Kitabı oku: «Testamentum és Hat levél», sayfa 3

Jankónak

Még hét esztendős sem vagy, Jankó, s már el-eltünődöm, hogy mi lesz belőled. Ugy tetszik nekem, hogy a betű iránt nincs tebenned valami nagy hajlandóság, s hacsak természeted meg nem változik, tudományos pályán aligha boldogulsz.

Valószinű, hogy nemcsak kedved, de tehetséged sincs arra, hogy megharczold a tankönyvekkel való nem közönséges harczot s a mint én erről meggyőződtem, hidd el, fiam, jobban szeretlek, semhogy erőszakolván arra, mire való nem vagy, megrontsam egész életedet.

Már most megmondanám neked, ha megértenéd mondásom velejét, hogy, ha majd látom kedved és tehetséged hiányát, sohasem ijesztlek azzal: tanulj, Jankó, tanulj, különben suszterinasnak adlak. Nem, fiam, hanem, elvégezvén tehetséged szerint a törvénykötelezte iskolát, szeliden megfogom a kezedet s mondom neked a következőket:

Fiam, Jankó, látom, hogy sem kedved, sem tehetséged a tanulásra. Szeretném, ha becsületesen végezhetnéd az iskolákat, de minthogy ezt nem remélhetem, valami mesterségre adlak, fiam.

Többször megfigyeltem, hogy kezed rááll a faragásra s zsebkéseddel nem egy csinos munkát végezél már. Fiam, Jankó, beadlak asztalos-inasnak.

Na, ne pityeregj, nincs abban semmi szégyenleni való. Szégyelje magát az a gyerek, ki ok nélkül költeti a szüleit; kit esztendőről-esztendőre ajándékkal és könyörgéssel mentenek meg a bukástól. Te fiam, légy büszke rá, hogy nem akarod csalni szüleidet s még idejében oly pályára mégy, a hol talpig ember válhatik belőled. A becsületes munka nem szégyen, fiam. S ne hidd, hogy csak azokból a fiukból lesznek boldog emberek, kik tehetséggel vagy tehetség nélkül, végigtanulják az iskolákat. Száz példát mondhatnék neked arra, hogy gazdag és szegény szülők keservesen megsiratták, a miért kedv és tehetség nélkül tanuló gyermeküket végig erőszakolták az iskolákon s mikor már arra került a sor, hogy megéljenek a maguk emberségéből: elzüllöttek, mert csak névszerint jártak iskolába, valójában lopták az időt s szüleiknek a pénzét. Ismerek szülőket, fiam, kik minden vagyonukat gyermekük iskolázására költék; a kik nem hittek a tanárok őszinte szavának, nem akartak hinni saját maguknak s most, midőn elfogyott a vagyon és az idő, kétségbeesetten vádolják magukat, hogy a mikor még nem volt késő: miért nem adták mesterségre gyermeküket! Igazabban: mért szégyelték mesterségre adni gyermeköket!

Mert jegyezd meg jól, fiam, minden szülő szereti gyermekét (az állat is szereti a magáét) – de nem minden szülő szeret okosan. Nemrég kaptam egy levelet, melyben egy kétségbeesett apa tanácsot kér tőlem: mit tegyen a fiával. Azt irja: a fiu jó, engedelmes, de nincs tehetsége. Azt szeretné, ha legalább addig tanulhatna a gimnáziumban, mig beadhatja a katonatiszti akadémiába. Kérdi, ismerek-e oly iskolát, a hol jó pénzért keresztülviszik a fiát a hátralevő osztályokon? Mert – irja tovább – „nem becstelenithetem meg családomat azzal, hogy fiamat iparosnak vagy kereskedőnek adjam!“

A ki ezt a levelet irta, előkelő földbirtokos, fiam. Családja ős idők óta nemes s ezért gondolja megbecstelenitőnek az iparosságot, a kereskedést. Ám azt nem tartja megbecstelenitőnek, hogy vesztegetés árán tolja keresztül a fiát az osztályokon. Ha ez az apa, édes fiam, okosan szeretné a fiát: azt a pénzt, mit a manapság oly rettentő drága iskoláztatásra s ezen felül még a tanárok megvesztegetésére is szánt, szépen félretenné esztendőről-esztendőre s mikor fia akár önálló iparos, akár önálló kereskedő lesz, mondaná neki: ime, fiam, ezt a pénzt a te számodra takaritottam meg, kezdj vele valamit.

