Kitabı oku: «Magyar népmesék», sayfa 8

Más nap kiment a herczegkisasszony a kocsmába és kérdezé: volt-e itten valaki, a ki Károlyról emlitést tett volna? Igenis volt egy obsitos katona, kinek kivánságát be is teljesitettük. – Más nap ismét elmegy oda és kér ujonnan a Károly nevére enni, inni, és hat tuczat aranyat, mit meg is adtak neki, és az öreg katonának mondá: no, lássa kend, a király megint adott hat tuczatot, hanem várjon kend még egy nap, mivel engemet biztattak. A herczegkisasszony a midőn ismét kiment a kocsmába, kérdezte, nem volt-e itt valaki a Károly nevére kérni valamit; felelék: ujra itt volt a katona és megkapta a mit kért. A herczegkisasszony sírt, ritt és kérte istent, hogy ha még életben volna, hozná eleibe, mivel már az idő vége tája felé jár, s igy férjhez kell mennie. – A harmadik nap is elméne a katona és kért a Károly nevére enni, inni és tizenkét tuczat aranyat; máskülönben azon aranyos pohárból inni, melyből a herczegkisasszony szokott ivogatni. Ezt ugyan eleinte nem akarták, de minthogy azt felelte, hogy senki kérését meg nem vethetik, ha Károly nevére kér, igy tehát tele töltötték borral; és ő félig kiitta, gyürüjét pedig belé tette és meghagyta, hogy a herczegkisasszonynak mondják meg, hogy „a Károly nevére kérem, igya meg ezen bort.“ Midőn elment a katona, nézék, hogy valami nincs-e a pohárban; látják az arany gyürüt, örülnek, hogy meg nem itta mind; mert ha megitta volna, elvitte volna magával a gyürüt, melyet a herczegkisasszony tegnap felejtett a pohárban.

Károly haza megy szállására és átadja az öreg valóságos katonának, a mit hozott, mondván: no, öreg, itt van; már kifizették kendet, többet nem kap, menjen isten hirével. Erre mondja a katona: ha ezt mind nekem szerzé, fele a magáé; de Károly megköszönte és el nem vette, hanem mondá: van nekem miből elélni; igy elment a katona, ő pedig felöltözködött maga ruhájába. A herczegkisasszony midőn megint ujra kiment, kérdezősködött a kocsmában: nem volt-e itt valaki Károly nevére kérni. Volt, mondák, megint az öreg katona, és a fölséges herczegkisasszony poharábul kivánkozott inni, melyet oda is adtunk, hanem: a Károly nevére, igya meg ezt a fél pohár bort. De jó, hogy egészen meg nem itta! felséged gyürüje benne volt. Erre mondja a princzeszné: micsoda gyürü? az enyém ujjomon van. De ez épen olyan. Mutassátok. Hát ekkor látja, hogy Károlynak adott gyürüje az; min igen nagyon megörült és megitta hagyott borát, tudakozván tőlök, micsoda katona volt az. Huszonnégy esztendős szolga volt, elment haza; többé már el nem fog jőni.

A herczegkisasszony elment haza atyjához és mondja nekie, hogy Károly életben vagyon, hanem az eleresztett katonákat hivassa be, hogy megnézhesse őket; a minthogy nem sokára megérkeztek. A midőn már mind együtt voltak, megnézegette őket, de egyik sem volt közülök, a kit akart. Erre azt mondja: halljátok, öregek, nem volt-e valamelyitek ruhája máson? s kérdezvén, emberségére fogadta, hogy semmi bántása nem lesz. Erre az öreg katona azt kiáltja: fölséges princzeszné, én nem bánom, akármi bántásom lesz is, én ruhámat egyszer odadtam egy fiatal urnak, ki a város szélén van egy kocsmában. És mit adott neked? Ennyi meg ennyi aranyat, de én azt sem tudom, honnan hozta. Ezt az embert a herczegkisasszony jól megajándékozta, és a többit is, hogy visszafáradtak, a mikor elmentek mind.

Erre mindjárt a király befogat egy hintóba négy lovat, nagy pompával oda mentek, de midőn a kocsmárost megkérdezték, hogy volna-e ott egy vidéki? s az megmutatta; már ekkor becsukta magát Károly. Mondják neki: nyitná fel és zörgetnek; erre azt mondja: menjetek, én tolvaj nem vagyok, se rosz ember, tehát hagyjatok békét. Nem, nem! a király küldött éretted; de minthogy semmit sem vehettek rajta, visszamentek megjelenteni, hogy mint van a dolog. A herczegkisasszony azonnal maga ment egy generalis kulcscsal; kinyitotta, és bement a szobába. Károly is kirántotta kardját, egynéhányat reá vert, és mondta nekie: ha mindjárt ki nem mész, keresztülszurlak. Erre felelé a herczegkisasszony: édes Károlyom, nem bánom én, szivesen meghalok kezed által, ugy is te szabaditottál meg. Ezen szavaira fölemelte és megcsókolta őt, mondván, ne gondold, kedvesem, hogy talán méregből vertelek volna, de csak meg akartam tudni, minő szeretettel vagy irántam. Ezzel haza mentek; és elbeszélvén a generalis cselekedetét, azonnal elvétette életét a király, és igy nagy lakodalmat tartottak, örültek a megszabadult leányon, valamint Károly visszakerülésén is. Azután elmentek Károly szüléihez, kik többé nem folytattak kereskedést, hanem velök együtt Párisba mentek lakni, s ottan éltek nagy megegyezéssel több jó esztendőket.

