Kitabı oku: «Nagy magyarok élete (2. kötet)», sayfa 4

A gyermek király Bécsbe hívja össze az első országgyűlést s ezen akkor senki sem ütközött meg. Hisz országgyűlés után úgyis haza hozzák a királyt.

Fölment Hunyadi is Bécsbe s alávetette magát az udvari szertartásnak: térdre ereszkedett a gyermek király előtt s úgy tette le hatalmát a király kezébe. Ezzel megszünt Hunyadi kormányzói tiszte, de a király, érdemeinek jutalmául, Magyarország királyi főkapitányává és a királyi jövedelmek kezelőjévé nevezte ki s hogy Hunyadit és híveit még jobban lekötelezze, Vitéz Jánost az ország főkancellárjává. Egyben Hunyadinak adományozta Déva és Görgény várát; Beszterce városát és kerületét kivette az erdélyi vajda hatósága alól s ennek örökös főispánságát és grófságát Hunyadira és maradékaira ruházta. De még itt sem állott meg a jutalmazásban: az alig husz éves Hunyadi Lászlót Horvátország és Dalmácia bánjává nevezte ki, de úgy, hogy ebben a tisztben az ifjú bán leendő apósával, Cillei Ulrikkal, ki egyben a gyermek királynak a gyámja is, osztozkodjék.

Mindezekből az tünik ki, hogy Hunyadi hatalma a kormányzóságról való lemondás után nem csökkent, sőt tán növekedett. Hirdették is, hogy nagyobb a hatalma, mint a királyé. Az egész országot úgyszólván haszonbérbe vette, kötelezvén magát, hogy a neki átadott közjövedelmekből ő viseli a közterheket s a királynak az udvartartás költségeire évi 24 ezer aranyforintot fizet. Csehországban Podjebrád, Ausztriában Cillei, Magyarországon Hunyadi volt a legnagyobb hatalom, midőn 1453-ban, oly sok huzavona után, a gyermek királyt V. László néven megkoronázták. De a gyermek király Cillei kezébe került s volt rá gondja Cilleinek, hogy a maga kezébe kerítse a főhatalmat. Egymaga akart uralkodni a király nevében az egész ország felett s hogy e célját elérje, a legerkölcstelenebb eszközöktől sem riadott vissza. A gyermek testi és lelki megerősödését szándékosan elhanyagolja s állandóan »a gyönyörök és szórakozások mámorában tartotta«. A koronázás után visszavitte Bécsbe a gyermek királyt, ahol ez volt az életrendje: Reggel, alighogy elhagyta ágyát, görög csemegeborral és cukorba főtt dióval kinálták; azután misére ment; amikor a terembe visszament, terített asztal várta, szárnyas sültekkel és magyar borral. Ebédre mindig legalább tizenhárom ételt és erős osztrák borokat szolgáltak fel; ezalatt bohócok, énekesnők és táncosnők előadásaikkal a király érzékiségére hatottak, míg gyenge elméjét hízelgő udvaroncok a nagyság álomképeivel töltötték meg. Ebéd után pihent. Mikor felébredett, erős bor és befőtt gyümölcs az érzékeket új gyönyörökre tették fogékonyakká. Ekkor a király néha a tanácsosok ülésébe ment; de legtöbbször a városba lovagolt kecses hölgyek látogatására. Visszajövet készen találta a vacsorát, mely válogatott gyönyöreivel késő éjjelig húzódott el. És ennek ellenére lefekvés előtt újból borral és cukros gyümölccsel kínálták.

Ezt az életrendet Enea Silvio sienai püspök írta le s örökítette meg az utókornak. Így nevelte Cillei Magyarország királyát! Ez a király nem fogja megvédeni Magyarországot a török ellen. Pedig 1453-ban, tehát a gyermek király hazahozatalának esztendejében nagy, világtörténeti jelentőségű esemény történt: II. Mohamed szultán bevette Konstantinápolyt s ezzel véget vetett a hajdan hatalmas görög császárságnak. Ezzel a foglalással a török megvetette lábát Európában s most már csakugyan nagy oka volt a nyugtalankodásra a keresztyén világnak. Ha valaha, most volt szükség oly kipróbált becsületességű, vitéz s bölcs hadvezérre, minő Hunyadi János vala. De a gyermek király, ki kezdetben mindenképpen kitüntette, nem tudta megbecsülni a nagy embert. Mikor a magyar urak Bécsbe mentek érte, nagy hangon hirdette és fogadta, hogy »magyar vagyok s Magyarországon fogok lakni«, de magyarnak nem volt magyar, megmaradt németnek, léhának, könnyelmünek s mihelyt bajba került az ország, elindult Bécsbe.

