Kitabı oku: «Tanár úr kérem», sayfa 4

A lányok

A lányok a Vadász-utcába járnak: egy órakor gyakran találkozunk velük, tarkán sereglenek ki a körútra, villognak és súgdolóznak. Copfjukon piros és kék pántlika fityeg, hárman-négyen összefogódznak, egymásba karolnak, az egyik halkan, súgva mond valamit, hangosan kuncogni kezdenek.

Ellenségesen és értetlenül és irigyen nézem őket, vajjon miféle butaságon nevetnek folyton? És mit súgdolódznak? Ha két lány összejön, mindjárt súgdolódzni kezdenek – ismeretlen dolgon nevetnek, elkomolyodom és gyanakodva, rossz érzéssel húzom föl szemöldököm – valami profán, cinikus, tisztátalan dolog van a világon: amiről csak ők tudnak és mindig arról beszélnek; gúnyosan, alattomosan néznek rám és elszaladnak. Vajjon mi lehet az?

Mert valamit tudnak, amit én nem tudok. Különben buták és tehetségtelenek, növényt és bogarat nem gyüjtenek, bélyeget se. Lejdeni palackot nem csinálnak, se magdeburgi féltekét. Egyszer napfogyatkozás volt, a hold árnyéka elhaladt a Napkorong előtt. Napokig készültem rá, üveget kormoztam és dobogó szívvel vártam a csillagászok által kijelölt időpontot. Mikor a fényes tányérba beleharapott a fekete csorba, ujjongva és áhitattal kiabáltam – és kezemben a kormos üveggel kerestem valakit, akinek elmondjam, hogy milliárd kilométernyire mi történik Odakünt. Csak két lányismerősöm volt a másik szobában, befutottam és lelkendezve hívtam őket, hogy jöjjenek gyorsan, mert a pompás színjáték csak percekig tart. Nem lehetett rávenni egyiket se, hogy az uccai szobába átjöjjenek – valami butaságon vihogtak, csúfoltak engem, ugyan hagyj bennünket, mondták. Dühösen és gesztikulálva magyaráztam, hogy milyen nagy és ritka tüneményről van szó, és hogy mindjárt vége lesz, de hiszen csak arról van szó, hogy átjöjjetek az uccai szobába, kiabáltam elkeseredve. Valami kétértelmü ostobaságot feleltek, egy szón megint zokogni kezdtek, nem jöttek át, nem nézték meg.

De vajjon mi lehet az – mert van valami velük. Valami van, amit mindenki tud, csak én nem, ami miatt úgy bánnak a lányokkal, mint valami kiváltságosokkal és ezt ők tudják. Még egészen kicsike voltam, mikor a rokonaim ilyeneket mondtak nekem, “hát állva hagyod a kis kisasszonyt és te leülsz? nem szégyenled magad? milyen gavallér lesz belőled?” és nekem fel kellett állni a kényelmes székről, hogy a csipkébe öltözött kis majom leülhessen. Az arcom égett a szégyentől és haragtól, – miért? kérdeztem magamban, – miért? Micsoda ostoba, jogtalan, igaztalan előny? Ha pofonvágnám, leesne a székről. De hát ő pofonvághat és megalázhat engem, csak azért, mert ő gyengébb és így lovagiasságból nem üthettem vissza? Hát nem látják, hogy ő tudja ezt és kinevet bennünket és kényelmesen elterpeszkedik?

Miért? Miért. Mi lehet ez?

A lányokat nem bántja senki. Taknyos másodista korukban már magázza őket a tanár, nem kapnak barackot a fejükre, udvariasan beszélnek velük. A felsőbbistákat pláne kisasszonynak szólitják, az iskolában is. Fiatalabb tanárok előre köszönnek nekik az utcán – hallatlan! Szelidség, gyöngédség veszi körül őket – én meg tegnap egy olyan brusztflekket kaptam verekedés közben, hogy egész nap nehezen lélegzem. Ha elmondanám, azt felelnék, úgy kell, mért nem vágtad pofon, nem szégyeled magad? Dehát ő kezdte, tanár úr – hát engem nem véd senki? Nem szégyeled magad? egy felnőtt fiút védeni kell – micsoda katona lesz belőled?

