Kitabı oku: «Az ember tragediaja», sayfa 2

NEGYEDIK SZÍN

(Egyiptomban. Elöl nyílt csarnok. Ádám mint fáraó, fiatalon, trónon ülve. Lucifer mint minisztere; tiszteletteljes távolban fényes kíséret. A háttérben rabszolgák egy gúla építésén dolgoznak, korbáccsal rendet tartó felügyelők alatt. Tiszta nap.)

Lucifer

Felséges úr! aggódva kérdi néped,

Mely elvérezni boldog lenne érted,

Vajon mi az, mi a nagy fáraót

Nem hagyja trónja vánkosán pihenni?

Mért áldozod fel a nap kéjeit,

Az éjnek édes álomképeit,

És nem bizod gondját nagy terveidnek

A rabszolgára, akit az megillet,

Midőn már úgyis a széles világon

Minden dicsőség, úralom tiéd

S a kéj, mit ember elviselni bír. —

Száz tartomány bő kincse mond urának,

Neked nyit kelyhet illatos virága,

S édes gyümölcsöt csak neked növel.

Ezer hölgy keble sóhajtoz feléd:

A szőke szépség, lankadó szemével,

Finom, gyöngéd, mint játszi tünemény,

A barna lányka, lihegő ajakkal,

Égő szemében őrült szenvedéllyel —

Mind a tiéid. Sorsuk egy szeszélyed,

Mind érzi, hogy betölté hívatását,

Ha néhány perced fűszerezni tudta.

Ádám

Mindennek nincsen szűmre ingere.

Mint kénytelen adó jő, nem csatázok

Érette, nem köszönhetem magamnak.

De itt e művel, mellyet alkotok,

Azt tartom, hogy megleltem az utat,

Mely a valódi nagysághoz vezet.

Művészetét a természet csodálja

S évezredekre hirdeti nevem.

Nincs földindúlás, nincs vész, mely ledöntse:

Erősebb lett az ember, mint az Isten.

Lucifer

S óh, fáraó, mégis boldog vagy-é

E képzeletben? tedd kezed szivedre.

Ádám

Nem én. Űrt érzek, mondhatatlan űrt.

De mindegy, hisz nem boldogságot esdtem,

Dicsőséget csak, s az megnyílt előttem.

Csak a tömeg ne sejtse kínomat —

Ha sajnálhatna, nem imádna többé.

Lucifer

Hát hogyha egykor átlátod magad,

Hogy a dicsőség percnyi dőre játék?

Ádám

Az nem lehet.

Lucifer

S ha mégis?

Ádám

Halni térnék,

Megátkozván utánam a világot.

Lucifer

Nem fogsz meghalni, bár átlátod egyszer,

Sőt újra kezdesz, régi sikereddel.

(A dolgozó rabszolgák közül egyet a felügyelők annyira vernek, hogy az jajveszékelve és üldözötten egész a nyílt csarnokba fut, s a trón előtt összerogy.)

A Rabszolga

Uram, segíts!

(A munkások közül Éva, mint a rabszolga neje, kibontakozik, s fájdalmas sikoltással férjére borul.)

Éva

Hiába kéred azt,

Ki kínjainknak nem volt részese,

Nem ért, nem ért! – Halk a jajnak szava,

S a trón magas. Mért nem hívsz engemet,

Ki eltakarlak, s testemmel fogok fel

Minden csapást.

Ádám (A betóduló felügyelőkhöz, kik a rabszolgát s nejét ki akarják hurcolni.)

Hagyjátok ott. El innét.

(A felügyelők el.)

Mi ismeretlen érzés száll szivembe,

Ki e nő, és mi bűve-bája van,

Mellyel, mint lánccal, a nagy fáraót

Lerántja porban fetrengő magához? –  (Felkél.)

Lucifer

Ez ismét a szálaknak egyike,

Melyekkel gúnyul vett körűl urad,

Eszedbe hozni hernyó voltodat,

Ha önhitedben lepkeként csapongsz.

E vékony szál, láttad már, milly erős,

Kisiklik ujjainkból, és azért

Nem téphetem szét.

Ádám (lejőve a trón lépcsőin)

Azt ne is müveld.

