Kitabı oku: «Edes Anna», sayfa 12

– Hallja? A férje se hiszi, pedig ő orvos. Hogyne, majd legyilkoltatjuk magunkat. Kötelet a nyakára. Ha beteg, akkor is pusztuljon. Ki kell irtani, mint egy mérges kelevényt. Együtt dolgoztak, mind: Ficsor, az a vörös gazember, a felesége, az egész banda. Ezt nem lehet elintézni egy orvosi izével, hogy terhelt, hogy gyönge az idegrendszere, ehhez jogászi belátás kell. Mert mi lesz különben a társadalommal? Igenis, ki kell égetni a kígyófészket, ki kell irtani mind. Aki a társadalom rendjét megbontja, az vesszen. Irgalmatlanul. Akasztani, akasztani…

A kis Druma az anyja ölében nyafogni kezdett. Anyuskája fölkapta, vitte-vitte, úgy csitítgatta. Druma is nyugtalankodott, hol marad oly sokáig az a Stefi, hisz csak a Fő utcára szaladt, a postára.

Most a homályos lépcsőházba belopózkodott egy lány.

Nesztelenül surrant föl, mint az árnyék, az első emeletre, a falak mentén, nem vette észre senki. Megállt Vizyék rendőrileg lepecsételt lakása előtt, csöngetett, többször egymás után.

Percekig várt, majd hogy senki sem jött, leült az ajtó elé, és elkezdett keservesen sírni. Etel beszaladt Drumáékhoz:

– Tessék jönni – újságolta lélekszakadva —, itt a Katica.

– A Katica? – kérdezték megriadva, mert ezen a baljós napon minden ijesztőnek tetszett, egy új szerencsétlenség előjelének. – Ki az a Katica? :

– Aki a Vizyéknél szolgált azelőtt.

– Mit akar itt? – idegeskedett Druma. – Mért nem csukta be a kaput? Ki engedte be?

Mindnyájan a folyosóra tódultak. Onnan megindultan és döbbenten szemlélték ezt: a cseléd, a régi cseléd fehér szoknyájában, rózsaszín ingblúzában, lakkcipőjében ült halott gazdáinak portája előtt, mint a hűség eleven szobra, mint egy visszajáró kísértet. Hangosan jajveszékelt.

– Siratja őket – susogta Etel, s ő is könnyet törölt ki szeméből.

Mindez valóban oly ríkató volt, oly érdekes és nagyon gyönyörű, akár egy ponyvaregény utolsó fejezete. Az a gyülevész népség is megcsodálta, mely betódult az utcáról a lépcsőházba.

Druma leküldte Etelt, hogy az idegeneket távolítsa el, kulccsal zárja be a kaput, a lányt meg vezesse föl hozzájuk.

Katicába nem lehetett lelket verni. Az csak itta a forró könnyeit, sehogy se akarta abbahagyni. Etel veregette a hátát. Valósággal támogatnia kellett, mikor a lépcsőn fölkalauzolta Drumáék konyhájába.

Itt leültették a háziak. De alig nyitotta ki a száját, megint elbőgte magát. Azt is csak nagy nehezen bírta kinyögni, hogy került ide.

Elmondta, hogy az imént olvasta az esti újságban, erre legott felöltözködött, sietett, hogy láthassa azt az áldott méltóságos asszonyt, és a méltóságos urat, akinél nem volt jobb ember a földön.

– De én tudtam – fuldokolt levegőért kapkodva —, én éreztem ezt, én megálmodtam.

– Mit álmodott, Katicám, aranyom? – szólt Etel.

– Menyasszony volt – zihálta.

– A méltóságos asszony?

– Olyan szép, halvány menyasszony. Fehér fátyollal. Koszorúval a fején.

– Az rosszat jelent. A lakodalom mindig rosszat jelent.

– És sütöttünk-főztünk, annyi baromfit öltünk, csak úgy csöpögött a zsír.

– Pláne a vendégség.

– El is akartam jönni, hogy figyelmeztessem. Jaj, ha én eljöttem volna. Jaj, ha én itt maradtam volna. Mert több ilyen hely nem volt Budapesten.

Katica facsarta az orrát, a zsebkendője már olyan vizes és piszkos lett, mint egy mosogatórongy.

Drumáné, hogy eltérítse bánatától, ezt kérdezte tőle:

– Hol szolgál most, Katica?

– Itt egy gázgyári mérnöknél – és bömbölt újra.

– Na jól van, ne sírjon már. Nézze, itt a Stefi is.