14. A három vándorló

Egy időben árván maradt három vándorló legény, kiknek neve volt Sándor, Lőrincz és János. A midőn sok ideig vándoroltak már az országban, egykor egész a török határig mentek Belgrád városába; hol is a törökök mihelyt meglátták őket, elfogatták, a legelső uradalom kezébe adták; és ott voltak mint rabok esztendeig; ámbátor raboskodtak, de még is meglehetősen volt állapotjok. Hanem esztendő elfolyása után vásárra vitettek, s megvette őket egy más uradalom háromszáz forintért, hol szinte jó dolguk volt, de ellenben a talpukat minden héten kétszer megverték, hogy el ne szökjenek. Szegény vándorlók alig várták az esztendő elfolyását, mikor ismét vásárra hajtattak, és Holofernes basának eladattak szinte háromszáz forintért, a ki is hét esztendő előtt egy napkeleti királynak leányát elfogta, de szüzeségét azon esztendők alatt is el nem vehette, azért is a legerősebb tömlöczbe tétette, s a három rabot egy időben puttonokkal a szőlők hegyeire kiküldötte kigyókat fogdosni; de minthogy ők azon vastag nagy mérges kigyókat megfogni nem merészelték: a basa önnön kezeivel rakta be a puttonokba, s ő velök haza vitette. Már azelőtt készittetett ő két koporsót; az egyik nagyobb volt a másiknál, a kisebb ki volt jóforma nagyságu lyukakkal furkálva. Azután a királykisasszonyt egy ingben a koporsóba fektette, a kigyókat reá öntette, a két koporsót pedig jó erősen reá szegezte; és igy, midőn a kigyók a leány testéből jóllaktak, a másik koporsóba heverni a lyukakon kimentek, ujonnan letette a leányt a régi erős tömlöczbe negyven napig, mely idő alatt ugy megették a kigyók, hogy legkisebb csontja sem maradt. Negyven nap elfolyása után felhozatta tömlöczből a koporsót, de a kigyók is mind dögölve voltak, és azon kigyókat egy kazánba belé rakatta, hogy belőlök mérget főzzön. A mint már két napig ment a főzés, próba gyanánt egy kanállal a kutya szájába öntöttek, mely is tőle mindjárt megdöglött. Ezt látva, egymás szemébe nézett a három fogoly; János igy felelt a többieknek: barátim! mi ugy is rabok vagyunk, s annál inkább én is egy kanállal a basa szájába bevágok; erre mindnyájan reá állottak. Minthogy elfáradt a basa a főzésben, és a melegség miatt kevéssé roszul is lett, János barátai megfogták basa uramat és szájába jó dózist öntöttek a méregből, a melytől mindjárt meghalt őkeme; s ezen cselekedet után összebeszéltek és elvitték basa uramnak három arany szőrü lovait, de minthogy a határon egy hidon által nem mehettek, a lovakat egy rejtett helyre lekötötték, magok sötét éjszaka idején legnagyobb villámlások és mennydörgések között hason a hidon szerencsésen általmásztak, s ott már nem messze volt egy magas hegy, melyet akaskányi hegynek neveztek, és akkora volt, hogy ha az ember fönt volt, ide lent akkorának látszott, mint legkisebb madárka. Már pedig ezen elszökött barátok egy lészát csináltak, hogy a tengeren annál könnyebben körösztül mehessenek. Már jól előre mentek a hegyen és a legszélső parton állottak, midőn más nap elterjedt a hire, hogy a három fogoly elszökött, a basát ölve hagyták; azonnal utánok küldöttek, és egy török más keresztyén rabbal épen azon uton indult el utánok, a merre ők vették utjokat. Látja a kopasz török, hegynek tetején a három állatot, és valóban gondolta, hogy az elszökött foglyok volnának, – a minthogy azok is voltak – de a vele volt keresztyén azzal ámitotta el, hogy valamely sasok lehetnének, és igy a hegyen levők lészára felültek és tengeren elereszkedtek. Ugy annyira mentek már hét nap hét éjtszaka, hogy nem is tudták merre volnának, de minthogy az éhség is elővette őket, kevés idő mulva száraz földre kiszálltak, és az erdőben a mint járkálgattak, birkanyomásra találtak, melyen is addig mentek, mig egy helyütt az erdőben egy akolra találtak, a hova is midőn bementek, láttak egy nagy óriást, kinek csak egy szeme volt, az is homlokán, és kérdezte őket, mi járatban volnának; kinek is dolgukat azonnal elbeszélték. Az óriás azután enniök adott, és minthogy nem sokára beestveledett, a birkákat behajtotta az akolba, de azok a birkák akkorák voltak, mint mi nálunk a szamár; az akolnak más zára nem volt mint egy kő, de azt olyan közönséges ember tizenhat sem emelhette volna el helyéből. Bezárván a birkákat, maga is a tüzhöz jött beszélgetés gyanánt; a többi közt mindegyiknek a nyakát megtapogatta, melyiké volna legvastagabb. Hát a szegény Sándorét találta legvastagabbnak, s azonnal veszi a kést és a nyakát levágta, és birkáinak enni oda vetette. Itten a két barát néz egymás szemibe; összebeszélgettek, és a midőn látták, hogy óriás uram a tüznél hanyatt feküdt, János egy üszkös fával a szemét kinyomta, és igy semmit se látott. Már regveledett, és a midőn a madarak megszólamlottak, elvette a követ ajtója elől az óriás, de oly fortélyossággal eresztette ki birkáit, tudniillik, keresztülvetette két lábát és azok alatt egyenként eresztette ki őket, de minthogy János valaha csizmadia volt, tüje és hegyes ára akkor is nála volt, s megtanitván