Kitabı oku: «Magyar népballadák (Magyar remekirók 55. kötet)», sayfa 4

A KÖLESDI HARCZRÓL

(1708 szept. 2.)

 
A kölesdi harczon, a kölesdi harczon
Hej! én is ott voltam, elejének vágtam;
Elejének vágtam, közepét bontottam,
Mint kaszás az füvet, döntöttem, rontottam.
 
 
Mikor Balogh Ádám a kardját emelte:
Sándor László akkor dandárt reávitte.
«Vedd fel, fiam, bátran németnek lövését,
Ne mutasd szivednek semmi röttenését,
Ne mutasd szivednek semmi röttenését!»
 
 
Mikor Balog Ádám a kardját emelte:
Szekeress István is ezerét vezette.
 
 
«Rajta, rajta! rontsad ráczok sűrű rendét –
Hadd ne dúlja gaz nép édes hazád földét!»
 
 
Az Sió berkéig lőn nagy sivalkodás,
Fel Simontornyáig, sűrű nagy roppanás,
Akkor Balogh Ádám indíta több hadat:
Német is elveszett, a rácz is elszaladt.
 
 
«Haj, édes ezerem! Haj Somogyi Ádám!..
Most immár utánna, mindenütt az hátán!
Most immár utánna, mindenütt az hátán!»
 
 
Lovassa üldözte, – gyalogja öldözte,
Szegszárdig az mezőt vérével öntözte.
 
 
Megégett Ráczország, megmaradt három ház…
Elesett négyezer, megmaradt három száz.
 

ESZTERGOM MEGVÉTELÉRŐL

(1706.)

 
Sebes viz a Garam, siet a Dunába,
Kuruczok tábora éppen ott megszálla.
 
 
Rákóczi tábort üt a Garam-torokban,
Persia-szőnyegen pihen szép sátorban.
 
 
Persia-szőnyegen, fényes tigris bőrön…
Sátor előtt állnak palotások bővön.
 
 
Verik az rézdobot, fujják a trombitát,
A sok nyalka kurucz üli az paripát.
 
 
Rákóczi tábora torpad⁸ az síkságon:
Rákóczi sátora dombon áll magában.
 
 
Friss, kerek dombon áll tegnapi nap olta;
Nemcsak az sátor, a domb is csak azolta!
 
 
Jó kurucz vitézek csak tegnap dombolták,
A földjét kezekben süveggel hordották,
 
 
Urunknak sátora magas helyen legyen;
Szép tábora fölött végig tekinthessen!
 
 
Aranyos zászlója lobogjon magasra!
Messzéről mindenki mindjárt megláthassa!
 
 
Süveggel hordották, a dombot ugy rakták,
Rákóczi patyolat-sátorát rávonták.
 
 
Nagy Rákóczi jár az gyönyörű mezőben,
Rettenetes kardja villog a kezében.
 
 
Kardjával fölmutat Esztergom várára,
Vár tornyán lobogó császár zászlajára:
 
 
Mire a fényes nap háromszor felsütne,
Hejh, magyar lobogó lesz oda feltűzve!
 
 
Szóljatok álgyúim, szörnyen ropogjatok,
Dunának két partja rengjen alattatok!
 
 
Hejh! s megbődülének Rákóczi álgyúi,
Hejh! s megrendülének Esztergom tornyai,
 
 
Amott az vár alatt törik már a falat;
Vég-Esztergom vára, jobb lesz, add meg magad!
 
 
Odafent az tokos csak elhivé magát.
Nem adja a várat, berdót igen kajált.
 
 
Éjten-éjjel, mikor a lövés elhallgat;
Fényes tigris-bőrén Rákóczi nem nyughat.
 
 
Készíti hiveit, hires vitézeit:
Fodor és Révay hajdu-ezereit.
 
 
Az palotás-ezret, az Esze Tamásét,
Csajági Jánosét, Lócziét, sok másét.
 
