Kitabı oku: «Rejtelmek (1. kötet)»

Szerelmes halottak

I

Nem volt vérem, ennyi az egész. De annyira nem volt, hogy az orvosok nem értették, hogyan élhetek tovább, ellenére az ő hypotheziseiknek és a közönséges gyakorlatnak. Valóban, csakis az asszonyoknál fordul elő hasonló állapot, a mikor a titokzatos piros nedv ismeretlen okból és láthatatlan módon elhagyja a test sok ezer csatornáját. Minden erő elvész, enni nem lehet többé, a sziv szinte eláll és az orvos literszámra löveli be a sós vizet az elszáradt asszony tetemébe. Sós viz! Ez az egyedüli táplálék, ez az élet, ez a lélek! És a sziv egyszerre megmozdul.

Mi helyettesitette nálam a sós vizet, nem tudom. Talán a nap, a melyért fölbotorkáltam a várbeli bástyára. De tél volt és a nappal ritkán esett találkozásom. Egyáltalán igen komor, kivételes és elrémitő tél volt tavaly. Azaz az én állapotom volt ilyen kivételes és megdöbbentő.

Jó lesz végre tisztában lenni, hogy is volt csak. Annyi bizonyos, hogy ez az idő rám nézve elveszett az aktiv életből. Vér nélkül, mint egy árnyék járkáltam az emberek között. Novemberben lettem beteg és ettől fogvást nem ettem és nem nevettem. Nem nevettem, ez az a mi fontos! Gyászoltam magamat. Az emberek is elkomorodtak, ha rám néztek. Igyekeztek lerázni a nyakukról, mintha testi fájdalmat okoztam volna nekik, elforditották rólam a tekintetüket. A legnagyobb mértékben kellemetlen voltam nekik, mint egy megelevenedett, közöttük járó, izgága reklámja a halálnak… Azonfelül leszámoltak velem. (Megvallom, én is ily hamar szoktam leszámolni elbetegesedett embertársaimmal.) Nem árthattam és nem használhattam többé nekik. Az iró nem várhatott tőlem magasztaló kritikát, a szerkesztő szép regényeket, a szinész pompás szerepet, a potyabarát apró kölcsönöket. Szóval: a barátaim szántak, az ellenségeim nem vettek észre többé. Legfeljebb egyik-másik tisztelt meg bucsuzóra egy nem gyengédtelen hátbaütéssel.

Mindez semmi. De nekem ugy tetszik, mintha a gyermekeim is elidegenedtek volna tőlem abban az időben. A két kis porontyom! Mintha féltek volna tőlem, mintha elvesztették volna a kedvüket hozzám. Igaz, hogy nem játszottam velük, nem mosolyogtam rájuk, nem hoztam nekik semmit, nem mertem megcsókolni őket, nehogy a bennem duló ismeretlen baj rájuk ragadjon.

Mindezt ma értem nagyon. Akkoriban nagyon fájtak ezek a dolgok és nagy lelki erőm lehetett, hogy nem látszottam szentimentálisnak. Igaz, hogy legelsőbben is fakó testem, elszürkült lelkem minden részét át meg átjárta a halálos gyülölség. Öldöklő gyülölség lakozott bennem: ugy lehet, ebből táplálkoztam.

Emlékeztem mindazokra, a kik régen megbántottak és a kik iránt szivem már régen megenyhült. Most ujra gyülöltem őket és a sértések, a megalázások most jobban fájtak, mint mikor frissek valának.

Ölni, ölni, ölni! Dőljön előttem a vér, a melyből bennem nincs egy csepp sem. Emlékeztem egy urra, a ki három év előtt kétszer lőtt rám egy ostoba párviadalban. Vadászidény volt, hó. Ugy vett czélba, mint egy vad madarat, vagy mint egy semmi áron nem apportirozó kutyát. A golyók elfütyültek a nyakam mellett. Aztán én lőttem: föl a levegőbe.

