Kitabı oku: «Az élet útján»

VERSEK ÉS VERSFORDÍTÁSOK

VERSEK

FÉNYBEN

 
Tudom, hogy a tavasz nem tart örökké,
Hogy elmúlnak mind a derűs napok,
Hogy a dal, hogy a tavasz idehagynak,
És ősz fejemmel magam maradok.
Zörgő avarban, ködös alkonyattal,
A darvak búcsúzása idején
Ráérek majd jövők titkát keresni,
S borongva sírni emlékek ködén.
De ki töpreng édes tavaszi reggel
Fagyos pusztákon, hulló levelen, —
Mikor csillámos, szőke napsugárral
Végigragyogja útját a jelen…
 

1901

NEM HISZEK

 
Egy fáradt pille ringott haldokolva
Tarlott gallyon, barnás levél alatt.
Sápadt falombok halovány árnyéka
Remegve űzött őszi sugarat.
Nagyon szomorú mese volt az élet.
A fán már útrakészült száz madár.
És mind nekem csacsogta búcsuzóra,
Hogy a nyaram sohsem jön vissza már.
Bealkonyúlt keserves sóhajomra,
És csillagkönnyel lett tele az ég.
Azon az éjen álmok látogattak,
Oly teli fénnyel, mint tán soha még.
Olyan kicsike, szűk volt a szobácskám,
Mégis egész tündérország befért.
– És álmodtam merész, nagy boldogságrul,
Álmodtam nagy, boldogságos mesét.
Álmodtam én már sokszor égiszépet
És mindig fájó szívvel ébredék.
Elég! Álmodni nem akarok többet,
Se húnyt reményeket siratni még.
Tudom: jő majd a józan, szürke reggel
És szomorú lesz. Csupa köd, hideg.
Jöhetne már maga a boldogság is,
Annak se tudnék hinni. Nem hiszek.
 

1901

A JÁTÉKSZER

 
Valahol egy szomorú asszonyt
Látott meg Don Juan,
Ki mint a porcellán, fejér volt
És csendes, szótalan.
Gondolta: Jó volna összetörni!
Megtudni, benn mi van?
A szívében mi van?
Közelbe ment, elnézte-nézte
S a szíve elszorult.
Ráismert! Egyszer ez a bálvány
Már a kezébe volt.
“Egy érintésre vége volna,
Kegyelem néki!” szólt.
– Törött szobrocska volt.
 

1901

VIHAR ELŐTT

 
Eredj hát, hogy ne lássalak soha!
Fellegbúvó csillag majd elvezet.
Hogy villámlik! Zivatar lesz az éjjel!
Ne várnál mégis?… Nem, nem! Csak eredj!
Míg nálam itt időztél, más tanyákon
Mulasztottál más, édes perceket,
Szegényebb lettél. Kergesd hát, utólérd!
Csak vissza ne nézz! Csalj meg, elfeledj!
Egy szót se mond! Köszöntöm azt az asszonyt!
Pejkó, nyugodj! – Mit akar ez az állat?
Hozzám nyerít? Szoktasd el a kezemtől!
Mér tudna jobban emlékezni nálad?
Ez dörgés! Menten elered a zápor,
És hogy jutsz át, ha a patak megárad?…
Az ablakom majd utadra világol,
Csak menj!… Ne hidd, hogy meghalok utánad!
 

1901

FELELET

 
Szekeres Katóka kedden, éjféltájba
Sír, zokog magába, magányos szobába.
Maroshegyi posta hozta a levelet:
“Szombat este óta nem törődöm veled!”
Feltükrözik a nap maroshegyi tóba,
Törüli a szemét Szekeres Katóka.
Könnyű, sebes szóval írja a levélbe:
“Megcsaltalak rózsám még csütörtök délbe.”
 

