Kitabı oku: «A falu jegyzoje», sayfa 12

11

Hogy azalatt, míg Tiszaréten a konzervatív párt részéről a közelgő tisztújításra ennyi előkészület történt, Cserepesen, Bántornyi főkvártélyában, a szakács— s pincérnek szinte nem voltak ünnepei, azt olvasóim gondolhatják; miután azonban egymás ellen működő pártok tetteikben többnyire csak úgy különböznek egymástól, mint ugyanazon darab pénznek két oldala, melyen különböző fölirat s jelek mellett, bármint forgassuk, ugyanazon ércet s nagyságot találjuk, nem szükséges, hogy azon konferenciák részletes leírásába ereszkedjem, melyek a tiszaréti ármányok kijátszására itt tartattak. Ki, mint Krivér, mind a két tábor tanácskozásaiban részt vett, láthatá, hogy valamint a hölgyek, úgy a nép szerelme, mindig ugyanazon fortélyok által szereztetik meg.

Számra Bántornyi pártja hatalmasabbnak látszott, sőt Kislaky, Sóskuty s Slacsanek kivételével, a megye intelligenciáját, s nagyobb birtokosait is majdnem mind Cserepesen találjuk, s ha a lelkességről a lárma szerint ítélünk, a párt győzelme biztosnak látszik, miután hozzá, mint szabadelvűhöz, az egész ifjúság is szegődött; csak két ok van, mely miatt Krivér a dolog kimenetelét kétségesnek hiszi. Az első, hogy magát a főügyészt s egypár alszolgabírót s esküdtet kivéve, az egész tisztviselői kar az ellenféllel tart, mi a jelen körülmények között igen természetes, miután Bántornyi ügyét majdnem kizárólag olyanokkal köté öszve, kik, mint ő, a nemes közönségnek csak most akarák szentelni tehetségeiket; de a “beati possidentes” a hivatalokra is kiterjedvén, igen veszélyes is. A második, mi ennél sokkal aggasztóbb, az, hogy Bántornyi barátai mindjárt a tisztújítás kihirdetése után elhatározák, miként szándékaik kivitelére csak a kapacitáció s nem a megvesztegetés ocsmány eszközeivel fognak élni. Az indítvány Tengelyi által tétetett, s Bántornyi minden barátai között, azokat kivéve, kik választatni akartak, oly általános helyeslést talált, hogy Krivér, a főügyész s maga Bántornyi hiába használák ellene minden szónoki tehetségeiket. Igaz, hogy Bántornyi s családja nem mulasztott el semmit, mi által pártjának hibáját jóvá teheté, s hogy becsületére legyen mondva, nemes pártolóinak sem bor, sem pálinka nem hiányzott sehol; azonban az ellenzéki konferen-ciának e meggondolatlan határozata, mely a rétyánusok által bizonyos kommentáriusok mellett terjesztetett, megszülte erkölcsi rossz hatását. Mondatott például, hogy Bántornyiék nemhiába szólnak a zsidók emancipációja mellett, kiknél fösvénységre nézve maguk sem jobbak, hogy megvetik a nemességet, mert másképp bizony csak jobban vendégelnék meg, s ily nyilvános rágalmak ellen az alispáni kijelöltnek titkolt bőkezűsége mit használt? A pártnak, mint Krivér mondá, hiányzik a nyilvánosság hatalmas eszköze. Réty emberei faluról falura mennek, tanyákat nyitnak, zászlókat hordanak körül, a fiúknak színes tollakat, a lányoknak szalagokat ajándékoznak; magok az oskolás gyermekek könyv nélkül tanulták a kijeleltek neveit, s a falusi piacokon restaurálnak, minden nemes legény tudja, hogy három pengő huszast kap, mihelyt Réty alispánnak választatott, s mi addig szégyenlős koldusokként titkolódzunk? Mit reménylhetni így?

Hogy ezen véleménykülönbség, mely Bántornyi hívei között, nem a cél, de – min annyi becsületes ember vész öszve – az eszközök iránt létezett, igen élénk vitatkozásokra adott alkalmat, s hogy nehányan a hivatalvágyódók közül a pártot elhagyák s a másikhoz szegődtek: világos; sőt az egész felekezet hihetőképp föloszlott volna rég, ha egy örvendetes hír nem tartja együtt.

