Kitabı oku: «Lépj az árnyékod elé», sayfa 2

PÁRKAPCSOLATOK AZ ÉLETEMBEN

A párkapcsolatokat tekintve egy olyan felismerés született bennem – és azóta ezt hirdetem az emberek felé –, hogy nem szabad elfecsérelni a drága időt. Nem bölcs dolog veszekedésre pazarolni. Nem kellene hagyni, hogy szellemek legyünk egymás életében, mert olyan kevés időt töltünk együtt. Pont amiatt, mert az időnk véges. Rendben van, hogy dolgozni kell, meg kell teremteni a pénzt a vágyainkhoz, álmainkhoz, de ez semmit nem ér, ha közben elveszítjük azt, akit szeretünk, aki a legfontosabb a számunkra. Most kell együtt élni, szeretni, és nem egy feltételezett távoli jövőben. Aki félve szeret, az nem szeret teljesen.

Azt mondom mindenkinek: engedd meg magadnak, hogy korlátok nélkül szeress, méghozzá most; nem holnap, hanem most. Csak egyszerűen át kell gondolni a prioritásokat, hogy mi, vagy ki az igazán fontos. Egyikünk sem tudhatja, hogy meddig él. Mindegy, mennyire vigyázunk az egészségünkre, mennyire érezzük jól magunkat, bármikor történhet valami olyan, amire nem számítunk.

Igazából ez a felismerés nekem abból jött, hogy párkapcsolataim alatt, a párkapcsolataim által mindig ugyanoda jutottam: megismerkedtem valakivel, és a vége szinte forgatókönyv-szerűen mindig ugyanaz lett.

Megjelent az első fiú az életemben, nagyon nagy szerelemnek ígérkezett. Gyönyörű szép barna szem, számomra nagyon mélyen megható tekintet, beleláttam a lelkébe, éreztem azt, hogy talán ő lehet az a valaki, ő lehet az az igaz, a minden, a számomra a tökéletes személy. Valahogy mindig hiányzott valami. Soha nem jött el az a pillanat, amikor is mi egy párt tudunk alkotni, úgy igazán. Együtt voltunk, de mégsem. Tehát mindig vártunk egy jövőbeli jóra, mindig az hajtott engem belülről, hogy nekem mindent meg kell tennem, nekem alá kell rendelődnöm, nekem mindent azért kell tennem, hogy majd egyszer nagyon jó legyen nekünk, úgy igazán együtt. Hajtott minket a munka, a siker, a karrier. Én jobbra, ő balra. Találkoztunk. Volt közösen töltött idő, de mégis, mindig hiányzott valami, és mindig azt vártam, hogy majd az a valami egyszer el fog jönni, amikor egy kicsit megnyugszunk, amikor majd egy kicsit hátradőlünk, amikor már úgy minden készen lesz hozzá. Aztán sosem lett készen hozzá.

Miközben várakoztam, várakoztam, egyre inkább úgy éreztem, hogy magányosodom el ebben a kapcsolatban; hogy nem érzem, hogy nincs az a plusz, vagy nem jön az a plusz. Csak vártam, vártam, vártam, de nem érkezett meg. Ezért jött egy másik. Általában ilyenkor az ember azt a „hibát” követi el, hogy ha nem működik az egyikkel, akkor majd jön egy másik, és akkor majd vele tökéletesíteni tudom azokat a dolgokat, amiket – úgy gondolom – nem tudtam rendesen megélni, amit én nem kaphattam vissza, hogy én nem úgy tudtam ezt átélni, ahogy kellett volna. Ezt majd egy másik kapcsolattal, egy másik, egy jobb, egy sokkal jobb emberrel, egy másik férfivel majd meg tudom, és én ki tudom hozni belőle azt az igazán jót, amire nekem szükségem van. De nincs jó vagy rossz ember, csak ember van. Hibákkal, álmokkal, gyarlósággal, értékekkel, érzésekkel, vágyakkal. Senki sem jó vagy rossz, egyszerűen csak ember.

Megérkezett ez a másik kapcsolat az életembe. Azt gondoltam, hogy minden szuper, és igen, és az, ami eddig hiányzott, az most őbenne ott van. És egyszer csak azt vettem észre, hogy most teljesen más dolgok hiányoznak. Most az hiányzik, ami az előzőben megvolt, amit hiányoltam az előzőből, azt pedig megtaláltam ebben. Ilyenkor jön az, hogy egy reggel felébredsz és azt érzed, hogy minden jó, de hiányzik valami.