1901

A DOROGI BÚCSÚN

 
Faluszépe: Marcsa, guzsalyosba, este,
Azt a csáti legényt hiába kereste.
Nem is várta végig, hazaindult lopva,
Futóvihar szele úgy érte az útba, —
Nyírfalombot rázta, szöghaját zilálta,
Dehogy is ügyelt rá, – hej, dehogy is bánta.
A dorogi búcsún ígérte, fogadta,
Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja!
Vasárnapi misén Marcsa, faluszépe —
Fekete kendőbe – de fehér a képe.
Szomszédasszony súgja, szomszédasszony kérdi:
Mi baja? Ki tudja? – Mindegyik elérti.
Falu szép leánya, de jó, hogy nem látja,
Belevész a lelke forró imádságba:
– Veszendő életem nagy Isten, te látod,
Az én szeretőmön ne fogjon az átok…
 

1901

PEZSGŐ DAL

 
Fehér galagonya – beh virágos!
Semmi közöm a szomorusághoz!
Gyöngy a kedvem, Isten, ember lássa —
Kölcsön is vehet belőle, aki megkívánta.
Tudod-e, hogy letépem a húrod,
Ha még azt a keserveset húzod?
Beteg tán a hegedűszerszámod,
Add, kötök rá orvosságot, sok fehér virágot.
Vén csavargó! Kósza éjfélóra,
Hova sietsz? Ülj le hát egy szóra.
Boros fővel is odajutsz máma,
Úgy lassacskán, minthogyha csak a szeretőd várna.
Töltsetek! Vagy várjatok csak, mégse!
Meg találnak haragunni érte…
Legelőször a szinébül porba öntsetek le.
– Köszöntöm az elfelejtett, régi Istenekre!
 

1901

TÓ-MESE

 
Zsombék fenekén, hinár sürüjén
Ott alszik a mélyben a vízilegény.
Ott szélbe se hallani habsuhogást,
Csak néha, ijedve, ha zizzen a nád.
Míg fenn van a nap,
Nem csobban a hab,
Oly félve suhan, mert könnyű az álma
Gyöngyházcsiga-héjbul emelt palotába —
S megvetve az ágya van ifjú szívekbül,
Megtépett, elkínzott leányszívekből.
Mert néha sóhajtva feljön a habbul,
Lányszívre vadászni a parton elindul,
Szép, ifjú alakba bolyong az erdőn,
Van, hogy a faluba, fonóba is eljön,
És hogyha lát
Tüzesszemű lányt,
Megrontja, megejti a víziember
Örvénylő, zivataros szerelemmel.
És hogyha ölelte, kitépi szívét,
Elhozza, lehozza a mélybe szívét.
De egyszer a parton, hogy lopózva megyen,
Ott ült kövön a csudaszép idegen.
A szeme acéltükör, a karja fehér,
A könyje omolt… és nem tudta miér’…
Mégis kacagott
És nézte a habot,
Még futni se indult, – amíg közel ért,
Elvárta, bevárta a vízilegényt.
Az félve ölelte, kereste szívét
S nem lelte, – seholse találta szívét.
Oh mondd te! Ki vette a szívedet el?
Vagy tán nem is volt neked sohse? Felelj!
Szólj, merre keressem a szívedet?
A világ végére is érte megyek,
Szólj, meglelem én!
Te szép, te szegény!
Csak jőjj te le hozzám, ott van szív elég,
Mind neked adnám. De maradj! Hova mégy?
És indul a lány keresni szívét,
A messzehagyottat, az árva szívét…
S azóta a mélyben, hinár sürüjén,
Gyöngyházpalotában a vízilegény
Nem alhatik, ah olyan szörnyű az álma
Gyöngyházcsiga-héjbul emelt palotába.
Feljön a habbul,
Sóhajtva elindul
És bolygva az erdőn mindszerte kiált,
Keresi az acélszemű, hókarú lányt,
Mert annak sohase látta szívét,
Elvette előtte – más a szívét.
 