A főispán ti., ki valahányszor Taksony megyébe jött, a megye határain küldöttséggel váratott, ez alkalommal igen nyájas levélben Bántornyinak tudtára adta, hogy Cserepesnek veendi útját, s ösmerve a régi barátságot, mellyel a földesúr iránta viseltetik, a hó harmincadikát annak házába fogja tölteni, kinek hív alázatos szolgája gróf Marosvölgyi főispán. E levél egészen őexcellenciája kezével írva, epochalis történet vala a megyében. Hogy a főispán, ki eddig mindig Rétyéknél szálla meg, most először, éppen akkor, midőn az előbbi szabad elveitől eltért, s Bántornyi, mint a liberálisok kijelöltje lép föl, ez utolsónak házában száll meg, nem mutatja-e világosan a rokonszenvet, mellyel őexcellenciája az ellenzék elvei iránt mindig viseltetett? Így szóltak Cserepesen; míg Réty felekezete e váratlan történetet vagy annak tulajdonítá, hogy a főispán más úton jövén a megyébe, sehol jóravaló korcsmát nem találván, kénytelenségből száll meg itt; vagy pedig e lépést a lehető legnagyobb politikai hibának nevezé, mely később vagy előbb a gróf bukásához fog vezetni. Mindazok, kik a nemesség meg¬vesztegetése ellen nyilatkoztak, főképp Tengelyi, e diadalt természetesen annak tulajdoní-ták, hogy az ocsmány mód, mellyel Réty többséget keres, a főispán tudtára jött, s hogy őkegyelmessége most azáltal, hogy Bántornyihoz szállt, akarja megmutatni, mennyire rosszall minden korteskedést. S ezt nem bámulhatja senki, ki természetünk gyöngeségeit ismeri, hisz ha kevesen vannak, kik valamely történetet egymagok előidézhetnének, nem ritkábbak-e még azok, kik azt, ami kedvök szerint történt, nem egészen önmagoknak tulajdonítanák.

Bármi volt is azonban az ok, mely őexcellenciáját Cserepesre vezette, az öröm Bántornyi házában nem vala csekélyebb, s alig múlt nap, melyen az ellenzéki felekezet pártolói azóta nem szaporodtak volna egypár kitűnő egyeddel, ki esküdtség vagy szolgabíróság után vágyott. Főképp október harmincadikán a cserepesi ház telve volt elvbarátokkal, s noha a megyei küldöttség csak ebédre, a főispán pedig vacsorára váratott: már reggel alig lehete mozdulni a szobákban.

Bántornyi háza nehány év előtt egyike vala azoknak, melyekről, ha sohasem láttuk is, egészen helyes fogalmunk lehet, s ha egyszerűen mondom, hogy Bántornyiék kastélyban laknak, olvasóim nagy része minden leírás nélkül a ház— s a hozzá tartozó udvarokról a lehetőségig hű képet alkothatott volna magának. Nyolc ablak a ház hosszában, három széltiben, a ház közepén kétszárnyú, vörösre festett ajtó, melyhez három lépcső vezet; a ház négy szögletén egy-egy négyszögletű torony. Ki nem látta mindezt százszor életében, s ki nem tudja, hogy ha az ajtón, mely fölött a kőbe vésett címer függ, belépett, kövezett pitvaron át egyenesen az ebédlőbe jut, melynek jobb oldalán a teins vagy méltóságos asszony cum appertinentiis, balra a háziúr s vendégek laknak stb. Ha történetem pár évvel előbb játszik, a cserepesi ház leírásától, mint mondám, fölmenthetném magamat; most azonban, mióta teins Bántornyi Jakab vagy James, mint magát szívesebben hívatá, Angliából visszatért, maga Lajos úr alig ismeri saját házát többé, s az ifj-asszony, ki előbbi időkben a házat határtalanul kormányozta, s még most is, mióta Jakab megházasodott, nem tudni, mi okoknál fogva (talán mert kapitány özvegye volt), hatalmának jó felét megtartá, estve sohasem ereszté ki leányát vezető nélkül, nehogy, mi már kétszer történt, ismét eltévedjen s a kancellistához jusson.

Van Angliában egy különös dolog, melyet comfortnak neveznek, s mely e nemzetnek annyira tulajdona, hogy a szót fordíthatlannak mondhatjuk. Vannak, kik azt magyarul “kommoditás”-nak akarnák nevezni, mióta azonban a comfort a cserepesi házba behozatott, Taksony megyében mindenki meg volt győződve arról, hogy a két dolog között roppant különbség létezik, s Jakab vagy James úrnak csakhamar azon elégtétel jutott, hogy ezen állítása – melyért mindjárt visszatérte után annyit vitatkozott – általánosan el lőn fogadva.

A comfort főképp három dologban áll. Az első: hogy a ház külső alakjában simmetria ne legyen. A második: hogy belsejében mindenféle kis folyosók s főképp kisebb lépcsők legyenek a szobák között. A harmadik: hogy, mennyire lehet, az egész lakás egy s pedig kis brámaféle lakattal zárassék. Szőnyegek s jó karszékek igen kívánatosak, elkerülhetlen azonban egy vagy több s pedig kőszén égetésre épült kandalló, melynek szaga a comfortot Angliában tetemesen neveli és a világért sem volna fával főlcserélendő.

