Kitabı oku: «A falu jegyzoje»
1
Aki tiszai alföldünknek egy részét bejárta vagy annak bármely táján csak pár napig tartózkodott: bátran mondhatja, hogy az egészet ismeri. Mint bizonyos családok arcain, úgy itt az egyes vidékeknél csak közelebbi ismeretség után vehetni észre egyes különbségeket, s az utas, kit homokos síkjainkon kocsijában álom nyomott el, ha pár óra múlva fölébred, csak izzadó lovain s azon: hogy a nap alább szállt, veszi észre haladását. A vidék általános jelleme, sőt egyes részletei éppoly kevéssé emlékeztetik őt erre, mint azt, ki a tenger közepén duzzadó vitorlákkal előrehalad. – A messze elnyúló legelők, melyeknek változatlanságát csak itt-ott egy vedertelen gémeskút vagy félig kiszáradt láp körül sétáló gólya váltja föl, s a rosszul mívelt szántóföldek, melyeknek tengerijét s búzáját isten után csak az őrzi meg, hogy a lopás is némi fáradságba kerül; – itt-ott egy magános tanya, hol bozontos kuvaszok ugatva a birtok szentségét hirdetik, s a múlt évről fölmaradt széna – s szalmaboglyák arra intenek: hogy a birtokosnak vagy fölötte sok takarmánya, vagy igen kevés marhája van; – ezt látta, midőn szemeit behunyta, ezt, midőn azokat ismét fölnyitá. Magok a tornyok, melyek, midőn utószor körültekintett, hegyes oszlopokként álltak a róna távol határain, úgy látszik, mintha vele utaztak volna, legalább köztök s azok közt, melyeket most lát, éppoly kevés különbséget vehetni észre, mint a falu, melyhez akkor közelített, s azon helység között (habár város volna is), mely felé lovai most ügetnek. S ha kocsisától megtudja, hogy déltől esteli hat óráig aludva egy egész mérföldet s egy darabot haladt – elálmélkodik a csuda fölött. – Ismert dolog, miként kedélyünkre semmi nem hat inkább, mint azoknak jelleme, kikkel társalkodunk, s így természetes, hogy a Tisza is eltáblabírósodott jurátusként felejtve vagy megbánva ifjúságának Mármarosban elkövetett kicsapongásait, végre azon tájnak jellemében – melyen tekervényes utakon tovább halad – részesül, s kivévén azon eseteket, hol mértéktelen sarkantyúzások miatt türelmét veszti, vagy valamely biztosság által tulajdon ágyából igaztalanul kiszoríttatott, még kiöntéseiben is megtartja azon mértéket s méltóságos lassúságot, melyet az iránta kiküldött választmány tanácskozásain s a folyó magyar juris pereken kívül – semmi, mi széles e világon foly, megtartani nem tud; úgyhogy ezen áradásokat is, melyeknek időszakát ismerjük, s melyek¬nek kiterjedése földabroszainkon följegyeztetett – éppoly kevéssé nevezhetjük kicsapongásoknak, mint azt, ha hivatalviselt tekintélyes férfiak: installációk— , tisztújítások— vagy lakadalmaknál minden becsülettel eláznak. – Ha az áradás ideje megszűnt, a víz, miként zaj nélkül jött, úgy zaj nélkül távozik ismét, s a szőke Tisza nyugodtan foly tovább alacsony partjai között, valamint legjobb polgára hazánknak (mert hány van nagyjaink közt, ki csak honában osztja el kincseit!), úgy egyszersmind a legboldogabb, mert csak az ő szabadsága nem gátoltatik senki által; s Európa nagyobb folyói közt ő az egyetlen, ki nemes öntudattal elmondhatja: hogy egészen az maradt, mivé isten teremtette.
Valahol a tiszai alföldön tehát – hogy végre történetemhez fogjak – , a Tiszán inneni vagy túli kerület valamely megyéjében, nevezzük Taksony megyének – szorosan a folyó partja mellett, ott, hol az nagy S sé kanyarodik, nem messze három nyírfától, melyek kétöles homokdombon állanak (ezt jegyezzék meg különösen olvasóim, mert miután mérföldekre domb, s főképp olyan, melyen fa állana, nincs, ezen jel által legkönnyebben akadhatnak történetünk színhelyére), fekszik Tiszarét helysége, a Réty családnak, a magyarok első foglalása óta bírt tulajdona, mint ezt a nemzetség ügyvédje, teins Macskaházy Jónás hiteles s ugyanakkor készült irományokkal minden órán bebizonyítni kész, ha tudniillik Taksony megyében valaki találkoznék, ki a Réty család ázsiai eredetét kétségbe vonni bátorkodik.
