Kitabı oku: «Át a függőhídon»

I. MÉLYMERÜLÉS
Eltűnések
A Bakáts téri klinikáról olyan helyre vittek haza, ami még életem kezdetén, 1943-ban is történelmi levegőt árasztott. Közvetlen szomszédunkban élt Schöpflin Aladár író és családja. Az elbeszélések szerint keresztapa minőségében megfordult ott sokszor Ady Endre is. Apám 1949-ben örömmel tréfálkozott, hogy Kossuth-díjas lett az emeletünk Ali bácsi jóvoltából.
A manzárd műterem lakásában Molnár Róza festegetett, majd Biai Föglein István költözött be, és kislányként sokat nézelődtem náluk. Megtanultam például, hogy a súroló fénynek semmi köze a takarításhoz. Naponta láttam, amint felesége csokrokat szállít a csendéletekhez a közeli vásárcsarnokból. A harmadik házifestőnk, Bencze László, modern volt, életemet fiatal felnőttként színesítette, amikor csak bemehettem műtermébe.
Az élet régebben sem volt csendes az impozáns házban. Számtalan vendégeskedés zajlott, jöttek a közeli Károlyi-palotából, meg a Múzeumkert mögötti elegáns negyedből. Az egyik illusztris vendéget csak talicskásként emlegették, sokszor úgy berúgott, hogy éjjel háromkor ilyen diszkrét szállításban volt része.
Minden elsötétült 1944-ben, aminek csak a hatását érezhettem, közvetve. Apa házasságuk első két évére megrendelt. Szinte két apát kaptam, mert Jenő nagybátyám feleségével, Katóval velünk lakott. Nem sokat volt otthon Kató, színésznőként eltűnt filmforgatásokra. A háborús hangulatban az egyik utolsó színházi előadásról úgy érkezett, hogy még magán viselte a sminkje mellett papírmasé ékszereit is. Dédanyám meg is jegyezte:
– Nem tudtam, hogy Jenci felesége ilyen gazdag.
Apám légoltalmi tiszt lett, jól tájékozódott, sokaknak és sokat segített, őt csak kedves Lajosként emlegették. Nagymama is máskép foglalatoskodott a konyhában: már nem a majonézhez csepegtette az olajat, hanem répatortát ízesített. Jenő nagy darab kenyeret szerzett azokban a napokban, amikor lehetetlen volt hozzájutni. Anyám, Valika így hallotta a történetet:
– Találkoztam egy orosszal. Fegyvert fogott rám és felszólított, hogy „sztoj”. Megállás helyett mosolyogva válaszoltam, hogy tojok, és mentem felé széttárt kézzel. Tőle kaptam. Kaptuk.
Évekkel később lesújtó hír érkezett oroszföldről. Anya Teréz húga meghalt a malenkij robot alatt. Tévedésből került abba a csoportba, akiket kihurcoltak. Svábok lakta falujukból sok németes nevű fiatal akadt fenn a szűrőn. Anyám több testvérét is magával sodorta a történelem a nagy Bámer családból. Jancsi még vissza tudott térni az orosz bányából, és magával hozta csillés feleségét. Az átélt borzalmak után mindkettőjüknek rövid élet jutott itthon.
Ferenc szerencsésebb volt, őt a szevasztopoli hadifogság után jobb állapotban láthattuk viszont. Állítólag abban az időben kérdeztem meg szüleimtől, hogy mi a rossz az oroszban.
– Még mi sem tudjuk pontosan – fogta rövidre apám. – Reméljük, hogy neked már csak a zene és az irodalom jut tőlük…
Paprikás krumplit kanalazva egy vacsora közben Kató közölte, hogy el fog menni az országból. Senki sem volt meglepve. Nekem néha visszaperegnek a nászútjukról hallott poénok. A Balatonhoz két bőröndnyi ruhát és gyönyörű kalapokat vitt 1942-ben, tihanyi vitorlázásról és koktélpartikról álmodott. Férje hátizsákot és horgászbotot pakolt. Az első közös napjuk hajnalán Kató egyedül ébredt. Az indoklás egyszerűnek hangzott: „Kapásom volt, szívem.”
Elsőként Kató húzta le gyűrűjét, hogy ne legyen fehér csíkja napozáskor. Később Jenő, hogy ne zavarja barkácsolás közben. Hangos szó nélkül múlt el a tiszavirág-életű házasság, és kedvenc kutyájukat, Flörtöt én örököltem meg. Embercsempész vitte Katót át az osztrák határon. Bécsben egy magyar származású gyógyszerész várta, banánnal, amit később csodaként említett egyik levelében. Mi otthon még narancsot se nagyon láttunk. Az Ausztráliába tartó hajóról vitorlás-matricákat küldött nekem, aztán hosszabb időre – de egyáltalán nem véglegesen – mindketten eltűntek látóterünkből.
Iskoláskorom kaleidoszkópjában a soron következő években néhány sötét folt jelent meg – házkutatások, börtönbéli beszélők… A Kiss testvérek közös gazdasági pere, egyik 1956 előtt, a másik nem sokkal utána. Nálam valóban csak foltok voltak. Szüleim életében nem. Súlyos teherként telepedtek Lajos és Valika sorsára. Több éven át kellett apám és Jenő bátyja nélkül elboldogulnunk a Királyi Pál utcai házban.
