Kitabı oku: «Századunk magyar irodalma képekben: Széchenyi föllépésétől a kiegyezésig», sayfa 15

Ez időszak jelesebb elbeszélő-írói közül idesorozzuk Abonyi Lajost (1833–1898.) is, családi nevén Márton Ferenczet, a ki egész életét az alföldi magyar nép körében töltve, annak gondolat- és kedélyvilágát poétikus melegséggel tükrözte vissza regényeiben (A mi nótáink, Magduska öröksége), novelláiban (A fonó krónikája) s népszinműveiben (Betyár kendője, Panna asszony leánya, Siroki románcz) egyaránt. Tősgyökeres magyar író, – kerül minden czikornyát, egyszerű, mint maga a nép s szívhez szóló, mint egy jó lirikus. Műveiből szinte kiárad a puszták illata, a romlatlan magyar népélet üde levegője.

A magyar népélet köréből veszi tárgyait egy másik jónevű elbeszélőnk is, Baksay Sándor, (szül. 1832.) a kinek Gyalogösvény és Szederindák czímű novellás kötetei az ujabb elbeszélő irodalom java termékei közé tartoznak. Erős megfigyelésű, vastag nyaku kalvinista író, akinek magyarosságában is van valami rendkivüli izmosság és makacsság, humora pedig mélyebben szánt, mint sok neves humoristánké. Kissé vaskos, kissé hosszadalmas s talán kissé modoros is, de mindig érdekes, s a ki belemélyed az olvasásába, meg fogja szeretni, mert nagy szíve van az emberi nyomoruságok iránt s thémáin keresztültöri magát egyéniségének őszintesége s igazságainak ereje.

Csupa kedély és játsziság jellemzi Balázs Sándor (1830–1887.) elbeszélő múzsáját. Angol minták után indul, főkép Thackeray-t kedveli, kitől a Kisfaludy-Társaság megbizásából két kötetnyi novellát le is fordított magyarra. Eredeti dolgozataiban azonban sokkal szelidebb és gyöngédebb, mint az angol humorista. Nem az élet nagy problémái, hanem apróbb mizériái érdeklik, kis emberek mulatságos helyzetei, furcsaságai, melyeket Tükördarabok, Tarka képek és Vig elbeszélések czímű köteteiben jóizű humorral és sok szeretettel rajzolgat. Előadása rendkívül vonzó, természetesen ömlő, vidám. Égben czimmel írt egy jó vigjátékot is, mely egy költői hajlamú nő háztartását figurázza ki s műsoron van napjainkban is.

Par excellence novella-író s termékenység dolgában az előzőket jóval túlszárnyalja Vértessy Arnold (szül. 1836.), a ki már évekkel ezelőtt megjubilálta az ezredik novelláját s azóta néhány száz ujabbal bizonyította be, hogy még mindig van mondani valója. Fáradhatatlan elbeszélő. Rendszeres, mindennapi szellemi torna ez nála, – könnyen és kedvvel dolgozik, a meseszövésben leleményes, előadásában mindig czélratörő s talán éppen ezért sohasem unalmas. Nagy olvasó közönsége van, s akit olvasnak, az nem dolgozott hiába.

Tolnay Lajos (szül. 1837.) mint elbeszélő az angol pesszimisták tanítványa. Szinte kedvtelve keresi az emberi gazságok, a lelki romlottság s nyomoruságok sötét birodalmát. Regényeiben és novelláiban a modern társadalom bűnei játszszák a főszerepet s a magyar közélet számos ismert fajképe s hivatalos tekintélye van bennök pelengérre állítva. A kegyetlen túlzás epés művészetével, haragos realizmusával rajzolja elénk szánalmas alakjaikat s kíméletlenül suhogtatja fölöttük a szatira goromba korbácsát. Helyes. Swift is kegyetlen s borzong az ember, ha olvassa. De rettenetes gúnyjából kiérezzük vérző szive dobogását, azt a mélységes, nagy, igaz részvétet, melylyel az emberi nyomoruságok iránt viseltetik. Tolnayból hiányzik ez a nagy szív. Kedélye fanyar, hideg esze szinte kéjeleg a gyűlöletben s oly gyönyörűséggel hóhérolja le az embereket, mintha az erkölcsi kivégzést tartaná a leghumánusabb igazságszolgáltatásnak. Lehet tartalmas, jelentékeny, sőt bátor író, de semmi esetre sem szimpatikus.

