Kitabı oku: «Éhség – Hazatérés»

Fejezet 1

Az esőcseppek dárdaként ostromolták a tenger morajló felszínét.

Lily unottan félredobta az előtte heverő napilapot. Kortyolt egy utolsót teájából, amely már rég jéggé hűlve árválkodott a komód szélén. Elgondolkodva meredt a tenger távoli, habzó kékjére.

Tétován az ablakhoz sétált, elmélázva figyelve a tajtékzó vizet. A kikötőnél egy rozoga halászhajó, dacolva a viharral, elszántan igyekezett a part biztonságos közelébe érni.

Elképzelte, hogy milyen lenne egyszerűen csak fogni magát, meg a legszükségesebb holmiját és kisétálni a házból. Maga mögött hagyni ezt az életet, elhajózni innen jó messzire, és nem kötni ki soha többé…

Ekkor az ablak melletti asztalkán álló fényképre tévedt a pillantása. A rajta mosolygó házaspár tekintetéből felhőtlen boldogság sugárzott. A férfi haja itt még hosszú, dús hullámokban omlott le a derekáig. Aranybarnán csillogott a napfényben, csakúgy, mint dús szakálla és bozontos szemöldöke. Kedves mosolyával és élénken csillogó, kerek, kék gombszemeivel összességében véve mégis sármos volt. Hátulról karolta át az asszonyt, aki, bár bő fél fejjel alacsonyabb volt nála, mégis vonzotta mindenki tekintetét. A nő haja élénkvörös színben játszott; szeme a zöld és a halványsárga színek különös elegyének keveréke volt, mintha csak egy ritka ásványból csiszolták volna. Bőre szinte világított a napfényben, haja fénylő koronája pedig olyan puhán lebegte körül az arcát, mintha csak a naplemente vetítette volna vonásai köré. A férfi egyszerű farmeröltözéket viselt, s a felesége is egy hétköznapi, horgolt nyáriruhában állt előtte. Mégis volt benne valami különleges elegancia, melyet, néha úgy tűnt, hogy csak királynői alkatának és gyönyörű idomainak köszönhetett. Néha viszont olyan természetességgel áradt belőle, mintha csak veleszületett tulajdonsága lett volna.

Lilyből akaratlanul csüggedt sóhaj szakadt fel. Szülei hiánya mindenhová társául szegődött, de nehezebb időszakokban még inkább magányosnak érezte magát nélkülük. Igaz, az anyját, Lydiát sosem ismerte; ő a születésekor halt meg. Apja pedig nem sokkal a lány 18. születésnapja után szenvedett balesetet.

Most azonban anyja képét vette jobban szemügyre. Kislányként sokszor álmodott róla, hogy másnap épp olyan ragyogó külsővel ébred majd fel, mint amilyen az övé volt. Igaz, az apjára sem hasonlított. Pontosabban mindkettejükből örökölt valamennyit, de a szó szoros értelmében megállt valahol félúton, kettejük között. Utálta a szemeit; ha csak tehette, kerülte, hogy a tükörbe pillantson. Egyik szeme épp olyan volt, mint hajdan az anyjáé; akár egy ékkő. Másik szeme azonban halványkéken világított vörös pillái között. Örökölt valamicskét Lydia hajszínéből és bőre is olyan hófehér volt, akár az anyjáé. Szerencséjére nem volt nagydarab és vállas, mint Oliver, de olyan telt idomú, karcsú derekú szépség sem, mint Lydia. Arca figyelemfelkeltő volt ugyan, de ha az összképet nézte, úgy érezte, sosem tudna igazán elbűvölni külsejével egy férfit sem.

A falu lakói között nem mintha túl sok versenytársa akadt volna; a fiatal nők épp úgy menekültek innen, mint a korabeli férfiak. Azonban Lily sosem tudta megállni, hogy ne hasonlítsa össze magát szinte mindenkivel, aki szembejött az utcán. Az ő külsején sokan meghökkentek: bőre világított, mint egy neonlámpa, vörös haját pedig ki nem állhatta; az nem idézte édesanyja meggyszínű fürtjeit, inkább zsenge sárgarépára emlékeztette őt. Felemás színű szemeivel és apró termetével olyan hatást keltett, mint egy elárvult, fehér kismacska. Legalábbis neki mindig ez volt a benyomása, ha a tükörbe pillantott. Irigykedve szemlélte azokat a nőket, akiknek kreol bőrük és dús hullámokban aláomló, sötét hajuk volt, csábító alakjuk pedig vonzotta a férfiak éhes tekintetét.