Konstelláció
Kártyaparti folyt a megszületésem előtti este otthonunkban, ami velem együtt négygenerációs bérleménnyé vált. Nálunk élt dédi. Jobbára ágyban feküdt, és valaki mindig be tudott nézni hozzá napközben. Elegáns nagyanyám, szüleim vagy Jenő, néha Kató is, otthoni szereptanulás közben. Dédi legjobban a türelmes és gyengéd Lajosnak örült…
Éjfélt jelzett az ingaóra, amikor anya lehajolt egy kiesett lapért. – Kiömlött a szódád, Valika? – kérdezte az egyik römipartnere, megpillantva a tócsát a szőnyegen.
– Ez a magzatvíz lesz – csodálkozott rá anyám. Aztán kapott egy szenvedélyes reakciót:
– Nehogy szülj most, jó a lapom.
Sokra nem ment vele, mert drukker apám előhúzta a becsomagolt sporttáskát és már indultak is a kórházba, jól ismert orvosukhoz.
Szüleim szerelmi kapcsolatból indult házasságot kötöttek, okos megfontolásokkal. A divatos házassági szerződések korában az övéké ügyvéd nélkül készült, pár sorban. Lajos elvárásait magam is olvastam kézírásos cetlin: egy kispárna, egy saját készítésű, kézzel csomózott szőnyeg az ágy elé, meg egy gyerek kettő éven belül. A szőnyeg neve legyen Tappancs, a gyereké meg majd kialakul.
Valika kikötéseit nem ismertem. Nem lehetett túl sok. Őt sugárzó szépsége repítette az Alföldről a pesti középosztályba. A főleg svábok lakta településen annyi testvére kívánt neki jószerencsét, hogy egy bányászbrigádot is kitett volna. Ha a történelem sodrára gondolok, találónak érzem ezt a hasonlatot, hiszen a malenkij robot során Jancsi öccse orosz bányában dolgozott.
A vajúdás tényleg szerencsés lett: reggel öt óra ötvenöt perckor véget ért egy lánnyal. Még fenn volt a hold, a nap is látszódott, amiről 22 éves koromban meggyőződhettem az ajándékba kapott asztrológiai ábrán. A hozzáértő szerint a Mars árnyékolja sorsom, és sok az úgynevezett üres ház. Vigasztaló kommentár is érkezett sokat tanult készítőjétől: Nem számít a hiány, ha a lélek nem földhözragadt.
A lelkiismeretes szülész és szép mosolyú keresztanyám azokban a hónapokban egy boldog párt alkottak. Előbbi odaveszett a háborúban, utóbbi pedig sokszor megajándékozott a gyerektelen nők sajátos szeretetével.
Helyettem fiút vártak. Péter nevet készítettek elő. Talán nem véletlen a választás, hiszen sziklát vagy követ jelent a szó. Lehet, hogy a velünk kapcsolatos elvárások már magzati korunkban elkezdődnek? A Királyi Pál és a Bástya utca sarkán lévő házba, pár méterre az egykor oltalmazó városfal tégláitól, szikla helyett Kavicslány érkezett.
Sós Balaton, édes könnyek
A kiskorom olyan időszakra esett, amikor minden a feje tetejére állt nálunk. Külön szobám nem volt. A kitelepítés miatti félelemben a hatszobás bérlakásból három garzont varázsolt a háztulajdonos özvegye és Lajos. Rövid idő alatt, és csupa olyan anyagból, amit könnyű volt elérni akár bontásból, akár romos házakból. Akadtak a lakásban kedvenc helyeim. Ringattak a szárnyas ajtónál felfüggesztett hintán, később meg felmásztam a háromszegletű, alacsony cserépkályha tetejére. Gyönyörű, zöld kerámiából építették, és igazi fa táplálta. Jenő nagybátyám lakrészéből jól lehetett az utcára bámulni, mert az övé erkélyes volt.
Lajos és Valika gyerekzsúrok helyett velem folyton kórházba jártak. Igyekeztek mosolygó arcukat megőrizni. A mandulaműtétet követően prímán fagylaltoztunk a kórteremben, mert a sebet jól hűtötte a nem túl nagy választékú vanília és csokoládé gombóc. Szörnyű látványt csak a szemklinikán nyújtottam. A diagnózis könnytömlőcsatorna-eldugulásról szólt, és már haza se engedtek a vizit után. A lila fejű, vonyító gyerek a madonna arcú mamájával azonnal eljutott egy szabad kezelő ajtajáig. Később úgy érte el a hír a rokonságot, hogy a kicsi már édes könnyeket sír.
Bőven jöttek azok a könnyek, amikor Valika és Lajos kettesben indultak el egy hétre az Adriára. Engem játszótársak nem érdekeltek, csak őket akartam. Közben Kató itt hagyott spánieljével, és az ugyancsak itt hagyott Jenő társaságával vigasztalódtam. Papírmaséból készült állatkertet raktam ki, mellé egy lapos edényt, ami tavat képviselt. A Flört névre hallgató kutya itatónak használta. Felnőttkoromban sokszor gondolkodtam nevének az eredetén. Aztán beugrott Kató képe, amint sétáltatja a korzón, és a póráz beleakad egy másik kutyáéba, a gazdája pedig nagyot köszön. Az ilyen „csókolom a kezét”-ismeretségek Flört jóvoltából folyton szaporodtak.
