.

Az olaszokkal kötött fegyverszünet biztositja az ország területi integritását a békekötésig, de Károlyi magának akarja lefoglalni a békekötés dicsőségét. Belgrádba megy békét kunyorálni, amikor már szétzüllött a hadsereg. Soha még nemzetet igy meg nem aláztak, mint ahogy ebben az emberben Franchet d’Esperay tábornok a magyart megalázta. Ez a degenerált, kurta eszü ember azt hitte, hogy ha a hadsereg szétzüllesztésével kedveskedik, előnyös béke dicsőségét szerzi meg magának. Gyilkos megvetéssel fogadja a francia tábornok, nyilván látja benne az árulót, nemzete ügyének árulóját s porig alázza.

– Hát ennyire sülyedtek! – méri végig Franchet d’Esperay Károlyit és társaságát.

Ezt a sajtó hüségesen leközli, sőt egyrésze a tábornok szájába adja ezt a képtelen ellentmondást is: Tartsanak ki Károlyi mellett!

Ugyanaz a lelkiismeretlen hazugság, mint amit a szegedi árviz idején Ferenc József szájába adtak az ujságok: „Szeged szebb lesz, mint volt“. De mig ez ártatlan altatószer, amaz alkalmas arra, hogy naiv, felületesen olvasó emberekben hosszabbitsa e kalandorban való bizodalmat.

A belgrádi megalázkodás eredménye: az ország kétharmadának megszállása. Nyugodtan sétálhatnak be a szomszédos államok katonái az antant által amugy is nekik igért, nemcsak vegyes lakosságu, de szinmagyar területekre is. Meg le sem hull a hó, már bebörtönzik a felesküdni nem akaró magyar tisztviselőket Erdélyben, Felső- és Délmagyarországon. Bebörtönzik, majd számüzik őket – s e boldogtalanok mind az ország szivében keresnek menedéket. – Magyar iskolák és szinházak kapui bezáratnak, csak a felekezeti iskolákat türik meg a hóditók. Egy-egy állami népiskola ugy menti meg életét s tengeti tovább, hogy ujra az lesz, ami volt: községi vagy felekezeti. Miként Toldi lova, szemétdombon tengődik a magyar kultura. Már négy hónapja uralkodik a forradalmi kormány, a kalandor régen köztársasági elnök, s a külügyminisztériumnak ekkor jut eszébe, hogy memorandumot kellene intézni Clémenceau urhoz, ennek a szemétdombra vetett kulturának a felsőbbségéről. Onnan tudom, mert a fiamat szólitják fel a reménytelen mü megirására. A fiam össze-visszaszaladgál statisztikai hivatalban, könyvtárakban, gyüjti a hiteles adatokat, magam is hozzájárulok egy-két adattal, s két hét mulva, a Károlyi-uralom alkonyán, kész a memorandum. Ugynevezett hazafias, ingyen munka ez, legalább e koldusországnak pénzébe nem kerül, bár annak már igazán minden mindegy.

Igen, minden mindegy: ez az érzésem. Gyakran átsétálok Budára, Tóth Jánoshoz: kettesben kesergünk a nagy összeomláson. Rendszerint megfordul nála egy-két pártjabeli ember: tanácsot kérnek, hogy vajjon belépjenek-e a Károlyi-pártba. Felesküdjenek-e a nemzeti tanácsnak? Egynek sem ad tanácsot, mert jól tudja, hogy a tanácskérés már csak – illendőségből történik. Egyik-másik még kapacitálni is próbálja a makacs kúnmagyart, hogy tartson velük! Csupa „beijedt“ emberek. Egy vén politikus szentül hisz a Károlyi-uralom örök életében, sőt még abban is, hogy a hadikölcsön nem veszti el az értékét. Boldogan ujságolja, hogy két leányának száz-százezer korona hadikölcsönt adott hozományul…

– No, az öreg jól ellátta a leányait, – állapitják meg távozása után.

Másik vén ember jön, gyermektelen, özvegy, s kétségbeesetten panaszolja, hogy értékpapirokban a vagyona, s ami maradt, legfennebb öt esztendőre elég.

– Nos, hány éves vagy?

– Hetven.

– Még élsz öt esztendőt. Nem elég ennyi?

Szóval a kalandor-uralom kiszáradt forrásából némi humor is szivárog.

De énvelem forog a világ, amint hazafelé mendegélek. A Ferenc József hidon oly támolyogva járok, hogy, ha nincs karfája a hidnak, beleszédülök a Dunába. Egyszerre csak megállok, a hid karfájához támaszkodom, s nézem, nézem a zavarosan hömpölygő folyamot. S valahányszor utam erre hoz, meg-megállok, a karfának támaszkodom – és már ki is szemelek egy talpalatnyi párkányt, amelyre majd egyszer kilépek s onnan – Ha Széchenyi Ferenc, a „legnagyobb magyar“ apja a 19. század hajnalán „reménytelenül halt meg, mint magyar“; ha Grünwald Béla, a nagy magyar, a 19. század alkonyán szintén mint reménytelen magyar vetette magát a Szajnába, holott az elcsüggedésre ok még nem volt akkoron – a megsemmisüléstől mi remény tarthat vissza engem?..

De Grünwald Bélának nem volt családja. Nekem van. Nekem élnem kell. Minden, ami szép volt, jó volt, eltemetve. Életem legszebb munkája megsemmisült. A szép öregség ábrándja szertefoszlott. Élet, ami ezután következik? Nem, ez nem az. S nekem élnem kell.

