Kitabı oku: «Grimm testvérek összegyüjtött meséi», sayfa 14
A hét sváb
Hét sváb atyafi egyszer összekerekedett s mit gondoltak, mit nem, elhatározták, hogy nekivágnak a világnak s nagyot cselekednek. Az ám, nagyot. Halljátok a nevét is a hét vitéz svábnak amint következik: első volt a Sulc, második a Jakli, harmadik a Marli, negyedik a Jergli, ötödik a Mikli, hatodik a Hanzi, hetedik a Bejtli. De olyan nagy vitézek voltak őkelmék, hogy fegyvert nem is vittek magukkal, csak egy éktelen hosszú nyársat, azt mind a heten megfogták: elől ment Sulc, a legvitézebb, a legerősebb, aztán utána a többiek sorban, leghátúl maradt Bejtli. Így indúlt világgá a hét sváb. Hej, ember, állat, reszkess, jaj annak, aki a hét vitéz svábnak utjába akad!
Ment, mendegélt a hét sváb, éppen szénakaszálás ideje volt s egy réten setétedtek el. Messze volt még a falú s azon gondolkoztak, vajjon menjenek-e odáig, vagy a réten háljanak, mikor egy cserebogár elröpül a fejök felett nagy zúgással, zümmögéssel. Hej, megijed a vitéz Sulc, szinte elejtette kezéből a nyársat, reszketett, mint a nyárfa levél.
– Hallgassatok csak, mondta a társainak, dobolást hallok. Uram, Jézus, ne hagyj el!
A Jakli, ki mögötte tartotta a nyársat, mondta:
– Az ám, lehet. Én meg puskapor-szagot érzek.
Nosza, egyéb sem kellett, Sulc úr szaladni kezdett, mintha szemét vették volna ki, uccu, átugrott egy kerítésen, s ott a kerítés aljában ráugrott egy ott felejtett gereblyére, annak is éppen a fogaira. Felbillent erre a gereblye s a nyele úgy pofon vágta a vitéz Sulcot, hogy elordította magát.
– Jaj, jaj, kegyelem, kegyelem! Megadom magamat, meg!
Azalatt a többiek is átugrottak a kerítésen s egy szívvel-lélekkel kiáltották:
– Én is megadom magamat, én is, én is!
Az ám, de kinek? Mikor egy kicsit magukhoz tértek, látták, hogy nem látnak semmit, katonának híre, nyoma sincs, gereblye volt az, a mitől megijedtek. Erősen megszégyelték magukat s mindjárt megfogadták szent eskűvéssel, hogy erről a dologról sohasem szólnak senkinek. No bezzeg, ezért ugyan kár volt megesküdni.
Másnap reggel felkászolódtak, mentek tovább, mendegéltek, de bizony mondom, visszatérnek a falújokba, ha csak sejtik is, mi szörnyű, nagy veszedelem vár reájuk. Hát csak halljátok s borsódzék a hátatok: amint mennek át egy dülőn, ott üldögél egymagában egy nyúl. Isten, Jézus Krisztus úgy segé’n, egy nyúl! Hosszú fülét hegyezgette, a szemével meg oly mordúl nézett feléjük – huh! mindjárt felfalja őket szőröstől, bőröstől ez a szörnyeteg.
Hej, lett ijedtség. Reszkettek, mint a kocsonya, állottak egy helyben, sem előre, sem hátra nem mertek mozdúlni. – Istenem, Istenem, mit csináljanak, merre facsarodjanak? No de végre mégis lelket kaptak, elkezdtek tanakodni. Egy életük, egy haláluk, megvívják a szörnyű harcot. Hirtelen ráütnek az ellenségre, hátha, hátha… Megfogták mind a heten a nyársat, elől a Sulc, hátúl a Bejtli, ki, merthogy hátúl állott, vérszemet kapott s így tüzelte a többit:
Csak előre, előre,
Tán csak nem féltek tőle?
