Kitabı oku: «A nyaklánc», sayfa 3
A SMARAGD
Ernő lefeküdt, de nem tudott rögtön elaludni. Aztán álmodott.
Nagy, barlangszerű helyen volt, mintha egy szentélyben lett volna. Egy oltár állt a háta mögött, hétkarú gyertyatartóban égő gyertyákkal. A háromlábú parázstálból tömjénfüst áradt. Szokatlan ruha, egy palást volt rajta, a fején csúcsos süveg. Egy négyszöglettes aranytábla láncon, különböző drágakövekkel kirakva, függött a mellkasán. A tető rejtett nyílásán át megvilágítva egy hatalmas smaragdoszlop állt a terem közepén. Előtte egy fiatal férfi borult a földre. A pap kitárta a karját és megszólalt:
– Állj fel, a nagy smaragd fogad.
A férfi felállt és ránézett. Lilia szeme tekintett rá. Hallotta önmagát zengő, mindent átható hangon, idegen nyelven beszélni:
– A smaragd fiává fogad. Felemel a mindent átfogó magaságba, ahol Istent szolgálja, mert ő is a Teremtő szolgálója. Az örök égi harmónia, az örök megújulás, a magasságos egység csak Istenben létezik. Nagy, zöldszárnyú angyal vigyáz rád, hogy szolgálj, szeress, és te is teremts, eonok távlatában, az örökkévalóság időtlen körforgásában. Nézz a smaragdra!
Az ifjú a smaragd felé fordította az arcát. Az oszlop belsejében felerősödött a fény és elárasztotta zöld, tiszta, meleg ragyogással a hatalmas boltozatot. Teret áthatva zengett a pap szava:
– Elfogadod a smaragd fényes törvényét, a feladatot, amit Isten rád mért?
– Elfogadom! – felelt az ifjú, illetve Lilia.
– Akkor hajolj meg a smaragd előtt, mint a Smaragd Rend szolgája!
Ernő felébredt, az élmény, minden szó benne élt.
Ez mi volt? Mint egy régi beavatás. Felírom, mielőtt még egyszer elalszom és reggelre elfelejtem. Lilia azt kívánta, hogy róla álmodjak, valószínűleg nem erre gondolt. Holnap elmesélem neki. Nem értem az álmot, talán ő tud egy megoldást.
Leült az íróasztalához és leírta az álmát.
Reggel munka előtt hívta Liliát:
– Jó reggelt, kedvesem! Úgy volt, ahogy kívántad, rólad álmodtam, de nem egészen úgy, ahogy gondoltad. Alig várom a találkozást, és hogy elmesélhessem neked. Te talán tudsz egy megoldást.
– Ernő, te mindig a megoldást keresed?
– Mi mást? A munkám nagy részben ebből áll.
– Ez igaz. Kádas Judit hívott, nincs semmi új a nagynénjével, csak annyi, hogy még kevesebbet van tudatánál.
– Akkor ma fél hétkor találkozunk?
– Igen.
– Szeretlek!
– Én is téged.
A délelőtt elmúlt, az ebédidőben hívta Liliát, de a butikban sok volt a munka, nem tudtak beszélni. Megnézte a délutáni üléseket. Hárman voltak. Tehát ötig. Elég, utána van ideje a vacsorához készülni. Hosszú a nap.
Ajaj, Ernő, régebben ezek voltak a rövid napjaid! Valamikor csak vége lesz ennek a felfűtött állapotnak. Valószínű majd akkor, amikor Lilia jelenléte már megszokottá vált. Tényleg úgy vagyok vele, mint amikor a vőlegény várja a menyasszonyával a nászéjszakát.
Négyig az elvonókúra után lévő alkoholista jött utókezelésre. Nagy Józsefnek elsősorban új ötletekre volt szüksége, tevékenységre, ami leköti a figyelmét. Annyit elért, hogy elkezdett úszni, és esténként rendszeresen járt az uszodába. Aztán a válóperes férj következett. Lassan kiderült, hogy soha nem beszélgetett a feleségével. Nem érdekelte a feleség munkája. Nem kísérte el sehová. Egy négyéves kisfia van, de csak most, amikor az asszony elhagyta a gyerekkel, vette észre, hogy hiányoznak neki. Nagyon sokszor, sőt majdnem mindig a hiány hozza meg a valós értéket. Amíg van, addig az élet magától értetődő része.
Várta az utolsó kezeltjét.
Már annyira nem kellene!
Csengettek, megnyomta a kapunyitót és beállította vonásait az objektív fogadó félmosolyára. Rövid kopogtatás után kinyílt az ajtó, és Lilia állt ott a zöld ruhájában. Úgy meglepődött, hogy ülve maradt. Mielőtt meg tudott volna szólalni, már Lilia beszélt:
– Jó napot, doktor úr!