A szüleim nem jutottak el Abbáziáig. Székesfehérvárnál ellenőrizték papírjaikat, útleveleiket elvették. Később azzal a mentegetőzéssel kapták vissza, hogy fülön akartak csípni egy fekete vágásért körözött Kiss Lajos nevű egyént.
– Gyakori név, meg lehet érteni, ugye?
Ők azonban nem fordultak vissza Pestre. Siófoknál leszálltak a vonatról, és apám három napra kibérelt egy szobát a parton. Valami Hangya nevű vegyesboltban vett egy zsáknyi sót, és ahogy mélyült a Balaton, úgy szórta felesége elé.
A tervezettnél így is korábban érkeztek haza és azt látták, hogy nagymama épp az ölébe vesz és mondogatja: Rákosi elvtárs a mi apánk. Ez a védelmező sugallat nem jött be. Gondolkodás nélkül felvilágosítottam, hogy apából nekem kettő is van, és az egyik jobb, mint a másik.
Véresen komoly
Egy tizenéves lányka házi feladata nálunk nem igényelt felügyeletet. Betettem a táskámba, és lefekvés előtt csak egy pohár vízért indultam a konyhába. A küszöbön nem jutottam túl, a vizet végül a fürdőszobából eresztettem.
Kint ugyanis anyámat pillantottam meg, amint elmerülten hajolt a konyhaasztal fölé. Épp egyengetett egy pizsamafelsőt, vasaló meg sehol. A pizsama barna színű volt, Jenőé. Apa hasonló flanelt hordott, kékben. Egyszer csak valamiért hátranyúlt, és akkor megpillantottam egy teljes tollazatú csirkét átvágott nyakkal. A vért gondosan a pizsamakabát elejére csurgatta, és elmerülten szemlélte az eredményt. Képtelenség volt a látvány. Ő, aki nagy rendet tart Jenő szobájában, naponta hat vasalt zsebkendőt visz be, kiszámolja a gyógyszeradagját és két lázmérőt is használ… Ő most szándékosan piszkol azzal a gusztustalan jószággal.
Felnézett és észrevett. Kért, hogy menjek aludni, majd beszélünk. Jenőnek reggel üres volt a szobája, az ágya pedig érintetlen. Így maradt két teljes éven át. Priccsre cserélte fel. Akkor nem tudtuk, hogy ez még csak az első priccs lesz.
Hivatalosan azon a reggelen kellett megkezdenie büntetését egy budapesti börtönben. Azt illegális bélyegeladásokért, ezüsttel történt kereskedelemért, valamint valutabirtoklásáért kapta, ami nagyon hasonló volt Lajos párhuzamos peréhez. Jenő sokat magára vállalt, mert Lajos családos, utóbbi meg azért tette, mert a bátyja beteges. Akkorra már nagyon terjedt a kezdeti tüdőcsúcshurut.
Kopasz ügyvédünk nemlétező haját téphette, mihelyt kiderült, apám egyben fizette be mindkettőjük után a honoráriumot. Az átvételi elismervényben nagyobbnak tartották az összeget a szokásosnál. Egyből készen állt a vád a vesztegetésről…
A csirkevéres konyhai közjátéknak különleges magyarázata volt. Anyám éjfél előtt bejuttatta pizsamás sógorát a rabkórházba. Annak az ajtaja befele is nehezen nyílt, de a véres felsőrész, a kései óra, meg némi kapcsolat sokat segített.
Jenő elmondta az igazságot a doktornak négyszemközt. Amióta a svájci gyógyszert szedi, nem látott vért a zsebkendőin. Szeretne egy kis időt orvos közelében tölteni. Úgy érzi, a másik intézményben hamar meghalna, őt pedig visszavárják. Neki szerető családja van. Betegen is végezne valami hasznos szellemi munkát, jól tud németül és angolul.
Nagy hangsúly esett a „kis idő” szavakra. Rábólintottak. Másnap már a folyosón lévő szaklapokból fordított, és ahogy beengedték a könyvek közé, a doktor házi gyűjteménye egyre rendezettebb lett. Először csodálkoztak, hogy latinul is tud az új páciens. Kiderült az is, hogy csak az 1929-es gazdasági válság miatt kellett otthagynia az egyetemet. Ha az nincs, akkor ő kutatóvegyész, nem pedig egy bélyeggyűjteményét kiárusító személy, szálka vagy épp gerenda a hatóságok szemében.
Múltak a hónapok, és egyre kevesebb maradt az igazi, de igaztalannak érzett büntetésből.
– Mivel szerezhetnénk örömöt? – kérdezték tőle. Két cserépnyi virágföldet és paprikapalántát kért és kapott. A paprika beérett, de a paradicsomi állapotnak lassan le kellett záródnia. Ez mégis jó hírnek számított, ugyanis az egészsége közben látványosan javult. Odabenn rendszeres és szigorú életmódra kényszerült, ami jót tett neki. Elkerülhetetlenül megérett rá, hogy áttegyék a „hűvösre”.
