Kitabı oku: «Az ember tragediaja», sayfa 7

TIZENNEGYEDIK SZÍN

(Hóval és jéggel borított hegyes, fátalan vidék. A nap mint veres, sugártalan golyó áll ködfoszlányok között. Kétes világosság. Az előtéren nehány korcs nyír, boróka és kúszó-fenyőbokor között eszkimó viskó. Ádám mint egészen megtört aggastyán, bot mellett jő lefelé a hegyekről Luciferrel.)

Ádám

Mit járjuk e végetlen hóvilágot,

Hol a halál néz ránk üres szemekkel,

Csak egy-egy fóka ver zajt, vízbe bukva,

Amint felretten lépteink zaján;

Hol a növény is küzdni már kifáradt,

Korcsult bokor leng a zuzmók között,

S a hold vörös képpel néz köd megől

Halál lámpájaként a sírgödörbe. —

Oda vezess, hol pálmafák virulnak,

A napnak, illatoknak szép honába,

Holott az ember lelke, erejének

Öntudatára fejlődött egészen. —

Lucifer

Ottan vagyunk. E vérgolyó napod.

Lábunk alatt a föld egyenlitője. —

A tudomány nem győzött végzetén. —

Ádám

Szörnyű világ! – csupán meghalni jó.

Nem sajnálandom, amit itt hagyok.

Ah, Lucifer! ki egykor ottan álltam

Az ember bölcsejénél, aki láttam,

Mi nagy jövő reménye ringa benne,

Ki annyi harcát mind végigcsatáztam,

Ez órjás síron, melyre gyászlepelt

A természet dobott, midőn merengek,

Első, utolsó ember a világon:

Szeretném tudni, hogy bukott fajom?

Nemes küzdésben, nagyszerűen-é,

Nyomorún-é, törpülve ízrül ízre,

Nagyság nélkűl és könnyre érdemetlen.

Lucifer

Ah, ah, hiú ha vagy nagy szellemedre, —

Amint nevezni már, úgy kedveled

Azon erőt, mely a vért lükteti,

És ifjú keblet eszményért dagaszt:

Ne kívánj állni végre mint tanú

Saját halotti ágyadnál. – Ez óra

Csodálatos átvizsgálása ám

A gazda nélkül készült számvetésnek.

A hagymázos láz elriasztja mind

Az életláz csillámló képeit,

Aztán ki tudja, mellyik volt való.

A végső küzdés kisszerű jaja

Nagy gúnykacaj éltünk küzdelmire.

Ádám

Miért nem vesztem hát el a magasban,

Erőm és lelkem teljes érzetével,

Inkább, mint így hallgatni önmagam

Síríratát, mit egy szellem rideg

Közönye tart, ki harcaimban és

Halálomban nem osztozik velem. —

Lucifer

Ismét fajodra ismerek könyedben,

Mellyel kiséred ébredésedet

Kedvenc ábrándból tiszta felfogásra. —

De nyúgodjál meg, hisz még él fajod.

Nézd, ott is áll még egy embertanya,

S gazdája, ím, most lép ki ajtaján. —

(Egy eszkimó a gulibából kilép, fókavadászatra felkészülten.)

Ádám

E korcs alak, e torzkép volna-é

Nagyságomnak bitor örököse?

Mért hagytad látnom, Lucifer! valóban

A vígasz rosszabb, mint volt bánatom.

Az Eszkimó

Léteznek hát mégiscsak istenek

Felettünk? ím, előttem megjelentek.

De hát, ki tudja, jók vagy rosszak-e,

Menekszem tőlük, az legbiztosabb.

(Vissza akar vonulni.)

Lucifer

Megállj, egy szóra!

Az Eszkimó (leborulva)

Kegyelem, uram!

Az első fókát néked áldozom,

Mit elfogok, csak hallgass meg, s ne ronts el.

Lucifer

Hát ahhoz a fókához mily jogod van,

Hogy éltével váltod meg a tiédet?

Az Eszkimó

Hogy bírok véle: hisz látom, körűlem

Miként eszi a férget fürge hal,

Halat a fóka, a fókát meg én.