Tisztább, üdébb légkörben mozog s a nemesebb realizmus híve Győry Vilmos. (1838–1885.) Mint lirikus is rokonszenves költő, mert csak azt dalolja, amit érez. Szelidség, jóság, szeretet az egész lénye. Egyike legkitünőbb műfordítóinknak (Frithjofmonda, Don Quijote, Svéd költőkből stb.) s az elbeszélés terén is derekasan megállja a maga helyét. Ebbeli műveit erős erkölcsi czélzat hatja át, de azért sohasem válik száraz moralistává. A szépet a szépért szereti s törekvéseinek végczélja mindig a harmónia. Iró és ember teljesen összeforrnak benne s munkássága a maga egészében hű tükre marad tiszta életének.

Volt a forradalom utáni korszaknak egy más elbeszélői köre is, az ugynevezett humoristák, kik a tréfa, adoma, dévajság tarka lobogóját lengetve, megelégedtek azzal, ha olvasóikat néha megkaczagtathaták. Az irodalmi apjuk Frankenburg Adolf (1811–1884.) volt, bár ez az érdemes és józan író a humornak csak igen szerény fegyvertárával rendelkezett. De tudott agitálni, hatni és irányítani. A fiatal írók, köztük Jókai, Petőfi, Tompa, szivesen csoportosultak köréje, különösen mikor népszerű hetilapját, az Életképeket kezdte szerkeszteni. Művei közül legmaradandóbb becsüek Emlékiratai, az Őszinte vallomásokkal és Bécsi éleményeimmel kerekedve teljes egészszé s bőséges adalékokat szolgáltatva a kor történetéhez.

Minden tekintetben magasabb szinvonalon áll, sőt e kor egyik legkitünőbb humoristája Pákh Albert (1823–1867). Mindjárt kezdetben, első műveivel kedvenczévé lett a magyar olvasó közönségnek. Volt benne valami uj, friss és eredeti. Jóizű életképeinek pompás alakjai, vidám hangja, intensiv humora nevettetett és hódított. Ez az író tisztában volt magával és a világgal. Nem szerette a haszontalan beszédet. Ha irt, mindig volt mondani valója. Gyűlölte a szenvelgést, a dagályt, a szónokiasságot s alaposan kigúnyolt egy csomó olyan irodalmi erényt, a mit gyarlóságnak vagy veszedelemnek tartott. A képmutatókat és czifrálkodókat saját fegyvereikkel verte meg, a hogy Molière tette ezt a Precieusesökkel. Nemes ambiczióval lépett az irodalmi pályára, nagy czélok lebegtek előtte és komoly feladatokat akart a tréfa és szatira örve alatt megoldani. Gyógyíthatatlan betegsége idejekorán kizökkentette a felvett irányból s tevékenységét (ezt a szót ő humorosan s a magyar viszonyokra alkalmazva a tevé-ből származtatta) más irányba terelte. Élete megoszlott a kórágy, az orvosságos üvegek meg a szerkesztői munka közt. Alapítója lett a Vasárnapi Ujság-nak, ennek a kitünő, családias és izről-izre magyar képes heti lapnak, melyet haláláig nagy szeretettel s lelkiismeretes gonddal szerkesztett. Sok szenvedésen ment keresztűl, de lelke nem vesztette el derültségét és munkakedvét. Ismeretterjesztő vállalataival rendkivüli szolgálatokat tett a nemzeti művelődés ügyének. Humoros életképeit, melyek egy nagy tehetség sokatigérő kisérletei, halála után a Kisfaludy-Társaság adta ki két kötetben. Ezek közül a Fiatal óriás, Egy nap egy instruktor életéből, a honszerelmesek stb. maig sem veszítették el humoruk sokszinű zománczát.

A magyar mulattató irodalomnak igen eleven tollu munkása volt Nagy Ignácz (1810–1854.), ki regényeivel, novelláival, adomagyüjteményeivel és vigjátékaival (Magyar titkok, Menny és pokol, Torzképek, Hajdan és most, Bors és paprika, Tisztujítás stb.) a negyvenes és ötvenes években nagy népszerűségnek örvendett. Humora nem mély, de annál termékenyebb s külső eszközökben és hatásokban szinte kifogyhatatlan. Ennek a sirva-vigadó korszaknak s egyuttal a forradalom utáni szépirodalmi fellendülésnek egyik folytonos tevékenységben álló rugója ő, a ki az ötletesség és vidámság örve alatt sok komoly és hasznos munkát is végzett a magyar kultura érdekében.

Nem annyira könyveivel, mint inkább egyéniségének különczvoltával s beszéde furcsaságaival hatott Bernát Gáspár, (1810–1873.) az ugynevezett Freskóképek és Gazsiádák országszerte ismert bohém-írója. A túlzás, torzítás, fintor és képtelenségek közt rakonczátlankodó elme, a hihetetlen ötletek és adomák nagymestere, a ki különben maga sohasem nevetett s előadásának komolysága csak emelte a nevetséges hatását. Egy-két kedves népdalával (Az alföldön halászlegény vagyok én) sokáig fog élni a nép ajkán is.