 
Éjten-éjjel egyszer az álgyú hármat szól:
Hát az sok kurucz az várra csak úgy nyomúl.
 
 
Tüzes garanáttúl világos az éjjel,
Hajh! sok anya fia borúl ott bé vérrel!
 
 
Hasad az szép hajnal, piros az hegyoldal…
Esztergom várában Rákóczi felnyargal.
 
 
Esztergom utczáin szikrát hány patkója,
Esztergom bástyáin lobog a zászlója…
 
 
Mikor Esztergomban örömet lőttenek:
Ez versek kevesség azután költenek.
 
 
Ha kérded: ki irta? – egy igaz magyar fi,
Igaz örömében, – elhigyje akárki.
 

OCSKAI LÁSZLÓRUL VALÓ ÉNEK

(1710.)

 
Kuruczok, kuruczok, hajh szegény kuruczok –
Be megsötétedett ti fényes napotok!
 
 
Óh gonosz szerencse, óh keserves óra!..
Trencséni mezőnek vérrel borítója.
 
 
Sok ezren borultak ott önnön vérekben, –
Mások tántorodtak régi hivségekben.
 
 
Labancz már Ocskai; sok vitéz hadnagyi
Átkozva siratják az ő labanczságát:
Verje meg az isten állhatatlanságát!
 
 
Kemény Beleznai, serény Jávorkával,
Ama Bornemissza, hires Rácz Miskával,
 
 
Esküsznek Újvárban egymásnak kezére,
Erős esküvéssel Ocskai vesztére:
 
 
«Bátor vérontásom, történjék halálom,
Álnok árulónak bosszúját megállom, –
Álnok árulónak bosszúját megállom!»
 
 
S nyárnak hévségében – ősz sűrű ködében
Kergetik Ocskait nagy kegyetlen télben.
 
 
Beleznai kétszáz labanczát levágja –
Pilátushoz küldi őket vacsorára.
 
 
Bornemissza véle gyakran kergetődzik,
Rácz Miska éjjel is ott környül leskődik…
 
 
Jávorka pediglen paraszti ruhában –
Egynehány vitézzel csak bétör házában.
 
 
«Hej Ocskai László! a nagy dobzódástúl
Kelj föl immár, – érted elgyöttünk Ujvárból!..
 
 
Vérünk árulója, most add meg magadot!»
– Fölkele Ocskai; de fegyvert ragadott…
 
 
Kiverik kezébül, s úgy homlokon vágják –
Vér elboritotta mind a két orczáját.
 
 
Viszik már, viszik már, kötve paripára.
Nyargalton-nyargalvást – viszik már Újvárba.
 
 
Hogy vitték a kapun, istrázsa kiáltott:
«Itt hozzák, itt hozzák az Ocskai Lászlót!»
 
 
Hadi szék birái ott egybe gyűlének.
Hiteszegő felett ők széket ülének.
 
 
Irjátok furérok, irjad sereg diák –
Vérveres téntával a nagy sententiát:
 
 
«Világ példájára feje elüttessék,
Várnak bástyájára karóba tüzessék.
 
 
Hadd lássák mindenek; az lator mint jára,
Ki megszegvén hitit, támadt hazájára!»
 
 
– Mikor rézdobokat megütték a vártán,
Mikoron a sipot megfujták a bástyán:
 
 
Akkor az piaczon álltak mind fegyverben, –
Kihozzák Ocskait, vasakkal terhelten.
 
 
Ott felzöndülének vitézek, hogy látták:
«Öld meg az árulót! Hozzá!..» azt kiálták.
 
 
S ha fejét nagy hamar hóhér el nem csapja;
Testét vitézlő rend ízekké szaggatja!
 
 
Föltüzték az fejét a bástya fokára,
A mely néz Nyitrára, – egy nagy árboczfára.
 