Eldobtam a pisztolyt:

– Kár lenne ezért a szép szál legényért!

Most, három esztendő után, egész éjszakákon át ettem magamat.

«Mért lett volna érte kár? Mért nem lőttél rá? Hát ha ő lőtt volna meg téged? Ő nem sajnált, czélba vett, mint egy kutyát!»

Láttam kegyetlen, a vadász-szenvedélytől szinte ragyogó arczát és az elkésett dühtől összeszoritottam markomat; oh – ha most vezényelnének: egy, kettő, három!

Kisiklott a körmeim közül, örökre. Dehogy is örökre, elhatároztam, hogy ujra szembeállok összes régi ellenfeleimmel. Megverekedem akár az egész világgal. És a kardot se tudtam a kezembe fogni, tényleg nem birtam kivágni öt moulinetot. Elmémben, képzeletemben akár – akár ötezret is. Láttam, hogy nincs jártányi erőm sem és elszabadult lovakat szerettem volna megfékezni, kihajigálni egy egész korcsmát.

És még csak nem is mosolyogtam magamon. A józanság olyan kis mértékre redukálódott bennem, hogy meg se döbbentem e roppant ellentéteken, a melyek való egyéniségemből kiforgattak egészen.

Igy esett aztán, hogy bár bizonyos voltam kora halálomban, ámbár ugy éreztem, hogy már is meg vagyok halva, mégis: teli, de teli voltam forró szerelmi vágygyal és egész lényemet állandóan teleárasztotta és megfeszitette egy fenséges, szinte tragikus hit, az, hogy egy nagy, nagy, soha még nem érzett, uj, a szivek világtörténetében egyedül álló szerelem előtt állok.

II

Kopottan, csaknem rongyosan ténferegtem az utczákon. A tél elején belevettem magam egy ruhába és hónapokon át megmaradtam abban. Ezzel egyébként évek óta igy vagyok: Csak nyáron, tavaszszal és őszszel tartom érdemesnek, hogy az ember csinositsa magát. Télen okosabb bebujni egy nagy télikabátba, de ugy bebujni, hogy csak az orrod lássék ki. Én legalább igy cselekedtem. Igy jelentem meg a szinházakban, a szerkesztőségekben, az utczán. (Ismerősöket, rokonokat nem látogattam meg az egész évad alatt.)

Arról még nem is beszéltem, hogy a munkától minden kedvem elment. Nem csináltam semmit; őgyelegtem és azzal foglalkoztam, hogy az asszonyokat néztem és tápláltam magamban az eljövendő nagy szerelem hitét.

Ki lesz az a lány? Hol fogom meglátni? Nem te vagy-e, fekete ruhás leány, egy fejjel magasabb, mint az utczán járó társaid, gőgös és kopott, sötét leány? Messziről láttam, jön egy régies landauer, a hó két női arczot világit meg benne. Az egyik vajjon nem ő-e? Szivdobogva vártam, a mig elrobogott mellettem a kocsi, de a hölgyek arczát nem láthattam, nem felém forditották a fejeiket. Pedig, hátha az egyik mégis az volt. Az, az! Még nem is ismertem és már mostan is csaknem őrültté tett. Kínzott a zárkózottságával, gyötrött a szelidségével, megölt a szenvedélyességével. Csókoltam a lábait és féltettem; egy trónt csináltattam neki jegesmedve gereznájából és aranyozott szandálfából, de egyszersmind kegyetlen voltam hozzá. A karaktere készen volt a lelkemben, szerelmünk története máris folyt, vele éltem már: és nem volt még sehol.

És nem volt egy asszony az egész városban, a ki bár csak egy kiváncsi tekintetet vetett volna rám.

