Kitabı oku: «A falu jegyzoje», sayfa 10

– Jaj nekem! – szóla végre az elrémült szobaleány, midőn a távozók léptei a folyosó kövezetén nem hallatszottak többé, Macskaházy szobájában volt, s mindent hallott, mert olyan füle nincs senkinek a világon. Talán csak nem szól a nagyságos asszonynak! – S ezzel bezárva ajtaját s fogai közt szidva az ügyészt zsidójával együtt, eltávozott.

S most, kedves olvasóim, habár nehánynak köztetek Rózsi társasága kellemesebbnek látszanék is, fontosabb dolgok hívnak. Az alispán hat órára konferenciát hirdetett, az óra közelg, menjünk a terembe.

9

Létezik e hazában – okát nehéz volna föltalálni, de a tény tagadhatatlan – , létezik e hazában bizonyos öszveköttetés az ebéd s a politika között. Én legalább azt tapasztaltam, hogy valamint jó szakáccsal ellátott s vendégszerető táblabírák soha politikai befolyás nélkül nem maradnak, úgy országos dolgokról való tanácskozásra mindég oly helyek szoktak választatni, hol minden szék múlt vagy jövő ebédekre int; s ezért, ha van nemesség, mely érdemes, hogy a római patriciatushoz hasonlíttassék, nézetem szerint csak a magyar az, kire Menenius Agrippa azon beszéde, melyben a senatust az állam gyomrához hasonlítá, egészen alkalmazható. Ez történt itt is, s a tanácskozmány színhelyéül az ebédlő jeleltetett ki, mely most azonban egészen más alakban áll előttünk. A nagy asztalt a hófehér abrosz helyett zöld posztó takarja, palackok s poharak helyén nagy tentatartók állnak, minden szék előtt tányér helyett egy-egy ív-papír, s ha a szoba falai s a kedves káposztaszag nem maradnak e teremben, mely most ezüst kargyertyákkal világítva áll előttünk, alig ismernénk azon helyre, hol pár órával ezelőtt annyi lárma s felköszöntés hallatszott.

Most a kandalló körül, az ablakokban s pamlag mellett, hol az alispánné ült, az egész társaság kis körökre oszolva csendesen beszélgetett. Magok a családképek, melyek a falon függtek, úgy látszik, méltóságosabban néznek le az új nemzedékre, mint az ebéd alatt, s midőn a család egyik legnagyobb férfia, ki Rákóczi alatt kapitányoskodva 1715 után, jeleül, miként tiszteltetett mindkét részről, donációt kapott, a vastag Réty Jeromos annyi étvággyal látszott lenézni boldogabb utódaira, hogy szinte megsajnáltuk; az alispán édesapja pedig, a kamarás, ki magát nem tudom, miért, hátulról, midőn éppen visszanéz festette – bajszatlan arcával, a háromszegű kalappal hóna alatt, s a kis békanyúzóval oldalán egy csöppet sem emlékeztetett azon férfias erőre, melyet költőink az erős apák korában keresni szoktak.

Azokon kívül, kiket olvasóim a tornácon az alispán úrral már láttak, a teremben számos társaságot találunk. Mindenekelőtt két lelkész áll előttünk, kiknek egyike talán valamivel vastagabb, másika valamivel szárazabb, mint hivatala kívánná, de kik, mint egyházi szónokok, főképp tisztújításoknál, hol a vallás – mint tudjuk – oly nagy szerepet játszik, egyiránt kitűnők. Utánok négy vagy öt táblabíró s három szolgabíró, kiket leírni fölösleges; mert hála az égnek! a táblabírói s szolgabírói hivatal jellemző különbségeit olvasóim ismerik. Az ajtó mellett pár esküdt, Pennaházy s egy tiszteletbeli aljegyző kullogtak: a szobában nehány uradalmi ügyész járt alázatosan körül, s a szegény rokonok – egyet kivéve, ki az ebéd következtében valahol ledőlt s eddig elő nem került – mint szegény rokonokhoz illik, inasi szolgálatokat teljesítve sietnek fel s alá.

Az ablakok egyikében a társaságtól elkülönözve, s mint látszik, igen érdekes tárgyakról beszélgetve, három férfi áll, kik, mihelyt a szobába lépünk, figyelmünket magokra vonják.

E férfiak egyike, ki felpedert fekete bajusszal s fölfelé fésült hajakkal annyi méltósággal emeli fejét, mintha kevesellve ölnyi magasságát, még nagyobbnak akarna látszani: Slacsanek úr, gr. Kőváry— , e megye legnagyobb birtokosának teljes hatalmú igazgatója, mely címet Slacsanek úr csak szerénységből tartja meg, miután az, ki mint ő, valamiről szabadon rendelkezik s a jövedelmek nagyobb részét szedi, joggal birtokosnak is nevezhetné magát.

