Kitabı oku: «Edes Anna», sayfa 9

TÉL

Novemberben cihelődni kezdtek a románok is.

A nemzeti hadsereg elővédjei 1919. november 14-én, pénteken reggel 8 órakor érték el a Duna vonalát. Pesten még karhatalmi osztagok tartották fönn a rendet, mikor az Attila utcán már sastollak lengettek, s közkatonák rohamsisakjai ragyogtak föl a napban.

Mindenki az ablakokhoz tódult, lobogtatta kendőjét a zömök alföldi fiúk felé, akik feszesen meneteltek. Túl a pesti oldalon az emberek az erkélyre futottak, látcsővel szemlélték az első katonákat. Csöndes, megindító viszontlátás volt. A bujdosók, mint annyiszor a magyar történelemben, hazaérkeztek.

A hadrakelt sereg társzekerei napokon át zakatoltak a körutakon. Ismét a régi kürtjelek hangzottak, este kilenckor a Ferdinánd laktanyából már a takarodót fújták, mely hazahívja a bakát, a rongyos bakát. Tizennyolcadikán aztán – ködös, zord délelőtt volt s a vörös naptányér alacsonyan lebegett az északsarki égen – harangzúgás és püspöki segédlet mellett bevonult a Fővezér a Fehérvári úton. Egy minisztériumi küldöttségben Vizy Kornél is ott állt, kürtőkalapban. Vizyné a parlamenti hölgybizottságban virágokat, gyászfátyolos nemzetiszín szalagokat nyújtott át.

Anna egyedül dolgozott. A ház üres volt és csöndes. Nem hallatszott a füttyszó sem. Kikönyökölt az erkélyverandára, rázta a porrongyot, bement egyik szobába, mintha keresne valamit, s visszajött. A szellőzésnél a légáram még sokáig meglebegtette a fürdőszoba sok jó-szagát, mely beivódott a bútorokba.

– Hallod? – mondta Vizyné, mikor benn ült a szalonban az urával. – Énekel.

Anna valami kis vidám dalt dúdolgatott. “Pénteken este, szombaton este, kimegyek a rózsámhoz a sötétbe…”

– Különös – szólt az asszony. – Eddig még sohase énekelt.

– Hát aztán. Jó kedve van. Azt akarod talán, hogy sírjon?

Egy délelőtt a húst tisztogatta a deszkán. Egyszerre fölszisszent.

– Mi történt? – szörnyülködött Vizyné, aki ott ült a dagasztószéken.

– Belevágtam.

Kezét elöntötte a vér. A kés, a nagy konyhakés hüvelykujjába szaladt egészen a csontig, majdnem elmetszette az ujjpercet. Csúnya, tátongó seb volt.

– Mért nem vigyáz?

– Tessék hagyni.

Kimosta a vízvezetéknél, jól megsózta konyhasóval, egy kis ronggyal körültekerte. A rongy azonban csakhamar átpiroslott.

Fölküldték a doktorhoz. Az bekente valami csípőssel, szépen bepólyálta, megsimogatta az arcát, s azt mondta, hogy mire menyasszony lesz, elmúlik. Nagyon kedves, finom ember volt ez a doktor.

Szigorú tél köszöntött be. Erősen fagyott, akkora köd ereszkedett a városra, hogy két lépésre se lehetett látni. Varjak húztak az égen.

Aztán leesett a hó, betemette az utakat, elakadtak a villamosok, a Lánchídon az omnibusz se járt. Folyton havazott. A rendőr, a kövér rendőr már hajnalban csöngetett a házmesteréknek, hogy söpörjék a járdát, különben fölírja őket. Reggel ötkor, mikor még mindnyájan aludtak, kijött a pepita ruhájában, melyet nem vetett le többé, körültekintett a kékeslila hóhullásban. Mély csönd vette körül. Verebek ugráltak a tar gallyakon. Baltával törte a jeget, lapátolta a havat, söpörgetett.

Emberek akkor még nem jártak az utcán. Nyolc felé hivatalnokok szállingóztak a Várba, szivarral szájukban. Moviszter is leballagott. Téli sipkát viselt már, fülvédőkkel kötötte körül érzékeny füleit. Néha megállott a kapuban. Megkérdezte, mi újság, kezébe vette fájós ujját, melyen a pólya már bepiszkolódott, mormogott, hogy majd új kötést kell rátenni.

A seb a téli munkában mindig újra fölfakadt, a keze fájt, megfagyott, kiripacsosodott, a repedéseket belepte a szénpor. Minden nő megcsúnyul valamit a hidegben. De a cselédek annyira megcsúnyulnak, hogy rongyaik között alig ismeri föl az, aki nyáron, a melegben látta őket. Anna is megcsúnyult. Hullott a haja: Egyre több gubanc maradt a vasfésűben. Nem szeretett emberek előtt mutatkozni.