Lucifer

S a nagy szellem veled táplálkozik.

Az Eszkimó

Tudom, tudom, de a kicsíny időt,

Melyben mozogni hágy kegyelmesen,

Vásárolom meg véres áldozattal.

Ádám

Mi gyáva nézlet!

Lucifer

S mást tevél-e te?

Az a különbség csak közöttetek,

Hogy ő fókát, te embert áldozál

Az istenségnek, mellyet alkotál

Saját képedre, mint ez az övére.

Az Eszkimó

Látom, haragszol, és érzem, miért.

Ínségemben hogy fel mertem sohajtni

A nap jótékony istenéhez, aki

Nem kér, csak ád, ki ős regénk szerint

Itt is parancsolt egykor. – Óh, bocsáss meg,

S elátkozom örökre.

Ádám

Ím, nagy Isten,

Tekints le és pirulj, mi nyomorult,

Akit remeknek alkotál, az ember!

Az Eszkimó

Nagyon haragszik társad, éhes ő is?

Lucifer

Sőt, mert nem éhes, épp azért haragszik.

Ádám

Mi helytelen faragsz rosz élceket!

Lucifer

Igazság az, nem élc. Okoskodásod

A jóllakotté, míg itt társadé

Éhes gyomornak filozófiája.

Okokkal egymást meg nem győzitek,

De egyetérttek rögtön, hogyha te

Kiéhezél, vagy ő majd jóllakott.

Igen, igen, akármint képzelődöl,

Mindég az állat első bennetek,

És csak midőn ezt el birád csitítni,

Eszmél az ember, hogy nagy-gőgösen

Megvesse azt, mi első lényege. —

Ádám

Méltó beszéd hozzád, Lucifer, ez,

Ki minden szentet kárörvendve vonsz

A föld porába. Hát minden nagy eszme,

Nemes cselekmény konyhánk gőze csak,

Vagy oly körülmény dőre magzata,

Mit egytül egyig a hitvány anyag

Nehány törvénye mozgat, s tart lekötve? —

Lucifer

S van-é különben? – Azt hiszed talán,

Hogy Leonídász meghal a szorosban,

Ha ahelyett, hogy barna levesével

Táplálkozik olyan köztársaságban,

Melynek még pénze sincs, lucullusi

Villában issza édes mámorát

Kelet minden kéjének? Vagy talán

Brutus meghal, ha a szép Porciához

Hazasiet, s a harc izgalmait

Kiheveri egy jó ebéd után?

Hogyan tenyész a bűn, hogy a nemesség?

Nem ronda lég, nyomor szülé-e azt,

Nem napvilág, szabadságérzet ezt,

Átörökítve késő származékban

Alakban és szellemben önmagát?

Hányan mondák, hogy számoltak magukkal,

És felköték egy fára magukat.

De ha leoldák hívatlan kezek,

Az élet új érintkezése már

Feledteté velök a számadást. —

Ha nagy Hunyad nem méltó nép körében

Jő a világra, hogyha szerecsen

Sátornak árnya reszket bölcsején:

Mi lesz első hőséből a keresztnek?

Vagy Luther, hogyha pápa lessz esetleg,

S Leó tanár egy német egyetemben:

Ki tudja, nem reformál-é emez,

S az sújtja átkát a dúló merészre?

Mi lesz Napóleon, ha büszke útját

Nem egy nép vére egyenlíti ki?

Elposhad tán egy bűzhödt laktanyában. —

Ádám (Lucifer száját befogva)

Ne többet! – mind, amit csak fejtegetsz,

Oly egyszerűnek látszik, oly valónak:

De annál károsabb. – A babona

Bárgyút vakít csak, aki úgysem érzi

A szellemet, mely köztünk hat, mozog;

De testvérét felismerné a jobb, ha

Rideg tanod számokkal meg nem ölné. —

Lucifer

Beszélj tehát társaddal, meg nem árt

Még egy kis lecke az önismeretből.

Ádám

Sokan tengődtök-é még e vidéken?

