Kitabı oku: «Emberek: Elbeszélések», sayfa 6

ÖZVEGYEN

Tizennégy évig várt férje halálára. És egypár héttel előbb őt fogta el hirtelen rosszullét. Megrettent. Tehát hiába várt, meg kell halnia, mielőtt szabad lett volna! De nem, a sors csak pajzánkodott vele.

Itt fekszik előtte a holttest.

I

Az ajtók be voltak csukva, hogy a gyerekek be ne jöhessenek. Az ablakok előtt szalmával volt beszórva a gyalog-járó, nem hallszott föl a kocsik lármája. A redőnyök leeresztve. Minden a hallotthoz igazódott itt; a hideg, sötétség, a néma csend, mintha része lett volna a sötéten szederjes, meghidegült arcznak, a néma ajkaknak.

Az asszony arczczal ráborult a kerevetre, agya zúgott, szive vert, oly lázasan, mint a ki szerelmi légyotra készül, mint a ki hosszu rabságból először lép ki a szabadságba.

Tizennégy év óta várt erre a pillanatra s most, a mikor elkövetkezett: férjének halálküzdelme, az elmulás iszonyatos képe alig borzongatta meg erősen telt vállait. Nagy barna szemeiből esett egynehány köny mégis, a cselédek, a rokonok azt mondták rá, «szegény!» s ő igy szólt magában:

– Végre!

S kikeresvén báli keszkenőjét, sajátkezével kötötte fel a hallott állát, a nyitva hagyott szemre letolta héját, elhivatta a hallottkémet, értekezett a temetésrendezővel, értesitette az orvosi kört – melynek a hallott tagja volt – elhivatta a rokonokat, ujra sirt azokkal egy verset s a mint ugy délfelé maga maradt a hallottal, befurván fejét a diványpárnába, zürzavaros érzés fogta el; érzések, melyek ha tömörültek volna s ha egy néven nevezné őket, felkiáltana:

– Diadal!

De ez a környezet, a gyerekek, a kik a szomszéd szobában suttogtak, a tömjénél kifüstölt szoba nehéz illata s a hallott férj, a kit maga mögött érzett: fakulttá tették érzéseit s csak annyit susogott:

– Mégis… szeretett!

«Szerette? Hátha még most is szereti? Ha él, ha halála: álom?» Ijedten szökött fel helyéből s oda állt a hallott elé.

Nem, a kegyetlen szerelmes nem szerette többé.

II

Mint a villám a zivatarban, a halott arcza képeket világitott meg agyában. Régi képeket, melyek most világosabbak, mint a mikor ujak voltak.

Tizennégy éve. A gyermekek a cselédekkel távol. A férj, mint rendesen: betegeinél. A láz fogát vaczogtatja, a mint az első szerető jövetelét várja. Jön; egy órájuk van csak s ezerszer szeretnék egymást ölelni. S alig hangzottak el a csókok: érzi, hogy valaki van közelükben. Nem közelükben, – előtte. A férj.

Hidegen mutat ajtót a szeretőnek. Magukban maradnak. Csend. A férj megszólal:

– Ön még itt?

Aztán ujra csend. Ujra a férj szólal meg. Ugy beszél, a mint az orvosok beszélnek akkor, ha betegről mondanak le:

– Ön el fog menni s nem jő többé vissza soha. Mindenütt lehet, csak ott nem, a hol én s gyermekeim vannak.

Csengetett a cselédnek. Az nem jött, maga hozta el a felöltőt s a kalapot. Reá adta s elvezette az ajtóig. Ott kinyitotta s arczából kivetkőzve, hangjában megváltozva orditá:

– Takarodjék!

A nyitott ajtón át látta, hogy jőnek meg gyermekei. Az egyik, a mint meglátta, kiabált feléje: «mamma!»

Lerogyott s odaborult a férj lábához, könyeivel áztatta czipőjét:

– Gyermekeim… a gyermekeim…! Kegyelem…!

A férj vállába rugott – és megbocsájtott neki.

Nem mondta ki e szót, csak annyit mondott:

– Marad – aztán hozzá tette alig hallhatóan, alig érthetően:

– Egyetlenegy mosoly… csak egyetlenegy…!

III

Nem volt szabad mosolyognia előtte. Nem másra mosolyog-e? Tilos volt mosolyognia magában: a cselédek, a drágán megfizetett kémek – megmondhatták neki s ő előfoghatta. «Ida, ön vidám! Mért változnak oly rohamosan az ön hangulatai?» S az a tekintet, mely az ilyeneket kisérte, az a szivbe furó, fürkésző tekintet! Ezek a savószinü szemek, melyek akkor is rá voltak szegezve, ha aludt. S a melyek miatt nem aludhatott nyugodtan, mert a mint kémlelték: felébredt azonnal, mintha valami undoritó állat tévedt volna arczára. Megirtózott, megremegett.