Végül vállat vont. Mit tehetett volna? Lerázta magáról a keserűséget, mint már annyiszor, majd táskájáért és kamerájáért nyúlt. Ha másra nem is, arra legalább büszke lehetett, hogy sohasem szorult másokra. Ezért pedig keményen meg kellett dolgoznia. Sietős léptekkel a ház előtt parkoló dzsipjéhez indult.

Gabriel unottan toporgott a fagyos novemberi hidegben. Nem tudta, meddig kell még ezen a nyamvadt patkánytanyán rostokolnia.

Végre megcsörrent a telefonja. Reus volt az, hála az égnek.

– Megvan a csaj – vakkantott bele a készülékbe, meg sem várva, hogy a másik megszólaljon.

– Milyennek találod?

Gabriel legszívesebben a falba öklözött volna. Egész napját azzal töltötte, hogy valami nő után leselkedett a világ végén. Reus nem épp a legjobb alkalmat választotta ki a faggatózásra.

– Eddig csak egyszer keféltünk, de egész ígéretes tehetség.

– Micsoda?!

A férfi nem állta meg kaján vihogás nélkül. Társa a vonal másik végén cifrát káromkodott.

– Ne szórakozz. Be kell gyűjtenünk, minél hamarabb. Szedd fel, és vidd magaddal…

– Reus, átvettük már vagy ezerszer. Kívülről fújom.

– Jó, csak nem akarom, hogy elcseszd.

– Szerinted én igen? – Gabrielen ismét bosszúság vett erőt. – Az én farkamra szereltétek fel a céltáblát, bassza meg. Ha valaki elszúrná, nem lenne épp őszinte a mosolyom.

– Jó, jó tudom, nyugi – dörmögte a másik a vonalban. – Csak maradj annál, amit megbeszéltünk.

– Így lesz – azzal Gabriel kinyomta.

Zsebre vágta kezeit, s sebes léptekkel kocsija felé indult. Dühítette, hogy kételkednek benne. Még most is, még akkor is, amikor az ő bőrét viszik a vásárra. Nagyon is jól tudta; bármit tehetne, akkor is ő maradna a fekete bárány. Korcs, ahogy drága gyámja, Arwel szokta mondogatni.

Idegesen toporgott a kocsija mellett, egyik cigiről a másikra gyújtva. Nem elég, hogy a Bentley-t nem épp terepre tervezték, a csípős, tengeri szél sem volt ínyére. Ráadásként még az eső is szakadni kezdett. Már jó ideje figyelte a falu lakóinak életét, s látva lelassult, álmos hétköznapjaikat, csak azt csodálta, hogy azok még nem fojtották bele magukat a kikötőben sorakozó, halolajtól bűzlő konténerek valamelyikébe.

A mai nap, úgy tűnt, különleges eseménynek számít; valamiféle utcabál zajlott épp a falu főutcáján. Mindenütt színes lampionok, lufiárusok és édességes bódék sorakoztak. A levegő megtelt a vattacukor és különféle sütemények illatával. Az óriáskerék tömve volt gyerekekkel, csakúgy, mint a körhinták tarkabarka forgataga. Gabriel megpróbált észrevétlen maradni; feltételezte, hogy a lány is meg fog jelenni az eseményen, elvégre mindenki ott tobzódott. Neki pedig az volt a dolga, hogy amíg nem talál megfelelő alkalmat, hogy beszéljenek, addig is meg kellett győződnie a felől, hogy a lány egyben van-e még. Így már napkeltekor megérkezett a faluba, s közömbösen nézett a kilátástalannak tűnő várakozás elé.

Nagy mellénnyel vágott neki a rá váró feladatnak; csak fognia kell ezt a lányt, és lehetőleg egy darabban eljuttatnia északra. Tisztában volt vele, hogy a Klánok nem minden tagja van elragadtatva az ötlettől, hogy egy olyan valakit vigyen az Uralkodó Család székhelyére, aki emberek között nevelkedett, sőt, akinek szent meggyőződése, hogy ő maga is az. De ez nem riasztotta vissza; megszokta már, hogy őt magát is selejtesnek tekintik, s bár vérvonalának köszönhetően társai tartózkodtak a nyílt összecsapásoktól, pontosan tudta, Rosewill mely környékeit érdemes elkerülnie sötétedés után. Úgy gondolta, az ellenséges érzületű Családokat kicseleznie nem lesz akadály. Viszont ezen a ponton tanácstalanná vált; hogy győzze meg a lányt, hogy vele menjen? Sosem alkalmazott volna erőszakot egy emberi nővel szemben. De még ezzel kapcsolatosan is csak sejtései voltak… tulajdonképpen ki vagy mi ez a csaj? Fajtárs, vagy ember? Mindkettő? Egyik sem?

