Kitabı oku: «Csendes válságok», sayfa 59

Úgy tetszik nekem, ma megint csak vele kell foglalkoznom, és mindig rá gondolni; nem szabadulhatok már ettől. Mit cselekedtem én, hogy így elővesznek? Nyugvóhelyet adtam neki tisztesen, mert ismerősöm vala, és mert minden halottnak tisztességgel tartozunk. De azt mégsem szeretném, ha azt gondolnák a tanácsban, hogy elvitettem lopva, az ő ellenükre. Ipamban már úgyis forr a méreg, és majd rám jönnek sógoraim; mégiscsak vérei szegény Zsuzsannának!

Ő azt mondja, ma éjszaka a halott prófétáról álmodott; mennyei fényességben látta. – Különös!…

Mi is a lélek voltaképpen? Bizonnyal simább és könnyebb a testnél; láthatatlan, mint a levegő és elillanik a kéz alól, ha meg akarnám fogni. Sőt még a levegőnél is könnyebb és simább, mert a levegőt némelykor érezni lehet, szél idején; de a lelket semmikor sem lehet kézzel érezni; hacsak nem az Isten különös akaratából. Így nyithatta meg az Úr Jákobnak, Ábrahámnak és feleségének vagy Dánielnek szemeit, hogy angyalt lássanak; némelyek csupán álomban, mikor a testi szemek le vannak hunyva. – El lehet gondolni, hogy a lelket nem járja nyílvessző, se tőr vagy más gyilok, a lélekbe nem lehet szögeket ütni – elsiklik minden alól, mint a víz vagy a levegő, noha egyhelyt van a test részeivel, mintegy átjárván azokat, mint a nedvesség a spongyát. – De a nedvességet ki lehet facsarni; valamely hólyagból a levegőt kiereszteni; és akkor akár tűzben elpusztulhat az; – de ami betöltötte, megmarad, és emberi erő nem teheti semmivé.

Egyébiránt – nem írtak-e a próféták is valamennyien a lélekről, s nem ígérték-e a jóknak feltámadását?…

Jakab ben Zebedeus azt mondta ma, fennszóval és bátran, hogy a Messiás testét nem lophatta el senki. Hanem hogy feltámadott, amint ígérte, a harmadik napon, és bément atyjának országába. Onnét fog visszatérni hozzájuk királyi fényességben.

Tán Zsuzsannám is ilyesmit hallott felőle már tegnap… azért álmodott…

Való igaz. Ma van éppen harmadik napja…

Egy szír kereskedő, ki Rómából jött, beszélte nékem az elmúlt esztendőben, Ádár hónapban, még Eszter-ünnepe előtt – hogy Egyiptombon megint látták volna a Phönix-madarat. Noha még kétszázötven év sem múlt el Ptolemais óta, mikor utoljára mutatkozott; azelőtt Amasis, még azelőtt Sesostris idején látták. – Ezernégyszázhatvanegy, majd meg ötszáz év volt akkor a megjelenései között. Miért jöhetett most ily hamar? – Tudnivaló, hogy pogány babonaság ez ama madárral, de csak az Egyetlen Isten mívelheti ezt is, mert akarata nélkül semmi sem történhet. Vajon nem így adja-é tudtul a világnak valaminő szándékát vagy a jövendőt; s a tudatlan pogányok mit sem értenek alatta? – Ez a tyrusi ember úgy hallotta, hogy a papok ezen mostani időszak végét jósolják ebből; hogy a hamvaiból megújuló időt, az új Aeont jött jelenteni ez a jelkép-madár, kit úgy értelmeznek, mint a visszajáró napot, vagyis a dolgok körforgását.

Azt már előbb is hallottam, hogy Rómában a papkollégiumok szerint ez a Világév a vége felé közeledik. Az augurok azt mondják, hagy Cézár halálával letelt a kilencedik világhónap, s vele Diána ideje. Most utolsó hónap van, az Apollóé; de mivel a hónapok egyenlőtlen hosszúak, sokan minden dolgok végét várják vagy pedig a saturnusi idők visszatérését. – Egy görögbetűs tekercsen meg is van írva ez; félsekel aranyfonálért zálogban hagyta nálam egy rhodosi görög, mikor odajártam a tengerparton… Mi minden eszembe nem jut ma; bizony kevésszer forgattam pedig e hitvány babonákról szóló tanítást; de József vajon nem a pogányok álmát fejtette-é meg az Úr segedelmével?