Most érzett először fáradtságot, valami oly részeg kimerültséget, hogy esténként, mikor elvégzett, nem is bírt mindjárt lefeküdni, hanem ide-oda járkált, karjait lóbálva, a vállára csapkodva ment-ment a folyosóra, onnan vissza, benyitott a szobába, a szalonba. Vizyné egyszer már az ágyból rá is szólt, hogy mit keres a sötétben.

Anna összerezzent. Nem tudta, hogy mit keres, azt se tudta, hogy mi van vele.

Az úrfi már nem étkezett náluk, pedig meghívták, hogy jöjjön el, amikor akar, minden vasár— és ünnepnap hivatalos volt ebédre. Egyszer jött el. Utána még látta a tükörablakon át a kávéházban, valami hosszú rúddal a kezében, egy zöld asztalra hajolva. Később nem látta többé.

Amint múltak a napok, megfásult, elzsibbadt benne valami. Szinte elfelejtett mindent, ami volt. De azért szenvedett. Mert ha nem is gondolt arra, ami volt, érezte, hogy az, ami volt, már nincsen, mint az állat, mely múlton és jövőn kívül az örök jelenben él, mint az a kutya, mely nem kap enni, s nem tudja, hogy mi bántja, és mégis folyton odavánszorog az üres ételes táljához, körülszaglássza, s miután látja, hogy semmit se lát, csüggedten a vacka felé kullog, vissza-visszasandítva.

Egyszer estefelé így álldogált fönn a padlásföljáró előtt, bódultan, üres kézzel.

– Jöjjön csak be – szólt föl hozzá Stefi —, mutatok valamit.

Egy rózsaszín ruhát mutatott, egy gyönyörű rózsaszín ruhát, melyet magának varrt. Aztán az izgalomtól kipirulva elmondta a titkot, hogy nemsokára valami bál lesz, egy ünnepély, a nagyurak előtt száz pár táncolja majd a körmagyart, csupa úrilány, ügyvédek, orvosok lányai, s őt is bevették a táncosnők közé, most mindennap tánciskolába kell mennie, egy szigorú táncmester tanítja őket. Ehhez a szerencséhez pedig úgy jutott, hogy egy koronaőr udvarolt neki, ama hosszú, délceg fiúk közül való, akiket a Krisztinában “egyenesek”-nek neveznek, az ajánlotta be, az lesz a párja.

Anna hallgatta, s ő boldog volt, hogy valaki akad, aki hallgatja. Utána többször föl is hívta magához. Csalogatta a moziba, csak jöjjön, majd ő “befizet érte”. Anna szabódott, hogy nincs ruhája, de végül elment. Ekkor látott először mozit. A vásznon autók cikáztak, valaki belepottyant a tóba, a gróf a grófnéval csókolózott a kertben. Stefi a koronaőrről beszélt. A koronaőr járt utána, de ő nem sokat törődött vele. “Hadd szenvedjen, a férfiaknak nem árt, azok mind olyan komiszok.” Közben magyarázta a képeket. Egy sovány moziszínészt különösen kedvelt, valahányszor feltűnt, megérintette Anna karját. “Látja, ez az én zsánereim. A magas és halvány. Hát a magáé?”

Ő erre nem tudott mit felelni, mert azt sem értette, hogy mi az a zsánereim, aztán zavarta a sok kép, a körülötte ülő közönség. Megköszönte Stefinek, de többet nem ment el. Nem ért rá.

Úgyszólván egész nap fűtött. Náluk a fűtéssel volt a legtöbb baj. Vizyék kályhái egytől egyig rosszul fűltek.

Már reggel, a hósöprés után kezdődött. Gyertyával botorkált a pincébe. A pince mély volt, falai csöpögtek a víztől, pállott meleg csapott arcába. Megtöltötte szénnel a két kotlát, anélkül, hogy körül mert volna nézni. Patkányok jártak át az utcáról, a föld alatt alagutat vájtak maguknak, cincogtak a farakások körül, azoktól félt. Reggeli előtt melegnek kellett lenni az ebédlőben. Rárakott a kályhára, fújta, legyezte kötényével, de a tűz csak pislákolt, fojtó füstöt terjesztett, tele lett vele a lakás.

Mindig így ment ez, minden áldott nap, hol az egyik, hol a másik szobában.

Vizyné sokat bosszankodott:

– Miért nem hívja a kéményseprőt?

– Tegnap is itt volt.

– A Báthory úr?

– Az.

– Akkor maga a hibás. Biztosan nem tesz rá elég aprófát.

Báthory úr – Báthory Árpád, nemesember, három előnévvel – velük szemben lakott, ő söpört a Krisztinában. Többször megfordult a házukban, “golyózott”, égette a kéményeket. Másnap a kályhák megint csak füstöltek.

