Kitabı oku: «Válaszút előtt»
Tartalom
Impresszum 2
Kendőzetlen valóság 3
Előszó 4
I. Fejezet 5
II. Fejezet 8
III. Fejezet 14
IV. Fejezet 17
V. Fejezet 20
VI. Fejezet 26
VII. Fejezet 31
VIII. Fejezet 39
IX. Fejezet 46
X. Fejezet 52
XI. Fejezet 56
XII. Fejezet 63
XIII. Fejezet 68
XIV. Fejezet 75
Jó tanács! 81
Impresszum
Minden jog fenntartva a következőkre kiterjedően: film, rádió és televízió, fotomechanikus reprodukció, hangfelvételek, elektronikus média és újranyomtatás.
© 2022 novum publishing
ISBN Könyv: 978-3-99107-914-9
ISBN e-book: 978-3-99107-915-6
Lektor: Jablonszki Laura
Borítókép: Syda Productions | Dreamstime.com
Borítóterv, layout & szedés: novum publishing
Illusztráció: Bujtor Dorina
Kendőzetlen valóság
„Az igazság mindenkinek jár”
Előszó
Köszönöm neked, hogy lehetőséget adsz arra, hogy lehetőséget adjak neked a változásra. Arra, hogy lásd: másképp is történhet, másképp is csinálhatod, másképp is gondolhatod és legfőképp másképp is megélheted a számodra talán tragikus érzelmekben dús és iszonyatosan kirekesztő időszakokat az életedben. Amelyek igazából értünk vannak és értünk történnek. Vannak időszakok, amikor felül kell kerekedj minden gátlásodon, komfortodon és sérelmeden.
Előre!!!
Diktálja ezt az az apró, de mégis jelentős erővel bíró és érzelmekkel olykor túlcsorduló kis apróság a mellkasodban. Gondolj csak bele! Amikor talán minden hanyatlani látszik, akkor áll össze igazán a kép. Erős vagy, ki fogod bírni és célirányosan lépkedsz egyre feljebb, erős tudattal a képzeletbeli lépcsőfokaidon. „Sosem adom fel” a döntés a te kezedben van. A kérdés csak az, hogy hogyan dolgozol vele. Remélem, inspiráló lesz számodra ez a történet, amely igazából a tiéd is lehetne. Kellemes olvasást kívánok: hagyd, hogy a gondolatok szárnyakat növesszenek. Hidd el, mindenkinek van egy története. Lehet, hogy a tiéd nem éppen a legrosszabb sztori. Megoldás mindig van, csak kitartani kell megtanulni. Szürreális álmok, amelyek számodra elérhetetlennek tűnnek, pedig nem azok.
I. Fejezet
Hideg van, hangos a vekker: 6:17, ébrednem kellene már, de nincs kedvem: a nulladik órámnak már lőttek. Azt hiszem, ma nem megyek suliba. Kinyomom az ébresztőt, elfordulok a bal oldalamra, becsukom a szemem és sóhajtok egy nagyot. ÓÓÓ igen! Ez az a felettébb isteni, nyugalmas érzés, ami elönt, annyira jó a tak… Kopp-kopp-kopp.
– Zoé! Ébren vagy drágám? Kelj fel kicsim indulnom kell dolgozni. Gyerünk, suliba kell menned.
– Rendben anya, megyek már!
Nos igen. Én vagyok Zoé, egy átlagos középiskolás lány átlagos problémákkal, átlagos családdal. Anyukám a folyton-rád-töröm-az-ajtót-mindenhol mottóval. Apu, aki folyton csak helyesel anyukámnak, de mindig odabújhatok hozzá. Van egy szuper bátyám, Zac, aki mindig beárul anyának, ha valami olyat tettem, amit igazából ő is; csak szerinte én nem csinálhatom. Valamint az egész család cukorfalatkája: ő az én kiskutyám, Zokni. Így élünk: egy pici család egy pici otthonban.