Öreg barátaim kicsiny, válogatott seregéből hol azt, hol ezt temetik. Hogy irigyelem őket! A még élők mind igen szomoruak. Hogy sajnálom őket! Nemcsak szomoruak, de ijedezve körül-körül nézők is öreg zsidó barátaim, akik már látják, nekik is lakolniok kell majd a fiaik büneiért. Milyen megforditott világ! Nem a fiuk lakolnak az apák büneiért, de a fiuk büneiért az apák! Már rég látható, hogy a zsidó apákat a gyermekeitől nem egy, de sok-sok világ választja el. Ők maradi üzletemberek, ezek – szociológusok, felforgató elméleteket hirdető, türelmetlen ujitók. Az apához a fiu magyarul beszél, az apa még sem érti a fiát. Sürün hallok eseteket: öreg, üzlettől visszavonult zsidók órákat adatnak maguknak tudós professzorokkal, hogy az ifjak társaságában részt vehessenek; hogy egy-egy elszólásuk miatt a gyermekeik ne szégyenkezzenek. Késő, késő! Ezek a fiatal öregek oly messzire vágtatnak, hogy az öreg fiatalok soha utól nem érik őket. Rengeteg könyvet olvasnak össze ezek a világmegváltásra készülő gyerekek, csakugy szédül, aki hallja őket, de nyilvánvaló, hogy ez a rengeteg, rendszertelen olvasmány emésztetlen fekszi meg az agyukat. Gyökeresen meg akarják változtatni az Életet, az embereket, a világfelfogást; boldoggá akarják tenni a Népet, melyet csak könyvből ismernek; amellyel ha nagy ritkán beszélgetésbe elegyednek, ez a beszélgetés egyenest a bohózatirók tollára kivánkozik. Összes élettapasztalatuk a meg nem emésztett könyvek rengetege, s im, amint kiüt a forradalom, ellepik a miniszteriumokat, megszállják a különféle hivatalokat, valósággal – megszállják. Hol ide, hol oda állitnak be tejfölösszáju gyerekek, s kijelentik, hogy ők itt maradnak, ők dolgozni akarnak, több ennél: ők vezetni akarnak. A fejét vesztett hivatalfőnök zavarodottan ülteti asztal mellé: tessék, uraim, tessék. Leülnek, de nincs maradásuk egy helyben, össze-vissza szaladgálnak, aztán a miniszteri előszobákban egybekeverődnek: Ott vitatják meg világboldogitó eszméiket. A vége: sem a régi tisztviselők nem dolgoznak, sem ezek a gyerekek nem dolgoznak, de hivatalt, mennél előkelőbbet valamennyi készséggel elfogad. Kisül, hogy a tejfölösszáju reformerek nem is akartak ennél egyebet: hivatalt, mennél előkelőbbet; fizetést, mennél nagyobbat. És a magamfajta, régi szabásu ember, aki számtalan alkalommal vállalhatott volna jól fizetett, előkelő tisztséget, s nem vállalt, mert nem érzett magában e mesterségre sem készséget, sem képességet, álmélkodva látja, mint löknek félre érdemes öregeket éretlen gyerekek; s nem kisebb álmélkodással veszi észre, hogy soha, mióta az autót feltalálták, oly örült sebességgel nem vágtattak Budapest uccáin, mint most, a régi világ romjain. Ezekben az autókban többnyire tejfölösszáju gyermekek terpeszkednek: szomoru öreg zsidók tejfölösszáju fiai. Hát, ennek előreláthatóan rossz vége lesz. Igen rossz vége.

Undoritó, felejthetetlenül undoritó látvány a tökkel megrakott, a szemetes uccákon végigdöcögő szekérkaraván. Volt egy királyunk, akinek Kun László volt a neve. Ennek uralkodása alatt oly nagy volt a szegénység, hogy az emberek maguk huzták a szekeret, mivelhogy nem volt igavonó állat. Ma is Kun László szekerének hivják a taligát, mit a szegény ember maga huz. Amint halhatatlanná lett Kun László szekere, halhatatlan marad a tök is, Kun Béla nevével kapcsolatban. Elképzelhetetlenül sivár képet mutatott a feketegyász város. Ha egy város romokban hever, az ember Mariusként leül a romokra és zokog. Itt állnak a falak, megvannak a tetők, s ez a város mégis halottabb, mintha romokban heverne. Ez nem zokogtat. Ez émelyegtet. Ez az émelygés sirig kiséri mindazokat, akiknek e feketegyász város falai közt kellett senyvedniök.

Mark Twain, az amerikai humorista kacagtatóan mondja el egyik humoreszkjében, hogy micsoda bolond dolgokat irt, amikor ő gazdasági lapot szerkesztett. Többek közt leirta, hogy mely nagyszerü krumpli terem – a fán. A cikk megjelenése után bekopogtat hozzá egy öreg földbirtokos. Kezében az ujság. Kérdi: Ön a szerkesztő? – Én. – Ön irta ezt a cikket? – Én. Az öreg ur szót sem szólt, csak megcsóválta fejét és eltávozott. De hát ez, – mondaná édesapám – rege. Ám nem rege, de komoly valóság, hogy a közélelmezés népbiztosa április végén őszintén megvallja: csak májusban és juniusban nem lesz hus, de juliusban már lesz, mert „tudvalevően a mezőgazdasági munkák junius végén befejeződnek s a gazdák ekkor piacra viszik az állataikat“. Mondanom se kell, hogy a gazdák megátalkodott, makacs emberek, velök nem lehet elhitetni, hogy a gazdasági munkának juniusban vége, azontúl ökörre szükség nincs: burzsuj és proletár juliusban is zsir és hus nélkül eszi a tököt.

Julius 29-ikét, házasságunk 35-ik fordulóját úgy ünnepeljük meg nagyanyókával, hogy a feketegyász városból egy pestmegyei tót faluba menekülünk. Ott nyaral a leányom négy apró gyermekkel, itt akarja tejjel feltáplálni őket. Nyomorult viskó földes szobácskájában huzódnak meg: az én falumban a cigánykovácsnak különb háza van. A szivem összeszorul, érzem, mint szivárog a vér belőle. Hát idejutottunk! Messze Keleten üresen, némán szomorkodik egy nagy ház, egy nagy kert, s az én gyermekem, az én unokáim putriban, a földön fekszenek… De az anya – anya. Neki az a fontos, hogy sok és jó tejet tölthet gyermekeibe. A gyermekeknek: itt is van erdő, mező, ahol szabadon járhatnak-kelhetnek, szaladgálhatnak. Itt voltaképpen csak mi vagyunk igazán szomoruak, mi, az öregek. Hát ezért éltünk? Ezért kinlódtunk?