A Réty család egyike a leggazdagabbaknak. Fiai született táblabírák. Mint a mostani család-főnek boldogult apja egyszer nemes büszkeséggel mondá: nem halt meg egy is közülök, kiben a megye alispánját ne siratta volna (reménylem, haláluk után); s így természetes, ha azon fényből, mely a családot környezé, kiáradtak egyes sugarak Tiszarét helységére is, s határát – a megye mérnökének állítása szerént, ki azt fölmérve a fönnemlített dombon kívül semmi egyenetlenséget nem talált – valódi paradicsommá varázsolták.
A nagy kiterjedésű ángolkert, melynek már majdnem harminc év előtt ültetett fái a homokos földben hihetetlen magasságra nőttek; a nagy tó, melynek vizét némelyek ugyan kevesellték, de melyben a kevés víz szebben zöldellt, mint maga a pázsit, valamint ez ismét esős napokban sokkal homokosabbnak látszott az utaknál, melyek noha mindig új meg új földdel hordattak meg: ilyenkor, a kertész csudálkozására – idegenek által sárosaknak tartattak; a nagyszerű kastély, melynek kúpos födelét arany gombok ékesíték, s melynek dóriai rendszer szerint épült tornácán az alispán úr délután pipázni szokott, s gót kapuja előtt mindig az instánsoknak egy egész serege mélázott; a nagy udvar, jobbra istállóival, balra nagy üvegházzal, mely mellett többemeletű tyúkólak látszottak, nem is említve itt a nagyszerű szemétdombot, mely az istállónak egyik felét majdnem eltakarta – minden a kényelem s nagyszerűség nyomait hordozá; s ha főképp a kapu elébe lépve, egyszerre töltésen találtad magad, mely a háztól kezdve egyenesen a megye főhelyére vezet, s csak ez egy ház számára épült – érzéd, hogy alispánok közelében járnak lépteid.
Minden, mit a Rétyek építének, monumentális jellemet horda magán; s amennyiben közemlékeknek egyik fő megkülönböztető jelök az, hogy közköltségen épülnek – ez ismét egyike azon tényeknek, melyeken, mint a család százados nemességén, Taksony megyében nem kételkedett senki, s mit ha némelyek rosszalltak is, a bölcs többség azon igazságos nézetnél fogva helybenhagyott, hogy miután a közmondás szerint is: egyik kéz a másikat mossa, itt még azt sem állíthatná senki, hogy ezen műtétnél – mely a Rétyek s a megye adózói közt annyi idő óta folyt – az alispánok kezei tisztákká váltak.
De miután e történet folyamában úgyis alkalmam leend olvasóimat a Rétyek lakhelye s Tiszarét helységének minden szépségei— s kényelmeivel ismeretségbe hozni, most az egyszer legyen szabad a hosszú utcán végig, velök egyenesen a mezőire sétálnom, azon dombhoz, mely, mint előbb említém, mintegy negyed mérföldnyire áll a falutól s törökdombnak neveztetik; s ha három fa nem volna is fölötte, már azért megérdemli a látogatást, mert egészen tiszta napokon – minő az, melyen történetünk kezdődik – tetejéről a tokaji hegy csúcsa sötétkék boglyaként látható.