A szultán pedig, elfoglalván Konstantinápolyt, nem pihent, hanem folytatta a hódítás munkáját. Brankovics fejedelem magyar földre menekült, a szultán egyenest Nándorfehérvárnak indult. Ekkor már a gyermek király egészen elhidegült Hunyaditól: volt erre gondja Cilleinek. De mikor egész Európát rémület töltötte el a török közeledtére, ismét csak Hunyadi felé fordult a közfigyelem s az 1454-iki országgyűlés őt bízta meg a fővezérséggel, elrendelvén az általános fölkelést. Ez az országgyűlés fej- és jószágvesztéssel fenyegette meg azokat, kik szükség esetén hadba nem állanak, ám a főurak, köztük első sorban Cillei és Garay, nem a töröktől féltek, hanem Hunyadi hatalmától. Alattomos fondorkodásokkal, cselszövésekkel igyekeztek félrelökni korának legnagyobb hősét s Cillei az általa léhán nevelt kiskorú királlyal könnyen tudta elhitetni, hogy Hunyadi a maga fejére akarja tenni a koronát. Egy ízben szinte tőrbe ejtik, kész a terv, hogy eltegyék láb alól, eltegyék a legválságosabb időkben. És ekkor mutatta az igazi honszerelem legragyogóbb példáját az egykori oláh kenéz ivadéka. Az ármánykodásokra azzal felelt, hogy a török fenyegető közeledtére – elfeledte a bántalmakat. Mikor Cillei a királlyal Bécsbe szalad s a főnemesség, követvén a király példáját, összedugott kézzel várja a törököt, ő egymaga tízezer zsoldost ajánl fel a haza védelmére! De a fenséges példát nem követték a többi urak. Midőn II. Mohamed 1456 július első napjaiban 150 ezernyi sereggel, 300 ágyúval Nándorfehérvár alá érkezett s ostrom alá fogta a várat, alig néhány főúr állott ki Hunyadi mellett. Az igazi segítség az a lelkes sereg volt, melyet Kapisztrán János, a lánglelkű, ékes szavú ferencrendi barát toborzott össze parasztokból, diákokból és barátokból, kik többnyire vasvillákkal, botokkal, szekercékkel, kaszákkal voltak fölfegyverkezve. Ezzel a tanulatlan, fegyelmezetlen sereggel, melyet közben tanítani kell, aratja utolsó és legfényesebb győzelmét Hunyadi a törökön. Utolsó győzelmét, mert a táborban kiütött ragályos betegségnek áldozatául esett: Kapisztrán János karjai közt lehelte ki lelkét, megáldván előbb fiait s utolsó szavaival is lelkesítvén a halálos ágya köré sereglett vitézeket a török ellen való hadakozásra.

A magyar nép diadala volt a nándorfehérvári diadal. Idegen segítség jóformán semmi. A gazdagabb főurak nemcsak hogy részt nem vettek e harcban, de még akadályozták is Hunyadit a készülődésben. A kisnemesség és jobbágyság: ez volt a törökhöz képest maroknyi sereg zöme, ez a had követte Hunyadit határtalan lelkesedéssel, tette tönkre a 200 naszádból álló török hajóhadat. A vár védői csodálatos hősiességgel verték vissza a törököt s mikor egy török vitéz már feljutott a vár fokára s ki akarta tűzni a félholdat, egy Dugovics Titusz nevű hős, másként nem tudván lelökni a törököt, átölelte s vele együtt zuhant a mélységbe. A hősi tetten fellelkesült sereg csodát művelt. Vad össze-visszaságban szaladt a török, a magyar mindenütt nyomában, maga a szultán is megsebesült s az éjszaka sötétjében menti meg életét.