Anna egyszer, hogy nem volt otthon asszonya, gondolt egyet, és lehívta.

Azonnal jött.

– Mi baj már megint, Annuska?

– Nem ég.

– No, majd meggyógyítjuk.

A falhoz támasztotta létráját, lerúgta lábáról papucsát, mezítláb ment a beteg kályhához.

– Annyit vacakolok – sopánkodott Anna.

– Ejnye – csóválta a fejét a kéményseprő —, ejnye – s megszánta, mint egyik munkás a másik munkást.

De nem törődött vele, csak a kályhával. Rázogatta rostélyát, tapogatta az agyagtapasztást, majdnem beledugta fejét is, annyira kukucskált.

– Mindig visszacsapja a szél – magyarázta Anna.

– Várjon – szólt hirtelen a kéményseprő. – Hol az a padláskulcs?

Báthory úr egy pillanat múlva künn volt a havas háztetőn, izmosan, ügyesen mászott a szelemen felé, mint egy macska, állt a kémény mellett a magasban a seprővel – fehérben a fekete —, mint egy fekete kandúr. Valamit babrált a szélfogóval.

Anna az udvarról fölfelé lesett.

– Mindjárt megnézzük – kiabált le Báthory úr a hangtompító hóban —, hogy van-e most huzat?

Már jött a padláslépcsőn.

Anna megkérdezte tőle:

– És nem félt ott?

– Mitől félnék.

Együtt mentek a lakásba. A lány tüzet akart rakni.

– Hagyja – intette le a kéményseprő.

Hatalmas kezével belenyúlt a még forró pörnyébe, kiszedte, maga gyújtott be egy lobogó újságpapírral.

Guggon ülve figyelték, amint a lángok körülnyaldosták a kályhát, s az aprófa szikrákat szórva pattogott.

– Ennek égni kell – mondta Báthory úr, és fölállott.

Egymás mellett várták meg, míg a faparázs kipirul. A kéményseprő jócskán rátett a szénből is, értett ő ehhez, nem döglesztette el.

Pár perc múlva hallották, hogy a szén ropog, megadta magát a tűznek. Odatartották kezeiket. Langyos szellő fújdogált a kályhából. A vasajtócska tüzesedni kezdett.

– No – nevetett Báthory úr, s kormos arcából kivillantak a fogai —, mit mondtam?

– Köszönöm.

– Szívesen, Annuska kisasszony, máskor is. Csak szóljon át hozzám.

Vizyék mindhárom kéménye vidáman eregette füstjét a kénkősárga égre. Báthory úr időnként érdeklődött:

– Ég?

– Ég.

– Azért. Muszáj is annak égni.

Szerdán csúnya zivatar nyargalt végig a városon, bömbölt a szél, rázta a házat. Künn a Vérmező úgy háborgott, mint a Balaton télen, mikor nem látni a partját.

Vizyné a spiritisztáihoz ment.

Anna a kályha előtt melegedett, hallgatta a vihart. Lassan lélegzettek az arany parazsak, gyémánt hunyorgással omoltak össze. A kályha vasajtaja az öt piros szemével bámult rá.

Most valaki halkan megkoccintotta az ajtó kilincsét.

Mikor ajtót nyitott, látta, hogy a kéményseprő.

– Jaj – suttogta —, de megijedtem.

– Csak nem tőlem?

– De.

– Miért?

– Olyan fekete.

A kéményseprő ott állt a folyosón a szíjas, fekete ruhájában, vállán a fekete kanállal, a fekete kötéllel.

– Hogy tud olyan fekete lenni – mondta Anna az ijedelem és mosoly között —, mint az ördög.

– Na – tréfált Báthory úr —, nem vagyunk mi olyan rosszak.

Belépett. Lánca csörgött a homályban.

– Nincsenek itthon? – kérdezte.

Valamivel előrébb jött a konyhai lámpa fénykörébe. Nagy, kék szemei voltak, egész valószínűtlenül nagyok, mint a színészekéi, mikor aláfestik.

– Mit csinál?

– Kalácsot akarok sütni. Hát maga?

– Gondoltam, benézek.

– Csak a konyha küszöbén maradt, állva.

Anna egy tálba tette a kovászt, vajat, cukrot, sót. Leöntötte meleg tejjel. Lisztet szórt rá, kevergette.

A kéményseprő nézte a munkáját, sokáig nézte, majd így szólt:

– Én is megyek már.

– Hova siet?

– Haza. Megnézem, otthon-e már az a lány. Mindig elcsavarog.

– Mikor halt meg a felesége?

– Két éve lesz. Az őszön.

– Mi baja volt?

– Sorvadása.

Anna letette a fakanalat, eltűnődött, mint aki valami tartalmasat olvas, ami tele van élettel.