Szólt a Hanzi:
Könnyű hátúl szózatolni,
Tessék előre rukkolni!
Bíztatta a Jergli is:
Úgy komám, úgy, állj elé,
Én meg a hátad megé!
Mondta Bejtli:
Mindig Sulc volt első köztünk,
Egyszer úgy, mint másszor győztünk.
Ez nagyon tetszett Sulcnak, roppant neki bátorodott s menydörögte:
Utánam hát, vitéz svábok,
Nem nézek én most, csak vágok!
Azzal hajrá, neki vágtak, mentek előre, mind előbbre, de amint közelebb értek a nyúlhoz, Sulc vitéznek inába szállott a bátorsága, elkezdett ordítani:
– Ó, jaj nekem, mi lesz velem, jaj, jaj, jaj!
Hiszen egyéb sem kellett a nyúlnak, uccú, fölugrott s úgy elillant, mintha föld nyelte volna el. De bezzeg lett öröm, mikor látták, hogy szalad a nyúl. Hej, ha tudták volna előre, hogy nyúl az és nem a hétfejű sárkány! Hiszen csak találkozzanak még egyszer vele!
Most már csakugyan nekibátorodtak s nagy büszkén tovább indúltak. Mentek, mendegéltek s útközben egy nagy folyóhoz értek. Néztek erre, néztek arra, vajjon van-e híd, de bizony nem láttak hídat se közel, se távol. Hajón jártak át ezen a nagy folyón, de hát ők arról nem tudtak. A tulsó parton kaszált egy ember, átkiabáltak ahhoz, hogy átal lehet-e menni a vizen?
– Átal, kiáltotta vissza az ember, ha hajóra ültök.
A hét sváb ezt úgy értette, hogy átal, ha ráültök a folyóra.
No, de egyszerre mégsem mertek nekivágni, hadd próbálja először Sulc, a legvitézebb. Uccú, belemegy a vízbe Sulc, ott éppen volt valami zsombék, arra ráűlt, az megmozdúlt, vitte, de egyszerre csak elmerűlt, volt Sulc, nincs Sulc. Az ám, de éppen akkor kerekedett nagy forgószél, felkapta Sulcnak a kalapját s átrepítette a folyó túlsó partjára, ott a kalap mellé letelepedett egy béka s az elkezdett brekegni: vák, vák, vák. A svábok úgy hallották, hogy: át, át, át! s mondták: ehe, a mi vezérünk kiabálja, hogy: át! – hát nosza, gyerünk át. Neki vágtak a folyónak nagy bátran, de csakhamar elmerűltek s mind a hányan voltak, a vízbe fulladtak.
Így lett vége a hét vitéz svábnak, így bizony. Aki nem hiszi, járjon utána.
A négy testvér
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhétországontúl, az óperenciás tengeren innét: volt egy szegény ember s annak négy fia. Mikor a fiúk nagyra növekedtek, mondja nekik az apjuk:
– Édes fiaim, én nem tudlak benneteket eltartani, menjetek a világba, s tanuljatok valami mesterséget.
A legények felcihelődtek, elmentek, de csak addig mentek együtt, míg egy keresztúthoz nem értek. Itt az út négyfelé vált s az idősebb legény azt mondta:
– Váljunk el, menjünk négyen négy felé s négy esztendő mulva ugyanezen a helyen találkozzunk.
Elbúcsuztak egymástól, mentek négyen négyfelé. A legidősebb csakhamar találkozott egy emberrel, aki megszólította s megkérdezte, hová, merre tart.
– Valami mesterséget szeretnék tanulni, felelte a legény.
Mondta az ember:
– Hát akkor csak jere hozzám, nálam kitanulhatod a tolvajságot.
Mondta a legény:
– Mit gondol, kend? Nem becsületes mesterség az. Elébb-utóbb akasztófára kerűlnek a tolvajok.