1901

AUGUSZTUS

 
Szőke buza között pipacsos kis kalap,
Hiába süt a nap, – árnyék van az alatt.
Sétál a kisasszony komlóba, buzába,
Lengő a ruhája, pipacsbokrétája.
Nézi Csere Jóska: Ej, be szemrevaló
Picike cipellő, – szűkráncú viganó!
Hogy libeg, közeleg ott az árokszélen!
Idetart, itt terem… Cseng a szava: “Kérem,
Maga talán olyan – falubeli legény?
Nem lelem az utat, úgy eltévedtem én.
Mutassa meg merre! Vagy inkább – vezessen!
Ilyen nagy mezőbe sose jártam Pesten.”
Szőke buzaföldön lemenőben a nap,
Szőke lány hajárul lekerül a kalap.
Gyenge, puha szellő játszva bomlik vele,
Pipacsbokrétának hullong a levele,
Rebben a fürjmadár nád megett, sás alatt…
Egyszer csak a legény visszanéz, elmarad.
Hangos szavú rigó csúfságra jár véle:
– De belenéztél a kisasszony szemébe!
Kacag a kisasszony: “Ej de messzire jár!
Széles ez az árok! Átsegít, ugyebár?
Köszönöm, köszönöm! Már jól van! Eresszen!
Ilyen erős ember nincs az egész Pesten!”
Megeste a tarlót gyöngy estveli harmat.
Csere Jóska hallgat, – szegett fővel ballag,
Szemügyre vesz minden útszéli virágot,
– “Lám, egy se törik le, amire ráhágott!
Több kárt tenne benne fiókmadár lába —”
És indul utána, és lép a nyomába.
Útszéli virágot tapossa azér’ is, —
Ki szánja? Ki bánja? Így pusztulok én is!
– A kisasszony szava mesemondás, álom:
– “Sohase volt nekem ilyen szép virágom,
De nem is lesz többet! Nincs is hol keressem!
Vadkomlót, pipacsot nem árulnak Pesten.”
Megeste az utat sírószemű harmat,
A legény is csendes, a leány is hallgat,
Nyugtalan fellegek bomolnak az égen,
Valami bús nóta szól a faluvégen,
Felnéz a kisasszony gondba, gondolatba:
– “Rojtos keszkenőjét vajon kitől kapta?
Lám, van aki varrja, – lám, van aki szőjje!
Szépséges, hűséges barna szeretője!”
Csere Jóska szeme odatéved lesbe:
– “Hej, azt a virágot vajon kinek szedte?
Van akinek adja! Van akit szeressen!
Sok cifra uraság azon a nagy Pesten.”
 

1901

ROKKA-MESE

 
Két harmatos rózsa két piros orcája,
Dalolva motollál Takarosné lánya.
– Pergőszavú rokkám, sebesen, szaporán!
Segítsen, siessen édes asszonyanyám!
Nem látja kigyelmed, már zöldel a rétség,
Lánysorba nem érem gabonaérését!
Nem érti kigyelmed, repce-aratásra
Színig tele legyen a nyoszolyó-láda;
Hó-patyolat vásznam csak szőjje, csak szőjje,
Meglát éngem abba, visznek esküvőre…
Szakadós a fonál, makrancos a kerek,
Szeretőm a révbe – odavár —, kimegyek…
Hervadozó rózsa halovány orcája,
Takarosné lánya hej, de nagyon árva.
Gyöngy-kivarrott párta, repce-aratásra
Megbomlott, elhullott – tudj’ a falu szája —,
Bomladozó gyöngysor a szava, beszéde:
– Szakadós a fonál, édesanyám, nézze!
Rozsdás lett a kerék, hogy nem szőttem régen,
– Kék violát szedni kinn jártam a révben,
Mátkakoszorúba, – parti füzek alatt.
Szegény kicsi rokkám, bé magáramaradt…
Nyugodjék kigyelmed, – megéri a nászom,
Szemfedőnek elég, – sok is az a vászon.
 

1902

LEÁNYKÉRÉS

 
Fehérzimankós téli éjszaka
Éjféli miséről mentünk haza,
S járt legelől, csuda hallgatagon,
A jegyző úrral Mária hugom.
A férfi szólt az erdő szélinél:
– Hallotta-é, kisasszony, mit beszél
Kettőnkről együtt a falu? – Tudom!
Sietve mondta Mária hugom.
A rozsvetés dűlőjin szólt megint:
– A szóbeszéd igaz lehetne mind,
Ha jönne vélem, mindig egy uton…
– Igen! – felelte Mária hugom.
Mégegyszer szólt a szérüskert megett:
– Édes kis madaram! Fáradt lehet!
Adja a karját! – S ment hallgatagon,
Hozzásimulva Mária hugom.
 