– Kellene melléje valaki – mondta a kéményseprő. – Én nem bírok vele. Egy asszony kellene.

– Kap maga. Hány éves?

– Harmincöt.

– Nem öreg. Meg jól is keres.

– Hisz ajánlanak. Most is. Egy özvegyasszonyt. Erzsébeten. Van egy kis háza.

– Na lássa.

– Csakhogy nekem nem kell. Ha magát ajánlanák…

– Ne bolondozzon – vágott szavába kedvetlenül, minden kacérság nélkül, mert most nem jól esett, hogy dicsérik, mert most tudta, hogy nem szép.

A kéményseprőt vonzotta valami, lehet, hogy a lány szenvedése, a friss fájdalma, melyet a férfiak mindjárt megszimatolnak, az alázat és kiszolgáltatottság, mely sokszor jobban tetszik nekik, mint maga a szépség. Odadőlt az ajtófélfához. Megvárta, míg Anna a kalácsot begöngyöli a tepsibe. Akkor így szólt:

– No, megyek már.

– Most csakugyan menjen, Báthory úr. Mindjárt itt lesznek.

Báthory úr nem sokat okoskodott. Egy ízben még találkozott vele, véletlenül, az utcán, megint mondogatta, csak úgy általánosan, hogy egy asszony kellene, egy asszony, aztán, amint dukál, Ficsornéval megizentette, hogy szívesen feleségül venné Annát, ha hozzá jönne.

A házmesterné a lehető legbuzgóbban tett eleget megbízatásának. Beszélt a lánynak, hogy milyen szerencse, a világért se szalassza el, dicsérte a kéményseprőt, aki józan, szorgalmas ember, nagyon jól bánt az első feleségével. Anna nem mondott nemet, csak gondolkozási időt kért. Báthory úr viszont arra kérette, jöjjön el egyszer, nézze meg a háza táját.

Kimenős napján a Vérmezőnél eléje jött, s fölvezette a lakásába, a negyedik emeletre, egy udvari szobába.

Hideg, téli holdfény reszketett a jégvirágos ablakon, s ónosan-halottasan világította meg alakjaikat, mikor a sötét szobába léptek. Távol állottak egymástól. Anna nyomban az ablakhoz sietett, s lefelé tekintett. Fölfedezte az ő házukat, megismert egy fát, arról az ablakát, s csodálkozott, hogy innen, a magasból milyen kicsi.

A kéményseprő meggyújtotta a petróleumlámpát, a falra akasztotta, az ablak mellé.

Sok holmi volt itt. Két nagy szekrény, két ágy, ágyneműkkel, mindennel, ami kell, egy dívány, egy konyhakredenc, egy asztal. Báthory úr kinyitotta a szekrényeket. Mutogatta az asszony fehérneműit, melyek kimosva, mintegy érintetlenül álltak ott: hat ing, három alsószoknya, három hálórékli, egy piros himalájakendő. Nagy tisztelettel, becsüléssel beszélt vele. Anna gondolkozott, s valami bágyadt, kis öröm villant át rajta.

Később hazajött a lány, mogorva, tizennégy éves fruska, csatakosan, kivágott cipőben. Az apja figyelmeztette, hogy köszönjön, mire köszönt, és a sarokba ült egy székre. Anna vacsorát főzött, paprikás krumplit. Csöndesen megették, hárman.

A kéményseprő lekísérte Annát. Faggatta:

– Hát mit gondol?

– Még nem határoztam.

Báthory úr hangsúlyozta, hogy neki “sürgős” a házasság. Anna ezt felelte:

– Most hagyjon. Majd az ünnepek után.

Ebben is maradtak.

Ünnepek előtt, hogy legtöbb dolga volt, és a mákost meg a dióst készítette, beállított a bátyja, akit már öt esztendeje nem látott, mert francia fogságba került. Egészen megemberesedett, bajusza is nőtt. Ostort tartott kezében, kocsival jött a pusztáról, valamit hozott az uraságnak. Megkérdezte, hogy van, s visszahajtatott a pusztára.

A házban nagy karácsony volt.

Előbb Drumáékhoz repült be az angyal, oda vitte a legtöbbet, a kisbabának. Stefi arany karkötőórát kapott, Etel a Moviszteréktől egy vég vásznat.

Náluk legutoljára gyújtották meg a karácsonyfát Moviszterék és Drumáék jelenlétében. A méltóságos asszony és a méltóságos úr megcsókolták egymást. Vizyné az urát szivartárcával lepte meg, s ő – mint minden évben – huszonnégy zsebkendőt vett a feleségének. Anna ajándékát a méltóságos asszony nyújtotta át. Selyempapírba volt csomagolva.

Lélekmelegítőt kapott, egy barna, tartós, kötött lélekmelegítőt, hogy meg ne fázzék a hósöprésnél.