– Ön fél – szólalt meg a férj – mért retteg ön, beteg?

És gyógykezelte idegbaj ellen. Elhanyagolta betegeit. Tanulmányozta, vele volt folyton. Ölelte, mig gyenge, vézna karjai belefáradtak. Ugyanabban a pillanatban még sem ölelheti más!

Oh, ez az élet, ezek a szeretkezések! Minden csókkal fokozódott undora iránta s eme számtalan csók mindegyike erősbbé tette benne a vágyat a szerető csókjára.

Tizennégy éven által mennyire gyarapodhatott ez az undor s milyenre fokozódhatott ez a vágy! Felcsapott fölötte, mint az örvény, belémerült.

Mérget szerzett. Előbb magának szánta – azután férjének.

A nyolczadik év végén volt már. Nyolcz éve nem beszélhetett már a szeretővel. És mégis – négy gyermeke volt már, nagyok lettek s oly szépek, ugy szerette őket, megkegyelmezett az apjuknak, megkegyelmezett magának – és várt tovább.

IV

Várt, várt. A férj, mindjárt házasságuk után betegeskedni kezdett. Valami gerinczagybántalma volt, mely nagyon lassan haladt előre.

– Ilyen bajjal, mint az enyém, apám 70 évig élt el – szólt hozzája gúnyos mosolylyal. Egyszer pedig hozzá tette:

– Ida, ön aggaszt. Mindha szivbillentyüelégtelenség kezdene fejlődni önnél… az aconitum nem öl biztosabban. De csalódom…

Csalódott. A sziv ép volt és szeretett. Annál jobban szeretett, mennél jobban tiltva volt szeretnie.

Kezdetben gyakran, aztán ritkábban látta azt, a kiért e pokoli szenvedést élte; s ha látta: ugy érezte, még nagyobb szenvedést is – ha van ilyen – kiállana érte. Idősebb lett, de férfiasabb, nőtlen maradt és nagy karriert csinált. És szerette őt, kitetszett tekintetéből, benne volt levelében, melyet férje elfogott előle, de megmutatta neki mégis, elolvasta: «Csak ennyit irhatok: szeretem, rendelkezzék velem!»

– Nos, nem rendelkezik? susogta fülébe s iróasztaláról elővevén pisztolyát, játszott vele:

– Hat golyó van benne: önnek és gyermekeinek. Kinek a hatodik? Nem tudom.

És neki hallgatni kellett. Pedig hogy rengett agya, vére, mindene az elfojtott kiáltástól:

– Oh, te nyomorult!

S a titkos öröm láza fogta el, amint bizonytalan, beteges járását nézte.

– Végre is, el fogsz pusztulni, meg fogsz… gondolta magában. És gyermekeire gondolván, a kiket szeretett, az életet érezvén, a melyhez ragaszkodott, ebben a rettentő helyzetben, melyben megszokta már, hogy nem mert mozdulni, – megfogta hideg kezét a férjnek és szólott:

– Lengyel István, ön kegyetlen!

– Szerelmes vagyok!

– Mikor leszek már vén és rút mikor szünik meg szeretni!

– Soha. Ha meghalok. Akkor sem!

De. Második napon feküdt már a hallott a ravatalon s az özvegy, ahogy ránézett az arczra: ugy látta, hogy ez nem Lengyel István többé, nem a szerelmes férj, csak agyagmintája annak. Egy rosszul szinezett teracotta-szobor.

A rokonok, a barátok, a résztvevők gyülekeztek a szomszéd szobában. A plébánián elejbe csenditettek a temetésnek.

A nászra hivó harangszót hallotta ki belőle az asszony.

V

A gyermekeket kiküldte a szigetre – este jőjjenek haza. Ismét egyedül volt, mint akkor. Egészen egyedül. Nem várt haza senkit. Nem félhetett, hogy betegek kopogtatnak be, az orvos czégtáblája napok óta levolt már véve. A helyén egy kis látogató-jegy fehérlett: «Özvegy Lengyel Istvánné».

Leeresztette a függönyöket, levetette gyászruháját, fehér hálóköntöst vett magára és ujra – várt.

Nem kellett olyan sokáig várnia. A szerető nagyon pontosan érkezett. Karjaiba zárta mohón, mintha a tizennégy év el se viharzott volna felettük, vagy ha igen, csak tizennégy perczczel előbb.

– Hadd hallom a hangod! – szólt a férfi. S az asszonynak ugy tetszett, hogy ez a hang megváltozott.

