Kitabı oku: «Magyar népmesék», sayfa 9

Itt a király mind összehivatja, egymásután elsétáltatja, hát meg sem mozdul a virág. Legutoljára felhivatja a parádés kocsist, az elmegyen az asztal előtt; hát a virág szépen kinyilik és feléje hajlik; ekkor megtudják, hogy ki legyen a gyermek apja. Ezen a király igen megszomorodott és elszégyenlette magát; tanácsosait haza bocsátotta, leányát, maga itélete szerint, áristomba tétette; a kocsist akasztófára itélte, hogy délután négy órára őt fel is akasztatja. De a kocsis észrevette, gondolta, hogy jobb volna, ha ő onnét elszöknék. Itten minden jószágait összeszedte, magához vette, ugyszinte maga is utnak indult, hogy mikor a hátulsó kapun kiment a strázsa megszólitja: hova menne, ő bizon feleli nagy rövidséggel: hagyj békét, barátom, az időm kitelt. Avval, hogy onnan kiugorhatott, a király már későn gondolkozott, mert az ő szolgája akkorára eltünt, semmit nem tehetett neki, és igen haragudott. Itt mindjárt gondolja magában, hogy hova tegye leányát, mivel királyi udvarát ugy meggyalázta; parancsolja, hogy mindjárt jőjön hat kőmüves; kiknek aztán megparancsolta, hogy bástyáját kilyukaszszák, leányát oda berakják. Ugy is lett a dolog, hogy az ő leányát berakták. Itten az elszökött kocsis már mindezt jól tudta, s azon gondolkozott, hogy szabadithassa ki a leányt, és gondolkozásában annyit utazott, hogy egy nagy erdőre talált és benne egy házhoz ért, a melyben lakott egy öreg banya. Isten, jó nap! öreg anyám! Hozott a szerencse, fiam, Tamás! Hol jársz itt, hol a te országodbul madarak sem járnak? Jaj édes öreg anyám, halál elől bujdosok. Hogy, hogy, fiam Tamás? Ugy hogy egy királynál voltam kocsis, és a leánya tőlem gyermeket is kapott, azért atyja engem majd felakasztatott, és vettem utamat ez idegen országba. Mondja az öreg asszony: ne félj, Tamás, semmit; adok én neked egy jó mesterséget, de ugy, ha te azt jól megbecsülöd. Ekkor adott neki egy kalapácsot: evvel a kőbástyákat elronthatod.