Amint kibontotta a viaszgyertyák fényénél, Drumáné meglökte Moviszternét.

Ezt a lélekmelegítőt ismerte. Katica kapta, viselte is, aztán mikor elment, visszadobta.

ANYAG, SZELLEM, LÉLEK

Vizyék Három Király napján Tatáréktól jöttek egy nagy politikai ozsonnáról, melyen két miniszter is részt vett.

Az asszony, mikor a konyha ajtaja elé ért, hirtelenül megállott.

Benn a konyhában egy idegen férfi volt, egy férfi, akit nem ismert. Ott ült az asztalnál, s mellette – elég messze tőle – Anna.

Láttára az ismeretlen férfi illemtudóan fölkelt, és köszönt:

– Jó estét kívánok.

Most jobban lehetett őt látni, mert a lámpa megvilágította halvány arcát és szőke, selymes haját. Világosszürke ruhát viselt, hosszú nyakkendőt.

Vizyné csak fürkészte egyre bizalmatlanabbul, magában tanakodva.

– Nem tetszik megismerni – mondta a férfi nem kellemetlen bariton hangján, és mosolygott. – A kéményseprő…

– Á, maga az? Nézze, meg sem ismertem. Így még nem is láttam. Jó estét, Báthory úr, jó estét.

A hívatlan vendég nem sokáig alkalmatlankodott, megvárta, míg a ház úrnője bemegy – kicsit késlekedett, hogy ne legyen az a színezete, mintha szöknék – aztán csöndesen távozott.

Vizyné szeméről most hullott le a hályog. Révedezve csóválgatta fejét. Erre nem is gondolt. Nem gondolt arra, hogy Annának máshoz is köze van, máshoz is köze lehet az ő Annájának, s egy akárki egyszerűen beülhet hozzá. Az egész olyan kellemetlen volt – és tapintatlan —, valósággal nyílt jogbitorlás, olyanforma, mintha a kéményseprőt az ő fehér díványán találta volna, a hálóban, és ott kedélyesen pipázott volna. A szemtelenség fölháborította, de nem szólt semmit. Lassan, hozakodott elő:

– Mondja, Anna, hát magához jár ez?

– Néha benéz.

– Mi az, hogy “néha”? Talán nem is először? Máskor is itt volt már?

– Máskor is.

– Hányszor?

– Olykor.

– Ezt nem szeretem. Nagyon jól tudja. Egy idegen férfi az én házamban. Sehol a világon nem szokás ilyesmi.

– Ő jön. Nem kergethetem ki.

– De az nem úgy van, kérem.

– Tőlem akár otthon is maradhat.

– Hát akkor mért nem mondja meg neki? Mondja meg.

– Nem bírom, méltóságos asszony.

– No, akkor majd megmondom én. Magának más dolga van.

– Tessék megmondani. Nekem igazán mindegy.

Vizyné beszélt a kéményseprővel, az nem mutatkozott többé, de a dolog ezzel közel sem volt rendben. Amíg főztek, folyton rágta a lány fülét:

– Udvarolt magának?

– Beszélgetett.

– Telebeszélte a fejét. Meg akarta bolondítani.

– Hol a vaj, méltóságos asszony?

– Ott az ablakban, fiam. Vigyázzon, Anna, nagyon vigyázzon. Csak megzavarja. És miket mondott?

– Egyszer azt mondta… – kezdte, de a vízvezetékhez ment, a csuporba vizet engedett, úgyhogy Vizyné nem hallhatta, mit beszél.

– Szóval, mit mondott? – vallatta, miután Anna a csuprot a tűzhelyre tette.

– Azt mondta, hogy nincs senkije.

– Mást nem?

– Meg hogy egy asszony kellene.

– Érdekes. És mit felelt rá?

– Semmit.

– Okosan tette. Nevetséges. Nem magának való ez. Anna igazat adott neki nyíltan is, belül a lelkében is, de mihelyt nem hallotta érveit, megtántorodott.

Az újság, hogy Annának valami kérőféléje akadt, nem maradt titokban, megtudta az egész ház, s a lakókat két pártra szakította. Báthory úr gondoskodott arról, hogy távollétében hátvédeket teremtsen magának, és megdolgozza a közvéleményt. Mindenekelőtt a cselédekre támaszkodott. Ficsorné, akinek ígért valamit, ha Annát megszerzi, föltétlen híve volt. Ő nyerte meg az ügynek Stefit is, aki biztatgatta Annát, hogy legyen esze, ne válogasson, különben úgy jár, mint ő, aki harminckét éves korában is szolgálni kénytelen. Etel, a Moviszterék öreg Etelje nem egészen állt kötélnek. Elismerte, hogy szép dolog lenne, de nevetett, hogy minek egy cselédnek férjhez menni, addig boldog, amíg lány. Drumáék határozottan a házasság ellen foglaltak állást. Moviszterné semleges jóindulattal tekintett az események elé.