Egy findzsába tejeskávét öntött, megtetejezte vastag, zsíros föllel, eléje tette:

– Igya meg, Katicám. Ott mellette két darab jó friss kalács is. Stefikém, lelkem, maga is kávézzék, ma még nem is ozsonnázott. Hozzon ki egy kis gyümölcsöt, benn van a pohárszéken. Etel, nem akar egy csésze kávét? Egyenek. Mit csinálhatunk? Sajnos, mi már nem változtathatunk rajta.

Magukra hagyták a cselédeket.

Ez a három lány kisírt szemmel hallgatott, mint három gyászoló családtag. Katica a fájdalomtól részeg volt. Arcán az átázott rizspor megtúrósodott.

De amikor a másik két cseléd bizonyos szószátyár tárgyilagossággal elmesélte a gyilkosságot, érdekelni kezdte. Hiányos képzeletével is követni tudta az eseményeket, a tett színterét pontosan ismerte. Mindig újabb és újabb részleteket követelt, nem bírt betelni velük. És hogy később a lányok már kifogytak mondanivalójukból, maga ismételte el az egészet, annyira átélve, hogy beleborzongott, oly szemléletesen, mintha ő is ott lett volna. Csak azt sajnálta, hogy már elszállították szegényeket. Még egyszer, utoljára szerette volna látni őket, legalább a méltóságos asszonyt, a vérébe fagyva, abban az ágyban, melyet annyiszor vetett meg neki.

Benn Katicáról tárgyaltak.

– Látod – mondta Druma —, ez is bizonyítja, hogy milyen emberek voltak. Akiket így sajnálnak a volt cselédjeik, azok nem lehettek rossz emberek. Milyen lány volt különben ez a Katica?

– Jóérzésű lány – felelte Drumáné —, szorgalmas és úgy tudom, erkölcsös. A legjobb cselédjük volt. Nem is értem, mért engedték el. Ha ő itt marad, akkor bizonyára nem történik meg ez. Nem gondolja, doktor úr?

– Lehet – szólt Moviszter, mélyen eltűnődve —, lehet.

MIÉRT…?

Minden ilyen szenzáció gyorsan elmúlik.

Pár napig lobog, az emberek beszélnek róla, aztán fölemésztődik a maga gyújtotta tűzben.

Ez az eset is ilyen volt. Eleinte lázasan vitatták a környéken, anélkül hogy közelebb jutottak volna mivoltához. Viatorisz fűszeres boltja valóságos kaszinóvá változott. A krisztinai úriasszonyok és cselédek a lúgköves hordók meg a babos zsákok között naponta megtárgyalták. Mindenki azt kérdezte magától és másoktól, hogy miért történt? Erre azonban senki se tudott kielégítő választ adni se magának, se másoknak.

Az áldozatokat a társadalom nagy és osztatlan részvéte mellett temették el, a sír mellé, melyben egyetlen kislányuk, Piroska nyugodott.

Ezen a népes temetésen a rendőrségnek kellett fönntartani a rendet. Utcagyerekek futottak a koporsók után, egymáson gázoltak át, hogy a koszorúkból egy virágot tépjenek emlékül. A sírnál politikai jellegű beszédek hangzottak el. Megjelent több közéleti előkelőség, az a sok vendég, aki részt vett az estélyen, az elhunytak rokonai, a Patikárius házaspár Egerből, csak Jancsi hiányzott, a sürgöny – úgy látszik – nem érte el. Ott volt azonban Vizy Etelka, Vizy Kornél elzüllött húga, aki hamisított egyiptomi cigarettákat szokott árulni, zokogott a gyászfátyolában, hangosan siratva az ő bátyját, az ő nagy és hatalmas bátyját.

Édes Annát a rendőrségen beismerő vallomása után letartóztatták. Ujjnyomatot vettek tőle, háromszor lefényképezték, aztán átkísérték az ügyészségre, a Markó utcai fogházba.

Amint belépett ide, úgy tetszett, hogy rádőlnek a falak.

Égig érő vasépületet látott, szürkésen derengő fényben, csupa vasajtóval, vaslépcsővel, mely dübörgött, mint valami gőzmalom, ahol folyton őrölnek. Foglárjai fölvezették a harmadik emeletre, becsukták egy cellába. Egy ágy volt itt, egy szék, egy asztal meg a klozet, de a cella eléggé tiszta volt, világosabb és valamivel nagyobb, mint az ő konyhája. Szinte el se hitte, hogy csak ilyen egy börtön. Azt hitte, hogy a börtönben almon fekszenek a rabok, s kígyók, békák szemei világítanak nekik a sötétben. Leült a székre. Nem sírt, de sokat töprenkedett. Este az ágya elé térdepelt, és imádkozott.