Ilyenkor kell egy számvetés; ki kell zárni a régi dolgokat, ki kell zárni azokat a dolgokat, amik lehúznak – akár a negatív, panaszkodó embereket –, és koncentrálni kell az újra, a pozitívumra, valami irigylésre méltóra. Ez mind-mind felemel minket. Azt gondoltam, hogy nem kell ragaszkodni a problémákhoz, hogy nyugalom fog jönni. De közben tudtam és éreztem, és belülről ott volt a késztetés, hogy a mában kell élnem, élveznem kell az életet. Mindennap úgy kell élnem, mintha az lenne az utolsó.

Ebben a kapcsolatban jött az első olyan pillanat az életemben, amikor is megérkezett a betegség, amire nem gondoltam. 20 éves koromig én úgy gondoltam, hogy nekem soha nem lehet semmi bajom, hogy én mindig egészséges maradok. Velem minden rendben lesz, én bármit megtehetek, én bárhogy kínozhatom a testem, akkor is mindig egészséges leszek. Igazából csak az idős embereknek jönnek egészségügyi problémái, nekem biztos, hogy nem. Megérkezett a betegség. Ahogy a főiskoláról próbáltam kifelé sétálni, egyszer csak összeestem. Onnantól fogva megindult a kálvária, onnantól fogva kerestük és kutattuk a miértet és eltörpült az a dolog az életemben, hogy a párkapcsolat nem is úgy működik, vagy nem is olyan, amit én szerettem volna.

És jött a harmadik fontos párkapcsolat az életemben, aki azért a legfontosabb mind közül, mert vele a legnagyobb csodát sikerült létrehozni, aki nem más, mint a kislányom. A kapcsolat a tőlem megszokott módon indult: már túl sok volt a hiányzó a meglévő kapcsolatban, és úgy gondoltam, ennél sokkal több, jobb, ami egy párkapcsolatból kihozható. Aztán megláttam őt. Erősnek tűnt és mérhetetlenül határozottnak, valamint teljesen elérhetetlennek. Úgy gondoltam, hogy most jött el az én időm, és a tökéletes párkapcsolatot sikerül végre megélnem. És valóban jól érzékeltem, hogy több nagyszerű dolgot tudunk ketten megvalósítani, de inkább üzlettársként – és időnként riválisként – éltünk egymással. A legtöbb idő az egzisztencia megteremtésére ment el. Hajtottunk reggeltől estig, mellette gyermekünk született, és időközben sajnos édesapám agyvérzése kapcsán arra lettem figyelmes, hogy egyszerre vagyok anya, testvér, barát, gondviselő, segítő, üzletasszony, társ, minden. De közben a mindennapok rengetegében eltűnt minden varázs. Sajnos azt kellett megtapasztalnom, hogy aki ezer százalékot beletesz a munkájába, sikerébe, a karrierjébe, ott a többi ember irányából pillanatok alatt megjelenik az irigység, a kihasználás, a vádaskodás és sok-sok gyarló tulajdonság. Megjelentek az álbarátok, akik rajtunk keresztül próbáltak felkapaszkodni és közben tönkretették tetteikkel, amit felépítettünk és szó nélkül kisétáltak, mert soha nem vállalták a felelősséget – azt mind ránk hagyták, talán azért, hogy jól „emlékezzünk” rájuk. Megjelentek a kollégák, akik irigységük és lustaságuk révén a mi tönkretételünkben és meghurcolásunkban látták a megoldást a saját „becsületük” megóvására. Eközben a párkapcsolat teljesen megszűnt létezni, és szétválással végződött. De ezek a dolgok mind kellettek ahhoz – úgy gondolom, sőt most már tudom –, hogy az az ember legyek, aki most vagyok. Mindenki tanított valamit, és minden egyes kudarc, minden egyes „csőd” és kín hozzáadott egy keveset a személyiségemhez. Egyre inkább tudom, hogy nem az számít, hogy ki mit mond, illetve gondol rólam. Az inkább a másik embert jellemzi és nem engem. Tudom, hogy egy végtelenül megosztó személyiség vagyok, és legfőképpen azért, mert ahhoz az illúziókkal és álomvilággal tarkított gondolkodáshoz, amit képviselni tudok, egy nagyon erős és céltudatos viselkedés és megjelenés társul. Mert így működik ez. Az édesanya mintája és jellemének másolása adja a gyermek lelkületét, és az édesapa a gyermek szellemét, gondolkodását. Bennem a két teljesen ellentétes szülőm két egymástól a végletekig különböző, harcoló energiában jelenik meg. Ezt nehéz kezelni, de lehetetlen nem létezik.