Nemcsak az országban, az egész keresztyén világban végtelen nagy volt az öröm. Megszólaltak a harangok mindenütt, hirdetvén a nagy diadal örömét. Segíteni nem segített, de ünnepelni ünnepelt a keresztyén világ. Sőt a pápa még fejedelmi koronát is akart küldeni a törökverő hősnek. De elkésett vele: a törökverő Hunyadi csakhamar a nándorfehérvári diadal után, 1454 augusztus 11-én, Zimonyban jobblétre szenderült. Innen vitték holttestét a gyulafehérvári családi sírboltba. És követte gyorsan hűséges társa, az ékes szavú Kapisztrán is, ki az újlaki zárdában halt meg október havában. Az egyház a szentek közé avatta Kapisztránt, Hunyadiról pedig háromszáz év multán XIII. Kelemen pápa, mikor 1758-ban Magyarország uralkodóját az »apostoli király« címével ékesítette fel, így emlékezett meg: »az ellenség hatalmas seregei fölött kivívott küzdelmeivel nevének olyan dicsőséget biztosított, hogy az a késő századokban sem fog feledésbe menni!«

IV

És most lássuk, miként hálálta meg V. László ama férfiú nagy szolgálatait, akinek honszerelme, önfeláldozása, becsületessége példaképül szolgált nemcsak hazájában, de messze túl annak határain.

A nándorfehérvári diadal után a király visszajött Bécsből. Jöhetett bátran: elmult a veszedelem. Ki kellett volna használni a diadalt, kezdett is valamit a király, toborzott is sereget, melynek fővezérévé Cillei Ulrikot tette meg! Ennek az álnok embernek pedig kisebb gondja is nagyobb volt, hogy komoly háborút kezdjen a törökkel: a Hunyadi-ház hatalmát akarta megsemmisíteni s ezzel együtt elrabolni a család vagyonát. Hunyadi László kezén volt Nándorfehérvár s elsőbbet is ezt akarta megszerezni. Felszólította Lászlót, hogy, miután atyja mint kormányzó, nem számolt el a közjövedelmekkel, adjon számot azokról ő, s ha netalán hiány mutatkoznék, térítse meg. Ez az aljas kisérlet azonban balul ütött ki Cilleire, mert a király még sem mert kikötni a Hunyadi-családdal. Levelet adott Hunyadi Lászlónak, melyben elismerte, hogy a kormányzó hűségesen kezelte a jövedelmeket. Viszont László eskűvel fogadta, hogy kiadja a végvárakat. Szinleg kibékült Cillei is s újra megállapodtak abban, hogy László öccse, Mátyás, feleségül veszi a vén ármánykodó leányát, Erzsébetet. E »békekötés« után indult a király, hogy meglátogassa Nándorfehérvárt. Vele ment Cillei is. Hunyadi László és nagybátyja Szilágyi Mihály, őszinte hódolattal fogadták a királyt, kellő tisztelettel Cilleit. Másnap reggel Cillei és Hunyadi László az egyik teremben tanácskoztak s tanácskozás közben oly szenvedelmes haragra lobbant Cillei, hogy kardot rántott Hunyadi Lászlóra. Kardot rántott az ifjú vitéz is, a zajra emberei berohantak s Cilleit holtra vagdalták. Természetesen, sem a királyt, sem kiséretét nem bántották László emberei, de, hiába, a király szivében gyökeret vert a félelem. Megerősödött benne a hosszú időn át mesterségesen táplált gyanú, hogy a Hunyadi-család az ő életére tör. Szinleg megbocsátott ugyan Hunyadi Lászlónak, sőt ki is nevezte az ország főkapitányává. Aztán elment Temesvárra, ott Hunyadi János özvegyét is megnyugtatta, hogy Cillei halálát nem torolja meg. Még meg is esküdött erre a templomban. Ám amint Budára ért s biztosságban érezte magát, kész volt a terve: ártalmatlanná teszi a két Hunyadi-fiút. Következő év (1457) tavaszán Budára hívta a fiúkat. És azok mentek bátran, gyanútlanul, hisz a király megesküdött, hogy »bántani nem fogja«. Fölment a két ifjú a palotába (március 14-én volt ez) s a király, amint színe előtt megjelentek, katonák kezére adta s fogságra vetteté a törökverő Hunyadi János fiait!

Szörnyű izgalom szállotta meg a magyarok lelkét az elfogatás hirére, Pesten és Budán. A harangokat félreverték, Pestről átrohantak a Hunyadi névért rajongó vitézek, hogy kiszabadítsák a fiúkat. De már akkor megszállotta Budát Giskra a cseh zsoldosokkal, ezek visszaverték a magyar vitézeket, a király meg nagy hirtelen valami biróságot állított össze s ez a biróság halálra itélte mind a két Hunyadit. Gyalázatos vádakkal illette őket: a király életére törnek; el akarják a trónt foglalni!