Maga a vizsgálóbíró, miután tüzetesen áttanulmányozta a rendőrségi jegyzőkönyveket, nem sokkal látott világosabban, mint azok, akik úton-útfélen holmi mendemondák alapján beszéltek róla. Az ügyészség fontosnak tartotta, hogy ezt a szövevényes bűnügyet, melynek messzenyúló politikai mozzanatai is lehetnek, minden részében kibogozzák, főképp most, a bolsevizmus bukása után, mikor még nem állott helyre teljesen a társadalmi rend. A vizsgálóbíró nagy buzgalommal látott hozzá. Ellenben, minél tovább haladt, annál több olyan pont mutatkozott, melyet nem értett. Újra és újra zsákutcába került.

Mindenekelőtt tisztázni igyekezett a házmesterek szereplését. Ezeket a rendőrség “előzetes letartóztatásba helyezte”. Ficsorék égre-földre esküdöztek, hogy ártatlanok, de oly tűzzel, hogy a következő napokban már nem maradt egyéb mondókájuk. Védekezésük abban merült ki, hogy Annát befeketítették, alattomos, titkolódzó, mindenre képes leánynak állították be. Egyébként ellenük nem volt tárgyi bizonyíték. Viatorisz kisinasa azt vallotta, hogy Ficsor csakugyan elküldte, majdnem ingerülten szólt rá, hogy ne csöngessen, mert még alszanak. A nagy estély után a házmesternek ez a föltevése nem lehetett föltétlenül rosszhiszemű. Pár nap múltán a vizsgálóbíró szabadlábra helyezte őt is, a feleségét is.

A vádlottat pedig mindennap maga elé vezettette.

Mikor először jöttek érte, Anna keresztet vetett, Istennek ajánlotta lelkét abban a hitben, hogy máris a vesztőhelyre viszik, és azonnal fölakasztják. Egy sovány, kopaszos úr elé állították, aki készen vett nyakkendőjében melltűt viselt, s a szőrös nagyujján arany karikagyűrűt. Anna az igazság e szorgalmas, szerényen díjazott hivatalnokát valami nagyon nagy, nagyon gazdag úrnak képzelte. Később látta, hogy nem rossz ember. Finoman, jóindulatúan beszélt vele, megszokta őt, már unta is, annyit faggatta. Elmondatta, hogy ekkor meg ekkor mit csinált, biztatta, hogy emlékezzék vissza, ez nehezen ment, erre a nagyságos úr, aki mindenre jobban emlékezett, segített neki. Már óráról órára, percről percre megállapították az utolsó napok történését.

Anna a szemébe tekintett: se megtörtnek nem mutatkozott, se zavartnak. Semmit se tagadott. Sőt, néha úgy rémlett, hogy egyenesen vádolja magát. A vizsgálóbíró kiegészítette a nyomozati adatokat, különösen esetleges bűntársaira vonatkozólag, de most már kizártnak látszott, hogy bűntársa is legyen, az adatok összevágtak, a vádlott előtte se vallott egyebet, mint a rendőrségen. Csak arra a kérdésre nem tudott felelni, hogy miért követte el tettét.

Sorra beidézték a ház összes lakóit.

Druma vallomása esett leginkább latba.

Ő a gyilkosság éjszakáján, úgy kettő felé, látta, hogy a leány a konyhakredencnél babrál, annál a fióknál, amelynél – vallomása szerint – kivette a kést, s azt is látta, hogy a vendégek eltávozása idején már a fürdőszobában settenkedett.

Etel bőbeszédű, homályos vallomásában akadt egy figyelemre méltó mozzanat. Tavasszal – egy vasárnap délután – kirándult Annával a Gellérthegyre, a citadellához. Anna lefeküdt a fűbe és elaludt. Pár perc múlva fölriadt, szaladni kezdett lefelé, karjait lóbálva és sikongva, mint valami bolond, nem tudták, hogy mi van vele, csak akkor állt meg, mikor rákiabált, és akkor is sokáig reszketett még.

Stefi viszont a gyilkosság előtt körülbelül két héttel a Márvány utcában találkozott vele, egyedül őgyelgett a ház előtt, ahol valamikor Jancsi úrfi lakott. Anna észrevette őt, de beszaladt a lépcsőházba, és amikor később megkérdezte tőle, hogy mit keresett ott, csak hebegett. Most sem tudott erre vonatkozólag pontosabb fölvilágosítást adni. A vizsgálóbíró idézést küldetett Patikárius János bécsi címére. Bécsből a rendőrség azt felelte, hogy az illető “ismeretlen helyre távozott”, egy lengyel táncosnővel lakott együtt, az azonban már föladta ötszobás lakását, elutazott Varsóba. Mindez nem tetszett fontosnak, tekintve, hogy Patikárius János több mint fél éve nem lakott Budapesten.

Megidézték a vádlott szüleit is.