Főként ennek a folytonos belső „harcnak” és bizonytalanságnak, valamint maximalista hozzáállásomnak köszönhetően jött a betegség, amely új és új helyekre vezetett el. Sok helyen jártam, nagyon sok mindent megtanultam. Mindig is bennem volt, és mindenhol, minden oldalról azt próbálták közvetíteni, hogy a negatív gondolat az, amiből minden következik.

Néha gondolkodom azon, hogy miből fakad egy negatív gondolat, miért jön ilyen? Hiszen tudatos életét élve minden ember tisztában van vele, hogy a pozitív gondolatok visznek előre, a negatívak megrekesztenek egy szinten vagy lehet, hogy lejjebb csúsztatnak, mélyebbre, mint a gondolat előtti idők. De mégis csak jönnek, előbújnak valahonnan, és továbbgondolkodásra késztetnek minket. Talán ezek is részei kellenek, hogy legyenek az életünknek? Mint ahogy az sem biztos, hogy ha süt a nap, közben nem eshet az eső. De az sem kizárt, hogy eső közben bújik elő a napsugár. De miért gondoljuk tovább? Vajon azért, hogy magunkat bántsuk? Miért nem lehet ez olyan természetes reakció, mint hogy amikor fázunk, felöltözünk? Ha örülünk, önkéntelenül elmosolyodunk? Bár néha örömünkben is sírunk. Mint a napsütésben az eső.

Nehéz erre megfejtést találni. Megerőszakolhatjuk kattogó agyunkat, hogy ne a negatív felé vigyen, de hogyha ez erőszak, az már hogyan is lehetne pozitív? Lehetne az egyik kulcs az érzés-mentes élet. Ha nem érzünk, akkor nincs lehetősége annak, hogy negatív érzéseink legyenek – ám pozitívak sem lesznek. Egyáltalán, az érzés eltűnik az életünkből. Úgy gondolom, én erre képtelen volnék. Azt gondolom, képtelenség életnek hívni, ahol nincsen érzés.

De akkor hol a megoldás? Arra jutottam, hogy megoldás lehet, hogy ha szokásként vesszük fel a pozitív gondolkodást, magát a pozitívumot. Egy szokás kialakításához 21 nap szükséges. Ez egy bizonyított dolog. 21 napig mindennap próbálok mindig pozitív dologra gondolni. Ennek van egy olyan egyszerű módszere, amit én alkalmazni szoktam mind a klienseimnél, mind saját magamnál is, és nagyon jól működik. Sok visszajelzés van erről. Első lépésként fogni kell egy füzetet. Ez lesz a mi saját pozitivitás-szótárunk. Mint egy szótárfüzet, ahol a magyar nyelv gyönyörű szavait idegen szavakkal helyettesítjük a szótárfüzetünkben.

Mindennap egy kis időre, egy pár percre, amikor ráérünk, kinyitjuk a szótárfüzetünket, a pozitivitás-szótárunkat, és beleírjuk azokat a szavakat, mondatokat, amiket negatívnak érzékelünk, amit mások mondtak nekünk, vagy ami saját magunknak eszünkbe jutott. A gondolataink – akár egy pici pillanatra is – elkezdtek ezekkel foglalkozni.

Azután, mint ahogy szótárazunk, átváltoztatjuk, átírjuk ennek a pozitív megfelelőjévé. Például ha a negatív oldalra bekerül az, hogy „nekem úgysem fog sikerülni”, akkor a pozitív oldalon átírjuk. Mindenképpen nagyon fontos alapszabály, hogy a „nem”-et, a „nincs”-et és a jövőidőt soha nem alkalmazzuk a pozitivitás-oldalon. Tehát a pozitivitás oldalra odaírjuk, hogy „nekem sikerült”. Mindig vagy múltidőben, vagy jelenidőben gondolunk erre a dologra, amit el szeretnénk érni.

Azután ha például a negativitás-oldalra az kerül, hogy „te nem vagy elég jó” – ezt mondta nekem valaki –, akkor én átírom a pozitivitás-oldalra, hogy „pontosan jó vagyok”, „tökéletesen jó vagyok”, „elég jó vagyok”, „még jobb is vagyok”, és hasonlók.