Leültek egymás mellé szorosan. A férfi csókokkal boritotta el szemét, ajkát, nyakát, karjait. S neki ugy tetszett, mintha a csókok forróbbak lettek volna – akkor.

És az ölelés, a szeretkezés, az eskük közepette emlékezett az «akkor» – ra. Mintha az a különbség, mely im megvillant előtte, az a hideg kard lenne, a mit a mesében a szeretők közé tesznek.

Visszacsókolta a férfit, de fázott. Tudta, hogy egészen egyedül, biztonságban, jogában van s öntudatosan egy tárgyat keresett, mely az «akkor» – ra emlékezteti. Meg is találta.

Véletlenül itt maradt s csendesen ott függött a fogason a férj egy kalapja. Rémitgette magát vele, alakot képzelt alája. Hiába volt minden, asszonyi szeme, felviharzott idegei nem tudták elhitetni vele azt, hogy im él s gyilkoló tekintetével reá mered az – a ki fölé ő maga is vetett göröngyöt.

Nem! Egészen egyedül vannak. Nincs a ki számon kérje tőle e pásztorórát, nincs a kinek joga volna megzavarni e kéjes csendet. Itthon van, ur, parancsol magával.

– … Oh, hogy mulnak az évek! szólalt meg egyszerre.

– Mulnak, mulnak! visszhangozta a férfi s a mint ajkát kitárta: betett fogait meglátta az asszony. Gyengéden eltolta magától és szólt:

– Megöregedtünk.

– Ön soha.

– Érzem. Az öregség előre fújja havát – szivemre, testemre. Vagy ha nem az, nem tudom mi lelt. Emlékszik-e akkor! Milyen már, mintha nem szeretném ugy többé.

Fátyolozott hangon ejtette ki a szavakat. Már bennük volt a sirás. Ki is tört; csendesen, szenvedélytelenül sirni kezdett.

A férfi vigasztalta:

– A halott… a temetés… a gyász… a hatások…

A szavak nem használtak; a férfi mámora, fékevesztett szenvedélye csak hidegségét nevelték.

És körülnézvén az üres, a csendes, az elhagyott lakásban, felugrott:

– Az istenért, a gyermekeim… jönnek… távozzon!

Kezébe adta kalapját s kituszkolta az ajtón.

Nem jött senki. Maga volt. Az utczai ablakok függönyét beárnyalta a közeledő éjjel. Felhuzta a függönyt s kinézett az utczára s látta, hogy majdnem mindenki párosával mén ott.

Csak ő van magában, most már egészen magában.

Meghagyta a cselédeknek:

– Ha egy férfi látogató jő, nem fogadom, semmi esetre sem fogadom el.

És nem fogadta el azt, a kiért tizennégy évig várta férje halálát s a kiért tizennégy évig epedett, nem vágyta elfogadni többé sohasem.

EGY FÉRJ TÖRTÉNETE

Dohánygyári leányok majdnem minden este czipeltek haza valamit. Utoljára is kisült, hogy meglopták a gyárat s a mi kis budai utczánkban titkos, de kiterjedt dohánykereskedést folytattak.

Pénzügyőrök és a dohánygyár nagyobbszerü hivatalnokai – kik nem loptak dohányt – szállták meg a mi kis partunkat; azt a szűk utczát, mely alsó torkolatával beleszakadt a zajongó gőzös fővárosba, mig felvége a budai hegyek szőlőire nyilott. Felül Gül Baba, az igaszhivő alszik kupolás sirjában, borutáló dervis zengi fölötte a szurát, az alsó soron meg sashegyi mellett mulat a gyaur…

Abban az időben a mi kis utczánk akármelyik korcsmájába – pedig minden harmadik ház az volt – nem lehetett bemenni, nem lehetett leülni, hogy idegen alakok ne feszélyezzék az embert.

Annakelőtte hozzá voltam szokva, hogy az utcza ismerős alakjait látom megszokott korcsmámban s mindennapi félmeszely boromat jóizü beszélgetés között ihatom meg. S most beszédes gyári munkások, patriachális háziurak, kik egyetlenegy lakójukkal jártak el a «Kis Tükör» – be, meg a többi jó barátok helyet finánczokat találtam asztalomnál. Csak két idősebb ujságkihordó leány, aztán Karola – a kit az én kiadóm nyomdája foglalkoztatott – meg egy javithatlan lump pipatisztitó s a vén asztalos nem tágitott még akkor sem. Szégyenlem megvallani, hogy addig voltak már, mikép a jó bor utáni vágy képes volt bennök kioltani a szaglászok iránt való eredendő gyülöletet, a jó tónust s mindazt, a mivel az én utczám népe, ezekkel a finánczokkal szemben, maga iránt tartozott.

És én… Én is, szakadatlanul eljártam a «Kis Tükör» – be.