Egyenesen a billentős székhez ment és beleült, de előtte lerúgta a cipőjét. A mezítlábas talpa látszott.
– Azt hiszem, a legtöbb embernek eszébe sem jut, hogy te onnan az arcukon kívül mindig a cipőjük talpát látod! Akkor kezdjük. De régen ültem ebben a székben! Van elég papírzsebkendőd a fiókban? Arra emlékszem a legjobban, ahogy kihúzod a fiókot és átadsz néhányat a bőgő, kezelésre szoruló hölgynek.
– Hogy kerülsz ide, Lilia?
– Az utolsó lemondta, én meg felhívtam Mariant, hogy nem tudna-e két órát átvenni, és tudott.
– Veled nem unalmas az élet, Csillag! Mindig új változatokat hozol.
– Nem maradsz le. Tegnap este, amikor a gyerekeimmel beszéltem, volt egy ötletem. Mi lenne, ha én is elmennék velük arra a hétre, amikor te Péterékkel a Balatonnál leszel? Megismerhetnéd őket anélkül, hogy túl szoros lenne a helyzet. Péter és a családja viszont engem ismerne meg.
– Nagyon jó ötlet! Foglalok még egy szobát, de remélem, nem a gyerekeiddel akarsz egy szobában aludni.
– Nem örülnének neki! Majdcsak meghúzom magam valahol.
– Találunk neked is egy fél ágyat. Tudják, hogy eljössz velem Chicagoba?
– Igen, addig Rózsikánál lesznek.
– Lilia és Rózsa? Kertészetük volta szüleidnek?
– Majdnem… apám szenvedélyes hobbi-botanikus volt és rózsákat tenyésztett, vagy, hogy is mondják?
– Így is jó.
– Mondd el az álmodat. Helyet cseréljünk?
– Cseréljünk.
Lilia kikászálódott a székből, Ernő felállt, útközben találkoztak. Úgy ölelték egymást, mint a hajótöröttek, akik abba az egyetlen deszkába kapaszkodnak, ami az életüket jelenti. Most Ernő mutatta a cipőtalpát Lilia felé.
– Kezdd el!
Ernő elmesélte az álmát.
– Tényleg nem erre gondoltam. Nem értem, vagy csak nehezemre esik a következtetés. Mielőtt férjhez mentem, hét szemeszteren át hallgattam a művészet és a múlt kultúráinak történetét. Aztán jött Bea, abba kellett hagynom. Nagyon is az ó-héber beavatásra emlékeztet az álmod. A főpapnak volt egy úgynevezett arany pajzs vagy tábla a nyakában, különböző drágakövekkel kirakva, a smaragd is odatartozott. Minden kőnek megvolt a sajátságos jelentősége: a héberek tizenkét törzsét szimbolizálták. Nekik is voltak titkos beavatásaik. Nincsenek neked zsidó felmenőid, Ernő?
– Elég régen német zsidók, a nevem is onnan maradt vissza. Silbernágel azt jelenti, hogy ezüst szeg. Az Ernő meg a német Ernst, a komoly magyar formája.
– A zsidóknak magas, Istenez kapcsolódó volt a kultúrájuk. Képet nem alkothattak Istenről, ezért olyan tehetségesek a zenében, abban sűrűsödött teremtő energiájuk. Neked az odahallgatás és az elmélyülés a legfontosabb tulajdonságod, talán a tehetséged is.
– Sokat járok hangversenyekre, a zene feltölt és bennem él. Gyere, menjünk le a lakásomba. – Lementek, Lilia a cipőjét, a kezében vitte.
– Csináljak egy kávét?
– Csinálj.
A nappaliban egymás mellett egy felújított, kemény tömésű biedermeier kanapén ültek. Ernő Liliat simogatta, de hol a könyökét verte be a támlába, vagy nem fért a derekához. Lilia hozzábújt. Ernő meg akarta csókolni, de ahogy hátradőlt, beverte fejét a karfába.
– Mondd, nincs ebben a lakásban egy kényelmesebb, puhább hely?
– Az ágyam.
– Egy egyszemélyes priccs, deszkával és szalmazsákkal?
– Nem – nevetett Ernő –, hiszen tudod, egy franciaágy matraccal. Gyere. A cipőd!
– Hagyd a fenébe!
Lilia hanyatt vetette magát az ágyon, Ernő ránézett, aztán a ruhájára.
– Nem kellene ezt a ruhát levenni? Ebben akarsz majd vacsorázni, és összegyűrődik.
Lilia hasra fordult, és csak úgy rázta a nevetés.
– Miért, te csak egy meztelen talppal akartál szexet? – mondta a párna alá dugott fejjel. – Vedd le rólam!