1902

SARJUVÁGÁSKOR

 
– Adj Isten, jónapot, három sánta banya!
– Visszakerültél-e, nyalka szép katona,
Barnalaki legény? Tudod mi az újság?
Elszerették tőled Pataki Juliskát.
Igy kell neked járni!
Mondtuk mi azt régen az öreganyádnak,
A szeme se jól áll annak a leánynak,
Biz elunta várni! —
Kis ablakba reszket három gyertya szála,
Mint a hű szerető szíve vágyódása,
Várakozó búja, felzokogó szója,
– Barnalaki legény, térj be, csak egy szóra,
Mint azelőtt, régen – — – —
Ahányszor te nekem eszembe jutottál,
Mennyi könnyem hullott, nincsen annyi fűszál,
Se csillag az égen.
Három szál cigány az alvégi csárdába.
– Húzd rá az ebanyját! Bolond aki bánja!
Sírd ki a szép szemed, nem szánlak! Azér’ se!
Hátha nem is igaz? – Mégis igaz! Mégse!
Pataki Juliska!
Befellegzett nékem a csillagos estve,
Utam a kapudig a fű is belepte,
Nem találok vissza.
 

1902

KATÓKA MEGHALT

 
Halovány, gyenge kis személy volt,
Akiről szól az ének,
Jött-ment köztük a borral, hogyha
Mulattak a legények.
Aki ránézett, azt hihette,
Feljáró, kósza lélek,
Ijedt nézése, ritka szója:
– Korcsmárosné Katója.
Volt, hogy borközbe egyik-másik
Átfogta derekát:
– “Csókolj meg rózsám, eszem azt a
Rubintos pici szád!”
Mondta Veér András: – “Gyerek az még,
Héj, nyughass tőle hát!”
– S békén maradhatott azóta
Korcsmárosné Katója.
Ádvent vasárnapján üres volt,
Csendes a korcsma tája,
Hogy Veér András hozott menyecskét,
Ma van a lakzi nála.
Szól a muzsika, idehallja
A csárdásasszony lánya.
Mire gondol, ég a tudója,
Szegényke kis Katója.
És akkor – tán lidércet látott,
Ki, a setétbe lesvén,
Megindult lassan, tébolyogva
Csillagos, fagyos estén,
Csak valami hitvány ruhácska
Volt fázós, gyenge testén,
Ment, ment… s beleszédűlt a hóba
Csárdásné kis Katója.
 

1902

TÁRSASÁGBAN

 
– “Jó estét asszonyom! A bálon
Hiányzott, mondhatom!”
– “Nem gondoltam, hogy itt találom,
De – örülök nagyon!”
– “Egy zugból oly régóta nézem.
A férje nincsen itt?”
– “Az uram? Igen – a vidéken
Valahol utazik!
De… holnap délre visszavárom!”
– “Ki hitte valaha…
Hogy megszépült a lagunákon!”
– “Milyen gyerek maga!”
– “Az öreg urat láttam tegnap,
Haragszik még reám?”
– “Dehogy! Mióta férjhez adtak,
Jobbkedvű az apám!”
– “És mióta nem jártam arra,
Mi újság a tanyán?”
– “Ottkinn? Csak a lugastól balra
Kidőlt a körtefám.”
– “A virágos? hisz nincs egy éve.
Hogy ott ültem veled!”
– “Valami titkos betegsége
Már akkor lehetett.”
 