De vége a családi nosztalgiának, mert megint el fogok késni a suliból. Természetesen töri órám lesz, és a tanár már megint igazolatlant fog beírni, ha elkésem az óra első 2 percéről. Mégis mi baj lehet? Eszek egy jó szendvicset a büfében. Elsőéves vagyok, tehát amúgy sem ismerek túl sok mindenkit, ráadásul gólyaavató hét van. Természetesen a legészbontóbb srácok ott vannak az utolsó évfolyamban, és tőlük még azt sem venném zokon, ha még több fokhagymával etetnének meg. Nem mellesleg ezért sem akartam bejönni, hiszen tegnap egy gerezd fokhagymát erőltettek le a torkomon. Valóban nagyon vicces volt, csak az íze még mindig a számban van. Ezekkel a gondolatokkal kavarogva a fejemben tekerem a kis bringámat a suli felé menet a fagyos éjszakától csillámló köves úton. Igazság szerint akármennyire is próbálok óvatos lenni, a téli kerékpározásaim nagy része mindig egy hatalmas eséssel végződnek. Ideértem. Becsengettek. Elkéstem. Hát nincs mit tenni, talán ezúttal megesik a töri faktos tanárnak a szíve és beenged az órámra. Sietve veszem a lépteket a folyosón, upsz… vagyis venném, ha a folyosón nem az igazgató beszélgetne. Mielőtt észrevett volna, berontottam a folyosóról a mosdóba, a szívem a torkomban dobog.
Jaj, most mi lesz? Biztos, hogy meglátott! És ha utánam jön, mi lesz?
Oldalra fordítom a fejem és meglátom a tükörben magam. Ez borzalmas, mégis hogy festhetek ennyire rosszul?! Már az sem érdekel, hogy mit gondol a diri! Jézusom Zoé! A ködös időtől – azt hiszem – az összes szemceruza a szemem alá folyt. Most úgy nézek ki, mint egy pápaszemes bagoly, aki sosem alszik, a hajam hát mintha a ’80-as évek dauer-csavaróival lett volna telerakva.
Ezt rendbe kell hoznom. Nyilván a töri órám ma is igazolatlan hiányzással zárul, de legalább ágról szakadt külsőmet egy kissé helyrepofozom
Máris jobb! Most már jöhet a szendvics. Gondosan elmajszolom a szendvicsem a büfé morzsás kis asztalánál, miközben kicsengetnek. A majonéz az arcomon arról árulkodik, hogy igazán jóllakam. Persze hogy nem gáz mindaddig a pillanatig, amíg az utamba nem kerül a kékeszöld szempár: nem szól, csak kedvesen néz rám.
Jesszus, elkaptam a tekintetem és sietősen felkaptam a hátizsákom, elszaladok az osztályom felé. Vajon ki lehet ő? Eddig sosem láttam. Tuti ő is felsőbb éves. Meg amúgyis: mit hiszek, egy ilyen kis szürke egér, mint én! Úgysem vett észre. Igazából biztos van barátnője.
Ahh, elkezdődött a biológia óránk és a fejemben csak ez a furcsa találkozás zakatol. Ki ő és a városban lakik egyáltalán? Na jó, engem abszolút nem érdekel az évelős növények szerkezete! Valaki elárulná, hogy a vendéglátáshoz ennek mégis mi köze van?
Igen… Bumm… Most már ezt is elárulhatom, hogy vendéglátást tanulok, bár sosem vonzott ez a szakirány és tartok is tőle. Biztosan meglesz ennek is a szépsége. Igazából kislányként mindig arról álmodoztam, hogy egyszer lesz egy csodaszép szalonom és mesterfodrász leszek. Már egész kicsiként sok elképzelésem volt az életemet illetően. Imádtam már kisiskolásként a barátnőim hajával bíbelődni: fonogatni, fésülgetni. Tudom, ebben a korban minden kislány ezt csinálja, de számomra ez más volt. Ebben tudtam elképzelni magam. Csak egyszerűen nem értem, hogyan sodródtam el egy teljesen azt abszolút nem megközelítő szakirányban. Életem első mérföldköve, a nagy kérdés. Mi leszek, ha nagy leszek? Ezért is jók igazán a gyermekévek! Imádtam azt a gondtalanságot: azt a problémamentes, kis életemet. Amikor a bátyámmal csak a házunk mögötti dombra jártunk el szánkózni, mennyit nevettünk és rengeteg csínyt megcsináltunk.
Anyu és apu rengeteget dolgozott akkoriban. Sokat voltunk egyedül, vagy éppen az iskolai táborban. Voltak jó és rossz időszakok az életükben. De ennek már vége: itt vannak a nehéz középiskolás évek: nagyobb elvárások, és ha kezdeni szeretnék valamit az életemmel, ideje volna elkezdeni komolyan tanulni. Ugyanis nem az erősségem a tanulás. Telik az idő nap nap után. Van, ami mégsem változik.
II. Fejezet
Fáradtan hullok be az ágyba, mégsem tudok aludni: zakatolnak a gondolatok a fejemben – mégis mit akarok?