Jó kérdések voltak. Jók és megválaszolhatatlanok. Az Uralkodó Családtól is csak egy-egy elejtett félmondatot kapott válaszul, úgymint „megtudsz mindent, ha eljött az ideje”. Ezzel mégis mi a francot kezdjen? Még azzal is többre ment, amit Reus, az Északi Család Testőrségének vezetője mondott neki, amikor megkereste őt. Gabriel megpróbálta felidézni a köztük lezajlott tárgyalások részleteit.

– Az Uralkodó, Ais, Ais fia kifejezetten kérte, hogy téged bízzunk meg egy teljesítendő feladattal. Megkért, hogy szó szerint adjam át neked az üzenetét; tudja, hogy személyesen még nem volt szerencsétek egymáshoz, de nyomon követte a sorsodat, amióta csak elhagytad a Családod. Téged talál a legalkalmasabbnak arra, hogy Lylianát, Lydesiana lányát biztonságosan eljuttasd hozzánk. A részletekről személyesen fog tájékoztatni, amint megérkeztetek. Cserébe te az Uralkodó Klán kitüntetett védelmét fogod élvezni. A későbbiekben felkeresünk, miután átgondoltad, vállalod-e a feladatot.

Magán a feladaton nem kellett sokat rágódnia. Még jó, hogy vállalja. Nem ismerte ugyan ezt az Aist, de be kellett látnia, hogy a faszi tudja, mit csinál; ha nyomon követte a sorsát, pontosan tudnia kellett, milyen kilátástalan helyzetben van. Nagyon is jól tudta, miért dobja be csaliként a lehetőséget, hogy az Uralkodó Klán védelmezettjévé válhat. Így Családja nem férhet hozzá, ha szerencsésen eljuttatja ezt a Lylnemtomkit az Uralkodónak. Talán még azt is kibulizhatja, hogy ne kelljen a Családja közelébe mennie soha többé. Ha hihetett Ais szavának, neki csak az volt a dolga, hogy lepasszolja nekik a csajt. Utána az boldogan él, míg meg nem hal, fullos királykisasszonyként, ő pedig végre végleg megszabadul a kötelékektől.

A későbbiekben annyit még azért sikerült megtudnia Reustól, hogy ez a Lyliana Lydesiana hercegnő lánya volt. Lydesianát várta a trón, mint elsőszülöttet, csakhogy a hercegkisasszonynak más tervei voltak; letiplizett szépen a királyi rezidenciából, és összebútorozott egy emberi férfival. Hozzáment, és nem sokkal később megszületett a lányuk, Lyliana. Lydesiana további sorsáról nem tudtak sokat; szépen éldegélt férjével, Oliver Craigwooddal. Persze a kis halászfaluban nem kezdett szórólapokat osztogatni a származásáról. Lydia Craigwoodként élt férje mellett, lányát pedig Lily Craigwoodként ismerték.

Ais, Lydesiana öccse minden percben visszavárta nővérét. Halogatta a trón elfoglalását a végsőkig. Kész volt megbocsátani neki, s bár mind a Klán, mind a Családja egyre sürgették, hogy lépjen közbe, ő makacsul kitartott meglátása mellett. „Nincs jogom beleszólni a sorsába. Tiszteletben kell tartanom a döntését.”

De nem mindenki tapsikolt örömében, hogy a leendő uralkodó egy ember szukája lett. Lydesianát alig egy évvel az eltűnése után holtan találták. Állítólag Ais a történtek után hónapokra a szobájába zárkózott. Ha igazak voltak a pletykák, nem szólt senkihez, az evésre és az ivásra pedig csak erőszakkal lehetett rávenni. Csakhogy nem az Uralkodó teljes elidegenedése és keserűsége volt a legfőbb probléma. A trónörökös megölése nyílt hadüzenet volt az északiak felé. Gyors ellenlépésekre volt szükségük, hogy erősen megingott pozíciójukat ismét megszilárdítsák. Aisnak azonban ezek szerint továbbra is ott lebegett soha el nem feledett nővére képe a szeme előtt; viszont akarta látni unokahúgát. Mi másért küldte volna el őt, Gabrielt a keresésére?