Érdekelni kezdtek ezek a duhaj hivatalnokok, kik egész nap a korcsmában ülve, teljesitették a vizsgálatot. Emlékeztem egy rokonomra, ki miután már pinczér is volt, a Dunába akarta veszteni magát, de meggondolta a dolgot – és fináncz lett. Tehát csak két dolog közt van választása a tönkrejutott férfiunak: elveszti magát vagy – a mi még rosszabb – mondta a familiám – pénzügyőrnek csap fel.

Késő estén a dorbézolás zaja, össze-vissza ének ritmus nélküli akkordjai csiklandozták fel a bűnös partmenti utczát. Ott virradtak meg a finánczok az én kis korcsmámban. A két ujságkihordó leány már be is csipett, nagyot is aludt a lóczán, haza is bandukolt. Karola meg a pipatisztitó és a vén asztalos ujólag eljátszották – csakhogy komolyan – Polichinellet: először összecsókolóztak, aztán összevesztek, hajba kaptak és szokás szerint hazakisértetének a korcsmáros fia által. Csak négy közönséges pénzügyőr maradt ott és én. Már virradt és még mindig nem hallottam valami szomoru történetet elzüllésről, tönkremenésről s ilyenfélékről, a mi az én zsánerom, mert ezek a dolgok már magukban véve oly meghatók, hogy nem kell hozzá sok költészet s igy feltalálva is hatnak az olvasóra… És mindenki ugy segit magán, a mint tud…

Már hallható volt az utcza ásitozása s a beteges nyujtózkodás nesze, mely a fővárosban a kelő napsugarak helyett jelenti a hajnalt – és a tárgy, a szüzsé, még mindig váratott magára. Egy kis fináncz érdekesen hazudott, az igaz, de ez még nem elég az üdvösségre. Elbeszélte a korcsmárosnak – néha felém is fordult – hogy micsoda nagy ur volt ő s hogy az apja alispán, meg az uri lányok hogy veszkődnek érte a «Nyir» – ben, de bár egy kollégája tanuskodott is mellette, sőt a korcsmáros is csodálkozva «ümmögött»: részemről majdnem bizonyos vagyok benne, hogy a kis fináncz valami felvidék tót-magyar gyerek s valaha tán inas is volt egyik-másik kanonoknál, – de elcsapták.

A kollega, ki oly készségesen tanuskodott mellette, szinte nem volt valami kiváló alak. Folytonosan rokonaira panaszkodott, kik veszni hagyják szivtelenül. Felemlitette, hogy bérlő korában fehér nadrágban s lakk-csizmában járt be pusztájáról a városba s könnyen csinálhatott volna «egy hatezer forintos házasságot is!» Irigykedett az egész világra s szerette volna, ha az övé lett volna minden s másnak nem lett volna semmije.

A harmadik fináncz – ez a prózai ember – nem panaszkodott; meglehetősen meg volt elégedve sorsával, szép fekete bajusza volt, jó ruhában járt, meghizott – «Te paraszt vagy, komám!» mondta neki az «alispán-fiu». S csakugyan az volt, szegény szolgalegény, ki katonáéknál megtanult irni, felvitte a káplárságig, be is kapulált, de mivel nagyon verte a regrutákat, kiadták az utját. Mit tegyen, hozzá volt szokva a hivatalhoz: fináncz lett.

A negyedik finánczról nem lehetett megtudnom mit sem. Közönyös dolgokról beszélt s elég értelmesen, majdnem intelligens módra. Beszélgetés helyett inkább ivott, hosszan és élvezettel. A mint azonban egészen kihajnalodott, kissé nyugtalan lőn és gyakran kinézett az ablakon.

– Mintha az elébb valaki benézett volna az ablakon.

– A pipatisztitóné biztosan, Hapuák megint elment a Karolával s a felesége hiába várja! mondja a korcsmáros s ujra bort hozott a kármentőből.

A negyedik fináncz nyilt, férfiasan szép arczára ujra visszatért a vigasság:

– Ehj, igyunk! mondá s egy hajtásra leöntötte a pohár tartalmát.

– Többet ért ez az itóka – tevé hozzá aztán – mint egy rövid élet s egy vak ló, bőrőstől együtt, összevéve!..

I

– Kapitánysági irnok voltam Ballán, Dunántul… igy kezdé beszédét a negyedik fináncz, midőn a bor végre nyelvét megoldotta. A korcsmáros közelebb ült az asztalhoz s engem is invitált. Vonakodtam.

– Pedig ezt meghallgathatja az ur is – mondá az elbeszélő – s váratlan hirtelen, olyan nyilt s beszédes lett, mint a milyen zárkozott volt elébb.