Édes István bátya hajnalban szállt le a vonatról, kezében egy batyuval meg két pár csirkével. Utána piros bőrpapucsban egy takaros, nála jóval fiatalabb parasztasszony ment, egyenes gerinccel, keményen, a második felesége. Az nem vitt semmit. Minthogy még korán volt, s nem ismerték ki magukat ebben a nagy városban, a Vérmezőnél megtudakolták, merre van Vizyék háza, ott letelepedtek a lépcsőre, megvárták, míg Drumáék fölébrednek. A tekintetes ügyvéd úrnak odaadták a két pár csirkét, tejfölt, friss túrót is hagytak a konyhában, mert hát jó az uraknak valamit dugni, ha a törvénnyel baj van. Druma megmagyarázta, hogy az írással hol kell jelentkezniük.

A vizsgálóbíró őket is kihallgatta.

Édes Anna apja kissé görnyedt, sovány béres volt, már túl az ötvenen, de még nem őszült. Csak megkopott a szökés haja, beporosodott az időtől, olyan lett, akár a törött szalma. Kalapját forgatva állt a vizsgálóbíró elé, de folyton az élete párjára sandított az egyik hibás szemével, melyben alázat és ravaszság tükröződött. Úgy látszott, hogy egyáltalán nincs meglepődve. A parasztot semmi se lepi meg. Az élet nagy tényeit, a gyilkosságot is éppoly természetesnek tartja, mint a születést vagy a halált. Ezt az öreg cseléd igyekezett elpalástolni. Hangját túlontúl nyekergővé változtatta, siralmasan, nyöszörögve beszélt, mint az, aki a halotti toron a rigmusokat kántálja. Elmondta, hogy a második asszonyt négy évvel ezelőtt vette feleségül, meg hogy a lánya, az ő rossz lánya, az ő gonosz lánya mindig ilyen volt, engedetlen és szófogadatlan, otthon is sok bajt csinált, azért küldték szolgálni Pestre. A mostoha – dolgos, tiszta, gusztusos menyecske – bólongatott. Ő még többet tudott. Rémüldözve mesélte el a vizsgálóbíró felé hajolva, hogy az Anna egyszer majdnem hozzávágta a sarlót, talán őt is megöli, ha az apja közbe nem veti magát. Pörgött a nyelve, beszélt-beszélt fáradhatatlanul, a töretlen erejében. De aztán ellentmondásba keveredett. A vizsgálóbíró fölismerte a helyzetet, hazaküldte őket.

Megvizsgáltatta a vádlott elmebeli állapotát. A törvényszéki orvosszakértő lehozatta Annát hivatalos helyiségébe, bizonyítványt állított ki, mely szerint a vádlott vérszegény, különben beszámítható. Ezt az aktát a vizsgálóbíró a többi mellé csapta, a nyomozást a maga részéről befejezte, az ügyiratokat fölterjesztette az ügyészségre, az ügyész elkészítette a vádiratot. Édes Annát előre megfontolt szándékkal elkövetett kettős gyilkosság címén vád alá helyezték.

Hivatalból rendeltek ki melléje védőt. A kis, kezdő ügyvédke, akinek eddig csak egy hagyatéki tárgyalása volt meg egy lakáspöre, belemélyedt az ügybe, ezzel akarta megalapozni kriminalista karrierjét. Védencét sokszor meglátogatta a cellájában. Vigasztalta, hogy ne essék kétségbe, majd ő eligazítja. Anna úgy beszélt vele, mint a rendőrtiszttel és a vizsgálóbíróval. Később még fölkeresték a missziós nővérek is, akiknek kalapjáról kék fátyol lógott. Ezek bűnbánatra és töredelemre intették, vallásos füzeteket hagytak nála, melyekben a hit vigaszát találhatta.

November közepén tartották meg a főtárgyalást, az érdeklődésre való tekintettel a törvényszék nagytermében.

Sötét, hideg, téli nap volt. A nagyteremben zölden lobogtak a gázlángok, erősen fűtöttek. Szolgák kiabálták a megidézettek neveit. Tizenegy tanút idéztek meg: hatot a vád, ötöt a védelem kérelmére.

A terem emelkedő padsorait zsúfolásig megtöltötte a hallgatóság, jobbára az áldozatok barátjai, személyes ismerősei. Tatár Gábor a feleségével a hírlapírók padja mögött ült, köszöngetett a tanúknak, akik lenn a székeken foglaltak helyet. Látni lehetett az Attila utca 238. számú ház egész keresztmetszetét, lakóival és cselédjeivel.

Pont kilenc órakor bevonult a törvényszék: a főtárgyalási elnök meg a két bíró.

Az elnök csöngetett:

– A főtárgyalást megnyitom. Tárgyalásra kerül Édes Anna gyilkossági ügye. Hol a vádlott? Vezessék be – parancsolta egyik teremőrnek.