Amillyen sértő, éppoly kellemes.

Lucifer

De illetlen, hogy egy bölcs és király

Alatta nyögjön.

Ádám

Mit tegyek hát?

Lucifer (gúnnyal)

Nincsen más hátra, mint hogy a tudás

Tagadja létét e rejtett fonálnak:

S kacagja durván az erő s anyag.

Ádám

Én nem birom kacagni, sem tagadni.

Éva

Ah, kedvesem, véred csorogva foly,

Megállitom; fáj, úgyebár, nagyon?

A Rabszolga

Az élet fáj csak, már nem fáj soká.

Éva

Nem úgy, nem úgy, mért éltél volna eddig,

Ha most halnál meg, amint föllelél.

A Rabszolga

Mért él a pór? – a gúlához követ

Hord az erősnek, s állítván utódot

Jármába, meghal. – Milljók egy miatt.

Ádám

Ah, Lucifer, mi rettentő beszéd ez!

Lucifer

A haldokló hagymázos őrülése.

Ádám

Mit is beszélt?

Lucifer

Nagy fáraó, mi bánt?

No, mondhatom, hogy nagyszerű dolog:

Egy rabszolgával a földön kevesb van.

Éva

Neked silány szám, nékem egy világ,

Óh, jaj, ki fog majd engemet szeretni? —

A Rabszolga

Én többé nem. – Felejts el, nő, örökre.

(Meghal.)

Ádám

Majd foglak én. El innen a halottal.

(A hullát felveszik.)

Fel, hölgyem, e trón pamlagán helyed:

A bájnak éppen úgy fejdelme vagy,

Mint az erőnek én – meg kelle lelnünk

Egymást akárhol.

Éva

Óh, nagy fáraó,

Tudom, parancsod a pór végzete,

Nem is szabódom, csak kevés időt

Engedj magamnak, azután parancsolj.

Ádám

Ne többször e szót. Óh, hát bírodalmam

Sohsem megy-é túl a parancs szaván?

Éva

Elég, ha egyelőre a parancs

Nem illet fájva – óh, ne írigyeld

Ez első percben könnyem a halottól. —

Mi szép halott, óh, Istenem, mi szép!

(Ráborul.)

Ádám

Szép és halott; mi ellentétel ez:

Törekvésinkre gúny e nyúgalom,

Vagy hívságukra szánalmas mosoly.

Lucifer

Szökött rabszolga, ki veled dacol,

Mondván: erősebb lettem láncaidnál.

Ádám

A holtnak béke, az élőnek üdv.

Amaz könyed nem érzi, mosolyod

Nélkülöznöm kín.

(A halottat kiviszik, Ádám Évát a trónra vezeti.)

Oldalomra, nő!

Ah, millyen édes kebleden pihenni.

(Jajveszékelés a munkások közt; Éva összerezzen.)

Mi lelt, szerelmem?

Éva

Óh, nem hallod-e

A nép jaját?

Ádám

Először vettem észre.

Nem szép zene, igaz: de ne ügyelj rá,

Csókolj meg, és feledd el a világot.

Te meg némítsd el azt a jajgatást.

Lucifer

Azt nem birom, ez már a nép joga,

Együtt öröklé az igával azt.

(Ismét jajszó. Éva felsikolt, Ádám fölemelkedik.)

Ádám

Hölgyem, te szenvedsz, s nem tudom, miként

Segítsek rajta. Szíveden keresztül

A jajszó, mint villám, fejembe csap

S úgy érzem, a világ kiált segélyt.

Éva

Óh, fáraó, zúzz el, de megbocsáss,

Ha a nép jaja nem hágy megnyugodni,

Ládd, jól tudom, hogy szolgálód vagyok,

Hogy éltem célja tégedet mulatni,

Felejtek mindent, kívülem mi van:

Nyomort, nagyságot, ábrándot, halottat,

Hogy mosolyom üdv, ajkam láng legyen;

De hogyha a nép, e milljókarú lény,

Korbácsolt háttal jajgat odakint:

Mint fájó testnek kisded porcikája,

Én, én, a népnek elszakadt leánya,

Szivemben érzem szintén mind e kínt.