Ezek mindennap kioktatták. Az egyik arra figyelmeztette, hogy siessen, a másik, hogy a világért se hamarkodja el, még ráér. Anna annyi tanácsot kapott, hogy belekábult, és mikor számot vetett magával, hogy hányadán is áll, legjobban szerette volna, ha békében hagynák, vagy ők maguk határoznának akárhogy. Utálta az egészet. Mindig azoknak a pártján volt, akikkel legutoljára beszélt.

Nem lehetett tudni, hogy mi ütött hozzá, hogy kivel beszélt utoljára, kivel nem, hogy az egymásnak ellentmondó tanácsok zavarában kikre hallgatott, egy napon azonban mégis ez történt.

Anna krumplihámozás közben nyugodtan és egyszerűen közölte asszonyával, hogy keressen másik lányt, ő férjhez fog menni, minél előbb, mihelyt az új cseléd helybeáll, ha lehet, már most tizenötödikén szeretne, ha nem lehet, akkor legföljebb elsejéig várhat.

A fölmondás nem volt rideg, de hivatalos.

Vizyné most egy szóval se próbálta lebeszélni, tudomásul vette, éppoly hivatalosan. Végignézte, mint egy idegent, s fejét büszkén fölemelve kiment a konyhából.

Ez a csapás nem jött váratlanul, hisz már hetek óta feje fölött lebegett, de talán annál rettenetesebb volt.

Anna hatodik hónapja szolgált nála, addig, ameddig egyetlen cselédje sem. Úgy hozzászokott, hogy el sem tudott helyette képzelni mást, senkit, se jobbat, se rosszabbat. Nem is nézett új lány után. Az első izgalom után átadta magát valami fatális tétlenségnek, valami tárgytalan bizakodásnak, melyben a spiritisztáknál csak megerősítették. Ott burkolt formában megkérdezte a szellemét, az ő áldott védőszellemét, hogy mit cselekedjék: attól azt a választ kapta, hogy “az, amitől tart, semmi esetre sem fog bekövetkezni, de most nagyon keménynek kell mutatkoznia”. Ebben meg is nyugodott.

Közben azonban beteg lett.

Az ura egy délben az ágyban találta, feküdt az elsötétített hálószobában, jeges borogatással a fején, s egy orvosságos üvegből tormaszeszt szagolgatott. Az ő betegsége, mely kisebb-nagyobb időközökben visszatért, rendszerint roham alakjában jelentkezett: hirtelen, minden ok nélkül sírógörcs fogta el, megfájdult a feje, csillapíthatatlan fejfájás kínozta órákig, míg az ideges gyomor hányás által könnyített magán, akkor a fejfájás is lassanként megszűnt. Ezt az orvosok “hisztériá”-nak nevezték, de tenni semmit se tudtak ellene.

Vizy nem is üdvözölte, egy rosszalló pillantást vetett rá, aztán hátat fordított. Feleségének a betegsége mindig inkább bosszantotta, mint megijesztette. Személyes sértésnek tekintette, hogy beteg is mer lenni.

Délután a beteg állapota rosszabbodott: nyögött, jajgatott, csapkodta kezeit, aztán, nagysokára, hányni kezdett. Anna jött-ment a lavórral.

A doktor csak rendelőórája után érkezett. Unottan akasztotta föl télikabátját, s bement a betegszobába, már felöltve nyájas, társadalmi arcát. Meggyújtotta a hálószekrényen álló kis villanylámpát, mire a beteg panaszkodott, hogy nem bírja el a fényt, és a körötte levő sok zsebkendő egyikét szemére szorította.

Moviszter mindenekelőtt azt tanácsolta, nyissanak egy ablakrést, mert nagyon fülledt a levegő. Vizy az ágy fejénél állt, intézkedésre készen. “Angyal”-nak nevezte feleségét – a leánykori nevén —, mint mindig, mikor idegen volt jelen, s érdeklődött hogyléte felől. Az orvos pirongatta a betegét. Kezébe vette a kezét, sokáig ott tartogatta, anélkül hogy valamit szólna. Megolvasta érlökését, meg is hőmérőzte. Bólintott, hogy nincs láz, minden rendben.

Aztán, hogy valamit tegyen, az általános vizsgálatra tért. Föltakarta a testet, és nézte. Ismerte ezt a testet, akár a hangoló a zongorát, melyet gyakran hangol, minden kalapácsát és billentyűjét, de tudta, hogy a gép maga még nem minden, s ahhoz, hogy a kalapácsok és billentyűk összejátszásából valami igaz keletkezzék, valami élet és zene, más egyéb is kell, mert ez a tapintható, önmagába zárt valami a körülötte lévő nagy mindenségben nincs egészen elszigetelve, amint látszik, nincs egészen egyedül és idegenül, hanem össze van kötve égen és földön mindazzal, ami él. Kiábrándultan fogott hozzá a formasághoz, melyet már annyiszor hiába csinált végig életében. Nyomogatta a gyomrot, a beleket, felültette a pácienst, szépen megkérte, hogy sóhajtson, hallgatta a tüdejét, kikopogtatta a szívtompulatot, s udvariasan megköszönt mindent.

