Kitabı oku: «Hallatlan kiváncsiság», sayfa 6

NEM A LEGÁRVÁBB

A neve csupán két betü: M. L.

Senki sem tud róla többet. Még a házmester is, aki takarit rá, és hordja az ebédjét, csak Emel úrnak hivja.

A szerkesztőségbe ugyanez a házmester viszi a regényfordításait s itt szintén M. L. névre adják ki a honoráriumot. Budapesten többre nem is kiváncsi az emberiség.

Különben szőke, sápadt ember. Verset nem ir s a nők iránt nem érdeklődik.

Beállit egyszer hozzá egy fehér szakálu öreg ember és elmondja, hogy ő Amerikából érkezik.

– Remélem, nem nagybátyám, – szólt Emel úr, – végigpillantva a kopott öltözeten.

– Nem, – felelt az öreg, – én koldus vagyok.

– Rossz helyre botlott. Kollégák vagyunk. Csakhogy éppen az én nevem iró.

– Ön jó embernek látszik uram és lássa én ma koldulok először. Most is csak azért, mert félév óta nem is láttam meleg ételt.

A melegétel meghatotta Emel urat, lehet, hogy személyes tapasztalatai voltak az afféle hiányokban.

– Honnan jön? – kérdezte részvéttel.

– Mexikóból.

– Olyan messziről?

– Sohasem hazudom.

– No ezt szeretem. Már régóta várok olyan embert, aki Mexikóból jön és nem hazudik. Engem ugyanis arra tanitottak az iskolában, hogy ott az emberek talppal fölfelé és fejjel lefelé járnak. Azóta sokszor zavarban vagyok, mikor a szegény hőseim Mexikóban szerepelnek.

– Ne higyje uram, én sohasem álltam tótágast.

– No akkor jól van. Üljön le, mig az ebédem megérkezik, mondja csak, ismert-e ott magyarokat?

– Hogyne ismertem volna. Az Amerikába érkező magyarok hozzám fordultak legelőször.

– Hogyhogy?

– Jegyszedő voltam a kikötőben.

– Ismert ön egy Fekete-Balogh nevü családot?

Az öregen mintha valami melegség futott volna keresztül.

– Ismertem.

– Hogy vannak azok?

– Meggazdagodtak.

– És a leányuk?

– Irma?

– Azt hiszem, nincs több.

– Csakugyan nincs. Hát, az folyton búsul, – jegyezte meg az öreg, figyelmesen vizsgálva a fiatal ember arcát.

– Busulhat. Férjhez ment?

– Nem. Valakit Európában felejtett, azt mondják, – (az öreg erősen hangsulyozta a szavakat.)

– Lehet, – szólt keserün a fiatal ember.

Hirtelen fölindulással jegyezte meg:

– Szerencséje, hogy pontosan indult a hajó, különben gyilkosság történt volna.

Az öreg összerezzent.

– Legyen nyugodt, – szólt aztán búsan, – úgy hallottam egyszer, hogy meghalt.

A fiatalember vállat vonva felelt:

– Nyugodjék békében.

De azért, amint ránézett az asztala fölött függő arcképre, harmatba borultak a szemei.

– Szerettem, – szólt magyarázón az öreghez, – és a boldogságnak legmámorabb napjaiban ragadták el tőlem. Valami csekélység miatt összekülönböztünk akkor, tudja mással táncolta a francia négyest. Ugyanekkor irt Amerikából valami gézengúz nagybátyja. Átcsalta őket az Oceánon. Azt hitték, hogy ott valami milliomos ember aranytálon fogja neki kinálni a házasságot. Hát jól van. Ugy elfeledtem, mint a születésem óráját.

Az öreg sápadtan hallgatott.

A házmester megérkezett az ebéddel. Hozzáültek. Az öreg elősorolta az összes tapasztalatait a föld lapos mivoltára nézve, s egyuttal elmondta, hogy ő mint Miksa császár katonája került Mexikóba. Végül ismét a Fekete-Balogh családra akart áttérni, de Emel úr nem érdeklődött többé irántuk.

A hosszu út kimeritette az öreget. Ebédután elaludt ülve a kanapén.