Ha ezt 21 napig csinálom – vagy csinálja valaki –, akkor azt fogja észrevenni, hogy az agya elkezdi helyettesíteni önmagától; ha más nem, csak felfigyel arra a pillanatra, hogy már megint jött egy negatív dolog. Gyorsan ki kell szótárazni, át kell fordítani. Mintha hirtelen elmennénk „pozitivitás-országba”, és pozitivitás-országban nem értik a negatív kifejezéseket. Nekik ott az az idegen nyelv. Pozitivitás-országban csak pozitív szavakkal lehet kommunikálni, és pozitív szavakból pozitív mondatokat lehet alkotni, csak azt fogják megérteni tőlünk. Ha valamit nem tudunk, vagy valami nem jut eszünkbe, elő tudjuk venni a pozitivitás-szótárunkat és meg tudjuk benne keresni azt, ami a pozitív megfelelője.

Én is elkezdtem ezzel foglalkozni, de aztán azt vettem észre, hogy vannak olyan helyzetek, amikor nem látjuk jól a dolgokat. Telnek a napok, a hónapok, az évek, de mindig csak arra leszünk figyelmesek, hogy ha jól átgondoljuk, mindenben van két közös. Egy: én magam, a másik pedig a hiszékenységem, a naivitásom, a hozzáállásom, a szemellenzős, védekező személy, aki azt érzi, hihet egy másiknak, aki valahogy mindig ott terem, mindig jelen van, amikor valami rossz dolog van, amikor keveredés van, amikor káosz van, amikor probléma van. Ilyenkor rá kell jönni arra, hogy magunk vagyunk a hibásak; azért, mert hittünk neki. Nem ő – ő csak kihasználta ezt, hisz’ emberből van. Tehát a megoldás mindig az, hogy segítsünk magunkon, hogy próbáljunk meg nem annyira hiszékenyek lenni és magunkban bízni. Néha még ez is nehéz, de ha megszokjuk, akkor megtanuljuk a leckét: saját magunk vagyunk a legerősebb támaszai saját magunknak, csak ezt nagyon-nagyon nehéz elhinni és alkalmazni.

Amikor jönnek kívülről azok az ártó energiák, amik próbálják mondjuk tönkretenni az én-képet, próbálják tönkretenni az adott kapcsolatot – és általában nagy sikerrel működnek is –, olyankor én azt szoktam javasolni magamnak is, másoknak is, hogy mindig csak olyan embertől kérjünk vagy fogadjunk el tanácsot, aki legalább azon a szinten, vagy egy kicsit feljebb tart abban a dologban, amit mi elérni szeretnénk. Ez lehet egy párkapcsolat, lehet egy munka, lehet egy vállalkozás, lehet a gyereknevelés, vagy bármire rá lehet húzni (főzésre, takarításra), bármire. Csak olyantól és csak olyantól, aki ebben benne van, abban a szituációban benne van, amiben mi benne vagyunk, vagy legalább úgy – vagy jobban – csinálja annak a megoldását, mint ahogy mi arra vágyunk. Ezektől az emberektől szabad tanácsot elfogadni.

Általában sokszor jönnek olyan tanácsok az életünkben, amik kéretlenek, amiket nem is kérünk, csak egyszerűen mesélünk valakinek, egy hozzánk közel állónak valamiről, és ő megpróbálja elmondani nekünk, hogy ez miért nem tud működni. Mivel minden tükör, mindenki tükör, mindenki a belsőnk tükörképe, azért kapjuk ilyenkor ezeket az információkat, mert nagyon könnyű hinni abban az időszakban, amikor minden jól megy. A hit igazi próbája az, amikor káosz van, amikor a káoszban is látni és hinni tudjuk a majdani pozitív jövőt. Ezek a szituációk, ezek a mondatok, ezek a szavak nagyon mélyre tudnak hatni, és ezek próbálnak elbizonytalanítani minket. Ez egy vizsga, egy próbatétel: ha kiálljuk a próbát és nem tud elbizonytalanítani, akkor már működhet és mehet.

De hogy engednének valamit szuperül, jól működni, hogyha egy apró dolog, egy apró mondat egy teljesen irreleváns személytől el tud bizonytalanítani? Akkor még nem vagyunk készen arra, hogy azt a dolgot mi tökéletesen működtessük.