Március- 14-én érkezett Budára László és Mátyás s 16-án már végre is hajtották a halálos itéletet Lászlón: a Szent György-téren hóhér pallosa szelte le a daliás ifjú szép fejét. És ezt a gyalázatosságot még nagyobbal tetézte a király. Március 21-én nyilt levelet adott ki, melyben bepiszkolta a nagy Hunyadi János emlékét is, felsorolván »a haza és a trón ellen elkövetett bűneit«.

Alkonyatkor – úgyszólván titokban – hajtották végre Hunyadi János fiának lefejezését, mert nem ok nélkül tartottak attól, hogy a nép, mely rajongással szerette Hunyadi Jánost s e szeretetét átruházta fiaira is, a törvénytelen, igaztalan itélet végrehajtását megakadályozza. Ám a budai nép, mely egész nap kint a szőlőhegyek közt hullatta véres verejtékét, csak este, mikor fáradtan tért haza a munkából, tudta meg, hogy mi történt. Futó tűzként terjedt el a megdöbbentő hír, hirtelen megelevenedtek az utcák, a felháborodás hangja kitört az egyszerű szőlőmunkások szivéből s valóságos zendülés támadt: az első utcai zendülés, melyről tudomásunk van.

A katonaság szétverte a zendülő parasztokat, de ezzel nem fojtották el a mértéktelen felháborodást, mely országszerte hatalmába ejtette a jobb érzésű emberek szivét. Ezt a felháborodást még fokozta a király rágalmazásokkal teljes nyilt levele. Meg kellett torolni a Hunyadi János nevén, becsületén ejtett sérelmet, fiának igaztalan kivégzését. Forrongott az egész ország, különösen a köznemesség és parasztság. Szilágyi Mihály, a Hunyadi fiúk nagybátyjának zászlaja alá nagy tömegekben verődtek össze a Hunyadi-család meggyalázása miatt felháborodott hazafiak. Csaknem egész Erdélyt elfoglalta Szilágyi, Hunyadiné zsoldosai pedig már-már elfoglalják Budát, s a felvidéken is kitör a lázadás a király ellen. Ha a király hálátlan volt Hunyadi iránt, nem volt az a nemzet. Nincs az országban maradása a Hunyadiak becsületében s vérében gázoló királynak. És a gyáva V. László, mint a nándorfehérvári csata elől, most is Bécsbe menekül. Nem mer szembenézni a nemzet jogos felháborodásával. Szalad az országból, de futtában sem feledkezik meg arról, hogy érzékeny sebet üssön a nemzet szivén: viszi magával a kis Hunyadi Mátyást is, a nemzet büszke reménységét. Aztán Bécsből Prágába megy, ott akarja megtartani lakodalmát egy francia hercegnővel, de erre nem kerül a sor: hirtelen megbetegedett s pár nap múlva meghalt. Állítólag megmérgezték.

Ez a nagy nemzeti megmozdulás mindennél fényesebben mutatja: kije, mije volt Magyarországnak Hunyadi János. És ennek a nagy megmozdulásnak még folytatása is van, fenséges folytatása: annak a királynak, aki meggyalázta Hunyadi János nevét, megölette Hunyadi János fiát: a nemzet Hunyadi Mátyást ülteti a székébe!

Ezzel a nemzet tartozott Hunyadi János dicső emlékének, és tartozott – Mátyás uralkodása bizonyítja ezt – saját magának.

MÁTYÁS KIRÁLY

I

Áll még a ház Kolozsvár legrégibb városrészében, az Ó-várban, hol a törökverő Hunyadi János második fia, Mátyás született. Ez a ház nem volt a Hunyadi Jánosé. Szállóháznak használta a Hunyadi-család, ha Kolozsvárt időzött. Itt szállott meg az 1440-ik esztendő telén Szilágyi Erzsébet Hunyadi János felesége. Itt, Méhffi Jakab jómódú szőllősgazda házában született 1440. (némelyek szerint 1443.) február 23-án Mátyás, a nagy király. Innét indul ki az a ragyogó fényes, az a dicsőséges pálya, melyhez hasonlatost keveset ismer a történelem. Apja, a volt köznemes, akkor még csak szörényi bán: álmodhatta-e vajjon, hogy őt magát a nemzet bizodalma az ország kormányzói székébe, halála után pedig a fiát a királyi trónra ülteti?