Neki végül is édesmindegy volt. Mindig is kerülte fajtársai csatározásait. Nem tartotta magát közéjük valónak; éppúgy kívülálló volt, mint az emberek világában. Már csak a jó lapokra játszott, s igyekezett mindenből kimaradni, vagy ha már belekeveredett, épp bőrrel kimászni belőle.

Megcsörrent a mobilja. Épp hogy csak a kijelzőre pillantott, s nyomban arrébb is dobta a készüléket. Val hívta. Semmi kedve nem volt ma este a társasághoz.

Lily sóhajtva maga elé húzta a hamutálat, s beletörődéssel vegyes eltökéltséggel megnyitotta a mappát. Itt sorakoztak eddigi munkái; rengeteg félbehagyott grafika. Mintha csak az álmait látná, melyekbe újra meg újra mohóan belekapott, csakhogy ugyanilyen erejű csalódottsággal dobja őket félre.

A helyi lapnak dolgozott. Eme álmos kis porfészek fotósának lenni nem éppen olyasmi volt, amiről bárki is álmodozna. Főleg nem olyasvalaki, aki nem olyan rég még nagyszabású terveket szövögetett fényes újságírói karrierjéről.

Átnézte a következő számba szánt anyagokat; egy rakás unalmas kép a halászfaluban évente megrendezett emléknapról. Ez a dátum csak a helyiek szemében számított fényes eseménynek; valami ismeretlen pasasnak szánták ezt a napot, aki állítólag halált megvető bátorsággal mentette meg egy csapat halász életét a hullámsírtól.

Lily vaktában pörgette végig a fotókat; egy rakás arctalan ember, rengeteg stand, perecárusok… Nem is értette, miért várnak tőle egész sorozatot ezekből a képekből. Számára mindegyik egyformának tűnt.

Ekkor azonban megakadt valamin, illetve valakin a szeme. Egy idegen férfin. Nem csak azért tűnt fel neki, mert egy új arc arrafelé ritkaságszámba ment. A különös alakon első pillantásra látszott, hogy nem odavalósi. Hosszú, fekete szövetkabátot viselt, melynek gallérját egészen a halántékáig felhúzta. Talán csak a rossz megvilágítás tehetett róla, Lilynek mégis olyan érzése támadt, hogy a férfit valami különös, szelíden derengő aura veszi körül. Mintha sápatag bőre világított volna, ezzel mintegy jelzőfényként kiemelkedve a sokszínű kavalkádból.

A lány pár percig elmélázott fölötte, de végül arra jutott, hogy ostoba, légből kapott gondolatok helyett a munkájával kéne foglalkoznia. Az órára pillantott; negyed öt. Úgy tűnik, soha nem lesz kész, gondolta.

Elszántsága mégsem tartott ki sokáig; újra meg újra azon kapta magát, hogy mindegyik fotón a férfi arcára kalandozik a tekintete. Az ugyanis minden egyes képen feltűnt. A háttérben állt az épületek árnyékába húzódva, mintha csak megpróbálna elrejtőzni a kíváncsi szemek elől. Mégis, a lánynak olyan érzése volt, hogy mindvégig őt figyelte, miközben dolgozott. A férfi, bár szinte elveszett a vásári forgatagban, mindegyik képen egyenesen a lencsébe tekintett.

Lily kinagyította a képeket, hogy jobban ki tudja venni az idegen vonásait. Fogalma sem volt, ki ez a rejtélyes figura, aki minden jel szerint utána leselkedett, de az arcát elragadónak találta. Aranyszőke hajával, s világos, már-már áttetsző íriszével éteri lénynek tűnt. Mint egy angyal – Lilynek ez volt az első, ami eszébe jutott róla. Ahogy gondosabban tanulmányozni kezdte az alakot, nyugtalan érzés kerítette hatalmába. Tudta, hogy ostobaság, mégsem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy van valami a férfiban, ami nem emberi. Most az arcára koncentrált. Azon kapta magát, hogy édes, izgató bizsergés fut végig a tagjain, tenyere pedig különös módon izzadt és forró volt. Arcát elöntötte a pír; mélyen elszégyellte magát, hogy már egy puszta fénykép látványa is ilyen hatással van rá. Mégis, képtelen volt levenni a szemét róla. A duzzadt, vérbő ajkak, a széles állkapocs és a túlvilágian fénylő szemek hipnotikus hatással voltak rá.