Odaültem:

– Kapitánysági irnok volt… szép hivatal! hm, meg is látszik rajta! – Hozzak még egy kis bort? szólott a korcsmáros, teljes elismeréssel tekintve a volt kapitánysági irnokra. Az mosolyogva öntött az ujonnan hozott borból s lekönyökölve az asztalra beszélni kezdett:

– Ballán voltam kapitánysági irnok. Iskolákat végeztem s könnyen lehettem volna alkapitány is. Szerettek a városban… A főkapitány el volt hizva, szép vagyont kapott a feleségével, a polgárok – nem tudom miért – bálványozták, szóval nekem kellett dolgoznom helyette is. Nyári délutánokon nem is igen jött fel a hivatalba s ilyenkor én voltam a főnök, az irnok, a börtönőr – minden. Télen – ha nem volt nagy sár – négy óra felé feljött mégis.

Egy téli délután azonban már hamarább ott volt a hivatalban mint én.

Rendőrök a vasuttól valami szép fiatal leányt hoztak s én éppen abban a pillanatban léptem be a hivatalos helyiségbe, mikor a főkapitány vallatta a leányt.

– Hogy hivják? kérdé, kis lábaitól szép szőke hajáig végigmérve a leány remegő testét. – A leány nem felelt; lehajtotta fejét s a földre nézett.

– Hogy hivják? kérdé – még egyszer, de most már ugyancsak keményen.

A leány halgatott.

– Irnok ur – mondá percznyi szünet után kapitányom – üljön asztalához. Jegyzőkönyvet fogunk felvenni. Irjon!

Kezembe fogtam a tollat. A kapitány diktált:

– Január hatodikán – a ballai vasuti állomáson, a ballai rendőrség által egy leány – 17–18 év között – tartóztattatott le; sem a tovább utazásra nem lévén költsége, sem igazolni nem tudván ama czélt, mely miatt Balára érkezett. A főkapitányi hivatal által személye iránt kikérdeztetvén, minden felvilágositást megtagadott s igy hovatolonczoztatása ügyében mit sem lehetett tenni. – Készen van?

– Igen.

– Most pedig megfogja motozni a leányzót, mert nem lehessen tudni…

Közeledtem a leányhoz! Némi kiváncsisággal, de hidegen, nem most teljesitettem először ilyen szolgálatot.

A leány sirva fakadt.

– A sirás nem használ semmit! – mondá a kapitány, a ki régebben – mint annyi vidéki kartársa – mészáros volt. – Sirni sirhat mindenki… Irnok ur, teljesitse kötelességét!

Gyengéden megfogtam a leány kezét:

– Lássa, kisasszony, jobb lesz ha szépen megmondja a nevét s azt hogy hová való.

Válasz helyett a leány fölemelte rám hidegvette finom kis kezét – mindjárt észrevettem, hogy finom és kicsiny – és kipirulva a düh és sirástól, kiáltá:

– Ugy nyuljon hozzám, hogy kikaparom mind a két szemét!..

– Hohó! kiáltott fel a kapitány jó kedvvel. A kisasszonynak nem tetszik a fiatal ember, no, majd én!

És a kapitány ur – régi mesterségéből reá maradt ügyességgel – egyszerre csak derékon kapta a leányt; egy pillanat alatt lefegyverezte körmeit, – vastag karja alá szoritván a leány gyönge karját – s mig a bőszült kis teremtés harapásától védte puffadt arczát, reám kiáltott.

A leány harapott, rugott, sikoltott, a mig erejében volt, de csakhamar elhalt az én kapitányom erős karjai között s félájultan, a tehetetlen dühtől halotthalványra válva, lihegett.

– Most motozza meg! szólt hozzám a kapitány, kit mulattatni látszott ez a kis testgyakorlat.

Haboztam. Féluras ruhájában, kibomlott szöszke hajával, ártatlan kifejezésü kis arczával, gyöngéd tagjaival oly igéző volt ez a dühösen küzdő, majd elkinzott madárként gyáva leány, hogy szivesen hittem minden büntől, vétségtől mentnek. Aztán nagy szürke szemeit is olyan kérőleg vetette felém, hogy nem tudtam engedelmeskedni a parancsnak.

– Nem, kapitány ur, nebántsuk! Nem olyan leány ez… Valami családi tragédia. A mostoha anyja kiüldözte, teszem fel, ugy-e, kisasszony?

A lány nemet intett fejével.

– Hát akkor mondja meg szépen, hogy hivják?

– Muzslai Eszter! – rebegte alig hallható hangon a «bűnös».

A kapitány kibocsátotta karjaiból:

– No lássa, kár volt mindjárt nem igy kezdeni! – Hová való?