Este ismét együtt vacsoráltak, s vacsora után a jó hangulat örömére átnéztek a három nyolcasba is, ahol az öreg a vendégeknek nem csekély csodálkozására dörgő hangon olyan dikciót mondott Emelre, hogy ez csaknem Mexikóba sülyedt szégyenletében.

Az öreg benyalt.

Haza kellett vinni.

Ismét ott aludt a kanapén.

Reggel, mikor Emel fölébredt, az összes pipái ragyogtak a tisztaságtól, az iróasztalán rend volt. Az iróasztal fölött lévő fiatal női arckép mosolygását nem takarta többé szürke por s az öreg künn az udvaron a házmesterre pörölt: azt mondta, hogy az Emel úr dohányának illata füstöl a pipájából.

Délben ismét együtt ettek.

Délután az öreg fölfedezte, hogy a házmester a szerkesztőségi honoráriumokból magát is honorálja. Effölött közös háborgást vittek véghez. Konstatálták, hogy ezután az ezüstkanalakat sem lehet rábizni a házmesterre. Másnap az öreg Emel ur nem csekély csodálkozására kijelentette, hogy árnyékául szegődik és annélkül, hogy feleletet várt volna, elment az ebédért.

E naptól fogva ő hordta a kéziratokat is szerkesztőségekbe.

Kedves, jó öreg ember volt különben. Azt hitte magáról, hogy arcban Bem apóhoz hasonlit, azonban inkább Tisza Kálmánhoz hasonlitott, depersze senki sem merte neki mondani. Mig Emel úr irt, az öreg a folyosón ülve pipázgatott, s ha valaki csak köhintett is arrafelé, az öreg úr csöndesen olyan fenyegetődzést cselekedett az öklével, mintha dinamit bombát készülne hajitani. Verklisek, handlék mind elszoktak a háztól. A pókok is jobb tanyát kerestek. S a házmester már csak másodpipából élvezhette a szagos dohányt.

Hanem egy napon maga az öreg tette tönkre az irodalmi csöndességet.

A szerkesztőségből egy orditó gyerekkel tért haza.

– Remélem, ezt nem honorárium gyanánt adták? – kérdezte Emel úr megriadva.

Az öreg zavartan pislogott a gyerekre.

– Hallgass! – rivalt rá. – Itt nem szabad orditani a kalendáriumbeli szenteknek sem.

A gyerek elhallgatott. Arca csinos vonásokba rendeződött, nagy kék szemével rábámult az öregre.

– Hát látott ilyet, – kezdte magyarázni, – csupa szivességből jutottam ehhez a kolonchoz. Amint megyek a Dunaparton (halat akartam venni estére), hát egy asszony megkér, hogy tartsam addig a gyerekét mig a strumpántlián igazit. Majd rávicceltem, hogy forditsunk a dolgon, de gyászba volt öltözve, hát inkább azt mondtam, hogy veszek piros almát. A gyerek nevetett. Én is nevettem. Azt hittem, hogy az anya nevet. Pedig dehogy is nevetett: beleugrott a Dunába.

– Rettenetes!

– Igy volt. Nem szoktam hazudni. Csak legalább valami rokona jajgatott volna a parton. De csak a kofák sikoltoztak. Odavittem a gyereket ahhoz, amelyik legjobban adta a hangot. Azt felelte, hogy inkább ő is ad egyet a hat unokájából. Kináltam az utcán fűnek-fának, de ugylátom, a gyerek a leghitványabb portéka, mert még a rongyszedők is vállat vonva mondták: Was hab’ ich davon? Utoljára leállitottam a gyereket a kirakat elé, és elszöktem tőle. Fél óráig is vártam, hogy majd csak kézen fogja valaki. Dehogy fogták! Lökdösték jobbra-balra, sőt egy úr, aki a hasától nem látott maga elé, el is taszitotta.

– Hát mit tegyünk ezzel a gyerekkel?

– Az anyja után nem dobhatjuk.

– Az természetes. De ugye maga nem tud szoptatni?

– Kell is szoptatni. Hiszen úgy jár, mint egy gróf.

Emel gondolatokba merülve szólt:

– Hirdetés utján fogjuk felajánlani a jószivüeknek.