Ekkor azonban valami egész máson akadt meg a tekintete. A valami egy kis fekete kereszt volt, mely a férfi nyakában függött. Négy végén színes kő foglalt helyett, közepét pedig egy meglehetősen nagy, vörös rubin-féleség uralta. Innen indultak ki az aranyszínű indák, melyek az egész keresztet kígyószerűen hálózták be, egészen az apróbb kövekig. Lily felvont szemöldökkel mustrálta a különös medált. Nem tudta, mit jelent a furcsa kereszt, ha jelentett valamit egyáltalán. Az ő ízlésének kissé giccses volt, a férfi külsejéhez pedig végképp nem illett. Mintha csak egy csapnivaló fényképész kezdetleges próbálkozása lett volna arra, hogy két teljesen különböző képet montírozzon össze.

Lily tudta, hogy nem merenghet sokáig. Vissza kellett térnie a fotósorozatához.

Aznap éjjel egy szőkét választott. A lány unottan lebiggyesztette a száját, s a bárpultnak támaszkodott. Hegyes körmei közé csippentette a szívószálát, s szórakozottan kavargatta vele az italát. Megvetéssel tekintgetett körbe a teremben. Gabriel rögtön látta rajta, hogy nem felel meg neki a felhozatal; ilyen lányt minden klubban találni. Ms. Végzet Asszonya tökéletesen meg van győződve róla, hogy első osztályú nő. Nem vagyok akárki, ez sugárzott a testtartásából.

Gabriel egy darabig csak az egyik félreeső sarokból figyelte őt, s nem tudta megállni, hogy ne fintorogjon. Lehet, hogy a lány különlegesnek hitte magát, a külseje azonban nem volt valami meggyőző; a fehér ruhácska, mely megfeszült minden porcikáján, látni engedett mindent, melyre a szemlélő vágyott. Mézszőkére festett haja s tökéletesre kikészített arca vonzóak voltak ugyan, de semmitmondóan révült tekintete s a nikotinsárga műkörmei alatt megülő mocsok a legkevésbé sem.

De ma este nem húzhatta sokáig az időt. Nagy levegőt véve odalépett a lány mellé. Ahogy a pultra támaszkodott, ügyelt rá, hogy öltönyének ujjából kivillanjon az órája. A drága ékszer többet ért a lányok felszedésében, mint bármilyen szó.

Mereven előretekintett, a pultos felé, a mellette álldogáló nőről tudomást sem véve. A szeme sarkából azonban nagyon is jól látta, hogy a lány tekintete megakad az aranyon, s tekintete feljebb vándorol, észrevétlen végigmérve öltönyös alakját, a drága ékszereket a ruháján, mígnem szemeivel kitartóan fixírozni nem kezdte a férfi vonásait, kacéran felé hajolva, állát a tenyerébe támasztva.

– Szia – szólította meg végül búgó hangon, mosolyt lövellve Gabriel felé.

– Szia – fordult felé a férfi, mintha csak most vette volna észre. Teljes testével a lány felé fordult, mintha más ember nem is létezne a világon. Lassan, csábítóan rámosolygott a lányra. – Hogy szólíthatlak?

– Amanda.

Ki hitte volna… Gabriel kezdte úgy vélni, hogy ezeket a lányokat szabásminta alapján készítik. Amanda, Jessica, Miranda… ugyanazok a nevek, ugyanazok az unalmas tekintetek, talán még a testük is tökéletesen egyforma, ki tudja…

– Amanda… nos, Amanda, mesélj, mit keres egy ilyen lány egy ilyen lepra helyen, de előtte áruld el, mit iszol.

Túl egyszerű volt. Mindig. Túl. Egyszerű. A lány előtte lépkedett, ujjaik összefonódtak, ahogy sietősen elhagyták a klubot.

Gabriel abban a pillanatban mindenre vágyott volna, csak szexre nem, de nagyon jól tudta, hogy nem fog menni másként.

Amanda kitartóan riszált előtte. A férfi végigmérte; ahogy ringó csípőjére pillantott, a teste azonnal keményedni kezdett. A könnyed pamutruha tökéletesen áttetsző volt; a lány nem viselt alatta mást. Mindenesetre bátor, gondolta magában a férfi. Kint fagyos hideg volt; ő szorosan összehúzta magán fekete szövetkabátját, Amanda azonban csak egy rövid prémdzsekit viselt.

– Nehogy megfázz nekem… – jegyezte meg incselkedve.