A kis köpcös emberke, ki e nagy férfiú mellett áll s szüntelen beszél, vagy legalább időről időre fejét hajtogatva s kezeivel helybenhagyást intve egyes szavakban, mint: persze, majd, bizon, ejnye, ki hitte volna! stb. részt vesz a beszélgetésben, nem más, mint báró Sóskuty őnagysága. Valódi gavallér, mint az asszonyok hirdetik, Magyarország legderekabb mágnása a férfiak ítélete szerint, kinek társaságában senkinek eszébe sem jut, hogy mágnással van dolga, olyannyira, hogy a debreceni vásár alatt egyszer csakugyan szappanosnak tartották. Tiszteletre méltó férfiú, kit németül kevesen, franciául soha senki szólni nem hallott, s kinek konzervatív elvei, melyekkel e haza dolgaihoz szólt, annyival inkább dicsőségére szolgálnak, mennyivel inkább látjuk, hogy mi személyét illeti, az ősi javakhoz éppen nem ragaszkodik.

A báró mintegy hatvan éves lehetett; egykor – meg kell vallanunk – vörös haja fejéredni kezdett, s e pirosság élete alkonyán, mint ilyenkor szokott, lejjebb szállva jelenleg oly szépen égett arcain, hogy rózsákhoz hasonlítanám, ha ez új hasonlatosságot nem kellene azon alkalomra eltennem, ha majd a szépnemről szólok.

Hogy ily férfiak társaságában – melyeknek egyike valóságos mágnás, másika még valamivel több, azaz igen gazdag gróf uradalmi igazgatója, ki tisztújításoknál közel ezer szavazatról rendelkezik – oly ildomos férfiú, mint Krivér főjegyző, csak alázatosan viselheté magát; hogy arcain csak a szerénység s tisztelet azon ájtatos mosolygását látjuk, mellyel némely szentek festetnek, hogy teste nem tehetett mást, mint hajlongani, ajkai nem mondhattak egyebet, mint: mennyire megtisztelve érzi csekély személyét, és ha kegyesen megengedni méltóztatnának… azt bölcs olvasóim át fogják látni; ki pedig ennyi nyájasságot főjegyzőben sokallaná, annak magyarázataul mondhatom: először, hogy Krivér másodalispánná akar választatni, másodszor, hogy átalán véve önmagát megalázni második természetévé vált. A főjegyző azon emberek közé tartozott, kik politikai pályájukat mint nagy urak írnokai vagy titoknokai kezdik, s később is azok iránt, kiktől valamit várnak, annyival több alázatosságot tartanak meg, mennyivel kevesebbet használnak föl e keresztény erényből azok között, kik alattuk állnak. Írva áll: ki magát megalázza, föl fog emeltetni, s miután Krivérnek épp ez vala kívánata, tudván, hogy tisztújításoknál emeltetés nélkül semmire sem lehet menni (mert ez egy napon a nemesség maga fölött akarja látni tisztviselőit), az írás idézett szavai szerint, elkövetett mindent, hogy célt érjen.

– Hát csakugyan bizonyosan tudja a teins úr – szólt Slacsanek a főjegyzőhöz – , hogy az a szerencsétlen Veszősy is a Bántornyiakhoz szegődött?

– Bizonyosan, domine spectabilis; fájdalom, bizonyosan!

– Hát nem mondtam mindig – vágott közbe a báró – , nem mondtam ezerszer, hogy Veszősyhez semmi bizalmam? Most három éve, mintegy tizennégy nappal lehetett a tisztújítás előtt, délután volt, ha nem csalódom, pénteken, mikor a teins úrral a kávéház előtt találkoztam. Többen voltak ott, in specie, nehány katonatiszt. Én pipára gyújtottam, s odaültem a teins úr mellé a zöld padra a sátor alatt, bizony, domine spectabilis, mondtam én, az a Veszősy…

– Teljesen igaza volt méltóságodnak… de…

– Az a Veszősy – mondtam én – liberális, és ami még rosszabb, olyan, ki mindig elveiről szól, vagyonos ember és…

– Igaz, igaz – szakítá félbe a nekitüzesedő bárót Slacsanek – , de Veszősy hatalmas ember, hiba, hogy azzá tettük, s hogy épp oly járásban állítottuk főbírónak, melynek legtöbb szavazata van, de…