Az Eszkimó

Sokan bizon, többen, mint ujjamon

Számíthatok. – Szomszédimat, igaz,

Agyonverém már mind, de hasztalan,

Mindég kerülnek újak; s oly kevés

A fókafaj. – Ha isten vagy, tegyed,

Könyörgök, hogy kevesb ember legyen,

S több fóka. —

Ádám

Lucifer, jerünk, elég volt!

Lucifer

No, legalább tekintsük meg nejét.

Ádám

Nem akarom meglátni, mert ha süllyedt

A férfiú, szemünknek ronda látvány:

De megvetést szül keblünkben csupán.

A nő, az eszmény, e megtestesült

Költészet, hogyha süllyedt, torzalak lesz,

Mely borzadályt szül. Menj, ne lássam őt.

(Ezalatt Lucifer Ádámot a gunyhó felé vonta, most az ajtót felrúgja, bent Éva mint az eszkimó neje látszik. Ádám mereven bámul, a küszöbön állva.)

Lucifer

Nem lelsz-e benne régi ismerősre?

Öleld meg hát, hisz e becsűletes

Ember halálba’ sértve lesz, ha ily

Tisztességet se gyakorolsz nején.

Ádám

Öleljem ezt, ki egy Aszpásziát

Tarték karomban! Ezt, kiben derengni

Látom megint annak vonásait,

De úgy, mint hogyha csókjai között

Állattá válna. —

Az Eszkimó (gunyhójába lépve)

Nőm! vendégeink

Érkeztek ím. Lásd őket szívesen.

(Éva Ádám nyakába borul, s a gunyhóba vonja.)

Éva

Légy üdvözölve, idegen, pihenj meg.

Ádám (bontakozva)

Segítség, Lucifer! el innen, el,

Vezess jövőmbül a jelenbe vissza,

Ne lássam többé ádáz sorsomat:

A hasztalan harcot. Hadd fontolom meg:

Dacoljak-é még Isten végzetével. —

Lucifer

Ébredj hát, Ádám! álmod véget ért. —

TIZENÖTÖDIK SZÍN

(A nézőhely átváltozik a harmadik szín pálmafás vidékévé. Ádám, ismét mint ifjú, még álomittasan kilép a gunyhóból s álmélkodva körülnéz. Éva bent szunnyad. Lucifer a középen áll. Ragyogó nap.)

Ádám

Rettentő képek, óh, hová levétek?

Körültem minden úgy él, úgy mosolyg,

Mint elhagyám, míg szívem megtörött.

Lucifer

Hiú ember! Hát azt kivánod-é,

Hogy a természet rendje felbomoljon,

Új üstökös ragyogjon éjeden,

Remegjen a föld, egy féreg, ha elvesz?

Ádám

Álmodtam-é csak, vagy most álmodom,

És átalán több-é, mint álom, a lét,

Egy percre melly a holt anyagra száll,

Hogy azzal együtt végképp szétbomoljon?

Miért, miért e percnyi öntudat,

Hogy lássuk a nemlét borzalmait? —

Lucifer

Siránkozol? – csupán a gyávaság

Fogadja el harc nélkül a csapást,

Mit elkerülni még hatalma van.

De a végzetnek örökös betűit

Nyugodtan nézi, és nem zúgolódik

Miattuk az erős, azt nézve csak,

Hogy állhatand meg még alattuk is.

Ily végzet áll a történet felett,

Te eszköz vagy csak, mellyet hajt előre. —

Ádám

Nem, nem, hazudsz, az akarat szabad.

Kiérdemeltem ezt nagyon magamnak,

Lemondtam érte a paradicsomról.

Sokat tanultam álomképeimből,

Kiábrándultam sokból, s most csupán

Tőlem függ, útam másképpen vezetni.

Lucifer

Ha a felejtés és örök remény

Nem volna a végzetnek frígyese,

Hogy, míg amaz hegeszti a sebet,

Ez szőnyeget von a mélység fölé

S biztatva mondja: száz merész beléhullt,

Te léssz a boldog, aki átugorja. —

De látál, úgye, mint tudós, egyéb

Sok furcsaság közt oly bélférget is,

Mely vércsében s macskában bír csak élni,

S kifejlődése első korszakát

Mégis csak az egérben töltheti.