Édes Annát már nyolc órakor lehozták a cellájából az alagsoron át. Egy szobában várt, türelmesen.

Kinyílt az ajtó, és megjelent benne ő: a pepita ruhájában, mely már egészen elrongyolódott. Utána két fegyőr, szuronyos puskával.

Nem is ment, odaszédült a vádlottak padjához, az elnök felé. A fegyőrök, akik mindig a sarkában voltak, megigazították, aztán haptákba vágták magukat.

Anna sok embert látott fönn-lenn, lámpákat, képeket, nagy meleget érzett. A félesztendős fogság testileg nem viselte meg. Arca kissé megtelt, mint a raboké, bőrét valami földszín sápadtság márványozta. Nagy nyugalom áradt belőle.

– Hogy hívják? – kérdezte az elnök, s máris a referensbíróhoz fordult: – Itt az anyakönyvi kivonata? – aztán ő maga felelgetett helyette. – Húszéves, hajadon, nincs gyermeke, nem volt büntetve. Üljön le – mondta, rá se tekintve.

A vádlott leült, melléje két fegyőr, lába közé kapva a puskáját.

Egy piros papírról olvasták a vádiratot, mely így kezdődött:

– Édes Anna, római katolikus, vagyontalan, magyar…

Hosszú vádirat volt, a fölolvasása félórát vett igénybe.

A közönség ezalatt a bírákat figyelte, akik tóga és föveg nélkül ültek az emelvényen, az utcai ruhájukban, nyakkendővel és keménygallérral, de bizonyos személytelen méltósággal, szinte középkorian, szinte ókorian, mert ezeknek az embereknek itt a földön az volt a csodálatos hivatásuk, hogy igazat lássanak a többiek fölött, ezt tanulták, ebben éltek, s egykor a gyászjelentésükön, a sírkövükön is ez áll majd: bíró.

Az elnök lapozgatott egy könyvben, a referensbíró, bajuszos, hosszú orrú ember, szemén csíptetővel, ügyiratokat kötözött össze, a szavazóbíró, a legfiatalabb közülük – zömök, vállas —, felkönyökölt az asztalra, a jobb tenyerébe hajtotta nagy, súlyos fejét. Baloldalt az elnöktől egy emberke izgett-mozgott, a védő. Üdvözölte az apját, az anyját, a rokonait, akiket nagy számban csődített erre a tárgyalásra, hogy tanúi legyenek első, nagy szereplésének. Az ügyész gondolataiba merült.

Miután a vádirat fölolvasása véget ért, az elnök így szólt:

– Álljon föl, Édes Anna. Megértette a vádat? Emelt hangon beszélt hozzá, mint azokhoz, akik süketek, vagy nem állnak a mi értelmi színvonalunkon.

– Magát az ügyész úr azzal vádolja, hogy meggyilkolta a gazdáit. Bűnösnek érzi magát?

– Bűnösnek érzem – felelte Anna.

Az auditórium susogott, a referensbíró ránézett, a szavazóbíró pedig a másik tenyerébe hajtotta fejét.

– Hát akkor – folytatta az elnök már elbeszélő hangon – mondja el szépen, hogy történt. De részletesen. Figyelmeztetem, ha mindent bevall, segít magán, ellenben ha tagad – és itt ismét emelte hangját —, csak árt magának, mert nekünk majd módunkban lesz mindent rábizonyítani. No kezdje.

Az ügyvéd integetett védencének, hogy kezdje. De annak a torkán egyetlen hang se akart fölszakadni. Erre az elnök segítségére sietett:

– Szóval, ugye, maga a cselédjük volt, már tíz hónapja szolgált Vizyéknél. Kezdjük talán ott, hogy maguknál 1920. május 28-án vendégség volt, az a nagy vendégség – igyekezett népiesen beszélni. – Azon a napon estefelé dolgozott.

– Főztem.

– Helyes – bólintott az elnök, mintegy megdicsérve érte. – Végezte háztartási teendőit. Jöttek a vendégek, maga nem szolgált ki az asztalnál, már régen megvacsoráztak, hajnali két óra lehetett. Hol volt akkor?

– A konyhában.

– Igen, ott volt. És már akkor ott motozott a kredencnél, huzigálta a fiókot, kereste a kést.

– Erre nem emlékszem – rebegte Anna a védő felé, aki helyeselt.

– Majd a szemébe mondják. Aztán mit csinált?

– Aztán bementem a hálóba.

– Ne zavarjuk össze. Akkor még nem ment a hálóba. Az később jön. Előbb indultak a vendégek. Maga ekkor a fürdőszobában ólálkodott, lesben állt, előre készült a tettére. Nem emlékszik, hogy Druma nagyságos úr is betekintett oda?