Innen vette utját tovább; ballag magának, ugy annyira megy a nagy erdőségben, hogy megint reá tanál egy rosz házacskára, a melyben egy öreg asszony lakott. Oda jut estvére, épen vacsorakor benéz az ablakon, azt mondja Tamás: jőjön ki csak édes öreg anyám! mondja az öreg asszony: ki mennék, de nem tudom, ki vagy. Én vagyok, öreg anyám! Nohát köszönd is, hogy öreg anyádnak fogadtál, mert ha nem, mindjárt meghaltál volna; gyere be hát, fiam! beszéld el, hová akarsz menni. Biz én, öreg anyám, halál ellen bujdosok. Hogy lehetne az neked, szép, fiatal ember? Feleli a kocsis: ugy hogy egy királynál voltam kocsis és a leánya tőlem viselős lett, azért engem akasztófára itélt. Azt mondja az öreg asszony: de csakhogy igéretének eleget nem tett; ezután te fogsz ő neki parancsolni, de ugy, ha megtartod az én szómat; most pedig adok egy ajándékot, annak oly ereje van, akár hegyen, völgyön és száraz helyeken, ha te azt levágod, oly viz folyik helyén, mintha Tisza vagy Duna folyna. Meg is adta neki azon igéretet: egy szál vesszőt; a sok beszéd között már el is estveledett; éjszakára megmaradott. Reggel nap fölkeltekor utjára menvén, mendegélt, annyira bujdosott, hogy megint reá talált egy házra. Ottan is lakozott egy öreg asszony, kinek volt egy hétfejü sárkány kutyája. Mikor az utazó oda ért, a kutya igen csunyául elorditotta magát; meghallja az öreg asszony, elszólitja a kutyát, s azonnal mondja neki: gyere be, fiam; ki vagy? Feleli neki: egy szegény árva legény, ki már sok időtől bujdosok. Feleli neki az öreg asszony: fiam, már én minden bujdosásodat jól tudom, azt is tudom, hogy már rajtam kivül két asszonynál voltál, és a kettő adott neked jó mesterséget; én is adok ajándékul egy kardot, mely tenéked mindenkor gondodat viseli, csak tudj neki parancsolni; már te avval a három mesterséggel elélhetsz és szeretődet is kiszabadithatod a bástyábul és atyját királyságárul leszállithatod, hanem azon három arany hajszálnak ereje lesz a legnagyobb bizonyság, hogy a királynak meg kelletik halni és te pedig ugy ülsz a királyi székbe. Itten feleli neki a legény: igen szépen köszönöm a maga tanácsadását; menjek-e még tovább ezen az uton vagy pedig visszaforduljak? Feleli neki az öreg asszony: már, fiam, tovább ne menj, hanem fordulj vissza és mennél hamarabb iparkodjál annak a királynak a palotájához, a ki leányát a kő bástyába rakatta; mert még ha most hamarjában oda mégy, elevenen kiszabadithatod kis gyermekével együtt, hanem csak siess hozzája, és mikor oda érsz, éjfél után egy óra tájban, mondd a kalapácsnak: nosza, édes kalapácsom, eredj ennek a palotának napkeletrül való bástyájának; ugy törd össze, hogy reggelre porábul se maradjon, és a kit ottan találsz, egy megtagadott királyleányt, kis gyermekével együtt utasitsd utánam erre, meg erre, napkeletre, hogy én az ő szeretője, Tamás, arra mentem, te is pedig én utánam elsiess ám.

Avval a kalapács megfogadta szavát, elment, ugy összetörte a bástyát, hogy reggelre porábul sem maradt, a király kisasszonyt gyermekével együtt kiszabaditotta, és megmondotta neki, merre menjen napkeletnek, ki el is ment és egy helyen el is érte az ő szeretőjét. Kérdi tőle Tamás: ugyan, szép szerelmem, sokat szenvedtél a bástyában! Azon szóbeszéd közben, hogy mi legyen a kis fiu neve, feleli a királykisasszony: édes szivem, nem egyéb, hanem Gondolat; a ki még kicsin, és meg tudta nekem jövendőlni, hogy te minket a kő lyukból ki fogsz szabaditani. Itten már ők egymást szépen megértették; szépen megviradván, kitekint a király a palota ablakán, hát látja, hogy a bástya végkép el van rontva. Összecsapja két kezét; mi dolog lehet az, hogy nekem valami ellenségem tudatlanságból támadott és ily nagy kárt okozott. Itten mindjárt gondolkozik, hogy ki lehetne az; elhivatja jövendőmondóját; feleli a jövendőmondó: fölséges király, nem egyéb, hanem Tamás, kinek oly mestersége van, hogy fölséges király egész erővel menjen rá, nem tud neki tenni, még utóbb fölségének ő fog parancsolni. Itten a király nagyon gondolkozik, hogy lehetlen dolog volna az oly szegény embertül, mikor nekem ezernyi ezer jó katonám: csak meg tudok neki felelni, hanem csak azt mondd meg, merre vagyon, majd elmegyek én utána, mégis végire járok én neki rosz cselekedetiért. Evvel a király egész armádiát fegyverbe állita, utána indult egész erővel ugy annyira, hogy már nem messze volt. Tamás is meglátja őt és mondja feleségének: no szerelmem, jőn atyád egész erővel reánk; mit csináljunk: megálljunk-e, vagy elbujjunk? Felelé a kis gyermek: atyám, a mely reménységem vagyon magában, álljunk meg neki, ne féljünk semmit ő tőle. Itten már csaknem elfogta az egész armádia. Ő is veszi az arany vesszőt, levágta a földbe s ugy elhasadt a föld előtte, mint Magyarországon a Tisza vagy a Duna szélessége és oly sebes viz folyt benne, hogy rajta semmi alkalmatossággal által nem mehettek. Itten a király ugyan gondolkozik, hogy mit csináljon az egy ember ellen; gondolta, ágyuval majd agyon löveti. De Tamás meg sem iedett, hanem kiállt egy kis partocskára, a melyre legjobban szolgált az ágyuk erős golyóbisa; mennél jobban lőttek, annál jobban iparkodott visszahajgálni a golyóbisokat, s az ezernyi ezer emberekben igen sokat lerontott; és már igen elfáradt, de mégis azt felelte, hogy meg nem szünik, mig ő tőle a király valami keveset nem függ.