Valóban, csodás, tüneményes pálya az, melyet Hunyadi Mátyás megfutott. Alig tizennyolc esztendős korában Magyarország királya. Tíz esztendő mulva már Csehország királya is. Élete vége táján »nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára«.

A ma oly hatalmas német császár ősei, a Hohenzollern fejedelmi családok tagjai, évi fizetést fogadtak tőle el. Szives örömest adta hozzá feleségül leányát a nápolyi király, s szives örömest lett törvénytelen fiának, János hercegnek felesége Sforza Blanka milanói hercegnő. Fent Budavárában, az ő idejében volt legfényesebb a királyi palota: híres művészek, építőmesterek alkotásai világhírre emelték a magyar király palotáját, mely állandó találkozója volt külföldi és hazai nagy tudósoknak, költőknek, művészeknek s melyet áradozó lelkesedéssel nevez egy olasz követ földi paradicsomnak!

Ha Hunyadi János nem is álmodhatá, hogy egykoron Mátyás fején ragyog Szent István koronája, ő, ki csak férfikorában tanulta meg az írást és olvasást, királyi nevelést adott a fiának. Gyermekéveit Kolozsvárt, szülővárosának falai közt élte Mátyás, »ott vitték – írja Heltai Gáspár – legelőször is az oskolába«. Nem is feledkezék meg sem szülőházáról, sem szülővárosáról, midőn »annak utána magyar királlyá lőn«, írja ugyancsak a derék Heltai Gáspár. »Nagyon megajándékozá a gazdát és jeles szabadsággal meglátogatá. És örök emlékezetre megajándékozá az várost is igen nagy és jeles privilégiummal és szabadsággal«.

De azt mondám: királyi nevelést adott fiának a törökverő Hunyadi János. S valóban ennek a kornak a legműveltebb magyar embere, zrednai Vitéz János püspök volt a mestere. Az a Vitéz János, ki leghivebb embere volt Hunyadi Jánosnak; aki szebbnél szebb leveleket írt külső országbeli fejedelmeknek Hunyadi János nevében. Ez a férfiú vezette a gyermek Mátyás tanítását a világi tudományokban; ő és a melléje rendelt mesterek ismertették meg vele a régi görög és latin írók remek műveit s állították fejlődő lelke elé példaképül az ó-kor nagy hőseinek elmetermékenyítő, nagy cselekedetekre serkentő tetteit. És ott volt oldalán Kapisztrán János, a szent szerzetes, a nándorfehérvári diadal egyik hőse; és ott volt a szintén olasz Karvajal János bibornok: mindakettő szent életű, tudós pap. Ezek és az édes jó anya, Szilágyi Erzsébet, a magyar női erények példaképe, csepegtették a gyermek lelkébe a vallásosságot, azt a mély, erős vallási érzést, mely a megpróbáltatások nehéz óráiban lelkét felemelte, a gonoszok, a megtévelyedettek iránt szívét kegyessé, elnézővé, irgalmassá tette. A jeles tanítómesterek nevelőmunkáját kiegészíti, megkoronázza a valamennyi közt legnagyobb mesternek, az apának példája. Nemcsak Magyarországnak, de az egész világnak ez időben legnagyobb hőse, legjelesebb hadvezére volt Hunyadi János. A gyermek esze, képzelete bizonyára a valóságosnál is magasabbra emelte apjának hatalmas alakját. Gyermekszíve sóvárogva néz a hadba induló hős s daliás vitézei után s szeme könybe borul, hogy ő még gyermek; gyönge karja még nem birja a kardot, nem követheti apját a törökverő csatákba. Diadalok és vereségek váltakoznak, de a vereségek is emelik Hunyadi János nagyságát. Midőn a várnai gyászos csatavesztés után híre jön, hogy elesett a király s eltünt maga a hadvezér is, nemcsak a Hunyadi-ház, de az egész ország gyászba borul. A Hunyadi-ház a család fejét, a nemzet legnagyobb hősét siratja s im, az egész ország visszhangzik a lelkes, ujjongó örömtől, midőn a hős élve kerül vissza a haza szent földjére, övéinek ölelő karjai közé.