Ádám

És én veled. – A milljók egy miatt —

Mondá a holt is. —

Éva

Óh, nagy fáraó!

Komor levél, és én vagyok oka,

Űzz el magadtól, vagy taníts, miként kell

Siketté lennem.

Ádám

Jobb mester valál te,

Mert megtanítál a jajt hallanom. —

Ne halljam többé. – Ím, legyen szabad

A szolganép. Mit is ér a dicsőség,

Mit egy személyben ér utól az ember

Milljók vesztével és milljók jajával,

Kikben szintén az az ember lehel;

Milljószor érzem a kínt, egyszer a kéjt.

Lucifer

Ah, fáraó, rajongsz; hisz a tömeg

A végzet arra ítélt állata,

Mely minden rendnek malmán húzni fog,

Mert arra van teremtve. Már ma mentsd fel:

Amit te eldobsz, ő meg nem nyeri,

És új urat keres holnap magának.

Vagy azt hiszed, hogy ülhetnél nyakán,

Ha a gazdának szükségét nem érzi?

Ha kebelében öntudat lakik?

Ádám

Miért jajgat hát, mintha fájna néki

A szolgaság?

Lucifer

Fáj, bár nem tudja, mi.

Mert minden ember uralomra vágy,

Ez érzet az, s nem a testvériség,

Mi a szabadság zászlajához űzi

A nagy tömeget – ámbár öntudattá

Nem ébred benne, és csak sejtelemkint

Zaklatja minden olyasért, mi új,

S mi tagadása a már meglevőnek;

Abban remélvén testesülve látni

A boldogságról képzett álmait.

Pedig mély tenger a nép: bármi napfény

Sem hatja át tömét; sötét leend az,

Csak a hullám ragyog, mit színe fölvet,

És mely hullám esetleg épp te vagy.

Ádám

S mért éppen én?

Lucifer

  Vagy más, veled rokon,

Kiben tudattá vált a népi ösztön,

S ki a szabadság bámult bajnokául

Fényes helyedre tolakodni mer.

Mig a tömeg, nem nyerve semmit is,

Nevet cserél, a gazda megmarad.

Ádám

Mi végtelen körút okoskodásod,

Melyből menekvés nincsen is talán.

Lucifer

Vagyon menekvés. Adj ezen nehány

Kivált egyénnek láncot és gyürűt,

Adj más játékszert, s mondd: im, a tömeg

Fölébe tollak, ez teszen nemesbbé —

És elhiszik, és a népet lenézvén

Elszívelik, hogy őket is lenézd.

Ádám

Ne kísérts ily csábító álokokkal.

El a szolgákkal! légyen mind szabad.

Hirdesd ki nékik, ámde jól siess,

Hogy, míg megbánom, késő is legyen már.

Lucifer

(félre) Előre csak önhitten útadon,

Hidd, hogy te mégy, ha a sors árja von.

(Kimegy.)

Ádám

E mű meg álljon bévégzetlenül,

Intő rom annak, aki nagyra tör,

Erőnk s gyöngénknek nagy kérdőjele.

(Kint nagy örömzaj, a munkások eloszolnak. Lucifer visszatér.)

Örülj pór, a nagyság hogy meghajolt

Előtted. Csak ne hidd, hogy kényszerítve.

Éva

Vigasztalódjál, óh, én kedvesem,

Úgyis mit ér az a rideg dicsőség,

Hideg kigyóként, mely közénkbe csúsz.

Ádám

De nagy, de nagy.

Éva

El véle; látod, a jaj

Elnémult, üdvünket meg nem szakasztja,

Mi vágyad más, ha keblemen pihensz?

Ádám

Óh, nő, mi szűk, mi gyarló látköröd.

S a büszke férfit épp ez vonzza hozzád —

Csak gyöngeség, mit az erő szerethet.

Mint a védő szülő gyámoltalan

Voltát karolja leghőbben fiának.

Éva

Ah, fáraó, tán már untatlak is

E hasztalan, e balga fecsegéssel?

Hiába, ha okosabb nem vagyok.

Ádám

Ne is kivánd, hogy légy, én kedvesem.