Itt a király látja, hogy neki semmit se tehet, megállitotta népét egy keveset pihenni; itten megpihennek a népek, de Tamás is megpihent ám; a király is gondolja, hogy ő még szerencsét próbál, pedig bár ne próbált volna, mert nagyon szerencsétlen lett, mert mihelyest elkezdették az ütközetet, Tamás is mondja kardjának: no, te édes kardom, eredj erre a végire, itt fekszik a leghiresebb népe; vágd le ugy annyira, hogy csak kettőt, hármat hagyj meg hirmondóul, de a királynak hagyj békét. Itten a kard mind le is vagdalta; a kalapácsot pedig más utra bocsátotta, hogy a kit ottan tanál, mind agyon verje; egyet vagy kettőt hagyjon meg emlékezetnek. Elment a kalapács, ő is mind leverte. Ki volt a szerencsés, mint a szegény Tamás, mert mikor megjöttek az ő jószágai, nagy örömmel mondták: itt vagyunk! Feleli Tamás: ugy viseltétek-e magatokat, mint én parancsoltam? Igen is, mint uram parancsolta, felelték nekie. Itten fölveszi Tamás az arany szálvesszőt a vizbül; a viz azonnal elfut, a föld összemegy, s elmegyen Tamás az ő szerelmével a király felé; megfogja a királyt: no, fölséged, kezemben az életed; te akartál énnekem halálomra járni, de bezzeg ki a vitéz? Azt mondja a király: hallod-e, jó fiam! hagyd meg életemet, mert téged jobb vitéznek ismerlek, hadd menjek én még egyszer királyi palotámba. Itten feleli neki Tamás: hallod-e barátom, azt a kevés időt megengedhetem, de mégis feleségemtül majd kérdést veszek. Itten már a király azon idő alatt fogságban marada, mig a vitéz Tamás megtudta feleségétül, hogy megengedjen-e életének vagy ne. Feleli a felesége: engedj meg jó társam, mert kérlek. Feleli Tamás: megengednék neki, édes szép szerelmem, de csak magadra hagyom: a te rosz atyád három lelket ártatlanul el akart vesziteni, nem méltó ő az engedelemre, hanem hogy érdemes-e arra, van nekem három arany hajszálam igaz jelentésre, azok majd megmutatják. Leveszi kalapját, leteszi fejét a felesége ölibe, mondja neki: szakitsd ki egyik szál arany hajamat; ha abból csupa nyers vér csöppen ki egy csöp: ugy megérdemli atyád a valóságos halált. Kiszakitja a felesége egyik szál arany haját, megszoritja a végit, kicsöppen belőle egy csöp vér és viz; és mondja neki: bizony azt jelenti, hogy atyádnak meg kell halni. Akkor megint társa feleli: kérlek igen szépen, csak engedj meg neki. De itten Tamás csak azt feleli, hogy jobb lesz ő nekie királynak lenni, mintsem sem egy rosz embert világon megtartani. Megint leteszi fejét a felesége ölibe: hallod-e galambom, ne kivánd atyádnak életét, mert én meg nem engedhetek roszaságaért; ha nem hiszed, szakits ki még egy szál arany hajamat, ha abból két csöp piros vér csöppen ki: atyád érdemes a halálra. Megint kiszakit egy arany hajszálat, megszoritja a végit, akkor is kicsöppen belőle két csöp véres viz. Feleli Tamás: látod-e édesem, hogy bizon megérdemli atyád a szomoru halált. Itten megint kéri a a felesége: kérlek édes rózsám, engedj a szavamnak, ne adj halált királyi atyámnak, nem cselekszi többet, a mit velünk akart. Itten felel Tamás: hallod-e angyalom, jobb volna-e neked szegénynek maradni, mint sem holtig királynénak lenni? Ha már annyiban telt, engedek egy kevés ideig. Van még nekem ugyan egy arany hajam; csendesen hajtom fejem az öledbe, ne sajnáld kivenni még azt az egy szálat, ha abból három csöp piros vér csöppen, bizonynyal azt jelenti, meg kell atyádnak halni. Kiszakitja azt is, megfogja a végit, megszoritja; kicsöppen belőle három csöp piros vér. Látod, édes társam, ez azt jelenti, hogy három ártatlan vért el akart atyád büntelen veszteni, ezek azt jelentik, meg kell neki halni.