Lőrincz barátját egyetemben, adott kezébe egy árat, hogy a birkának a farkába akaszkodjék, és a midőn az ajtó mellett leszen, szurja a hasába, a ki is őtet hamarsággal ki fogja huzni. János maga is igy cselekedett és szerencsésen mind a ketten kijöttek. Midőn már a birkák kimentek volt, megintlen betette volt kövével ajtaját vak óriás uram, és tapogatott mindenfelé, de minthogy senkit nem talált, akkorát kiáltott, hogy ők a tengerparton hasra estek; és orditásának hangjára azonnal magaforma tizenkét óriás jelent meg, és látták az ő szerencsétlenségét és őt mindjárt összeszaggatták; azután a tengerhez szaladtak mind a tizenketten, de már az elszökött két rab barát tizenkét ölnyire volt a tengerben, és hogy boszut nem állhattak rajtok, mindnyájan elkezdtek orditni, bőgni, sikoltozni, annyira, hogy a tenger is felháborodott és habjaival a szegényeket majd eltemeté; hanem isten őket szerencsésen megtartotta, és mentek tovább, mig egy erdőre találtak, hol az ő lészájokat kikötötték, és bementek sétálás képen az erdőbe; a többi között találtak ott egy szép folyó vizet, s megszemlélték, hogy itt embernyomás volt, mely után addig mentek, mignem találtak egy remetének házára; a hová is bementek és találtak tulajdon öreg remetét, kit nagy alázatossággal tiszteltek, és ezen remetét hitták szent Antalnak. Ő szivesen fogadta a jövevényeket, kik minthogy maguk magukat ajánlották, hogy itten maradhassanak, akarnák ezen szent életet viselni, és se hazájok se semmiök nincsen, a remete szivesen megtartotta őket. Következő nap a remete bevett szokásait János és Lőrincz szökött uraknak is kellett cselekedni, a mely ebből állott, ugymint regvel a háztul fogva egész a vizig térden kelletett menni imádkozni. Ottan megmosogatták magukat, és onnan ismét térden vissza. A midőn a szobába bementek, már ottan volt az asztalon három czipó, hozzátartozandó étellel elkészitve, és mindegyik megette a magáét. Következendő nap, a midőn elvégzék szolgálatjukat, az erdőben sétálgattak, s azt találta mondani Lőrincz: te János! üssük agyon ezt a vén remetét, talán sok elrejtett kincse van. Mit beszélsz! látod, hogy isten szegénye, és csak jobban élne mint most. No tehát hagyjuk abba! Következő nap, a mikor kötelességökről haza mentek, az asztalon csak két czipó volt. Ekkor azt mondja a remete: közületek egyik nekem roszat kivánt, azért távozzatok mindjárt házamtól, és haljon meg az én roszakaróm olyan halállal, minőt nekem akart. Ezzel utnak vették sátorfájukat, és az erdőben bujdostak, mint a rosz czigányok addig, hogy éjszaka idején egy tüzet láttak és oda mentek, ott pedig haramiák voltak huszonnégyen. Itten oda köszönnek; azok kérdezik: kik legyenek; olyanok vagyunk, mint tik. Erre a haramia basa oda vet egy aranyat és János fölvette, Lőrincz elibe is oda vetett, ő föl nem vette, melyen a basa megharagudott, s őt, mint valami kis malaczot, mindjárt nyársba huzatta és megsütötte. Igy maga maradt János, a kit is egy vigyázó helyre küldöttek, és oda talált menni, merre a legközelebbi falukból malomba szoktak járni buzával s egyetmással; az uton egy szegény ember vitt hat zsákot a kocsián, azt János tőle elvette és maguk lakóhelyére vitte. Ezen első cselekedetén nagyon megörültek a haramiák; s ő megint visszament valami szin alatt és felült a paraszt kocsiára, és bement együtt a faluba és onnét a legközelebb városba a város birájához mentek, hol János a károkat megösmerte és kérte, hogy ma estve tiz órakor sok ember jőjön fegyverekkel és más erős eszközökkel, s fogják el a haramiákat; mit biró uram meg is cselekedett; de jegyokul azt hagyta nekiek, hogy őt arról fogják megismerni a haramiák között, hogy kalapja körösztben fog lenni. Azzal János visszament és vacsorált a többiekkel. Kevés idő mulva a sok ember körülfogá az elárult haramiákat s egyenként megkötözték, épen csak a basa maradott Jánossal, kinek minden bizodalma Jánosban volt, de igen megcsalatkozott, mivel midőn leült, hátra taszitotta őt és erősen megsebezte, mikor meg is kötözték és feltették a kocsira, ki csak azon kérte Jánost, hogy ne azon halállal mulaszsza ki őt ezen világból, mint barátját Lőrinczet ő; mégis mikor a legelső városba jöttek, mindenikre legerősebb sentenczia szállott és a kövér haramia basát megsütötték, mint ő János barátját, kinek most a legnagyobb becsülete volt már ezen tett érdemiért. A király megszerette s a gyermeke mellé udvari mesternek tétette. Különben minthogy jámbor életü volt és szép gyermek, tudományokkal is bővelkedett, az egész udvar kedvelte, de a mi legtöbb, az ő kellemetessége végett a királyleány belé szeretett, mit idővel atyjának is megjelentett azon kéréssel, hogy őt János feleségül vehesse. Ezen a császár azaz király igen megörült, meg is engedte kérését és Jánosnak tudtára adta ezen édes érzeményt, ki majd meghalt örömében. Néhány nap mulva megházasodtak és többé János nem kivánkozott hazájába menni, és mint uralkodó király meghalt ugyanitt. A ki nem hiszi, menjen, kérdje meg a vak óriástul.