Mindez, mihelyt Jakab úr Angliából visszatért, a Bántornyiak ősi lakában alkalmazásba vétetett. A nyolcablakos kastély mellé egy egészen Loudon encyclopedia of cottage architecture szerint tervezett angol emeletes ház épült; a régi tornyok egyike, mely az új épülettel öszveköttetésben állt, fölemeltetett, s Lajos úrnak a tűzveszély ellen tett minden észrevételeinek dacára falépcsővel láttatott el. A ház egyik oldalán a kert felé nagy üvegveranda, a ház másik végén, be az udvarnak, más földszinti épület állíttatott, mely a tekeasztalt foglalá magában. Szóval, ki Angliában volt, vagy legalább festésekben látta a vidékeket, melyekben a nagy britek laknak, Bántornyi James háza előtt a boldog szigeten vélheté magát, s ha a három vagy négy szilva— s a valóban tiszteletre méltó masánszki almafa nem pótolák is ki egészen a roppant tölgyeket, melyek angol lakóházakat környeznek, legalább a vörös— s fejérre festett fal, bizonyos távolból tekintve, a lehetőségig utánozá a vakolatlan falakat, melyeket James Angliában annyiszor látott.

Hogy az istállónak egy része, melyben James lovai álltak, hasonló változásokon ment át, hogy a kocsisok, lovaikat vagy szerszámaikat tisztogatva, soha a darázsdongást, melyet angolok ily alkalommal használnak, s melyet ortografice talán “pzsü”-vel írhatnék, szolgálatvesztés alatt el nem hagyhatták, hogy végre a ház belseje nem hazudtolá meg külsejét: önkényt értetik. Lépcsők, folyosók s veranda, szőnyegek, kandallók s karszékek, szóval: nem hiányzott semmi, a brámaféle lakat pedig, mellyel az ispán részegségében az egész házat egyszer oly tökéletesen bezárta, hogy a kulcs elveszvén, a ház népe három napig a veranda ablakain járt ki s be, míg a teins úr, ki a másik kulcsot óraláncán hordá, Pestről visszajött: ismeretesebb volt az egész megyében, semhogy azt különösen említeni szükséges lenne. A régi kastély, melyben Lajos úr lakott, csaknem egészen régi állapotjában maradt, az egyetlen változás, melyet az öregebb háziúr öccse kedveért sok kérések után megengedett, az volt, hogy az ebédlő a ház közepéből azon terembe tétetett át, mely az új épülettel összefüggött, s hogy ez utósóban a pipázás általán véve eltiltatott. A többi mind úgy maradt, mint volt, s Lajos legalább ősi falai közt otthonosnak érezheté magát, mi a jámbor embernek nem kis megnyugtatására szolgált.

Míg ez utóbbi az egymás után érkező vendégeket fogadá, addig Jakab s Krivér beszélgetve a kertben járkáltak, melyből James a káposztát s majoránát nem küszöbölheté ugyan ki, de mely, mióta ő utazásából visszatért, útjainak régi egyenességét elvesztve, annyira elangoloso¬dott, amennyire ez egy magyar konyhakerttől csak kitelik. Jakab rosszkedvűnek látszott. Fejét rázva megállt, tovább ment, ismét megállt, kezében tartott ostorával csizmáit veregeté: s valahányszor Krivér valamit mondott, egy “most true”, “yes” vagy más ily, az angol parliamentben használt fölkiáltásokkal felelt, míg a másik, mielőtt szólt, mindig körültekintett, mintha azt nézné, nincs-e valaki közelében, ki őt hallhatná. A taksonyi főjegyzőnek régi szokása vala ez, melyben annyira ment, hogy valakinek csak jó reggelt kívánt vagy az órát kérdezé, szinte ezen vigyázattal élt.

– Meglátod – mondá Krivér, suttogásra szállítva le hangját – , hiába fáradunk, hacsak tanyákat nem nyitunk és zászlókat nem tűzünk ki; minden pénz, melyet osztogatsz, s bátyád egész népszerűsége nem használ semmit. Elfogadják a pénzt, szeretik bátyádat, de be se mennek a tisztújításra, vagy ha bemennek, Réty kortesei által el fognak csábíttatni.

– You are right my friend – azaz igazságod van; de mit tegyünk?

– Ha bátyádat arra vehetnéd, hogy csak valamit tenne, úgy, mint Angliában szokták, meting vagy müting vagy hogy hívják…

– Meeting, to meet: öszvejőnek – innen ered a szó.

– Épp azt akarám mondani, olyan valami miting-félét kellene tartani, hol az emberek öszvejőnek s isznak.