Itt mindjárt Tamás a királyt megfogatta, kötözve palotához vitette; a tanácsosok összegyülekeztek, a szegény királyról ugyan törvénykeztek, hogyan maradhatna meg élete. De a tanácsosok már haragudtak reá, mivel ő hozzájuk is mostoha móddal viseltetett. Itt kérdi Tamás: hallja a törvény, hogy én most mit mondok: érdemes-e az az ember az életre, ki a maga gyermekét halálra itélte? Felel itt a törvény: nem tudjuk mi végre kérdi ezt kegyelmes fölsége. Nem egyébre kérdem, feleli Tamás, hanem mikor ő még uralkodott szépen, én szegény legény hozzája érkeztem, királyi palotájánál szolgálatot vettem, kevés idő után szerencsétlen lettem, házátul elbujdostam, mint egy szegény árva; nagy búm miatt annyira bujdostam, hogy királyságra juttam. Itt a tanácsosok mind haza mentek, azt felelték neki: ugy bánjék vele, a mint tetszik. Ugy tetszett Tamásnak, hogy a mit neki szánt, hogy őt akasztófán megszáritja, fölakasztatta a királyt, feleségét ló farkára szánta, mégis hogy ő ló farkán egészen megmaradott, négy felé vágatta, az öreg királynét a város négy szögletére kitette; mikor ezek elmultak, a tanácsosok eljővén, az ifju királynak szépen tiszteletet tettek: éljen sok ideig ifju királyunk.

16. Jézus mondásának teljesedni kell

Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is tul volt egy szegény ember; ez egy nagy pusztán épen az országut mellett lakott, egy uraság majorjában kerülősködött, még akkor, mikor Jézus a földön járt. Egyszer épen utazott Jézus Péter apostollal és épen annál a pusztánál rájok esteledett. Bement Jézus szállást kérni a szegény emberhez, de a szegény ember azt mondta: uram! nem adhatok, mert a feleségem gyermekszülésben szenved, alkalmatlan volna itt a hálás. De Jézus mondá: mindegy az, uramfia, azért csak itt hálunk (mert setét volt, mint a kulimáz); s letelepedtek Jézusék. Volt ott már akkor szállva egy gazdag kereskedő is, a ki épen szalonnát sütött. A szegény ember felesége igen jajgatott kinjában. Egyszer mondja Jézus: uram Jézus! kegyelmezz ennek a szegény asszonynak, hogy ne kinlódjék már olyan sokáig. Ekkor azt mondja Péter apostolnak: eredj ki csak, Péter, nézzed, mi van az egen. Akkor Péter kiment, de nem látott semmit az egen, s bemene megint a házba. Egyszer ujra igen jajgat a szegény asszony. Megint mondja Jézus: uram Jézus! kegyelmezz ennek a szegény asszonynak, ne kinlódjék már tovább. Megint mondja Péternek: eredj csak, Péter, nézzed, mi van az egen. Kimegyen Péter, néz föl az égre, lát egy kardot. Akkor bemegyen, mondja Jézusnak: uram, nem látok én csak egy kardot. Akkor mondja Jézus: na, meglesz már mindjárt. Ekkor megint jajgat a szegény asszony; megint mondja Jézus: uram Jézus! kegyelmezz ennek a szegény asszonynak, ne kinlódjék tovább. Most megint azt mondja Péternek, eredj csak Péter, nézzed, mit látsz az egen. Kimegyen Péter, de nem lát semmit; mikorra bement, már a gyermek megszületett.