 
Nagy fekete hollók sürün szálldosának –
S ott környül kerengvén, ekkép károgának:
 
 
«Kár, kár, kár, kár vala Ocskai Lászlónak,
Ilyen nagy vitéznek – lenni árulónak!
 
 
De nem kár, hazáját, vérit eladónak
Szemeit kivájni, fekete hollónak!»
 
 
– Már Ocskai László másoknak nagy példa:
Gonosz árulóknak így lészen halála!
 
 
Lelkeket világon szélvészek kergetik –
Azután pokloknak lángjára vettetik.
 
 
– Ezt szörzék Újvárban, ezerhétszáz tízben…
Szegény magyarokat segétse az isten.
 

BUJDOSÓ SZEGÉNY LEGÉNY

(1711.)

 
Egy bujdosó szegény legény,
Idegen földön jövevény,
Üldögél az erdők mélyén –
Hogy ne is látná az napfény.
 
 
Terebély nagy sátoros fa,
Szomorkodva ül alatta:
Sárga levél béhullatja,
Az madár is elsiratja.
 
 
Fakó lova ott füvelget,
Le sem vötte kantárt nyerget;
Hegyestőrt az nyergen cserget,
Ráczot rajta már nem kerget.
 
 
Fejér abaköpenyegje
Az legénynek leterítve;
Nyakbanvető farkasbőre,
Bús fejével arra dől le.
 
 
Sárga levél csak hulldogál,
Bús madárszó csak sirdogál,
Nyugszik ő is, vagy álldogál:
Csak szomorú nótát tanál.
 
 
«Rossz világ van idehaza,
Bujdosik már az katona,
Édes anyja ha siratja,
Egész világ csak átkozza.
 
 
Erdők, berkek, vad kősziklák:
Bús fejünköt lappongtatják;
Ezek még is bátor tanyák:
Bújdosókat nyúgosztalják.
 
 
Levelét fa csak hullajtja,
Keltünk-jártunk eltakarja,
Kis madárka bús szózatja
Hírünk-nevünk elsiratja…
 
 
Úgy elmégyek, meglátjátok,
Soha hirem sem halljátok;
De ha mégis hallanátok:
Tudom, hogy megsiratnátok!
 
 
Piros kantár a kezembe,
Piros csizmám a kengyelbe,
Indulok lengyel végekre, –
Búsan nézek hazám fele.
 
 
Szülőföldem, Isten hozzád!..
Az hazám már Lengyelország,
Az hazám már Lengyelország,
Még is sirva gondolok rád!»
 
 
S az merre jár lova lába:
Búsúl az erdő utána,
Árnyékot borít reája –
Elbujdosó katonára.
 
 
Az az árnyék elfedezzen,
Az az ösvény elvezessen!
Szíved mindent elfelejtsen:
Hogy ne fájjon, emlékezzen!
 
 
– Ez éneket oly időben
Szörzék Ungh vize mentében,
Mikor volnánk menőfélben…
Vezéreljen a jó Isten!
 

BUJDOSÓ RÁKÓCZI

(Régi népének.)

 
Kiállott Rákóczi
A munkácsi sánczra,
Reá támaszkodék
Pántos pallosára.
Reá támaszkodék
Pántos pallosára, –
Reá rívalkodék
Az rézdobosára:
 
 
«Dobosom, dobosom,
Udvari dobosom!
Most néked megmondom:
Ne azt verd, hogy: Mars, mars!..
De azt verd, hogy: Rajta!..
Ördög nyúzza anyádat –
Ne úgy verjed dobodat!
Ne úgy verjed mint eddig:
Isten tudja, hogy lesz, mint?
Hanem úgy verd: Rajta!
Rajta, rajta, rajta!
 
 
Úgy verd: a föld rengjen,
Ég is visszazengjen,
A ki él, meghallja, –
Sőt azt is, ki halva
Fekszik, felriaszsza:
Rajta, rajta rajta!
Én hires vezérim:
Bottyánom, Bercsényim,
Pekrym, Bezerédym,
Kik vagytok vitézim:
Rajta, rajta, rajta –
Utolsó nagy harczra!»
 