Mingyárt meg is irta a közlenivalót:

JÓSZIVÜEK FIGYELMÉBE ajánlunk egy kis árva fiut. Egy éves; a szeme kék a haja kenderszinű, az arca fehér, a teste ép. Átvehető Zug-utca 7. szám alatt.

A kis árván éppen nem látszott a sötét sors. Cicomás bársony ruhába volt öltözve, s mingyárt játékot kezdett az öreggel. A bajszát akarta elkapni, s az öreg ilyenkor harapással ijesztgette. A gyerek nagyokat kacagott ezen. Majd Emel úrhoz tipegett és ennek az arcába nézve, így szólt:

– Szép bácsi.

– Micsoda hizelgő megjegyzés! – szólt mosolyogva a fiatal ember.

A gyerek komolyan ismételte, hogy a bácsi szép.

– Hát az a másik milyen bácsi?

– Nagybácsi.

– Ezer kaktusz és indián, – kiáltotta az öreg föllelkesülve, – ne adjuk ki messzire ezt a gyereket!

A gyerek már akkor fölmászott Emel úr ölébe. Gyönge kis ujjaival megsimogatta a szakálát, megfogdosta a fülét s végül komoly kedvességgel csókra csucsoritotta a száját és az Emel úr arcához érintette.

A vén harcos elragadtatással tombolt:

– Engem is, engem is, én hoztalak Amerikából… akarom mondani a Dunapartról.

A gyerek le is mászott Emel úr térdéről, azonban az öreg helyett a botokhoz ment. Maga alá vett egyet paripának és a kezével trombitálva vágtatott az öreghez.

Mulatság volt nézni.

Hát még mikor a vacsorát meghozta az öreg. Úgy evett lurkó, mint egy kis majom. Inni is tudott már. Két kézzel fogta a poharat s mikor letette a kanalát, kezet csókolt mind a kettőjüknek:

– Köszönöm a vacsorát.

Közrevették a kanapén a gyereket, úgy mulattak vele. Fölfedezte a kis betyár a rugókat és azokon táncolt.

Egyszercsak abbahagyta a játékot, rápillant a falon függő arcképre és örömmosolylyal nyitja föl a száját.

De nem jöhetett hang abból. Az öreg villámgyorsan kapta magához és akkorát csókolt rajta, hogy a szeme is káprázott tőle.

Emel úr akkor tömte a pipáját.

– Hohó, – kiáltott a gyertyához tartva fidibuszszá hajtott hirdetést; nekem is hagyjon abból a gyerekből.

És amig rózsákat csókolt a kis kölyök arcára, azt sem vette észre, hogy a külső sötétségben egy fiatal nő, mint árnyék áll reszketve az ablak előtt.

FŰTŐÉK

Az ember fűtő volt egy gépgyárban. Az asszony mosni járt. Reggeltől estig dolgozott mind a kettő, s mégse volt semmijök.

Egy este így szólt:

– Holnap már nem dolgozhatok. Nagyon elnehezedtem: nem birom.

A tűzhely lángjánál gyertyát gyujtott és az asztalra tette. A lábost is az asztalra tette egy avult ujságpapirosra. A lábosban kása volt; a kásán piritott szalonna. Egy borszéki literes üvegben bor állt a lábos mellett.

– Ha szegények vagyunk is, jól élünk, – mondta az asszony.

De aznap mégse volt olyan vidám, mint máskor.

Az ura komoran hallgatta. Az ura mindig komor volt. Vele jár ez a foglalkozással, megfáradottsággal.

Az asszonyka esténkint meg-megvidámitotta az urát. Csevegett mint a veréb.

– Hát ne dolgozz – felelte röviden az ember.

Szótlanul ette meg a vacsorát, aztán pipát dugott bozontos fekete bajusza alá és mogorván nézett a gyertyára, – éppen úgy, mint ahogy a kazán tüzébe szokott nézni.

– A bába itt lakik a házban, – szólalt meg ujból az asszony. – Ha az éjjel szólitalak…

– Hát már annyira vagy?

– Annyira, – felelte az asszony a fejét lehajtva.

Nem igen beszéltek erről. Mindössze egyszer, mikor az asszony észrevette az állapotát.

– Hallod-e János, – mondta akkor vidáman, – mit szólnál arra, ha az Isten egy Jancsit adna nekünk?