– Ha hason fekszel, nem tudom.
Lilia felült és elkezdte a ruháját lehúzni, Ernő segített neki. Ahogy a csípőjéhez ért, megfogta, és ott is hagyta a kezeit.
– Jaj – sóhajtott –, gyönyörű.
Eközben Lilia végzett a ruhalevétellel és a melltartóját kapcsolta ki. Ernő felfelé haladt a kezével az oldalán, fel a hónaljáig.
– Ne csiklandozz!
Átnyúlt a kebleihez, és egész testét elöntötte a vágy. Lilia úgy érezte magát, mintha vajból lenne; mindene megpuhult, úgy kívánta az ölelést, hogy már fájt. Forró, remegő kézzel gombolta ki Ernő ingét.
– Gyere!
Pillanatok alatt az ágy mellett hevertek a ruhadarabok. Egymásba zuhantak, és a smaragd ragyogó zöld fénye elragadta őket.
– Igen, a smaragd szolgálója akarok lenni! – suttogta Lilia az utolsó ép gondolatával.
– Életem, szerelmem, egyetlen – csókolta Ernő.
Boldogan, izzadtan feküdtek egymás mellett.
– Izzadt vagyok – közölte Lilia.
– Én is, majd zuhanyozunk. Mit gondolsz, miért nem szeretkeztünk eddig?
– Te nem voltál szerelmes, én meg nagyon. Féltem, hogy ha sokat mutatok az érzéseimből, elveszítelek, és visszatartottam magamat. Eleve egy beprogramozott csőd lett volna. Így a barátságunk nem ment tönkre. Sokat szenvedtem.
– Nem mutattad.
– Nem.
– Édes, mielőtt elmegyünk vacsorázni, még veszek neked egy selyempongyolát. Az nálam marad, és mindig érzeni fogom a testedet, a szagodat, akkor is, ha nem vagy mellettem.
– Selymet?
– Neked csak azt.
Lilia Ernő karjára hajtotta a fejét.
– Nekem mim lesz, ha nem vagy mellettem? Add nekem az inged, ami most rajtad volt.
Ernő azt akarta mondani, hogy azt ki kell mosni, aztán észbe kapott. Lehajolt az ingért és Lilia mellére fektette.
– Itt nagyon jó helyen van.
– Ott nem szoktam szagolni.
Felült, felvette az inget és indult a fürdőszobába. Az ing alig takarta be a fenekét, Ernő utána ugrott és hátulról magához szorította. Lilia kacagott.
– Így soha nem jutok el a fürdőszobáig!
– Vagy visszajössz, vagy veled megyek.
Lilia megfordult és ledobta az inget.
– Inkább fekve!
Félóra múlva megint ott tartottak, ahol az ing felvétele előtt.
– Ma ezek szerint nem lesz vacsora, pedig kezdek nagyon éhes lenni.
– Én is éhes vagyok. Jó lenne gulyáslevest enni, vagy rántott húst.
– Nincs semmi akadálya, de most tényleg megyek zuhanyozni.
Aztán Ernő készült el, és indultak.
– Késő lett, felhívom a gyerekeimet.
– Szia, Bea, ma később jövök, még csak most megyünk vacsorázni. Gábor mit csinál?
– A kisöccsének szerel össze valami autót fából.
– És te?
– Nem tudom, mit vigyek a kislánynak.
– Mennyi idős?
– Azt sem tudom.
– Hívd fel apádat és kérdezd meg.
– Jó ötlet! Üdvözlöm a vőlegényt.
Hátulról Gábor azt kiabálta, hogy ő is üdvözli.
– Mit gondolsz, lehet még valahol pongyolát venni?
– Nem, ilyenkor már minden zárva van.
– Megveszem holnap.
Leültek az Arany Kakasban, és jó étvággyal nekiláttak a gulyáslevesnek. Miután az első éhségüket csillapították, várták a második fogást.
– Hol tanultál meg így szeretkezni?
– Tanultál, az igazi fogalom. Az egyetemen volt egy docensünk, dr. Szabó Mária. Megtetszettem neki és elcsábított. Húsz ével volt idősebb nálam. Megtanított, mondta, hogy mit csináljak, és diktálta az iramot.
– Kihasznált?
– Nem, másra is tanított, nagyon sokat köszönhetek neki, mindenre felhívta a figyelmemet, ami érdekes lehetett számomra a pszichológiában.
– Jó tanárnő volt. Most hol van?
– Amerikában él.
– Jó, hogy nincs közelebb.
– Féltékeny vagy?
– Nem, de most nem kell a közelben.
– Főleg nekem nem kell! De Lilia, te vagy az üzletasszony, nem számoltad ki, hogy már hetven éves?