Nem vettek észre, vagy ha megláttak, szánakozó, még inkább boszankodó tekintetet vetettek reám. Egyik-másik meg is rémült tőlem és a jól táplált arczokon láttam a borzongó érzést:

– Ez engem akar. Ez a halálra vált, ez a hideg váz, ez az elszáradt zsidó! Meghalnék, ha hozzám érne, fujj!

Az energikusabb hölgyek meg valósággal dühösek voltak rám a mohó, beteg tüzben égő, ruhájukat leperzselő tekintetemért:

– Hát ez mit akar, mért nem megy haza, mért nem fekszik le, mért eresztik az ilyeneket az utczákra, mért nem hal meg az ilyen?

Meghalni! A mikor soha még igy nem értettem az életet, a mikor rettentő szépsége és mélysége világosan áll a lelkem előtt. Meghalni! De a mikor nincs semmi bajom, csak vérem nincs, csupán a testem vesztette el életképességét, de a mi embert emberré tesz, a képesség és vágy a szerelemre, oly hullámokat ver bennem, oly hatalmasakat, oly fenségeseket, oh, ha látnák.

Találtam valami szegény kis kokottra. Oly nyomorult volt a lapos kis buta fejével. Udvaroltam neki; kinevetett:

– No ugyan te szépen tönkre tetted magad. Hol, kivel?

Nem volt rossz leány, szeretett volna ápolni, gyógyfürdőket ajánlgatott.

Látni se akartam többé. Nála még az a hatalmas szinésznő is szimpatikusabb volt, a ki, mikor elébe járultam, ajkbigygyesztve nézett végig, mintha azt mondotta volna:

– No, ezen ugyan nem lehet többé tönkretenni semmit!

El vagyok hát itélve végkép! Néha magam is elhittem ezt, és egyszer – mért tagadnám el – kétségbeesetten, dühösen sirtam. Igy kell hát elmulnom nap nélkül, szerelem nélkül, semmivé lenni, mint egy hójegecz, a szürke, fagyos, vigasztalan télben!

III

A mi fentartott, a mi éltetett: egy kedves, kis fekete leányfej volt. Annak a leánynak az arcza, a kiről biztosan tudom, hogy szeretett. Csaknem egy évtized mult el azóta, a mióta elváltunk. Tiz esztendeje, hogy megirtam neki: nem szeretem többé, menjen férjhez. És itt a levele – rajta a megőrzött boritékán a nyolczszáznyolczvankettes postai bélyeg. – «Jól van; hát én sem. És ugy fogok cselekedni, a mint mondta!» Jól emlékszem még, hogy akkoriban sem tudtam egész világosan, mért szakitottam el magamat tőle: azért-e, mert szerelmünk már elérett, ellanyhult, vagy mert beláttam végre, mily botor dolog abban reménykedni, hogy valaha egymáséi legyünk. Ugyszólván egyidősek voltunk és a családalapitásra egyéb alapom nem volt, mint az édes, közös tőke: a reménység. Elváltunk, nem haltunk bele. De vajjon lehet-e elválni az első szerelem tárgyától, elválasztott-e bennünket az ő férje, gyermekei, a nagy távolság? (Drezdába vitték; ő kivánkozott messze, messze!) Ostobaság azt hinni, hogy elválni lehet azoknak, a kik évekig voltak egyek abban az időben, a mikor dicsőséges, szép állatja az istennek: az ember, fiatalságának erejével be bir törni az egymás lelkébe, az egyik kedve szerint átadja magát a másiknak, összeforr örökre és változhatatlanul.

Tiz éve nem láttam már azt, a kivel – a közbeeső szerelmek daczára – még mindig éreztem a szoros összetartozandóságot. Hát ő vajjon érzi-e? Bizonyos, hogy ugy van mint én, kétségtelen, hogy csak szólanom kellene neki:

– Eljöttem érted, jer!

Jönne utánam, velem.

És neki is csak meg kellene jelennie hátam mögött, barna kezecskéjét a vállamra kellene értetnie csak:

– Jer velem, eleget voltam már nélküled! Jere!