A falu különben meglepő szép. Minden kertben sok gyümölcsfa, főként szilvafa temérdek. Messziről kis erdőnek tetszik a falu. És erdő koszoruzza köröskörül. Csővár a falu neve, 48 előtt a Prónay-család jobbágya volt a nép. Nem messze. Acsán remetéskedik az agg Prónay Dezső, a kuruc magyar. Mit kellett megérnie ennek a magyar viselethez, a magyar erkölcsökhöz minden időkben hü magyarnak! A kastélyában dorbézoló vörös katonák estétől reggelig az agg főurral szolgáltatják ki magukat! Soha szeszesitalt nem ivott, s kényszeritik, hogy koccintson, igyék velük. És akkor az aggastyán földhöz vágja poharát: Nem, nem, soha! Egyik vörös mellének szegezi fegyverét. Prónay pisztolyt ránt elő, s a gyáva vörös a fegyvert leereszti… Meghalni? Nem, ölni igen, meghalni nem szeret a vörös. A volt jobbágyok neszét veszik, hogy az ő volt földesuruk kastélyában tivornyáznak a vörösek. Nosza, felkerekednek s huszonnégy fegyveres vörös esze nélkül szalad a jámbor tót atyafiak haragja elől…

Szakadatlan haza gondolok s emiatt nem tudom élvezni a falut. Gyötrelem, kín itt minden pillanat. De kárpótol a szenvedésért, hogy a tót atyafiakat közvetlen közelről ismerhetem meg. Mely becsületes, mely hüséges, mely hálás nép ez! Atyjaként tiszteli s szereti volt földesurát, aki 48 után is igazi atyja, támogatója, védője az ő népének. S mely jószivü nép! Ahol megfordulnak unokáim, mindenütt megrázzák nekik a gyümölcsfákat; mindenütt szelnek nekik egy karéj kenyeret, s igen megsértődnek, ha el nem fogadnák. Akárcsak az én népem!

Buza, árpa, zab lekaszálva, a sarjura még később kerül sor, én meg ugy szeretnék kaszálni! A séta a réten, az erdőn ki nem elégit. Dolgozni szeretnék s nincs mit. Mindössze egy szekér árpakévét dobálhatok a gépbe: pap házigazdám bizony nem tehet arról, hogy nem termett több ennél. Jövőre ennyi sem fog teremni. Néhány hold parókhiális földjét is kommunizálták. De… Nini, mi történt? Trénszekerek kanyarodnak be az erdő felől, kisebb-nagyobb csapat vörös katonák ereszkednek le innen is, onnan is az erdő sürüjéből: a szerte züllött vörös hadsereg előfutárjai ezek. Kevés ideig pihennek, sietnek Vác felé. A sapkákról eltüntek a vörös szalagok, kicsiny nemzetiszin szalagok kerülnek elő a sapkák bélése alól.

– Vadnak-e itt magyarok? – kérdi egy sastollas katona.

– Nem igen, – mondom én. – De hát te hogy kerülsz ide Csikországból?

– Honnét tudja az ur, hogy én onnét való vagyok, – döbben meg a fiu.

– Onnét, mert csiki a beszéded. Csak ti mondjátok igy, hogy „vadnak“.

– E’mán szent igaz.

Kitudódik, hogy e fiu egyike az „átgyurt“ székely vörös katonáknak. Székely urak gyurták át…

Oh, oh, gyerünk tovább. Hiszen, minden jó, ha a vége jó. Azok a székely urak, csak azt cselekedték, amit annyi más ur cselekedett: egyik „beijedt“, a másik meg „az ördöggel is szövetkezett“ – csak még egyszer bevonulhasson az édes anyaföld kebelére.

– Mégis csak jól választottuk meg a házasságunk napját, Mária. Ennek évfordulóján omlott össze a vörös világ.

Augusztus 1-én reggel pedig a papiházba egy kis fiut hozott a gólya. Ha ez a gólya beszélni tudna, ezt mondhatta volna:

– Jegyezzétek meg ezt a napot. Ma kezdődik a – fehér világ.

TIZEDIK FEJEZET

Ebben naplószerü feljegyzések, soha el nem küldött levelek lesznek, s az igen hosszura nyult könyv befejeződik

1919. augusztus havában.

Tehát: a vörösvilág összeomlott. A népbiztosok egyrésze megszökött. A főbünösök szöktek meg. Tul a Dunán népitélet végez azokkal, akiknek az eltünésre nem volt idejük; Budapesten oláh katonaság fogdossa össze őket. A nagy fellélegzés örömébe ürömcsepp vegyül. Ennyire legyöngült az őserő?..

*

Az asztalfiának szánt könyv irásában elakadtam. Elő-előveszem a tollat, egy szó nem sok, leirni annyit sem tudok. A falumból tavasz óta sem szóbeli üzenet, sem levél. Vajjon a fáim élnek-e még?

*

Egyetlen egy napilap jelen meg. Nem a régiek közül való. Most született. Lám, ebben az országban meghalni nem lehet. Az egyetlen magyar lapot egy darabont-képviselő szerkeszti. Van-e magyar, aki a darabont világra emlékszik még? Egyáltalán, vannak-e magyarok? Az egyetlen magyar napilapot oláh cenzor cenzurázza. Hallani vélem a kalandor gróf dunnyogását: «Él magyar, áll Buda még.»

*

Tul a Dunán szervezkedik a nemzeti hadsereg. Horthy Miklós, a hős tengernagy a szervezője. Kunmagyar. Hát csakugyan «megvirrad még valaha?» Nem lesz mindig éjszaka? Most még éjszaka. Sötét rengetegben bolyongunk, mint a mesebeli király. Nem találjuk a kivezető utat. Vajjon meglátom-e az Igéret földjét? Már azzal is megelégedném, ha gyermekeim pillantanák meg.