Lilia mobilja jelzett, kinyitotta és Ernőhöz fordult:
– Kádas Judit.
Mindketten tudták, hogy mit jelent a hívás.
– Igen.
– Juli néni félórája meghalt.
– Ott volt mellette?
– Nem, előtte egy órával mentem el. Mondja meg, kérem, Silbernágel doktor úrnak.
– Itt ül mellettem, adom – és átadta Ernőnek a mobilját.
– Jó estét, Judit, hallottam. Hogyan halt meg?
– Egyszerűen belealudt a halálba.
– A temetés időpontjáról tájékoztasson, kérem.
– Biztos, hogy szólok. Nem lesznek sokan a temetésén.
– Mi van a kutyával?
– Már kerestem egy magánszemélyek által vezetett kutyamenhelyet itt, Pest határán, Diósdon, oda fogom elvinni. Nem ugorhatnék egyszer fel önhöz, doktor úr?
– De, jöjjön holnap, ebédidőben.
– Nem ebédel?
– Nem, a menyasszonyommal vacsorázni szoktunk.
– Jövök, a viszontlátásra.
Visszaadta Liliának a telefont.
– Ez várható volt.
– Tegnap említettem a gyerekeknek a kutyát, Gábor nagyon szerette volna.
– Nekem Molnárék jutottak még az eszembe, de Kornélia egész nap a macskáját dögönyözi, ott sem megy.
– Láttad már Zsuzsut?
– Nem, csak azt tudom, hogy milyen okos, és hogy barna.
– Drágám, mennem kell, akármilyen nehezemre is esik – állt fel Lilia.
– Elmegyek fizetni. Az, hogy egyszerűen itt hagysz, az nem lehet. Elkísérlek az autódig.
Mentek ölelkezve, érezték egymás melegét és a mozgásuk ritmusát. Lilia beszállt és indult. Ernő nézte, ahogy távolodik. Otthon lefoglalt még egy szobát a szállodában a Balatonnál. Bement a hálószobájába. Minden úgy volt, ahogy ott hagyták.
Most már nem csinálom meg az ágyat, inkább lefekszem.
Belemélyesztette az arcát a párnába, amin Lilia feje volt. Ott volt a szaga. Fájt az élmény. Olvasni akart, de nem tudott koncentrálni. Lilia ragyogó csillagszemei voltak előtte. SMS-t írt: „A szagod, a fejed nyoma, a mosolyod itt maradt, szerelmem.” Lilia is lefekvéshez készült. Ernő ingét vitte magával az ágyba. Bea meglátta.
– Ez mi?
– Egy ing Ernőtől.
– Ebben alszol?
– Igen.
Gábor utána szólt:
– Egy éjszakára kölcsönadom a macimat, ha nem elég az ing!
Bea válaszolt az ajánlatára:
– Szerintem még sok is!
– Azt bízd rám, hogy mi a sok. Ez nem a várúr, csak a zászlója.
Lefeküdt, magához szorította az inget. Válaszolt Ernő SMS-ére: „Én is a szagoddal és az érintéseddel alszom, te egyetlen, te drága.”
A RUBIN
Ernő másnap reggel kilenckor elindult pongyolát venni. Nem tudta, hogy hová menjen. Kérdezgette az üzletekben. Pongyola volt, de nem selyemből. Egy helyen mondtak neki egy lehetőséget, egy francia, kifejezetten női alsóneműre specializált üzletet, a Dessouse-t. Kereste, érdeklődött a gyalogosoktól. Legtöbbjük még azt sem értette, hogy mit mond, aki viszont értette, kajánul vigyorgott rá, ezt meg ő nem értette. Amikor végre megtalálta az üzletet, megértette a vigyorgókat. Nem volt egyszerű bemennie, aztán fogta magát és belépett. Illat, diszkrét, rejtett világítás fogadta. Egy csinos fiatal lány jött elé, és lágy fuvolahangon megérdeklődte, hogy mit szeretne.
– Selyem pongyolát keresek a menyasszonyomnak.
– A menyasszonyának? – csodálkozott az eladó, és egy pillanatra kiesett a szerepéből. – Erre jöjjön, kérem. – Át lavíroztak a csipkés, részben fekete-pirossal kombinált bugyik és melltartók között. Díszes harisnyatartók lengedeztek, amikor véletlenül hozzájuk ért. Műanyag lábakon fekete harisnyák, különleges mintákkal, frivol míderek fej nélküli próbababákon. Hátul, egy szekrényrúdon lógtak éjkék bársonnyal bevont vállfákon a pongyolák. A lány leemelte egyet.
– Van színelképzelése?
– Nincs, de ne tarkát, és selyemből.
– Így csökken a választék, mégpedig nagyon.
Nézte a darabokat.