– Barátom; csalódol, ez más; ahol az emberek isznak, azt politikai dinner-nek nevezik. A meeting csak tanácskozás, hol az emberek nagy petíciókat írnak alá, százezer, kétszázezer aláírás, ennek van hatása. Magam is voltam egy ily meetingnél, Glasgowban éppen…

Krivér, ki ijedtséggel látá, hogy James úr kedves paripájára készül ülni, hamar félbeszakasztá a beszédet.

– Igen, tudom, te is aláírtad a petíciót, akkor a szegény törvények mellett agitáltatok; de, hogy a dologhoz visszatérjünk, hát épp ily politikai dinner-t kellene adnunk. Te beszédet tartanál, hol a párt politikai elveit előadnád.

– Először a királyért isznak s családjáért, mert azt tisztelni kell. A kormányról szólhat mindenki, amit akar, de a király, látod, barátom! a királyt tisztelni kell, ebben áll az angol szabadság, azután…

– A főispánért…

– Ez hiba lenne, rosszul fogtad föl a dolgot; a királyi család után még nehány általános toastokra van szükségünk: the church, army and navy, azaz: egyház, hadi s hajóseregért kellene innunk.

– Nem tartom tanácsosnak – válaszolt Krivér fejét rázva – , a dolog rossz hatást szülhetne, úgyis pápista pártnak csúfolnak, s ha még a papságért iszunk, kálvinistáink mind elhagynának.

– Igazságod van, the Presbiterians: azaz puritánusaink vagy kálvinistáink, mint nevezni szoktátok, mert tudnod kell – tevé nagy megelégedéssel hozzá – , a magyar kálvinisták s a skót puritánusok között nincs semmi különbség, semmi, egyáltalában semmi, még oskolamesteröket is egészen hasonló módon fizetik. Skóciában a zab ára szerint mérik ki fizetésöket, nálunk némely traktusban a mester minden gyermekért in natura egy véka zabot kap. Nem gyanítja senki a hasonlóságot, mely Magyarország s Anglia közt létezik! És igazságod van: dissenterjeink is szint’ úgy gyűlölik a magyar highchurcht, mint Angliában. De azért nem tesz semmit, ha általánosan az egyházért iszunk, mindenik saját egyházát gondolja alatta, s nem kompromittáljuk magunkat, és ha éppen pápista szimpátiákkal vádolnának, magában az se baj, nézzünk Angliára, ott a whigek s O’Conell…

– Ne szólj ezekről, barátom! Hidd el, én a megyét ösmerem; ezek az emberek mind nem képesek fölfogni eszméidet, s csak árthatsz ügyünknek…

– Tudom, tudom – viszonzá Jakab, teljes mértékben élvezve a hízelgést – , s ha úgy hiszed, el is hagyhatom az egyház említését, s csak a hadseregért emelendem poharam…

– Az is talán nem egészen célszerű, tudod, hogy a katonatisztek s nemesség között zsúrlódások vannak.

– Bízd rám az egészet, a hadseregnél kiemelem a magyar ezredeket, s miután nálunk vasasok fekszenek, toastomnak csak jó hatása lehet. Igaz, a tisztikar igen rossz néven veendi, s talán párviadalaim lehetnek, de ki tehet róla! Politikai pályán nem megy másképp, O’Conell is verekedett, és S. Francis Burdett, és…

– Igazságod van, a részletes elrendezést egészen rád bízhatjuk, csak in merito egyezzünk meg, mert bizony itatás nélkül nem boldogulunk.

– Igaz, de mit tegyünk? Bátyám s magam mindent tettünk, mi tőlünk kitelt, a választás már eddig is egyévi jövedelmünkbe került…

– Nem is a pénz az, mi hiányzik, csak valamely nyilvános demonstrációt tehetnénk, s minden jó lenne. Míg embereinknek bizonyos színű tollakat nem adunk, pártunk szárnyai szegvék. Bírd bátyádat férfias föllépésre, s győztünk.

– Elfelejted, hogy becsületszavunkat adtuk mindnyájan, hogy csak becsületes módokon fogunk…

– Magunknak többséget szerezni igyekezni – vágott közbe Krivér – , ezek a határozat szavai, azaz megengedve, hogy polgártársaink megvendégelése nem becsületes mód, mit én részemről tagadok, ha ezen igyekezetünk nem sikerül, más célszerűbb eszközökről fogunk gondoskodni.

– Tagadni nem lehet, hogy a határozatot így is magyarázhatni, de vannak emberek, kik a tárgyról másképp ítélnek.