Jézus nem ugy adta ki magát, mintha ő lett volna Jézus, hanem mint pap. A szegény ember mondá, hogy áldaná meg gyermekét. Jézus megáldván, látá, hogy fiu a gyermek, mondá a kereskedőnek: van az urnak egy kis lánya, ez a fiu, ha megnő, azt fogja elvenni. A kereskedő felcsattant, hogy hát hogy venné el az ő lányát olyan szegény ember fia; de Jézus azt mondá, hogy az ugy lesz.

Más nap elment Jézus Péterrel a maga utjára, valamint a kereskedő is a magáéra. Egyszer hát darab idő mulva a fiu megnőtt és igen derék legény válott belőle; az apja megmondta, hogy mit mondott neki, mikor született, egy papi ember; ő is felszedte vette magát, ment házasodni oda, hol a gazdag kereskedő lakott. Megyen hát, mendegél hetedhét ország ellen, megtalál egy várost. Már igen ehetett volna; s bement ott egy vendégfogadóba, hogy majd eszik valamit; látja, hogy ott van egy uri ember, s ez az uri ember épen az a kereskedő volt, kinek a lányát ő megkérni ment. Mi járatban vagy, fiam? kérdi tőle a kereskedő, hol lakol? Ő mondja, hol lakik, mi járatban van; a kereskedőnek mindjárt eszébe jutott, hogy hát ki lehet az a fiu. Kérdi tőle tovább: hát mifélének a leányát veszed el? Egy gazdag kereskedőét, mondá a fiu. Mondja aztán a kereskedő: na, én vagyok az a kereskedő; hanem várakozz; irok én mindjárt egy czédulát a feleségemnek, hogy adja oda neked leányomat, mert én utazom a tengerekre, nem mehetek vissza.

A kereskedő pedig nem azt irta feleségének a czédulára, hogy adja oda leányát, hanem hogy mihelyt oda megyen, egyszerre rudalja ki. A fiu, mivel olvasni nem tudott, azt gondolta, hogy az van a czédulára irva, hogy elkapja a leányt; ment nagy örömmel a város felé, a czédulát kalapjához dugta. Egyszer már igen elfáradt, megizzadt, eldült egy árokhányásra, és ott elaludt. Megyen arra három diák; meglátják a czédulát, hogy mi van rá irva, kivették a kalapja mellől, avval azt irták rá, hogy adja oda leányát a kereskedőné a legénynek, azzal tovább mentek. Egyszer felkél a legény, megyen mendegél, eléri a várost, bemegyen a gazdag kereskedőnél, oda adja a czédulát. Mindjárt igen szivesen látták, sütöttek, főztek, vendégelték a legényt; a leány igen belé szeretett, mert ám szép fiu volt; azután rövid időn megesküdtek.

Egyszer haza megyen a kereskedő, látja, hogy ott van a fiu, s egészen neki veresedett mérgében, de már késő volt; mindig szidta, mocskolta a fiut. A fiu is megunta mindig ezt hallani, egy nap felvette magát, köszönt a feleségének, avval elindult, hogy megkeresi az apját. Utjában, a mint megyen, mendegél, találkozik egy urral. Hová mégy, szegény ember? Megyek az apám házához, felelé emez. Egy dolgot biznék én rád, ha megcselekednéd. Mit? mondja a legény. Eredj a napistenhez és kérdezd meg tőle: miért jőn fel oly vigan, és miért megyen le oly szomoruan? A fiu is kész volt, ment hetedhét ország ellen, s talál egy kis folyóvizet. Látja, hogy ott a csónakban van egy ember; a seggi a csónakhoz, a keze meg a lapáthoz van ragadva. A mint viszi által felé a vizen a fiut, kérdi tőle: hová mégy, fiam? mert már ősz volt az ember. Én bizony megyek a napistenhez, mondá a fiu, megkérdezni, hogy miért jőn oly vigan fel és miér megyen le oly szomoruan. Ekkor mondja neki az ember: ugyan édes fiam, kérdezd meg, hogy hogy van az, hogy én itt vénültem meg ebben a csónakban, és mégsem tudok innen szabadulni. Jó, öreg apám, hát megkérdem.