Sem egy, sem más egér nincs kitűzve

Érezni macska-, vércse-körmöket,

S mely óvatos, ki is kerülheti,

Mint agg múlván ki házias körében.

De renditetlen törvény őrködik,

Hogy annyi jusson mégis ellenének,

Amennyi kell, hogy ezredek után

Még a puhány is éljen a világon. —

Az ember sincs egyénileg lekötve,

De az egész nem hordja láncait;

A lelkesűlés, mint ár, elragad,

Ma egy tárgyért, holnap másért megint.

A máglyának meglesznek martaléki,

S meglesznek, akik gúnyolódni fognak. —

S ki lajstromozza majd a számokat,

Következetes voltán bámuland

A sorsnak, mely házasságot, halált,

Bűnt és erényt arányosan vezet,

Hitet, őrűlést és öngyilkolást. —

Ádám

Megállj! mi eszme villant meg fejemben —

Dacolhatok még, Isten, véled is.

Bár százszor mondja a sors: eddig élj,

Kikacagom, s ha tetszik, hát nem élek.

Nem egymagam vagyok még e világon?

Előttem e szirt, és alatta mély:

Egy ugrás, mint utolsó felvonás…

S azt mondom: vége a komédiának. —

(Ádám a szirt felé halad, Éva kilép az ajtón.)

Lucifer

Ah, vége, vége: mily badar beszéd!

Hiszen minden perc nem vég s kezdet is?

Ezért láttál-e néhány ezredévet? —

Éva

Ádám, miért lopóztál tőlem úgy el,

Utolsó csókod oly hideg vala,

S gond vagy harag van most is arcodon.

Úgy félek tőled…

Ádám (továbbhaladva)

Mért is jársz utánam,

Mit leskelődöl lépteim után?

A férfiúnak, e világ urának,

Más dolga is van, mint hiú enyelgés.

Nő azt nem érti, s nyűgül van csupán.

(ellágyulva)

Mért nem szunyadtál még csak egy kicsinyt:

Nehezebb lesz most már az áldozat,

Mit a jövőnek hozni tartozom. —

Éva

Ha meghallgatsz, még könnyebb lesz talán,

Mert ami eddig kétséges vala,

Most biztosítva áll már: a jövő. —

Ádám

  Hogyan?

Éva

Tudom, fel fog mosolygni arcod,

Ha megsugom. De jőj hát közelebb:

Anyának érzem, óh, Ádám, magam.

Ádám (térdre esve)

Uram, legyőztél. Ím, porban vagyok

Nélkűled, ellened hiába vívok:

Emelj vagy sújts, kitárom keblemet.

Lucifer

Féreg! feledted-é nagyságodat,

Melyet nekem köszönhetsz. —

Ádám

        Hagyd el azt!

Hiú káprázat volt; ez nyúgalom!

Lucifer

S te, dőre asszony, mondd, mit kérkedel?

Fiad Édenben is bűnnel fogamzott.

Az hoz földedre minden bűnt s nyomort.

Éva

Ha úgy akarja Isten, majd fogamzik

Más a nyomorban, aki eltörűli,

Testvériséget hozván a világra. —

Lucifer

Fellázadsz-é, rabszolga, ellenem?

Fel a porból, állat.

(Ádám felé rúg. Az ég megnyílik: az Úr dicsőülten, angyaloktól környezve megjelen.)

Az Úr

A porba, szellem!

Előttem nincsen nagyság.

Lucifer (görnyedezve)

Átok, átok!

Az Úr

Emelkedjél, Ádám, ne légy levert,

Midőn látod, kegyembe veszlek újra.

Lucifer

(félre) Mint látom, itt családi jelenet

Fejlődik, szép talán az érzelemnek,

De értelmemnek végtelen unalmas.

Legjobb elsompolyognom. (Indul.)

Az Úr

Lucifer!

Szavam van hozzád is, maradj tehát.

Te meg, fiam, beszéld el, hogy mi bánt úgy.

Ádám

Uram! rettentő látások gyötörtek,

És nem tudom, mi bennök a való.