Mennék minden gondolkozás nélkül; hisz ez oly természetes. De mért is nem keressük fel egymást. Egyszer-egyszer már indultam volna feléje. De észre tértem, elmosolyodtam, maradtam.

Hisz ő, a hol van: ott nincs többé. Itt van körülöttem, a levegőben, bennem, abban a reménységben, mely egy ily nagy szerelemmel biztat. De itt van ő maga is, az alakja, az arcza, a járása; ő egészen. Egészséges koromban is találkoztam vele, egy hozzája megszólalásig hasonló másával, nem egyszer. Leányokkal, a kik épp abban a korban lehettek, mint a milyenben ő volt, a mikor elváltunk és utoljára láttuk egymást. Már messziről és leginkább az utczán láttam meg e hasonmásait, a kik száz ember közül kikeresve engem, reám néztek, szerelemmel, barátsággal, olvadó érzéssel.

Soha, valami nagy szerencsém nem volt a leányok körül, sokáig és kitartóan kellett hizelegnem nekik, mig bizalommal, érdeklődéssel, vagy szerelemmel tették a kezüket a kezembe, és ezek, a kik ő hozzája voltak hasonlatosak, a kik egy-egy pillanatra csalódásba is ejtettek, hogy bennök igazán őt látom viszont: ugyszólván a karjaimba hulltak az első pillanatra.

Amig vérem vala, nem sokat törődtem ezzel a büvös problémával, de tavaly télen minduntalan ez a kérdés suttogott előttem, magános sétáimban egyre csak igy szóltam magamhoz:

«Mi az igazság? Mennyire képzelődöm és mi ebben az igazság?»

Nem, ebben az egyben nem képzelődtem. Igaz volt, ugy volt. Szánalmat keltve, csaknem megvetve bolyongtam a tarka asszonytársaságban és az irántam közönyös tömegből egyszerre kivált egy kis fekete fej. Ez hosszu, hamarosan szegre hajló, egy kissé összehuzott barna szemeivel figyelmesen, édesen, szerelmesen nézett reám. Hivott, vont a tekintetével, s hosszu, meggypiros ajkai reszkettek, beszélni akart volna hozzám, kiáltani a távolból, de nem lehetett neki, hiszen ugy váltunk el, hogy ne találkozzunk többé soha. És mégis, jó isten, nem kápráznak-e a szemeim, a kezével is, mint egy gyerek, ugy hiv!

Nem mertem hozzájuk közel menni, hát ha csakugyan ő? De hisz tiz év mult el azóta és ezek itt: hasonmásai tiz év előtt. Azóta mi lett ő belőle!

Egyszer még se birtam ellentállni, a szinházban, az erkélyen ült, onnan keresett ki engem. Fölsettenkedtem hozzá, egészen közel melléje.

Megszólalt, beszélt a szomszédjához. Ez a hang nem volt az övé soha. Egyébként ő volt egészen, még a ruhája is.

Még mindig kiváncsian nézett reám, de egyszerre elszomorodott ő is, csalódott bennem? Kinek vélt? Miben csalódott?

IV

Februáriusban oly komor lett az idő, mint egy szivtelen aggastyán. Nem mosolygott többé, egy pillanatra sem, a napot nem láttam többé. Oly mértékü fázékonyság vett erőt rajtam, hogy hiába ültem a meleg kályha mellé: dideregtem. Szinte óhajtottam a lázt, az fölmelegitene egy kissé.

El innen, el! Egyszerre őrült félelem fogott el, hogy most halok meg, ebben a vigasztalan, zord hidegségben. Ilyen esztelenség! Ha hihettem volna, hogy meleg homok, napsütötte göröngy, vidám gyepágy borulna rám: oly szives örömest fektettem volna fejemet örök álomra. De igy szabadulni, minden áron szabadulni akartam az örök álom elől.