*

Szeptember 21.

Hetek óta nem volt toll a kezemben. Máriának hetek óta egy volt a gondolatja: Ő hazamegy. Viszi Jankót is, halálnak eljegyzett gyermekünket. Még eddig minden gyermekét kitépte a halál karmai közül, hátha most is sikerül a lehetetlen? De akkor még apró gyermekek voltak; az övé voltak, egészen az övé. Szegény Jankó már többek kezéből került vissza az ő kezébe… Oh, Mária, Mária, Golgotha-hegyén térdeplő Mária, a halálé lesz a diadal, nem a tied! Heteken át a készülődés izgalmai, a bucsuzódás keservei. Éjszakák után éjszakák, szemünkre alig jön álom. Most válunk el először harmincöt év alatt. Lehetséges ez? Szivünkről szakadt gyermekünkért mit nem cselekednénk? Mária elment. Az erkélyről kisérte könytől homályos szemem a hazabujdosó anyát és fiát, mig a messzeség elnyelé. Soha még a vasuthoz ki nem kisértem senkimet. Nekem minden válás – komoly, igen komoly fájdalom. Máriának is. Hogy két öreg ember elsirja magát a hömpölygő, dulakodó tömegben! Igy, igy, itthon, ahol csak Isten lát, senki más. Csak Isten hallja a bucsuszót, nem is hallhatja más, mert egyikünknek sincs szavunk.

Reggel tünt el bus alakod, Mária. Vajjon látlak-e többet? A fiamat utoljára láttam.

*

Október.

Ha gyéren is, akad egy-egy ember, aki levelet hoz Máriától s visz tőlem őneki. Jankónak a kisbaconi levegő láthatóan jót tesz. A gazdaság rendben. A földeket mind bevetették a jó atyafiak. A falu csöndes. Különösen, mióta három legényt (a falurossza mind a három) Mária csendőrkézre adott. Ime, három legény terrorizált egy egész falut. Raboltak, gyujtogattak. Senki sem merte elfogatni. Vesztükre, Elek nagyapó méhesét rabolták ki. S Máriát, a bátor pesti asszonyt, áldja az egész falu. Ez is te vagy, Mária! Ha igy el tudnál bánni a halállal is!

*

Az a gondolatom támadt, hogy minden nap eseményét feljegyzem röviden, hogy mindjárt átadhassam, ha véletlen postás akad. Ugyanezt cselekszi Mária is. Sőt Jankó is fel-feljegyez egy s mást. Az irása változatlan. A vonásai határozottak. Ez az édesanya s a baconi levegő müve. Vajjon én szivom-e még ezt a levegőt?

*

«Amig én nem kérlek, ne gyere haza.» Szegény Mária, mit kellett leirnod! Nem megyek, nem. De éjjel, az álom szárnyán, szabad, ugy-e? Minden éjjel rólad álmodom. Kierőszakolom magamnak ezt az álmot. Órákig fekszem ébren, szakadatlan Rád gondolok, igy szenderülök el. Bizonyos, hogy látni foglak. És látlak is. Csak egy busit, hogy Te mindig néma vagy, néha komor is, mintha valamiért neheztelnél reám. Szólalj meg, Mária! De ha nem szólalsz meg, látásoddal is megelégszem.

*

November 16.

Ma nagy ünnepe volt az ország szivének: bevonult a nemzeti hadsereg. Én, ősi szokásomhoz hiven, itthon ünnepeltem. Az Országháza előtt volt a tábori mise. A családot a «kis doktor» képviselte. No, meg Ágnes, az én «dajkám». Ő a Muzeum-kertből nézte végig az uj honszerzők menetét. Magánkivül rohant be, a kályha mellett üldögélő öregemberhez: Sohasem láttam ilyen szép katonákat! Már tegnap leszedte koszoruimról a szalagokat, zöld festéket vett, két szalagot zöldre festett s kitüzte az erkélyre a Benedek-család nemzeti lobogóját.

Csodálatosan munkál ebben a székely leányban az őserő. Nappal egymaga végzi két ember dolgát, este meg tanul. Késő éjjel is tanul. Decemberben levizsgázik a harmadik és negyedik polgáriból. Lolli foglalkozik vele esténként. Azt mondja: tüz az esze. Szegény leány! Pedig ő is el van jegyezve a halálnak, mint a mi fiunk…

Vajjon lesz-e e levelemnek postása? Innen, ugy látszik, már senki sem megy haza. Annál többen jönnek hazulról ide. Jönnek, jönnek, folyton jönnek a számüzött magyarok.

*

November 19.

Tegnap este óta hull a hó. Itt a tél. Egész komolyan itt van. Kezdődik az igazi fázás és koplalás. Két forradalom, megszállás: Csonka-Magyarország kirabolva. Egy kályhára való fát és szenet valahogy összeteremtünk, de a lakosság nagy részére irtózatos szenvedés vár. Sőt már itt is a szenvedés. Még tiz nap van hátra a hónapból s már ötezer korona elfogyott. Pedig csak négyen vagyunk. Már kezdek körülnézni a lakásban… Mit is lehetne eladni nagyobb szivfájdalom nélkül?

Ma éjjel igen megrikattál, Mária. Hazajöttél, az előszobában egy pillanatra megálltál, szó nélkül megfordultál s elmentél. Sirtam, mint a gyermek. Sirva ébredtem fel. Arcomon záporként folyt le a könny. Hosszu időre lehangolt az álom. De lassanként lecsendesültem. «Somnia sunt contraria». (Az álmok ellenkezőt mondanak.)

Vajjon lesz-e e levélnek postása? Amióta elmentél, még ilyen reménytelenül nem irtam levelet. Jó éjszakát, szivem Máriám!

*

November 24.