– Sajnos ebből csak kettő van, egy fekete és egy rubinpiros.
– Feketét ne.
– Akkor ezt.
Kivett egy gyönyörű rubinpiros modellt, ami Liliának a bokájáig ért.
– Ez jó lesz. Nem hiszem, hogy érdemes lenne tovább keresgélnem. A selyem lassan ismeretlen fogalommá vált nálunk.
– Máshol is, talán Kínában nem, de azok majdnem mindig tiritarkák. Nem akar még alsóneműt is venni a menyasszonyának?
– Azt inkább ő válassza ki magának. A méretét sem tudom pontosan. Kérem, csomagolja be a pongyolát. Kártyával fizetek.
– Megnézte az árát?
– Nem, és nem is érdekel.
– Kár, hogy mifelénk csak egy menyasszonya lehet egy férfinak, bejelentkeznék másodiknak.
– Ez az egy bőven kitölti a menyasszonyok teljes minőségét – mosolygott rá Ernő, és indult hazafelé. Először azt gondolta, hogy beviszi Liliának a butikba, de már nem volt ideje rá. Amikor hazaért, tíz perce volt az első ülésig. Arra sem emlékezett, hogy ki jön hozzá. Gyorsan hívta Liliát:
– Édes, nem kaptam smaragdszínű pongyolát, gondolod, hogy kibírod a rubinszínűt is?
– Szó sem lehet róla!
Ernő egy pillanatra megijedt, míg Lilia el nem kezdett nevetni.
– Ernő, hát tényleg megvetted és találtál selymet? El sem tudtam képzelni, hogy kapható.
– Nem volt egyszerű, összesen két darab volt.
– Hol?
– A Dessous-ban.
– Bementél oda?
– Te tudod, hogy milyen?
– Hát hogyne tudnám, sőt az árakat is ismerem. Ernő, most fékezz lassan!
– Ki mondta, hogy nem tudok mit kezdeni a pénzemmel?
– De tudsz: kiszórni.
– Nem ki, hanem rá! Csillag, most nagyon gyorsan mennem kell, de a pongyoládat ma este fel kell venned.
– Még beszélünk.
Mielőtt felment, az ágyra terítette a pongyolát.
Itt vár rád, szerelmem.
Amikor felért már csengettek is.
Nem tudom, hogy mikor történt meg velem, hogy nem voltam felkészülve, de hallgatni így is tudok.
Kinyílott az ajtó és Kornélia állt előtte, félénken mosolyogva, de emelt fejel.
Így mosolygott akkor is, amikor a fagyit hozta.
– Jöjjön, Kornélia, foglaljon helyet.
A lány beült a székbe. Ernő kérdőn nézett rá.
– Akkor kezdje, Kornélia, várom, hogy mi az, amit nem értek és rosszul tudok.
Most hajtotta le a fejét a lány.
Lendületet vesz! – gondolta Ernő.
Kornélia felnézett:
– Jó volt a fagyi?
Ernő elmosolyodott.
– Őszintén szólva nem szeretem a fagyit, de ez a kombináció – csokoládé kókusszal – kifejezeten ízlett és megettem. Most kezdje, Kornélia.
– Nem tudom, már nem vagyok dühös.
– Nem?
– A fagyit is megette.
– Nem akar a szerelemről beszélni?
– Nem, és lenne egy kérésem. A múltkor letegezett, az nagyon jó volt. Nem tegezne mindig?
– Szívesen, ha ez segít neked, de nekem is van egy kérésem… te meg nehogy „doktor bácsizz”!
– Akkor mit mondjak? Doktor úr?
– Talán Ernőt?
– Ezt nem tudom, hiszen az apám lehetne.
– Angolul mindenki mindenkit tegez, meg Skandináviban. Az unokaöcseim Svédországban tegezik még a tanárukat is. Ez a forma, ez a tessékelés, csak magyarul van.
– Megpróbálom.
– Amennyiben nem akarsz a szerelemről beszélni, akkor majd beszélek én. Te, mint profi, eldönthetted, hogy értek-e hozzá.
Kornélia nagy, csodálkozó szemekkel nézett, és Ernő beszélni kezdett:
– Amikor nincs a kedvesed melletted, úgy érzed, hogy hallod a hangját, érzed a keze érintését. A párnára, ahol a feje lenyomata megmaradt, odahajtod az arcod és érzed a szagát. Ott áll a kávéscsészéje az asztalon, megnézed, hogy maradt-e még egy kicsi az alján, és kiiszod. Az utcán egy gesztenyefa alatt csókoltad meg először. Arra mész, felnézel a fára, magadban köszöntöd, és gyorsan megérinted a törzsét. A barátoddá vált, hiszen látta, tanúja volt az első csóknak. Bárányfelhők vakító fehérsége a mosolya szerelmednek, és a naplementében zeng a színes fény, mint egy boldog, fájdalmas vallomás. Mert fáj a boldogság és elér az ember egy határig, amikor már nem bírja, túl nagy a szívének.