– Attól ugyan ne félj, biztatta az ember, csak arra tanítlak meg, hogy s mint kaparíts meg valamit, amit más nem tud megkaparítani, mégpedig úgy, hogy senki azt észre ne vegye.
Addig s addig beszélt az ember, hogy a legény ráállott, kitanúlta a mesterséget, de úgy kitanúlta, hogy az csupa csuda.
A második legény egy csillagvizsgálóhoz kerűlt s az olyan messzelátót adott neki, hogy azzal mindent lehetett látni, ami csak a földön, égen s a tengerben vagyon. A harmadik legény egy vadászhoz állott be s mikor kitanulta a mesterséget, a vadász olyan puskát adott neki, hogy amit azzal egyszer célba vett, bizonyosan eltalálta. A legkisebb legény egy szabóval találkozott össze, de semmiképpen sem akart beállani hozzá. Azt mondta a legény:
– Mit, hogy én egész nap az asztal mellett görnyedezzek s folyton döfjem, húzzam jobbra, balra a tűt – olyan nincs!
– Ugyan, mondta a szabó, nem olyan szabóságra tanítlak én ki téged. Jere csak hozzám.
Na, a legény el is ment s mikor a négy esztendő kitelt, a szabó adott neki egy tűt, s mondta:
– Ez a tű olyan tű, hogy ezzel mindent összevarrhatsz, akár olyan lágy legyen, mint a tojás, akár olyan kemény legyen, mint az acél s még csak nem is látszik meg a varrás.
Hogy letelt a négy esztendő, a négy testvér találkozott a keresztútnál, elmondták, ki mit tanúlt s nagy jó kedvvel hazamentek az apjukhoz, neki is elmondták szép sorjába, hogy ki mit tanult. Örűlt a szegény ember, hogyne örűlt volna! Volt az udvaron egy nagy fa, az alá ültek, ott ettek, ittak, vígan voltak. Egyszer csak mondja a szegény ember: na, most próbára teszlek, hadd lám, ki mit tud. Ihol, ennek a fának a tetején van egy madár fészek, vajjon hány tojás van abban? A második legény egyszeribe vette messzelátóját, belenézett s mondta:
– Éppen öt.
– Na, most, – szólt a legidősebbnek – hozd le azt az öt tojást úgy, hogy az anyamadár, aki rajtok ül, ne vegye észre.
A legény felmászott a fára, s úgy kivette az öt tojást a fészekből, hogy a madár meg sem mozdúlt.
– Ihol az öt tojás!
A szegény ember átvette az öt tojást, négyet letett az asztal négy sarkára, egyet az asztal közepére s mondta a vadász fiának:
– Lődd az öt tojást egy lövéssel kétfelé.
A legény fogta a puskáját, durrant a puska s az öt tojás kétfelé esett.
– Most te következel, szólt a legkisebbnek. Varrd össze mind az öt tojást, s a fiókákat is, de úgy, hogy semmi bajuk ne essék.
A legény összevarrta a tojásokat s a legidősebb megint felvitte a fára, visszatette a fészekbe, úgy, hogy az anyamadár nem vette észre. Másnap kikeltek a fiókák, s ott ahol a szabó összevarrta őket, vörös csík volt a nyakukon.
– Na, mondta a szegény ember, most már hiszem, hogy megéltek a jéghátán is.
Egy-két nap alig hogy elmúlt, híre járt az egész országban, hogy a sárkány elrabolta a király leányát s a király annak adja feleségűl a leányt, aki a sárkánytól megszabadítja. Nosza, mindjárt felkerekedtek a legények. A csillagvizsgáló elévette a messzelátóját s csak belékukkantott s nagyot kiáltott:
– Én már látom! Messze innét, a tengerben van, egy sziklán, mellette ül a sárkány.
Mentek azonnal a királyhoz, kértek tőle egy hajót, arra felültek, hét nap s hét éjjel folyton eveztek, úgy értek a sziklához. Ott ült a királykisasszony, a sárkány meg feküdt az ölében. Mondták a vadásznak a többiek, hogy lőjje meg a sárkányt.