Még nem volt öt éves Mátyás, mikor a nemzetet a várnai gyászos veszteség érte. Tizenegy éves, mikor, a rigómezei szerencsétlen ütközet után, apja Brankovics szerb fejedelem fogságába kerül s a váltságdíj egy részét vele fizetik le: eljegyzik Brankovics unokájával, a gyűlölt Cillei Ulrik gróf leányával. Akárcsak királyfi volna, úgy kötik le a gyermeket egy másik gyermekkel, akit sohasem látott. Lekötik egy egész életre… Az éles eszű gyermek már tudja, hogy apja révén nevezetes személy ő; hogy saját álmait, vágyait el kell nyomni, ha az ország érdeke úgy követeli. Csoda-e, ha korán érik lelke? Érleli a mesterek tanítása, érleli a körülötte történő események folyása. Serdülő ifjú, midőn dicsőség és gyász híre egyszerre száll be a Hunyadi-ház kapuján: Nándorfejérvárnál tönkre verte apja a törökök rengeteg hadát, de közvetlen a diadalmas csata után a törökverő hős lelke égbe száll. És a nagy hős halála után szörnyű hirtelenséggel következik bátyjának, Lászlónak a lefejeztetése, az ő fogsága, apja emlékének meggyalázása – csoda-e, ha lelke időnek előtte megérlelődött s meg is edződött? Hunyadi Lászlót lefejezték, de a gyermek Mátyással már nem merték ugyanezt cselekedni. A nemzeti felháborodás elől Bécsbe menekült V. László király s vitte magával Mátyást is. Tudta jól, hogy a nemzettel szemben legerősebb fegyver a kezében: Hunyadi János fia. Azzal gyanusították a Hunyadi-házat ellenségei, hogy magának akarja a királyi hatalmat s a fogoly Mátyást ezzel gúnyolják Bécsben az őrök. »Várjatok, majd még a ti királyotok leszek!« – felelt a csúfolódóknak az ifjú Mátyás büszkén, dacosan. Mert hiába vítte magával a gyáva V. László, hiába vetette fogságra, Mátyás tudta, hogy egész nemzet áll mögötte s csakhamar megnyilnak börtönének ajtai. Hirtelen halállal halt meg V. László s Mátyás Bécsből Prágába került, Podjebrád György kormányzó udvarába. Fogoly volt itt, fejedelmi fogoly, aki Podjebrád asztalánál ült, ha az asztal végén is. De »az utolsókból lesznek az elsők«, mondja a Szentírás s Mátyás csakhamar az asztal fejére került. Özvegy Hunyadiné egyszerre gyászolta férjét s fiait, a halottat és a fogolyt, de magyar nő volt minden izében, nem engedte át magát a semmittevő busongásnak: talpra állította házának híveit, testvére, Szilágyi Mihály toborzotta a zsoldosokat s most már nem volt titok, hogy a Hunyadi-házon ejtett gyalázatos sérelemnek csak egy megtorlása lehet: Mátyás királlyá választatása! Közben az édes anya folyton küldözgeti leveleit Prágába fogoly fiához: ne csüggedj, velünk a nemzet. Csudálatos mesék támadnak a nép ajkán: olyan hírvivő szolgája van Hunyadinénak, aki hat óra alatt teszi meg az utat Prágába meg vissza. Bizonyosan a gonosz szellemek repítik a hírvivőt a levegőn keresztül! Ismeritek Arany János gyönyörű költeményét, Mátyás anyjá-t: meghatóan írja meg ebben az anyai szív feljajdulását, midőn a leggyorsabb hírvivő is csak annyit igérhet, hogy három nap alatt hozza meg levelére a választ Mátyástól.

 
Istenem,
Istenem,
Mért nem adál szárnyat,
Hogy utól-
Érhetném
Az anyai vágyat!
 

És ekkor lecsap »fekete szélvészből« egy fekete holló, kikapja az anya kezéből a levelet, szalad utána a sokaság, hogy lelőjjék. Százat is meglőnek, csak az igazit nem. Ez elvitte a levelet Prága városába s meg is hozta a választ estére. »Piros a pecsétje, finom a hajtása, oh áldott, oh áldott a kezeírása!«

Így születnek a mesék Mátyás király alakja körül már gyermekkorában, jeléül a nagy szeretetnek, mellyel a nép Hunyadi Jánoshoz s egész háza népéhez viselteték.