Az ám – katonaság! A tornaórán szabadgyakorlatokban, felvonulásokban készülünk rá. Az kemény dolog lesz, tudom, eleget hallottam róla. Hideg priccs, borju a hátamon, alélt menetelések, puska és szurony. Hiszen szép, lelkes dolog tudom, vágyom is rá – de hát miért csak mi? A hazát meg kell védeni. Aki nem kockáztatja életét a hazaér, gyáva és becstelen. Hát ők? Ők? miért nem gyávák és becstelenek? Eszükbe se jut kockáztatni az életüket – ezek vihognak és pipiskednek: mégis, senki se mondja, hogy ők gyávák és becstelenek, sőt! inkább eszményül állitják elénk. Meg kell védeni a nőket, a gyenge nőket! Királyért és hazáért – és a nőkért! Hát a lányok királyok?

Miért? Miért? Miért?

Miért mindenütt, mindég, ez a kivételezés, ez az extravurst ez az elnézés – miért, miért? A villamosban fel kell állani nekik – a legjobb falattal őket kell megkinálni, ha leejtenek valamit, úgy állnak ott, hanyagul és kényelmesen, mintha a természet törvénye volna, hogy azért nekem kell lehajolni. Tizennyolcéves koruktól kezdve már kezetcsókolnak nekik, mint az öreg püspököknek, akik munkában és áldásban töltötték életüket. Jobboldalra kell engedni őket az uccán. Dehát miért? Mit nyújtanak ők, mit tesznek, miért kell tisztelni őket? Hiszen műveletlenek, ostobák, lusták és dologtalanok. Mulatságban nőnek fel, férjhez mennek – attól kezdve a férjük dolgozik helyettük, eltartja őket. Szabadjegyet váltottak az életre azzal, hogy megszülettek – míg nekünk véres verejtékkel kell kiverekedni minden percünket, újra és újra bebizonyitani, hogy jogunk van az élethez.

De hát miért, miért, miért?

A fiúk valami szégyenletes és ostoba dologról fecsegnek, az iskolában. Nem, az képtelenség, ostobaság, nem lehet. Itt valami titok lappang, az bizonyos – de az őrültség, az lehetetlen, hogy az legyen az a titok. Hiszen az egy buta vicc, egy gyerekes játék – hiszen ennél csak érdekesebb a Toricelli-féle űr, vagy egy Leclanché-elem?

Miért? Miért?

Érzem, hogy egy napon meg fogom érteni. Félek ettől a naptól – ezen a napon keveredem majd el a szürke tömegbe: ezen a napon jövök rá, hogy én is az vagyok, amik ezek itt, akik szembejönnek velem az uccán. Ezen a napon el fogom felejteni az Osztályt, a Leclanche-elemet, növénygyűjteményemet és el fogom felejteni önmagamat.

Naplóm

Szept. 5.

Új év, új napló, új élet… Ma volt az első nap a suliba. Osztályfőnök Lenkei, de még nem biztos, azaz rendőr. Tanarak általában a régiek, majd meglátjuk mi lesz. Egyelőre a harmadik padban ülök. Az a hülye Benkő jött oda, hogy lépjek be a körbe, majd bolond vagyok. Elhatároztam, hogy ezentúl mindent pontosan megirok. Este voltunk az Angi néninél, de snasz volt, nem hoztak petróleumot, de mert már be […] nap kél 6 óra 15 perckor, nyugszik 5 óra 45. Ebédre: húsleves, leveshús, tökfőzelék. Most itt ülök az uccai szobába, a lámpa alatt és irok.

szept. 31.

Ma volt az önképzőköri megalakuló ülés. Elnök: Mautner, alelnök Gelléri, Székely titkár a nyolcadikból, gazda Várnai. Én bekerültem a választmányba 6 szavazattal, mint bizottsági tag. Kitüztek pályázatot elbeszélő költeményre, értekezésre, szavalatra és matematikai értekezésre. Mint választmányi tag egyedül vagyok ötödista a bizottságba, cimzetes jelleggel csak de biráló bizottsági tag. Ebéd: gombaleves, fasirt, rizskoch. Voltunk mult héten a Kereskedelmi Múzeumba. Szombaton Uránia, utána vasárnap, hétfőn csak tizenkettőig van előadás.

okt. 6.