 
– Halálos nehéz köd
Mindent búsan béföd:
Jobb is, ha nem látja:
Mert csak szive fájna –
Tán meg is szakadna…
Dobos már dobolhat,
Rákóczi únszolhat:
Rajta, rajta, rajta!..
A tábor, a tábor
Zászlóit lehajtja
A majthényi páston, –
Szegény kurucz tábor…
Hajh, Károlyi Sándor!
 
 
«Hajh, Károlyi Sándor,
Károlyi Sándorom!
Hová lött, hová lött
Az én szép táborom?
Most rejá kérdelek:
Felelj meg érette!
Kénszerítlek letött
Hétszeres hitedre;
Valld bé, ne is tagadd:
Eladtad jó urad!
 
 
– Úgy lészen még dolgod
Néked, mint Júdásnak;
Bosszút áll, nem hagyja,
Igaz maradékja
Hív Esze Tamásnak,
Nagy Bóné Andrásnak,
Meglásd csak, meglásd csak!»
 
 
«Nem kérem én az országom,
Inkább világgá bújdosom.
Úgy is tudom már:
El köll mennem már!..
Kovácsom, kovácsom,
Udvari kovácsom!
Fordítsd meg a patkót
Hódos paripámon,
Az elejét hátra,
Ne fordúljon vissza!
Úgy sem jövök vissza
Szép Magyarországra!»
 
 
«Két országom, népem:
Vitéz magyar, székely,
Az Isten megáldjon!
Patak, istenhozzád, –
Német már a gazdád!
Isten hozzád Munkács:
Engem többé nem látsz,
Legkedvesebb várom!..
 
 
Én édes hazámot,
Szép Magyarországom
Már többé nem látom, –
Már többé nem látom.»
 
 
«Eljön még az idő,
Szegény Magyarország –
Megátkozod te még
E keserves órát!..
Idegen nemzetnek
Be súlyos a járma!
Régi vezérének
– Tulajdon vérének –
Sírva néz utána,
Sírva néz utána…»
 
 
«Szeret Magyarország,
Óhajt Erdélyország,
S holtig szán, holtig bán, –
Még a gyermekök is
Tudom, visszakíván!
 
 
Mikor rég elmentem:
Visszasóhajtatok!
Mikor rég megholtam,
Akkor is sirrattok.
Haló porombúl is
Feltámasztanátok –
Összeszednétek még
Porhanyó csontimot!..»
 
 
«A merre tenger zúg,
A merre a szél jár,
Csillag lehanyatlik, –
Ott nyugszom meg én már.»
 
 
– Beh szomorún szól a
Rákóczi rézdobja,
Nem mondja már: Rajta!
Rajta, rajta, rajta!..
Hanem azt dobolja,
Messzéről zokogja:
«Szülőföldem, bölcsőm,
Te bús Magyarország!
Immár istenhozzád,
Immár istenhozzád!»
 

APRÓ TÖRTÉNETEK

ÁDÁM ÉS ÉVA

 
Halljatok ujságot az életben,
Ádámról, Éváról az Édenben.
 
 
Egyszer, hogy megunta magát az Úr,
Egy nagy darab sárból Ádámot gyúr.
 
 
De hogy Ádám meg ne unja magát,
Azért gondolta ki az Ur Évát.
 
 
Midőn Ádám aludt, unalmából
Évát szabta görbe bordájából.
 
 
S midőn Ádám apánk felhorkantott,
Éva élt és szemébe vigyorgott.
 
 
«Ho, hó! – felszólalt az Ur – mit akartok?
Jertek csak, egy almafát mutatok.
 
 
A melynek gyümölcse tiltva vagyon,
Ha esztek: helybe ott csaplak agyon!»
 