Amikor a nagykorúság viszonylagos
A budapesti bélyegboltok legszebbike a Váci utca felső szakaszán állt, egy patinás épület aljában. A tulajdonos, apám régi barátja, onnan sétált a virágoshoz és 16 szál rózsaszín szegfűt rendelt, nagy fejűt, hosszú szárast. A kísérőkártyán ez volt olvasható: „Távol lévő édesapádtól a 16. születésnapodra.” Az első szó a börtönt helyettesítette. A küldöncnek borravalót adtam, harmadik nap visszavágtam a szárakból, a negyediken Kalmopyrint tettem a vizébe, hogy meghosszabbítsam látványukat. Ez nagymamának nagyon tetszett. Ő volt az akkori családfő.
A zegzugos, háromrészes lakásban azonban nem éltünk magunkban. Az Alföldön megismert Krasznai-Vay malmos család két tehetséges fia lakott nálunk. Pista hegedűs volt az Operaházban, testvére, Jancsi zenei ügyelő az Erkelben. Délutánonként muzsika hangzott nálunk, szép lányok, fiatal művészek fordultak meg a nagycsaládi hangulatot árasztó otthonunkban. Mert külsőre azt mutattuk, és néha azt is hittük.
Tovább ismerkedtem a nagybetűs illúzió fogalmával. Jancsi elvitt a színpad mögötti világba, a zsinórpadlást is láthattam. Egy hatalmas dróttekercsnél megkérdezte, kitalálom-e, mi az?
– Hát persze, kerítés.
Lehajolt, pár centit feltekert belőle, és előtűntek az apró körték.
– Ez a csillagos égbolt – mondta nevetve.
Létezik hát olyan hely, ahol a drótkerítés és a csillagos ég közel van egymáshoz.
Jancsi született képzőművész volt. Még egyikünk se sejtette, hogy sok kiállítása lesz. Azokon pedig időnként úgy fogok megjelenni, mint a kezdetek tanúja. Amikor Jenő üresen tátongó kis műhelyében Jancsi még rézdrótokat kalapált, bizsukat készített nekem belőlük, meg bőrdarabokból tolltartót, egyikünk se gondolt ilyesmire. Keze alatt lassan a művészvilág érmékben, kis­plasztikákban elevenedett meg. Később már mellszobrokat is láttam tőle. Ma szobrászművészként tartják számon.
A barna tolltartó pici monogramommal bekerült az iskolatáskába, amikor reggelente „vittem a fejem a tanodába”. Így hívtam a gimnáziumot, ahol nem kötődtem egyetlen osztálytárshoz sem, csak a tanáraimhoz. Baráti csoportok alakultak, később szabályos klikkek. Szerettem beszélgetni érdekesebb témákról, de mindig csak kettesben, kerülve az összejöveteleket. Nem mentem házibulikba, nem nagyon vettem részt diákcsínyekben, és ezt többen észrevették. Nem hiányzott senki. Az órák után zsebembe gyűrtem az egyensapkát, amit időszakosan viselni kellett, aztán rohantam haza, az igazi világba. A rózsaszín virágcsokor után kerek egy évvel, 1960-tól, én már a felnőttek életét éltem.
Jancsinak lakása adódott, feleségjelölttel. Akkor Jenő bátyám ismét felszabadult lakrészébe idegen albérlő költözött, Emjé. Szignójából képződött ez a becézés, ő is Jenő volt, és így kerültem el az azonos keresztnév használatát.
Emjé álmokkal teli értelmiségiként lakott velünk, bedolgozásból élt, szenvedélyesen fotózott és filmezett. Egyszer csak engem is, aztán sokszor. Az első szerelem házhoz jött személyében.
Szobájában egyre halmozódott a papír és a celluloidtekercs. Szalagtisztítás közben a műanyag hirtelen meggyulladt, átterjedt, és lakástűz keletkezett. Oltás után néma csend. Közös megegyezéssel mennie kellett tőlünk. Úgy döntött, hogy tényleg messzire. Megtakarított forintjain kétszáz darab lottószelvényt vásárolt, majd valutát szerzett. Útlevél nélkül hagyta el az országot, szegényebben, mint valaha, és szomorúan.
Az érettségi megpróbáltatásai után szembesültem vele, hogy osztályfőnököm nem írja alá az egyetemi javaslatot. Ő volt az egyetlen, akit nem kedveltem a tanári karból, de biztos, hogy nem riposztnak szánta. Meggyőződéses volt.
– Ugyan – emlegette –, belvárosi úrilány két börtönben ülő családtaggal jobb, ha nem tanul népi államunkban.
Nemcsak velem tette meg, hanem még néhány iskolatársammal, akik kétszülős értelmiségi családban nevelkedtek. Ők később külföldi egyetem hallgatói lettek.
Így zárult számomra a szélrózsa évfolyam. Tanultam otthon, és vegyes munkákat vállaltam. Segítettem a Balatonnál egy földmérőnek, ami szinte nyaralásnak számított, hiszen ott állt a házunk Akarattyán. Ott volt velem nagymama, aki még a kutyasétáltatáshoz is felcsatolta fülklipszét és lesimította ruháján a zsabót. Igen, zsabó és zserbó – az a két szó, ami hirtelen eszembe jut, ha rágondolok, kevésbé a fekete rózsafüzér.
Érméket is zománcoztam az Állami Pénzverdében az Üllői úton. Ugrattak, hogy közel vagyok a tűzhöz meg a pénzhez. Ezek a tűzzománccal készített apró korongok kitűzők lettek, és Fidel Castro híveinek szállították.