Tudod-e, fiam, mi az igazi magyarázata annak, hogy úri szülők, kiknek különben néha a legszükségesebbet is meg kell vonni saját maguktól, csakhogy gyermekük gond nélkül lehessen az iskolában, – annyira féltik gyermeküket az iparosságtól? Talán mert nehéz a kalapács, a gyalu, a bárd? Nem, fiam, hisz a gyalu, a kalapács, a bárd nem nehezebb a könyvnél, a tollnál, a czirkalomnál. Ezek a szülők nem a gyermekeiket, hanem saját magukat féltik. Attól félnek – mint ama levél irója is – hogy a mesterség megbecsteleniti a családot. Félnek azoktól a kérdésektől, melyeket majd ez is, az is intéz hozzájok: nos, mi lett a fiából? hol van? mit csinál? Hogy nekik azt kelljen válaszolni: a fiam asztalos! A fiam kereskedő! Félnek attól az időtől, midőn az iparosfiu elvesz egy magához illő, tisztességes, egyszerü leányt s ezt is be kell mutatni: a menyem!

Félnek azoktól az óráktól, mikor a kérges tenyerü fiú hazajön vasárnap a szülei házhoz s a vendégeknek be kell mutatni őt is épp úgy, mint a Brachfeld-kendős jogász-fiút: A fiam!

Félnek attól a rettenetes eshetőségtől, hogy iparos fiokkal egyszer majd végig kell sétálni a váczi-utczán, egy sorban kell haladni vele, éppen mintha – édes gyermekük volna!

Hát édes fiam, a ki a gyermekét, a saját véréből való vért szégyenli, csak azért, mert mesterember, az a gyermekét nem szereti igazán. Földháborodik a szivem, egész valóm, arra a gondolatra, hogy lehetnek szülők, kik naplopó, gavallérkodó, léhütő, a jó Isten tudja miből élő fiok miatt nem pirulnak, ellenben röstellik az utczán megindulni becsületes, tisztességes iparos gyermekükkel. S bánt, erősen bánt, látván, hogy száz meg száz jóravaló úri család inkább tönkre megy, s tönkre teszi egész életére a gyermekeit is, semhogy iparosnak vagy kereskedőnek nevelje, a kik becsületes iparkodással talán még visszaszerezhetnék az elzüllődött ősi birtokot s kalapácscsal vagy rőffel, de visszaszereznék a család régi fényét. Bánt, végtelenül bánt, látván, miként pusztul az egykor erős, gazdag dzsentri s csak mikor már az élet kegyetlenül a földhöz verte, megczibálta, mikor már nincs sem égen, sem földön semmi: akkor alázkodik le a kalapácshoz, a rőfhöz.

Fiam, még ha jól tanulsz is, akkor is örülnék, ha kedvet éreznél iparosságra, kereskedésre. Mert ma már az iparos is, kereskedő is, csak az boldogul igazán, ha nemcsak a keze áll a munkára, de az esze is pallérozódott. Nem kell oly sokat forgatni a könyvet, mint a tanárnak, a doktornak, a fiskálisnak, de a neki való, mesterségébe vágó könyveket, czikkeket olvasgatni kell; érdeklődni minden ujítás, találmány iránt – és hogy egyszerűen necsak iparos, necsak kereskedő legyen: ismernie kell hazája történelmét, irodalmát. Iparos is, kereskedő is egész ember csak így lehet.

Bármi lesz belőled, meg kell szerezned az általános műveltséget, fiam. Ez adja meg az igazi jogot, hogy helyet foglalj minden rendű és rangú emberek között. Az általános műveltség s mesterségednek tisztességes űzése. Ha e kettőt megszerezted, egyesek és társadalmi osztályok előítéletétől, elfogultságától ne félj. Nincs joga senkinek, hogy lenézzen, megvessen téged, ellenben te méltán sajnálhatod azokat, kik lenézni próbálnak téged.