 
De Éva mihelyt a fához juta:
Egy almát Ádám’ szájába duga.
 
 
És Ádám belőle annyit rágott,
Haskérgén a Manó lyukat vágott.
 
 
És az Úr kiálta: «Mihály!» – s legott
Elmondja neki a disznóságot.
 
 
Szór Mihály mérgében nagy átkokat,
Fültövön csípi a gaz fajokat.
 
 
S nem szánva meztelen szemérmöket
Kilöki az ajtón ő kelmöket.
 
 
«Most czo ki! a földön bujdossatok,
Fiakat, lányokat alkossatok!
 
 
Te pedig, Mihály, tedd be az ajtót,
Mert azok ott kinn se csinálnak jót!»
 

UGRON JÁNOS

 
«Hová méssz, hová méssz kevély Ugron János?»
«Nyitravármegyébe Nyitra Katiczához.»
«Ne menj oda, ne menj, mert hibás a leány,
Legelső hibája, sánta az a leány.»
«Nem bánom, nem bánom, mit gondolok véle,
Csináltatok neki magas sarku csizmát,
Földig érő szoknyát.»
«Hová méssz, hová méssz kevély Ugron János?»
«Nyitravármegyébe Nyitra Katiczához.»
«Ne menj oda, ne menj, mert hibás a leány,
Második hibája, részeges a leány.»
«Nem bánom, nem bánom, mit gondolok véle,
Nem bánom, nem bánom, bőven a pinczébe’,
Bőven igyék benne.»
«Hová méssz, hová méssz kevély Ugron János?»
«Nyitravármegyébe Nyitra Katiczához.»
«Ne menj oda ne menj, mert hibás a leány,
Harmadik hibája, haragos a leány,»
«Nem bánom, nem bánom, mit gondolok véle,
Ha látom haragját, kiállok előle,
Kiállok előle.»
 

MAGYARÓSI TAMÁS

 
Honnét házasodol Magyarósi Tamás?
«Én is házasodom, aj bé-Barassóból
Vén Vajda Jánosné felnőtt szép leányát,
Vajda Ilonáját!»
Hindógál a hintó, sirdogál a leány,
Vissza-visszatekint Magyarósi Tamás:
«Mért sirsz, mért keseregsz jegybeli szép mátkám?
Te tán azt gondolod, hogy nincsen én nekem
Jó tizenkét ökröm, jó vasas szekerem.»
«Én azt nem gondolom, jól tudom, hogy vagyon.»
– Szóval fölfeleli nagyobbik nyoszolyó:
Add ide, add ide Mogyorósi Tamás,
Gyönge gyolcs ingedet al-póka-ruhának!
«Nem adom, nem adom gyönge gyolcs ingemet
Al-póka-ruhának a beste kurának!»
Hindogál a hintó, sirdogál a leány,
Vissza-visszatekint Magyarósi Tamás:
«Mért sirsz, mért keseregsz jegybeli szép mátkám?
Te tán azt gondolod, hogy énnekem nincsen
Jó csata ménesem, jó esztena juhom.»
«Én azt nem gondolom, jól tudom, hogy vagyon!»
– Szóval fölfeleli kisebbik nyoszolyó:
«Add ide, add ide Magyarósi Tamás
Selyem sinór öved al-póka-kötőnek.»
«Nem adom, nem adom selyem sinór övem
Al-póka-kötőnek a beste kurának!»
«Kocsisom, kocsisom, forditsd meg a hintót,
Mondd meg az anyjának, az ördög adtának,
Ha igy nevelt leányt, igy is vegye hasznát!»
 