A pályakezdés előtti vargabetűmet nagy boldogsággal zárta apám második és utolsó szabadulása 1961-ben. Egy szerteágazó, sokszereplős gazdasági per vádlottjaként Jenővel együtt került bele, csak apám egy évvel kevesebb büntetést kapott.
Amikor már bélyegboltban dolgozhatott, neki segítettem. Katalógust fordítottam két nyelvből magyarra, gyűjteményeket szállítottam a bélyegrendelőknek. Szűk egy évvel később Jenő is letöltötte büntetését. Megint nagylétszámú család lettünk a Királyi Pál utcában.
Véletlenül férjhez mentem
Az az idő, ami közvetlenül megelőzte az eseményt, valahogy teljesen irracionálisnak tűnt. Mintha nem is velem történt volna.
Apró szemű, vizes hó esett a várkerületben, amint egy decemberi délelőtt taxik és autók egyszerre parkoltak le a várban, a Bécsi kapu téri templomnál. A menyasszony az 1962-es év divatjának megfelelően nagygombos, bolyhos fehér kabátot viselt rövid ruhával és mini fátyollal, amibe bele-belekapott a szeszélyes szél. A szinte gyerekarcot bronzbarna banánkonty tette felnőttesebbé, műtermi fényképészt nem is hívtak a megörökítéséhez. A fotókat a vendégek közül kikerülő filmgyári operatőr készítette. A fehér ruhás alakon a sötét szemek domináltak, alig viselt sminket, de az vízálló volt. Sem az örömkönnyek, sem a bánatéi nem rontották el külsejét. Lett volna szükség az utóbbiakra is, délután négy óra tájt. Addigra az ifjú pár befejezte ebédjét, és Zakopane felé tartott gyorsvonaton. Fogalmuk sem lehetett az otthoni történésekről.
Távozásuk után Ilus, Jenő akkori felesége rosszul lett, és lepihent a szomszéd szobában. A meghívottak már a gesztenyepürénél tartottak, de hamar le is tették a kanalat, amikor szirénázó mentő verte fel a belvárosi utca csendjét. Felgyorsította az eseményeket, hogy orvos is tartozott a rokonsághoz. A fertőző májgyulladás alapos gyanúja gyorsan befészkelte magát a szalonba. Míves ezüsttálcán konyakok sorakoztak, mellettük házi készítésű likőrök, velük enyhítették a gyorsan beállt rémületet.
Már távolinak tűnt az egész délelőtt. A fényes, fehér ruha a bársonyosan nyomott virágmintáival, a fess vőlegény, aki bélyegkereskedőként jó passzolt a sok filatelista közé… A vele elillanó menyasszony, a két tanú: Valika csupa mosoly öccse, Józsi, s az új férj csupa szemüveg barátja, Géza. A vendégektől pár méterre száradtak a fehérre meszelt falak az egykor személyzeti szobának nevezett helyiségben, hogy az legyen az első otthonuk a hazatérőknek.
Ez az időkép az én esküvőmön vésődött bele sokak emlékezetébe. Mi ketten a rossz híreket a zakopanei postán tudtuk meg. Attól nem messze, egy faházban béreltük ki a vendégszobát és hallgattuk a száncsengőket. A tudat, hogy élve nem fogom viszontlátni Ilust, szomorúsággal kevert nyugtalansággal töltött el. Ő Rothschild Klára szalonjában forgolódott, egyik beszállítója volt. Mialatt igazgatta a gombostűket a próbámon, biztosított róla, hogy enyém lesz a legszebb menyasszonyi ruha az akkor még kissé szürke Pesten.
Belegondoltam, hogy ezért magam is fertőzött lehetek, talán a férjem is. A testem úgy kezdett viselkedni, mintha kikapcsolta volna az emésztés funkcióját. Párom ajánlkozott, hogy gyógyszert hoz, elboldogul ő a nyelvvel, hiszen a lengyelek is úgy mondhatják, hogy karbon. Hozott is, bevettem, folytattam. Végül gyanús lett túl sötét színe és rájöttem, hogy az ellentétes hatásút eszegettem. Közben kint nőttek a hótorlaszok, egyenes arányban náthánkkal és köhögésünkkel. Sanyi a háziasszonytól mézet kért. A kommunikáció züm-züm hangutánzással kezdődött, közben úgy mozgatta vállát és ujjait, mint egy repülést imitáló táncos.
Hamar vissza kellett térnünk Pestre a már száraz falak közé. Injekciókat döftek belénk sok vizsgálat után, csak a nevük hangzott szépen, talán a ritmusa miatt: gamma globulin. A fertőzést megúsztuk, de a romantika vele úszott. Tizenkilenc éves voltam. A férfi, akinek az otthoni forgatókönyv és a saját engedelmességem társul rendelt, éppen harminchat.
Családi forgószínpad
Férjem egy nap a televízió stúdiójából sugárzó arccal sietett haza hozzánk a nagy kommunába és kirakta a könyveket, amiket a műveltségi vetélkedőn nyert. A fejlődő Afrikáról kevesen tudtak annyit, mint ő, aki a teljes bélyegállományukat ismerte, legyen az régi vagy új ország kiadványa. Alig vártam, hogy adásba kerüljön, büszke voltam rá. Magam a bélyegekből jövő információkat értékesnek tartottam, de férjem és apám foglalkozása nem festett követendő pályát.