– Azt akarja mondani, teins úr – folytatá a báró, ki három “úgy van”-nal fűszerezé az előbbinek beszédét – , talán magunkhoz keríthetjük! Nemde el kell csábítani őt? Ez az egész titok. Tudják-e a teins urak, mit? Én a járásban lakom, majd vadászatot adunk, a törvény értelme szerinti farkasvadászatot. A parasztoknak hajtani kell, önök mind eljőnek, neki is mint szolgabírónak jelen kell lennie, mert persze ha csak nyulakat lövünk is, praesuppositione juris farkasok ellen vadászunk, és akkor majd – mint mondám, a szolgabírónak is jelen kell lennie – körülkerítjük. Én tudok egy módot – először…

– Igen – sóhajta közbe szomorú képpel a főjegyző – , ha a fiatal báró, kinek még több befolyása van a megyére, mint nagysádnak, nem volna ellenünk.

– Az átkozott gyerek – mondá a báró fejét csóválva – , hányszor nem mondtam pedig neki: fiam, Bálint…

– Talán ha méltóságod apai hatalmánál fogva…

– Helyes, tökéletesen igaza van barátom uramnak; apai hatalmamnál fogva én a gyereknek mindent parancsolhatok. Mi mindenkor egy értelemben vagyunk, s a fiú mindenben engedelmeskedik, nem is javasolnám, hogy mást tegyen; de épp ez egyben…

– De csak éppen ebben méltóztatnék a méltóságos úrfinak engedelmeskedni – vélekedik Krivér.

– Igaza van, amice! Igaza! Én a fiút még kitagadom, valósággal kitagadom.

Slacsanek, ki tudá, miként a báró földi javai nem oly nagyok, hogy elvesztésök veszélye valakire nagy hatást gyakorolhatna, vagy kinek talán eszébe jutott, hogy kitagadásra előbb az öreg báró halála szükséges, mire tisztújításig az időt kevesellé, más módokat javasolt.

Mire a báró válaszolá: hogy ő sok módokat tud; az első mindjárt: ha megházasodnék.

– Nem hiszi a teins úr, mennyi hatása van ennek az emberre, főképp a mi családunkban! Mielőtt én megházasodtam, nem volt szabadelvűbb ember három megyében, és most… no, de a fiú nem akar házasodni; – hallatlan! de nem akar házasodni.

– Hát ebben a járásban hogy állunk? – kérdé Slacsanek ismét a főjegyzőhöz fordulva; midőn látá, hogy a forrás, melyből a báró beszédje most foly, alkalmasint fölötte bőnek mutatkozik.

– Itt is csupa veszedelem, ellenünk van először Tengelyi.

– Tengelyi! – kiáltott a báró – Tengelyi! egy falusi jegyző, no nagy dolog! Tengelyi? s hány Tengelyi kell, hogy velünk a tisztújításnál szembeszálljon?

– Csak éppen eggyel több, mint mi magunk vagyunk – válaszolt a nagy direktor – , a szavazatok, fájdalom, számoltatnak, s nem mérlegeztetnek, s én kevés hatalmasabb ellenséget ismerek a jegyzőnél.

A báró elégedetlenül csóválá fejét. Krivér folytatá:

– Maga Ákos, ha nem tesz is semmit nyíltan ellenünk, de mellettünk sem.

– Ecce – vágott közbe a báró – , fiam példája, ismét egy rossz gyermek, ki nem apját akarja alispánnak; mondom est ad…

– Csak a Kislakyak maradjanak, akkor a járást nem féltem.

– Igen, de a Kislakyak is bizonytalanok – mond ismét a jegyző. – Kálmán anyjának parancsol, anyja apjának, s ez az egész járásnak; s félek, mióta gróf Havasy e házhoz jött, Kálmán elégedetlen.

– De a mai történet, hisz Etelka mátkájának kiáltatott ki.

– Igen, a kortesek által; és én tudom – tevé hozzá halkabban a főjegyző – , nem mondom ugyan egész bizonyossággal, de nekem úgy látszott, mintha az egész az alispánnénak nem egészen ínyére lenne.

– Igaza van – szólt a báró hangosabban – , magamnak is úgy látszott, épp az alispánné mellett álltam, s az időről beszélgeténk, mikor a kortesek Kálmánnal jöttek. Kedves nagyságom – mondám én, midőn a kiabálást hallám…

– Vigyáznunk kell – szólt Szlacsanek, kinek a báró az egészt úgyis kétszer elmondá – , mert bizony rosszul állunk.

– Ami engem illet – válaszolt alázatosan mosolyogva Krivér – , a teins úr ismeri buzgóságomat, azért legalább jótállok, hogy az ellenfél táborában semmi történni nem fog, miről pártunkat nem tudósítom.