Szöktem a haláltól és hittem, hogy megszökhetek. Ha napfényre találok, az megvált. Elindultam hát utra, délszakra a napsugár után.

A tengeri hajón kilestem a kabin ablakán és láttam mosolyogni a hullámokat, mint valami szörnyet. Nápolylyal egy irányban járhattunk már, de azért hideg volt, a takaró alatt is vaczogott a fogunk.

Éjjel is köd borult az Amphitritére. A kürtök mindegyre bugtak, nehogy valami más tengeri szörny belénk ütődjék, vagy mi bele vágódjunk abba. És bőgtek a hajó istállójában a holnapi ebédre szánt tehenek. Csak a sirályok kisérnek bennünket nesztelen szárnycsattogással, jönnek velünk Trieszttől folyvást; hová, minek?

Egy nap és egy éjjel tartott ez az éjszaka. Nem maradt senki lábon az utasok közül; betegek, tehetetlenek lettünk mindannyian, mint kis halak egy nagy halban, gyomrában az exotikus hajónak. És hiába hallottam, hogy elromlott a gép, hiába késtünk már második napja: nem volt annyi erőm, hogy föltápászkodjam megnézni, mi a baj? A kameriérek rémhireket suttogtak a folyosón, a hajó óraszám állott és a mikor megmozdult, olyan volt, mintha sülyednénk.

Hát sülyedünk, gondoltam magamban és nem gondoltam semmi egyebet. Morfiumtól elkábitott fejemben nem sokkal több öntudat vibrálhatott, mint egy szárazra dobott haléban. És ugy amint ez, szárazra kerülvén, egy homályos, de erős vágyakozással lehet teli a viz után, ugy szomjazott bennem egy kábult valami egy darabka napos földért. Ámbár kissé homályosan emlékeztem már az egészre és amikor a köd a tenger egyetlen dühös mozgására eloszolván, hirtelen kikötöttünk: azt hittem tündérországban vagyok, pedig csak Palermo volt, a hová megérkeztünk.

Délelőtt aludtam, nyugodtan, édesdeden. Délután elmentem egy – bálba.

«Ballo di bambini!» hirdették mindenfelől sárga falragaszok. És csakugyan voltak gyermekek is a rengeteg fa-szállában. De sokkal több volt az asszony, minden kis gyerekre legalább három mama is jutott. Ez a természeti csoda volt a legelső, amely megvillant szemem előtt, aztán legalább egy pillanatig – hogy ne hazudjak – nem láttam semmit.

Ugy két, háromszáz szép asszony ült szorosan egymás mellett, sőt voltak egész sorok, ahol tiz-tizenöt, szinte egyforma szépség foglalt helyet. Mintha testvérek volnának, pedig nem is szólnak egymáshoz, pedig nem is ismerik egymást. De nem két család-e az egész kör? Az aczélszürke szemüek családja az egyik, a fekete szemüeké a másik.

Láttam itt szempárokat, melyekben nem egy lélek, de egy egész korszak története tükröződik. Például a lovagkor története és magyarázata. Málta, a lovagok fészke, közel van ide és egyetlen egy tekintet pillanatra való fölvillanásában világos előttem: Szűz Mária szépséges legendája.

A Madonna, a ki bűn nélkül fogamzott és fiat szült, testre is halhatatlant. Mi van ebben hihetetlen és ki kételkedik abban, hogy igy volt, nem másképp! Kár, hogy a hölgyek modern ruhában vannak. Milyenek lehetnének biborszegélyes hófehér ruhában? Olyan kosztümben, mint a hogy a kétezer éves görög hamvvedreken láttam őket. Mily könnyedek, mily vidámak, kigunyolják a kis terrakotta koporsót, a melyre rá vannak vésve. Kaczérkodnak a halállal.

Ezek az élők pedig nem kaczérkodnak velem, az élővel. De élek-e vajjon igazán?