Ők ketten órákon át böngészték a katalógusokat. Néha Jenő elvonta Sanyit egy-egy sakkpartira, ilyenkor almát és sajtot eszegettek, én meg tanulhattam. Pompás volt, nem kellett háztartást vezetnem. Sok pihenésre volt szükségem, de nem tudtam, hogy miért. A déli főzés Valika privilégiuma maradt, a vacsorázás pedig programfüggővé vált, többnyire hideg koszt lett belőle, hazafelé vásároltuk.
Egy vasárnap délután csatlakozott hozzánk a Füvészkert igazgatója, Rezső bácsi. Felkiáltott, amint Sanyi kidugta fejét a kis szobánkból.
– Te itt, fiam? Lajosomhoz jársz bélyegkészletekért?
A válasz azonban jobban meglepte, mint a látvány.
– Először csak azért jöttem, hogy Jutkával lehessek…
Rezső bácsi ezen csak nevetett, hogy a Lollobrigidát is olcsóbban nézhette volna a moziban.
Házasságunkak köszönhetően más nevet viseltem, így gond nélkül átment a jelentkezésem, és felvettek a Külkereskedelmi Főiskolára. Francia–angol szakra jártam. Férjem a táskámba rendszeresen szendvicseket tett, hogy elérjem az ötvenkilós súlyt. Többnyire téliszalámist. Az első adagot egyből almára cseréltem, és társaim kuncogva fedezték fel, hogy egy megcímzett levél fekszik mellette.
– Akkor te vagy a Tücsök otthon? – nyújtották át kissé bezsírozva a mellékletet.
– Igen – bólogattam –, így hív a párom.
Később mindig gondosan átnéztük a főiskolán a papírszalvéták rétegeit. Néha újságkivágást találtunk, olyat, mint „Tücsök és bogár” vagy vicceket a Ludas Matyiból.
A kilók nem jöttek, de a mosoly legalább szaporodott. Egészen nagymama haláláig. Az komoly változásnak számított közös életünkben, mert már Sándor is kötődött hozzá. Ő hallgatta a legtürelmesebben Sanyi családjának történetét, és hamar megbocsátotta, hogy nem katolikus templomban kezdte velem házasságát. Ő értette meg igazán, hogy a tátralomnici unokaveje diákként visszasírta szülei hegyi panzióját. Aki keserű és kritikus lett, ami nem tett jót magyarországi beilleszkedésének. Szobájában plafonig érő polcokon gyűjtötte a régi újságokat. Ha valaki a takarításhoz felhasznált egy párnapos példányt, máris mikrofilmezést vagy új beszerzést helyezett kilátásba… Igazi különcnek tartotta szinte minden ismerősük. Csak én nem. Az elején.
Nagymama volt az, aki Sanyi síléc-ajándéka után a bokám borogatta. Hiába erőltette párom a téli örömök hangulatát, a régi tátrai élményt nem lehetett visszavarázsolni. Csak egy gyerekfeleség kínlódott mellette fájós lábával.
Nagymama halála után áttelepültünk az egykor személyzetinek nevezett szobánkból az ő garzonná alakított részébe. Már valamivel kellemesebben éltünk mindannyian a Kádár-korszakban. Fészekrakás kezdődött, emlékőrzéssel. Valika és Sanyi ebben nem működtek együtt a közös fedél alatt, annyira különböztek. Furcsa társasjáték indult be köztük, magam opponenciának kereszteltem. Anya például kitisztította férjem egyik cipőjét, a másikat szorosan mellé rakta piszkosan a hosszú előszoba folyosóján. Ez kicsit nekem is szólt.
Egy délután, kevéssel kanasztázó barátnői érkezése előtt, megkérte férjemet, hogy köszönjön be társaságukhoz, hiszen ideje bemutatkozni.
– Rendben – nevetett rá Sanyi. – Viszont úgy készülj, Valika, hogy nem lesz meg a várt hatás. Ki fogom tömni a zakóm hátát kispárnával, majd dadogok, és közben sétabotra támaszkodom. Jutka nagyapjáé még itt van kéznél. Majd néznek, hogy micsoda vőre tettél szert…
A hivatalos bemutatás ilyen előzmény után elmaradt, és Sanyi nyugodtan olvashatta pizsamában – borotválkozást mellőzve – a Volksstimmét, az egyetlen német nyelvű újságot, amihez hozzá lehetett jutni.
Az opponencia játékmezején szaporodtak a kisebb-nagyobb dobások. A legemlékezetesebb férjem kezéhez fűződött. Karácsony este tízkor még nem találta a nyáron megvásárolt díszeit, késleltetve ezzel a gyertyagyújtást, és főleg a vacsorát. Valika sürgette, hogy hagyjuk, az nem is olyan fontos.
– Nem?
Akkor repítette le a porcelán levesestálat, ami párologtató edényként funkcionált a mi vaskályhánk tetején.
– Költözzünk külön – így szót a javaslat másnap reggel. Nem lepődtem meg, hiszen már gyűltek az előjelek. Először nem vettem komolyan – sok mindent a humoros kategóriába soroltam, ha jóképű férjemről volt szó. Nagymama szerint Jávor Pálra hasonlított.
Édesanyja, akit Nagyanyósnak neveztem, meg is kérdezte, hogy mennyi edényt tört nálunk az ő fiacskája az első év elteltével?