– Sose félts engem! – A lány hívogató mosollyal hátrafordult hozzá. Gabriel azonnal magához húzta, s ujjai máris könnyeden a nyakára siklottak.

Amanda értette a dolgát; mélyen megcsókolta, egész testével hozzáfeszülve. Kezeit a szövetkabát alá csúsztatta, s lassan végigsimított a hátán, miközben gyengéden beszívta az alsó ajkát; fogai lágyan harapdálták a bársonyos bőrt, majd nyelvével játékosan végigsimított a férfi száján. Körmeit egy pillanatra a vállaiba mélyesztette. Elhúzódott, s várakozóan Gabrielre pillantott. Nyilván kíváncsi volt, milyen hatást gyakorolt a férfira. Ez csak a kezdet, sugallta tekintetével.

Gabriel már jól ismerte ezt a pillantást. A lányok a drága öltönyök és ékszerek láttán azonnal bedobták magukat, s tudták, az első ölelkezéseken múlik minden; abban bíztak, hogy olyat tudnak mutatni a férfinak, amit senki azelőtt. S akkor talán nekik is csurran-cseppen valami abból, amit addig Gabriel a zakóira költött.

Szegények, milyen ostobák… Ez járt a fejében, ha ezekbe a várakozó szempárokba nézett.

A férfi már szinte sajnálta őket…

Szinte.

Részt vett a színjátékban; félig lehunyt szemei mögül parázsló tekintetet lövellt a lány felé, s halkan felsóhajtott. Látva Amanda önelégült arcát, újra magához húzta, ügyelve rá, hogy kemény vesszője mindvégig a lány hasához simuljon.

Az azonban eltolta magától egy kissé, s hízelegve a füléhez hajolt.

– Nincs kedved inkább… valami kényelmesebb helyen tölteni az éjszakát? Felmehetnénk hozzám.

Gabriel gúnyosan elmosolyodott, elpillantva a lány válla fölött. Ez a mondat is olyan ismerős volt, annyira ismerős… Hangsúlyából érezte, hogy csak az udvariasság kedvéért ajánlja a saját otthonát, s közben mindketten pontosan tudták, hogy valójában az ő, Gabriel lakásába kívánkozik.

– Menjünk inkább hozzám. Tetszeni fog neked, ígérem.

Amanda abban a hiszemben lépkedett a férfi oldalán, hogy minden a terve szerint alakul. Arca ragyogott, s biztos volt benne, hogy a legjobb úton halad afelé, hogy végre egy pénzes pasit kaparintson magának.

Gabriel egykedvűen szemlélte diadalittas arcát, miközben a kocsi felé terelgette. Azonnal a volán mögé pattant, s már száguldott is a lakása felé. Minél hamarabb túlesik rajta, annál jobb. Szíve szerint már az utcán elintézte volna a dolgot, de a lány valószínűleg nem díjazta volna az ötletet. Ezen az estén pedig nem akart bajt. Nem akarta azzal húzni az idejét, hogy egy újabb lányt keressen.

Ahogy becsukta az ajtót mögötte, látta, hogy Amanda ámulva tekint körbe a szobában. Na, igen… a nőket mindig lenyűgözte ez a hely. Esetlen szeppentséggel járták körbe a nappalit, volt, aki próbálta leplezni, mennyire odavan a drága bútorokért, s akadt olyan is, aki minden méltóságát sutba dobva, kikerekedett szemekkel forgatta ujjai között a dísztárgyakat.

A lány óvatos mozdulatokkal forgolódott a nappaliban; a sarokban álldogáló zongora, s a mellette helyet kapott plazmatévé épp úgy lekötötték a figyelmét, mint a mahagóniból készült italosszekrény, a kristályasztalka és a bőrgarnitúrák.

A szoba berendezése ennyiben ki is merült. A lakásba sikerült valahogy betuszkolni még egy konyhát, amely méreteiben akár egy szappantartóval is vetekedhetett volna. A fürdő azonban akár focimeccsek rendezésére is alkalmas volt, csakúgy, mint Gabriel hálószobája.

Amanda bekukkantott mindkét ajtón; az üvegfalakkal körülvett zuhany éppúgy lenyűgözte, mint a csempébe süllyesztett jakuzzi.

A hálóra azonban épp csak egy pillantást vetett. A férfit ez nem lepte meg különösebben; az ágyán kívül ebben a szobában csak kedvenc karosszéke, s néhány könyvespolc álldogált. Ahogy az sem hökkentette meg, hogy amint a lány szeme megakadt a falba süllyesztett gardróbszekrényen, rögtön afelé vette az irányt, s halknak szánt mozdulatokkal félretolta az ajtaját.