Bonfini Antal, az olasz tudós szerint, ki 1486-ban került Mátyás király udvarába s ki Mátyás megbizásából megírta a magyar nemzet történetét, ennek egyik fejezetében a királyválasztás történetét is – maga Mátyás mondta el egy izben, midőn a bűvészetről vitatkoztak, hogy az anyja milyen gyors hírvivővel küldötte leveleit Prágába. Oda-vissza hat óra! Az ő könyvében olvassuk, hogy a jó édes anya »a hű és okos Vitéz Jánost oly meghagyással küldötte Csehországba, hogy egy tapodtat se mozduljon Prágából, míg csak fiának szabadulását bármi módon ki nem eszközli. Amint azután ez a cseh királyi udvarba érkezett, úgy látta, hogy a király puszta nyereségvágyból tartja fogságban Mátyást. Mikor pedig látta, hogy a cseh király pénzszomja arannyal könnyen csillapítható, megalkudott vele s visszatért az anyához. Legtöbben 60 ezer, mások 40 ezer aranyat említnek a váltság díjául. Magyarországra visszatérve, még a királyválasztó országgyűlés előtt Szilágyi Mihály és Erzsébet elé terjesztette az alku feltételeit s mikor ezek szivesen elfogadták azokat, a tapasztalt és megfontolt Vitéz Szilágyi Mihállyal és Erzsébettel együtt a királyválasztásra s szavazatok szerzésére fordította figyelmét.«

Az 1458-ik esztendő január hónapjára volt kihirdetve a királyválasztó országgyűlés. Nemcsak idegenek, de magyar főurak is tartottak számot a magyar koronára, ám a nemzet akarata oly hatalmas erővel nyilatkozott meg, hogy a trónkeresők mind háttérbe huzódtak. A gyászos emlékű Lászlónak két leánytestvére volt, az egyik Vilmos szász hercegnek, a másik Kázmér lengyel királynak a felesége: mindakettőnek volt némi pártja, de a nemzet zöme többé hallani sem akart idegenről. Szemet vetett a koronára Garai László, a nádor, Ujlaki Miklós, az erdélyi vajda is, de a Hunyadi-család népszerűségével egyik sem mérkőzhetett. A szent korona Frigyes császár kezében, de nem volt mersze, hogy fejére tegye: a nagy Hunyadi János fiának, Mátyásnak nevétől visszhangzott az ország, ő mellette dobbant meg minden igaz magyar szív.

Magát a királyválasztást így örökíti meg a derék Bonfini, az ő választékos nyelvén: »Mikor tehát Pest alatt, a Rákos mezejére, a szokásos módon a királyválasztó gyűlést kihirdették, mindenekelőtt Szilágyi Mihály érkezett meg nagy csapatokkal s a fő- és köznemesek nagy sokaságával. Szilágyihoz a következő főnemesek csatlakoztak: mindenekelőtt Székely Tamás auraniai perjel, Rozgonyi Sebestyén, Kanizsai László, Szentmiklósi Pongrác, s még sok erdélyi és délvidéki nemes, kiket Hunyadi János régebben békében s háborúban lekötelezett magának. Ez a hálás sokaság, jótevője halála után méltó módon akarja leróni háláját, s ehhez járult még, hogy a Hunyadi-ház sorsát valamennyien a magukéval elválaszthatatlanul azonosnak tekintették. Az ellenpárti főurak pedig Budán gyülekeztek; köztük legkiválóbbakként emlegetik Garai László nádorispánt, Ujlaki Miklós erdélyi vajdát, a nagy hatalmas urat, a Hunyadi-ház versenytársát, lendvai Bánfi Pált, a királyi főajtónálló-mestert, s rajtuk kívül ott volt a nemesi rend nem csekély része, kiváltképpen azok, kik a Hunyadi-ház esküdt ellenségei voltak. Ezek valamennyien magába a budai várba gyülekeztek. Szilágyi Mihály ereje, belátása s vitézsége nagyon megfélemlítette őket, – lelkiismeretük is nyugtalankodott, mert László gróf erőszakos halálának nemcsak tudói-látói, hanem köztudomás szerint egyenesen szerzői voltak. Félelmüket fokozta a Duna váratlan befagyása is, tudva azt, hogy így az ellenfél sokkal veszedelmesebb rájuk. Február 10-én ugyanis (valójában február 20-án), a Szilágyi Mihály érkezését követő éjszakán, a Duna a nagy hidegtől általános meglepetésre teljesen befagyott és jégkérge mindenki előtt biztos utat nyitott. Látták, hogy ellenfelük számra, fegyverben, lóban, vitézségre jóval felettük áll, s ezt az eredmény is mutatta. Sőt a Hunyadi-pártból egy nagy rész a Dunán keresztül Budára ment, hogy a budaiakat erővel a gyűlésre hurcolják. Félelmüknek Mihály rendelete vetett véget: egy kiáltványban kihirdette a gyűlés szabadságát, s gyakori követváltásával, becsületszavának lekötésével a budaiakat mind a nemzetgyűlésbe csalogatta.«