Nemsokára megkapjuk a békefeltételeket. A békedelegáció elnöke: Apponyi. Ennek méltán örvend minden magyar sziv. Ha valaki még valamit kivivhat javunkra a konferencián: ez ő. Ott a helye, nem a miniszterelnöki székben. Ott összemorzsolnák a «fajmagyarok». Mi ez? kérdenéd, ha kezedbe kerülne e «macskaköröm». Megmagyarázom. Világosan emlékszem: éppen huszonöt esztendeje, a rég megboldogult Fővárosi Lapok-ba vezércikket irtam. Az volt a cime: Mind jeles irók vagyunk. Ha ma irnék cikket, ennek az lenne a cime: Mind fajmagyarok vagyunk. Egyébként a kicsi Máriát ugy elválasztották, hogy észre sem vette. Pompás szinben van, nagyszerüen fejlődik. Táncol, énekel, mindenféle mókákat csinál. Amikor szülelett, felsóhajtottam: Hát te mire születtél! Most azt mondom: be jó, hogy születtél! Mert igen bájos gyermek, az öreg ember meg valamennyi önző.

*

December 2.

Napok óta pihen naplóiró-tollam. Rettenetesen lehangol a reménytelenség: semmi kilátás, hogy hirt adjunk magunkról. Ha egy nap nem: kaptál levelet valamelyik gyermektől, kétségbeestél, minden rosszat össze-visszagondoltál. Nem merek arra gondolni, mit csinálsz most. Ma itt volt egy székely fiu: Püspökladánytól Szolnokig gyalog tette meg az utat, mert nincs személyforgalom. Itt egy ezeres bankóra ült s ugy kelt át a Tiszán. Igy csónakázik most a magyar. Ez nem látott titeket, de «hallotta», hogy jól vagytok.

A mai este korszakalkotó. Mától kezdve engedély nélkül lehet kószálni egész éjjel, ugy helyreállott a rend. Ugy legyen! No, és: a Jó Pajtás feltámadott. Csak kétszer fog megjelenni havonként a papirhiány miatt. A fő, hogy erkölcsi kényszer elé kerültem: irnom kell. Mert amióta te elmentél, Mária, egy sorral sem folytattam a könyvemet. Csak ülök, ülök naphosszat, olvasok, olvasok s mert ugy látom, sohasem fogod olvasni e naplót, meg merem mondani, hogy rendszerint késő éjjel alszom el valamelyik könyvön. Mit is mondott édesapám? «Nekem az a könyv, ami a gyermeknek a csics: elalszom rajta.» Nekem is. Végtelen boldog vagyok, hogy halálos veszedelem nélkül irhatom le és nyomathatom ki ezt a három: szót: Isten, Haza, Nemzet, – s természetes, hogy a Jó Pajtás ezután is a szeretet ujsága lesz, mivelhogy én Krisztus igaz tanitványa vagyok és maradok. Ma sokan veszik ajkukra e szentháromságot: Isten, Haza és Nemzet; sokan, igen sokan olyanok, akik nem oly rég mind a hármat megtagadták, kicsufolták, most meg hirtelen, igen ügyes fordulattal lármás fajmagyarokká lettek. S mert nagy, igen nagy érdekük, hogy közel multjukról le ne hulljon a lepel, ezeknek már Apponyi Albert sem igazi keresztény magyar. Apponyi, akiről Tisza Kálmán fülem hallatára mondta: A barát levetette a csuhát! Tanunak merném hivni az Istent, hogy az a nagy tömeg, mely benső hit nélkül veszi ajkára ama Szentháromságot, nem busul, nem emésztődik annyit az ország szörnyü romlásán, mint amennyit busulok, emésztődöm egymagam. Minden nappal tiz esztendőt vénülök, – bizony, mondom néked, már rég tul vagyok Mathuzsálem korán. Hogy negyven esztendő keserves robotolása, minden hivságos gyönyörüségtől való tartózkodás után ilyen öregséget értem: a Végzet e kegyetlen itéletébe kezdek beletörődni. De ha az ezeresztendős nemzet dicstelen végére gondolok (s nincs nap, tán óra sincs, hogy ne gondoljak erre): még ha több lett volna is e nemzetnek a büne, mint az erénye (aminek megforditottja igaz), soha meg nem szünnék lelkem háborgása azon a feneketlen nagy igazságtalanságon, ami e nemzeten elkövettetett!

De hát én csak irok s a szivem majd megszakad a nagy reménytelenségben: talán sohasem fogod olvasni kusza soraimat, én sem fogom látni a te áldott kezed irását, talán nem is látlak meg soha ezen a világon. Hiszen lehet, hogy hamarosan megkapjuk a rég kész békefeltételeket, de már hallom az eget-földet rengető üvöltést: Bár ne ismertük volna meg soha! Hallani vélem a földrengés moraját, s két öreg ember, messze egymástól, tehetetlenül vergődik: a Sors még azt a kegyet is megtagadja tőlük, hogy egymás kezét fogva zuhanjanak a megsemmisülésbe… Imádkozzál, Mária, hogy, ha már… együtt, együtt, együtt!

Jó éjszakát, szivem Máriám!

*

December 6.

Mostanában, többek között, azzal foglalkozom, hogy a régibb költőkből (Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Tompa) a mai időkre szomoruan találó strófákat irok ki a Jó Pajtás gyermekeinek. Közbe-közbe megakaszt egy-egy költemény, a falusi élet csendes boldogságát, erdőt, mezőt, kertet éneklő, s egyszerre csak előttem az én kertem az ő szépségeivel és sirás fojtogatja torkomat. S hiába csendesitem, háborog a lelkem: szörnyü, szörnyü nagy igazságtalanság történt velünk, Mária! Mely kevésre mérsékeltük vágyainkat, mely egyszerü életre rendezkedénk be, s a Sors ebből is kizavart! S ebben a keserves lelkiállapotban is, tudod-e, mit cselekszem? Esténként, elalvás előtt mezőgazdasági könyveket olvasok! Hát fogok én még szántani-vetni? Fogok én még aratni? Száz meg száz dolog jut eszembe: ha otthon volnék, ezt tenném, azt tenném, itt ujitanék, ott ujitanék – nem kacagtatóan bolond képzelődés ez? Hiszen, amire én hazajutok – ha jutok – rám fog illeni a mesebeli szegény ember mondása a vén emberről: Ez már csak volt ember!