– Egy kerámia hamutartót – válaszoltam. Csak tizennyolc forintost, az iparművészeti boltból. Sanyikával kifizettettem, és felejthető a téma.
– Szerencsés vagy, kedves – jött a folytatás Nagyanyóstól. – Nekünk már nincs ép szervizünk otthon. Tudod, áldott jó fiú, de az idegrendszere labilis. Te vagy az egyetlen, aki jót teszel neki.
Úgy lehetett, és hogy úgy is maradhasson, baráti válást latolgattunk négy év után. Az csak a naptárban volt annyi, hiszen az első évünk december huszadikán indult, és az utolsó január hetedikére esett. Hat hónapnyi különéléssel, közös megegyezéssel simán visszaállítottuk mindkettőnknek az eredeti állapotot…
Ügyvéd azért kellett hozzá. Apám barátjánál, Bárándy Györgynél ilyen apró felkérés szóba se jöhetett, de felesége elvállalta. Figyelmeztetett minket az utolsó tárgyalásra várva, hogy ne fogjuk egymás kezét, mert mindjárt jön a bíró és furcsa lesz. A válás kimondása gyorsan ment, és ezalatt a szomszédos helyiségben örökbefogadással kapcsolatos eljárás zajlott. A 18 évnyi korkülönbségünkkel tréfálkozva Sanyi felvetette, hogy nézzünk át, szívesen örökbe fogadna… Nevetett a mantrámon, miszerint nekem már két apám is van. Inkább menjünk egy jó kávét inni.
Utána még tizenöt éven át érkezett tőle egy cserép piros mikulásvirág minden decemberben a Királyi Pál utcai lakásba. Halálhíre mélyen érintett. Azt láttam, hogy a szertartáson nincs se özvegy, se gyerek, csak bélyeggyűjtők, kereskedők, ismert különcök. Ott volt viszont egy drága arc: egykori tanúnké, Gézáé. Ő karolt belém, amikor a gerberacsokrot bedobtam a koporsó tetejére. Megrázó volt felismerni, hogy én még fontos lehettem abban a képben, amit annyi raszter fedett válásunk után.
A temetés végén Géza elvitt annak az egyetemnek a menzájára, ahol tanított. Ő a keleti kultúra egyik magyar képviselőjének számított, részt vett Kőrösi Csoma Sándor síremlékének a rendbetételében is. Sanyival együtt voltak fiatalok Tátralomnicon. Elhaladtunk a Gólyavár mellett, betértünk az étterembe, ami tömve volt fiatalokkal, új életek ígéretével. Kétszemélyes halotti toron búcsúztunk egy nehéz sorsú, különleges embertől, akinek jól csengő vezetéknevét máig is viselem.
Denevértől a veszett rókáig
A válásunk után nem sokáig éreztem magányt. Új világ kezdődött új jelölttel, aki jogász létére szabadidejében az elfeledett vagy elsüllyesztett szobrok sorsát kutatta.
Hét éven át két lakásban éltük a városi értelmiségiek kultúréletét, Szobros és én. Egy esküvői vendégseregben ismerkedtünk meg. Még a helyszínen kiderült, hogy mindketten félünk a házasságkötéstől, és a közös lakással együtt járó alkalmazkodástól. Pedig azok bizony természetes dolgok. Onnantól kezdve jártunk, ahogy ezt pestiesen mondják. Szobros a becenevét kitartó érdeklődésének köszönhette, de én csak magamban hívtam így. Elvégre nem skatulyázunk be senkit, és minket se címkézzenek, ha lehet…
Egy nap megkérdezte, hogy fenn tudnék-e vele maradni egy üveg pezsgővel reggel hatig, mert akkor jelenik meg élete első cikke két meglelt szoborról. Aludni úgysem tudna.
Miért? – gondoltam. Örömében vagy félelmében? Ezt a dolgot is csak sokkal később értettem meg, amikor velem is hasonló történt egy szívemnek kedves írásnál. Bizonyára a saját bőrünkön át tanulunk a leghatékonyabban. Igent mondtam kérésére, bár a szilvesztereket sose szerettem, de ez más volt, egész más. A Magyar Nemzet jelentette meg kutatásának első eredményét a Keleti Pályaudvar falfülkéibe visszakerülő szobrokról.
Éjjel két óra felé nyitva volt az erkélyajtóm, és a kivilágított szobába berepült a padláson lakó denevér. Akkor már én éltem Jenő bátyám egykori lakrészében. A denevér ütemesen kerengett a csillár körül. Mesebeli látványt nyújtott. Valahogy azért meg kellett szabadulni tőle, mielőtt lever valami kedves darabot otthonomban. Lekapcsoltunk minden fényforrást és egy olvasólámpát vittünk ki, gondolva, majd annak fényét követi. Úgy is tett.
A későbbi cikkeinél már beértük egy korai programmal, némi vörösborral nála, édesanyjától átszállított ételekkel. Nekem áldás volt ez a létforma a sokat sztrájkoló fizikumommal. Kéthetente takarító érkezett Szobroshoz és foglalkozhattunk azzal, ami érdekelt vagy szórakoztatott. Már amikor munkahelyeink nem facsartak ki bennünket túlzottan. Szobros a jogi tevékenysége mellett edző is volt kevés szabadidejében.