– Egy sincs, mikor konferenciánk e szerencsétlen végzést hozta, azok, kik magok hivatal után nem vágyódtak, azért pártolták Tengelyi indítványát, hogy pénzbeli áldozatoktól menekülje-nek. Hidd el, magatok pénzén korteskedhettek, mennyit akartok.

– De Tengelyi?

– Tengelyi s mindig Tengelyi! S mindöszve mi baj, ha ő elvál? Becsületes ember, tiszta ember, megengedem, de végre, mindent öszvevéve, mégiscsak falusi jegyző, többet képzeltek hatalmáról, mint amit az ér.

– Tengelyinek roppant befolyása van, főképp a lelkészekre, s ha ellenünk fordul…

– Ellenünk? Hát nem tudod-e, hogy az nem történhetik? Tengelyi a leginpraktikusabb ember a világon. Sértsd meg, tégy vele, amit akarsz, vagy hízelegj neki, hasztalan fáradtál, a jámbor azt hiszi, hogy egy falusi jegyző meggyőződése többet ér minden tekinteteknél. Legrosszabb esetben is csak visszavonulna, Rétyék mellett fölszólalni sohasem fog, azonkívül ha tenné, van mód, mely által befolyását semmivé tehetjük.

– És melyik az?

– Tengelyi – szóla halkabban Krivér – nem nemesember.

– Mit hallok?

– Bizonyosan tudom; Macskaházy, kivel, mint tudod, jól vagyok, hogy a Rétyék fondorkodá-sait kitudjam, becsületére mondta. Tudod, Tengelyi Rétyékkel hajdan, az utóbbinak alávaló aposztáziája előtt, jól volt, együtt jártak iskolába, s ismerik egymásnak minden titkaikat. Tengelyinek nincs egy darab papirosa, mellyel nemességét bebizonyíthatná. A főügyész is tudja az egész dolgot, de hallgatnunk kell; ha Tengelyi a tisztújításnál velünk marad, tartsuk meg nemességében; ha nem, majd tudjuk, mit tegyünk.

A főügyész, ki azalatt a beszélgetőkhöz jött, szinte bizonyítá az állítást, s Jakab úr megnyug-tatva, gentleman szavára ígérte, hogy bármit mondjon bátyja, a pártzászlót azonnal kitűzi, s mindjárt holnap politikai ebédre hívja meg az egész környéket. Mire a két tisztviselő egyiránt helybenhagyását nyilatkoztatá ki.

A kert azalatt mindig több s több vendégekkel telt meg, kik James úr körül csoportozva a három férfiú beszélgetését félbeszakaszták; s bármi mulatságos is mindaz, mit James vendégeinek az angol lófuttatásról s parliamentről beszélt, bármi szép látni a küzdést, mellyel magát minden új jövevény ölelései ellen védelmezve, érkező barátainak jobbját majd egy majd mindkét kézzel csaknem görcsösen megrázá: magára hagyjuk a társaságot. Ha ártatlan olvasóim közt nehányan, kik Krivért Réty házában látták, s őt most Bántornyival a kertben beszélgetni hallották, e jeleneten csudálkoznak, vagy azt valószínűtlennek tartják, önigazolá-somra csak azt mondhatom, hogy az egész: történt dolog, s hihetőképp annak tulajdonítható, mert Krivér hazáját mindenesetre szolgálni kívánván, célirányosabbnak tartotta, ha két, mint ha csak egy felekezet által jelöltetik ki másodalispánnak, főképp miután a Bántornyiak, ha tőlük egészen visszavonul, Pénzesy főügyészben oly vetélytársat jelölhetnének ki, ki mind vagyona, mind személyes befolyása által veszélyessé válhatnék. S vajon bámulhatjuk-e ezt? Magyarországban, hol kivévén a telkes gazdákat, zselléreket, munkásokat, mesterembereket, gyárosokat, művészeket, nem nemes tudósokat, ügyvéd— s orvosokat, nagyobb s kisebb kereskedőket stb., majdnem minden egyéb ember szabad, kivevén természetesen azokat, kik éhség, vagy mi nálunk közönségesebb, szomjúság által kényszerítve eladták magukat; s hol e szabad nemzet, kivévén külső, belső, hadi, kereskedelmi, egyházi, oskolai s némely más dolgokat, a selfgovernmentnek elve szerint egészen önmaga kormányozza magát; Magyar-országban, mondom, nem történik-e naponként száz ennél sokkal nagyobb csoda? Mi, s talán te sem, kedves olvasóm – bármennyire legyek meggyőződve magas észbeli tulajdonaidról – , nem gyanítjuk ezt. Természetünkben fekszik, hogy amit megszoktunk, nem gerjeszt bámulatra; s hogy míg a sphaerák óriási rendjét közönyösséggel nézzük: csudát kiáltunk, ha, mint egyszer sz. István asztalánál történt, valamely pecsenye s pedig nem is borjúpecsenye, hanem valamely sült szárnyas állat – röpülni kezd; s azért megfogható, hogy mi, kik e csudák között neveltettünk s élünk, azokat észre sem vesszük, de mondjuk el csak szebbítés nélkül viszonyainkat külföldinek, s látni fogjuk a hatást, melyet e dolgok reá tesznek. Ha megmagya-rázzuk neki alkotmányunkat, mely szerint a végrehajtó hatalom semmit végre nem hajt, s a törvényhozó oly törvényeket, melyek mindenütt megtartatnának, nem hozhat, a bírónak pedig annyi más dolga van, hogy bíróskodni sokszor ideje sem marad; hol a polgári, mint a büntető pernél minden eljárás csak egy napig vagy számos évekig tart, s aki a statáriumot elkerülte, évekig várhat pere eldöntésére, hol az erőszakos elfoglalások s kivetések a polgári úthoz tartoznak, s becsületes ember egész vagyonát elvesztheti, mert bizonyos alkalommal valaki ellen botot nem emelt, hol a büntető perben sokkal több függ attól: mit tett a vádlott ősapja, mint mit tett ő maga, mert sorsát nemes vagy nemtelen léte határozza el, s az igazság istenségére nézve, mint hajdan a rómaiak más istenségeinél külön istenasszony létezik a patríciusok s külön a plebejusok számára; hol a szentírás szavai szerint, attól, kinek nincs, még az is, mije van, el fog vétetni – hogy csak az fizet, ki majdnem koldulhatna; magyarázzuk meg külföldinek állapotjainkat, s ha ezek után hallja, hogy Krivér úr megyéjében két párt konferenciáihoz járt, bizony nem fog csudálkozni; főképp ha látja, hogy Krivér úr ezért nemcsak nem veszélyezteti állását, sőt épp ellenkezőleg, mind a két párt által egyenlőn tiszteltetik. De most menjünk a házba.