– Nem lehet, mondotta a vadász, mert akkor a királykisasszonyt is meglőném.
– Akkor én próbálok, mondotta a tolvaj. Szép csendesen oda orozkodott, a királykisasszonyt kihúzta a sárkány alól, de úgy, hogy a sárkány meg sem mozdúlt, aludt tovább, mint a bunda. Egy szempillantás mulva már hajón volt a királykisasszony, egyszeribe indúltak. De még egy mértföldnyire sem távolodhattak, felébred a sárkány, látja, hogy nem látja a királykisasszonyt, elordítja magát, felszáll a levegő-égbe, repűlt, mint a sebes szélvész, hogy zúgott, búgott a levegő is, a tenger is belé. Na hiszen, egy cseppet sem ijedtek meg tőle a legények: a vadász célba vette, lelőtte, a sárkány szörnyet halt, de éppen a hajóra esett s a hajó össze-vissza szakadt, de úgy, hogy alig maradt épen egy szál deszka. De már ez baj volt, mégpedig nagy baj. Nosza, elé a tűt a szabó, elkezdette fércelni a deszkákat, a gerendákat össze-vissza, s egyszerre csak készen volt a hajó, nem volt annak semmi hibája.
Hazaérkeztek szerencsésen s bezzeg volt-e öröm a királyi palotában! Azt mondta a király:
– Szavamat adtam, hogy azé lesz a leányom, aki megszabadítja. Már most csak az a kérdés, melyiket illeti meg a négy közül? Hej, lett erre civódás a testvérek közt! Azt mondta a csillagvizsgáló:
– Ha én a messzelátómmal meg nem látom, hiába való lett volna minden mesterkedésetek. Engem illet meg a királykisasszony!
Mondta a tolvaj:
– Mit ért volna, hogy megláttad, ha én el nem lopom? Engem illet meg a királykisasszony.
Mondta a vadász:
– Ha én le nem lövöm a sárkányt, mind széjjelszaggatott volna a sárkány. Engem illet meg a királykisasszony.
Mondta a szabó:
– S hátha én nem varrom össze a hajót? Mind a tengerbe fulladtatok volna! Engem illet meg a királykisasszony.
Mondá ekkor a király:
– Egyformán megérdemlitek mind a négyen a leányomat, de négyen nem vehetitek feleségül. Adok nektek egy-egy fél országot, elég lesz-e?
– Elég lesz, mondták a legények.
Kapott mind a négy egy-egy fél országot s többet bezzeg nem volt szükségük a mesterségre: úgy éltek apjokkal együtt, mint hal a vízben.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
A serény meg a lusta leány
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az óperenciás tengeren innét, volt egy özvegy asszony s annak két leánya, az egyik szép s szorgalmas, a másik csúnya is, lusta is. Az asszony azonban csak a csúnya leányt szerette, mert az édes leánya volt, a másik meg mostoha: azt folyton dolgoztatta, éjjel-nappal nem volt szegénynek nyugodalma. Jókor reggel kiült a mostoha leány az útra, egy kút mellé s ott egész nap kellett fonni a kendert, a míg csak a vér kiserkedt az ujjából. Történt egyszer, hogy az orsó egészen elvéresedett s a leány belehajolt a kútba, hogy lemossa a vért róla, de amint mosta, az orsó kifordúlt a kezéből, beleesett a kútba.
Sírt a szegény leány, elkeseregte az anyjának, hogy mi történt, az meg azt mondta nagy haraggal:
– Bizony, ha beleejtetted, hozd vissza, különben ne is lássalak!
Szaladt a leány a kúthoz s beleugrott, hátha megtalálná, de ahogy beleugrott, elvesztette az eszméletét s mikor felébredt – halljatok csudát! – egy gyönyörűséges, szép réten volt!