Ide sorozzuk a korán elhunyt s szép tehetségű Beőthy Lászlót is (1825–1857.), a ki zabolátlan jókedvében és fiatalságában úgy sziporkázta szét az életét, mint a rakéta. A vidám és szabad szegénység bohém-kenyere mellett a humor bőséges fűszerével látta el a sirva-vigadó nemzet asztalát s a társas-életben csakúgy mint könyveiben egyaránt szeretetreméltó pajtásúl fogadta mindenki. Puncs, Laczikonyha, Cholera cseppek czímű munkái nagyon kapósak voltak a maguk idejében. Legharmonikusabb alkotása a Comédia és tragédia, de a Puszták fia és Goldbach et Comp. czímű regényei is rávallanak sokfényű talentumára.

Végül Lauka Gusztávot (szül. 1818.) említjük itt fel, ezt a manap már veterán írónkat, ki hatvan éve áll a vidám muzsák szolgálatában és epochákat humorizált keresztűl. Kezdte bolondos, mókás spanyol románczokon s Don Gunárosz ebbeli dévajságai nagy közönséget kaczagtattak. Folytatta ötletes humoreszkekkel, pajkos és pikáns novellákkal, melyeket rendkívüli bőségben írt. Tárgyait főkép a vidéki élet különlegességeiből és furcsaságaiból merítette, – a gyámoltalan, félszeg, esetlen és komikus jellemek egész rajával találkozunk háromszáznál jóval több novellájában, mely egytől-egyig derült vilagnézlete hirdetője. Egészséges kedély, játszi elmésség, emberszerető szív mindenütt, – sértő hang sehol. Előadása mindig élénk, szines és fordulatos, mindig jókedvű, mulattató. A multban nyert rokonszenvet megtartotta a jelenben is, azzal a különbséggel, hogy ma már más nemzedék nyujtja neki az elismerés és szeretet koszorúját.

Ime, ily gazdag termést mutathat fel az elbeszélő irodalom a kiegyezés előtti időszakban. Sokféle tehetség, sokféle irány, sokféle forma, de egy törekvés tisztán látható: a már kimívelt költői nyelv mellett meghódítani a széppróza számára mindazt, mit íróink a multban elmulasztottak, főkép a jellemzetest és a művészit.

VII
AZ EMBER TRAGÉDIÁJA

Rekkenő augusztusi estén zsandárok érkeztek a csesztvei udvarházba s a kis kastély urát, Madách Imrét (1829–1864.) fiatal felesége karjaiból s alvó gyermekei köréből a börtönbe hurczolták. Az volt minden vétke, hogy az absolutizmus kegyetlen napjaiban menedéket adott egy politikai üldözöttnek, a ki különben meglehetősen visszaélt az iránta tanusított vendégszeretettel, éppenséggel nem rejtegette magát, a számára berendezett vadászlakból szertekalandozott a vidéken, mindenütt feltünően viselkedve s csehvadászi minőségét erősen kompromittálva. Mikor aztán neszét vette, hogy a hatóság nyomára jött kilétének: egyszerűen odább állt. Azt se mondta, befellegzett. Helyette hát elvitték a szállásadó gazdát, Madáchot.

Nehéz évek következtek. Ez a nemes gondolkozású, mély kedélyű, nagy ember falusi magányából, boldog családi köréből, könyvei, tanulmányai és irásai közűl hirtelen a börtönbe lökve – hihetetlennek tartotta, a mi vele történt. Közel állt a megőrűléshez. Erős lelke azonban győzött a balvégzeten. A félelmes víziók, melyek börtöne éjét bevillogták, egyuttal világot vetettek egy nagy remekmű körvonalaira is. Halhatatlan alkotásának, Az Ember Tragédiájának első motivumai itt születtek meg, itt forrongott s érlelődött meg az egész emberiség sorsát felölelő hatalmas drámai költemény anyaga, melynek minden kis részét, minden apró darabját nagy lelki megrázkódtatások árán kellett megvásárolnia. A megpróbáltatások és szenvedések keserves, de tanulságos előiskolája volt ez a börtön, mintha az istenek áldozatul szemelték volna ki, hogy a saját boldogsága romjaiból örök időkre szóló mesterművet alkosson a művészetnek. Soha költő drágábban nem fizette meg azt a dicsőséget, melyet teremtő lelkéből nemzetére sugárzott, mint Madách.