Párkapcsolati téren nálam nagyon sokszor előjött az, hogy inkább nem szóltam, hagytam, hogy bántsanak, hogy megaláztam önmagam, annyira vágytam a szeretetre, annyira vágytam rá, hogy ami szinte semmit nem ért, ami nem tett boldoggá, azt is hagytam, azt sem akartam elveszíteni. De közben elveszítettem önmagam. Torz tükör volt minden és mindenki az életben, és nem akartam elfogadni a tükörképet. Kapaszkodtam olyan emberekbe, akik lábtörlőnek használtak, vagy még annak sem. A szívem-lelkem kitettem értük. Nem hogy hála nem volt, amint megfordultam, hátba szúrtak. Sőt, még meg sem kellett fordulnom, mert szemtől szemben is megtörtént.

Megfogalmaztam magamnak azt, hogy ne nézzek hátra, csak előre. Nem lehet meg nem történtté tenni a dolgokat, de újra nem is kell elkövetni a hibákat. Igaz, gyönyörűen tartja a mondás: Ami nem öl meg, az megerősít. Csak azokkal érdemes foglalkozni, akiknek fontosak vagyunk, akik tisztelnek, a többit pedig gyorsan el kell engedni, mert ott egyetlen vesztes lesz, és azok mi vagyunk. Mi vagyunk, aki igazán veszíthetünk.

Újra félre kellett vonulnom, újra át kellett gondolnom a kapcsolataimat. Újra át kellett gondolnom azt, hogy akarok-e egy olyan párkapcsolatban élni, ahol nem érzem a megbecsülést, és nem érzem azt, hogy nő vagyok. Ha nem tudok felnézni arra a férfira, számomra ő nem tud igazi férfi lenni. Ez nem az ő hiányossága, nem az ő nehézsége, nem az ő megélése, mindig a saját megélésünk.

Három hosszú kapcsolatból állt a teljes párkapcsolati repertoárom, ahol is mindenhol azt fedeztem fel, hogy valami nem jó, valami hiányzik, valami nem egészen tökéletes.

Asztrológiai szempontból most már pontosan tudom, hogy az én Napom a Szűz jegyben helyezkedik el, és nekem papírom van arról, hogy én ilyen legyek. Ez a Szűz jegy középső szintje, ahol is az igazi, nagyon nagy kritikus vagyok: önmagammal, másokkal szemben, a Napommal, azzal a férfival, akivel az életemet kívánom leélni. Tehát egyszerűen soha nem érzem azt a pozitívumot, valamit mindig hiányoltam, főként a férfiakkal kapcsolatban.

Én vallom azt, hogy nagyon fontos, hogy osszunk szeretetet. Mindennap. Picit, ha valakinek pici kell, sokat, ha valakinek sok kell. Mindig adni, adni, adni. Nem kell félni, mert nem fog elfogyni a szív. Az az egy, ami nem fogy el. Sőt, ha kiadod, sokszorosan visszakapod. Lehet, hogy mástól és máshonnan, de visszatér, és a visszatérés még nagyobb lendületet, erőt és lelkesedést ad, hogy tovább folytasd, hogy ideje újra tiszta lappal nekiindulni a napnak, és újra csak szeretni és szeretni.

Vívhatod a harcaidat, ami majd lassan felemészt – senki mást, csak téged, saját magadat. Vagy megéled a jelent, a napot, a pillanatot, ami majd hozza a holnapot, és oldja, magyarázza a tegnapot. Annyira könnyű, hogy igazából ez a nehéz benne. A ma a tegnap holnapja, az egység. Minden a ma. Nem kell múlt, sem jövő, és akkor lesz türelem. Akkor minden meglesz, ami igazán kell. Az ott, akkor a boldogság maga. A boldogság egy állapot. A boldogság pici, apró örömpillanatoknak az összevetülése, összevegyülése. Nincs következmény, nincs félelem, nincs negatív, csak az akkor és ott. Csak a megélés.

Most már rájöttem: soha nem az a megoldás, hogy mást kell keresni. A legeslegnehezebb megoldás magunkat arra a szintre fölépíteni, hogy szeretni tudjuk önmagunkat. Mert hogy is várhatnánk el, hogy mások szeretni tudjanak, ha önmagunkat képtelen vagyunk elfogadni, szeretni? Aztán szeretni kell magunkkal lenni. Csak magunkkal, senki más külső tényező nem kell hozzá. Magunkkal lenni! Kedvelnünk kell a saját társaságunkat. Amikor a tükör elé állunk, azt kell tudnunk mondani, hogy igen, én egy olyan személy vagyok, aki lehet másnak a vágya. Én egy olyan személy vagyok, akivel igenis jó a kapcsolat, és ha én lennék a másik fél, én szeretnék magammal lenni, szeretnék magammal időt tölteni. Szeretném magammal leélni az életemet.