Mindent elmondok! szólt hirtelen elhatározással a leány. – Mindent elmondok, tegyenek velem, a mit akarnak, zárjanak be, de többé nem akarok… haza menni! Ne küldjenek haza! fordult hozzám s rimánkodva – édesen – tette össze picziny kezeit.

Aztán lassan, lassan mindent kivallott. Szenvedélyes szavain meg volt az igazság bélyege.

Igy hazudni még a nők sem tudnak.

Huszonkét éves voltam (Ugy-e most jó harminczasnak látszom, pedig korántsem vagyok annyi.) De hát akkor nem is akartam volna többnek látszani.

Lélekzetemet visszafojtva hallgattam a mit Muzslai Eszter csalódásáról, égető szégyenéről beszél:

… Pesten laktunk… A néném és én. A néném «probir-mamzell» a váczi utczában, sokat keres… Engem nem engedett munkára menni. Ő már idős, szabadra jöhet, járhat a váczi utczán is… Szoba-urat is tartottunk. Gyorsan változtak, én otthon voltam s ők udvaroltak. Tisztogattam rájok, meghallgattam őket, de nem sokat törődtem velök… Hanem egy… A mikor kivette a szobát, a mint megszólitott: «kiadó a szoba, kisasszony»…

Eszter szavait itt ez egyszerü köznapi szavaknál fuldokló zokogás fojtotta el. Majd abbanhagyott a roham s a leány csendesen zokogott. Egy kicsinykét sirt még, de végre is kiapadtak könyei és majdnem rideg apathiával beszélt tovább. Elbeszélte élete történetét, egész ama pontig, hol a ballai redőrök, mint «faczér» leányt a vasuti állomásnál letartóztatták.

– A szoba-urat – azt az utolsót – Pálnak hivták. (Eszter elhallgatta a vezetéknevét.) Pesten készült a birói pályára. Barna volt és magas. (Eszter kicsiny és szöszke, mint a hamvas fehér gohér.) Megszerették egymást, Pál egy napon pakolni kezdett, hivta Esztert, hogy segitsen. «Megyek haza, haza kell mennem», mondá. «Vigy el!» könyörgött a leány. Pál gyorsan határozott – elvitte. Szöktek együtt. Eszter nem szólt a testvérének, hogy elmegy s Pál nem irt az apjának, hogy leányt visz haza. Két napig utaztak. (Közben kiszálltak valami kis városban – pihenni.) Végre ide értek Ballára. Pál apja közel lakik ide, valami faluban – kocsit küldött fia elébe. Pál megcsókolta még egyszer – hányadik csók lehetett – Esztert s igy szólt hozzá: «Én megyek előre, előkészitem apámat s délre itt leszek érted! – Mégsem lehet ajtóstól a házba rohanni… Te addig szépen megvársz itt a váróteremben!»

Muzslai Eszter várt délig. Pál nem jött. Estig várt: Pál késett. Egy iszonytató éjjel ott virasztott végig magányosan… Reggel lett – nem jött érte senki. Gyalog akart megindulni Pál hazája felé. Az éhség és izgatottság okozta szenvedés és gyengeség elvették lábának erejét. Várt. Nem jött senki mig végre a rendőröknek feltünt és letartóztatták.

… Itt vagyok. Mit tesznek velem? Bezárnak, börtönbe vetnek? Ez lesz a legjobb… Oh, ha joguk volna azt cselekedni velem, a mire magam nem vagyok képes: megölni… megölni!

Égető szégyenérzettel födte el orczáját, ajka vonaglott, egész kis teste remegett a vágytól: megsemmisülni!

Néztem, belétapadtam szememmel, szivemmel egész mindenemmel. Megmagyarázhatlan gyengeség és végtelen erő futott át rajtam. A részvét, a szerelem.

Odaléptem a leányhoz, ki még mindig ismételte végső szavait:

– Megölni… megölni…

– Nem megölni! Meghalni sem! – szóltam lelkesülten, megfogva kezét s ő nem vonta el azt, csak csodálkozva nézett rám nedves, fényes szürke szemeivel.

– Meghalni, nem! Hisz ön nem tett semmi rosszat: szeretett – csalódott. Nincs abban bün. S ha hiszi, hogy el tudja feledni e csalódást, ki tudja törülni emlékéből élete e részét – ugy én ismerek olyan férfiut, ki szintén elfeledi e multat, mint valami rossz álmot… – Muzslai Eszter, az én kezem tiszta s ez a tiszta kéz méltónak találja, hogy az öné után nyuljon. Akarja-e, hogy e két kéz örökre egymásra fogódzék, akar-e az én feleségem lenni?

Eszter izgatottan szoritotta meg kezemet. Én azonban hangos választ szerettem volna.

– Akar-e?

– Akarok…! suttogá végre a leány.