Elindúlt a leány s amint, ment mendegélt, ért egy kemencéhez, amely tele volt kenyérrel:
– Végy ki, végy ki, szólította meg egy kenyér a leányt, mert már rég kisültünk s mind szénné égünk, ha még itt maradunk.
A leány vette a lapátot, sorba kiszedte a kenyereket. Aztán tovább ment s egy almafához ért, melynek az ágai meg voltak fonva almával, majd letörtek alatta.
– Rázz meg engem, szólt a fa, már rég megértek az almák.
A leány megrázta a fát, hullott az alma, mint a záporeső s mikor már egy sem volt a fán, szépen egy csomóba rakta s azzal tovább ment.
Ment, mendegélt s egyszer csak egy kicsi házba ért, annak az ablakán kinézett egy öreg asszony, a kinek szörnyű nagy fogai voltak. A leány megijedt, elakart szaladni, de a vén asszony oly szeliden szólt hozzá, hogy megállott.
– Mért félsz tőlem, te leányka? Ne félj, gyere be, maradj nálam s bizony nem bánod meg, ha jól viseled magadat.
A leány neki bátorodott, bement a házikóba. Azt mondta ott a vén asszony:
– No, te kis leány, különösen azt kötöm a lelkedre, hogy jól felrázd az ágyat, hadd repüljenek a pihék, akkor aztán lesz hó a világon. Mert úgy tudd meg, hogy én hócsináló asszony vagyok.
Ott maradt a leány, végezte is a dolgát rendesen, a vén asszony jó volt hozzá, úgy élt, mint a hal a vízben.
Telt, múlt az idő, egyszer csak a leány elkezdett búsúlni, sóhajtozni. Kérdi a vén asszony:
– Hát neked mi bajod van? Talán bizony rossz dolgod van nálam?
– Dehogy van rossz dolgom, lelkem öreg anyám. Sohasem volt ilyen jó dolgom. Hiszen otthon mindig ütöttek vertek, éheztettek, de hiába, mégis csak haza vágyódik a szivem!
– Jól van, mondta a vén asszony, ha haza vágyódol, én nem is tartóztatlak. Becsületesen szógáltál, megérdemled, hogy haza igazítsalak.
Azzal szépen kézenfogta a leánykát, elvezette egy nagy kapú elé, azt kinyította s amint a kapú alatt állottak, egyszerre csak aranyeső hullott rá, teli s tele lett a ruhája színarannyal.
– Ez a te béred, mondotta az öreg asszony s odaadta neki az orsót is, mely a kútba esett volt. Azzal bezárult a kapú mögötte s a leány ott volt megint fent a hazájában, nem messzire a házuktól. Amint belépett a kapún, meglátta a kakas s torkaszakadtából elkezdett kukorékolni:
Kukoriku, jertek ki,
Egy szép lány van ideki.
Színarany a ruhája,
Nem ismerek reája.
Nosza, szaladt ki az asszony, meg a leánya s bezzeg megörvendeztek, mikor meglátták a teméntelen sok aranyat!
– De már oda te is elmégy, mondotta az asszony az édes leányának, mikor a másik tövéről-hegyére elbeszélte, hol járt, merre járt, mit csinált.
Még aznap kiűlt a csúnya leány a kút mellé, de bezzeg neki nem serkedt ki a vér az ujjából a fonás miatt. Fogta magát, tövissel összeszúrkálta az ujját, csakhogy vérezzék, akkor az orsót bekente vérrel, beledobta a kútba, utána ugrott s csakugyan ő is arra a szép rétre kerűlt. Ment, mendegélt a réten, ő is megtalálta a kemencét, a kenyerek őt is kérték, hogy szedje ki, mert mindjárt szénné égnek, de ő azt mondta:
– Hát csak égjetek szénné, tőlem éghettek, de a ruhámat nem piszkolom be miattatok.