– És ki az ellenfél terveit ismeri – szólt a báró vígan kezeit öszvecsapva – , az félig megnyerte a csatát.

– Oh, csak csupa ily nemesek volnának megyénkben, mint a mieink! – sóhajta Slacsanek úr. – Ha nem úgy szavaznak, mint akarom, elveszem földjeiket, s azután koldulni mehetnek új alispánjokhoz, ilyenek már arra valók, hogy velük restauráljon az ember.

Az érdekes beszélgetés az alispán által szakasztatott félbe, ki az egész társaságot, melyből immár senki sem hiányzott, az asztalhoz hívá, hol a konferenciának kezdődni kelle.

Magyaroknak írok, s miután e hazában alig van, ki gyűlést nem látott volna, s még dámáink is egy idő óta szívesen eljárnak üléseinkbe, hol hazai dolgainkra kissé más módon nézhetnek le, mint különben tenni szokták, nem szükséges, hogy ez ünnepélyes jelenet hosszasabb leírásába ereszkedjem. Egy ülés a másikhoz hasonló. Közepén zöld asztal. Körülte nehány táblabíró, kiknek némelykor véleményeik, többnyire érdekeik, homlokegyenest ellentétben állnak; míg a nagyobb rész, érdek nélkül firkálva előttök fekvő papirosokon, csak azért vesz részt a tanácskozásban, mert a zöld asztalnál ülni dicső, s mi több:

Egy kis ülés a hazáért

Meg nem árt;

vagy legalább sokkal kevesebbé, mintha érte dolgozunk; – ez képe majdnem minden üléseink-nek, s habár az, melyre a táblabíró kar Réty házában öszvegyűlt, más gyűlésektől annyiban különbözött, hogy minden lárma s zavar nélkül ment végbe, a nagyságos asszony jelenléte ezt természetessé teszi.

Miután az ülés Réty által szokás szerint megnyittatott, ő maga első, Krivér főjegyző második alispánnak közakarattal kijeleltettek, s minden jelenlevőnek, mint ily konferenciáknál szokás, vagy maga, vagy valamely közel rokona számára hivatal ígértetett, báró Sóskuty pedig minden választandó tisztviselő fölött hosszú, magasztaló beszédet mondott, melyet csak az nem tartott remeknek, kiről benne szó nem volt – azon módok kerültek most szőnyegre, melyek által a szükséges többség megszerzendő.

Minthogy e tárgyban teins Sáskay úr oly jeles ismereteket szerzett magának, s eziránti nézeteit írásba foglalni szíveskedett, az elnök véleménye szerint célirányos volna a tisztelt urat e jeles munka fölolvasására kérni; mire az indítvány elfogadtatván, ez nem kevés köhécselés s mentegetődzés után megkezdé előadását, mely alatt Karvaly, hihetőképp, hogy megvetését mutassa, szemeit behunyá, sőt később hortyogni is kezdett.

Előttem fekszik az egész munka, melynél, büszkén mondom, kevés kitűnőbb angol reportot ismerek, s mely ugyanazon formában szerkesztve, mint ezek, Sáskay úrnak örök dicsőségére szolgál. De nehogy olvasóim, főképp azoknak szebbik neme e könyvet eddig olvasva Karvaly példáját kövessék, s mi írónak legiszonyúbb csapás, szép szemeiket hibáim fölött behunyják: én csak azokat szedem ki az írott tizenkét ívből, mik közelebbről a megyét illetik. “Szokásban van Angliában – így kezdé fölolvasását Sáskay, kit az angol nemzet tiszteletében senki fölül nem múlt – , hogy mielőtt valamely tárgy a parliament tanácskozásai alá kerül, annak megvizsgálása előtt mindig néhány férfira bízatik, hogy aziránti véleményöket tanácskozási könnyítés végett egy úgynevezett reportban beadják. Ez az út, melyet ő is követni akar, pedig tizenkét okból, melyeknek csak utósóját említjük, mint legfontosabbat, mely az angol s magyar alkotmány közti hasonlóságban fekszik.”