Míg Ernő beszélt, Kornélia mozdulatlanul ült, majd letette a lábát a támaszról, egyre előbbre hajolt, elbűvölve nézte és folyt a könnye. Ernő kinyitotta az íróasztal felső fiókját, és átnyújtott neki néhány papír zsebkendőt.
– Hogy állunk? Értek hozzá, vagy menjek utcát seperni?
– Nagyon is értesz hozzá, kár lenne érted.
Ernő nevetett.
– Pedig a menyasszonyom azt mondta, hogy olyan tiszták lennének a belváros utcái, mint még soha.
– Menyasszonyod van? De szeretném megismerni!
– A hangját már valószínűleg ismered, ő kezeli az időbeosztást.
– Nem, anyám szokott telefonálni, de most majd én hívom fel.
– Kornélia, miért jöttetek ma? Ez nem a te időpontod.
– Délután elmegyünk a gimnáziumba megbeszélni az érettségi kilátását, mert egy félévet hiányoztam. Nem szeretném, ha egy osztállyal lejjebb tennének.
– Beszéljétek át a lehetőségeket.
– Ernő, ugye gyerekeket szoktak örökbe fogadni?
– Igen.
– Nem adoptálhatnálak téged, mint apát? Csak titokban, rajtunk kívül senki sem tudná.
Ez most egy új változat, nem akar belém szeretni – gondolta Ernő. Liliának is vannak gyerekei, akkor nekem is lenne egy titkos.
– Kornélia, hogy volt, amikor apád elhagyott benneteket?
– Állandóan vártam, hogy visszajön. Még egy imát is kitaláltam az őrangyalomhoz, azt imádkoztam, amikor órák hosszat az ablaknál álltam. Meg voltam győződve, hogy visszahozza. Nem hozta. Aztán apám el akart vinni a hétvégeken, de addigra már én nem mentem el vele.
– Azt hiszem, Jenő apapótló is volt, beleszerettél, de már nem ötéves voltál, hanem egy érett, fiatal lány. Az apahiány egybeesett az első szerelmeddel, így érthető a ragaszkodásod, és a szerelem élménye a tényt még felerősítette.
– Leszel az apám?
– Leszek, de tényleg titokban, és nehogy apának nevezz.
– Nem.
– Most küldd be hozzám édesanyádat.
– Szegény, olyan sokat sírt miattam, és látod, ha ő nincs, nem találok ide hozzád.
Molnárné sírva jött be Ernőhöz.
– Doktor úr, én nem is tudom, hogy mivel háláljam meg, amit tett.
– Asszonyom, elsősorban öné a babérkoszorú; ha nem tart ki Kornélia mellett, ha nem remél, elveszett volna a lánya. Ezt ő is tudja. Ma mennek az iskolába. Remélem, találnak megoldást az érettségire.
– Találunk. Ha valamibe beveti magát, nagyon kitartó, és okos.
Ernő kikísérte.
– Menjünk anya! Szia, Ernő!
– Szia, Kornélia.
Molnárné az egyikről a másikra nézett.
– Ne, ácsorogj – szólt rá Kornélia –, még sok a dolgunk, ruhát akartunk venni délutánra – noszogatta a lány. Elmentek.
Ernő várta a következőt, de nem jött. Már Liliát akarta hívni, amikor csengettek. Lilia volt. Felugrott a székéről és kitárta a karját.
– Édes!
– Drága!
– Hogy kerülsz ide?
– Meglógtam egy órára. Mindent át kellett szervezni Kornélia miatt, a mostanit lemondtam. A pongyolámat szeretném felpróbálni.
– Gyere.
A lakásban egyenesen a hálószobába mentek.
– Látod, itt várt rád!
– De szép!
Lilia felvette a ruhájára.
– Ne így, ez nem az igazi.
– Ernő, nincs időnk.
– Van egy jó háromnegyed óránk.
– Egy fél, mert egy órára jöttem el.
– Azért vedd fel rendesen.
Lilia gyorsan vetkőzni kezdett, Ernő segített neki.
– Ó, Ernő, kész! Már elvesztem.
– Megkereslek.
Később…
– Megtaláltalak.
Lilia a karján feküdt, amikor a mobilja jelzett. Ránézett.
– Kádas Jutka – mondta, és odaadta Ernőnek.
– Jó napot, doktor úr, mikorra jöjjek?
– Egy negyedóra múlva.
Lilia öltözni kezdett, és Ernő is.