– Nem.

– No, majd ezt is mindjárt megállapítjuk. Tanú van rá. Folytassa. Menjünk vissza oda, amikor kiszellőztetett, s az asszonya aludni küldte. Erre ahelyett hogy lefeküdt volna, megvárta, míg elalszanak.

– Aztán bementem a hálóba.

– Még mindig nem ment be a hálóba – mondta az elnök az asztalra ütve.

Anna egyik lábáról a másikra állt, előre-hátra topogott az időben, amely elmúlt. Kábulat fogta el a nagy utazástól. Elakadt.

A védő fölkelt:

– Méltóságos elnök úr, tekintetes törvényszék, teljes tisztelettel indítványozom, szíveskedjék a vádlott elmebeli állapotának megállapítására egy hírneves pszichiátert iderendeltetni, hogy itt a helyszínén ellenőrizze őt. Vallomása annyira szakadozott, annyira összefüggéstelen és patologikus, hogy védői lelkiismeretem szerint teljesen beszámíthatatlannak kell tartanom.

Az elnök halkan tanácskozott a bírákkal, és közölte a határozatot:

– A törvényszék az indítványt elveti. Amint a védő úr is tudja, már több ízben megvizsgálták a szakértők, és beszámíthatónak jelentették ki. Különben is, kérem, a végén méltóztassék összegezni indítványait.

– Tisztelettel semmisségi okot jelentek be – szólt a védő.

Az elnök újra visszazarándokolt az időbe, tapogatózva haladt előre, kereste az igazságot a vádlottal együtt, vezette őt, noha ő maga sem látott még ebben a sötétben, s olykor arra várt, hogy majd a vádlott vezeti őt a pont felé, ahol egyszerre valami fény gyullad, mely érthetővé teszi az egészet. Mintha két összefogózott vakember ment volna az éjszakában, s az egyik vezetné a másikat: a vak a világtalant.

– Tehát – kezdte – próbáljon csak visszaemlékezni. Miért vette magához a kést? Mit érzett akkor?

Anna hallgatott. Az elnök tolmácsolta az érzését, a kifejezhetetlen érzést, mintegy lefordítva értelmes, emberi nyelvre:

– Azt érezte, hogy haragszik rájuk, agyát hirtelenül elborította a vér, nem bírt uralkodni magán, eszébe jutott talán, hogy egyszer asszonya megszidta, bosszút akart állni. De miért?

Megint neki kellett beszélni:

– És nem ébredt föl ekkor a lelkiismerete, nem szólalt meg magában a lélek, nem gondolta meg, hogy mit cselekszik, hogy ennek következménye is lesz, hogy ezért felelni kell Isten és ember előtt? Hiszen maga régebben nem volt ilyen leány.

Az elnök sejtette, hogy itt lehet valami, egy titok, melyet közülük senki sem tud, talán maga a vádlott sem. De tovább haladt. Tudta, hogy egy tettet nem lehet megmagyarázni se egy okkal, se többel, hanem minden tett mögött ott az egész ember, a teljes életével, melyet az igazságszolgáltatás nem fejthet föl. Ő, aki már hozzászokott ahhoz, hogy az emberek nem ismerhetik meg egymást, teljesítette kötelességét.

– Beszéljen – nógatta a vádlottat. – Amikor a hálóba ért, a gazdái már aludtak. Mit tett akkor?

– Akkor én…

– No, csak mondja ki – szólt az elnök, nagyon szigorúan. – Akkor maga odalépett az asszonya ágyához, és amíg aludt, a szívébe mártotta a kést. Ezt a kést ni.

Fölemelte a bűnjelek között lévő óriási konyhakést, meglóbálta a levegőben, úgyhogy a hallgatóság felszörnyülködött, majd a vádlott felé tartotta, s még mindig ide-oda forgatva, ezt kérdezte tőle:

– Ez volt az?

– Ez – mondta Anna, és hátratorpant, mert úgy érezte, hogy most a szívében forgatják meg a kést.

Végre eldadogta, hogy történt. Nem is annyira a saját szavaival, mint inkább azokkal a szavakkal, melyeket a rendőrtisztviselőtől meg a vizsgálóbírótól hallott, eléggé folyamatosan adta elő a gyilkosság lefolyását.

– Megölte az asszonyát – ismételte az elnök —, megölte a kenyéradó asszonyát, aki magát sohase bántotta. Menjünk tovább. Mit csinált azután?

– Kifutottam a szalonba.

– Nem, még nem futott ki. Csak ne siessünk. Maradjunk egyelőre a hálóban. A gazdáját is leszúrta, mint egy orgyilkos, kilencszer döfte beléje a kést. Így volt?

– Így. De én a méltóságos urat nem akartam bántani. Megijedtem tőle.