SZÉP ILONA

 
‚Isten jó nap, biró gazda, kelmed házában!‘
«Hozott Isten szép Ilona az én házamban!»
«Mért sirsz, mért sirsz szép Ilona az én házamban?»
‚Én elhajtám lúdaimat szép zöld pázsitra,
Oda jöve biró fia, lúdam behajtsa,
Agyon üté kelmed fia szép gunáromat!‘
«Ne sírj, ne sírj szép Ilona szép gunárodért,
Megfizetem szép gunárod, mondsza: menynyit ért?»
‚Minden legkisebb tolláért egy-egy aranyat,
Hátul legyező farkáért arany legyezőt,
A szárnyáért, két szárnyáért két arany tányért,
A lábáért, két lábáért két arany kalászt,
A nyakáért, szép nyakáért hat sing pántlikát.
A fejéért, szép fejéért egy arany almát,
Abban égő két szeméért két égő gyertyát,
Hajnal-visító torkáért, arany trombitát,
Benne lévő költségéért hat font rizskását,
A zúzáért, a májáért hat fejkáposztát.‘
«Számtalan sok kivánsága szép Ilonának,
Akasztófa helye tehát biró fiának!»
‚Akasztófa olyan legyen, mint kinyilt rózsa,
Két karom két szép karfája, akasztófája.‘
 

BORISKA

 
«Boriska, Boriska szép lányodért jöttünk,
Törökök kezébe szép lányodat add ki!»
‚Állj fel lyányom, állj fel, állj fel a kőpadra,
Nézz ki az ablakon, mit látsz-e alatta.‘
«Három üveghintót, kilencz arany zászlót,
Hát nem volt-e kendnek egy darab kenyere,
Egy darab kenyere, egy pohárnyi bora,
Hogy ne adjon engem törökök kezébe.»
 
 
Kimegyen a kertbe, leborúl a gyepre,
Zokogva kiáltja: «Virágim, virágim,
Tőbűl hervadjatok, földig száradjatok,
Hadd lássa meg minden, hogy engem gyászoltok!»
Bemenyen a házba, leborul az ágyba,
Zokogva kiáltja: «Gunyáim, gunyáim,
Szegről lehulljatok, földön rothadjatok,
Hadd lássa mostohám, hogy engem gyászoltok.»
 

A RAB

 
«Né hol kerekedik egy fekete felleg,
Né hol száll, né hol száll egy fekete holló!
Szállj le holló, szállj le, se nem igen messze,
Se nem igen közel – kétszáz mértföldnyire,
Izenjek apámnak és édes anyámnak,
Jegybeli mátkámnak.
Repülj udvarára, szállj le ablakára,
Ha kérdi, hogy’ vagyok, mondjad, hogy rab vagyok
Király udvarában térdig vasban vagyok.
Megunta két lábam már a követ nyomni,
Megunta két kezem már a lánczot huzni,
Megunta két fülem tenger mormogását,
Vad galamb bugását.
Megitatták velem a keserű pohárt,
Elém terítettek fekete gyász ruhát;
Adta volna Isten, ne láttalak volna,
Hiredet porodat ne hallottam volna?
Istenem, istenem, de megvertél engem,
Szerencsétlen társsal, holtigvaló gyászszal
Holtig való gyászszal!
Kit mindig szerettem, jaj be távol estem,
Kit mindig gyülöltem, annak rabja lettem.
Szabad a madárnak ágról ágra szállni,
Csak nekem nem szabad violámhoz járni,
Violámhoz járni.»
 

BÁNDI URFI

 
Hallottátok hírét
Híres Barassónak?
Abban csináltattak
Étető tömlöczöt;
S abban fogva vagyon
Mezőbándi urfi.
Mezőbándi urfi
Egyszer ezt felelé:
«Hogyha volna nékem
Egy íródiákom
S egy bízott emberem:
Iródiákommal
Levelet iratnék
S bízott emberemtől
Levelem küldeném.»
Hát azonban dobban
Az ő édes anyja:
«Anyám, anyám, anyám!
Lelkem édes anyám!
Milyen álmot láték
Az éjjel álmomban:
Két sing veres zsinór
Az én nyakam körül;
S két fekete holló
Az én fejem felett?!»
‚Üsse guta, fiam,
Azt a te álmodat:
Két sing veres sinor –
A te piros véred;
S két fekete holló –
A te két hengéred.‘⁹
«Anyám, anyám, anyám!
Mikor engem szültél,
Szültél volna követ;
S mikor feresztettél
Gyenge meleg vízbe,
Feresztettél volna
Forró-buzgó vízbe;
S mikor takargattál
Gyenge gyolcs ruhába,
Takargattál volna
Forró parazsába!»…
 