A férj e vizsgálat alatt a lélegzetét is visszatartotta, hogy ezzel az orvos munkáját mintegy elősegítse. Vizy ama huszadik századbeli, művelt emberek közé tartozott, akik az orvostudományban, melyet az egyetemen tanítanak és általában mindabban a tudományban, melyből hivatalosan diplomát szolgáltatnak ki, oly vakon hitt, mint hivő a vallásában. Minden orvost oly lénynek tekintett, aki valamivel többet tud rólunk, s ezért bizonyos titokzatos fényben látta őket. Moviszter mozdulatait szintén így figyelte. Amint lerázta a hőmérőt, s közben kézelőjének inggombja csörrent, úgy érezte, hogy ez a hőmérő most “orvosilag” csörren. A tüdőhallgató gumicső, valamint a sztetoszkóp hasonló borzongást ébresztett benne. És folyton arra várt, hogy a doktor, aki felesége fölött hajladozott, egyszerre fölkiált, hogy ebben a pillanatban végre megtalálta az igazi bajt.

Moviszter ellenben így szólt:

– Én semmit se találok.

– Nem a gyomra?

– Ott nincs semmi.

– A tüdeje?

– Az teljesen tiszta.

– És a szíve?

– Kitűnő szíve van.

– Mit egyék?

– Ami ízlik.

– Egy kis könnyű becsinált levest? – segítette Vizy.

– Azt is.

– Nem írsz föl valamit?

– Fölírhatok – mondta Moviszter szórakozottan.

Föl is írt valamit. Vizy buzgólkodott:

– Rögtön elküldetek érte.

– Nem olyan sürgős.

Moviszter a receptet a betegnek adta.

– Ebből tíz csöppet méltóztassék majd bevenni egy kockacukorral. Tizenötöt is bevehet, ha nyugtalan, de csak akkor. Inkább sokat pihenni, szórakozni. Fáj még a feje? Na, már nem is fáj. Mondtam, nincs semmi baja.

Kezet nyújtott, hogy elbúcsúzzék.

– Az a baja – szólt Vizy, s feleségére pillantott —, Angyal, beárulhatlak? Kérlek: az a baja, hogy örökké idegeskedik. Fölmondott a cselédje, férjhez megy…

– Úgy – szólt Moviszter.

– Ezzel izgatja magát, már egy hete. Nem alszik.

– No, csak nem komolyan? – kérdezte az orvos.

– Bizony, nem valami kellemes az – mondta Vizyné rekedten. – Betanítottam, és most egyszerre itthagy.

– Hát ez így szokott lenni.

– Mert hálátlanok, mert nincs semmi belátásuk. Egy fél esztendeig fáradtam, vesződtem vele. Érdemes volt?

– Nézze, méltóságos asszonyom, nekem van egy páciensem, hetvenhat éves, és most kezd angolul tanulni. Mire megtanul, talán meg is hal. Vagy mondjuk, hogy nem hal meg egyhamar, s később – majd százéves korában – úgy hal meg, hogy tudott angolul. Érdemes volt? Vagy érdemes húszéves korunkban elkezdeni akármit? Igenis érdemes: valahogy csak el kell tölteni az időt.

– Pedig ez olyan jó lány volt. De megőrült – suttogta Vizyné —, egészen megőrült, doktor úr.

– Dehogy is őrült meg. Csak férjhez megy. Tessék hagyni, hadd menjen. Majd kap másikat.

– Ilyet, mint ez? Soha.

– Hát nem ilyet. Mondjuk, nem ilyen jót, hanem valamivel rosszabbat.

– Aki majd lopni fog nekem.

– Hát majd lopni fog. Higgye el: nem is olyan jó az a nagyon jó cseléd. Legyen olyan, mint a többi: jó is meg rossz is.

– Mint a maguk Etelje? Már bocsásson meg, doktor úr, de én ilyent nem tűrnék meg a házamban. Mindig csodálkoztam is önön…

– Hiszen én se vagyok elragadtatva tőle. Még a pácienseimmel is gorombáskodik. Múltkor lehordott egy beteget, mert nem törölte le a lábát. De hát mit tehetek? Mindenkinek van valami hibája. És ez természetes. Bele kell törődni. Az ő helyzetük sem rózsás. Annyit fáradnak, vesződnek, s a munkájuk olyan, hogy abban még örömük se telhet, mert mihelyt készen van, már elmúlik, nyomban fölfalják mások, bepiszkítjuk és elrontjuk mi, kérem, mi. Hát hadd legyen legalább az a kárpótlásuk, hogy kicsit rosszak is lehetnek. Meg kell ezt érteni.