Egy októberi nap meleg sugárai önték el fényöket Tiszarét messze terjedő határára. Az égen nem vala felleg, mely tiszta kékjét elsötétítné; a téren, merre csak a szem érhetett, nem volt egy szekér, mely zöld színét porfellegekbe borítná, csak a pacsirták ezerhangú éneke, mely az eget eltölté, a távolban legelő falucsordának kolompolása s itt-ott egyes munkás, ki kaszájával vállán danolva hazafelé ballagott – szakíták félbe az ünnepélyes csendet, mely között a nap a láthatár felé szállt. A dombon, honnan a sz. vilmosi erdőig láthatni, s ha Tiszarét ákáckerített házain túl tekintünk, a Tisza folyását mérföldekre követhetjük, két férfi ült egymás mellett, elmerülve a vidék látásában, vagy talán azon gondolatokban, melyek sokszor látott tájak előtt az emberi szívet mintegy önkénytelenül megragadják, s régmúlt napok emlékeit hívják vissza. Van egy érzelem, a honvágyhoz majdnem hasonló, mely minden emberi kebelben, ha éltének férfikorán túllépett, fölszólal, s a pálya végéhez közelgőt gyermeksége szebb napjaira inti; s mennyivel szűkebb körbe szorul életünk, mennyivel kevesebb az, mit valóban emlékezetre méltót tevénk vagy tapasztalánk: annyival szívesebben tekintünk azon korunkra, midőn legalább feltételeink voltak dicsők s ezekből látjuk, hogy ha nem is a kiválasztottak, legalább a meghívottak közé tartozánk mi is. S ha a férfiak, kiket itt a dombon találunk, éltöket egy alföldi faluban töltve, midőn agg korukban hosszú munkásságuknak terén körültekintének – néha fölsóhajtnak, mert eszökbe jut, hogy egykor az élet is messze rónaként terjede körülöttök, hol a szem akadályt nem talált, s hogy a messze terjedettnek csak oly kis darabját járhaták be! mert itt is előbb nem gyanított határhalmok állának melyeken túl munkásságukat nem terjesztheték – valóban nincs mit bámulnunk! De bármiként legyen ez, gondolatok – melyek még annak is, kit éppen eltöltenek, többször urai, mint tulajdonai – , a történetíró birtokához nem tartoznak; azért nem háborítva új barátinkat kényelmes ábrándaikban, csak azon leszek, hogy személyöket ismertessem meg olvasóimmal.
Az ember külseje egy része sorsának. Az arc, mellyel a társaságba lépünk, néha részvétet, sokszor elidegenedést szül, s valamint Angliában a teknősbéka hátára íratik a nap, melyen föl-emésztetni fog, úgy sok ember arcán, anélkül hogy maga gyanítaná – fölírva hordja végzetét; s talán olvasóim is, bármi gyönge leírásom után, több érdekkel tekintenek személyeimre, kiket a törökdombon eleikbe vezetek, mint ha száraz szavakkal csak azt mondanám, hogy Tengelyi Jónás, Tiszarét helységének jegyzőjével és Vándory Boldizsár, ugyane falu reformált lelkipásztorával találkoztak.
Ezen férfiakra az, mit előbb külsőnknek életünkre gyakorlott befolyásáról mondék, többé nem illik ugyan; előttök arcuk a szerencse kapuit megnyitni vagy bezárni nem fogja többé. Őszülő fürteiken látjuk, hogy az élet azon szakához értek, hol bármi rossz legyen a sorstól vetett ágy, nincs egyéb hátra, mint lepihenni s elvárni az álmot; de ha az emberismerő e férfiak arcain jóslatra nem talála is alkalmat, annyival több s érdekesebb vala az, mit e vonásokon a múltról olvashatott, s az idő – mely mint uralkodók pénzeikre, az emberarcra mindig rányomja bélyegét – talán soha ismerhetőbb nyomokat nem hagya maga után, mint e két férfi tiszta vonásain, éppen mert talán soha nemesebb anyagra nem gyakorlá hatását.
Minden arisztokráciának megvannak jelei, melyek tagjait a tömegtől megkülönböztetik. Itt hosszabb körmök, ott inkább tetovírozott arc; egy hazában, mint Törökországban, zöld, másban, mint Velencében, fekete öltözet; néhol egy gomb a süvegen, más helyen szalag a gombházban, fegyver az oldalon, vagy mint a régi perzsáknál, kezökben bot s rajta alma, lovaikon cafrang vagy magokon egy pávatoll. Ki számíthatná el e jelek s kiváltságok hosszú sorát, melyeknek mindegyike vágyakat ébreszt, irigyeket s gyűlölőket szül, s melyek az embereket, ha a természeti állapoton túl emelkedtek, azaz – mint egy elmés barátom néha mondani szokta: vadállatokból háziállatokká fejlődtek, születésök első órájától az utolsóig egymástól elválasztják, s némely helyen, hol a művelődés még továbbra haladt, az akasztófá-nál is arra emlékeztetik az átmenőt: hogy ki ott függ, nemcsak tolvaj, de nem nemes vala. – A természetnek is megvan nemessége, s nemeseinek ő is különös jeleket ád, melyek által kiválasztottjait a tömegben megismerhetéd, bármennyit peroráljon is istentelen korunk az egyenlőségről. Nem mondom én, hogy a természet oly tökéletesen tudná elérni célját, mint államaink. A természet nemesítési hatalmát soha annyira nem terjesztette ki, hogy mint a kínaiaknál valakinek már meghalt elődei, vagy mint máshol, még nem született utódai egyszerre nemesekké emeltessenek; s a megkülönböztető jelekre nézve is csak magasabb civilizációnk emelkedett e részben oly tökélyre, hogy minden egyén magasabb állását világo-sabban látjuk be, mielőtt hintajából kiszállt, mint miután vele beszéltünk. De vannak esetek, hol a természet adta nemesség mégis világos jelek által mutatkozik némely egyedekben, s ki például Tengelyi Jónást, a falusi jegyzőt csak egyszer látta, s ezeket olvasandja, kétségkívül el fogja ismerni: hogy reá nézve ez állításom helyes; minek magyarázatára egyébiránt szükségesnek látom megemlíteni: hogy Tengelyi százados nemes lévén, a fennforgó esetben a természet az úzus által is segített.