1902

MAGDOLNA

 
Halálra vál a szombatéj legottan,
Még violás párákba rezg a város.
Gyékény a parton, görnyed ott sarutlan
Péter, Jakab, az idősebb, meg János,
Odább a bárka tört padján, leverve
Alél az asszony, elnyomá keserve.
A hab susog, miképha titka volna.
Remegő bánat néma, mint a hab.
Messze sötétlik a Golgotha orma,
Ah, szinte féli, kerüli a nap.
Megholt az Úr, ki igaz volt szavában,
Nincsen próféta több Galileában.
Ki az? Valaki erre tart sietve!
Kavics zörgött, hullám neszelt csupán!
Mind hátrarezzen balga rémületbe,
Míg az ösvényen feltörtet a lány,
Haja kuszált, köntöse összetépett.
– Magdolna, te? Mi hozott ide téged?
S feddi Jakab: Asszony, hol van a fátylad?
És Péter mond: A kebled eltakard!
És János néz, a szeme csupa bánat:
Szólj lányom, honnan jöttél, mit akarsz?
– Véres vagyok? Ott a kereszt tövébe,
Igen, igen! Palástom elveszett,
A hajamat a tüske összetépte.
Mit? Mért nem keltek? Fel, fel emberek!
A mester él! Jöjj gyorsan uram, Péter!
Ne bánts! Hisz ép eszem van! De hogy nézel?!
Felel Péter: Eszelős vagy, leány!
S Jakab: A mi gyászunkat ne zavard!
S János, ki ült az Úr jobb oldalán,
Szegény te, közénk ülj, velünk maradj!
– Pihenni most? Hisz harmadnapja járom
A sűrűt, mint az erdei vadak,
És minden bokrot, fát elért az átkom,
Hogy nem fedezte jobban uramat.
Most felvirrad ím! Rossz álom repült el,
Megéledt, felkelt, visszajött a mester.
Ah hallgasd! A tanácsbeli kertjében
Leskedve vártam a kelő napot,
Hogy a szombat multával visszakérjem
Az Úr testét, ki minket elhagyott,
Vagy tán szememnek minden könyüjét
Örökre el akartam sírni ott,
Vagy mit tudom! De hogy közelíték
Reszketve láttam: eltűnt a halott,
Üres a sír, de fényes, mint az ég
És villámkép tündöklő sugarak
Vették szemem fényét. Tovább menék,
S egy férfi állt a fák alatt,
Fehérruhás, komolyszemű, szelíd —
És szóltam néki: Szánd meg bajomat!
Mert bizonnyal a kertész vagy te itt,
Mondd nékem, hová tetted az Urat?
S ő szólt, a hangja ép úgy rezge most,
Mint mikor minden bűnömet lemosta,
S letörlé rólam a gyalázatot.
Nevemen hítt, homlokom símította.
Rabbóni! S mint szokása, úgy felelt:
– Magdolna! Meg ne érints engemet!
És Péter szólt: Te láttad legelébb őt?
S Jakab: Magad láttad? Te bűnös féreg?
És János nézi Márját, a kesergőt:
– Halkan! Az asszony szunyadt, s íme, ébred.
Költsétek föl! Mondjátok meg neki,
Én láttam őt, a senki lánya, én,
Nem az, ki virradatra megtagadta
Kaifásnál a tornác küszöbén,
Nem akinek kendőjit elfogadta,
A szent asszonynál, ím, méltóbb vagyok,
Sem akinek keservit oltogatta,
S vigasztalásra más fiat hagyott.
Ah, volt szava a két gonosztevőhöz,
És Jeruzsálemért imádkozott,
És szeretettel szólt az asszonyoknak:
– Magatokon, ne rajtam sírjatok! —
Sohsem mondott vigasztalást nekem,
De láttam, visszajött! Áldott legyen!
És Péter int: Hallgass, boldogtalan!
És Jakab szól: Hagyd abba, nem lehet,
Ne higgyétek! A sátán véle van.
S János: Ha káprázat játszik veled?
– Nem hiszitek szavam? Mondom bizony,
Jobb nálatok a fegyveres pogány,
Ki őrül áll a joppei kapun,
Az hajlott szómra, engedett korán.
Mielőtt a kakas háromszor szólalt,
Futék repesve túl halmon, hegyen,
És aki látott, aki vette szómat,
Mind hitt nekem, megannyi jött velem.
És mentünk kerteken, vetésen át,
Felvertük a külvárost, a határt —
S Emmausnál, az országút felén
Mind összegyűlve zsong a falu népe
És pálmaágot tör és dallva mén,
Mint ünnepen az utcák csőcseléke,
És reménykedve zeng az öröm-ének,
Az élő mestert várja béna, vak,
Almát, tojást osztanak el a vének,
Hogy csend legyen. Mégis kiáltanak
És szerte-zengi a kisdedek szája,
Mint írva van: Él a zsidók királya!
Igaz ne lenne? Kápráznék szemem?
Oh, ha a sátán csúfot űz velem!
Hallgassak én? Nem, esküszöm fejemre!
Ha százezernyi jő is ellenemre,
Ki nyúl hozzám? Szabad vagyok, szabad!
S ha nem kiáltok, szívem megszakad.
Bezúgja szóm a kisértő vadont,
Hol csonka ágon rémít Iskárióth,
Bekiáltja a pusztákat szavam,
Ha senki sem hisz, én hiszek magam,
Az Úr megtért, – én akarom, hiszem,
Feltámadt én mesterem, Istenem.
Már indul, köntöse repked a szélben.
Utána bomlik hosszú, rőt haja.
Egymásra néz a három, s észrevétlen
Felkél a sápadt asszony, Mária,
Lépte inog még, a szava remeg:
– Magdolna várj, én is veled megyek.
 