Azzal tovább ment s az almafához ért. Megint tele volt a fa almával, földig hajlottak az ágak, kérte a fa, hogy rázza meg, de a leány azt mondta:
– No, bezzeg, talán hogy betörjétek a fejemet, – s ott hagyta az almafát.
Aztán megérkezett a kis házikóhoz, de bezzeg ő nem félt a hosszú fogú vén asszonytól, mert hallott már róla. Bement hozzá nagy bátran s mindjárt beszegődött hozzá.
Első nap szorgalmas volt, tett, vett, serénykedett, mert a sok aranyra gondolt, de a második nap már nem fért a dolog a nyakára s harmadik nap reggel fel sem akart kelni. Az ágyat nem rázta föl, dunyhából, párnákból a tollat nem rázta ki.
– No, mondta a vén asszony, eleget szolgáltál, most már haza mehetsz Isten hírével.
Azzal kézenfogta, elvezette az elé a nagy kapú elé, a kapút kinyította – no, most majd hull az aranyeső, gondolta magában a leány. Az ám, lesuppant a hátára egy nagy ütött-kopott rókabőr s úgy oda ragadt, hogy le nem tudta vetni magáról.
– Itt a béred, mondta a vén asszony s becsapta utána a kapút.
Megy haza a leány nagy búsan s hát a kakas, a hogy meglátja, torkaszakadtából elkezd kukorékolni:
Kukoriku, jertek ki,
Hej, ki vagyon ide ki!
Rókabőr a ruhája,
Nem ismerek reája!
Szalad ki az asszony, szalad ki a mostoha leány is, tépik, rángatják le róla a rókabőrt, de bizony ott maradt az a lusta leány testén, hordozta halálig.
Így volt, vége volt, igaz volt. Aki nem hiszi járjon utána.
A halász és a felesége
Volt egyszer egy halász s annak felesége. Egy kicsi putriban laktak, a tenger partján, s bizony nagy szegénységben éltek, mert mikor került horogra hal, mikor nem.
Hát egyszer mi történt? Az történt, hogy egy szörnyű nagy cápa akadt a halász horgára. Húzza, húzza a halász, de a hal megszólal:
– Hagyd meg az életemet, nem vagyok én hal, hanem elátkozott királyfi. Ugyan mit érnél velem, ha kifognál? Úgy sem ehetnéd meg a húsomat.
– Igazad van, mondotta a halász, eredj Isten hírével, ha csakugyan nem vagy igazi hal.
Eleresztette a halat s hazament üres tarisznyával.
– Hallá-e, hát megint nem fogott halat? – kérdezte az asszony. – Mi lesz velünk?
– Dehogy nem fogtam, mondotta a halász, fogtam egy szörnyű nagy cápát, de nem volt igazi hal. Azt mondta, hogy elátkozott királyfi, s addig kért, hogy eleresztettem.
– No azt elég rosszúl cselekedte. Addig legalább ne eresztette volna el, míg valami kivánságát nem teljesíti.
– Ugyan bizony mit kivántam volna tőle?
– Hát azt, hogy e helyett a nyomorúságos putri helyett építsen nekünk egy tisztességes házat. Menjen csak kend vissza, s ha még egyszer a horgára akad, el ne eressze, míg a házat meg nem igéri.
A halász csak csóválta a fejét, gondolta, hogy az ugyan hiábavaló kivánság, de visszament a tenger partjára, s elkezdett kiabálni:
Itt vagy-e, itt vagy-e,
Elátkozott királyfi?
Hallod-e, hallod-e,
A tengerből szállj ki.
Abban a pillanatban nagyot csobbant, loccsant a tenger, kibukkant a hal s kérdezte a halászt:
Mit akarsz, vén halász?
Felelt a halász:
A putrinál jobb a ház.
Feleségem kivánsága:
Putri helyett legyen háza.
Mondotta a hal:
Eredj haza, vén halász,
Meg lesz reggelre a ház.