A két alkotmány közötti rokonság tény, melyen hazánkban legalább kevesen kétkednek, s habár az angol s a magyar Magna Charta, némelyek szerint csak úgy hasonlítanak is egymáshoz, mint némely nagyobb családokban az idősb s fiatalabb testvérek, kik közül az első minden értéket, a másik csak fényes címet bír örökül; ki tagadhatja, hogy mindkettő a tizenharmadik század gyermeke, hogy a hét évvel fiatalabb magyar nagy levél, szinte nem sokkal jobb király által adatott ki, mint minő az angol földetlen János vala, s hogy némely kicsiségeken kívül, minő például: sajtószabadság, esküdtszékek, miniszteri felelősség, jogegyenlőség stb. egyéb fő dolgokban nincs, mit az angoloktól irigyelhetnénk. Gazdag klérusunk, az írott s nem írott jog közötti különbség, pereink hosszúsága, ügyvédeink drágasága, bíróink hatalma, sőt csak keresni kell, s maguk az úgynevezett “rotten borough”-ok sem fognak hiányzani. Hogy a dolog ezen állásában oly kitűnő férfiú, mint Sáskay, szép párhuzamot vonhatott, s hogy minden hallgatóit meggyőzé, magában világos; s habár később, midőn elvként fölállítván, hogy az angol, mint a magyar alkotmány alapja a szabad választás, erről kezde beszélni, s e tárgyban minden nagy író nézeteit fölhozá – nehányan Karvaly példáját követni kezdék: legalább mély csend uralkodott az egész olvasás alatt, melyet csak egy erős “halljuk” szakaszta félbe, midőn e szavakkal: “már ami jelen helyzetünket illeti”, egyenesen Taksony megye jelen állapotára fordítá figyelmét.

“Két dolog van a világon – így folytatá az olvasó – , melyért minden magyar nemesember, s így e megye nemessége is, melynél én magyarabbat nem ismerek (helyes!) leginkább lángol: a vallás s hazája.” A szónokot hosszú “éljen” szakítja félbe. “Azaz, mint népszerűbb kitétellel mondani szoktuk: először az, hogy a megye pecsétje a mi kezünkben legyen; másodszor, hogy a régi alkotmány szerint magyar nemesember semmire se fizessen. Minden lelkesedés, mely nem e nemes kútfőből ered, mely nem e célok egyikének elérésére irányoztatik, hála a magyar nemesség józan szellemének! tartós nem lehet, s habár egyes csábítóknak sükerült a magyar népet – mert hisz alkotmányos értelemben csak a nemességet nevezhetjük így – egy időre önérdekei ellen vezetni, a tapasztalás győzelmesen megmutatta, hogy ezen abnormis, szörnyeteg állapot nem tarthat soká, s hogy a magyar nemesség, mely szabadságát vérével szerzé a csatamezőn, vérrel tudja azt megőrzeni a békés tanácskozás szent termeiben is, mire újabb időkből sok dicső példát hozhatnék fel. Igen, uraim! – olvasá lelkesedve tovább a szónok – nagy dolgok történtek.” S itt több esetek adatnak elő, hol az úgynevezett subversiv párt, mely az alkotmányt, mint látszik, azért akarja feldönteni, hogy romjaiból vasutainak töltéseket csináljon, a házi adó vagy más kérdésekért ledorongoltatott; melyek rendkívüli tetszéssel fogadtatván, midőn Sáskay elmondá, hogy ily példák után Taksony megye rendei hátrább maradni nem fognak, hogy ők is utósó csepp véröket, sőt végső filléröket is föláldozni készek alkotmányukért, erre nem szűnő éljenek következtek.

“Mi akarjuk a szabadságot! Igen, tekintetes konferencia, mi akarjuk a sajtószabadságot, a kereskedési, lelkiösmereti szabadságot; akarjuk mindenekfölött, hogy megyei autonómiánk oly botrányos beavatkozásoktól megőriztessék: milyen például az, hogy minap a helytartótanács az úrbéri telkeken lakó nemesek adóját beszedetni rendelé; mi akarjuk a haladást, akarunk bankot, melyből négy percentre minden nemes pénzt kaphasson, vasutakat, csatornákat, múzeumot s politechnikumot; mi akarjuk a nemzetiséget, de akarjuk azt is, hogy a szabadság, habár nagyobbá válik, azért mégis nemes maradjon, s féktelenséghez ne vezessen; hogy az egész nemzet haladjon, de úgy, hogy a rend, melyben az most áll, meg ne zavartassék, hogy a magyar nemzetiség virágozzék, de miután e nemzetiség egyedüli képviselője a nemes, vele gyarapodjék a nemesség is. Aki velünk ezt nem akarja, aki jogainkat minden ajkú s származatú lakosokra kiterjesztvén, szabadságunkat (mely mint a papirospénz, ha szerfölötti mennyiség-ben kibocsátva minden kézen forog, elveszti becsét) – meg akarja semmisíteni; ki oly politikai tévtanokat hirdet, mint: hogy vasutunk s bankunk, adómentességünk s az ősiség eltörlése nélkül nem létezhetnek, az ellenünk, et hunc tu romane caveto!”.