– Isten őrizz? – felelte az ember.

Az asszony akkor elszomorodott és könnyezett. Eszébe jutott, hogy az ura milyen sajnálkozva beszélt egy másik fűtőről, akinek a kis fia ott áll minden este a gyár kapujában; ott áll mezitláb, rongyos szalmakalapban, szurtosan, szakadozott ruhában. Aztán kijön az apa, s megcsókolja a fiát; vezeti nagy-büszkén.

– Mért szereti, mért büszke rá? – fejezte be az elbeszélését János. – Ha az a gyerek megnő, nem adhat neki egyebet, csak a maga zsiros kékvászon zubbonyát, szenes lapátját. Nyomoruság az öröksége.

Az asszonynak mindig eszében volt az a kis fiu. Egyszer küldött is neki pogácsát. Éshát többet nem beszéltek a maguk várakozásáról mind e mai napig.

Sokáig hallgattak most és szomorú volt mind a kettőnek az arca. A kis tömpe-orru asszonynak az orra körül borongott a szomorúság, az embernek a szeme körül.

– Minek ez nekünk, – szólalt meg aztán az ember. – Négy éve lakunk együtt Borcsa és azt gondoltam, hogy a nyomoruságunk velünk száll a földbe.

– Óh, – szólt az asszony könnyezve, – ki tehet ellene.

– Gondold meg, hogy nem lesz neve. Gondold meg, hogy nem lesz soha jó ruhája. Nem játszik ez virágos réten, zöld erdőben, felnő az utcán, meg ebben a sötét oduban. Aztán ha átesett az egyik nyomoruságon, belekerül a másikba. Ha férfi lesz, járhat a gyár kormos falai közé. Ha nő lesz, fölkelhet veled hajnalban, s megyen a mosókonyha förtelmes gőzébe. Érdemes ezért világra jönni?

– Bárcsak halva születne! – felelte keserün az asszony.

Kis idő mulva lefeküdtek és sötétben folytatták a szomorú beszélgetést.

Aztán elcsendesültek.

Az asszony halkan nyögdécselt, sóhajtozott.

Egyszer aztán megrázta az urát:

– Jánoskám! Alszol. Eredj bábáért!

János megrázkodott és sietve felöltözködött.

Aztán nem is feküdt le többé. Ujra pipára gyujtott és ott járt föl és alá a lámpás körül a folyosón.

Éjféltájon halk sírás hallatszott ki a szobából. Az ember megállt és reszketett. Aztán besietett a szobába.

A gyertya ott égett az ágy mellett. A bába egy csupasz kis porontyot tartott az ember elé:

– Fiu!

Az asszony ragyogó szemmel bámulta:

– De milyen szép!

– Csakugyan fiu, – mondotta az ember is.

– Nézd a szemét: olyan mint a tied…

– Olyan a! – felelte az ember.

És mind a ketten nagy érdeklődéssel és mosolyogva nézték a gyermeket.

A TÜKÖRKÉP

Azt hiszem, minden becsületes ember hozzá van ahhoz szokva, hogy a saját képét lássa a tükörben.

Az ember lassankint meg is szokhatja ezt éppugy, mint a járást, annélkül, hogy a lábaira gondolna, vagy mint a beszélést, annélkül, hogy a nyelvére gondolna.

Hát én is megszoktam, hogy egy fiatal, vidám, feketeszemü, hegyes bajúszu arcot lássak a tükörben. Olyan bizonyosra vettem, hogy száz forintot tettem volna ezer ellen minden gondolkozás nélkül.

Életemben kétszer hallottam, hogy szép ember vagyok. Egyszer a feleségem mondta, de nem szószerint való értelemben. Másodszor egy jó barátom, aki nyilatkozata után öt forintot kért tőlem kölcsön. Azt azonban már többször hallottam, hogy szebb is lehetnék. De legtöbbször semmit sem hallottam, mikor erről beszéltek.

Sajátságos, hogy nekem az arcom mindig tetszett. Valahányszor tükörbe néztem, mindig rokonszenves, barátságos pillantással találkoztam, ilyenkor úgy tetszett nekem, hogy a tükörben tisztelt ifju férfiu arca határozottan megnyerő, szeretetreméltó és impozáns.