Ha Tiszarétre érve, hogy lovakat válts, a jegyző csinos háza elébe hajtatál, s régi szabású, de tiszta köntösében Tengelyi lépe elédbe, a kiáltó hang, mellyel alsóbb osztálybeliekkel beszélni szoktunk – mintha azt gondolnók: hogy a természet által kevesebb füllel áldattak meg, mint mi – , akaratlanul szelídebbé változott. Előtte a katonai biztos nem mívelé szenteit, s maga a főbíró, mire – bármi hihetetlen – szemtanúkat tudnék állítani, le szokta venni azon süveget, melyet talán azért, hogy magasabbnak látszassék, vagy hogy testének leggyöngébb részét a levegő gonosz befolyásának ki ne tegye, más jegyző előtt levenni egyébiránt még nem láttatott, noha ily alkalommal, nehogy tekintélye szenvedjen – mindig rendkívül meleg, vagy azáltal iparkodék megmagyarázni e szerfölötti megalázását: hogy hajait igazítá. – Tengelyi mintegy ötvenéves lehetett, s a ritkuló hajfürtök, melyek már régen őszülni kezdének, s a mély barázdák, melyeket az idő homlokára szántott, inkább még idősebbnek hirdeték őt. De valamint a tölgynek rögös kérge s görcsös ágai századokról szólnak, holott ha föltekintesz, lombjainak vidor zöldje csak tavaszra int, s az agg fának dús életerejét hirdeti: úgy ha e redős homlok alatt e szem lángoló tekintetét, ha ez ősz fürtök után a magas, férfias termetet nézéd, meggyőződél, hogy azoknak egyike előtt állsz, kiket az idő inkább megkeményített; mint megtört; – s kik e hosszú életcsatában, mint zászlók a harc között, csak ékességeiktől fosztattak meg.
A férfi, ki Tengelyi mellett ülve, míg amaz a tokaji hegy kékellő csúcsára függeszté szemeit, egypár virág magszálait számolá – valamivel idősebbnek látszott, s szabályos arcának szelíd kifejezése mintegy ellentétet képezett a komoly szigorral, melyet Tengelyi arcain észrevevél. Ha Tengelyi érdekes vonásain hosszú küzdések nyomát látád, melyeket az idő még el nem takarhata, és szemeinek sötét lángjai arra intének, hogy e kebel szenvedélyei nyugosznak, de nem úgy, hogy többé fölébredniök ne lehetne, Vándory arcai, mint az ég, melynek színén az átvonuló vész nem hágy nyomot maga után, zavartalan nyugalomban mosolygtak elédbe. Ott látád a küzdőt, látád a férfit, ki a sors igazságtalanságát érezve, magát legyőzni nem engedé, s küzd remény nélkül, de bátran, mint a bajnok, ki csak még azért ví, hogy magát győzöttnek vallani kénytelen ne legyen. Vándorynál, papi köntösére nem vala szükség, hogy eszedbe juttassa, miszerént azon férfiak egyike előtt állsz, kiket isten helyetteseinek küldött földünkre, hogy szenvedő embertársaiknak vigasztalói legyenek; s ha az előbbinek látása azon szomorú gondolatot ébreszté benned, hogy ismét egy becsületes emberrel találkoztál, ki a világon boldoggá nem lett; a másik arcairól azon vigasztaló meggyőződés mosolyga reád: hogy az erénynek nemcsak külön szenvedései, de külön, semmi által föl nem ért örömei is jutottak e földön.
Vándory végre letéve virágait, félbeszakasztá a hallgatást, melyben a barátok majdnem fél óra óta ültek egymás mellett.
– Hol járnak gondolatid, barátom?