»Másnap azután (a Budán tartott) titkos tanácskozáson valamennyien egyhangúlag Mátyást kiáltották ki királlyá, amit a nép és a pesti gyermekek már úton-útfélen napokkal azelőtt kiáltottak. Mikor az ellenpártiak ezt hallották, úgy vélekedtek, hogy a nép szavának, mint Isten szavának nem szabad ellentállani. Azt is igen csodálatos dolognak tartották, hogy mikor még Mátyást az országgyűlésen a főpapok, a főnemesek, nemesek és követek ki sem kiáltották királlyá, a pesti főtemplomban a papság, mintegy isteni intésre, máris örvendve adott ezért hálát az Úr Jézusnak, a Szűz anyának és a többi védőszenteknek. Miután pedig nyilvánosan királyul jelentették ki, egész Magyarország nagy örömmel ünnepelte őt. A falvakban és városokban öregek és ifjak az örömnek nyiltan oly sok jelét adták, aminővel azelőtt egyetlen egy királyt sem illettek. Kürtökkel, dobbal és síppal, továbbá tánccal és énekkel örvendeztek s napokon keresztül örömkiáltásokat hangoztattak.«

Az 1458-iki esztendő január 24-én történt meg Mátyás királlyá választása, miután az előző napon a Hunyadi-ház az ellenségeivel ünnepélyesen kibékült. A főurak Budán tanácskoztak, a köznemesség pedig a Rákos mezejéről a befagyott Duna jegére vonult: itt várta türelmetlenül az eredményt. S mert sokáig tartott a tanácskozás, a nemesség nagy izgalmában egyre sűrűbben kezdette éljenezni Mátyást, mire az urak is befejezték a tanácskozást s Mátyást megválasztott királynak jelentették ki. Egykoruak feljegyzése szerint negyvenezer ajkról hangzott fel a Duna jegén: éljen Mátyás király! És felzendült a lelkes dal a Duna partján:

 
Mátyást mostan választotta
Mind az ország királyságra,
Mert az Isten adta nekünk
Mennyországból oltalmunkra.
 

És ment a levél Szilágyitól Podjebrádnak, Prága városába s mentek a követek is, hírül adni, hogy Mátyást Magyarország királyává választották. »Mikor a cseh király – írja Bonfini – ebédközben hivatalos levélben értesült arról, amit szóbeszédből már hallott, az asztal végén ülő Mátyást azonnal felebb, az asztal fejére ültette. Ez azonban csodálkozva a dolog szokatlanságán, félt, hogy ez az új dolog gúnyból történik, és midőn kérdezősködött, hogy miért történik az, György megparancsolta neki, hogy csak maradjon a helyén és csak az ebéd végén akarta vele közölni az örvendetes hírt. Az ifjú elhallgatott és reménnyel eltelve nem tudott enni. Az ebéd után a király ezt kérdezte:

– Mit adsz értte, Mátyás, ha egy hallatlan nagy örömhírt adok tudtodra? Nemde ezért az örömért a legnagyobb jutalmat fogod adni és szívesen megadsz mindent, amit csak kérek?

Mátyás így felelt:

– Semmi sem lehet rám nézve, óh király, örvendetesebb a szabadságnál. Ha ezt megadod, fogadom, hogy örök hálával s mindazzal, amit csak kérsz, fizetek értte. Azokat, kik más hatalmában vannak, nem kérni szokás, hanem parancsolni szokás nekik, mikor kényszeríteni lehet őket.

Erre Podjebrád így felelt:

– Üdvözöllek, Mátyás, Magyarország királya, üdvözöllek, magyarok ura, akit nem emberi, hanem isteni akarat tett azzá. A magyarok téged isteni atyádnak halhatatlan érdemeiért, a te kiválóságodért s a beléd vetett megmérhetetlen reményekért királyukká választottak!

E szavakat s utána még jó hosszú beszédet ád Bonfini Podjebrád szájába, ki amint az örvendetes hírt vette, sietett kihasználni a maga javára a kedvező alkalmat. Örök szövetségre szólítja fel az ifjú királyt s ennek megerősítéseül szavát adatja, hogy feleségül veszi a leányát.