– A bűnétől ijedt meg, a rossz lelkiismeretétől, és megint gyilkolt. Később mi történt?

– Akkor már jöttek értem.

– Dehogyis jöttek még. Most maga arra a széles díványra feküdt, ott pedig…

– Elaludtam.

– És tudott aludni ilyen égbekiáltó gazság után? Akkor sem ébredt tudatára, hogy mit művelt, hogy bűnös? Nem is jelentkezett, hanem ott bujdosott, míg föl nem törték az ajtót. Legalább megbánta azóta bűnét? Tessék? Elkövetné újra, amit tett?

– Nem – ijedt föl Anna —, nem.

– Leülhet – szólt az elnök.

A vádlott kihallgatása befejeződött. Következtek a terhelő tanúk.

A vád koronatanúja Druma Szilárd volt, a piros arcú ügyvéd. Mikor fölkelt, és a terem közepére ment, majdnem a csillárig magasodott.

– Nincs haragban a vádlottal – hadarta az elnök a formaságot —, nincs vele rokonságban?

A tanú nem is válaszolt, csak elmosolyodott a mulatságos föltevésre, hogy ő effélével rokonságban lehetne.

Szabatosan tárta föl a tényállást, mely a premeditációt kétségtelenné tette. Az ügyésznek hozzá intézett kérdéseire tömör jogászi terminus technicusokkal felelt. Kifejtette, hogy a leány izgatott viselkedése már este szemet szúrt neki, figyelni kezdte, éjjel kettőkor a vádlott semmi mást se kereshetett a fiókban, csak a kést, ezt nyilván elrejtette valahol, aztán mielőtt elment volna, még egyszer rajtaütött, akkor a vádlott a fürdőszobában leselkedett, még borravalót is akart neki adni, de az rémülten ugrott be a hálószobába.

Anna szembesítésnél megtört, bevallotta, hogy így volt.

Druma még mindig nem fejezte be.

– Engedtessék meg nekem – szólt —, hogy rávilágítsak a bűnügy politikai hátterére is, s pár szóval kiterjeszkedjek – a tanúk soraiban ülő Ficsorra és Ficsornéra mutatott – a házmesterek szerepére. Ezek az emberek, méltóságos elnök úr, a kommunizmus alatt oly vörös érzületről tettek tanúságot, hogy a ház lakóit éjjel-nappal rettegésben tartották. Én a magam részéről minden okot fönnforogni látok, hogy ők a tulajdonképpeni mozgatói és értelmi…

– Kérem – szakította félbe az elnök —, a vizsgálat megindult ebben az irányban is, de negatív eredménnyel járt. Az ügyészség sem tett vádindítványt – szólt az ügyészre tekintve, aki rázta a fejét. – Ez nem tartozik ide.

Druma ott állt elkezdett és be nem fejezett mondatán lógva a levegőben.

Rövid vita indult meg az ügyész és védő közt. Az ügyész kérte a tanú megesketését, a védő viszont ellenezte. Drumától kivették az esküt. Ezért a védő újra semmisségi okot jelentett be.

Szűcs Antal, a sarki őrszem, a helyszíni szemle megtörténte előtti fontos mozzanatokról számolt be, a bűnjelek elhelyezéséről és a vádlott közönyös viselkedéséről.

Drumáné a leányt zárkózottnak tüntette föl, szóba hozta – mellékesen – a kisollója rejtélyes eltűnését is, magasztalta Vizyéket, különösen a férfit.

Moviszterné oldalt-hasított szoknyájában jött ide, megsétáltatni új toalettjét, úgy kipingálva, mint egy színházi bemutatóra. Könnyed modorban társalgott, kacérkodva az ügyésszel.

Szerinte a leány nem volt zárkózott, inkább jókedélyű, csodálkozott, hogy ilyesmire vetemedett, mert az asszonya maga volt az angyali jóság, szerette is őt.

Sokat csevegett volna még, de kihallgatása – sajnos – véget ért.

Ficsornak az elnök megemlítette, hogy mint a vádlott rokona, megtagadhatja a vallomástételt, ő azonban vallani akart.

– Figyelmeztetem – szólt az elnök —, hogy csak az igazságot vallja, mert vallomására esetleg esküt kell tennie, s a törvény a hamis esküt szigorúan bünteti, esetleg öt évig terjedhető fegyházzal.

A házmester, aki már megrökönyödött Druma előbbi beszédétől, az ötévi fegyház hallatára még inkább menteni akarta bőrét. Elismételte mindazt, amit nyáron vallott, s amikor a kis ügyvéd kötözködött vele, és vallomásának ingadozó voltát hangsúlyozva, elvesztett minden mértéket:

– Nemcsak ezt mondotta, kérem, hanem mást is. Mikor egyszer összeszidta a méltósága, mert eltört egy tükröt, lejött hozzánk, és azt mondta, hogy elmegy innen, de előbb olyant csinál, hogy maga is megbánja, fölgyújtja az egész házat.

