Kitabı oku: «Lépj az árnyékod elé»

A KÉTSÉG, ÉS AZ ISMÉTLŐDŐ NEGATÍVUMOK

A kétség mindig egy önmagunkból feljövő érzés. Egy olyan érzés, ami belülről, bennünk van, ami belőlünk tör fel. Sok esetben külső tényezők, külső személyek erősítik a kétség érzését – mert pont az a feladatuk, hogy ezt tegyék. Ezt úgy kell elképzelni, hogy én azt mondom magamról, bennem már nincsen semmi kétség, én már pontosan tudom, járom az utam, és mindenben azt teszem, ami belülről jön. Elégedett vagyok, és úgy gondolom, van egy jövőkép, ami felé haladok, egy olyan cél, amit el fogok tudni érni, és erről az útról engem senki sem tud eltántorítani. Ezt mondom. Mivel ezt mondogatom, minél többször mondogatom, ez azt jelenti, hogy magamat próbálom me­ggyőzni erről. Ha a környezetemnek is mondom, közben sem a környezetemet, hanem magamat próbálom me­ggyőzni, hogy igen, ez így van. Ilyenkor – mint amikor az iskolába járunk – folyamatosan kapjuk az információt, és valahogy vissza kell ellenőrizni, hogy ez az információ átjött-e. Jönnek a dolgozatok. Amikor van egy dolgozat, arra kapunk egy jegyet. A dolgozat felméri azt, hogy milyen tudással rendelkezünk, vagy mit sikerült nekünk abból az addig megtanult, átadott információhalmazból magunkévá tenni, megjegyezni.

Ugyanígy működik – így gondolom – az életben is. Jönnek az információk, kapjuk a tudást, a feladatokat, melyekre mutatja a sors, a környezetünk, mint tanárok, a megoldást. Amikor azt érezzük, hogy „na jó, én már mindent tudok”, akkor jön a dolgozat. Általában olyan esemény formájában, hogy egy számunkra nagyon fontos személy vagy dolog esetében újra felmerülhet egy kétség bennünk. Valaki olyat tesz, vagy úgy alakul egy körülmény, hogy ezek hatására újra előjön a kétség. Ha újra elő tud jönni a kétség – amíg újra elő tud jönni –, addig nincs egység. Akkor csak egy látens egység, amiben haladunk, egy illúzió, amit követünk, mert közben tudatosan próbáljuk elhitetni magunkkal és a külvilággal azt, hogy mi tudatosak vagyunk és haladunk, de közben belül, a tudatalattinkban egy teljesen másik program fut, amire nagyon fontos, hogy jöjjenek ezek a felismerések ellenőrzés formájában.

Megtörténik az ellenőrzés, megtörténik a szituáció. A szituációra való reakciónk a dolgozatunk eredménye. Ha ott a reakciónk egy újabb, vagy az eredeti kétség felerősödése, akkor újra neki kell mennünk, újra haladnunk kell rajta, valamit változtatnunk kell. Mert hiába érezzük és gondoljuk, hogy minden rendben van; ha így lenne, akkor nem tudna abból semmi kizökkenteni. Tehát ott akkor van még van olyan rész, amivel nekünk feladatunk van. Akkor újra elindul a tanulás, újra jönnek a feladatok, újra elmondjuk, akár elhitetjük saját magunkkal, a külvilággal, hogy most aztán jól csináljuk, minden rendben van. Újraterveztük, megértettük a leckét, rendben. És újra jön a dolgozat. Addig és addig, amíg nem a számunkra megtanulandó a reakciónk.

Időnként azzal keres meg engem valaki – és magamon is tapasztaltam −, hogy újra és újra ugyanazon szituációkba kerül. Miért van az, hogy velem mindig ez és az történik? Nekem mindig ilyen párt ad a sors? Nekem mindig így alakul a kapcsolatom. Nekem mindig így alakul a munkám. Miért van ez?

Azt kell megnézni első körben, hogy ki az, aki minden egyes eseményben, minden egyes szituációban vagy kapcsolatban jelen van Az mindig te magad vagy. Tehát ez azt jelenti, hogy ha te ugyanazt kapod A-tól, B-től, C-től, de mindig te vagy az, aki kapja, akkor valószínűleg nálad van szükség valaminek a változtatására, és leckeként, mint kisebb dolgozatok, megérkeznek ezek az emberek. Megérkezik A (megírtam a dolgozatot, elbuktam rajta). Megérkezik B (újraírtam a dolgozatot, még mindig nem tudom). Megérkezik C (újraírtam a dolgozatot, még mindig nem tudom). Addig kell ezt változtatni, amíg oda nem jutok, hogy megérkezik E, F vagy bárki, vagy bármilyen szituáció, és ott megtörténik a felismerés, megfelelő lesz a reakcióm, és sikerül fejlődnöm. Mert attól a pillanattól kezdve, hogy számomra az már nem feladat, többet nem fogja visszaadni a sors, többet nem fogja visszaadni az élet. Mert fejlődni születtünk erre a fizikai inkarnációra, ide a Földre. A fejlődésünk lényege nem az, hogy akkor „Jaj, drága kicsikém!” − mondja az Egy, a Nagy, a Valaki, a Jóisten, nevezhetjük bárhogy − „Én már nem foglak téged tovább kínozni, mert látom, hogy mennyire szenvedsz. Akkor jól van, engedem, most majd minden rendben lesz.” De nem! Mert nem ez a feladat.