– Tudom is én – viszonzá Tengelyi, barátjára fordítva szemeit; – oskolaéveim – Heidelberg – jurátus-korom körül. Emlékezel-e még Heidelbergre, barátom? Jó ideje, hogy nem láttuk, közel harminc éve, hogy az egyetemet elhagytam, de valahányszor e dombra feljövök s a tokaji hegy csúcsát látom, a kedves város tűnik fel emlékemben: a zöld hegyek s szőlők, a nagyszerű rom, mely a város fölött emelkedik; s ha ezt vidékünk véghetlen unalmasságával összehasonlítom, sírhatnám a sors óriási igazságtalansága felett, mely emberi lényeknek ily sivatagot adhata lakhelyül.
– Ismét kedves vidékünket ócsárlod – szólt Vándory mosolyogva megfogván barátja kezét – , e mező nem zöldell-e szépen itt, mint bárhol a világon? A folyó, mely ingó füvek közt kígyózva tovább halad, ott az erdő sötétje, s távolban tornyok s a tokaji hegy; nem szép-e mindez? ha már az égre föltekinteni nem akarsz s megfeledkezel, hogy tiszta kékje s az alkonyodó nap sugárai mindenütt egyenlő szépek. Az igazságtalan te vagy, barátom, ki végzeted adományait megismerni s éldelni nem akarod.
– Optimisták legnagyobbika! – szóla közbe nevetve Tengelyi – nem elég-e, hogy nincsen ember, kinek jó tulajdonait elszámolni ne tudnád: – ha még Tiszarét vidékére is kiterjeszted oltalmadat, valóban azt kezdem hinni, hogy isten maga egész mindenhatóságával nem bírna semmit teremteni, miben te valami igen jót ne találnál.
– S rosszabb vagy szerencsétlenebb vagyok-e, mert isten bölcs határozataiban megnyugszom – szóla mosolyogva Vándory – , s mert e síkon s az emberek közt, kikkel napjaimat töltöm, a lehetőségig sok jót keresek? A vidék, mely nagyszerűsége által bámulatra ragad, ha részleteiben nézed, többnyire szegény; s így jársz az úgynevezett nagyobb emberek közelebbi ismeretségével is. A sík, melynek unalmas egyenlősége felett szemeid elfáradnak, közelebbről nézve annyi termékenységet, annyi egyes szépségeket mutat, hogy szinte elfelejted, mennyire szegénynek látszott az egész. A magas csillagoktól a föld legmélyebb gyomráig, hol rejtett erekben ágazik el az arany, nincs semmi, min az ember gyönyört ne találhatna magának; miért ne keresnők hát e számunkra rejtett kincseket? Miért ne választanánk oly álláspontot, honnan szemeinknek a legszebb kilátás nyílik?
– Azaz, ha ezt tenni bírjuk.
– Bírjuk – viszonzá nyájasan megszorítva barátja kezét Vándory – , hidd el, bírjuk, született optimisták vagyunk valamennyien, te, mint én, vagy akárki más. Isten boldogságra teremté lényeit, s valamint a szent könyvek szerint a pokol és mennyország a paradicsomból népesíttetett, úgy minden szenvedés s öröm nem természetünk, de önakaratunk műve.
– És tapasztalásaink? – szóla közbe Tengelyi.
– Csak azt bizonyítják, mit velök bizonyítni akarunk – viszonzá Vándory. – Ki a jelennek jó oldalát föl tudja találni, múltjában is elég olyasra fog akadni, mi őt vidám életnézetében megerősíti. Annak, ki vidám arccal néz az élet folyójára, sima tükörén vidám arc mosolyg elébe, s a föld minden helyén öröm hangzik vissza bérceiből, ha örömhangokat küldél feléjök.
– Látom, nem bírok veled – szóla nevetve Tengelyi – , reménylem, ha majdan Macskaházyt szentnek nevezik, te lépsz föl, mint az angyalok prókátora, s be fogod bizonyítani, hogy soha ember több erénynek oka nem volt, mint ő, miután mindenki, aki őt meg nem verte, a legnagyobb győzelmet vívá ki önmaga felett; s maga a nyúl, melyet az úrfiak ott űzőbe vettek – szóla, ujjával nyugot felé mutatva, hol a távolban több lovas vágtatva közelgett agaraival – , ha téged kérdez, azt fogja nyerni válaszul, hogy nyúlnak szebb halála nem is lehet, mint halálra űzettetni. – Hisz ha vasárnapokon híveidet boldogságukra emlékezteted, s mindarra, miért a gondviselésnek köszönettel tartoznak – tevé keserűen mosolygva hozzá – , nem sokkal könnyebb feladatod.