Nem egy nővel találkozott már, aki szintén ruhatárát vette szemügyre elsőként, míg ő a konyhában időzött. A legtöbben szerették felmérni a terepet, mielőtt ágyba bújtak vele; a szemük elé táruló választék végleg meggyőzte őket, hogy azon az estén jól választottak. Ruháin és az italkínálaton kívül más nem igazán kötötte le a figyelmüket.

Amanda abban a hitben lopakodott vissza a nappaliba, hogy Gabriel semmit nem vett észre a kutakodásából; kényelmesen elhelyezkedett az egyik kanapén, lábát kihívóan keresztbe vetve.

– Nem ülsz inkább ide, mellém?

Ahogy a férfi meghallotta a lány erotikusnak szánt hangját a nappaliból, visszatért a szobába s a bárszekrényhez lépett. Nem volt hajlandó fecsérelni az idejét udvarlással, s meggyőzőnek szánt mondatokkal ostromolni a kiválasztott lányokat. Tisztában volt vele, hogy bőven elég meglobogtatnia előttük a pénztárcáját, s a bankók ígérete úgy hat rájuk, mint bikára a vörös posztó. Ezért is hagyott nekik elég időt rá, hogy kedvükre kinézelődhessék magukat a lakásban. Ha könnyen is megkaphatja, amire vágyik, minek nehezítse meg a saját dolgát? Attól nem tartott, hogy eközben elemelnek valamit; már akkor észrevette volna első rezdülésüket, mielőtt azok megmoccanhattak volna.

– Mit iszol? – vetette oda épp csak foghegyről, miközben már fordult is a palackok felé.

– Hm… van itthon vodkád?

– Hogyne. – Kellemes mosolyt villantott felé, s az italokkal a kezében mellé lépett. Amanda kissé félrehúzódott, hogy Gabriel mellé férjen. Ez azonban felesleges volt; a kanapén akár hatan is kényelmesen elüldögéltek volna. Viszont a lány nem hagyta volna ki az alkalmat, hogy fenekét kissé megemelve ne mutasson meg még többet abból, amire minden férfi vágyott; fehér szoknyája feljebb csúszott, s szinte csak a derekát takarta. Poharát az ajkához emelve, lassan kortyolt az italból, s szemeit a férfi arcára függesztette. Szinte világítottak félig lehunyt szemhéjai alól, ahogy kihívó pillantással falta a vonásait.

Gabriel nem tudta megállni, hogy ne villantsa fel megszokott, önelégült mosolyát. A lány pontosan úgy viselkedett, ahogy azt várta tőle; Amandát elbűvölte a férfi pénze, s cserébe igyekezett elbűvölni őt a testével.

Gabriel arcáról akkor sem olvadt le a gunyoros félmosoly, mikor végigmérte a kanapéján ücsörgő lányt; magas volt és nagyon-nagyon vékony, s alkatához képest terjedelmes keblei arról árulkodtak, hogy Amanda nem sajnált sem időt, sem pénzt, sem plasztikai sebészt, ha a külsejéről volt szó. A két szilikoncsoda felett szinte pattanásig feszült az apró pamutruha.

A férfi legszívesebben faképnél hagyta volna. De élt, s a vére forrón dobolt az ereiben, most csak ez számított.

Lassan közelebb húzódott hozzá, s apró csókokkal borította el a vállát. Amanda sem váratta meg; azonnal félretette a poharát, s kézen fogva a hálóba vezette.

Nem teketóriázott sokáig; ahogy az ajtó becsukódott mögöttük, rögtön megszabadult ruháitól s a férfi elé lépett. Meztelen testével hozzásimult; Gabriel még ruháin keresztül is érezte bőre melegét, s azt, ahogy mellei az övéhez nyomódtak. Amanda lassan leereszkedett elé; szemei vágytól izzottak, s csábító mosolya végtelen gyönyört ígért. Végigsimított a férfi combjain, s kezei az ágyéka felé vándoroltak. Gyakorlott ujjakkal masszírozni kezdte a férfiasságát, s ajkaival a slicce körül játszadozott. Ahogy Gabriel vesszője megkeményedett, a lány a nadrágján keresztül, óvatosan körülfonta a szájával.