SIROKI ERDŐBEN

 
Siroki erdőben
Nyílik a gyöngyvirág,
Gyere ki, galambom,
Itt vagyon a világ.
Ki is mentem hozzád,
Vissza is eljöttem,
Tudom, hogy meglestek,
Szóba hoztak engem.
Azt mondják, hogy rosz vagy,
Soh’ se kerülsz elő;
Minap is tilosban
Kapott a kerülő.
Vert meg volna isten,
Mikor neked hittem,
Téged áldott volna,
Vert volna meg engem.
Meg is vert engemet
A világ csufjára,
Rá sem merek nézni
Az édes anyámra.
Istenem, istenem!
Ugyan mi lelt engem?
Három rőf pántlika
Körül nem ér engem. –
Megszenvedtem érted.
Nem gondoltam volna,
A fő szolgabíró
Hajam levágatta.
Levágták a hajam,
Még sem vagyok szajha –
Nagyon szerettelek,
Az isten is tudja!
 

AZ ANYA ÉS LEÁNYA

 
‚Szépen ragyog az estéli csillag,
Az én babám ablak alatt ballag,
Édes anyám ereszsz ki hozzája,
Gyönge szivem megreped utána.‘
«Kedves rózsám jere ablakodra,
Hogy adjak egy csókot ajakodra,
Ezer búval van életem tele,
Egyszörre mind elfelejtem bele.»
‚Hallod anyám, milyen szépen hí ki,
Bokrétát is kötöttem már néki:
Úgy illik az kerek kalapjára,
Mint a csókja leányod ajkára.‘
„‚Kis leányom gyönge vagy szeretni,
Még rája érsz fékötőt viselni,
Hidd, a lánynak addig ér világa,
Míg a legény sírva jár utánna.‘“
«Kedves rózsám te enyim, én tiéd,
Megesküszünk a husvét innepén,
Hidd el nekem jobb leszek én hozzád,
Mint tulajdon édes apád s anyád.»
‚Hallod anyám, mit fogad a legény,
Hiszed-é már, hogy gyöngy lesz életem;
Édes anyám, ereszsz ki hozzája,
Gyönge lányod majd meghal utánna.‘
„‚Kis leányom ne higy a legénynek,
Addig szeret, míg nem mond övének,
Mert ha egyszer fejed békötötte,
Veréssel kezdődik szeretete.‘“
‚Hiszen apám kiedet is megverte,
De még azé’t kied őtet szerette.
Ha kied megvót, én is csak megleszek,
Bár mit mondanak, én az övé leszek.‘
 

TAMÁS RÓZSI

 
«Tamás Rózsi mit gondoltál,
Mikor agyagér’ indultál?»
«Én egyebet nem gondoltam,
Szerencsétlen uton jártam.
Letörött a föld fölöttem,
Elnyelt engem, elnyelt engem.
Jó Tamásné, édes anyám,
Édes jó nevelő dajkám,
Felneveltél örömödre,
De nem értél semmit véle.»
«Tamás Imre nyisd kapudat,
Halva hozzák a hugodat,
Vidd is ki az asztalodat,
Csinálj nyujtóztató padot.»
«Édes lyányom szólj csak egyet!»
«Édes anyám nem szólhatok.»
«Édes hugom szólj csak egyet!»
«Édes bátyám nem szólhatok.»
«Három szilvafa közt vagyok,
Három papnak könyörgése,
Sem hoz többé az életre.»
Jókus Mihály földje végén
Buzog a vér, a föld szinén.
Ha kérdik, hogy miféle vér,
Mondjátok, hogy ártatlan vér.
 