1902

HÍRADÁS

 
Fenn húnyik a csillag,
Fenn ébred a hajnal,
Tollászkodik sebten
Sokszáz pici angyal.
Omlása-bomlása
Rózsafellegeknek…
Rózsafellegekbül
Pihe-ágyat vetnek.
Bontják, teregetik
Széltibe, hosszába,
Itt is, ott is leszakadoz
Halovány foszlánya.
És hullong és szálldos
A hajnali légbe,
Úgy csapódik szép leányok
Álmodó szemébe.
És ihol, valahol
Egy virágos ablak
Orgonavirági
Összebólogatnak.
S egy súgja a másnak:
– Csak halkan, csak lágyan,
Fehér lányszobába
Fehérhabos ágyban
Pihegő leánynak
Ma vagyon az első
Szép hajnali álma,
Igézetes, édes
Szerelemről való
Boldog álmodása.
 

1902

TERÉZ

 
Átleng a párákszőtte esti fátyol
A selyemfényes, babonás vizen. —
Valami távol, idegen leányról
A parton… valaki mesél nekem.
Varázslat kóbor álma szállt-e rám?
Hogy szinte látom: szőke az a lány,
Kicsi, fehér… úgy-e, fázós szegény,
És kék ruhát szeret, akárcsak én.
Mese, mese. – Tavaszestébe régen
Az a leány a jövendőbe nézett,
S szólt: “Már tudom, hogy el fogsz hagyni éngem!
Elhív tőlem valami új igézet.
Csak azt ne hidd, hogy elfelejtelek!
Csak azt ne mondd, hogy ne szeresselek,
Csak hagyd a jöttöd minden este várnom,
Úgy sincs nekem más dolgom a világon.”
Mese… Fehér hullámok útján járva
A hosszan elsikló selyemhabon,
Testvérgondolat száll a szőke lányra.
Hogy: Ismerem. Hogy: Szeretem nagyon…
Kis árva madaram, kedves szegényem!
Tudod, mióta vársz? Tudod, mi régen?
Tudod, hogy ő is álmodik veled?
Tavaszestébe…  másnak  emleget.
 

1902

MÉH-TÖRTÉNET

 
Kimondtam a szót, mire készültem régen,
Terveket űzve sok felleges éjen.
S vad gyűlölség meddő szikrájaképen
Felésziszegett szómban a fulánk.
Elszállt a szavamban… elszállt a szívéhez,
Éreztem, amint döbbenve felérez,
És láttam, ahogy az arca fehér lesz,
Átillan homlokán egy percnyi láng.
Ennyi! – Most jön-megy a nappal, az éjjel,
S nem jön vele vágy, soha terv, soha kétely,
Nincs mire készülni öngyilkos hévvel.
Kimondtam a szót – s vele végem!
E szóban elhagyta a szívem a vér.
Agyamból kiégett minden kicsi ér.
Nem tudok élni és nem volna miér,
Hagyjatok! – meghalok! Hagyjatok éngem!
 

1902

VÁNDORÉNEK

 
Amerre járok, nő virág elég:
Csak szaggatom, te jutsz eszembe még.
A legszebb rózsát küldeném neked,
Hiába – messze vagy te, nem lehet —,
Míg odaérne, elhervadna rég!
Van egy galambom – a szárnya fehér —,
Azt küldeném el, a válaszodér’,
Sebes a röpte, csakhogy – tudom én,
Ott van a fészke erdők peremén,
Ott elmarad, nyomodba sohse ér.
És a szívemben – édes emberem,
A nóta is már hasztalan terem.
Ha záporok szele vinné, – — – de lásd,
Elszéled az messze völgyeken át,
Szívem dalát rábízni nem merem.
 