Tekintsük úgy, hogy az a nagy VALAMI, az a nagy ENERGIA, az a VALAKI, amit, akit minden vallás, hit, me­ggyőződés másnak nevez – a nagy Egy −, tekintsük úgy, hogy ő az édesanya példánkban, és mindannyian az ő gyermekei vagyunk. Ha édesanyaként én azt mondom a gyermekemnek, hogy tanuljuk meg a szorzótáblát, mert az fontos lesz számodra a későbbiekben minden egyes szituációban – ha egy boltban fizetsz, ha ki kell fizetned a villanyszámlát, a közös költséget vagy bármit. A szorzás minden szempontból fontos lesz valamilyen szinten az életedben. Meg kell tanulnunk, függetlenül attól, hogy még azért is fontos, mert az iskolarendszerben ezt számon kérik. Tanuljuk meg a szorzást. Úgy tűnik, hogy nagyon jól tudja a gyerek, visszakérdezzük – semmit nem tud belőle. Újra nekimegyünk másik taktikával, lassabban, visszafelé haladva, bármilyen más módszerrel. Úgy tűnik, hogy tudja – megint ellenőrizzük, megint nem. Ilyenkor szoktuk megkérdezni, hogy ilyenkor hol van az a Valaki, miért nem segít rajtunk, miért nem segíti a mi életünket, miért csak azért van, hogy mi szenvedjük, nos, akkor harmadjára, ha ilyenkor én lennék a „jóságos” anyuka – mert sokszor úgy gondoljuk, hogy ez lenne a feladata a jóságos anyukának –, ezt mondanám: „Jól van, kicsim! Akkor tegyük félre a szorzást! Nem sikerült semmi, de ügyes voltál.”. Onnantól fogva el fogja hinni a gyerek, hogy igen, én tudom a szorzást, én ügyes vagyok. Utána belemegy számtalan olyan szituációba az életében, amikor újra szükséges lesz a szorzás, és ő elbukik. Akkor azt fogja mondani, hogy „Jaj, az én anyukám anno miért nem tanította meg a szorzást rendesen, vagy miért hagyott engem elsiklani harmadjára a szorzás fölött, és miért mondta nekem azt, hogy én ezt nagyon jól tudom, amikor egy sokkal nagyobb, nehezebb, sokkal erőteljesebb szituációban, ami az életemre sokkal nagyobb hatást gyakorol, a nem-tudás miatt el kellett, hogy bukjak?”.

A felelősség mindig kizárólag saját magunké. A közös nevező mindig saját magunk vagyunk. Egyetlen ember tud változtatni a saját sorsán. Mutogathat bárkire és bármire, és nevezheti magát a körülmények áldozatának, de a körülményeket is mi magunk teremtjük. A szabad akaratunk szerint döntünk. Minden egyes szituáció, ami szenvedést, negatív érzést, bármit, ami számunkra rossz, okoz, az nincs megoldva, az még egy feladat, amit meg kell oldanunk. Ha megoldottuk, abban a pillanatban egy örömpillanatot okoz. Mert a boldogság is csak pillanatok kérdése, mindig minden egyetlen pillanat. Nem létezik olyan, hogy valaki folyamatosan boldog, folyamatosan örül, vagy folyamatosan rosszkedvű. Pillanatok. Sok jó pillanat okoz egyben egy nagyobb pozitív életérzést.

Jönnek ezek a pillanatok. Azokban a pillanatokban, amikor negatív érzés jön fel, akkor azzal még feladat és dolog van. Ha pozitív az érzés, akkor ott készen vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy azt onnantól elfelejtem és nem foglalkozom vele, hanem minden egyes újabb szituációra készen leszek, továbbmehetek, és már nem csak szorozni fogok, hanem többismeretlenes egyenleteket megoldani, ahol a szorzás alapművelet lesz.

Így lehet ezt könnyen megérteni, azt gondolom. Onnantól fogva, ha leül az ember és azt mondja, hogy „jaj, Istenem”, vagy „jaj, Univerzum” – vagy mindegy, hogyan hívjuk –, miért nem segítesz engem, be kell látnunk, hogy pont ezzel segít minket. Ő attól az a jóságos valaki, hogy abban a szituációban újra és újra nem enged át minket, újra és újra ugyanazokat vagy hasonló pofonokat kapunk, hogy valamit még változtassunk, valamit még tanuljunk meg, fejlődjünk, és akkor majd a nagyobb szituációnál − amikor nem csak egy dolgozat, hanem az év végi felmérés jön – már jól tudjunk szerepelni. Akkor már továbbmehetünk a következő osztályba.

Innentől akkor teljesen átalakul az ember gondolkodása. Én nagyon sokat kutattam, tanultam ebben a témában, és így jutottam arra, hogy ezeknek a dolgoknak, ezeknek a szituációknak, ezeknek az embereknek hálásnak kell lenni. Meg kell nekik köszönni, a nagy Egynek is meg kell köszönni, hogy ezekbe a helyzetekbe újra és újra belekevert. Mert ezeknek az a célzata, hogy megtanuljam azt a leckét. Ha megtanultam, akkor többé nem lesz vele dolgom. Onnantól fogva az már egy alap, és jöhet egy még nagyobb fejlettséget igénylő lecke. Mert ez egy életen át tartó tanulás.