Eszem elég van nékem önmagamnak,

Erő s nagyságért nem kebledre hajlok,

Sem a tudásért, mindezt könyveimben

Sokkal jobban föllelhetem. Te csak

Beszélj, beszélj, hogy halljam hangodat,

Rezgése szűmön végigárjadozzon.

Akármit mondasz, mindegy; óh, ki kérdi

Mit énekel a kis madár, azért

Édes sejtéssel halljuk hangjait.

Te csak virág légy, drága csecsebecs,

Haszontalan, de szép, s ez érdeme. (Luciferhez)

És mégis egy vágy ver föl mámoromból,

Talán bolond vágy – — óh, de teljesítsd —

Hagyj vetnem egy merész pillantatot

Előre, egy pár ezredév utánra,

Mi lesz hiremből?

Lucifer

Amíg csókolódtok,

Nem érzed-é a lanyha szelletet,

Mely arcodat legyinti s elröpül?

Vékonyka porréteg marad, hol elszáll,

Egy évben e por csak nehány vonalnyi,

Egy századévben már nehány könyök,

Pár ezredév gúláidat elássa,

Homoktorlaszba temeti neved,

Kéjkerteidben a sakál üvölt,

A pusztán koldus, szolganép tanyáz.

(Amit Lucifer mond, láthatóvá is lesz.)

S mindezt nem a mennyrázó fergeteg,

Nem bömbölő földindulás cselekszi,

Csak gyönge szellő, mely körűlenyelg.

Ádám

Rettentő kép.

Lucifer (gúnnyal)

Ne félj, csak szellemed vesz,

De tested megmarad, mint múmia,

Kiváncsisága iskolás fiúknak,

Torz arculattal, melyről elmosódott

Az írás, szolga volt-e, vagy parancsolt.

(Egy múmia felé rúg, mely ezalatt a trón előtt tűnt fel, s lassan legördül annak lépcsőin.)

Ádám (felugorva)

Pokolbeli káprázat, el veled,

Hiú törekvés, dőre nagyravágy —

Fülembe cseng még: milljók egy miatt.

E millióknak kell érvényt szereznem.

Szabad államban – másutt nem lehet.

Enyésszen az egyén, ha él a köz,

Mely egyesekből nagy egészt csinál.

Éva

S elhagysz-e engem is, szerelmedet? —

Ádám

El, téged, a trónt, mindent elhagyok.

Vezess, vezess, új célra, Lucifer,

Ugyis sok szép időt vesztettem el

Ez ál-uton.  (Indul, kardot vonva.)

Éva

Királyom! tört reménnyel

Ha megjössz, szíved e szűn menhelyet lel.

Ádám

Igen, igen; sejtem, hogy téged is

Tisztult alakban fel foglak találni.

S akkor nem fogsz ölelni már parancsból,

De mint egyenlő – kéjnek érzetével. (El.)

Lucifer

Ne oly vágtatva, még jókor beéred,

Talán előbb, a célt, hogysem reméled,

És sírni fogsz majd, látva, hogy mi dőre,

Mig én kacaglak. – Menjünk hát, előre.

ÖTÖDIK SZÍN

(Athénben. A köztér, közepén szónokszékkel. Az előtéren oldalvást nyílt templomcsarnok istenszobrokkal, virágfüzérekkel, oltárral. Éva mint Lucia, Miltiádész hadvezér neje, fiával, Kimónnal, több szolgálótól kísérve, kik áldozati tárgyakat visznek, jő a templom csarnoka felé. A téren rongyos nép ácsorog. Ragyogó reg.)

Éva

Csak erre, erre, kedves kis fiam.

Nézd, arra ment el gyors hajón atyád,

Csatázni messze hon határain.

Egy durva nép él ott, mely vakmerőn

Fenyegeté szabadságát honunknak.

Imádkozzunk, imádkozzunk, fiam,

Hogy az ég védje e hon igazát,

S vezesse közénk hős atyádat épen.

Kimón

Ugyan mért ment atyám oly messze földre,

Hogy védje ezt a rongyos, gyáva népet,

Ha szép nejét meg bú emészti honn?

Éva

Óh, jaj, ne ítélj jó apád felett,

Istennek átka űl oly gyermeken.