15. Tamás kocsis

Volt egyszer a világon egy szegény ember, annak egy fia, és nem tudta ő feltartani a gyermeket, hanem árvaságra maradt és itten a falubeli jó öreg asszonyok tartogatták, vittek neki enni és ő szépen fölnevelkedett, ugy hogy már volt vagy kilencz tiz esztendős, és már akkor felgondolta magában, hogy olyan egy fiatalnak szégyen isten nevében élni, hanem gondolta, jobb volna nekie szolgálatot keresni, és annyira gondolkozott, hogy gondolkozása után el is indult hetedhét ország ellen bujdosni és szolgálatot keresni. Mén, mén, mendegél egy uton, egyszer előtalál egy embert, a ki elindult szolgát keresni. Mikor ők szépen az uton összejöttek, a fiu azt mondja az embernek: hová megyen, bátyám uram? és az ember is szólott hozzá: hát öcsém, te hova mégy? Én megyek, felele a gyermek, szolgálatot keresni. Én is szolgát megyek keresni; gyere, megfogadlak én, mert nekem sem fiam sem leányom egyéb, egy öreg anyám van s ugy leszünk mi hárman. Az uton való menetökben kérdi az ember: mit kivánsz hát, öcsém, egy esztendőre, és az esztendő nem több most, csak három nap? Azt mondja a gyermek: nem bánom én, bátyám uram, akármennyi; elszolgálom én magát holtig is, csak ennem és innom elég legyen.