Hát csakugyan reggelre megvolt a szép kis kőház, ebben ébredtek fel.
– No lássa-e kend, mondotta az asszony, csak kivánni kell valamit s teljesül. Most menjen vissza, s mondja neki, hogy szép kis kőház, szép, szép, de szűk nekünk, építsen helyette palotát.
– Ó, asszony, asszony, mit gondolsz. Elég nagy nekünk ez a ház. Mit csinálnál a palotában?
– Arra ne legyen gondja kendnek, csak menjen s kérjen palotát!
– Megharagszik a hal, asszony, ne bolondozz!
– Haragszik, nem haragszik, csak mondja kend, amit én mondok. Holnap reggelre palota legyen itt, de olyan, hogy a királynak se különb.
Mit volt mit tenni, elment a halász, szólította a halat:
Itt vagy-e, itt vagy-e,
Elátkozott királyfi?
Hallod-e, hallod-e,
A tengerből szállj ki.
Jött a hal azonnal s kérdezte:
Mit akarsz, te vén halász?
Felelt a halász:
Kicsi nekünk az a ház.
Feleségem azt kivánja:
Legyen neki palotája.
Mondotta a hal:
Hát csak eredj haza szépen,
Reggel a palota készen.
Haza megy a halász, lefekszenek, s ím’ reggel egy akkora palotában ébredtek fel, hogy volt annak hetvenhét szobája, a szobákban arany lócák, asztalok, ágyak, földig érő tükrök. Még az ablak is színarany volt, az a garádicsa is. Mindenfelé inasok, szolgálók sürögtek, forogtak; a palotától nem messze volt egy rengeteg nagy istálló, abban aranyszőrü paripák: éppen mikor beléptek oda, a halász meg a halászné, akkor vakarták a lovászok arany vakaróval, kefélték arany kefével.
– No, mondta az asszony, ugy-e jó volt, hogy palotát kívántam.
– Jó, jó, mondta a halász, ennél már egyebet nem is kivánhatsz.
– Hát arról még gondolkozom, mondta az asszony.
Másnap reggel azt mondja az asszony:
– Hiszen szép ez a palota, szép, de akkor lenne csak igazán szép, ha király volnék. Menjen kend a halhoz s mondja meg neki, hogy király akarok lenni.
– Asszony, asszony, mit beszélsz? Meg sem merem azt mondani!
– Mért ne merné? Csak menjen kend, mondja meg bátran, hogy király akarok lenni.
Elment a halász nagy búsan, mert sehogy sem tetszett neki az asszony dolga. Most már bizonyosan megharagszik az elátkozott királyfi, hogyne haragudnék meg! Az ám, a tenger színe sem volt tiszta, mint máskor, szűrke volt, piszkos volt, mintha az is haragudnék s zúgott, morgott erősen. Hanem a feleségétől még jobban félt, mint a tengertől, jobban, mint az elátkozott királyfitól s szólította, mint máskor:
Itt vagy-e, itt vagy-e,
Elátkozott királyfi?
Hallod-e, hallod-e,
A tengerből szállj ki!
Nagyot loccsant, nagyot csobbant a tenger víze, a hal kibukkant, s kérdezte a halászt:
Mi baj, mi baj vén halász?
Tán nem elég nagy a ház?
Felelt a halász:
Jaj dehogy nem, baj sincs semmi, semmi,
Csak az asszony király akar lenni!
Mondta a hal:
Ha csak ez a kivánsága,
Meg lesz ám a királysága!
Hát, Uram Jézus, mire hazaért a halász, a palota megnagyobbodott, meg az udvar is, a palota előtt strázsák állottak, az udvaron generálisok sétáltak fel s alá, zengett a katonabanda muzsikája, maséroztak a katonák, jobbra, balra kanyarodtak, a halászné meg fent űlt a palota legnagyobb termében, színarany trónszéken, előtte állottak a strázsák, jöttek, mentek, szaladgáltak, hajladoztak előtte az udvari népek.