Ő volt a legkedvesebb barátom.

Sokszor volt okom arra, hogy üdvözöljem és szerencsét kivánjak neki. Ő ilyenkor őszinte melegséggel bólogatott és mosolygás röppent át az ajkán. Máskor meg arra is volt okom, hogy komolyan megcimezzem egy szürke állat tulajdonnevével, sőt nem ritkán a családi nevével is.

Ilyenkor kissé elváltozott az arca. A szemei szétnyiltak s a cimeket ugyanazon pillanatban visszamondta. Mást megöklöztem volna talán azért, de rá nem tudtam haragudni, sőt alig egy másodperc mulva barátságosan mosolygott rám a tükörből, s én is akaratlanul mosolyogtam.

Láttam nehányszor szomorúnak is. Ilyenkor az arca meg volt sápadva. A szemén sötét árnyék lebegett. Alig lehetett nézni őt könnyezés nélkül. Mondtam is neki néha:

– Szegény fiu!

Ő búsan integetett a fejével, mély részvéttel tekintett rám és minden mosolygás nélkül fordult el a könyveim felé.

Ismertem őt gyermekkorom óta. Emlékszem a kis bolondos arcára, mikor alig hét éves volt. Egyszer a kis öcsémnek meghuztam a haját. A kis öcsém sirt. Nekem azt mondták, rossz testvér vagyok. Akkor aztán én is sirtam. Beosontam a belső szobába, és ott pityeregtem a kis asztal előtt. Egyszer, amint felpillantok, látom, hogy egy hozzám hasonló gyerek szintén pityereg a tükörben. A könnyei az arcán csillogva peregtek végig. A szemei busak voltak. Attól a pillanattól kezdve meleg barátságot éreztem iránta.

Azután láttam őt fokozatosan felnőni, kifejlődni. Az arca rendesen derült volt, figurás, bolondos. Időnként büszkén ünnepelt az uj nyakkendők fölött.

De legjobban akkor érdekelt, mikor a bajusza első pihéi megjelentek az orra alatt. Akkor órákig tudtam ülni előtte s mulattam azon, hogy milyen arcvonogatásokkal igyekszik két-három szál bajuszt hegyesre kihuzni. Ez iránt különben akkortájt egy Mariska nevü fiatal hajadon is fokozatos érdeklődést mutatott.

Egyszer aztán légymadár helyett agyoncsaptam a tükrömet.

Sok idő mult el azóta. Tükör helyett apró kis lurkók jelentek meg egyenkint a házban, s valamennyien a tükörképnek kicsinyitett vonásaival. A legidősebb fiu pláne valahányszor meghuzza a testvére haját és én komoly szavakkal ecsetelem a sötét utat, mely a hajhuzástól az akasztófáig vezet, mindannyiszor sirva fakad, s én ugyanazt a régi kedves gyerekarcot látom magam előtt, amely velem sirt egykor az anyám tükrében.

A minap hogyan, hogyan nem, mégis vettem egy tükröt. Az ember hiu lesz vénségére, mint Salamon király. Ámbátor én nem hiuságból vettem. Az egyletünk parancsolt rám, hogy adjam be a közös albumba a fotografiámat. Nekem pedig nincs fotografiám. A fényképészhez kell mennem. Hát mielőtt erre a könnyelmü lépésre elhatároztam volna magamat, vettem egy tükröt.

Kiváncsi voltam a régi jó cimborámra, arra a fiatal, vidám, feketeszemü, hegyes bajuszu uri emberre.

Hát amint nagymohón belekukkantok, nem csekély meglepetésemre egy merőben idegen arcot látok magam előtt. Megsoványodott, nagy bajuszu, komoly tekintetü férfi volt ez. A szemöldökei között két mély ránc, s az arcán kétoldalt a mosolygás barázdáiban ott lappang a buskomorság.

Ez nem én vagyok. A tükör nem jó. Én édes Istenem, hogyan változik minden a világon! Mennyivel jobbak voltak még a tükrök is az én fiatal koromban.