Aradi vértanuk, nincs suli, ünnepélyt elblicceltem. Hazajövet találkoztam Gárdossal, mondta, hogy semmi se volt, diri beszélt, aztán Földessy a vértanukról, Sebők szavalt, de súgtak és erre összezavarodott. Mondta, hogy tanrendben újitás van, fizika helyett kedden kilenctől tizig történelem. Gerő elmegy az iskolától. Délután megvettem a szépiát, a nullkörzőt és gummit, maradt ötvenhét, és megcsináltam az ábrázoló rajzot, nagyon szép volt de a végén a kihuzóból kifolyt a tuss, valahogy kivakartam. Elhatároztam, hogy ezentúl mindig hordok iránytűt. Most az uccaiban ülök, de a sublód előtt, mert az asztal tele van a friss fehérnemüvel amit hoztak. Mindjárt vacsorázunk, ebédre mákosrétes volt.

nov. 2.

Elhatároztam, hogy ezentúl fontosabb dolgaimat titkos irással irom. Minden betű helyett az ábécében az utána következő második betűt írom. Oc dgfcekbvco hkbkmcdrn. Vagy esetleg fordítva irom a szavakat. Matpak lótápap totnirof aráinél ed mettötlökle. Ma olvastam Jókaitól Szerelem komédiásai, gyönyörü szép. Grant kapitány gyermekeibe az emberevőknél tartok, elég érdekes. Holnap önképzőköri ülés lesz, beneveztem szavalásra, esetleg pályázom az értekezésre is. Ma nagyon röhögtünk, Prém azt mondta, hogy micsoda marhaságot olvasok én, mialatt ő magyaráz, mire kivittem, mire kiderült, hogy az ő könyve volt, amit ő irt. Mértanból jól állok, de még javitani fogok karácsonyig, magyarból egy felesre állok, dolgozat 2/3, de még lesz egy iskolai dolgozat. Nagyon kiváncsi vagyok a bizonyitványomra.

dec. 6.

Uránia. “A jégvilág” c. darabot adták, jó volt a fürészes hal. Csináltunk dobtapsot, mire az igazgató lekiabált a páholyból, hogy az egész iskolát hazakergeti, nagyon röhögtünk Gárdossal, minden kép után állathangot utánoztunk és mondtuk “Náttyon széb! Náttyon széb!” – és minden képnél olyan hangosan álmélkodtunk, hogy milyen gyönyörü, hogy a felolvasó egész büszke volt és minden kép után úgy nézett szét, mintha ő festette volna. Kivettem a könyvtárból “Servadac Hektort”, este olvasok majd. Délután bent voltam a plébánia-kertben és eperfalevelet szedtem a hernyóknak, ja igaz, megölték a kinai császárt, nagy forradalom lesz. Nem férnek a bőrökbe ezek a kinaiak! Mostan az udvariba ülök, holnap nem lesz suli. Átnéztem a történelmet és megcsináltam az ábrázolót, kúp leforditása az első kúpsikba, jó nehéz volt.

febr. 14.

Ma beirtak az osztálykönyvbe, mert a Jákó rámfogta, hogy a manzsettámra irtam a puskát, pedig nem is természetrajzból irtam, hanem németből. Annyi baj legyen, majd megkérem az osztályfőnököt, hogy húzzon ki. Ma Shakespearetól olvastam Hamletet, igen jó tragédia a nagy brit költő tollából. Ma egész nap olyan szomoru voltam, nem is tudtam etetni a hernyókat. Tulajdonképpen miért is él az ember? “Lenni vagy nem lenni ez itt a kérdés”, mintahogy Shakespeare mondja Hamletben. Arra gondoltam, hogy milyen kár az ifjuságért, mely elmulik és hogy én már sohase leszek olyan vidám és elégedett, mint a harmadikban. Hiába! az élet nem olyan víg dolog!… de hagyjuk!…

Lógok a szeren

Lógok a szeren.