Jó éjszakát, szivem Máriám!

*

December 10.

Teljesen el vagyunk zárva egymástól: egy lelket sem engednek át a Tiszán. Én már abban sem bizom, hogy a béke után hamarosan megnyilik az ut előttem. Ez kétségbeejtő! Hogy én még egy nyarat itt szenvedjek át! Hisz nekem minden perc oly drága már. Maholnap kifogyok az időből. Mint roskatag, testileg-lelkileg összetört aggastyán vánszorogjak haza?! És Te! Mi lesz Veled e rettentő bizonytalanságban?! Miért is engedtelek haza? Ugyis elébb-utóbb ez lesz a vége: minden elpusztul, minden, minden! Lehet-e már nekünk ott nyugodalmas életünk? És ha ott nem lehet, egyáltalán ezen a kerek világon lehet-e valahol?

Oh, ezek az álmok! Valamelyik éjjel gyalogszerrel mentem haza. Kis batyu volt a kezemben. Parasztfejkendő összebogozva, benne, nem tudom, mi. Valószinü, egy darabka kenyérmaradék. Igen könnyü volt. A pap csüre s a patak közt, amint a félhomályban elhaladtam, két falusi ember állt – nem tudom, kik – s egy csendőr. Összeszedtem magamat, határozott lépésben mentem tovább, mintha nem is láttam volna őket. Aztán egyszerre az ebédlőben voltam. Láttam Mária leányomat, a nyitott ajtón át, az ő szobájában, s vele volt Jankó is, szegény. Nem vettek észre, nem szóltam hozzájuk, besurrantam a hálószobába. Te feküdtél, nyitva volt a szemed, a rémület mintha megmerevedett volna arcodon, én meg Rád borultam, sirva csókoltalak s ujra meg ujra elzokogtam: Nem, nem tudtam megállani, hogy haza ne jöjjek! (Válasz ama leveledre, melyben azt irod, hogy addig haza ne menjek, amig Te nem kérsz erre, ha egy évig kell is elszakadtan élnünk.) Csak egyszer hallanám bár egy szavadat, de mindig néma vagy. Jó éjszakát, szivem Máriám! Már azt sem bánom, ha nem szólsz, csak lássalak.

*

December 12.

Csak panaszkodnom kellett, hogy sohasem szólsz hozzám, ha álmomban látlak, s még az éjjel feljöttél Pestre. Beszélgetésünkből csak ennyi maradt meg reggelre: – Hány véka buzát vetettél? – Tizet. – Csak? Hisz sokkal többet irtál. – Uj jegyzőnk van s egyet s mást el kellett rejtenem, magyaráztad te. – Mi az uj gazda neve? – Nagy Ferenc. Hát a feleségét hogy hivják? – Liéva. Ezen a bolond néven nagyot nevettem. Hiszen, bolond álom volt az egész (többé-kevésbé bolond minden álom), de fő, hogy beszélgettünk.

*

December 16.

Teljes egy hónapja irom e naplót, s postása nem akad. Neked sem akad postásod, Mária. Most rövid, ártatlan levelekkel próbálkozom. Ma inditok utnak egyet, melyet Kolozsvárig visz el egy jótét lélek. Ott dobja be. Vajjon mi lesz a sorsa?

Képzeld, Mária, ma Gyönkről, Tolnamegyéből irt egy Csanády Sándor nevü tanár, a Jó Pajtás munkatársa. A felesége székely leány. Jelzi, hogy feladott részemre egy hatkilós csomagot: lisztet, zsirt meg – két karéj kenyeret. Ó, de megható! Nyilvánvalóan azt hiszik, hogy Elek nagyapó éhezik. Sőt ölnek majd egy «disznókát» is s abból is juttatnak nekem. Hát csak gondoskodnak rólam a jó emberek!

*

December 17.

A Stefánia-gyermekkórházban nagy karácsonyi ünnep lesz. Ott lesz az amerikai, a hollandiai és a svájci misszió. Bókay kérésére alkalmi verset irtam a – Szeretetről. Azt mondják: szép. A missziónak bizonnyal igen fog tetszeni, mivelhogy egy szót sem értenek meg belőle. (A szeretetnek nincs határa. Lám, tengeren is átalszálla stb. stb.) Folyton és folyton: a szeretetről nótázok, de, bizony, nem nagy eredménnyel: tovább tombol a gyülölet. Szinte látom: ha hazavetődöm valaha, a gyülöletnek leszek áldozatja. Mindegy. Csak még egyszer megláthatnám, megcsókolhatnám az édes anyaföldet! S a te kezedet.

*

December 18.

Ma jelent meg a Jó Pajtás karácsonyi száma. Ebben van Jankó Nehéz órák cimü története is, amelyet a proletárdiktatura feszitett keresztre, de, lám, nem kellett husvétig várnia: feltámadott Karácsony ünnepére. Igazat irtál-e, Mária, november elején kelt leveledben, hogy fiunk állapota javul? Te csak egyet gyülöltél mindig: a hazugságot, de félek, igen félek, hogy nem irtál igazat!

Ez a nap, nagy nap: szerencsésen megérkezett a gyönki küldemény. Az első s valószinüen az utolsó csomag az Urnak 1919-ik esztendejében. Kérdi az öreg levélhordó: Ugyan, mi az oka, hogy ebben az esztendőben nem jött csomag hazulról? Más esztendőben, télen, négy-öt is jött egy nap! – Hát nem tudja, öregem, hogy a mi földünk meg van szállva? – Ó, ó… Adok egypár koronát az öregnek, aztán egyszerre csak látom, hogy könny csordul ki a szeméből s dadogva mondja: Egy hete nem ettem kenyeret. Sem én, sem a gyermekeim. Adjon, kérem, egy darab kenyeret! Kiszólok a konyhára: – Van-e kenyerünk, Ágnes? – Éppen csak ebédre való. Ma sütünk. – Hopp! Hisz itt a kenyér! Hirtelen felbontom a csomagot, kihalászom a két karéj, kenyeret, egy falást leszelek magamnak, hadd kóstolom meg a gyönki hófehér kenyeret, a többit az öregnek adom.