Megyen a fiu, mendegél; közeledett a naphoz, már szinte égette orczáját, mikor egyszer kiáltja a napisten: megállj, mit keressz itt? Megiedt a fiu, de azután mégis mondá a napistennek: én bizony azt jöttem kérdeni: miért megyen le a nap olyan szomoruan és miért jő fel oly vigan? Mondja neki a napisten: azért száll le szomoruan, mert akkor már minden ember elfárad és boszus, de reggel megujult erővel megyen kiki a maga munkájára. No, jól van; már ezt tudta a fiu. Azután kérdezé: miért van, hogy a hol egy vizen átjöttem, egy ember már ott vénült meg, mégsem tud onnét szabadulni, s mondta nekem, hogy kérdezzem meg: hogy hogy tudna onnét kiszabadulni. Mondd meg neki, hogy ha valaki a csónakjában lesz, csak azt mondja neki: halbert! mindjárt az ragad oda, de addig ne mondd, mig a csónakban leszesz, mert te ragadsz ott. Ment hát visszafelé nagy örömmel a fiu; elért a vizhez, kérdi tőle a vén ember: no, hát mit mondott a napisten, miért száll le a nap szomoruan és miért kél fel vigan. Azért, mondá a fiu, hogy este mindenki elfáradt, kidolgozta magát, de reggel egészen megfrisülve uj erővel megyen a munkára. Kérdi tovább a vén ember: hát azt nem mondta-e, hogy én hogy szabadulhatnék ki? A fiu nem merte mondani a csónakban, hanem felelé: majd megmondom odaki. Mikor kiszállott a csónakból, elment egy hajitásnyira, onnan kiáltotta vissza, hogy a ki a csónakjába ül, csak azt mondja: halbert! mindjárt az ragad oda. Ezzel fütyörészve ment az urhoz, a ki küldte vót őtet a napistenhez. Mikor oda megyen, kérdi tőle az ur: na, hát mit mondott a napisten, miért száll le a nap oly szomoruan és miért jő fel oly vigan? Ő elmondta, hogy azért száll le szomoruan, mert akkor mindenki kifárad a munkában, de reggel azért kel fel vidáman, hogy akkor minden ember kinyugodta magát és vigan megyen a munkára. Ekkor az ur egy szekeret aranynyal, ezüsttel megrakatott, a fiut rá ültette és ugy küldte haza. A felesége már a ganajrul várta a fiut. Látja, hogy jön egy kocsi az uton, de nem gondolta, hogy azon az ura jő. Egyszer látja, hogy nyilik a kapu és a kocsibul az ő ura száll ki; mindjárt megörült, összecsókoloztak. Rakolják befelé a sok drágaságot; kérdezi vejétől a kereskedő: hol vette azt a sok drága kincset. A napistenhez jártam, azért kaptam ezt mind. A kereskedő ugy értette, hogy a napisten adta, s megindult hazulról, hogy ő is oda megy. Megyen, mendegél hetedhét ország ellen, s megtalálja a a kis vizet, a min által kellett menni; a vén ember elkiáltja magát: halbert! Ő mindjárt szabad lett, a kereskedő seggi ragadt a csónakhoz, a lapát a kezéhez, s most is ott ül, ha meg nem holt.