Nem ösmerek kellemetlenebb helyzetet, mint azon gazdáét, kihez falun egyszerre sok vendég jő. Nálunk, hol minden látogató a háziúr által személyesen mulattatni vagy untattatni akar, és a legnagyobb rész szüntelen félelemben él, nehogy más valakinek kitüntetése által személyes méltósága szenvedjen, a boldogtalan háziúr ily alkalomnál nem tudja, mit tegyen, s főképp tisztújítás előtt, midőn minden sértés szomorú következményeket szülhet, ebéd előtt, midőn arról gondolkozik: három előkelő táblabíró közől melyiket ültesse a házinő jobb oldalához, oly kínokat tűr, minőkről csak Párisnak lehete fogalma, midőn almájával három istennő között kellett választania. Miután pedig minden ember nehéz, vagy jobban mondva, bajos helyzetekben mindig háladatlan szerepet játszik, s annál ügyetlenebb, mennél inkább fél, hogy ügyetlenséget követhetne el, olvasóim megengedik, ha azon nyájas köszöntéseket s véghetlen örömöt, mellyel Bántornyi számos vendégeit s jelesen az egész küldöttséget fogadá, le nem írva, még az úri ebéd fölébe is a felebaráti szeretet fátyolát borítom.

Már esteledni kezdett. James neje az új házban, melynek legszebb szobái a főispán elfogadá-sára készíttettek el, s a verandában fölállított tea-asztalnál tevé végső rendeléseit. Bántornyi Lajos egy nagy vendéget váró háziúr s egy választandó alispán nyugtalanságát egyszerre hordva keblében járt föl s alá, nézte óráját, kiment a pitvarra, s ismét bejött, mondva, hogy őexcellenciája bizony már itt lehetne! Mire vendégeinek egy része “bizony már itt lehetné”-vel vagy “bizonyosan későn indult el” felelt, míg a játszó asztalok egyikétől “pagat ultimo” vagy “contra” hangzott; s a másik szobából átzajgó politikai vita, melyben harminc személy egyszerre négy tárgy fölött tizenkétféle véleményt akar tisztába hozni, a háziúr panaszló szavait elnyomá. Már gyertyát gyújtottak. James, otthagyva a politikai csatatért, melyen báró Sóskuty s nagyreményű fia végre minden vetélytárs elnyomása után a beszéd monopóliu-mához jutottak, két fáklyás lovásszal a főispán elébe lovagolt; midőn az egész társaság kissé hangos, de nem kevésbé szép harmóniája egyszerre felzavartatott.

A közép szobában, hol a játszó asztalok álltak a nagy dohányfelleg alatt, mely asztalt s táblabírákat eltakart, mint midőn Vezúv gőzölgő csúcsa alatt megindul (hogy egészen új hasonlósággal éljek), zaj támadt, oly irtóztató, hogy maga Sóskuty félbeszakítá beszédét.