Csak a szerelmes nőnek van joga

Kesergni férje nagy lépésein,

Miket ha nem tesz, megszégyenlené.

Atyád úgy tett, mint kell a férfiúnak.

Kimón

Félsz hát, anyám, hogy gyenge, megverik?

Éva

Nem, nem, fiam, atyád hős, győzni fog,

Csak egy van, amitől őt félthetem,

Hogy önmagát nem győzi meg.

Kimón

Hogyan?

Éva

Van a léleknek egy erős szava

A nagyravágy. A rabszolgában alszik,

Vagy szűk körében bűnné aljasul.

De vérével táplálván a szabadság,

Naggyá növeszti, mint polgárerényt.

Ez költ életre minden szép s nagyot,

De hogyha túl erős, anyjára tör,

S küzd véle, míg elvérzik egyikök. —

Ha e szó benne túlerőre jutna,

Ha megcsalhatná ezt a szent hazát,

Megátkoznám. Imádkozzunk, fiam.

(A templom csarnokába mennek, ezalatt a térre mindig többen gyülekeznek.)

Első A Népből

Nem hall az ember semmi izgató

Hírt, mintha sergünk ellent sem találna.

Második A Népből

És itthon is oly álmos minden ember,

Tán senki sem kohol már terveket,

Mint hajdanán, miknek kivitelére

A felséges nép torka kellene.

Ma reggel óta járom e helyet,

S szavazatomra nem akad vevő.

Első A Népből

Unalmas élet, mit van tenni már?

Harmadik A Népből

Nem ártana egy gyönge kis zavar.

(Éva ezalatt az oltár tüzét meggyújtotta, kezeit megmosá s a hozandó áldozatra készült. Szolgálói himnuszt kezdenek, mely szakaszonként a következő jelenetbe vegyül. A tér megtelt polgárokkal, néppel, két demagóg a szószékért küzd.)

Első demagóg

Odább! ez a hely itten az enyém.

Veszélyben a hon, hogyha nem beszélek.

(A nép helyeslést üvölt.)

Második demagóg

Akkor vesz el, ha szólsz. Bérenc, le innét!

(A nép kacag és tapsol.)

Első demagóg

Te nem vagy bérenc, mert ki sem veszen meg.

Polgárok! fájva emelek szavat,

Mert a nemes szívnek fáj, a nagyot

Porig alázni; s egy nagy férfiút

Kell vonnom bírószéketek elé

A dísz-szekérről.

Második demagóg

Jól kezded, gonosz!

No, csak virágozd fel az állatot,

Mit áldozatra szántál.

Első demagóg

Félre innen!

A Népből

Mit is hallgatjuk azt a gúnyolót.

(Rángatják a második demagógot.)

Első demagóg

De bármint fáj szivem, mégis beszélek,

Mert téged, óh, dicső, fejdelmi nép,

Még hadvezérednél is többre nézlek.

Második demagóg

Ez árus lelkü, éhenholt csoportot,

Mely eb gyanánt a hulladékra les

Gazdái asztaláról? – Óh, te gyáva,

Ízlésedet nem írigyelhetem.

A Népből

Le véle, ő is áruló, le véle!

(Még inkább bántalmazzák. Éva két galambot s tömjént áldoz az oltáron.)

Éva

Szent Aphrodíte! óh, fogadd, fogadd el

Ez áldozat füstét, hallgasd imámat:

Nem zöld babért kérek férjem fejére,

Családi enyhet csak bajnok szivére.

(Az áldozat füstében Erósz mosolyogva megjelenik, a Khariszok körülállják s rózsákat hintenek rá. Áhítatba merült csoportozat.)

A Szolgálók

Hallgasd meg őt!

Erósz

Óh, nő, a tiszta szív

Áldása rajtad! —

A Khariszok

És a Khariszok

Oltalma véled! —

A Szolgálók

  Hála, Aphrodíte!

Első demagóg

Halld hát a vádat, nép! nagy Miltiádész

Eladta a hont.

Második demagóg

Óh, hazudsz, hazudsz!

Hallgassatok, vagy késő bánalomnak

Ér szégyene.

Első A Népből

Le onnan, szemtelen!