A szeretett nő, az elhagyott kedves gyermekek, a csesztvei boldog magány, százados fáival, meghitt szobáival, megannyi bűvös álomkép gyanánt rajzanak keresztűl a rabköltő fantáziáján. Édes és fájó illuziók, kétség és remény, balsejtelmek és kényszerű megnyugvás váltakoznak gyors egymásutánban ama levelek nyomán, melyeket felesége ír. Tetézi a nyomoruságot, hogy e levelek túlnyomó része tele van keserűséggel és panaszszal, mintha nem is Madách szenvedné a méltatlanabb sorsot, de sőt fogsága volna a kizárólagos ok, hogy a magára maradt asszony mostoha-helyzetben van s anyagi zavarok közt él. A birtok lefoglalva s pénz nincs sehol. Pénz, pénz, mindig csak pénz kell az asszonynak. Váltókért zaklatja, anyósára vádaskodik, becsmérli az egész rokonságot, gyermekeinek a halált kivánja, fenyegetődzik s végűl kinyilvánítja, hogy ily viszonyok között megbolondúl.

Mit érezhetett s mit szenvedhetett Madách, mikor ezeket a leveleket olvasta! A vigasztalás bátorító hangjai helyett szemrehányás, vád, fenyegetődzés. Egy ingadozó, tengelytelen lelkű asszonyt látott maga előtt, a »haszontalan, de szép« Évát. Híven őrzött, férfias illuziói közűl nem egy sorvadt el itt a börtön levegőjén s mikor végre ütött a szabadulás órája: a költő szivében több volt a félelem, az aggály, a kétség, a tapasztalás, mint az öröm.

Az asszony nem sietett eléje, s a rég óhajtott, végre elérkezett viszontlátásban nem volt istenáldás. Valami boldogságot-pusztító, tilalmas dolog történt odahaza, melyről a vidék már régebben suttogott. Mintha a csesztvei családi paradicsomba kigyó lopódzott volna be: az emberek a magára maradt asszony-hűséget birálgatták. Madách a börtönből a – pokolba érkezett. Mikor bizonyossá lett a valóról s nagy szivére rázuhant a legkegyetlenebb kiábrándulás: összecsomagoltatta az asszony holmiját, befogatta legjobb két lovát s feleségét, mint valami fölöslegessé vált podgyászt, fölpakkolta a kocsira. Még egy jelenet következett. A hűtelen és megalázott teremtés heves zokogásba tört ki s bocsánatért esengett. Madách egy pillanatra összerázkódott, de aztán erélyes, parancsoló hangon kiáltott a kocsisnak:

– Hajts!

Megtörtént. A szétdúlt édenben egyedűl maradt ez a szomorú Ádám, ez a hazájáért szenvedett, családján eszményi szeretettel csüngő, nagy szivű ember, lezajlott tragédiájának keserűségeit hordozva lelkében. Egy dolog azonnal világos lett előtte: Csesztvén többé nem maradhatott. Elmenekült anyjához, Alsó-Sztregovára. Ez a mindig szeretett, fenkölt gondolkozású, szigorú, de jóságos asszony volt az egyetlen lény, ki előtt szabadon föltárhatta szive mély sebeit és fájdalmait. Vigasztalást pedig csak a muzsától várhatott, – lelke csak úgy enyhülhetett meg, ha mind az az égő tartalom, mi benne forrongott, egy nagy szenvedéseinek megfelelő nagy műben nyer megváltást és megdicsőülést.

Évek teltek el erős lelki tusakodások, sötét borongások és komor kontemplácziók között. A hahotázó és czinizmusig menő fájdalmakat kényszerű rideg megnyugvás kezdte fölváltani, – valami kiengesztelődés-féle, melynek azonban túlnyomó része pesszimizmus maradt. Egyik legjobb barátjának, Szontagh Pálnak, 1857-ben, tehát négy év mulva a lesujtó családi katasztrófa után, egy byroni hangú verses levelet írt, melyhez később, mintegy magának beszélve, a következő megjegyzést fűzte: »Ujra elolvastam a Pálnak töltött mérget. Mért nem tartám azt magamnak? Eh, mit! E méreg igazság, ha tragédia is. Az emberi természet sohasem tagadja meg magát és Ádám a teremtés óta folyvást csak más és más alakban jelen meg, de alapjában mindig ugyanazon gyarló féreg marad, a még gyarlóbb Évával oldalán.«

Ebben a keserűségtől reszkető rövid reflexióban csillannak fel először Az Ember Tragédiájá-nak határozottabb körvonalai. Itt jelentkezik először szubjektivitásának általánosító törekvése, – az a költő, a ki művész is akar lenni s a ki büszkébb és önérzetesebb, hogysem magasabb hivatású fájdalmait apró lirai darabokban tördelje szét. Egy nagy konczepczió kereteit keresi, a történelemnek hatalmas és megrázó jelenetei lebegnek lelki szemei előtt, a maga nemes fájdalmában, szomorú végzetében az örök-ember vergődését szemléli, s csak igy támad reménye, hogy mindazt méltó formában fejezheti ki, a mi évek óta forrong és érlelődik lelkében: nem a maga szűkkörű, de a küzdő ember örök tipusának világszinpadon játszódó s ujra meg ujra ismétlődő tragédiáját.