A PAPA ESETT KI

Öt kis fecskefiók ül glédában a cseréptető alján, az essőcsatorna szélén. Nagyfejüek és bambák. Csivognak. Az apjok épp most hozott egy nyelet ételt valamelyiknek. Megint elkanyarodik tőlük. A fiókák hallgatva várnak és ostobán néznek a világba. Aztán egyszerre megint csivognak. Az anyjok érkezett…

Micsoda nagy napja ez ennek a fecskecsaládnak! A papának! A mamának! A fiókák bizonyára ma reggel hagyták el a fészküket. Sajnálom, hogy nem láttam azt a mozdulatot, amelyikben az első röppenetük történt. Mondják, hogy a fecske-papa és fecske-mama alattuk szálldos olyankor, s az erőtlenül röpködő fiókát alulról támogatja.

Micsoda gond és öröm!

Mert bizony a madárfészek gondjai is nagyok. Nem egyszer láttam idő előtt kiesett madárkát, hogyan bukdosott a fűben. Futott volna a kis csupasz, verdődött a szárnyacskájával, de minduntalan elbukott. Egy ilyen madárkát föl is neveltem egyszer. De hány az, amelyik elpusztul. Hideg harmatban vagy pocsolyában. Vagy éhen. Vagy macska körme alatt?!

A fecskék kiröpülése jut eszembe most szeptember elsején, hogy az utcára nézek. A házam előtt ünnepi ruhába öltözött szülők sietnek befelé a városba, s kézen vezetnek egy-egy kimosdatott kis komolyképü fiókát.

Az első kiröpülés a fészekből.

Szinte látom magamat, mikor én is ilyen kicsiny voltam, és én is ilyen komoly-ostobán álltam a beirások asztalánál anyám mellett. És megint látom magamat huszonöt évvel később, én magam vezetek egy kis lurkót, – gonddal és örömmel. Mint az öreg fecske.

– No csakhogy ezt is megértem! – gondoltam egy hálaimádság érzéseivel.

A fészekből korán kieső madárka képe mindig aggasztott.

*

Még juliusban történt, juliusnak az utolsó napján, hogy lent jártam a városban. Az útcán az orvosommal találkoztam. Mindig megállitom, mert kórházi főorvos ő az irgalmas barátok kórházában, és engem érdekel a szenvedéseknek az a nagy palotája.

– Van-e valami érdekes beteged?

– Van, megint: egy vigéc.

– Vigéc? a ti kórházatokban?

– Kerül oda mindenféle. Nem kérdezzük: ki volt a tatája?

Mégis elképzelhetetlen volt, hogy egy Izrael-fia feküdjön oly ágyban, amelyik fölött kereszt függ. A főfalon is egy nagy kereszt, az alorvosokon is kereszt. Van a városban külön zsidókórház is.

– No és hogy került hozzátok ez a vigéc? Mi történt vele?

– Belyukasztotta a fejét, a bolond.

– És a golyó félrecsúszott…

– Nem a: belement.

– Az agyába?

– Oda.

– És mégis él?

– Él.

– Ez csakugyan érdekes. Dehát mit csináltok vele? Ki birjátok venni a golyót a fejéből?

– Dehogy birjuk. Meg se próbáljuk. Nem is szabad. Hogyan kotorásznánk valakinek az agyavelejében?

– Dehát valamit mégiscsak csináltok vele?

– Semmit. Ameddig él, él.

– És mért lőtte magát főbe?

– Nem tudjuk. Levelet nem irt. A kérdésekre nem felel. Csak annyit mond:

– A nevem Blau.

A rendőrség is próbálta kihallgatni. Csak annyit vallott:

– A nevem Blau.

– Dehát mondták, – maga nem Blau. A kofferján Balogh név áll.

– A nevem Blau, – feleli, – a kofferemet elcserélték.

– Hagyják békén, – mondtam a rendőrségnek, – láthatják, hogy delirizál. S végre is mindegy: akár Blau, akár Balogh, innen már nem megy ki gyalog.

A rendőrség mégis kiszedett belőle egy pesti útca nevet.

Irtak a pesti rendőrségnek, hogy egy Blau vagy Balogh nevü zsidó fejbelőtte magát. Vélhetőleg sikkasztott.

A pesti rendőrség válaszolt, hogy a nevezett útcában se Blau, se Balogh nem lakik. Sikkasztással nem vádoltak efféle nevüt.