– Ez durva, emberhez illetlen mulatság – szóla Vándory, egész figyelmét az agarászatra fordítva, mely éppen a törökdombnak vevé irányát. – Meg nem foghatom, mívelt ember miként gyönyörködhetik benne?
– Nemde, s mégis akaratlanul magára vonja figyelmedet? – szóla Tengelyi – s érdekkel nézed az egyenetlen harcot?
Olvasóim között kevesen lesznek, kik az agarászat öröméit legalább ifjúságukban ne élvezték volna. – Férfiaknál az első elfogott nyúl éppoly eltörölhetetlen emléket hagy maga után, mint első szerelmök; sőt vannak, kik talán alig mondhatnák, melyik kellemetesebb az emlékek közt. A gyöngéd nők pedig, kik e falusi történetet figyelmökre méltatják, bizonyára annyiszor hallották, sokkal kedvesebb ajkakról az agarászat örömeinek részletes leírását, hogy én ezúttal Szellő és Cigány hőstetteit, s mennyiszer fordult meg a nyúl s miként szaladt végre ellenkező irányban, s miként fogatott el ez alkalommal éppen a legutósó s legrosszabb agár által – bátran elhallgathatom.
A nyúl végre el vala fogva, az agarászó társaság leszállva lovairól, a lihegve körös-körül fekvő kutyákat cirógatá, s Tengelyi vágyteli tekintetet vetve a csoportozatra, fölsóhajtott:
– Hej, barátom, be boldogok ezek!
– Ami engem illet – ismétlé Vándory – , én nem foghatom meg, mívelt ember hogy találhat örömet ily durva időtöltésben?
– Elhiszem, barátom – szólá Tengelyi mosolyogva – , ritkán értjük más emberek bánatát s még ritkábban örömeiket; de mindent összevéve – mivel esztelenebb ez más örömeinknél, melyeket képzelt erőnk érzetében találunk. Aki a célt, melyet magának kitűzött, szemmel tartva, magát hozzá minden percben közelíteni érzi, s azt végre elérheti – az boldog; egy nyúl elfogása vagy egy világ meghódítása legyen az, mit magának kitűzött, az érzet egy marad. – Csak a néző— , s nem a cselekvőre nézve létezik különbség.
– És a kegyetlenség – szóla Vándory – , nem jut-e eszedbe e szegény állat szenvedése, a tusának egyenlőtlensége, annyi kutya s lovas egy gyáva nyúl után! szinte undorító.
– A vita egyenlőtlensége – sóhajta Tengelyi – igaz, de a nagy küszködő világon ugyan hol találsz egyenlő harcokat? Az ángol gyáros s napszámosa; az amerikai gazda s rabszolgája; a gazdag s a szegény közt e világ minden részeiben egyenlőbb harc foly-e, mint milyet most látál? S ha azokat, mik a mindennapi életben körülted történnek, figyelemmel tekinted, nem jut-e eszedbe, hogy ama római császár, ki mulatságára fegyvertelen szolgákat ölt meg cirkuszában – bármennyi undorodással említjük nevét – , több követőkre talált, mint bármily más példa, mely a történet évkönyveiben számunkra fenntartatott. Oh, hidd el, barátom, az úri mulatságok legkegyetlenebbike nem az agarászat, vannak olyanok, melyeknél az üldözött nem élt üldözője vetésein, mint e nyúl, s nem futhatott a kegyetlenség előtt.
Vándory csak nehéz sóhajjal felelt e kemény szavakra, s ha optimista létére talán belsőképp azt gondolá is, hogy Tengelyinek igaza nincsen – hallgatott.
A vadászatnak vége levén, Réty Ákos, ki barátainkat messzünnen meglátta, vadásztársaival hozzájuk a törökdombra jött, s jó estvét kívánva beszélgetéseiknek véget vetett.
Ha nyájas olvasónőim a társaságot, mely az öreg lelkész s jegyző körül öszvegyűlt, szemről szemre láthatnák, nem kétlem, Réty Ákos s Kislaky Kálmán vonnák magukra figyelmöket. Szebb fiatalembereket, mint Taksony megyében mondani szokták, hatod vármegyében sem láthatni, s főképp a vadászat után, midőn az ifjak arcai lángolnak, sötét hajfürteik, miután kis kerék kalapjukat levevék, rendetlenségökben még szebben körítik homlokaikat, s a kék agarászó mentében sugár termetök jobban kitűnik – mely női szem nem pihenne ez ifjú bará-tokon örömmel? Képeiken éppannyi szép dolgokat olvashatni, mint Tengelyi vagy Vándory redős vonásai közt, csakhogy mindez az ifjú sima arcokon szebb betűkkel áll feljegyezve s a szemeknek becsületes tekintete melegebb. – Én magyar író létemre – ismerem állásomat, s tudva, miként e hazában a szolgabíróval tulajdon járásában senki sem versenyezhet, mindenekelőtt erre s esküdtjére, kik Rétyt a vadászatban s most a törökdombhoz követték, fordítom figyelmemet.