Mindjobban megragadta a hatalmas eszme s szárnyakként röpítette, vitte magával magasba, mélybe. A létező történelem eseményeiből csak azokra szegezte tekintetét, melyek epokhális értékűek s az emberi szellem fejlődésére, a szó bölcselmi értelmében, átalakító hatással voltak, – saját szavai szerint: a történelem főmomentumai. Ezeket drámai képekben egymás mellé sorakoztatni akként, hogy minden részlet egy főgondolatot, egy vezér-eszmét szolgáljon, – az ember szakadatlan bukását, – íme, ez volt a sötét terv, melylyel műve megirásához fogott. A nagy költemény határozottan pesszimisztikusnak készűlt. A kegyetlen leczke, mit Madách az élettől kapott, kezdetben szinte lehetetlenné tette, hogy a megtörtént s jövőben elképzelhető eseményeket a filozófus nyugalmával nézegesse. Sebei sokkal jobban sajogtak, hogysem ereje lett volna könnyű szerrel leküzdeni a bizalmatlanságot, melylyel magányából az ember-oczeán nagy zaját hallgatta. Játéknak, bábnak, eszköznek látta a teremtés urát, – mely minden nemes törekvése daczára, hirhedett szabadakaratával, lázas dicsszomjával, nagy álmaival előbb-utóbb menthetetlenűl belebukik a sárba s csalódás, kiábrándulás, kétségbeesés közt, szinte utálattal, löki félre küzdő fegyverét. Mindegy: akárkinek nevezzük: Miltiadesnek, vagy Dantonnak, Tankrédnek vagy Kepplernek. Az örök Ádám sivár küzdelme ez.

Ha az eredetileg ennyire vigasztalannak tervezett költemény csakugyan ilyenné alakult volna a kidolgozásban: hatása lehetne talán megdöbbentőbb és megrázóbb, de semmi esetre sem oly költői és fölemelő mint jelenlegi áttisztult formájában. Madách szíve a munka édes gyönyörei közt megenyhült s a kiengesztelődés forrása buzgott fel belőle. Nem termett haragra, gyűlöletre, boszúra, – lénye, melynek alapvonása mindig a legnemesebb emberszeretet volt, mind melegebb és melegebb részvéttel ölelte át az emberiséget s a lassan-lassan visszatérő megnyugvás és hit erejével szelidültek a zord képek, magasabb összhangba olvadt a fő-eszme, átidomult az egész tragédia.

Igaz, hogy azért így is csak túlnyomólag pesszimisztikus maradt, de hát, Arany szavaival: a művészet harmoniája nem mindig az optimismusé is egyszersmind.

Madách jól ismerte mindazokat a drámai költeményeket, melyek a világirodalomban jelentősebb alkotások s az emberiség nagy problémáival foglalkoznak. Ismerte Goethe Faustját, Byron Manfrédjét; de éppenséggel nem vette őket mintákul, sőt alapeszméje, mint már a mondottakból is kitűnhetik, egészen más. A birálókat, kik az összehasonlítás alkalmait ritkán szokták elmulasztani, valószinűleg a forma tévesztette meg, midőn a magyar irodalomba dicsőségesen bevonuló Ember Tragédiáját az említett két drámai költeménynyel kezdték összemérni. Némely külsőség, – mely itt nem nyomósabb mint pl. a klasszikus eposz közönségessé vált figurája, az invokáczió. Az Ember Tragédiája is mennyei prológgal kezdődik, mint Faust; a sátánnak, Luczifernek, itt is bőséges szerep jut, mint amott Mephistofelesnek, vagy Manfrédben a végzet szellemeinek, de azért valami erősebb szellemi rokonságot nem igen fogunk köztük találni. Felfogás, szerkezet, stil dolgában utánzat nélkül való, sajátos költői alkotás ez, – nem másolt, de átszenvedett fájdalmak szülötte s merész konczepcziójával mindig példa arra, hogy lehet formában ujjáteremteni valamely már megelőzőleg kisugárzott gondolatot. Madách nem azt az utat járja, melyen Goethe és Byron megtalálja a maga remekeit, – inkább abban a légkörben szárnyal, melyben Hugo Viktor a Századok legendáit álmodja át. Lényegében közelebb áll a franczia költőhöz mint a német és angol poétához. Ugyanaz az eszmekör, de nem szétfolyó elbeszélő formában, hanem takarékos drámai szerkezetben s nem csupán a megtörtént eseményekből szűrve le a nagy tanulságokat, de az elképzelhető jövendőkből is. Két lángelme csattogtatja szárnyait a végtelenben. Felséges és fényes út mindkettőé. Mindkettőnek hőse az emberiség. Az egyik költészetének és fantáziájának álmaival ragyogja be romantikus történeteit, a másik szive vérével irja meg – az ember tragédiáját.