Két karéj kenyér! «Isten nevében!» Szivembe nyilallik, hogy édesapám hetven esztendeig szántott-vetett, szántó-vető ember volt minden ősöm, az volnék félig-meddig magam is, s ime, lisztet és két karéj kenyeret küldenek nekem, mert azt hiszik: nincs kenyerem! No, nincs is nagy bőségben. Az a kevés is – fekete. Otthon a cselédem fehér kenyeret eszik. Mi ez? A falu meg akarja büntetni a «bünös» Pestet, de nem azok bünhődnek, akiket büntetni akar, mert azok bármi pénzt meg tudnak fizetni egy kiló lisztért. Engem büntet a falu, engem és sok-sok ezer társamat, akik falun születtek, városba jöttek megszerezni a mindennapi kenyeret, egyikünk-másikunk azért is, hogy otthon maradt testvéreinknek nagyobb darab jusson. Nem, nem; ez nem vezethet jóra…

Egyébként ma este nagyszerü vacsoránk lesz: puliszka tejjel! Eszerint, ma este, ha volna királyunk, azzal sem cserélnék. Hogy is szól a nóta? «Nem bánom, hogy parasztnak születtem…» Igen szeretem a paraszti életet. Jó éjszakát, szivem Máriám!

*

December 26.

Volt-e még valakinek ilyen szomoru karácsonya, mint nekünk, édes öreg párom? Volt bizonnyal, de szomorubb alig. Mária, Mária, de eltalálták a te nevedet! Ugy-e, átsirtad a szeretet ünnepét? Az én szivem folyton sirt. Nem is sirt, vérzett. Nem tudtam eltitkolni megmérhetetlen szenvedésemet: ki-kicsordult a könny szememből. Oly messze egymástól, hogy «a gondolat is elfárad, mire odaér», ennél kegyetlenebb büntetés sujthat-e még minket? Egyedül mentem Marcziékhoz, egyedül bandukoltam a sötét uccákon Máriáékhoz. Sirt az ég is. Sirtam én is. Nem, nem hiszem, hogy a gyászfekete városban lett volna még ily boldogtalan, árva öreg ember. Próbáltam örvendezni az unokákkal – fojtogatott a sirás. Aztán hazajöttünk s szomoru csendességben elfogyasztottuk a karácsonyesti rövid vacsorát. Máskor együtt az egész család. Most hárman. Tegnap este mind eljöttek hozzám a gyermekek. Vacsora után jöttek. Hallod, Mária, hallod? Az ünnepi vacsora elmaradt. «Hajdan» minden vasárnap az öregeknél a vacsora. Most az ünnepi vacsora is elmaradt. Egy kis ünnepi kalács – ennyi az egész. De legalább együtt voltunk, akik itt ragadtunk… Hát ti együtt voltatok-e, akik ott ragadtatok?

Mostanában minden éjjel meglátogatsz. Nyilván érzed, ugy-e, hogy várlak, erősen várlak, szivszakadva várlak? Jere, jere, amint jöhetsz. Ugyis előbb-utóbb számüznek onnan minket. Bár találkoznék ebben is a gondolatunk. Mert semmi remény, hogy ez az irásom valaha eljusson hozzád.

Akár hiszed, akár nem, ezidőszerint csak az lépheti át a Tiszát, aki Bécsben vagy Triesztben szerez igazolványt. Kacagjunk vagy sirjunk ezen? Igy még nemzet nem volt megalázva, mióta a világ – világ!

Egy igazi boldog mégis van a családban. Ez – Ágnes. Szerencsésen letette a vizsgát. Most már lehet majd belőle postáskisasszony – Nagybaconban. Oda vágyakodik. A falujába. Ágnesnél csak egy boldogabb ember lehetne – az én vagyok. Ha t. i. sem irni, sem olvasni meg nem tanulok. Ha parasztnak maradok. De nem, mégsem. Akkor nem ismerlek meg Téged. Nem ismerem meg az igazi boldogságot. Nem tudnék sirni. Mert van valami különös gyönyör abban, ha láthatlan kéz szorongatja a torkunkat, aztán egyszerre megered a könny szemünkből. Hiszen, ha gyönyör, bő részem van benne – áldassék érette Istennek szent neve!

Ma reggel villámlott, mennydörgött. Most meg, délfelé, gyönyörüen süt a nap. Mintha tavaszodnék. A Természet is megbolondult? Engem nem csap be. Csak azért is itthon maradok. Folytatom a Bibliaolvasást. Igen, igen, ha édesapám nyolcszor olvasta végig, nekem is legalább egyszer elejétől végig kell olvasnom. Hogyan is várhattam erre idáig? Szégyen, szégyen!

Jó éjszakát, szivem Máriám!

*

1920. január 3.

Engem nem talál készületlenül, ha ez az esztendő az elmultnál is szomorubb lesz. Ha kevésbé rossz lesz: ezért a kevésért is áldassék Istennek szent neve. Szilveszter estére egybegyült az elárvult család. Mint karácsony ünnepén, most is vacsora után. Az én vacsorám köleskása volt tejjel. Királyi vacsora. Már az ős hazában kedves étele volt ez a magyarnak. Nekem is. Az éjféli fánk elmaradt. A puncs is. Amazt pogácsa, emezt forralt bor helyettesité. Az egyszeri szegény zsidó kétségbeesetten panaszolta a rabbinusnak, hogy mindjárt itt a husvét s az ő házában nem lesz macesz, mert ő oly szegény, mint a templom egere. – Macesz? Meglátod, hogy macesz – az lesz, mondta teljes meggyőződéssel a rabbinus. És lett. Lett, mert a szegény zsidó az utolsó rongyát is zálogba csapta. No, ugy-e, megmondtam, hogy macesz – az lesz! Magam is azt hittem, hogy fánk – az lesz. De – nem lett. Könnyes szemmel léptem át az uj esztendőbe. Nekem már hiába mondják: macesz – az lesz…