– Ó Jézusom, csapta össze kezét a halász, hát csakugyan király lett belőled?
– Király bizony, mondotta az asszony. Talán bizony nem lát kend. Ihol fejemen a korona.
– Na ez igazán szép dolog. Ezzel megelégedhetel halálod órájáig.
– Bezzeg, hogy kend megelégednék, de én nem. Mindjárt takarodjék vissza a halhoz, s mondja neki, hogy pápa akarok lenni.
– Ó asszony, asszony, mit beszélsz. Pápa csak egy van az egész világon, az nem lehetsz.
– Egy szót se többet, rikkantott az asszony, takarodjék kend, mert mindjárt fejét vétetem!
De még a hideg is kirázta a szegény halászt erre a szörnyű nagy kivánságra. De hiába, mégis csak ment a tenger partjára, szólt a halnak:
Itt vagy-e, itt vagy-e,
Elátkozott királyfi?
Hallod-e, hallod-e,
A tengerből szállj ki.
Haj, de a tenger zavaros volt, olyan zavaros, s úgy zúgott, mormogott, hogy a szegény halász szemét, fülét befogta ijedtében. Aztán egyszerre csak felvetette magát a hal, látszott rajta, hogy már ő is haragszik. Rákiáltott a halászra:
No, mit akarsz, jer elébb,
A királyság sem elég?
Felelt a halász:
Jaj, nem elég, nem elég,
Most pápaság kellenék!
Csak pápaság? – szólt a cápa,
Isten neki, legyen pápa!
Szalad haza a halász nagy örömmel, s hát a királyi palota mellett egy akkora templom van, hogy a tornyai – volt vagy ezer! – majd az eget verték, bemegy oda s hát ott űl az asszony a trónján, osztja az áldást nagy kegyesen a népeknek, s aki csak odafér, csókolja a lábát. Az ám, odavergődik a halász is, térdre esik, s a felesége lábát csókolja s mondja e közben:
– No feleség, most már pápa is lettél, ennél több nem lehetsz, de ezzel csakugyan meg is elégedhetel.
– Majd meglátjuk, mondotta az asszony.
Egész éjjel nem aludt, folyton hánykolódott, s mind azon gondolkozott, hogy mi lehetne még belőle.
– Hopp, megvan! – kiáltott fel az asszony. Isten lesz belőlem.
Felköltötte az urát s mondta neki, hogy szaladjon izibe a halhoz, adja elé a kivánságát: Isten akar lenni, nem elég neki a pápaság.
– Asszony, asszony, te megháborodtál az elmédben, mit gondoltál?
– Azt, amit, menjen kend szaporán.
Haj, édes jó Istenem, kétszer is kirázta a hideg a szegény halászt, míg a tengerhez ért.
Hát még mikor meglátta a tengert! Mert volt ahogy volt eddig, de most a tenger úgy zúgott, bőgött, kavargott, hánykolódott, mintha az egész világot elakarta volna nyelni. A szegény halász csak állott egy helyben, de ki sem merte nyítani a száját. De jött a hal, nem várta a kérdést, ő maga kérdezte szörnyű haragosan:
A pápaság sem elég?
Ugyan még mi kellenék?
Felelt a halász reszketve, fogvacogva:
Ó jaj, mit tudjak tenni,
Most Isten akar lenni!
Hej, szörnyü haragra gerjedt az elátkozott királyfi, szikrát hányt a szeme s akkorát ordított, hogy a szegény halász hanyatt esett ijedtében.
Mit akar a vén liba?
Mars vissza a putriba!
Abban a pillanatban a tenger elborított mindent, de mindent, s másnap reggel, mikor ismét vissza szállott a medrébe, nem volt egyéb a tenger partján, csak a kis putri, ott űlt előtte a halász, meg a halászné nagy búsan, éppen mint régen.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