Ez a jeleneteivel szétszóródni látszó, de egy erős központi eszme által szervesen összekapcsolt költemény tizenöt drámai képből áll. A három első szin mintegy előjátéka az eszmék e nagy drámájának. Isten, dicsfényben trónolva, angyalainak hódolatát fogadja. Az égi glóriában sötéten és daczosan áll a tagadás szelleme, Luczifer, s részt követel a teremtés munkájából. Az Ur megátkozza az éden két fáját – a tudás és örök-élet fáit – s neki adja. Fösvényen mért osztályrész, de Luczifernek elég egy talpalatnyi föld, hogy rontó munkáját megkezdhesse a frissen alkotott világban. Sátáni erejével és ravasz beszédével fölkelti a tapasztalatlan emberpár kiváncsiságát s leveszi szemükről a boldog együgyüség hályogát. Ádámot feszélyezni kezdi a korlátoltság és tudni akar, Éva félti veszendő bájait, s az örök ifjuságot szomjuhozza. Amazt az igazság, emezt a szépség lelkesíti. Két vezéreszme – talán maga az eredendő bűn – mely kijelöli sorsukat. Megizlelik a tudás tilalmas gyümölcsét és elvesztik az édent. A paradicsom zavartalan gyönyöreiből a tüzkardos angyal kiüldözi őket a küzdelmes élet sivatagába, gondok és szenvedések közé. Elhagyták Istent s az is magukra hagyta őket. Az elkövetett ballépést többé nem lehet jóvá tenni. Meg kell vezekelni érte. Az ember nem szakadhat el a jótól anélkül, hogy a gonosznak martalékáúl ne essék. Luczifer hatalmában vannak. Látni akarják hát a jövőt, melyet nemöknek alkottak, látni mindenáron az igazság és szépség diadalait.

Luczifer elaltatja őket s végig álmodtatja velök az emberiség történelmét.

Sátáni világításba borított képek. Jelenetek, melyekben Ádám, az örök ember, más és más alakokat váltogat, uj és uj eszmékért száll küzdelembe, de küzdelmének értelme és eredménye mindig egy marad: a bukás. Harcza nem egyéb, mint a vágyaiban korlátlan s képességeiben tehetetlen ember lelkének szomorú vergődése. Nemes, igaz, nagy lelkesedések, – nyomukban sötét bűnök, elaljasodás, elteltség, kiábrándulás.

Ez a hős mindig fenkölt eszmék bajnoka, szánalmas végzete azonban eszményi magasából szakadatlanul a porba buktatja. A legdicsőbb elvek elhitványulnak kezében. Mellette, szintén kettős természetével, az örök nő, a szerencsétlen, hiú Éva, kit a végzet nem rózsalánczokkal fűz oldalához, de a gályarabok békóival bilincsel hozzá. Együtt hurczolják sorsukat fényben, árnyban, mindig a jobbat remélve s mindig áldozatúl esve a gonoszabbnak. Angyal és démon váltogatják egymást a nőben is s Madách művészetének becsületére válik, hogy a saját tragédiájából csak néhány jellemző vonást használt fel helyzetszerűleg, s keserű tapasztalatai daczára nem egyoldalú, kirívó rajzban tűntette fel Évát, mint ahogy eredetileg akarta. Nem csak felesége volt, a kit valaha szeretett s a kitől aztán könnyelműségei miatt elfordúlt, de volt anyja is, a kit fenkölt lényeért, magasztos erényeiért imádattal vett körűl. Éva rajzában ez az utóbbi győzött. Mint az ember nemtője, fölemelő géniusza, a szív elévülhetetlen igazainak hirdetője jár a küzdő s folyton uj meg uj világot áhító Ádám oldalán s gyógyító eszmeként vegyűl a nyughatatlan harczokba, melyeket ez a teremtő és romboló lélek Luczifer karján haladva – végig álmodik.