Manapság nemcsak az úrnak fia akar úrnak maradni, de úrrá akar lenni a szegény ember fia is. Te ne akarj úr lenni, fiam. Ez az a „pálya“, mely leginkább el van árasztva a magyar hazában s épp azért e pályán a legnehezebb a boldogulás. Valakinek dolgozni is kell s hidd el nekem, az az igazi úr, a ki semmihez sem jut – ingyen, munka nélkül. Ez tesz magaddal megelégedetté s a megelégedésnél nagyobb kényelmet én nem ismerek.

Megértettél-e, Jankó? Ugy-e meg? Csak azt akarom, fiam, hogy megérts. Kedved, vagy sorsod vigyen bárhová, ne félj, aggódó szeretetem árnyékodba jár. S kérges tenyérrel ha majd megtérsz a szülei házhoz, nem lészen kisebb az én örömem, mintha bátyád vagy öcséd diplomát lobogtat puha, finom kezében. S fogadván a vendégeket ünnepi lakománkra, boldogan, büszkén mutatok rád: János, az iparos fiam.

Aranyvirágnak

A világon sem voltál, s már igaztalan valék tehozzád, Aranyvirág, édes kicsi leányom. Búsitott, levert a gondolat, hátha leány lesz első gyermekem. Féltem az ismerősök szánó mosolyától: leány! Na, – gratulálok. A te nemednek bús végzete, Aranyvirág, hogy nem szeretik sehol, ha elsőnek röppent be a gólyamadár s im alig tollasodol meg, alig melegszel meg a fészekben, mindenféle ragadozó madarak kerengnek, vijjongnak körülötted s mi még örülünk, ha e vijjongó szárnyasok közül egy megragad s visz, elröpül veled, talán messze idegenbe… A te nemednek gyászos végzete, Aranyvirág, hogy, ha szép vagy, körülzsongnak a férfiak, mint virágot a méhek; nyomodban járnak, mint az árnyék; esekednek egy szép szavadért, egy mosolyodért, de lelkednek tengermélységébe nem tekintnek s bele is tekintvén, drága tartalmát soha meg nem ismerik. Soha, soha. – Egészen, valójában soha. – S mely kegyetlen végzet! A férfinak nem elég egy élet, hogy megismerjen, lelked tartalmának értéke szerint megbecsüljön s a te szemednek elég egy pillanat, hogy a férfi-lélek fenekére pillants, – ah, mért hogy akkor rendesen, a mikor már késő, mikor már ott vergődöl tört szárnyakkal s csak egy igaz menedéked van: a halál!

Dalolj, dalolj, Aranyvirág, édes kicsi leányom, hadd csengjen a ház, az udvar. Csengő éneked talán elüzi bús gondolatimat… Te ide settenkedel az ablak alá, mosolyogva pipiskedsz föl s hallom: apa, kukk! Oda nézek, már nem vagy ott. Lent kuporogsz a fal tövében, összehúzódva, mint egy piczi bogárka a füszál tövén. Irok tovább s hallom ismét: kukk, apa, kukk, mit irsz?

– Aranyvirág, ne háborgass, verset irok.

– Kinek?

– Neked, Aranyvirág, neked.

Hallom, amint szaladsz a fiúkhoz s dicsekedel: az apa verset ír nekem! Csend, fiuk, csend, az apa verset ír…