Hoztam egy döntést. Az biztos, hogy nem akarok átlagosan élni és nem akarok nélkülözni. Látom, a szemem előtt van minden nap, hogy hogyan élünk. Sajnos nem azok a gyerekek vagyunk, akik megkapják a legdrágább cipőket és telefonokat. Anyuék fáradtan esnek haza és még fáradtabban mennek el dolgozni, így a szeretetre sok idő sajnos nem jutott. De nem szégyellem, viszont sajnálom azt, hogy most még nem változtathatok ezen: viszont mindenképp ez lebeg a szemem előtt.
Reggel ég a szemem: az ébredésnél álomba sírtam magam a tehetetlenség miatt. Segíteni akarok, de nem tudok. Most magamra kell összpontosítanom. Suliba be, suliból ki. Hála az égnek, a jegyeimen látom a javulást, de édesanyámék arcán nem őszinte a ragyogás. Valami hiányzik: valami szikra, én ezt nem értem. Hiszen minden megtettem. Szép eredménnyel büszkén vittem haza a bizonyítványomat. Valami mégis üres odabenn, és csak kérdem magamtól: mi lehet a gond?! Én mindent megtettem és elértem, amit kitűztem: végtére jöhetnek megint a forró nyári napok.
Szünet. A kedvenc időtöltésem a strandolás, szénné égés a napon. Szebbnél szebb felsőtestek vizslatása, ahogyan a stégről a vízbe szaltóznak. Néhány napig még élvezem is a pihenést, de valamiféle kitöltetlen, megmagyarázhatatlan űrt érzek.
Tudom!!!! Már nem érzem hasznosnak magam! Kellene valami, amivel kicsit szabadabbnak érezhetem maga.
Gondolkozz Zoé, gondolkozz.
Megvan. Dolgozni akarok, hiszen minden középsulis nyomja a melót a nyári szünetben – kivéve persze, ha nem a strandon van. Azt hiszem, megpróbálkozom vele. Hát magamhoz vettem néhány újságot és böngészni kerestem görcsösen az álláslehetőségek tömkelege között. Nem túl kedvező a kínálat. De hát mit mondhatnék: azt hiszem, ez nem kívánságműsor. A helyi húsüzembe keresnek nyári munkára feldolgozót. Mi baj lehet, legalább beleláthatok ebbe is.
Anyuéknak este elő is állok az ötlettel. Kopp-kopp. Anyu az. Kész a vacsoránk, leülünk enni és fúrja az oldalam a gondolat. Gyerünk, állj elő az ötleteddel: ne hezitálj tovább. Megszólalok:
– Anya, kérdezhetek valamit?
–Persze, kicsim!
– Mit gondolsz arról, ha a nyárra elmennék dolgozni? Legalább tudnék magamnak ruhákat venni és a tanszereimet is kifizethetném belőle! – könnybe lábadt szemmel néz rám.
– Kicsim, fiatal vagy még: élvezd a nyarat, de nemes gondolataid vannak… vacsorázz, mert elhűl.
– Nem akarok enni, dolgozni szeretnék! Nem akarom ezt tovább így megélni. Terveim vannak, álmaim. Attól, hogy dolgozom, miért ne szórakozhatnék úgy, mint a korombeli fiatalok?
– Rendben, kicsim… próbáld csak ki: nem egyszerű a kétkezi munka, majd meglátod.
Reggel az első utam oda vezet.
Szól az ébresztő. Izgatott vagyok: kipattanok az ágyból és hirtelen összekapom magam. Fáradtságnak semmi jele.
Kíváncsi vagyok.
Megérkezem a hatalmas gyár pakolójába. Mindenesetre a bringámat egy “Behajtani tilos!” táblához zárom. Mintha nem is én lennék, a biztonságiőr messziről sanda szemmel néz rám. Vajon ki lehet ez a kis szerencsecsomag? Finoman kopogok az iroda ajtaján. Egy kedves hang kiszól:
– Tessék!
Istenem, de izgulok! Remegő kézzel nyomom le a kilincset.
– Szép napot kívánok, állásinterjúra érkeztem! –Remeg a hangom. Ez minden volt, csak határozott nem.
– Fáradjon beljebb! Máris szólok Olivernek. Kis türelmet, legyen kedves!
Jézusom, minek jöttem én ide? Anyunak igaza volt! Túl komolytalan vagyok én még ehhez. Hát megérkezett, most már nem szaladhatok el végig kell csinálnom.