1902

VÁGYAK

 
Úgy-e, most jól áll a hajam megint!
És úgy-e, jól van szabva a ruhám?
Színes szalag, csokorba szedve mind,
Ilyen a szívem is, könnyű, vidám.
El innen csak! Sokadalomba vágyom,
Ahol repkednek balga kacajok,
Futószerelmek szállnak tüzes szárnyon. —
Nagy, halálos jókedvet adjatok!
Mulatni akarok!
És mégis, mégis, e homályos zúgban,
Csillapító csendben jobb volna tán,
Itt csak valami néma, tompa bú van
És béketűrő, mélységes magány;
Jobb volna itt maradni minden este
S az éjszakán, míg jön a virradat
– Behúnyni a szemem és várni egyre
Az idő, az idő míg elhalad
És betemeti azt a holt nyarat.
 

1902

POGÁNY IMÁDSÁG

 
Nagy Istenek! Elég, elég a csendből!
A béke megfullaszt, – beteg vagyok.
Hát nincs viharszél, hogy szembekacagjam?
Itt minden hallgat, minden mosolyog.
Vitorlatépetten, tajtékos árban
Hogy szállnak a boldog, szabad hajók!
Szörnyű, hogy itt zátonyra jutva várjam,
Míg rámfut a repkény, besző a pók.
Nagy Istenek! Szedjétek össze nékem
A csillogó s a gyilkos napokat,
Abbul szűrjétek az életek éltét,
Szikrázzon, égjen minden pillanat!
A sok, közönytül terhes, lomha évet
Vegyétek vissza! Másnak engedem.
Csak egy napot! De gyönyörbe temetve,
Vagy villámfényes ünnepet nekem!
 

1902

TALÁLKOZÁS

 
Az asszony víg, dalos volt, – kacaja,
Mint hajnalidőn gerlice szava,
Felhangzott szüntelen.
A férfi nézte és ámulva szólt:
– Lám! Azelőtt ilyen szép sose volt,
Én így nem ismerem!
Továbbment. S hogy talált egy szőke lányra,
Leült mellé és súgva magyarázta,
Hogy “mi a szerelem?”
Mikor füléhez hajlott mosolyogva,
Az asszony ránézett, féltőn, titokba:
– Igy sose bánt velem!
Nemrég – szerelmük végső idejébe —,
Hogy együtt ültek, csendben, tépelődve
Magányos estvelen,
Egyik se tudta még, hogy mi a gyásza,
Akartak még – s már nem tudtak egymásra
Rámosolyogni sem.
 

1902

EGY MADÁR

 
Fehér a föld, fehér az ég,
S a hófúvásos táj felett
Kereng, leszáll, meg felrepül
Setét, zajos madársereg.
Szeret, gyülöl, eszik, iszik,
Csácsog, porol, él mindegyik…
Ki érti meg a csókaszót
S a varju-szívek titkait?
Csak egy fekete bús madár
Ül egymagában a fatőn, —
Gúnyaszt és nézi társait
Közömbösen, kételkedőn.
S a furcsa kérdés úgy gyötör
A többi száz talány között:
– Elvonult bölcs-é az az egy
Vagy boldogtalan számüzött?!
 

1902

KÖSZÖNTÉS

 
Jó estét emlékek. Adj Isten, álmok!…
Kékszemű ködben tünedeznek, szállnak
Foszlányai a sugárteli délnek —
Lengő, testetlen árnyak már – nem élnek.
Rég volt, hogy száraz szemmel, lázban égve,
Némán dobáltam a kályha tüzébe
– Hogy zizegtek, hogy hullt a pernye rájok! —
Régi levelet, elszáradt virágot.
S ma – ócska holmi közt – adj Isten álmok!
Egy ittfeledt írásra rátalálok…
Elrejtem gyorsan, senki meg ne lássa!…
Mégis – csak nem küldhetem a padlásra?
 

1903