– Megígértem Beának, hogy keresek a hároméves kistestvérének valamit, amit szombaton ajándékba vihet neki. Veszek egy ruhát.
– Gondolod, hogy egy hároméves kislány annak örül a legjobban?
– Akkor minek?
Ernő a keze közé fogta Lilia arcát.
– Csak ruhákban tudsz gondolkodni, csillagszemű? Szakmai ártalom! Veszek neked most egy fülbevalót, mindig ezek a hosszúak vannak a füledben, de most rubinnal.
– Ernő, hagyd abba a költekezést.
– Ez befektetés!
– Inkább lefektetés. Mit vegyek a kislánynak?
– Egy bábot, azt szeretik, és Bea majd játszik vele.
– Jó ötlet.
– Ma este érted jövök a butikodba, még sohasem láttam.
– Ernő, megyek.
Fogta a pongyoláját, és a nagy kézitáskájába kezdte tuszkolni.
– Hé! Ez itt marad!
– Meg akartam mutatni a gyerekeknek.
– Nem gondolod, hogy már így is sok nekik?
– Lehet. Tényleg úgy viselkedek, mint egy tinédzser.
– Nem – nevetett Ernő –, hanem úgy, mint egy szerelmes, azért kell a pongyola nekem is.
Lilia indult lefelé. A kapuban Kádas Jutka állt.
– Nem nyitja ki az ajtót!
– A lakásán van, szólok neki.
Hívta:
– Ernő, Jutka áll itt lent, engedd be.
Ernő felsietett a rendelőbe és beengedte.
– Ne haragudjon, lent voltam Liliánál.
– Még jó, hogy találkoztam vele. Lilia nagyon szép, doktor úr.
– Nekem mindig. Foglaljon helyet!
Jutka leült és körülnézett.
– Tehát ide járt Juli néni.
– Ide.
– Nem lehetne ezt a fotelt egyenesre állítani? Nem feküdni jöttem, hanem beszélgetni.
– Ott, jobboldalt van egy kerék, azt kell tekerni. Most mondja, hol tart.
– Szabadságot vettem ki és a lakását rámolom. Zsuzsut nem tudom magammal vinni, nyüszít, és mint aki megkergült, keresi a gazdiját. Nem volt Juli néninek sok mindene. A ruháit odaadom egy szeretetszolgálatnak. Régi bútorok, fényképek tömkelege Zsuzsuról és rengeteg kutyatáp meg kutyakeksz, elviszem holnap a menhelyre a kutyával együtt. Viszont találtam a szekrényében egy olyan rózsás, régi bonbonos dobozt fényképekkel önmagáról és a vőlegényéről. Jól nézett ki fiatalon. Ott volt a végrendelete is. Rám hagyta a lakását. Nem tudtam, de jó, mert most bérlek egyet. Jó lakás a tizenegyedik kerületben, két nagy szobával, nagy erkéllyel. A hatvanas évek végén építették, még vastag a fala. A kutyakekszes dobozát a szívecskékkel, amin „Jutifali” áll, megtartom.
– Judit, gondoljon rá, hogy a temetés időpontját megmondja.
– Azt már most meg tudom mondani: május hatodikán, délelőtt tízkor, urnatemetés a Farkasréti temetőben. Egy református pap fogja búcsúztatni.
– Ott leszünk. Most, a hétvégén viszi Zsuzsut a menhelyre?
– Igen, pénteken, már megbeszéltem velük.
– Diósdra, ha jól emlékszem.
– Oda. „Jó csont” a menhely neve. Doktor úr, azon gondolkodtam, hogy elkezdek én is önhöz járni.
– Judit, erre nincs szüksége, de jöjjön el olykor beszélgetni.
– Miért olyan biztos, hogy nekem nincs szükségem rá? Megyek, az egész ebédidejét rám költötte.
– Még van egy félórám, az elég egy kávéra meg egy süteményre. Jelentkezzen Liliánál, ha lesz ideje.
Kikísérte Jutkát és lement a konyhába. Főzött egy kávét, még maradt a tegnapi kuglófból, azt ette. Aztán bement a hálószobába, és az ágyon Lilia pongyolájára hajtotta a fejét.
Estefelé hat óra előtt indult Lilia butikjába. Éppen zárásra ért oda. Már rakták be a kint lévő ruhákat. Valószínűleg egy eladó volt, aki illedelmesen rászólt, amikor be akart menni.
– Zárunk, uram.
Lilia kikiáltott:
– Ernő, gyere be. Marian, ő a vőlegényem.
Marian egy pillanatra zavarba jött.
– Bocsánat, nem ismerem önt.
Ernő belépett. Az üzlet nem volt nagy, de tele különböző ruhadarabokkal. Lilia elé sietett és megölelte.