– Jó napot kívánok kedves! Oliver vagyok, kit tisztelhetek Önben, kisasszony?
– Szép napot! Zoé vagyok és a nyári munkára jelentkeznék.
Őszes haja az arcába lóg, szemüvege néha megcsillan az ablakon beszűrődő fénytől. Kézfogása erős és határozott. Az irodába lépve helyet kínál az asztalával szemben. Gyönyörű tölgyfából faragott különleges darab: sosem láttam még hozzá foghatót. Lazán a foteljába huppan velem szemben, flegmán kigombolja a zakója gombját és egyszerű könnyedséggel keresztbe teszi a lábát.
– Meséljen kedves! Mi szél fújta önt ide ilyen fiatalon?
– Dolgozni szeretnék. Tudja, a szüleim igen egyszerű. kis emberek és drágák a tanszereim, meg persze szeretnék ezt-azt megvenni magamnak.
– Nos értem, kedves… De tudja, ez nem egyszerű munka. Itt hideg van és nyers a hús, ilyen fiatal kis gyönge virágszálak nem bírják az efféle megterhelést: sem fizikummal, sem gyomorral.
– Kérem Uram, csak hadd próbáljam meg!
– Nem biztathatom Önt, kisasszony: vannak más jelentkezők. Felállt! Megvetőnek tűnő tekintete hidegen nézett le rám.
– Köszönjük, hogy ide fáradt kisasszony. Viszontlátásra!
Elkeseredetten állok fel az asztaltól; engem itt nem vettek komolyan.
Elballagok az ajtó felé, de a vállam fölött visszafordulok és megköszönöm, hogy ez a nagyon gazdag, de mégis szegény ember szánt rám a drága idejéből néhány percet. Alázattal és emelt fővel elköszönök.
– Viszontlátásra, Oliver Úr! Köszönöm, hogy meghallgatott.
Könnybe lábadt szemmel érek haza, hát ez volna a valóvilág?! Magamba roskadva nézek ki a fejemből. Nem érdekel; ez csak egy a sok közül, keresek egy másikat.
Csörög a telefonom, biztosan anyu az: kíváncsi, hogy sikerült az állásinterjúm. Szaladok a szobába a telefonért: meglepetten látom, hogy egy számomra idegen telefonszám villog a kijelzőjén.
Ki lehet az?
Felvegyem – ne vegyem!? Na jó, nem cicózok!
–Halló!
–Kisasszony, maga az? Oliver vagyok. – Igen, én vagyok az!
–Kisasszony. Kissé goromba voltam Önnel: ha szeretne a cégünknél tevékenykedni a nyáron, holnap reggel 8:30-kor fáradjon be, legyen kedves az irodámba, és mindent pontosan megbeszélünk.
–Mit is mondhatnék. Köszönöm, ott leszek!
–Rendben, akkor holnap.
–Igen, holnap.
–Viszonthallásra.
–Szép estét, Oliver Úr!
Jesszus pepi, mi történt?
Mitől változott meg a véleménye?!
Mit gondolhat most?! Úristenkém, munkát kaptam, életem első munkája! Jajj, nagyon izgulok.Mi lesz, ha elrontom?
Na jó, ezt most fejezd be, Zoé. Minden a legszuperebb lesz, végig fogod csinálni.
Lássuk csak: biztos nem lehet annyira nehéz, ez csak egy húsfeldolgozó. Igaza volt Olivernek, amikor azt mondta: ehhez gyomor kell. Hát igen, a reggelizések mostanság kimaradnak és ez a szag igazán gyomorforgató, de tudom, mi a célom és megmutatom anyunak, hogy sokkal több bennem a kurázsi, mint ahogyan azt hiszi. Sok és nehéz, de megéri. Igazából a nyár mindig olyan hamar eltelik. Pikk-pakk csak úgy röpködnek a hetek!
És egy napon a műszakvezetőnk, Robert odalépett hozzám:
– Zoé, te holnap egy másik részlegen leszel: szedd össze minden erőd és gusztusod, mert
holnap kemény nap vár rád.
–Oké, de mégis hol leszek?
–Holnap reggel jelentkezz be nálam és elvezetlek a holnapi munkarészlegedre.
– Rendben, úgy lesz… Köszönöm.
Jaj, mi lehet a baj? Biztosan valamit rosszul csináltam, azért kapok most másik munkakört. Lehet, csak megint túlizgulom a dolgot. Majd kiderül, de én már megint előre túráztatom magam.