Megbeszéltünk egy jövőképet, amely mindkettőnk alkatának megfelel majd hosszabb távon. Könnyedén hangzott, de nem volt az. Viszonylag gyorsan alakulni kezdett a folytatás. Elővételben jegyünk volt a Kék róka című színházi előadásra. Hősiesen még viccelődtünk is – nocsak, a kék rókából veszett róka lett… Mert oda már nem megyünk együtt, ez így tisztességes az új starthoz. Akkor ennyi, függöny – most.
Korrekt szétválásunk után pár hónappal, hazafelé menet véletlenül megláttuk egymást a jogi egyetem árkádjainál. Mielőtt Szobros befordult az épületbe, megfogta a kezem és magával húzott. Nem szóltunk, mintha ez a némajáték nem is számítana találkozásnak. Pedig az volt a valódi, végleges búcsú. Amikor futólag megcsókolt a folyosón, megpillantottam egy kiírást a szemközti ajtón: Polgári engedetlenség. Ott és akkor kezdődött az ellentéte, a kölcsönös polgári engedelmesség korszaka.
Felettem meg gyülekeztek a felhők. Válasz nélküli kérdések felhője. Hogyan egyeztessem össze az alkatomat és furcsaságaimat egy másik ember igényeivel és kényelmével? Hogyan győzzem energiával a távollétekkel járó munkát és a háztartást? Ha igaz apám útravalója, hogy nem véletlenen múlt a létem, akkor talán választ is kapok. Csak az a kérdés, hogy mikor és hogyan. Egyedül vagy segítséggel? Végül a lassú kutakodást választottam a magam módján és a magam ritmusában. Irány a könyvtár és a nagyvilág.
Fel-feldobott kő
Utazásaim alatt mániákusan vonzódtam a hajók mellett a repüléshez is. Magyarországon csak a kilencvenes években lett alkalmam arra, hogy beszálljak egy kétszemélyes vitorlázógépbe. Ez Hajdúszoboszlón sikerült. A Hortobágy felett tett a pilóta rövid kört. Így is pompás – gondoltam. Magamban már rég elsirattam a stewardess-álmokat, amit a könnyebb világlátás eszközének hittem.
A hetvenes évek második felében pedig az isztriai nyaralást azért választottam, mert a Vrsar nevű kis település sportreptérrel büszkélkedett. Egy napfényes reggelen kimentem, azonban nem jött elegendő utas. Bosszankodtam, hogy már megint ott vagyok, ahol kevés ember jár. Meg hogy nekem megint valami olyasmi kell, ami nem is fontos. Igen, ezek részei voltak a „kisátoknak”, ahogy furcsaságaim és akadályaim jó részét neveztem.
Nyitott büfé sehol. A forgalmi irodából később forró víz kerülközött és kávépor. Kedvesen, csak úgy vigasztalásul. Még mindig nem taposták egymást az utasok. A várakozás közben a taposásról eszembe jutott egy tömött vonat Budapest és Balatonakarattya közt. Ott a cipőm Márti barátnőm lábát találta el, és ő rögtön felszisszent.
– Ráléptél a fájósra – panaszolta grimaszolva. Az én reakcióm a „ne haragudj” vagy a „bocsáss meg” helyett egész más volt.
– Nem tudtam, hogy fájós.
Ezzel el is intéztem, tárgyilagosan. Hát igen, ilyen reakciókat kellett kinőnöm felnőttkoromra.
Az idő ment, a kinézett sétarepülést törölték azzal az ígérettel, hogy három nap múlva, hétvégén, majd sikerül. Véletlenül se sikerült. Újból az épület előtti füves területen üldögéltem, elkerülve a helyi kávé kínálását.
Arra jött az egyik pilóta sisakkal a kezében.
– Láttam magát szerdán benn. Mi a csudát keres itt?
– Ja, tényleg csodát. Szeretnék repülni, mert még ma este utazom haza Budapestre, és egy újabb évig biztos nem lesz alkalmam.
– Nekem ma végkimerülésig itt kell lennem, és lesz egy gyakorlórepülésem is. Felvihetem, csak át kell variálni a papírokat az irodásokkal. Jó így?
Toninak hívták. A szél úgy süvített a magasban, hogy a keresztnevünkön kívül más nem is hangzott el. A nudistatelep fölött lejjebb kormányzott, olyan volt, mint egy kis kacsintás: Na, milyen szabad országunk van nekünk? Majd megint emelkedtünk, odalenn hullámzott az Adria, és zölden csipkéződött a part. Nem szoktam foglalkozni a halállal, de ott fenn máskép gondoltam. Ha lepotyognék a zöldeskék vízbe, vagy koppannék a parti köveken, egyből véget érne a családom meséje. Legalábbis az apai oldalé.
Már iskolás koromban megosztották velem azt a tragédiát, amit anyám vetélése alatt 1944-ben átéltek. Péter nevű öcsém lehetett volna… A háborúban a vér nemcsak a frontokon ömlött. Sem apám bátyjának, sem az unokatestvéreiknek nincs leszármazottjuk. Én talán azért létezem, mert Lajos éppen Valika családjának virulens ágával találkozott.
Sugárzó napsütésben landoltunk. Övtáskámból előkerült a pénztárca, de Toni csak a fejét rázta.
– Ajándék.
– Miért?
– Bátorságért