(Egészen a tömegbe sodorják.)

Első demagóg

Ifjúságod virága van kezében,

Lemnoszt be bírta venni egy csapással,

S most veszteg áll Phárosznál. Megfizették.

Harmadik A Népből

Halál fejére.

Első Polgár

Nos, kiáltsatok,

Vagy bérletemből hurcolkodjatok ki.

(Az áldozatnak vége, az istenségek eltűntek.)

Éva (felemelkedve)

Minő zaj az kint? nézzük meg, fiam.

Kimón

Egy árulót itélnek el, anyám.

Éva (a csarnok lépcsőzetére lépve)

Szivem mindig szorul, ha éhező nép

Itéletét látom nagyok felett.

Ha sárba hull a fényes, kárörömmel

Szemléli a pór, gúnnyal illeti,

Mint hogyha önmocskát is igazolná.

Második A Népből

Uram, rekedt vagyok, s kiáltani

Szeretnék.

Második Polgár

Itt van, kend meg torkodat.

Második A Népből

Aztán mit mondjak?

Második Polgár

  Mondj halált fejére.

A Népből

Halál! halál! —

Éva

Kiről is van tehát szó?

Második demagóg (hozzája lépve)

Ki másról, mint ki egy fejjel nagyobb,

Mint polgártársi, s azt nem tűrhetik.

Éva

Miltiádészről? – Óh, nagy istenek!

S te is, vén Kriszposz, kit rabszolgaságból

Mentett ki férjem, most halált kiáltasz?

Kriszposz

Engedj meg, asszonyom, kettőnk közül

Csak egyik élhet. Három gyermekemmel

Tart, aki így szavaztat.

Éva

Jaj neked,

Ha sorsod, Kriszposz, így lealjasít!

Bár megbocsájtok, hogyha éhezel.

De hát te, Therszitész? s ti mind, ti mind,

Kik a jólétben nyugton szunnyadoztok,

Mert a kapuktól ellenségteket

Férjem veré el. – Óh, hálátlanok! —

Therszitész

Ah, asszonyom! keservesen esik bár,

De mit tegyünk, ez a néphangulat:

Ki kockáztatja minden birtokát,

Dacolva a felgerjedett habokkal!

Első demagóg

Kimondom hát a nép itéletét.

(Lucifer mint harcos, rémült arccal, szaladva jő.)

Lucifer

Vészt hirdetek! Az ellen a kapuknál!

Első demagóg

Az nem lehet, győzelmes hadvezérünk

Nincs-é előttük?

Lucifer

Éppen ő az ellen.

Megtudta, mit forraltok ellene,

Felkelt szivében a méltó harag,

S míg szóltok, tűzzel-vassal itt terem.

Második demagóg

Ti hoztátok mindezt ránk, árulók.

A Népből

Üssük le őket. – Éljen a vezér! —

Jaj nékünk, fusson, aki merre tud. —

Mindennek vége. —

Első demagóg

Nincs. Hódolni néki

Elébe a kapukhoz!

Éva

Istenek!

Az ítélet fájt, melly által nekem

Elvesztél férjem, óh, de keserűbb,

Hogy igazoltad azt – bár visszanyerlek. —

Első A Népből

Fogjátok el nejét; ha városunknak

Bántása lesz, haljon meg gyermekestül.

Éva

Meghalnék érted, férjem, szívesen,

Csak a hon átka gyermekem ne érné. —

Kimón

Engem ne félts, anyám, jőj, jőj velem,

Megóv e szentély minden bántalomtól.

(Felmennek az üldöző csoport elől a csarnokba, két nimfa rózsaláncot bocsát le mögöttük a nép előtt, mely azonnal visszalép. Kívülről harsonák hangzanak, a nép jajveszékelve szétszalad. – A nimfák eltűnnek.)

Lucifer (kacagva kezét dörzsöli)

Szép tréfa volt. Mi jó az értelemnek

Kacagni ott, hol szívek megrepednek.

(a templom felé fordulva)

Csak e mindig megifjuló, örökké

Szépnek látása ne zavarna folyvást.