Óh mondd, óh mondd, minő sors vár reám:

E szűkhatáru lét-e mindenem,

Melynek küzdése közt lelkem szürődik,

Mint bor, hogy végre, amidőn kitisztult,

A földre öntsd, és béigya porond?

Vagy a nemes szeszt jobbra rendeléd?

Megy-é előbbre majdan fajzatom,

Nemesbedvén, hogy trónodhoz közelgjen,

Vagy, mint malomnak barma, holtra fárad,

S a körből, melyben jár, nem bír kitörni?

Van-é jutalma a nemes kebelnek,

Melyet kigúnyol vérhullásaért

A kislelkű tömeg? Világosíts fel,

S hálásan hordok bármi végzetet;

Csak nyerhetek cserémben, mert ezen

Bizonytalanság a pokol. —

Az Úr

Ne kérdd

Tovább a titkot, mit jótékonyan

Takart el istenkéz vágyó szemedtől.

Ha látnád, a földön múlékonyan

Pihen csak lelked, s túl örök idő vár:

Erény nem volna itt szenvedni többé.

Ha látnád, a por lelkedet felissza:

Mi sarkantyúzna, nagy eszmék miatt,

Hogy a muló perc élvéről lemondj?

Míg most, jövőd ködön csillogva át,

Ha percnyi léted súlyától legörnyedsz,

Emel majd a végetlen érzete.

S ha ennek elragadna büszkesége,

Fog korlátozni az arasznyi lét.

És biztosítva áll nagyság, erény. —

Lucifer (kacagva)

Valóban, melyre lépsz, dicső a pálya,

Nagyság s erény leszen tehát vezéred,

E két szó, mely csak úgy bír testesülni,

Ha babona, előitélet és

Tudatlanság álland mellette őrt. —

Miért is kezdtem emberrel nagyot,

Ki sárból, napsugárból összegyúrva

Tudásra törpe, és vakságra nagy. —

Ádám

Ne gúnyolj, óh, Lucifer, csak ne gúnyolj:

Láttam tudásod tiszta alkotását,

Nagyon hideg volt ottan e kebelnek. —

De, óh, Uram! ki fog feltartani,

Hogy megmaradjak a helyes uton?

Elvontad tőlem a vezérkezet,

Hogy a tudás gyümölcsét ízlelém.

Az Úr

Karod erős – szived emelkedett:

Végetlen a tér, mely munkára hív,

S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd

Szünetlenül, mely visszaint s emel,

Csak azt kövesd. S ha tettdús életed

Zajában elnémúl ez égi szó,

E gyönge nő tisztább lelkűlete,

Az érdekek mocskától távolabb,

Meghallja azt, és szíverén keresztűl

Költészetté fog és dallá szürődni.

E két eszközzel álland oldalodnál,

Balsors s szerencse közt mind-egyaránt,

Vigasztaló, mosolygó géniusz. —

Te, Lucifer meg, egy gyürű te is

Mindenségemben – működjél tovább:

Hideg tudásod, dőre tagadásod

Lesz az élesztő, mely forrásba hoz,

S eltántorítja bár – az mit se tesz —

Egy percre az embert, majd visszatér.

De bűnhödésed végtelen leend

Szünetlen látva, hogy mit rontni vágyol,

Szép és nemesnek új csirája lesz. —

Angyalok kara

Szabadon bűn és erény közt

Választhatni, mily nagy eszme,

S tudni mégis, hogy felettünk

Pajzsul áll Isten kegyelme.

Tégy bátran hát, és ne bánd, ha

A tömeg hálátlan is lesz,

Mert ne azt tekintse célul,

Önbecsét csak, ki nagyot tesz,

Szégyenelve tenni másképp;

És e szégyen öntudatja

A hitványat földre szegzi,

A dicsőet felragadja, —

Ámde útad felségében

Ne vakítson el a képzet,

Hogy, amit téssz, azt az Isten

Dicsőségére te végzed,

És ő éppen rád szorulna,

Mint végzése eszközére:

Sőt te nyertél tőle díszt, ha

Engedi, hogy tégy helyette. —

Éva

Ah, értem a dalt, hála Istenemnek!

Ádám

Gyanítom én is, és fogom követni.

Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni! —

Az Úr

Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!