“Miután a törvény, mely által az úrbéri telkeken lakó nemesemberek adó alá vettettek, e megyében, hála az égnek, még foganatba nem vétetett, a nemesség legnagyobb része velünk egészen egy értelemben van, s mert Bántornyiék mindig a házi adó fölvállalása s más ehhez hasonló tárgyak mellett küzdenek, az első s legfőbb mód, mellyel a nemességet magunkhoz köthetjük, abban áll, hogy Bántornyi alkotmányellenes célzatait a nemesség között, mennyire lehet, hirdessük.”

– Persze – szakítá félbe Sáskayt a báró, ki tovább nem tűrheté a hallgatást – , ez könnyű és jó volna, ha Bántornyiék nem azt hirdetnék a nemesség között, hogy pártuk nem a szegény nemeseket, hanem csak az urakat akarja adó alá vetni, s hogy ők ezáltal temérdeket nyernek.

– Bolondság – mond egy öreg táblabíró félig álmosan – , föl kell világosítani a nemességet.

– Hisz az a baj, hogy teszik – viszonzá a báró – , magam láttam a számadást, mellyel kortesked-nek. A püspökre esik 50 000 forint minden évben, gr. Kőváryra 30 000 s így tovább; a teins úr – folytatá Rétyhez fordulva – 5000 forinttal áll ott, az egyes nemesek évenkint egy-egy garast fizetnek, és az utak oly jók lesznek, hogy a gabona ára, mely most 5 ft., felmegy 7 ft. 30 kr-ra, magam láttam a számadást, ők igenis fölvilágosítják a nemességet!

– Hát jobban kell fölvilágosítani – szóla Sáskay – , majd egy számadást bocsátunk ki, melyben a püspökre 1000 s minden nemesre 100 forint esik, s a gabona ára 3 ft-ra száll.

– Nem hiszik, mondom, nem hiszik – válaszolá ismét a báró – , az utolsó nemesi adókivetésnél sem esett több egy-egy sz.-vilmosira egy garasnál, és…

– Nem mondtam – vága közbe Slacsanek – , hogy az ily kivetésnek rossz következései lesznek. Mikor az erzsébeti pusztára – melynek felét grófom, felét más nemesek bírják – reánk 137 ft. 30 krt, s a másik félre csak 11 ft. 36 krt vetettek, talán százszor mondtam, hogy rossz következései lesznek, mert a kisebb nemességet inkább ijeszteni, mint csábítani kell az adóhoz, de akkor…

– Talán bizony szemrehányásokat akarna a teins úr tenni? – szólt egy táblabíró mérgesen az asztal másik oldalán.

– Igen, mintha nem volna igazságos, hogy aki többet bír, többet fizessen – mond egy másik.

– Ha ti. mindketten nemesemberek – jegyzé meg helyesen Nyúzó – , az egész dolog, hogy is nevezted akkor, Sáskay?

– Progresszív adó.

– Igen, progresszív adó, a legliberálisabb dolog a világon; a francia forradalom alatt találták föl.

– Én azt mondom – szólt hangosabban az előbbi mérges táblabíró – , hogy az erzsébeti adókivetés helyesen történt.

– És én azt, hogy nem helyesen – kiáltott föl nekitüzesedve Slacsanek.

Mire az egész társaság: “helyesen történt, nem helyesen, igazság, rablás, törvénytelenség, halljuk! rendre! halljuk az alispánt!” kiáltások között irtóztató lármával fölugrott az asztaltól; hová az alispán, Sáskay s főképp a báró, hosszú békéltetés után, végre a nagyobb részt ismét öszvegyűjté.

– Ne szóljunk a múltakról! – mondá az alispán végre, miután a rend helyreállott. – Megenge-dem, hogy az erzsébeti adókivetés a méltóságos gróf által terhesnek tartatott, de őméltóságá-nak s főképp általánosan tisztelt képviselőjének honszeretetök— s nagylelkűségöknél fogva méltányolni fogják a körülményeket, melyek akkor ez adó kulcsát javaslák, s a jó ügy tekintetéből, melynek akkor e megyében másképp többséget szerezni nem lehetett, nem fogják rossznéven venni, hogy reá ez egy alkalommal nagyobb adót vetettünk, annyival inkább, mert bizony a szegény nemesség alig bírja a terheket, melyek egy idő óta reá nehezednek.

Miután Slacsanek ezen alázatos szavak által megengesztelődve nemeslelkűen kijelenté, hogy minden ez alkalommal mondott helytelen kijelentéseket rossznéven nem vesz, az alispán megköszönve a bárónak igen finom tapintatra mutató figyelmeztetését, indítványt tett, hogy a Bántornyi ellen indítandó agitációnál inkább az emeltessék ki, hogy pártja a porciót, katonatartást, forspontot s útcsinálást akarja a nemességre vetni.