Tudósaink szerint e hazát szittya vér lakja. Vannak napok, hol erről megfelejtkezhetünk, sőt azok között, kiknek neveik legvilágosabban bizonyítják ázsiai származásukat, nekünk, nem filológoknak néha egészen más dolgok jutnak eszünkbe.
De Nyúzó Pál, e járás főbírája, ki fakó – s pedig nem forspontos – lován az agarászatban részt vett, s éppen pipára gyújt, mintegy vigasztalásul áll előttünk, hogy a szittya vér, melyből fajunk származik, még el nem apadt e hazában.
Ha külföldieknek írnék, most * alatt szép értekezést írhatnék a szolgabírói teendőkről, s talán nőnemünk, mely éltében annyi szolgabíróval társalkodott, nem is gyanítja mindazon terhes foglalatosságokat, melyek legjobb táncosaik vállain fekszenek, s egy munkás írónk által két vastag kötetben leírattak; azonban elbeszélésem távol lévén minden politikai célzástól, elég legyen a tudatlanok számára mondanom, hogy a szolgabírói hivatal minden kérdésen kívül a legnehezebb, legtöbb bajjal s fáradsággal járó, mely széles e világon valaki által viseltetik. Ő a közrend fenntartója, a gazdag s szegény védője, bírája s apja járásának, kinek közbenjárása nélkül igazságot senki sem találhat, kinek kezein alólról minden panasz, felölről minden parancs keresztülmegy. Ő a vizek szabályozója, utak s hidak építtetője, szegények pártfogója, oskolák fölvigyázója, fővadászmester, ha farkas mutatkozik, protomedicus, ha dögmirigy közelg, békebíró, váltótörvényszékek végrehajtója, büntetőtörvényi vizsgálódó, rendőrségi bíró, hadi biztos a szállásoló katonákra nézve, mezei rendőr, kórházak felügyelője – szóval minden, in quo vivimus, movemur et sumus.
Ha azon öt-hatszáz férfi közül, kik hazánkban e hivatalt viselik, hanyagságból egy nem teljesíti kötelességét, ezrek szenvednek. Ha egy közülök részrehajló, több négyszögmérföldnyire az igazság kiszolgáltatása megszűnt e hazában. Ha egy tudatlan, legalább az adózó népre nézve országgyűlésünk hasztalan alkotja törvényeit. S ha kegyes olvasóim e terhekhez azoknak jutalmát mérik s meggondolják, hogy ez – évenkinti száz vagy százötven forint fizetésen kívül – azon biztos kilátásban áll, hogy ha hivatalában részrehajlás nélkül járt el, három év múlva valamely hatalmas ellenség által hivatalától megfosztatva táblabírónak neveztetik – , meg fogják vallani, hogy honunknak vagy öt— , hatszáz élőszentje, vagy legislegalább éppannyi százezer szenvedő polgára van.
A szolgabírói hivatalnak eszerint, mint mindenki láthatja, két nagy hibája van: fölötte sok munka s fölötte kevés fizetés, s ha egyesek, kik e hivatalt viselik, ez alkotmányos bajon nem segítenek, s egyikből – értem a munkát – jó részt el nem hagynak, míg a másikból – értem a fizetést – többet vesznek magukra, mint minek elvállalására törvény szerint kényszeríttet¬nének, sőt ha a legügyesebbek, kik hivataluk titkaiba beavatvák, e két javítást, mellyel hibás polgári szerkezetünkön segítenek, nagy bölcsességgel nem egyesítik úgy, hogy azt, mit hivataluk oly bőséggel nyújt – a munkát – , csak akkor vállalják el, ha egyszersmind abból, minek hiányában vannak, ti. a fizetésből valamire számolhatnak, nem láthatom át, miként nevelhetné tekintetes Nyúzó Pál négy fiát a haza istápjainak, s miként léphetne fel főképp azon méltósággal, melyet hivatala megkíván s mely az egész tiszaréti járást, valahányszor főbírája határain átment, jótékony rémülésbe helyezé – értve természetesen ennek legaljasabb, ti. azon részét, mely a polgári szabadság legdrágább kincsét, az igazságot ingyen követeli.