Hosszú nap volt ez; épp ideje pihenni. Az otthon illata, anyukám rizses lecsója feledteti velem a nap borzalmait. A tökéletes fürdés után, ahogyan érzem, hogy lemosom magamról a nap koszos fáradalmait, egyre megkönnyebbültebb vagyok. A kedvenc sorozatom és a nap zárása képpen egy finom jégkrémet majszolok el. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem mindig lecsöppen a pólómra.
Óvatosan kortyolom a kávém a konyhaasztalnál, lassacskán magamhoz térek. A melóhelyen már javában be vagyok öltözve…
Oké, akkor most felkutatom Robertet. Nagyon keresnem sem kellett, hisz velem szemben jött a folyosón:
– Szia, Zoé. Kicsit fáradtnak tűnsz.
– Jó reggelt! Igen, az is vagyok!
– Gyere velem.
Némán követem, egy sötét alagsorba megyünk, egyre csak erősödik az az elviselhetetlen szag, és megpillantom, hogy mi történik itt. Most már azt is tudom, mi az, amitől kihagyom a finomabbnál finomabb reggeliket, hát ez valóban gyomorforgató látvány.
Szegény élőlények egykoron vidáman csipegettek; most lábuknál fogva lógnak lefelé élettelenül, csőrükről lassan lecsöppen a vér, mely szaga még elborzasztóbb.
– Zoé. Állj be ide, kérlek. A feladatod a következő: szalagon sorban érkezik az áru. A te felelősséged, hogy minden egyes áruból kikerüljön az összes belső szerv. Menni fog?
Te jóságos isten! Mindjárt összeesek, hát ez undorító. Minden csupa vér és ürülék; belső szervek mindenütt.
– Persze, azt hiszem. Nem gond, ha véletlenül ide. – és már öklendeztem is.
– Oké, sok sikert! Nyugodj meg, csak ma kell itt lenned.
Huhh, már levert a víz, hogy még ebben a hátralévő időben itt kell maradnom, de szerencsére csak egy nap. Csak egy nap a rosszból és vége lesz.
Szünetre menet teljesen le vagyok fehéredve, nem is merek a ruhámra nézni. A szagomról nem is beszélve: azt hiszem, a zuhany alá belépve egy órán át suvickolom majd magam.
Fujj.fujj…fujj… Remélem, ez a szag nem marad rajtam. Már csak az hiányozna.
Csak ez jár a fejemben. Nincs már sok hátra: lassan megkapom életem első fizetését. Már csak néhány nap és vége, holnap pedig végre a megszokott kis részlegemen tengethetem el hátralévő munkásmivoltom legelső fázisát. Így végiggondolva ez elég merész kezdés volt első nyári munkának, de legalább megtudtam ezt is; milyen rossz és nehéz. Már középiskolásként a bőrömön tapasztalhattam azt, hogy tényleg sokkal jobb tanulni, és nem csak azért sulykolják szüleink és nagyszüleink ezt, hogy mondhassanak bármit, hanem azért, mert ez gyerekek kőkeményen a valóvilág. Utolsó óra, utolsó nap: dagad a mellkasom. végigcsináltam Igen, és nem kellett senki segítsége. Tudtam, hogy eljön ez a nap, és már azt is tudom, mire költöm el az összes pénzem.
Juhú! Annyira vagánynak érzem magam! Azt kell, hogy mondjam: nem gondoltam volna, hogy végig tudom csinálni, de büszke vagyok magamra. Bizonyítottam magamnak és a családomnak is, hogy igenis komolyabb elvárásaim vannak magam feléelképzelésükkel ellentétben. A legfontosabb az, hogy nem hallgattam senkire, csak a kis belső hangra, ami azt diktálta: van kitartás. A munka gyümölcse pedig ezután érik majd be. Kíváncsivá és felemelővé tesz a gondolat, amikor egy olyan tárgyat vehetek birtokba, amelyről tudom, hogy minden fillérjét én kapartam össze.
Mondhatnám úgy is, hogy húst vagdostam érte, vagy éppen vérben ázva zsigereltem érte, de büszke vagyok. Mennyi korán kelés, alázat és csendben maradás. Mérhetetlen önbizalomdózis a lelkemnek és boldogság a szívemnek, hogy nem vallottam kudarcot. Néhány nap és újra találkozom az osztálytársaimmal. Kíváncsi leszek. Ők mivel töltötték el a nyarukat? Biztosan ők is dolgoztak. Jó lesz újra látni őket.
Ücretsiz ön izlemeyi tamamladınız.