– Hiszen értem – bólintgatott Vizyné, s könnyes pilláján a zápor után egy kis sugár tetszett föl. – Csak egyet nem értek. Mondja, kedves doktor úr, mért olyan disznók?

Moviszter látta, hogy két malomban őrölnek, nem is folytatta, hanem ezt dünnyögte:

– Persze, persze. Szóval, amit mondtam: tíz-tizenöt csöppet…

Vizyné utánapillantott, kimeresztve a szemét. Elhatározta, hogy többé életében nem hívatja le ezt a vén szamarat.

De az ura, aki kikísérte Movisztert, és visszajött, így szólt:

– Igaza van a doktornak, teljesen igaza van. Nincs semmi bajod. Mit tartod mindig a hajadon a kezed?

– Zavar talán?

– Nagyon. Egész nap fő a fejem a hivatalomban, és mikor hazajövök, ilyesmivel traktálsz. Kisstílűség. Majd keresel egy másikat, és punktum.

– De értsd meg, nekem föltétlenül szükségem van rá.

– Túlzás. Te mindig túlzol. Derék lány, elismerem, de végre senkit se lehet kényszeríteni. El kell engedni.

– Márpedig én semmi körülmények között nem engedem el.

– Mit csinálsz? Ha a fejed tetejére állsz, akkor is elmegy. Csak idegesítesz most, mikor legtöbb a dolgom. Különben is torkig vagyok ezzel a cselédüggyel, hagyd egyszer s mindenkorra, az ördög vigye el, menjen már a fenébe, menjen a pokolba.

– Ne ordíts.

– Te ne ordíts. Komédia. Vagy talán azt hiszed, hogy amit ez megtesz, azt más nem tudja megtenni?

– Nem – kiabált az asszony, és föltérdelt az ágyban, fehéren, az ingében, hadonászva —, nem, amit ez megtesz, azt más nem tudja megtenni.

– Te nem vagy normális – rivallt rá Vizy, és csodálkozva nézte feleségét, aki maga is megijedve visszafeküdt —, te nem vagy normális.

– Te pedig durva vagy, goromba vagy, mint a pokróc, olyan goromba vagy, olyan komisz vagy. Egész életedben is az voltál hozzám, olyan durva… olyan komisz…

Az asszony törölgette lassan szivárgó könnyeit az ott heverő sok zsebkendővel, hol az egyikkel, hol a másikkal. Vizy leült és piszkálta az orrát. Hallgatta, hogy szidja őt, türelmesen, megadóan hallgatta, mint a férjek, akik csalják feleségüket, s olykor vezekelni kívánnak miatta. Aztán csöngött a telefon, az íróasztalhoz sietett, tenyerét a tölcsér köré formálva beszélt valakivel, igennel és nemmel, de nagyon halkan, vette a kabátját, elment hazulról.

Vizyné egyedül maradt a nagy lakásban. Még sírdogált kicsit, majd kifáradt, és mozdulatlanul bámult maga elé.

Egyszerre az ágy előtt állt Anna.

– Csak azért jöttem – rebegte —, hogy nem tetszik-e valamit parancsolni?

Az asszony nem felelt. Mióta megtörtént a fölmondás, egyetlen szót se szólt hozzá, annyira gyűlölte, hogy látni se bírta.

Anna várt, tétovázva a gyűlölet légkörében, mely hidegen vette körül. Sajnálta a méltóságos asszonyt, hogy beteg, hogy annyit szenved, s ezt talán ő is okozta.

Vizyné fölsóhajtott. Érezte, hogy a zord hangulat valamit enyhült, a lány még mindig ott ácsorgott, nem akart elmenni. Ekkor megigazította kispárnáját, s korholó, de békülékeny hangon így szólt hozzá:

– Na, megjött már az esze?

A lány válasz helyett lehajtotta fejét.

Vizyné nagy szünetekkel beszélt:

– Mert tudnom kell… Nekem elég volt ebből egyszer, többet nem akarok ilyen szcénát… Nem tartóztatom… Jogában van… mehet… itt hagyhat, a tél közepén, magamra… Senkit se lehet kényszeríteni… Ha nem tetszik, szépen elválunk… Ha pedig marad, akkor marad… Különben én nem értem magát… Mi baja volt itt…? Bántották…? Nem kapott eleget enni… Pénzre van szüksége…? A bére ott van a takarékban… gyűlik, …mért nem szól…? Akkor veheti ki, amikor kívánja… majd vásárol rajta valamit… valami értékeset… Vagy emeljek…? Arról is lehet szó… Mit akar?