– Mikor mondta ezt? – kérdezte az ügyész.

– Nemsokára azután, hogy beállt a helyébe.

– Határozottan emlékszik erre?

– Határozottan.

– Gondolja meg jól. Meg mer rá esküdni?

– Meg – válaszolt Ficsor, komoly elszántsággal.

A tanú esküt tett, aztán meghajolt az elnök előtt, oly mélyen, hogy mélyebben meghajolni emberileg szinte lehetetlen is.

Ficsorné lépett az emelvény elé. A hájas asszonyság reszketett, mint a kocsonya.

Már szánta Annát, szerette volna védelmébe venni, de félt, hogy rácáfol előbbi vallomására.

– Hát maga mit tud, Ficsorné? – kérdezte az elnök. – Milyennek ismerte ezt a leányt?

– Kérném, mindig olyan gyanakvó volt.

– Mi az, hogy olyan gyanakvó?

– Olyan gyanús.

– Magának volt gyanús?

– Nekem meg mindenkinek.

– És miből vette ezt észre?

– Mindig spekulált.

– Úgy érti ezt, hogy valami rosszat forgatott a fejében?

– Nem.

– Hát hogy érti?

– Úgy, hogy mindig búsult.

– Maga azonban a vizsgálóbíró úr előtt egyebet vallott. Nézze – olvassa —, azt vallotta, hogy valakit egyszer már meg akart gyilkolni.

– Igen, amikor az anyjába belevágta azt a sarlót.

– Látta ezt maga?

– Én nem láttam. Csak hallottam.

– Kitől?

– Az anyjától.

– Az a mostohája. Hagyjuk ezt – legyintett az elnök kedvetlenül —, hagyjuk.

– Én különben nem mondhatok rá semmit. Azelőtt igen jó leány volt, de…

– De?

– De később rossz lett.

– Ezt mi is tudjuk – jegyezte meg az elnök általános derültség közepette.

– Nagyságos elnök úr – önérzeteskedett Ficsorné megsértődve, bizonyos idétlen daccal —, én csak azt mondhatom, amit tudok – és mikor a hallgatóság újra nevetett, tovább füstölgött magában —, én, kérem nem mondhatok mást, csak azt, amit tudok.

– Jól van, jó, menjen már – intette le az elnök.

A vallomások már ily semmis részleteket hánytorgattak: fecsegéssé posványodtak.

Az elnök szólította a következő tanút:

– Moviszter Miklós. Dr. Moviszter, orvos. Nincs itt? Kézbesítették neki az idézést? Nem mentette ki magát. Hol van?

Hát hol vagy, öreg doktor, te haldokló, a gyógyíthatatlan betegségeddel, a nyolcszázalékos cukroddal? Meghaltál azóta, vagy magaddal tehetetlenül fekszel, senyvedve attól az álomkórtól, mely megelőzi az ilyen betegek halálát? Elvesztél te is, és már senki sincs ezen a földön? Ha még élsz, ha csak egy szikrányi lélek lobog benned, akkor teneked most itt a helyed, akkor el kellett jönnöd.

El is jött. Ott ült, egészen hátul, elveszve a tanúk széksoraiban, elveszve a bundájában ezen a novemberi napon, már-már kihűlve az elmúlás közelségétől. Időbe telt, míg előretopogott, a botjára görnyedve, már olyan kicsire zsugorodva, hogy sokan fölálltak, úgy nézték, hogy ott van-e.

– Jelen – mondta, meghajolva az elnök felé.

Az elnök látva, hogy milyen állapotban van a tanú, közölte, hogy ülve is megteheti vallomását. Széket tétetett oda egyik teremőrrel, ő ezt nem fogadta el. Sőt: – még jobban kiegyenesedett. Már amennyire ő tudott.

– Ön, doktor úr – kérdezte az elnök —, szintén fönntartja a vizsgálóbíró előtt tett vallomását?

– Igen – mondta Moviszter, alig hallhatóan, úgyhogy az elnök tölcsér gyanánt füléhez tette a tenyerét.

– Okolja meg, mire alapítja ezt.

Moviszter gondolkozott, mint aki valami hosszú beszédre készül. Biztatta magát.

Mit késlekedsz? Teljesítsd kötelességed. Csak egy ember vagy. De hát mi több, mint egy ember? Se két ember, se ezer ember nem több nála. Lépj előre egy lépést – így —, és most még egy lépést. Rajtad a sor. Föl a fejet, Moviszter, sursum corda, föl a szívet, csak föl a szívet.