– Teins alispán úr, ez már sok! – kiáltott a játszók egyike, kinek száraz, halvány arcán mindenki Jánosy urat, a megye egyik főtáblabíráját ösmeré meg – látott-e ilyet a világ? Pénzesy hazavitte pagátját!

– Hát persze, ez baj! De hát mikor hazavitte, ki tehet róla? – szólt Magyarország egyik legkerekdedebb másodalispánja.

– De mikor én betakarom.

– Hát miért takarta be a teins úr?

– Mikor nyolc tarokkom van!

– S mégsem tudta megfogni?

– Persze, mikor a teins úr zöldet játszik.

– Három volt, hát mit játsszam?

– Tököt, az istenért, tököt, hogy ne húzzon.

– Tököt, majd bizony a királyomat?

– Mondja maga a teins úr – szólt Jánosy mindinkább fölgerjedve Pénzesyhez, ki jókedvűen nevetve kártyáit keveré, míg az asztal körül több és több néző sereglett öszve, s Édesy majd az egyik— , majd a másiknak magyarázá a szerencsétlen történetet.

– Menjünk tovább – szólt a negyedik játszó, Krivér, ki a zsidót számolá.

– Így nem lehet játszani! – kiálta Jánosy ismét – ha a teins úr még át sem akarja hibáját látni.

– Mindenki tetszése szerint játszik – szólt kissé haragosabban Édesy.

– Igen, de akkor játsszék maga, vagy ingyen s ne más emberek pénzén.

– Itt van három húszasa! – kiálta Édesy, ki végre minden türelmét veszté – s most hallgasson.

– Ami sok, sok; fogja az úr pénzét, vagy adja huszárjának, velem így ne szóljon! – s ezzel a táblabíró fölugrott.

– Az úr pedig menjen korcsmába lármázni, ha akar.

– Én korcsmába, én? – S itt a sok közbeszólás hallatlanná tevé előadását, melyből csak pagát, alispán, jó nevelés, toutles-trois vala kiérthető, míg Sóskuty rövid kék, aranyrojtos magyarru-hájában, mert az egész társaság díszöltözetben várá a főispánt, majd a sovány táblabíróhoz, majd az alispánhoz futva nyugalomra inté a vitatkozókat. – Domine spectabilis, hagyjanak fel a vitával, Jánosy úr már most is rekedt, mindjárt itt lesz a főispán. Szerencsétlen pagát! Csak gondoljanak a főispánra! Ha megfogják! Végre emberek vagyunk! Bizony elreked. – S így tovább, míg az ajtó fölnyilván, az ispán rohant a szobába, s e rövid szavakkal; “mindjárt itt lesz”, minden gondolatoknak más irányt adott, noha a zaj inkább növekedett, mint fogyott e fordulat által.

– Helyes, helyes! hol van kardom? – kiált Sóskuty, a szoba szögletéhez futva, hol a társaság fegyvertára állt, s hová most a táblabírák egy része futott, míg a másik az egyik mellékszobá-ban fölhalmozott mentékért küzdött.

– Kérem alássan, domine spectabilis! ez az enyim, zöld nyesttel! – kiált a főügyész egy táblabírót föltartva, ki épp felkötve mentéjét, kardjáért sietett, s visszatartóztatva futásában, nem kis haraggal tagadá ez állítást, melynek alaptalanságát később a főügyész is megösmeré, de nem mielőtt kalpagja a tolongásban kezéből kiesett s öszvetiportatott.

– Kardomat nem találom! – kiálta Édesy, új vesztesége fölött elfeledve pagátjának szerencsét-len elfogását, s hasztalan rimánkodva, hogy “eresszék ki”. Míg Sóskuty minden erejét arra fordítá, hogy a szobába juthasson, s mint Kassandra Trójának vesztét, süket füleknek hirdeté a fenyegető veszélyt, hogy a küldöttség elnöke panyóka nélkül fog megjelenni a főispán előtt, ha nem juthat a szobába.

– Kérem alássan! De kérem, én vagyok a küldöttség elnöke! Kék, arany cafrangokkal, be kell mennem! De csak gondolják meg. – Míg végre a kívánt ruhadarab kissé változott színnel, mert szerencsétlenségére földre ejtetett s ott gázoltatott, de csak egy-két gomb híjával jutott tulajdonosához, ki fölvéve köntösét: “S most siessünk, uraim! De kérem, hisz már elkészülhet-tek! A főispán itt van!” s több hasonló fölkiáltással nem kevéssé nevelé a közzavart.