– Igazság – szólt az ügyvéd nevetve – , ha a nemességet kapacitálni nem lehet, csak diákul kell hozzá szólni, mint az egykori paraszt mondá: semmitől nem borzad inkább, mintha diákul szólnak hozzá; a három szó, melyet ismer: konskripció, porció és kontribúció, maga lázadást csinálhat köztök.

– Ne méltóztassék a dolgot tréfának venni – emlékezteté Krivér – , a névtől sok függ; példákból tudjuk, hogy sok dolog, mely egy megyében megbukott, megváltoztatott névvel keresztülment, s – viszont.

– Igen, s főképp tisztújításnál – szóla közbe a báró – , matematikai igazság, hogy kinek kétszótagú neve van, félannyi kortessel választathatik meg, mint az, kinél négy szótagot kell kitalálni.

– Úgy tartom, eltérünk a tárgytól – emlékeztete Réty – , s ha a tisztelt konferenciának úgy tetszik, Sáskay úr meg fogja jegyezni, hogy a nemesség leginkább aziránt leszen fölvilágosí-tandó, miként Bántornyi pártja nem annyira nemesi adót, mint valóságos kontribúciót s porciót akar behozni (általános helyeslés). És most menjünk tovább.

Sáskay, a Bántornyi megrontására tett indítványt följegyezvén, most minden erők koncentrá-ciójának szükségéről kezde olvasni, s miután előadá, hogy minden centralizáció magában ugyan kártékony s veszélyes, tisztújításnál azonban, ha sükert akarunk, elkerülhetetlen; az egész megyében egy fő— , minden járásban egy alválasztmány kinevezését hozá indítványba, melyek egymás közt öszveköttetésben levén, a választás célszerű elrendezésével megbízassa-nak.

Ez indítvány, mint Magyarországban minden, mi által a hivatalok száma neveltetik, közhelyesléssel fogadtatott, s félórányi kissé lármás tanácskozás után a hivatalok be is töltettek, természetesen nagy részben a jelenlevőkből, éspedig, mi sokkal csudálatosabb, anélkül, hogy halálos gyűlölségek támadtak volna, öt vagy hat esetet kivéve, hol egyesek rossznéven vevék, hogy csak az alválasztmányok tagjainak s nem elnökeinek választattak. Réty kinyilatkoztatván: hogy a központi választmány elnökletét magára nem vállalhatja, mert mint kijelelt, a választásra semmiképp befolyni nem akar, minden jelenlevők egyhangú fölkiáltásával teins Slacsanek úr választatott e terhes, de szép hivatalra.

– Még egy alázatos indítványom van – szóla a választások végeztével báró Sóskuty – ; minden szép és jó a világon az asszonyi nemtől veszi eredetét; az asszony azon teremtés, mely stb., stb., mely okoknál fogva azt indítványozom, hogy minden járásban egy pártfogó asszonyság választassék.

Általános helyeslés fogadá e lovagias indítványt, mi azonban nem zárta ki, hogy az még kilenc egymást követő szónok által különösen motiváltassék; s csak miután az asszonyi nem minden érdemei elsoroltattak, lehete tovább menni.

Ezek után Sáskay egyes intézkedésekre irányzá hallgatóinak figyelmét, melyeket azonban, miután a tisztújítások taktikájához tartoznak, s olvasóim nagy része által nemcsak ismertetnek, hanem néha alkalmaztattak is, röviden említeni elég leend. A főbbek közé tartozik, hogy azon két híd, melyen az egyik ellenséges járás nemessége a városba jön, tökéletesen kijavíttassék, de úgy, hogy azok szétszedetvén, a tisztújítás előtti napokban oly állapotban legyenek, hogy rajtok senki át ne mehessen. Ugyanez javasoltatott a tiszai hidasokra nézve is, mert valamint természetes, hogy az illető vámtulajdonosok, szeretett szomszédaik bátorságáról gondoskodva, a hidasokat s kompokat éppen most javíttatják ki, úgy azt sem veheti senki rossznéven, ha az ácsmester ennyi munka között a kijavítást éppen a tisztújítás utáni napon végezhetné el.