Persze megint vallatóra fogták. Dehát mondtam, hogy ne gyötörjék. Fekszik a nyomorult és sóhajtozik:

– Csak a Mórickámat láthatnám!

Biztattam, hogy eljöhet a Móricka, csak telegrafáljon neki. De nem mondja meg a cimét.

*

Egynehány nap mulva megint találkozok a főorvossal:

– No a szegény vigéc? Meghalt?

Az orvos legyintett, mosolygott:

– Dehogy halt.

– Hát mit csinál?

– Sétál.

– Lehetetlen.

– Magunk is csodáljuk. Dehát fölkelt. Tántorog, persze, mint a részeg: mindegyre jobbra lódul, mert a golyó balfelől van benne. Sohse láttam, hogy valaki balfelől lövi magát fejbe. Hát szóval: sétálgat és könyörög, hogy eresszük haza.

– Dehát hogy lehet az, doktorkám? Az agyában a golyó…

– Épp ez az érdekes benne.

– No és tudjátok már kicsoda?

– Nem. A hotel bejelentő lapjára Goldnert irt. Lehet, hogy az se az igazi neve. Én különben nem vallattam: rám csak a betegség tartozik. A neve csak annyiban érdekel a betegnek, hogy az ágya fölé irjuk, – nehogy az orvosságokat összecseréljék.

– No, és csak úgy unalomból sétál?

– Dehogy is. Nyugtalan. A betegek mondták neki, hogy háboru van. Az izgatta fel.

– Tán tartalékos?

– Aligha: jól túl van a negyvenen. Olyan a pólyás fejével, szürkés fekete szakálával, mint valami török. Sétál és morog:

– Moratórium… a fene gondolta!

Én persze minden reggel, ahogy bementem, azt vártam, hogy egyszercsak halálát jelentik. De nem, ott fekszik és pislog.

– Hogy van Blau?

– Köszönöm, – feleli zavaros szemmel, – énértem nem volna kár.

– Miért Blau barátom?

– Én vagyok kérem Európa legnagyobb szamara.

Megintcsak fölkelt és tántorgott. Csak két szót morog.

– Móricka… Moratórium…

*

Megint néhány hét mulva találkozok az orvossal:

– No, meghalt?

– Dehogy halt.

– Hát mit csinál?

– Már nincs a kórházban.

– Kiment?

– Kieresztettük. Mit csináljunk vele? Meg nem gyógyul, a háboruból most meg már jönnek a sebesültek, kell a hely, hát kieresztettük. Tegnap ugyanis, ahogy belépek, látom, hogy megint sétál. Minden lépésénél balra tántorodik, de azért sétál.

– Látja doktor úr, – mondja zavaros szemmel, – már tudok járni. Haza megyek.

– Csak feküdjön le! – szóltam rá. – Maga beteg. Ne gondoljon maga haza.

– De engem várnak otthon… Mórickát be kell iratnom. Hét éves, és elsején be kell iratnom. Látná doktor úr, micsoda gyerek! Ha látná doktor úr, hogyan rajzol. Zseni!..

– No csak feküdjön le.

Lefeküdt.

Csak a szomszéd ágyban levő muzsikus cigánynak panaszkodott:

– Mért nem eresztenek engem haza? A fejem már meggyógyult. Haza mehetek én bekötött fejjel is. Móricka vár…

Ma a jelenet megismétlődött. A vigéc hatszor is végig sétált a kórházon, és egyre jobbra-balra tántorodott. Követelte, hogy ereszszük haza: Mórickát be kell iratnia.

– Hát mit csináljunk vele! A golyót nem lehet a fejéből kivenni: kieresztettük. Azt mondta átmegy a zsidókórházba. El is ment a kapuig. Egy fiaker éppen arra haladt. Intett neki és beletántorgott.

– Az állomásra.

S az orvos vállat vont:

– Mindegy: akár nálunk hal meg, akár a zsidókórházban, akár az úton.

– Hátha életben marad?

Az orvos legyintett:

– A vonaton a rázás…

*

S másnap olvastam az ujságban, hogy egy ismeretlen zsidó utas holtan érkezett Budapestre. A feje be volt kötve, mint a sebesülteknek. Se táskája, se névjegye, csak egy kis skatulya az ölében, s a skatulyában ólomkatonák.