Úgy fázom idegenszerű körében,

Mely a mezetlent is szemérmetessé,

A bűnt nemessé és a végzetet

Magasztossá teszi rózsáival

S az egyszerűség csókos ajkival. —

Mért késik oly soká az én világom,

A torzalak, a kétes rémület,

Hogy elriassza e káprázatot,

Mely küzdelmemben a már-már bukó

Embert mindannyiszor fölkelti újra. —

De majd meglátjuk, hogyha a halál

Borzalma eljő hozzánk nemsokára,

Unalmas árnyjátéktoknak vajon

Nem lesz-e akkor itt végső határa.

(A nép közé vegyül.)

(Ádám mint Miltiádész, fegyveres csapat élén vezettetik megsebesülten. Előtte könyörögve a nép és a demagógok.)

A Népből

Éljen vezérünk. Könyörülj, nagy ember.

Ádám

Mi vétketek hát, amiért könyörgtök?

S a gyöngétől mit kérhet az erős? —

De nőm nem jő elém, se gyermekem;

Tán csak nem érte őket bántalom! – —

Éva

Ah, Miltiádész, mért is jössz, ha nőd

Sem bír örülni jöttödön. – Fiam,

Anyád leroskad, tartsd fel, tartsd fel… Ah,

Még jó nevet se hágy reád atyád! —

Ádám

Mi ez? nem értem. A nép esdekel,

Nőm átkoz, és e mell vérzik hazámért. —

Éva

De jobban vérzik a hon és szivem.

Vagy mért jövél, mondd, hadseregnek élén. —

Ádám

Nem illet-é rangomban ily kiséret?

Eljöttem, mert e súlyos seb nem enged

Továbbra is tisztemnek megfelelni.

Eljöttem, hogy küldőimnek kezébe,

A felséges népnek kezébe téve

Hatalmamat, beszámoljak neki.

Im, elbocsátlak, bajnok társaim,

Kiérdemlétek a háztűz nyugalmát.

S most én is e kardot, Athéne Pallasz,

Szentelve tűzöm oltárod fölé.

(Felvezetteti magát a csarnok lépcsőin. Fegyveresei eloszolnak.)

Éva (férje nyakába borulva)

Ah, Miltiádész, hol van boldogabb nő,

Mint a te nőd, nemes nagy férfiú!

Nézd, nézd fiad, milyen hasonlatos

Hozzád, mi nagy, mi szép!

Ádám

Ti kedvesek!

Kimón

Jól tudtam én, hogy amit tesz atyám,

Az jól van téve. —

Éva

Óh, ne szégyeníts meg,

Ezt a hitvesnek kelle tudni jobban.

Ádám

Fiam! Atyád kardját mutasd be te.

Kimón (a kardot felakasztva)

Óvd, istenasszony, ezt a drága kardot,

Mig egykor érte hozzád eljövök.

Éva

E kettős áldozathoz az anya

Hadd szórja a tömjént. Pallasz, tekints le.

(Tömjént áldoz.)

Első demagóg (a szószéken)

Nem volt-e igazam, hogy áruló?

Hogy Dáriusz megvette? tettetés csak

A seb, nem kíván ellene csatázni.

A Népből

Halál reá.

Ádám

Mi zaj az odakint?

Éva

Ah, Miltiádész, rettentő beszéd az:

Árúlónak mond újra a tömeg.

Ádám

Nevetséges vád; engem, árulónak,

Ki Marathónnál győztem?

Éva

Óh, hogy úgy van.

Gonosz világ az, mellyet itt lelél.

Első demagóg

Mit késtek őt elfogni?

(Nép tolong a templom csarnoka elé, köztük Lucifer.)

Éva

Miltiádész!

E szentélyben biztos vagy, meg ne mozdulj. —

Miért is oszlatád szét a hadat?

E bűnbarlangot mért nem gyújtatád fel?

Csak láncot érdemel e csőcselék,

Mely érzi, hogy te szűletél urául,

Ki nemesebb vagy, mint ők összevéve,

S megöl, megöl, hogy lábadhoz ne essék. —

Első demagóg

Halljátok-e, egy áruló neje

Miként beszél? —

Éva

Az a nőnek joga,

Hogy férjét védje, mégha bűnös is,

Hát még ha ollyan tiszta, mint uram!