A második nagyobbszerű sakkvonás abban állt, hogy mindazon kocsmárosok s húsvágók, kiknél az ellenfél élelmeit venni fogja, lehető legrosszabb bor s megromlott hús kiszolgáltatá-sára bírassanak, mi kevés megvesztegetés mellett annál könnyebbnek látszott, minél nehezebb lenne, minden tárgyismerők ítélete szerint, ugyane személyeket az ellenkezőre megvesztegetni. Ezen rendszabály kivitelét egészen Nyúzó főbíró úr vállalta magára, arra kötelezvén magát, hogy az említett egyedeket, kik nagy részint nemtelenek, sőt zsidók, azon esetre, ha az ellenfél fenyegetései által terrorizálva jó bort mérni merészelnének, célszerű eszközökkel rendre fogja utasítani.

Jöttek ezután több, kisebb, a tisztújítási stratégiához tartozó fogások, melyek egyenkint csekélyeknek látszanak, de együttvéve sokszor roppant hatást szülnek. Ilyen: hogy a főispánt fogadó küldöttségek többsége ezen pártból neveztessenek ki; az ellenfél legtúlzóbb s legostobább tagjai pedig azért csatoltassanak hozzá, hogy őexcellenciája, ki három év óta a megyében nem volt, mindjárt a dolgok való állásáról tiszta fogalmat nyerjen. Célszerűnek látszott ezenkívül még az is, ha őexcellenciája fáklyás zenével tiszteltetik meg, s az öreg Körmöczy tanácsosnak pedig, ki őkegyelmességével barátsági, sőt mint sokan hiszik, oly viszonyban áll, melynek évenkinti kamatait szedné, azaz, ha a fiskális azokat rendesen behozná, macskazene rendeztetik, mi a kedélyek ingerültsége mellett, mely Bántornyi emberei közt Körmöczy ellen létezik, ki mindig Rétyekhez szított, nehéz nem lehet. Ha ezekhez még őexcellenciája titoknoka jól informáltatik, a terem jókor elfoglaltatik, és a főispán mellé nehány hű s jóhangú ember rendeltetik, a sükeren kétkedni nem lehet. Minek elősegítésére azonban kívánatos, hogy bizonyos, Sáskay által elsorolt, nagy befolyású kortesek vagy Bántornyi táborából elcsábíttassanak, vagy legalább árthatási szándékukban megakadályoztas¬sanak; mire azonnal több jelenlevő ajánlkozott, kik e veszedelmes ellenek lekenyerezését egymás közt föloszták.

Csak egy vala még hátra, mi alkotmányos tekintetben talán kevésbé érdekes, de tisztújítások-nál mindig a legnagyobb figyelemmel tárgyaltatik, ti. a pénz. Mielőtt Sáskay a tisztújítási budget-t fölolvashatá, az egész társaságban különös nyugtalanság vala észrevehető. Egy táblabíró véletlenül órájára nézve elbámult, hogy már kilenc, s azonnal befogatni akart, mitől ő és mások, kik példáját követni akarák, csak nehezen tartóztathattak vissza. A báró, fejét kezére támasztva, főfájás ellen panaszkodott. Egy ügyvéd s a vastag Tüskey pedig úgy vélekedtek, hogy az kétségen kívül a szerfölötti forróságtól jő, s ezért a folyosóra mentek, míg az ügyész, ki a sok munkában szinte elszédült, indítványba hozá, hogy a tanácskozás, melynek figyelemmel követésére a többség elégtelennek érzi magát, a jövő, talán mához egy hétre tartandó ülésre tétessék át.

Slacsanek tekintélye, Nyúzó káromkodásai, melyekhez Rétynek azon észrevétele, hogy ha a tisztelt gyülekezet e fontos tárgyról ma nem rendelkezik, jobb minden tisztújítási tervekkel fölhagyni, miután a korteskedés megkezdését továbbra halasztani nem lehet; s főképp Sáskay, ki siralmas hangon rimánkodott, hogy csak hallgassák meg tervét, s látni fogják, hogy annak kiviteléhez pénz nem kell, végre ismét székeikre hozá vissza a társaságot, és Sáskay tovább olvasá memoárját.

Azon igaztalan panaszok között, melyekkel Magyarország vádoltatik, egyik fő helyet foglal el a vesztegetés. Aki tisztújításainkban tettleges részt vett, tudja ugyan, hogy az esetek sokkal számosabbak, hol nemes társaink e vétekre nézve szenvedőleg, mint hol azok cselekvőleg lépnek föl, sőt, hogy minden tisztújítást megelőző tanácskozásokban, mihelyt pénzbeli adakozásokra jön a szó, sok egyébként szép előadású szónok hallgatni szokott; azonban miután a fönnemlített előítélet létezik, csak helyeselhetem, hogy Sáskay annak megmutatásá-val kezdé előadását, hogy a tisztújításra kívánt pénz semmi esetre sem a nemesség megveszte-getésére leszen fordítandó.