Azt, hogy az izmaim még fejletlenek s mellem is szükecske, azt én jól tudom. De nem tudhatjátok, hogy mi lakik bennem. Én is csak homályosan sejtem, borzongva gondolok rá, olyankor, mikor könnyedén simul rám a tornatricot és lábam gummicipősen szökdel a tornaterem csertörmelékében. Igaz: Wlach ötven kilós súlyokat emelget és Bányai Miklós megcsinálja nyujtón a nagyhalált. De ő bennük, ugye, nyers erők dolgoznak csak, formátlan ösztönök – énbennem pedig az Akarat lakozik. Bányai képtelen megérteni a “savoir” ige ragozását és Wlachnak én csináltam meg az algebrai dolgozatot. Én másféle ember vagyok. Én értem a tudományokat és egyelőre nem tudom megcsinálni a vállállást a korláton – de mi lesz, ha egyszer mégis megtanulom? Csodálatos lény jelenik meg ez esetben a világ szinpadán; tüneményes ember, akihez képest Jókai hősei közönséges tucat-emberek. Képzeljétek el, hogy egy napon ilyenféle ujságcikk jelenik meg a lapokban: “Érthetetlen és nagyszerü előadás kápráztatta el tegnap a Vigadó disztermében összegyült álmélkodó közönséget. Egy fiatalember, akiről eddig senkise tudott (itt az én nevem következik) jelent meg a dobogón s “Az élet értelme másodfokú egyenletekben” címü előadásban tökéletes francia nyelven, megoldotta a világnak rejtélyét, amin eddig hiába fáradoztak a legnagyobb elmék – s mindezt oly nagyszerű előadóművészettel, hogy a jelenvolt világhirű szinészek sírva tolongtak a dobogó felé, hogy kezetszoríthassanak az alig tizenhatéves zsenivel. De az ifjú szerényen és nyugodtan mosolygott csupán s egy váratlan mozdulattal az asztalra ugorva, kézállásba helyezkedett, majd három salto mortálét csinálva a megdöbbent közönség fölött, elkapta a feje fölött huzódó vasrudat s azon szédítő halálforgásokat végezve, átugrott a kilencméternyire elhelyezett kályhára, de úgy, hogy kézállásba maradt azért, s előbbi előadását ebben a helyzetben folytatta, nyugodt és behizelgő modorban, végleg megoldva a nagyszerü problémát…”

Lógok a szeren.

Ti ezen csodálkoztok, mert nem tudjátok elképzelni, hogy lehet ember, aki mindenben egyformán tökéletes. Ti öregek és konzervativok vagytok és azt hiszitek, hogy a világ ezentúl is csak olyan lesz, mint eddig és elfelejtitek, hogy egyszer eljön majd az érettségi. Ti nem tudjátok például elképzelni, hogy lehet majd esetleg egy miniszterelnök (a nevét szerénységem tiltja megsejtetni veletek) aki egy napon, miután szenvtelen és nyugodt hangon bejelentette az országgyülésnek, hogy nehány jólmegfontolt diplomáciai müvelettel, amikről eddig nem akart beszélni, mert nem a szavak embere, sikerült Angliát, mint egyszerü gyarmatot, Magyarországhoz csatolni s ezt ezennel tudatja a tisztelt Házzal – mondom, miután ezt szenvtelen és hideg hangon előadta, nem törődve az orditó és ujjongó képviselőkkel, akik vállukra akarják emelni, hirtelen vivóállásba helyezkedik s egy szédítő, eddig ismeretlen dzeiu-dzsicu fogással, ott, a miniszterelnöki emelvényen, két vállára fekteti azt az ausztráliai világbirkozóbajnokot, akit az angol ellenzék orvul elhelyezett az emelvény belsejében, hogy a legnagyobb európai férfit megölje. Ti nem tudjátok elképzelni, hogy valaki délelőtt, mint Főakadémikus előadást tart az egyetemi tanároknak, délután pedig megnyeri a hátúszás és függeszkedés világbajnokságát, mellesleg a rudugrásét is esetleg, hogy aztán este az ámuló közönség előtt hajlongjon, mely a Nemzeti Szinházban ugyanezen ifjú drámájának ötszázadik előadását tapsolja orkán gyanánt. Ez a rendkivüli ifjú nem azért találta fel a holdbarepülőgépet, mintha nem tudná megkeresni a kenyerét laufmétával is, melyben virtuóz – ez a rendkivüli férfi időnként hanyag mozdulattal rúg be harminckét gólt az Eftécé, vagy a Mac kapujába, mely csapatok együttes erővel sem birnak vele, aki egyedül áll ki ellenök.