De csomag ma ismét jött Gyönkről. A szegény tanár-ember leölette a «kis disznókát» s abból is juttatott nagyapókának egy kis kolbászt, hurkát, töpörtyüt. És ujra küldött egy karéj kenyeret. Ezt, természetesen, az öreg levélhordónak adtam. Pedig bizony magunk sem vagyunk bővében «a mi mindennapi kenyerünknek», jóllehet hüségesen olvasom a Szent Bibliát, s most éppen Jézus csodatételeit. Mely nagy szükség volna most az ő csodatételeire! Hiába, mi már nem tudunk leszokni arról a régi «rossz» szokásról, hogy asztalunkhoz ne ültessük, ha valaki étkezés idején toppan be. A jegyre adott kenyér nekünk sem elég, s mert csodatévők nem vagyunk, uzsoraáron vesszük a pótlást. Igy jut kenyérhez Pesten a föld szerelmesének a fia!

*

Január 17.

Ágnes meghalt. Két nap s két éjjel itthon ápolta Lolli, aztán be kellett szállitanunk a klinikára. Szegény leány, kihányta romlott tüdejét. Meghatóan hüséges, ragaszkodó teremtés volt. Engem valósággal dajkált, mintha gyermek lettem volna. Isten jót tett vele, hogy magához szólitotta. Általában, jó egy esztendő óta irigylek minden halottat.

Szegény Ágnesnek alig jut könnyem. Hogy jutna, amikor a mi szép országunk kiteritve fekszik. Ma jött meg Párisból a gyászjelentés. Nem ért váratlanul s mégis, mégis! Csak a nagyobb magyar városokat emlitem: Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Arad, Kolozsvár: ebből látható, szivem Máriám, mely nyomoru kis országgá zsugorodtunk. A vörös lobogó után a nemzeti szinü, ez után a fekete lobogó. Most valóban feketegyász város a «bünös» Budapest. – Nincs okunk a gyászra! biztatja csüggedt lelkünket Apponyi. A magyar névnek, a magyar géniusznak világot bejáró dicsőséget szerzett e lánglelkü ember. Reménységgel, bizalommal töltötte meg a magyar sziveket. A csonka ország lelkesen ünnepli a legnagyobb magyart. Csak reménységet hozott, s mégis egy szivlélekkel vallják: ő a legnagyobb magyar.

…Én ezt harminc esztendeje vallom.

*

Január 20.

Ha tavaszra felszabadul a Tiszántul, lemegyek Tóth Jánoshoz, a Mórictanyára. Szegény barátom, mit szenvedhet az ő magyar lelke! Alig szabadult meg a vörösek kezéből, most az oláh megszállást kell végigszenvednie. Hallom, háromszor rabolták ki a házát. Ugy látszik, egyebütt kell szállást keresnem. Ha tavasznyiltáig fel nem szabadul a Tiszántul, beszegődöm valamelyik pestvidéki gazdához. Már meg is fogalmaztam az apróhirdetést. Igy szól:

«Testem, lelkem kivánja a mezei munkát. Minthogy székelyföldi gazdaságomba nem mehetek, mezőgazdasági munkára szivesen vállalkozom. Kaszálni is tudok. Fizetést nem kérek, csak szerény ellátást s éjjelre jó ágyat. Benedek Elek, a Kisfaludy-társaság tagja.»

Igy lesz, igy, szivem Máriám. Máskülönben testem, lelkem elsenyved itt.

*

Január 27.

Végre hir jött rólatok. Egy menekült postáskisasszony hozta. Hirt hozott, levelet nem. Azt a vizsgálattól ijedtében Szajolnál bedobta a Tiszába. Ha legalább elolvasta volna! Azt mondja, egészségesek vagytok. Jankó pompás szinben. Hát csakugyan sikerülne neked a lehetetlen is?.. Oh, Istenem, ha sikerülne! Még eddig egy levelem sem jutott el Hozzád. Pedig mennyit irtam! Ugy látszik, ezeket is a Tiszába dobták. Majd tavasszal kifogják a szegedi halászok. A te városodat nem veszik el, Mária. Ez a mienk marad…

*

Február 5.

Ma éjjel azt álmodtam, hogy levelező-lapot kaptam tőled – Oláhfaluból. Nem tudtam elolvasni, úgy összezavarodtak a szavak. Minden éjjel látlak, de csak futólag. Meg-megvillan az arcod, aztán eltünik. Egyszer már megállhatnál, hogy egy kicsit kibeszélgesssük magunkat. Ó, Mária, Mária, miért futsz előlem? Félek, igen félek, a fiunk ismét ágyba dőlt, s te azért szaladsz előlem: ne kelljen ezt bevallanod…

*

Február 6.

Csak le kellett irnom, hogy ne szaladj előlem, aztán elaludnom, s mindjárt találkozunk. A kocsiuton jártál-keltél izgatottan, mint a régi jó időkben, amikor vártad a levelet a gyerekektől. Épp akkor értem a kapuhoz (Budapestről gyalogszerrel), amikor harminc lépésnyire hirtelen visszafordultál a ház felé. De abban a pillanatban, még egy lépést sem tettél, megint a kapu felé fordultál, s a következő pillanatban egymás karjai közt sirtunk – aztán én leroskadtam a földre és elaléltam. Erre ébredtem fel nagy szivdobogással. A kocsi-uton egy ismeretlen férfi és asszony söpört. Mint a tükör oly tiszta volt az ut. Megjegyzem még, hogy amikor a kapuhoz közeledtem, folyton azt vitattam magamban: vajjon álom-e vagy valóság az én hazajövetelem. Végre is a valóság mellett döntöttem. Képzelheted boldogságomat. S képzelheted boldogtalanságomat, amikor felébredtem.