– Tudod-e, öcsém – szólalt meg ekkor a főnököm, ki eddig csodálkozva hallgatott – tudod-e, hogy én nős irnokot nem türök magam mellett…?

– Tudom. És mégis elvettem a leányt…

– Én is ugy tettem volna! – vágott közbe az «alispán fiu».

– Helyesen tette! szólt a korcsmáros és leánya.

– Majd megválik, hogy ugy-e! szólt keserüen az elbeszélő, a ki ugy beszélt, mintha már le is irta volna valamikor ezt a történetet. Tisztába volt az egésszel, részletezett mint valami iró. Csináltság és közvetlenség váltakozott előadásában. De mégis, mintha igazat beszélt volna…

– Helyes, helyes! ismételte a közönség.

– Majd elválik… Mindenekfölött azonban, bort a poharamba. Mert ez a kis itóka, végre is ér annyit, mint egy szép asszony szerelme – és egy vak ló, szőröstől-bőröstől összevéve!

II

– Május huszonkettedike volt – folytatá beszédét a fináncz, megtörülvén a bor után szép szőke bajuszát. – Május huszonkettedikén ép harmadhónapos házas voltam. Nagyon is meleg volt ez májusi napnak és én nem tudtam dolgozni. (Elfeledtem mondani, hogy csakugyan ott kellett hagynom a kapitányságot, de azonnal kineveztek irnoknak a törvényszékhez. Közel hatszász forint az akczidencziákkal együtt.) Forgattam kezemben a tollat egyre, néztem a papirost, de a dolog sehogy sem ment. Valami terjedelmes végzést adott ide lemásolni az ujonnan kinevezett jegyzőnk, Farkas Pali. A mint behozta, maga hozta be, kétszer is a lelkemre kötötte: «Plank ur, ennek ma öt óráig okvetetlen készen kell lenni. Nagyon fontos, csak magára merem bizni. Fogjon hozzá s meg se álljon addig, mig készen nem lesz… Hatig készen lesz vele».

Délutáni három felé járt az idő s én még egy sort sem irtam. Mindössze harmadhónapos házas voltam akkor s nagyon szerettük egymást a feleségemmel. Olyan nehezen eresztett el aznap délután. A nyakamba csimpeszkedett még a kapuban is és mondá:

– Ádám, ha nem lesz dolgod, jer haza…

– Dehogy jöhetek, édes, annyi a munka! – mondok.

Most azonban, sürgős dolgaim daczára, utoljára is elhatároztam, hogy haza megyek, haza kell mennem, ha az izgatottság s a hirtelen feltörő szenvedélytől nem akarok megőrülni. Zsebembe tettem a sürgős végzést – majd lemásolom otthon – s hazafelé indultam.

Künn laktunk a maklári hóstyan, egy kis zsellérházban, egyedül. Két bejárat volt a portánkra: egyik az utczai kapun, a másik meg a patak partjára nyiló kertajtón. Az utóbbi bejáratot könnyebben értem el, arra mentem. Be volt zárva. A garád azonban alacsony volt, a kert puha és homokos, átvetettem rajta magamat.

Május volt, buján nőtt minden a patakparti kertben. Frissen sarjadt lombok zugtak, most született s ujra kelt bogár-nép zsongott: lépteim neszét elnyelték. S a kifüvezett uton mintha selyembársonyon jártam volna.

Az, hogy nem hallom lépteim neszét, egy furcsa gondolatot érlelt meg bennem: meglepem feleségemet. Zajtalanul háta mögé kerülök, a mint teljes kényelemben, öltözék nélkül, a kereveten hűtözik; félkezemmel befogom szemeit s a másikkal megölelem. Soha még ilyen élvezettel nem számitottam ölelésre.

S csakugyan megtettem, a mit elhatároztam, megleptem a feleségemet. A konyhaajtóhoz kulcsom volt, nesztelenül nyitottam ki – még az udvaron levetettem czipőmet – és zajtalanul a szobaajtóhoz léptem.

Idegen hang ütötte meg fülemet, idegen hang, melyet egy pillanatra elnyomott vérem hirtelen felzajló zugása.

Kiáltani akartam, de valami ösztön nem engedett, összeszoritotta tüdőmet. Reszketve nyomtam oda verejtéktől csuronviz fejemet az ajtóhoz. Hallgatóztam.