Nosza! azon utazásokbul haza érnek, s azt mondja édes anyjának az ember: no, édes szülém, itten vagyon a gyermek, amelyet én szolgának fogadtam. Azt mondja neki az anyja: nem szolgát fogadtál te, mert ez neked utóbb is urad fog lenni. Lehetetlen dolog az, édes szülém, hogy ily szegény gyermek nekem uram lenne valaha, holott ennek sem apja, sem anyja, se semmi nemzetsége, s csak mint egy fátul szakadt, ugy él e világon. Nosza ottan mindjárt adnak ő neki enni, inni eleget; meg is evett annyit, hogy két három ember sem ett volna meg többet. Jóllakik a gyermek, azt mondja neki a gazda: eszel-e még többet? Nem eszem már én többet, bátyám uram, mert igen nagyon jóllaktam. No, ha jóllaktál, megmutatom a földet, a hol kapálsz és dolgozol magad. Kivezeti az ember őt a dologra, megmutatja neki a földbe vetett kukoriczát, hogy ő azt kapálgassa, munkálja; azután elmegyen haza, a gyermeket ott hagyván. Ottan kapálgat már ő magának, és kapál annyit, hogy harmincz vagy negyven ember sem dolgozhatott volna többet egy nap. Kimegyen a gazda estve érette, és haza viszi, azt mondja az édes anyjának: édes anyám asszony nem hinné kend, hogy ez a mi szolgánk milyen jó dolgos; mert nem dicsekedésbül mondom kedves szülémnek, hogy harmincz, negyven ember sem dolgozott volna annyit egy nap, mint ez maga. No, tehát olyan formán nem hiába hogy sokat tud enni, tud is hát dolgozni. Itten, hogy az esztendő három nap volt, egymás után mulnak az esztendők, azt mondja neki a gazda: no, öcsém, elmult az esztendő, megmaradsz-e még vagy elmégy? Nem megyek én, bátyám uram, mert én meg fogok maradni magánál. No, öcsém, ha megmaradsz, én meg foglak még más esztendőre is tartani, hanem mit fogsz kérni, hogy utóbb valami neheztelésünk ne legyen egymásra a bérfizetés végett. Oh dehogy lesz édes gazduram, holott én magánál igen szeretek szolgálni, mert ennem, innom mindenkor bőven kijár. Azonnal megint megmarad a gyermek, három nap az esztendő, lassanként elfolynak a napok, megint mondja a gazda: itt az esztendő vége, elmégy-e tőlem vagy megmaradsz? A mint mondottam, édes gazdám, én még tovább is kivánok magánál szolgálni, ha tetszik mind gazduramnak, mind öreg anyámnak. Itten mondja neki az öreg asszony: édes fiam, én szeretlek, meg nem gyülöltelek, és az én fiam is szereti, hogy őt tovább is kivánod szolgálni, azért hát mostan csak mondd meg, mit kivánsz esztendőt által szolgálatodért, mert mink sem kivánjuk ingyen való szolgálatodat; ha kivánsz még többet szolgálni, jó jutalmát fogod kapni, a melyet meg is fogsz emlegetni. Köszönöm igen szépen, édes szülém, magának én hozzám való indulatját, még én megmaradok és itten szolgálok. Megmaradt még három napot, azaz egy esztendőt, annak is elérkezett a vége. Azonközben gondolja egyszer a gyermek: uram isten, talán jobb volna már nekem innen elmenni és másutt is próbálni, mert fiatal embernek annál jobb, mennél többet próbál, tanul és lát. Kimegyen a gazda érte, haza mennek ők együtt kocsin, mondja neki a gazda: elmégy-e, vagy meg fogsz maradni? Mondja neki a gyermek: majd megmondom estvére, ha elébb jóllakom. Itten haza érkezéskor mondja a gazda az édes anyjának: édes szülém, a mi béresünknek talán nem volna kedve többet itten szolgálni, mert kérdeztem tőle és azt mondotta: majd megmondom, ha jóllakom; azért csak jól kell ám őtet tartani, hogy semmi panasza ne legyen az éhség felől, mert az nekünk nagy szégyen lenne, ha éhen menne el házunkból. No, jóllakik a béres, azt mondja neki az öreg asszony: no, fiam, elmégy-e vagy megmaradsz? Már én, édes szülém, el fogok menni, és többet is akarok próbálni. No fiam, ha elmégy, nem bánom, hanem mit fogsz azért a három esztendőbeli szolgálatodért kérni? Én nem kivánok, édes szülém, semmit se, csakhogy nekem jó élésem volt a maguk házánál. No itten az öreg asszony azt mondja nekie: én sem fogom hiába kivánni eddig való szolgálatodat, hanem fogok adni minden napra hét garast; azért jó uram: mondja meg egy szóval: mennyi az? Hatvan három. Itten megadták neki az ő fizetését és egy bivalbőr nadrágot; evvel elmegy az a szegény legény hetedhét ország ellen Magyarország kellő közepébe. A mint megyen, utjában nem tanál se falut se várost, csak a nagy erdőséget; megunván magát, gondolja, talán jó volna egy kicsit leülni, a fa alatt pihenni; azonnal meg is cselekedte. A mint leült, álmos kezdett lenni, és gondolá: jó volna egy keveset lefeküdni, és gondolta magában mig el nem aludt, hogy jobb volna talán neki azon az uton, a melyen jött, visszafordulni. Ezen gondolkodásában elaludt s azt álmodja alvásában, hogy a mely uton elindult, vissza ne menjen, mert ha visszamegy, a bivalbőr nadrágot is elveszti, ha pedig tovább megy előre, jobban fog az ő dolga fordulni; csak menjen keresztül azon a nagy erdőn, s a mint kiér belőle, balra ne forduljon, hanem menjen jobb kéz felé, ottan meg fog látni nem sokára egy nagy rezidencziát, melyben ő szolgálatot fog találni, mert az ott levő királynak meghalt a parádés kocsisa, őt minden bizonynyal megfogadja.