A földre dobta a zakóját, s nem sokkal később követte az ing és a nyakkendő is. Kioldotta a sliccét, s kibújtatta hímvesszőjét a nadrágjából, mely addig fájóan ráfeszült merev falloszára.

A lány csak az alkalomra várt; ujjaival könnyeden cirógatni kezdte, s futólag a férfi arcára tekintett. Gabriel vágytól ittasan lepillantott rá, s érzékien a mézszőke tincsek közé túrt. Amanda nem várt tovább; nyelvével hosszan végigsimított férfiasságán, majd lassan szopogatni kezdte a makkot.

A férfi lehunyta a szemét, s csak az érzésre koncentrált, melyet a lány adott neki; testét elöntötte a forró verejték, ahogy egyre mélyebbre hatolt az ajkai között. Csak arra a pontra figyelt, ahol a testük összekapcsolódott. Nem nézett a lányra; teljesen ki akarta zárni a tudatából egész lényét, mert félő volt, hogy ha nem teszi, nem lesz képes folytatni.

Finoman érintette az ujjai alá simuló tincseket, melyek meglepően selymesek voltak.

Ahogy a testét elragadta a szenvedély, rámarkolt a hajzuhatagra, s keményen előretolta vesszőjét a lány szájában. Amanda mindent beleadott; ahogy megérezte, hogy a férfi csípője vágytól telve előrelendül, még mélyebbre vezette magában, teljes hosszában birtokba véve a férfiasságát.

Gabriel hátravetette a fejét, fogai közt beszívva a levegőt. Mozgása egyre gyorsult, s Amanda kitartóan követte. Egyre feljebb jutott a gyönyör hullámain; épp, mielőtt tetőfokára hágott volna a szenvedély a testében, lassan eltolta magától a lányt. Amanda utoljára, könnyeden végigcirógatta ajkaival a hatalmas hímtagot, s arcán diadalittas mosollyal a férfira pillantott. Gabriel vágytól összeszűkült szemekkel viszonozta a tekintetét; megragadta a lány könyökét, s egyetlen mozdulattal az ágyra lökte. Félredobta a nadrágját, s mellé térdelt, szétnyitva a barna combokat. Amanda egyre növekvő izgatottsággal figyelte, ahogy a férfi közéjük férkőzik, s arcát a nedvességben úszó redők közé temeti.

Amint megérezte forró, bársonyos nyelvét, halkan felsikkantott, s csípője máris előrelendült. Egész testében összerándult, ahogy a gyönyör szétáradt a testében.

Gabriel kezdte elunni a dolgot. Amanda fáradhatatlan volt; a férfi egyre inkább úgy érezte, hogy egy gondosan begyakorlott, előre megkomponált színjáték alanya.

– Ez az… csináld… Ízlik neked a puncim? Felizgat, Édes? Oh… kefélj meg…

Szívesen elhallgattatta volna. Amanda abban a hitben volt, hogy a férfinak tetszik, hogy minden egyes mondatával dicséri a teljesítményét. Kitartóan zihált, s sikkantgatott az ajkai alatt, teste vonaglott a vágytól, csípője vadul körözött. Megragadta a férfi haját, combjaival átkulcsolva a vállait.

Gabrielt végtelenül fárasztotta, hogy a lány ilyen elszántan színleli; egész teste extázisban fürdik, s kínzó vágyaira ő, csakis ő hozhat enyhülést. Megelégelte a dolgot.

Feljebb csúszott a lány testén, s mélyen megcsókolta. Amanda hevesen viszonozta ajkai hívogató ölelését; szinte beleharapott, ahogy szorosan magához húzta a tarkóját, s lábaival átfogta a derekát.

A férfi mélyen a testébe vezette kemény vesszőjét, arcát a lány nyakába temetve. Amanda szinte szolgaian engedte át magát neki; combjait szélesre tárta, körmeivel a hátába markolt, s fejét hátraszegve zihált.

– Igen… így… Nyomjad, bébi, keféld meg a puncimat…

A lány elragadtatottnak szánt hangjától a férfi legszívesebben kiugrott volna az ágyból. Amanda pocsék színésznő volt.

Óvatosan beszívta a sima bőrt az ajkai alatt; azonnal megérezte a nyakában futó, lüktető ereket. Gabriel éhsége ismét győzött undora felett; észrevétlen mozdulatokkal végigkarcolta a szemfogával, s finoman átmetszette a lány vénáját.

Míg Amanda minden figyelmét lekötötte a szex, semmit nem vett észre abból, hogy Gabriel bódultan a vérét szívja.