– Most hadd mutassalak be benneteket egymásnak! Ő Rajkai Marian, ő meg Sibernágel Ernő.
– Örvendek – mosolygott Marian. – Amióta, mint vőlegény, megkerült, még jobban keresek.
– Tehát minden gyarapodunk, ez örvendetes!
– Marian, hazamehetsz, ma én zárok.
– Szép estét – búcsúzott Marian.
Ültek a vacsoránál.
– Hogy volt Kádas Judittal?
– Semmi különös, már tudja a temetés időpontját. Ugye eljössz velem?
– Persze, de szólj még egyszer időben.
– Juli néni ráhagyta a lakását, most azt rámolja, és Zsuzsut holnap viszi a menhelyre. Kornélia ma délután a gimnáziumba ment, az érettségi lehetőségeit megbeszélni.
– Úgy látszik, sikeres vagy.
– Főleg, ha befektetésemre gondolok. Nálad hogy volt?
– Általános, csak a gyerekeim hívnak óránként; úgy készülnek az apjukhoz, mintha az Oscar-díj átvételére mennének.
– Vettél bábot?
– Majd holnap, ma nem volt rá időm.
– Akkor már nem is jössz pongyolát próbálni…
– Ernő, a hétvége a miénk!
– El sem tudom képzelni.
– Valahogy csak kibírod addig.
– Ki, szerelmem.
Lilia hazaért.
– Anya, nézd meg az autót, amit Balázsnak csináltam – húzta Gábor a kezénél fogva maga után Liliát.
– Vettél valamit Katikának? – így Bea.
– Ma nem volt időm, de holnap.
– Ne felejtsd el!
– Nem, nem fogom. Ernő mondta, vegyek egy kézbábot, hogy játszani tudj vele.
– Nagyon jó ötlet. Kár, hogy nem ismerjük Ernőt.
– Holnap este veletek akar fagyizni.
– Még jobb ötlet – helyeselt Gábor.
– Beszéltetek apátokkal?
– Többször is. A kistestvéreinknek mesélt rólunk, ők is nagyon várnak. A feleségét Teréznek hívják, és Katika úgy mondja a nevemet, hogy Teja.
– Szép hétvégétek lesz.
– És neked? Te mit csinálsz nélkülünk?
– Majdcsak kitalálok valami elfoglaltságot magamnak.
– Hülye vagy, Gábor? Mit gondolsz, kivel lesz? Nem fogunk hiányozni neki.
– Hát persze, Ernővel!
– Most majd a vár urát viszi magával az ágyba, nem a zászlóját.
– Nem nagyon kell vinni, jön ő magától is, te szemtelen csitri!
Lilia lefeküdt és Ernő SMS-ét várta, de a férfi telefonált.
– A pongyoládon az arcom. Ma már egyszer megtaláltalak, most nem talállak.
– Csak az arcod van a pongyolámon?
– Nem, a maradék is.
– Az inged meg rajtam van.
– Úgy, mint a múltkor?
– Nem, egy pizsamanadrágot vettem fel. Nehogy felfázzam.
– Az ágyban?
– Úgy érzem magam, mintha huzat lenne alulról, vagy mint egy félig nyitott konzerv.
– Kukorica konzerv?
– Inkább ananász.
– Ne kérdezzem, hogy mi a konzervnyitó?
– Nem szükséges, az nálad van.
– Most komolyan, mi az, hogy huzat van? Talán mégis felfáztál? Pedig itt nincs hideg, a fűtés be van állítva 22 fokra, és magától kezd fűteni, ha alá esik a hőmérséklet.
– Tanultál te valaha anatómiát?
– A középiskolában.
– Akkor tudhatnád, hogy a női test másképpen van felépítve, mint a férfié. Legalábbis bizonyos részei.
– Hála Istenek! Ezt tudom, csak az ananászkonzervről nem volt szó.
– Tényleg nem érted, vagy csak nem akarod megérteni?
– Nem egészen, ez igaz.
– Az is igaz, hogy a rengeteg tudásod mellett olykor elég korlátolt vagy. Mit gondoltál, mi van akkor, ha évekig – és most tizenegy évről van szó – nincs szex, de ebből három év túlfűtött vágyakozás? És ez egy nőnél! Mi sokkal többet mozgatunk meg, mint ti, férfiak.
– Erre még soha nem gondoltam.
– Ez a félig nyitott konzerv!
– Nem hangzik jól. Mit lehet csinálni, hogy ne legyen így?
– Csinálni? Csak egyet lehet: tovább csinálni, amíg normálissá válik. Ernő, egyszer vége lesz ennek is, de a mi helyzetünkben nehéz, mert mindig egy kiváltságos, úgyszólván vasárnapi állapot marad. Majd’ belepusztulok a vágyba.