Elérvén azon rezidencziához, megállapodik egy keveset a strázsa előtt; jár, kel, vigyázolódik, mikép mehetne be a királyi palotába. Gondolja a strázsa, talán jó volna őt megszólitani, s mondja neki: mit akarsz földi, talán el akarsz valamit lopni? Felelé ő: nem akarok biz én, katona uram, hanem azért jöttem, mert hallottam, hogy a fölséges királynak cseléd szükséges, engemet megfogadna. Én nem tudom, barátom, megfogad-e vagy nem, eredj be hozzá, majd meghallod; azonnal bemegyen, meglátja az inas, mondja neki: hol jársz itt földi? Ösmeretlen levén: oh tekintetes uram, én hallottam, hogy itten szükséges volna cseléd a királynak, hát mondaná meg neki, hogy fogadjon meg engemet, én hiven szolgálnám őt, hogy ha megtetszem neki. Azzal fölszaladt az inas, mondja a királynak: fölségednek ujságot mondok, ha meg nem haragudnék érette. Micsoda lehetne az? dehogy haragszom. Nem egyéb fölséges király, hanem egy paraszt legény ide bejött szolgálatot keresni, és azt mondotta, hogy mindenkor hiven és alkalmatosan viselné magát. Itten a király mondja, hogy jőjön fel. Fölmegyen hozzá süvegvéve, mondja neki a fölség: hát mit akarsz fiam, mit? Nem egyebet fölséges király, hanemha szükséges volna szolga, én ide szeretnék szegődni. Mondja neki a király: én nekem is szükséges volna a jó szolga, legkivált ha kocsis jó volna, mert a parádés kocsisom meghalt; ha gondolod magadban, hogy jól tudnál a lóval bánni és kocsizni rajta, megfogadnálak, jó fizetést is adnék, mivel látom, derék egy fiatal ember vagy, illenél a hintóm eleire. Feleli neki a legény: fölséges király! lóval csak keveset bántam, hanem azért remélem, hogy jól tudok vele bánni, a mit meg is fogok mutatni.

Itten megfogadja a király, levezeti őt az istálóba, és mondja a legföljebb való kocsisnak: no fogadtam egy uj szolgát a parádés kocsis helyébe, hanem ő még nem oly kitanult kocsis, hanem te légy most az én parádés kocsisom, ennek az uj szolgának a kezére adjátok a legalábbvaló lovakat. Itten általadtak neki minden lóhoz való szerszámokat és az istálót is megmutatták, melyik lónak hol a helye, mikor pedig a kefét, vakarót megmutatták neki, mind felgondolta, hogy nem bolondság itten lenni. Nem soká leszek én legalábbvaló ember a palotában és a felséges király előtt, mert rövid idő alatt kimutatom magamat, a mit tudok, hogy a többinek mennél hamarébb eleibe hághassak mindenféle alkalmatosságban. Meg is történt, mert minden estvére volt neki három szál gyertya, de ő azt nem égette el, hanem mind megmaradt, mégis az ő istálója csak olyan világos volt éjjel, mint a többié nappal. Hanem ő azon haragudott, hogy ha valamelyik kocsis bement az istálójába, mert akkor azt gondolták volna, hogy el akarja adni, azért gyüjti rakásra, és azt vette észre, hogy ő utána leselkednek. Egyszer látja a király, hogy az ő lovai legjobbakká lettek, azért nagyon örült neki, hogy neki kell valami mesterségének lenni a lovakhoz, azért fogott ki mindegyik kocsisán; és mondja a többi kocsisnak: mi az ördögöt csináltok ti azoknak a lovaknak, hogy azok ugy megvetkőztek; látjátok, ezek legroszabbak voltak, és legjobbakká lettek; azért is ez leszen mai napságtul fogva az én parádés kocsisom, a kit most fogadtam. Azok igen haragudtak az uj kocsisra; egyszer parancsolja neki a király: hallod-e jó szolgám: te legkevesebb idő alatt vagy az én udvaromnál, és mégis magad jóviselete miatt annyira kedvembe tüntél, hogy más cselédeimet meghátráltattad; no hát, gyertek szolgák, felel neki a király, adjatok által neki minden jószágot, a mi parádés lovakhoz, hintókhoz tartozik. Kinek volt nagyobb öröme, mint neki, hogy oly nagy becsületet nyert a király előtt.