De nem is szükséges ezeket tudni, hogy Nyúzó Pál előtt mindenki azon szent félelemmel teljék el, mely a rend fönntartására szükséges. Már maga külseje rémüléssel tölté el, s pedig nemcsak a vétkest, hanem az ártatlant is. Csontos, szikár termete, a redős arc, melynek mord kifejezését sötét szakálla s hosszú lelógó bajsza még inkább nevelék, zöld villogó szemei, melyek istentől nemcsak hogy lássanak, de hogy sértsenek is, látszának teremtve: hozzá a rövid szárú pipa, mely nélkül az angaricalis gyűléseken kívül a szolgabírót még senki sem látta, s mely eszerint mintegy testének tagjai közé tartozék; s rikácsoló hang, mely minden vallatásnál vagy más törvénykezési eljárásnál az egész falut rémülésbe hozá, oly egészet képezének, mitől a járásban – gazembereket kivéve – mindenki remegett; s főképp ki őt kocsijában látá, kénytelen vala megvallani, hogy az igazság sehol rettenetesebb alakban nem lépne föl. A négy forspont ló, hadarászó kocsisával, ki bármit mondjanak némely elméncek, legjobb bizonyságot tehetne: mennyire siet a magyar bíróság; a lovagló kocsis után cifra forgós hajdú – post equitem sedet atra cura – , a hajdú után egy egész kötelék bot, mely a klasszikus régiségek búvárát akaratlanul a római liktorokra emlékezteti; a botok után a pipázó s néha káromkodó szolgabíró; s végezetül az üres s ah, oly bő bőrzsák! – mely – quia natura horret vacuum – azért utazott urával, hogy betöltessék; nagytól nagyobbhoz az ijesztő eszközöknek oly fokozatát képezé, mely előtt nyugodtan a legbátrabb sem állhata meg.
Szolgabíró esküdt nélkül nem is képzelhető. Valamint a természet párosan alkotá lényeit, úgy a magyar alkotmány, mely mint tudjuk, egészen a természet rendszabályain alapul, csak két lény: szolgabíró s esküdt együttmunkálása által hozza létre az igazságot; s miután Nyúzóról szóltam, Kant szerint a gyakorlati ész postulatuma, hogy Kenyházy urat állítsam olvasóim elébe, ki nem éppen mellette, de valamivel hátrább, a főbíró egyik agarával a legérdekesebb beszélgetésbe ereszkedett, s szíve jó kedvében némely nemzeti kifejezésekkel élt, melyek miatt az utósó törvényszék alatt egy pásztorember megfenyíttetett.
Kenyházy András vagy Bandi bácsi, miként leghívebb barátai által közönségesen neveztetett, főbírájának jobb keze vala, s pedig nem olyan, milyenek az esküdtek között néha találhatók, kik az írás szavai szerint, nem tudva, mit a bal – ti. szolgabírájok – tett, annak épp ellenkezőjét teljesítik; hanem olyan, ki elöljárójának minden akaratát ismerve, csak azon iparkodik, hogy az egész, melynek felét képezi, minél inkább gyarapodjék. Jó keresztény létére Kenyházy főesküdt egészen az írás azon szavaihoz alkalmazá életét, melyekben rendeltetik, hogy: ha egyik pofánkon megcsapattunk, a másikat is tartsuk oda… s valahányszor főbírája megsértetett – értvén a sértés alatt azon legnagyobbat, mely bírót érhet, ti. a megvesztegetést – , ő is odatartá kezét, sőt kész volt a legnagyobb haragra lobbanni, ha ezen méltatlanság rajta el nem követtetett. Azonban csalatkozik, ki Kenyházit ezért könnyen megvesztegethetőnek gondolá, sőt e világon nem volt nehezebb, szinte veszélyesebb dolog, s ki azon gorombaságnak, mellyel az esküdt nemes fölindulásában minden megvesztegető iránt élt, egyszer tanúja volt, bizonyosan remegve nyújtá ajándékit a szilárd jellemű bírónak, ki egyébiránt ilyen megbántá-sok után is soha esküjéről meg nem feledkezett, s olyanoknak, kikre ily alkalommal leginkább megbosszankodott, nehogy indulatának engedjen, inkább szerfölött kedvezett, ha csak az ellenfél még nagyobb megbántásokban nem keresé üdvét, mely esetben az esküdt mindenki-nek, ki bízva ajándékában őt már megvesztegetve gondolá, legszebben bebizonyította függetlenségét.