Az idegen hangot a Farkas Pálénak, ujonnan kinevezett jegyzőnkének ismertem fel, pedig nagyon is halkan, majdnem sziszegve beszélt:

– Bocsáss meg, Eszter, meg kell bocsátanod, ha megtudod, mi történt. Mikor magadra hagytalak, itt a vasuti állomáson, s elmentem apámat előkésziteni, hogy feleséget visszek a házhoz, már akkor sulyos betegség üszke emésztett. Nem szóltam neked, azt hittem, hogy muló, de nem volt az. Ájultan vitt haza a kocsi, otthon lefektettek. Két hétig feküdtem öntudatlanul, álmaim sem voltak, csak egyszer rólad. Mikor valamennyire felocsudtam, rólad kezdtem beszélni otthon, hogy keressenek fel, hogy hozzanak hozzám. Azt hitték, hogy lázban beszélek s elcsititottak, igértek mindent. Mindegyre vártalak, de nem jöttél. Végre fellábadtam, időközben megkaptam kinevezésemet ide, eljöttem s igy kellett téged feltalálnom. A más méltatlan karjában… Nem az enyém, nem az enyém!

Egy pillanatnyi szünet következett. S e pillanat alatt keresztül villámlott agyamon a kérdés, mit fog felelni Eszter? Azt fogja-e felelni, a mit felelnie kell: «Másé lettem, azé, a ki megmentett a gyalázattól, a ki imád, bár mindent tud, a kinek Istennél többel tartozom, de a kit szeretek is!»

Nem azt felelte, hanem igy szólt:

– Másé vagyok a törvény előtt, de mit nekem a törvény… Másé lettem – s a tied maradtam, a tied vagyok!

És nyakába borult, megölelte egyszer körülölelte, összecsókolta, oh, de hányszor, hányszor! S én tönkresujtva éreztem e csókokat, de nem kéjét, hanem annyi fájdalmat, a mennyi kéjt nyujthatott – végtelent!

Egy házikalapács volt, a mit a konyhában leltem, azzal rontottam a szobába.

– Térdre! – orditottam feléjök.

Az asszony térdre rogyott. Farkas Pál azonban az ablak felé menekült. A hazug, a csábitó, a kéjencz!

Bezuzta az ablakot s azon át akart elszökni. Lehuztam az ablakfáról s össze-vissza vertem a képét kezemmel, aztán eleresztettem; ő átvetette magát az ablakon, én meg az asszony mellé rogytam…

Plank Ádám, a fináncz, arcza eltorzult. Mintha ujra érezte volna e jelenet sulyát.

– Bort, bort! kiáltá. Ég, száraz a torkom.

A korcsmáros ujra bort hozott.

– Kár volt azt a nőszemélyt elvenni, mindjárt meglátszott az elején, hogy nem jóféle? mondá, miközben töltött.

– Csak házileányt vegyen el az ember. Én mindig… én soha se vennék el mást… szólt az alispán fiu.

– Haj, haj! Romlik a világ! nyilatkozott az ex-káplár.

– Romlott biz az egy kicsit! mondá az elbeszélő.

III

Ivott, aztán folytatá:

– Esztert nem üztem el, nem öltem meg. Ugy szerettem, hogy kimentettem magam előtt. Ő meg teljes bünbánást mutatott és örök hűséget igért. Utoljára még én kezdtem őt sajnálni…

Hisz nem történt semmi. A csábitó óriás volt, mint ördög s Eszter gyenge volt, mint – angyal. Ez az egész, más semmi sem történt.

Ha csak az nem történt, hogy a törvényszéktől el kellett mennem. Farkas Pál, a kit megütöttem, kihítt párbajra. Két megyebeli urat kértem fel segédemül. Nem voltak ugyan barátaim – nekem nem volt barátom párbaj-segédnek való – de becsületes embereknek látszottak.

A kőporosi erdőben álltunk szemben egymással. Az első lövés joga enyém volt. Élni akartam vele, meg akartam ölni. Izgatottam vártam, hogy tölti egyik segédem pisztolyomat.

– Plank ur, ön bizalmatlan, ezt nem érdemeljük, mondá az egyik segéd s kezembe adta a pisztolyt.

Megvizsgáltam – a cső egészen tele volt puskaporral; két lépésről sem lehet igy találni ezzel. Visszaadtam a fegyvert:

– Tévedés, urak. Én nem akarok tréfálni, nem jöttem játszani ide; én ölni vagy halni akarok.

– Jó – mondá az egyik segéd s ujra töltött.

Ránéztem s aztán az ellenfél segédeire vetettem tekintetemet s láttam, a mint összemosolyogtak. Összejátszottak. Hallgattam s átvettem a fegyvert, de megvizsgáltam ujra.

Nem volt benne golyó.

– Eh! önök gazemberek! kiáltottam fel s ellenfelemhez suhintottam teljes erőmből az egész fegyvert.

A nyakán érte: Farkas Pál összerogyott.

Én rólam meg egy becsületbiróság kijelentette, hogy lovagiatlan ember vagyok. A törvényszéken a legutolsó dijnok se szólt hozzám.