És ellensége ollyan korcs, miként ti. —

Első demagóg

Mért hagyja a felséges nép magát

Így becsmérelni.

Első A Népből

Hátha igazat mond.

Első Polgár

Ki vélök tart, gyanús. Kiáltsatok,

Rongy lelkek, vagy dögöljetek meg éhen.

A Népből

Halál reá. —

Ádám

Takard el e fiút.

Ne lássa vérem, s el, nő, e kebelről.

A villám, melly a szirtre csap, ne érjen.

Csak én haljak meg – vagy miért is éljek,

Midőn látom, mi dőre a szabadság,

Melyért egy élten küszködém keresztül.

Első demagóg

Mit tétováztok még.

A Népből

Halál reá!

Ádám

E gyáva népet meg nem átkozom,

Az nem hibás, annak természete,

Hogy a nyomor szolgává bélyegezze,

S a szolgaság, vérengző eszközévé

Sülyessze néhány dölyfös pártütőnek.

Csak egyedűl én voltam a bolond,

Hivén, hogy illyen népnek kell szabadság.

Lucifer

(félre) Elmondtad a sírverset önmagadra,

S utánad illőt sok nagy síroromra. —

Ádám

Vezessetek le. Nem veszem igénybe

Tovább e szentélyt.

(Levezetteti magát a lépcsőn, Évát gyöngéden szolgálói karjába téve.)

Ím – készen vagyok. —

Második demagóg

Védjed magad, még nincsen veszve semmi.

Ádám

Nagyon gyötörne a seb, hogyha szólnék

Védelmemül.

Második demagóg

Tedd meg, hisz ez a nép

Csak az imént porban csuszott előtted.

Ádám

Ah, épp azért minden haszontalan,

Önszégyenét meg nem bocsátja a nép.

Lucifer

Kijózanodtál-é hát?

Ádám

Óh, nagyon.

Lucifer

Átláttad-é, hogy a bódult tömegnek

Nemesb ura voltál, mint ő neked?

Ádám

Lehet, de mind a kettő kárhozat;

Más név alatt a végzet ugyanaz.

Hiú törekvés azzal küzdeni,

Nem is fogok. – Aztán miért, miért is

Vágynék magasra bármi hő kebel.

Éljen magának, és keresse a kéjt,

Mellyel betölti az arasznyi létet,

S tántorgjon ittasan Hádész felé. —

Vezess új útra, Lucifer, vezess,

S kacagva nézem más erényeit,

Más kínjait, csak élveket kivánva.

Te meg, nő, aki – úgy rémlik szivemnek —

Egykor lugost varázsolál nekem

A sivatagba, hogy ha még fiamból

Polgárt nevelnél tisztes anyaként:

Bolond vagy, méltán gúnyol a leány,

Ki festett arccal a bordélyban ül

Bortól felgerjedt, csókvágyó ajakkal.

Örülj, mulass, tagadd meg az erényt. —

Vérpadra mostan, büntetésemül.

Nem mintha aljast bírtam volna tenni,

De mert nagy eszme lelkesítni bírt.

(Ezalatt egy tőkét hoznak a lépcsők elé, mellette Lucifer áll bárddal. Ádám lehajtja a fejét.)

Első demagóg

Végezzétek ki. Éljen a haza!

Lucifer (félsúgva)

Szép búcsu, nemde? – Nos, vitéz uram,

Nem borzogat most furcsán egy kevéssé

A torzképű halál rideg szele? —

Éva

Ah, Pallasz! meg nem hallgatád imámat. —

(A templomból a halál nemtője, mint szelíd tekintetű ifjú, lefordított fáklyával s koszorúval Ádámhoz lép.)

Ádám

Pallasz meghallgatott. – Az ég veled,

Megnyugvás szállt szivembe, Lúciám.

Lucifer

Átok reád, hiú ábrándvilág,

Megint elrontád legszebb percemet. —

Éva

Átok reád, te közlelkű rideg nép,

A boldogságot durván illetéd,

S üde virága menten porba hullt.

Pedig nem ollyan édes a szabadság

Neked, amillyen fájdalmas nekem volt. —