Oh, ez a mindig erős és mindig gyönge Ádám, a ki önhitten indul meg utján s azt hiszi, maga intézi sorsát, mikor végzete kergeti!

Végletek és következetlenségek közt lökődik előre. A sátánilag berendezett szín, a díszítő szárnyfalak csak addig kápráztatják, míg egy uj eszme élesebb sugaránál észre nem veszi kopottas voltukat. Amiért ma lelkesedik, holnap megtagadja. Az ördögi sugalmaknak minden tekintetben hálás médiuma. Csak alakja, jelmeze változik, lényegében ugyanaz marad. A nagyot, a felségest, az eszményit kergető örök-ember, akinek minden vágya a megnyugvás s állandó refrainje mégis az, hogy »Vezess uj czélra, Luczifer!«

Szerepét mint Pharaó kezdi el, ki nagyra törekvő önérzettel gúlákat építtet. Minden hatalom a kezében, minden dicsőség az övé. A milljókarú lény, a tömeg, őt szolgálja; neki hódol az egész világ. De a dicsőségével túltelt kényúr szívében mégis űrt érez s midőn egy agyonkorbácsolt rabszolga trónja zsámolyánál összerogy s haldokolva fölkiált: milliók egy miatt! – mély megdöbbenés fogja el, belátja élete haszontalanságát s szabad államot óhajt, melyben – éppen ellenkezőleg, – milliók parancsolnak s az egyes hódol és engedelmeskedik. Megalakulnak hát a hellén köztársaságok s Pharaóból Miltiadesz lesz. Az uj hős híven és dicsőn szolgálja hazáját, de a rideg népuralom, a sokfejű zsarnokság nem tűri meg a kiválót, a rendkívülit, ellene támad, halálra itéli s kivégezteti. Más név alatt hát ugyanaz a végzet! Bolond, a ki töri magát a mások boldogságáért! Éljünk magunknak, keressük a kéjt, – egy percznyi üdv, bor és szerelem többet érnek minden dicsőségnél!

A szin változik s föltárul a pogány élvek világa Rómában. Ádám, mint Sergiolus, kéjenczek közt dőzsöli végig a napot, az éjszakát. Előtte gladiatorok vére foly, ajkán ledér kéjhölgyek csókja ég. Künn a városban dögvész pusztít s testvériségről, jogról ábrándozó keresztényeket feszítenek föl. Jajuk behangzik a szinre és Ádám lelke elborúl. Émelyíteni kezdi az »édességek tengere« s valami keserűre vágy, a gyönyörök rózsáiból a szenvedések töviseire, uj korra, mely uj eszmét ünnepel, a testvériséget, az egyén felszabadulását; nemesebb világot áhít, melynek virága a lovagerény lesz, költészete, az oltár oldalán, a felmagasztalt női ideál. S ime, a következő színben a pogány világ romjai fölött diadalt űl a kereszténység eszméje, – az evangelium megteremti ezt az óhajtott uj, dicső kort. Csakhogy az ember mindig ember marad s a legszentebb eszméket lassanként hitvány előítéletekké aljasítja. Igy történik ezuttal is. Az égiek felé emelkedés őrve alatt mind sűrűbben burjánzik fel a vakbuzgóság, az élettől való rideg elzárkózás, a kasztrendszer, az eretnekek üldözése, minden földi élvezet teljes megvetése. A szív mennyei áhitata természetellenes és torz erények szülője lesz, – a szent tanok, dölyfös és fanatikus papok kezében, máglyagyujtogató eszközei ujabb romlásnak és pusztulásnak. Ádám, ki ez idő szerint mint Tankréd szerepel, ujra kénytelen bevallani, hogy »átkot talált« a tömeg hitvány felfogásában. Beteljesűl, amit Luczifer gúnyos kegyetlenséggel mond neki:

 
Minden, mi él és áldást hintve hat.
Idővel meghal, szelleme kiszáll,
A test túléli ronda dög gyanánt.
 