Tehát egyszer a király ebéd felett gondolja magában és mondja a feleségének: hallod-e társam, ki kellene már egyszer menni az uj kocsissal próbát tenni, hogy mit tud. Én nem bánom, szivemnek szép szerelme, menjünk ki, és majd meglátjuk az ő hivségét és tudományát. Itten a király parancsolja mindjárt az inasnak, hogy menjen le a kocsishoz és mondja meg, hogy délután négy órára legyen készen a legnagyobb parádéban a legjobb lovakkal, és legjobb hintókkal. Megmondotta az inas mindezeket, és azt mondotta a kocsis: jól van! régen tudom már. Itten az inas gondolta, hogy tán haragbul beszél, fölszalad a királyhoz és mondja neki: fölséges király, az nagyon haragszik, mert oly mérges szóval mondotta, hogy ő régen tudja már. Mondja a király: hadd haragudjék, eb az anyja, majd megbékül, ha akar. Itten a kocsis mindeneket legnagyobb friseséggel elkészit; a király nézi a palota ablakábul, hogy készülődik a kocsis. Kihuzza a hintót a szin alól az istáló eleibe; a mint oda huzta, kiszedi a kereket, a hintót felforditja, lefelé a mivel fölfelé szokott lenni, a kerekeket ugy rakja a tetejébe mind a négyet. Itt a király látja, hogy roszul cselekszik a kocsis, üzen feleségének, hogy jőjön, csak nézze a kocsis gorombaságát. Oda megyen a királyné, feleli a királynak: oh ember, csak hagyjuk ő reá, ő tudja mit csinál. A király is mondja: eb az anyja emberének, legyen ugy a mint ő akarja. Bemegy a kocsis az istálóba, fölvesz egy marok szénát a lovak elől, megtörölgeti vele mind a hatot. Mind a hat lónak aranynyá vált a szőre, ezüstté a farka és gyémánttá a szemei. Kivezeti kettejét, ugy ég a két lónak a szeme, mint a legvilágosabb gyertya. Kivezeti a többi négyet is, azok szinte olyanok voltak; befogja őket, de nem ugy, mint szokták, a hintó eleibe fogni, hanem fővel a hintó felé, farával pedig előre. Mikor mindent elkészit, felüzen az inastul, hogy jőjön le a király ő fölsége. Lemegyen a király, elneveti magát: ha, ha, ha! mit csinálsz te, soha sem láttam én hintóba ugy fogni, mint ezeket fogtad te. Azt mondja: ne féljen fölséged semmit, én tudom, hogy mit csinálok. Beülnek a hintóba feleségével együtt, fölül a kocsis a hintó tetejére, két felé csap a lovak mellett, a lovak ugy megmennek hátra, jobban sem kell. Itten a király megörül az ő parádéjának, elmegy más városba, és a kik csak látták, mind igen nagyon csudálták, mind nagyon szépnek tartották, a többi főrendü urak is örültek, hogy az ő királyuknak oly hires és tudományos kocsisa van. A mint haza érkeznek, kiszáll a király a hintóbul, megveregeti a kocsis vállait, benyul a zsebjébe, megajándékozza őt tiz ezer forinttal. Azt feleli neki a király: emberséges ember vagy fiam, hol tanultad azt a mesterséget? Itten elteszi a tiz ezer forintot és feleli a királynak: én alázatosan köszönöm fölségének hozzám való jó akaratját. Ne köszönd, fiam, feleli a király, én neked szántam azt, csak mindig jól viseld magad. Itt a királyné is gondolja, hogy már ő mivel ajándékozza meg; én pénzt nem adok, hanem mondja neki: jőj el hozzám regvel kilencz órakor, én is meg foglak téged ajándékozni. Elmegyen regvel a királynéhoz; no fiam, eljöttél? Igen is eljöttem, felelé a kocsis, fölséges királyné asszonynak parancsolatjára. No ha eljöttél fiam, én megajándékozlak téged három arany hajszállal, melyek tenéked mindenkor igazat jelentenek.

Itten a király leányának igen nagy kedve volna kiparádézni, kéri ő a királyi atyját, hogy engedné meg neki is kimenni a kocsissal hintóval, hogy ő is örvendezhetne abban, azon uj szokásában. A király engedett szép kérésinek; elmentek és azonnal vissza is érkeztek. Kérdi leányától a király: no édes leányom, hogy volt a mulatságod? Fölséges király atyám, igen jó volt és tetszetős, hanem egyet mégis elfelejtettem fölséges király atyámtól megkérdezni. De ugyan mit, édes leányom? Nem egyebet, fölséges királyi atyám, hanem hogy mi legyen a mi kocsisunknak neve? Én szerelmes leányom, magam sem tudom; csak annyit tudok, hogy Tamás. Micsoda Tamás? feleli a leány; fölséges atyám én tudnék neki egyéb nevet adni az ő cselekedetiért, mert a mint látom, hogy bánik ő a jószággal, lehetne őt eszetlen Tamásnak hivni. Feleli az atyja: nem érdemli tőled, hogy annak hivnád őt.