Itt menték, ott kardok vagy kalpagok körül forgott a vita, s a küldöttség nem is vevé észre, hogy szónoka, főtisztelendő Zsolvay esperes úr, ki míg a többiek ittak s kártyáztak, magánosan fel s alá járva beszédjére gondolkozott, most megfosztva legfőbb ékességeitől, áll a szoba közepén, háromszögű kalap s pallium nélkül, melyet a melegben félretett, egy második Cicero, ki valahányszor nyilvánosan szólt, mint maga mondá, mindig elhalványult.

– Menjünk, menjünk! – kiáltott végre Sóskuty a küldöttséghez fordulva, mely most fegyverke-zetten sereglett körülte, az előszobában kell őt fogadnunk.

– Domine illustrissime, odavagyok! – sóhajtá a szerencsétlen szónok – se kalapom, se palástom.

– Hol van a kalap, hol a palást? Őexcellenciája mindjárt itt lesz, ide egy kalapot, akárkiét, csak háromszegű legyen! – kiáltott fel s alá futkosva a küldöttség érdemteljes elnöke, s szavára új zaj s keresés támadt, annyival élénkebb s lármásabb, mennyivel szaporábban követék egymást az ijesztő hírek: hogy a főispán már a pajtánál van, s hogy a faluba jött, s már a kerthez ért; míg a kalap, mire mint tálcára tévedésből pár pohár állíttatott, végre megkerült, és éppen az utolsó pillanatban papi palást is akasztatott Zsolvay nyakába. Ezek után az egész küldöttség sok tolongás közt a pitvarba jutott.

Vannak percek emberi életünkben stb., mint Schiller Wallensteinja mondja – s hogy azok, melyekben főispán tisztújításra váratik, s a tisztelgő küldöttség már a pitvarbán áll és sebesen közeledni látja a fáklyákat, melyek a nagy kormányzót homályos útjain fölvilágosítják – ezen percek közé tartoznak: nem szenved kétséget; s főképp akkor nem, ha a szónok, ki a küldöttség nevében a megye érzelmeit tolmácsolandja, most először életében tölti e nehéz tisztet, s remegve, mint a hárslevél, áll paszomántos társai között. Volt e megyének egy híres szónoka, s mely megyének nincs? Kraveczky János úr, s valóban kár, hogy olvasóim nem ezzel ösmerkedhetnek meg ez alkalommal, kinél jelesebb installácionális szónokot én nem ismertem. Erasmus Laus asinijáról többet szólnak az emberek, mint Plinius Traján fölött tartott panegiriséről, mert a tárgy nehézségei bőven pótolják az előadás szépségét, melyben ez utolsó az elsőt talán fölülmúlja; s mégis, mi Erasmus érdeme főtisztelendő Kraveczky Jánoséhoz mérve, ki ötvenhárom beszédet tartott hasonló tárgy fölött, s mindig hangos “éljen”-ek között végzé azokat. Ellenségei, mert hisz kinek s főképp mely esperestnek ne lennének e világon ellenségei? hol az esperest vörös övétől a bíbornok vörös köntöseig, az oskolás gyermek examenen nyert díszjelétől az aranygyapjúig, a legkisebb virágtól, melyet kedvesünk, a dicső babérig, melyet a nemzet ad, nem kaphatunk semmit anélkül, hogy ráadásként egypár ellenség ne adatnék hozzá. Ellenségei tehát, mint mondám, azt állíták, hogy e beszédek csak ismétlésekből állnak, azonban miután isten maga egyformán ragyogtatja napját jók s gonoszok fölött, nem látom át, miért ne tenné ugyanezt esperestünk is, főképp nagy történetbúvár létére jól tudván, mennyi dicsőséget szerze a nagy Cato, ugyanazon egy rövid mondásnak: “censeo Carthaginem esse delendam” ismétlése által. Így azonban csak az esperest irigyei szóltak, s biztossá tehetem olvasóimat, hogy a megszólított személyek Kraveczky beszédeit soha unalmasoknak nem tarták, s valóban szívtelen, ki ezt nem a beszédek szépségének, hanem csak azon emberi gyarlóságnak tulajdonítja, mely szerint másról valami rosszat, vagy magunkról jót hallani mindig mulatságos. De a nagy férfiú távol volt. Réty, ki a főispánt pártjának legjelesbjeivel a megyeháznál várta, e Demosthenest is magánál tartá; Zsolvay annyi baj után, melyen átment, nem látszott igen megnyugtató hangulatban. A küldöttség, mely jól tudá, hogy azon emberek, kik nem ultimae informationis, közönségesen primae informationis szoktak lenni, aggodalommal tekintett szónokára, kinek szavai, mint az elsők, melyeket megyéjében hall, kétségkívül rendkívüli hatást teendenek főispánukra. Egy váratlan eset azonban új irányt adott minden gondolatoknak.