Ádám kifárad a hiábavaló küzdelemben. Mozogjon a világ, amint akar! A következő színben Keppler alakját ölti magára, bevonúl csöndes dolgozó szobájába s méri a csillagvilágok útját. A föld nem érdekli többé, de a földi gondok kötve tartják. A tudománynak akar élni s kénytelen a babonát szolgálni. Hiába emeli tekintetét az égre, vissza kell fordulnia a hétköznapok nyomorúságához. Horoskopot csinál, időt jósol, jövendöl, meghamisítja és elárulja tudását, mert feleségének, a hiú Évának, pénz, pénz, mindig csak pénz kell ruhára, cziczomára, kendőzésre. Mily szánalmas szerep! mily áldatlan időpocsékolás! Im, itt a kor, mely nem küzd semmiért s a társas rend megszokott nyomát nem bántja senki, de ez a korlátoltság, ez a törpeség ép oly ízetlen mint a milyen kétségbeejtő. Bort, famulus! Temessük mámorba a világ gondjait! S Keppler magában iddogálva, megálmodja – álom az álomban – a nagy franczia forradalmat, mely hadat izen a hagyományoknak, előítéleteknek s minden avult lomnak a szabadság, egyenlőség, testvériség nevében. Mint Danton küzdi végig harczát egy hatalmas jelenetben, de Robespierre árulással vádolja s a néptömeg a guillotine alá hurczolja. Fölocsúdik. A nagy bűnök és nagy erények kora, melyre az erő nyomta bélyegét, még egy pillanatig kápráztatja. Mámor teremtette, ébredés foszlatta szét, – megint csak ott űl rideg dolgozó asztalánál s még törpébbnek és tehetetlenebbnek érzi magát a törpék és tehetetlenek korában.

El hát a penészes foliansokkal! Ki az örömtelen, poros szobafalak közűl az élet szabad versenyébe! Ádám mint munkás vegyűl a londoni vásár zajába. Ember emberre gázol, mindenki árul és vesz, üzlet az egész világ, eladó minden, a versenyzők egymás megrontására törnek, az élet önczél, a vagyon isten. Hiuság vására! Kutyák harcza egy koncz felett. A nagy hű-hót a halál hallgattatja el. Tarka-barka, színektől ragyogó kép, de erkölcsi tartalmával sivár, vigasztalan. Más ideál vonja Ádámot uj kor felé, melyben a szabad verseny nem szülője romlásnak, nyomornak, de egy közös munkában megizmosodott, józan nemzedék maga intézi sorsát és dolgait. Ezt a kort tárja föl a jövő phalanstère-rendszere. Ez már annyira anyagi és lelketlen, hogy maguk az emberek is gépekké válnak s minden egyéni akarat fölolvad az állam egyenlősítő kohójában. Név se létezik többé, csak szám. Plató, a 400-ik szám, marhát őriz, Michel-Angelo, a 72-ik szám, széklábakat farag. Nincs család, nincs szerelem, nincsenek álmok és virágok. Iszonyúan rideg, lelketölő, rémes társadalom ez s Ádám teljesen megutálva az anyagi világot, fölvágy a szellemi lét magasába. Luczifer viszi magával fel az űrbe. De földi embernek itt nincs mit keresnie. Elalél, megdermed s a föld szellemének visszahívó szózatára uj küzdelmekre vágy. Hiszen az élet czélja voltaképen nem is lehet más mint a küzdés maga.

Am a földön többé nincs mért küzdeni. Végtelen hólepel borít el mindent. Az egyenlítő alatt van csupán egy keskeny lakható öv s azon is már csak eszkimók tengenek, akiknek legfőbb vágyuk, hogy kevesebb legyen az ember s több a fóka. Az aggastyánná rokkant Ádám összeborzong, megelégli a látottakat, átérti küzdelmei haszontalanságát s a szörnyű álomlátásokból megtört szívvel – fölébred.

Ujra a történetelőtti idők küszöbén áll, lelkében végtelen fájdalommal és daczczal. Csak tőle függ, hogy megsemmisítse magában az egész emberiséget. Egy sziklacsúcsról a mélybe készűl ugrani, de e pillanatban melléje lép Éva s tudatja vele, hogy anyának érzi magát. Ádám térdre rogy az Úr előtt, ki ismét kegyelmébe fogadja s fölemelő, vigasztaló szózatával erőt és bizalmat keltve benne, nagy munkájának utjára igazítja. »Csak az a vég! csak azt tudnám feledni!« sóhajt fel még egyszer Ádám. »Mondottam, ember, küzdj és bízva bizzál!« hangzik a magasból Isten válasza.

Ime, ez ennek a remekműnek, a gondolatok e nagy drámájának a vázlatos meséje, melyből különben eszmei tartalma is jól kiérezhető. A tragédia, mely az ember örökös bukását láttatja, Luczifer vereségével végződik. Az álomban megfutott világtörténeti pálya, az egymásra következő végletek gyűrűzete lényegében mégis csak az emberi nem fokozatos haladásának nagy rajza, mert az elavult, régi eszme megbuktatója mindig egy uj, nagy eszme. Igaz, hogy ez a rajz kérdőjellel végződik s a rettentő álomképek hatása alatt nemcsak Ádám, de az olvasó kedélyében is marad a kételynek és bizalmatlanságnak némi árnya, – ám a jövő nem a tudomány hatalmában, sem a képzelődés föltevéseiben, hanem Isten kezében van.