Lógok a szeren.

Na jó, jó, egyelőre persze még egy kicsit gyakorolni kell magamat. A lélek jóllehet kész, de a test erőtlen és a szereket nagyon ravasz emberek találták ki. Síkos a pózna és pontos megfigyelések alapján állíthatom, hogy fölül, a vége felé lényegesen nehezebben mászható, mint eleinte; holott a felületes szemlélő azt hihetné, hogy mindenütt egyformán vastag és egyformán síkos. Azonkivül az a disznó Bauer mindig a vékonyabb póznához ugrik és rámhagyja a vastagot. A negyedik-ötödik fogás után egészen más az ember világnézlete, mint odalent volt s egyszerre világosan látom, milyen gyermekes hiúság volna nagy szerencsétlenségnek tekinteni, hogy Bauer előbb lesz fönt, mint én. Nem kell a dolgokat elhamarkodni. Lám, vannak hebehurgya és szeles emberek, akik magasugrásnál nekirugaszkodnak, nagy svungot vesznek, rádobbantanak az ugródeszkára, földobják magukat és gyakran leverik a mércét. Én nem általam magam hiú reményekkel. Eleinte persze – istenem, az ember fiatal és tüzes – én is bizom a jövőben, sasszemekkel mérem a távolságot, meg a mérce magasságát: apró léptekkel kezdem, nekilódulok s már látom magam, repülve lebegni a mérce fölött. De az utolsó pillanatban bölcs rezignáció fog el, közvetlen a mérce előtt – micsoda ostobaság, gondolom és szerényen, mint egy ibolya, lehajtott fejjel bujok át alatta, olyan ember szelíd és megadó modorában, akinek eszeágában se volt ugorni, csak egy kicsit sétálni akart.

Lógok a szeren.

Utóvégre, ha meggondoljuk, tulajdonképpen micsoda marhaság az egész – ez az egész intézmény, melyben minden arra megy ki, hogy az emberi testrészek közül lehetőleg egy se maradjon azon a helyen, ahová az isten teremtette, hanem lehetőleg olyan helyzetet foglaljon el, amelyre az illető testrész soha életében nem számított. Két lábam a levegőben kalimpál, térdem kifordul, csuklóm becsuklik, hajam a szemembe lóg, a vér a fejembe tolul – a padló felszalad a plafonra és tótágast állanak a falak. S ehhez az undorító és lehetetlen állapothoz, mig kilógó nyelvvel keresem az egyensúlyt s próbálom áthúzni hasamat a vékony vasrúd mögött, teljes bizonytalanságban afölött, vajjon a föld, vagy a csillagos ég felé közeledem-e – ehhez az állapothoz valaki, egy vad külsejü férfi állandóan bömböl valamit felém – “homoríts!” “homoríts!” ezt bömböli s az én vérbeborult értelmem távolról sejti csak, mit ért ez alatt a szó alatt – valamit ki kell feszíteni, igen, valamit behajtani és valamit kiegyenesíteni, – de hogy mi legyen az, láb, derék, csipő s ha azt már tudom: vajjon melyik irányban keresendő az illető testrész: – minderre, ugy-e, nem kívánhatjátok, hogy válaszoljak, ilyen állapotban. Rugok egyet, előre vagy hátra, mindegy – kinyitom a szájamat, a szemem becsukom – undorral és kétségbeesve eleresztem kezemmel a szert és hátam nagyot nyekken a vastag szőnyegen. Hála istennek – nevethettek már. Az ördög vigye az egész tornaünnepélyt, a benevezést, az első díjat – majom lesz, aki megnyeri.