Itten ezek mind végbementek, s az történt más nap a dologbul, hogy korán regvel, midőn dolgát végezte volna a kocsis, kimegy az istáló eleibe, ottan holmit eltisztogat; fölkel jókor a király leánya, kitekint a palota ablakán, reá kiált a kocsisra neve szerint: Tamás! Tekintget a kocsis kétfelé, nem lát senkit, hogy ki kajabál, nem is gondolta volna, hogy az a király leánya legyen. Megint kiált a leány: Tamás! Tekint kétfelé a kocsis, megint nem lát senkit. Megint kiált a leány: eszetlen Tamás! Tekint a kocsis fölfelé, elkezdi szavával mondani: ki vagy, eszlek? Mindjárt erre a szóra a király leánya megnehezedett; itten naprul napra vastagabb lett, meglátván a király leányának szerencsétlenségét, elhivatja feleségét, azt mondja neki: hallod-e asszony, mi a mennykő baja a leányodnak? a szegény ember hizik, azért vastagszik, szóbeszéd után mondják. Azt mondja az anya leányának: ugyan kedves leányom, mi a bajod, holott mikor elsőben felöltöztél abba a ruhába, melyet fölséges atyád csináltatott, kerek volt az alja, mostan elül rövid, hátul hosszu, mi az oka annak? Feleli a leány: szabó nem jól szabta, varró nem jól varrta. Az a hiba abban? azért mondom kedvesem, hogy királyi atyád tőlem kérdést vett, hogy ő valami roszat gondolna felőled, de gondolatomban sem tudnám, kivel cselekedted volna azt.

Egyszer elérkezik az az idő, hogy a princzeszné vajudik és megszüli a gyermeket. Itten megüzenik a királynak s egyszersmind királynénak, hogy az ő leányuk meggyermekezett. A király mindjárt azt feleli: mondottam mennykü teremtette, hogy igy lesz a dolog! az én királyi udvaromnál micsoda szégyen az most. Itten a király elmegyen a leányhoz, gyermekágyábul letérdepelteti, két töltött pisztolyt mellének szögez, hogy kitől való volna a gyermek, vallaná meg. De mivel a leány azt a dolgát senkivel nem közlötte, nem tudott senkire vallani. Itten a király összehivatja minden tanácsosát, hogy valahogy vennék ki a leánytól: kitül való a gyermek. Mind előszámlálják a herczegeket, grófokat, a leány akkor is azt mondja, hogy ő nem tudja, hogy magában fogantatott; azt felelik a tanácsosok, hogy az lehetetlen dolog mostani emberek között. Tartják a tanácsot három nap és három éjjel, még sem mehettek semmire vele. Egyszer kimegy a király a törvényházbul, egy hitvány szolgáló eleibe áll, s azt kérdi tőle: ugyan, fölséges király! mi dolog legyen az, hogy a tanácsbeli urak oly régen törvénykeznek, mégsem mehetnek semmire? Feleli a király: mi bajod neked avval, akármiről törvénykeznek, nem szükség neked azt tudni. Feleli a leány: hátha, fölséges király, hamarébb tudnék én róla mondani, mint a törvényes urak. Evvel bemegyen a törvényházba a király, grácziát kér a személynek, hogy engedjenek neki egyet szólani. Felelik a törvényes urak: mindenkor lehet bátran szólani. Nem egyebet szólok, feleli a király, hanem most, hogy kint voltam, az én szolgálóm azt felelte énnekem, hogy ő azon dolognak hamarább végére tudna járni. Itten a tanácsosok egymás szemibe tekintenek, megszégyenlették magukat orczapirulással. Behivatják a leányt; no, mit akarsz mondani, édes leányom, felőle? Feleli a leány: nem egyebet, törvényes urak, hanem csináltasson a király ő felsége egy szál arany tulipánt, de az ne legyen kinyilva, hanem csak bimbójában, és tétesse le maga házában az asztal közepére és tegyék mellé a kis gyermeket, adják a jobb kezébe; ugy hivassák össze az egész udvarbeli férfi cselédeket; azok egyenként menjenek el az asztal előtt és jól vigyázzanak, hogy mikor a gyermeknek atyja fog menni, akkor a tulipán kinyilik és a gyermek atyja felé hajlik; igy megtudják, ki legyen a gyermek atyja.