A GULYÁS SZERETŐJE

 
Megégett a szegedi nagy cserény,
Beleégett barna gulyás legény, –
Beleégett három pár ruhája, –
Számadónak kivarrott subája.
Számadónak nincsen semmi kára,
Másikat vesz szegedi vásárba’,
De a szegény barna gulyás legény
Hej! maga is beleégett szegény.
Barna kis lyány kerüli a cserényt,
Keresi a barna gulyás legényt:
Barna kis lyány, hiába keresed;
Beleégett, ki téged szeretett.
«Mutassátok, mutassátok sírját,
Hadd öntözöm könyeimmel hantját,
Hadd teremjen rózsát, ne töviset,
Mert ő engem igazán szeretett!»
 

JÓ ESTÉT ÉDESEM

 
«Jó estét, édesem, micsa’ búd érkezett,
Talán a vacsorád nem igen jól esett?
Hoztam egy kulacs bort, igyál egy keveset.»
«Idd meg a borodat, idd meg azt te magad,
Hogy ha nem sajnáltad szép leányságomat.
Hej pártám, hej pártám, drága szűz koronám,
Hej pártám, hej pártám, drága gyöngyös pártám!»
«Ne sajnáld pártádat, mert mást kötök neked.»
«Éjjel nappal kössed már leány nem leszek.»
«Szerettelek rózsám, a míg megcsaltalak,
De már a jó Isten viselje gondodat.»
«Verjen meg az isten annyiszor egy héten,
A hány csillag vagyon este a kék égen.»
 

VIRÁGOS KERTBEN

 
Ahon egy virágos kertbe
Zöld pázsint van leheverve.
Egy kisasszony ott nyugoszik,
Koszoruval körülködik.
 
 
Egy urfi arra sétála,
Álmélkodik csudájába,
Kérdi tőle: Szelidecske!
Leány vagy-e, vagy menyecske?
 
 
Én sem leány, sem menyecske.
Sem pediglen Szelidecske,
Hát a kertbe virág vagyok,
Alig nyilom, már hervadok.
 
 
Ha te virág vagy a kertbe,
Én meg leszek harmat benne,
Este a virágra szállok,
Reggelig rajta maradok!
 

SZEGÉNY ILUS

 
Sir a szegény Ilus, tüske ment lábába,
Nem mehet vigadni vig lányok sorába.
Maradt volna otthon, most nem keseregne,
Barna kenyeréhez könyet nem keverne,
Felesége lenne jó dolgu legénynek,
Szűz pártája helyett főkötőt tennének.
De most az is búsul, ő is sir hiába:
Vendég katonának minek jár nyomába.
Minek örült korán tarka keszkenőnek,
Hitegető szónak, czifra esküvésnek!
Verje meg az isten mind a két világon,
Miatta fonnyad el szép fiatalságom!
 

NAGY SÁNDORRÓL

 
Trombitálnak, trombitálnak,
A huszárok sorba állnak,
A Nagy Sándor ármádája
Az ellenséget bevárja.
 
 
A Nagy Sándor legelől áll
Jobb feléről meg egy pap áll,
Kereszt vagyon a kezében,
Szent ostya meg az öblében.
 
 
Édes fiaim, huszárok!
Futnak-e már a kozákok?
Hej, Nagy Sándor, genyerális,
Oda van a huszárod is!
 
 
Édes fiaim honvédek,
Futnak-e már a németek?
Hej, Nagy Sándor, genyerális,
Oda van a honvéded is!
 
 
Lehajtja a fejét ő is,
A Nagy Sándor, genyerális,
Hullik a köny két szemébül,
A magyar ég elsötétül.