17. A szegény ember és a halál

Egyszer volt hol nem volt, volt egy szegény ember, kinek annyi gyermeke volt, mint rostán a lyuk, még egygyel több. Mikor az utolsó megszületett, már nem tudott keresztapát hivni, mert az egész világ komája volt. Megyen hát, elindul hetedhét ország ellen, hogy hátha találna mégis valahol keresztapára. A mint megyen, mendegél, egyszer megtalálja Jézust. Hová mégy te szegény ember? mondja neki Jézus. Megyek keresztapát keresni, ha találnék valahol. Ejh, mondja neki Jézus, soha se fáradj más után, majd leszek én keresztapja fiadnak. Ekkor azt mondja a szegény ember: hát ki vagy te? Én Jézus vagyok. A szegény ember feleli: nem kellesz nekem, mert te csak a jókat szereted.

Akkor megint megyen, mendegél, s egyszer meglátja a halált. Mondja neki a halál: hova mégy te szegény ember? Megyek, mond amaz, keresztapát keresni a fiamnak, ha lelnék valahol. Azt mondja a halál neki: soha se fáradj, jó ember, majd leszek én keresztapja fiadnak. Hát ki vagy te? kérdi a szegény ember. Én a halál vagyok, mondá amaz. Na, jó! téged elfogadlak keresztapának, mert te a jót is, a roszat is egyformán szereted. Ekkor mondja neki a halál: jere be nálam, hadd vegyem fel az én ünnepi köntösömet, mert igy rám ismernek. A szegény ember is bement a halál házába, s elrémült mindjárt a sok kisebb nagyobb gyertyától, mely a halál házában égett, s kérdezi a haláltul: micsoda sok gyertya ez itt? Azt mondja a halál: ez az élet gyertyája; itt minden embernek van egy és csak addig élhet, mig gyertyája el nem ég. Azt mondja a szegény ember a halálnak: mutasd, melyik az enyém. Ekkor oda mutat a halál egyre, mely már csak egy kis darabka volt. Akkor azt mondja a szegény ember a halálnak: hé, koma! toldd meg egy kicsivel az én gyertyámat, hiszen már mindjárt elég. Azt mondja neki a halál: nem lehet, jó koma, senki gyertyáját meghosszabitani, mert a feltámadás megharagudnék rám, nem vón kit feltámasztania. No de mégis addig kunyorált a szegény ember, hogy csakugyan megtoldotta egy szállal a halál az ő gyertyáját.

Elment hát a szegény ember házához a halál; nagy vendégséget, keresztelőt csapott a szegény ember, ugy hogy a halál leittasodott; ekkor aztán bezzeg adott a szegény embernek olyan nagy hatalmat, hogy ha ő a haldoklónak csak ágyához ér is, vagy ágyának eleibe áll, mindjárt meggyógyul; de mihelyt miatyánkot vagy áment mond, mindjárt meghal. A szegény ember azonnal igen nagy hirre kapott, mint a kinek olyan nagy hatalma volt; járt mindenfelé gyógyitani urakhoz, királyokhoz és igen meggazdagodott. A halál mondá neki, midőn házátul elment, hogy látogassa meg gyakran; de már annak néhány esztendeje mult, és ő még sem látogatta meg a halált. Egyszer hát rá gondolja magát, hogy el kéne menni a halálhoz; befogatja hát hirtelen ezüst szőrü paripáit az üveg hintóba, mert már ekkor ennyire meggazdagodott; azzal megyen, mendegél a halálhoz a sebes lovakon. Mikor már közel volt a halál házához, talált az uton egy siró gyermeket, kit mindjárt felvett a hintajába, kérdezé tőle, hogy miért sirna. Azt mondja a kis gyermek: azért sirok, mert megvert édes apám, hogy az imádságból egy szót nem tudtam. Kérdi tőle az ember: hát melyik volt az a szó? a miatyánk? Nem az, mondá a gyermek. Egész végig mondotta a miatyánkot az ember, még sem az volt. Utoljára azt mondja: hát az ámen? Az az! felelé a halál, mert ő volt a siró gyermek képiben. Ámen neked, koma, ámen. Ekkor az ember mindjárt meghalt, fiai pedig a nagy gazdagságon elosztozván, most is élnek, ha meg nem haltak.