És írok tovább. Már nem hallom hangodat, az édesen csengőt; nem látom ragyogó fekete szemedet, a mindig nevetőst. S nem látván, nem érezvén közelemben senkit, messze jövendőbe kalandozik lelkem. A mikor te már nem vagy csacsogó leányka s egyszerre csak – mi történt veled? – te, ki még tegnap hangos nevetéssel himbálóztál a térdemen, ma nem találod helyedet ottan, zavartan feszengesz s bár szólni nem mersz, érzem, hogy igyekszel megszabadulni tőlem. Sétálunk az utczán, s te, ki még tegnap bátran, senkivel nem tőrődve, hangosan beszélgettél velem, az édes anyáddal, megláttál, észrevettél mindent és mindenkit, ma nem látsz, nem hallasz, nem beszélsz: lesütött fejjel haladsz közöttünk, csak egy pár lépést nézvén előre… Otthonn is mintha már nem volnál annyira élénk, bátor, mint annakelőtte. Gyermekesen örülsz a hosszú ruhának, de csak addig, a mig egyszer-kétszer végig lebegsz a szobákon, aztán, úgy tetszik nekem, hirtelen lecsöndesülsz s komoly vagy, komolyabb, mint a hogy szeretném…

Ó, Aranyvirág, miért nem maradhatsz mindörökre csacsogó kis babácska! Im, már gyötrődöm jövendőd miatt. Látlak ragyogó szép leánynak, a kit nyomon kísérhet, a kinek elejébe kerülhet s szemtelenűl a szemébe nézhet minden ripők; látok körötted üres fejü s még üresebb szívü, de rettenetes gonddal öltözködő ifjakat, kik csak szépségedet látják, nemes tartalmát szívednek észre nem veszik, nem is keresik; a kik áradozva dícsérik toálettedet, mely úgy-e bécsi szabónál készült? s hazug meglepődéssel nem akarják elhinni neked, mondván: ó nem, együtt varrtuk az édes anyámmal!

Aminthogy az nem is lesz másként, Aranyvirág. Korán, ó talán nagyon is korán látni fogod, hogy a te apád szegény munkás-ember. Tollal vagy gyaluval keresi-e meg a mindennapi kenyeret, a ruhát, a czipőt, neked és nektek: egyre mén; ne áltasd magadat azzal, hogy a toll több a gyalunál. Sőt én azt hiszem, – kevesebbet érő…

Én majd csak megleszek valahogyan.

Csodálatos dolgokat művelnek a kabátjaim. Esztendők viharzanak el felettük s meg sem érzik. Meglepődve látom, hogy minden esztendőben mintha megujhodnának. Ugy tetszik nekem, este, mikor levetettem, mintha a könyökén kikopott volna: nézem reggel s hát álom volt az egész. Tündérujjak babráltak rajta nyilván. Keresem a foltot s nem találom. Aztán reád nézek. Te mosolyogsz ártatlanul, ám látom szemed alján a kékes karikát.

– Édes leányom! Megint virrasztottál, ugy-e?

– Nem, édes apám, nem!

Tisztes szegénységünket, bár nem titkoljuk, nem látják az emberek. De én álmatlan éjeket virrasztok át – miattad. Szeretném, ha mindig: halálomig itt látnálak fészkünkben. S mint egykor, mikor térdemen himbáltalak, átöleltelek, hogy le ne essél: most önkénytelenül védőleg emelem föl kezemet, nehogy elraboljanak. – És hiába, elvisznek egyszer mégis…

De ki lesz az, vajjon lesz-e férfi, a ki elődbe lép s mondja: kisasszony, én szeretem önt. Nem a szépségének, – a lelkének lettem rabja. A fizetésem nem nagy, nem igérhetem, hogy élete gond nélkül való lesz oldalomon, de ha úgy tudna szeretni, mint én szeretem önt, aggodalom nélkül adhatja kezét!

Ez a férfi, – ha eljön éretted – ez a férfi nem azok közül való lesz, Aranyvirág, a kik hangos lármával zsongtak körül az utczán s maguk közt sajnálkoztak fölötted: be kár, hogy szegény! Ez a férfi talán nem is mert feléd közeledni amazoktól s szívében fájdalommal kisért messziről, féltve, hogy fejedet megkábítja a léha beszéd, a külső csillogás, s őt nem is veszed észre soha. Ez a férfi el-eljár házunkhoz s mig a többi ki nem fogy a beszédből, a traccsból, hallgat és hallgat, pedig annyi mondanivalója volna!