Visszaemlékezem egy más regére. Tiberius éveiben történt már, mondják, hagy Korfu partjai közelében egy hajó csudálatos és szokatlan szélcsendtől kényszerítve megállt. Az egyiptomi kapitány hangot hallott az Echinadi-szigetek tájékáról, mely nevén szólítá: Thammuz. És mikor a fedélzetre ment, a hang megparancsolta neki, hogy ha odább Polodesnél elmegyen, hirdesse meg fennhangon az öböl felé: a nagy Pán meghalt! – A hajós szót fogadott. És mikor a mondott partok felé kiáltott volna, erős, csudálkozással vegyes szomorúságú hangokat hallott, mintegy sóhajtást, mintha a fák, a bokrok s a part szemközti kősziklái egymásnak panaszolkodtak volna, s a szél is felfelelt fájdalmas zúgással.

Gyerekes, balgatag mesék, tudom! De ki tudhatja; mily eszközt használ a Teremtő akarata megjelentésére? Talán valóban nagy változások, az Idők vége s a világ megújulása jő csakhamar. Sokan mondogatnak olyat, hogy csodálatos dolognak lehet még tanúja ez a nemzedék, és hogy így, ahogy most megyen, soká nem folyhat már a világ.

“Két Idő és egy; – és egy fél idő” – a dánieli három és fél, mely éppen a szent hétnek fele; a tört hét; – ideje minden gonosznak, elnyomásnak és szorongattatásnak. Igazán most volna épp letelendő?…

De az világosan meg van írva, hogy a Messiásnak Bethlehemben kell születni… Ámbár az sem bizonyos, hogy mindig Názáretben laktak volna ama prófétának szülei… De egy fényes csillagnak kell jelenteni jöttét. – És Illésnek mindenképpen előbb kell jönnie.

Látták őt! – Többen és bizonnyal mondják, hogy látták!

Azt is beszélik, hogy itt, a sírnál megjelent még napkölte előtt ama három asszonynak. Egy fehér ruhás ifjú képében szólt velük, nagy fényesség ragyogta be arcát; angyalnak gondolták előbb.

A magdalai lányzó pedig kertésznek vélt valakit itten, mert megkérdezte tőle, hogy hol a test; illatos balzsamokkal akarták megkenni. De azután ráösmert egy pillanatra és szólt is neki: rabbi, rabboni! – Egyre terjed az ilyen beszéd, most már senki, senki se állhatja útját; sem ígérettel, sem fenyegetéssel… Ó – ha igaz lenne! – Ketten a tanítványok közül, férfiemberek, Emmaus felé menének reggel, és az úton hozzájuk szegődött egy idegen, a prófétákat magyarázta nekik, és megmutatta az Írásból, hogy a Messiással mindezeknek történnie kellett. Ám csak jóval később ösmertek rá; szinte már mikor eltűnt mellőlük. “A mester volt!” Azt állítják, hogy megérezték mégis mindjárt szívük repesésén; de szemük látását meghályogosította valami. – Később már úgy is hallottam, hogy látták volna mind a tizenketten, mikor együtt voltak a szállásukon egy felházban. – Itt és amott, most már mindenütt hírlik, hogy megjelent. – Én Istenem, én uram. – Itt pihent a teste – itt az én kertemben harmadnapig…

Ezek az emberek nem is akarnak már visszamenni Galileába. Csak míg eladják ott kis földjeiket és minden birtokuk… Nem is akarnak gyűjteni, gazdálkodni már; a parthus háború úgyis fenyegeti Rómát … minek is – mondják, hisz mihamar eltelik az a rövid idő, mi hátra van még; és akkor újra látják urukat, megdicsőülten, csillagos palástban, a magas mennyek fellegén trónolva.

Tehát várunk megint!… De a várakozásunk megújult, szép és friss lett, mint az újonnan aranyozott ékességek. Hiszen mi láttuk és ösmertük őt, hallottuk szavát.

A letelepült község összeadta minden vagyonát, testvéri közösségben, egy-egy kenyéren élnek itt tanítványok és atyafiak. Tudtommal és akaratommal vagyon, hogy Zsuzsánnám naponta küldöz élelmet és ruhát. – Egy túl népes, kicsiny, szegényes utcában van lakóhelyük; a legöregebbek szavára hallgatnak; Simont és az idősebb Jakabot elöljáró gyanánt tisztelik. – Az asszonyaik, kik velük jöttek, főznek és tisztálnak rájok; mindannyian közösen dolgoznak, de csak annyit, hogy éhen ne vesszenek. – Zsuzsannám sokat van közöttük, és mindenkor megnyitja e “testvérek” előtt házunkat; részelteti őket mindenünkből. – A szabad időben mindig a Mesterről beszélnek maguk közt, és ma inkább emlékeznek minden legkisebb szavára, mint amikor még köztük lakozott. Bizonyos Lebbeus – ki vámos vala a Via Marison – ösmeri, és írni tudja a görög betűket, mert hivatalában írnia is kelle; ez fel akarja jegyezni emlékezetből valamennyi beszédeit és tanításait, valamint életét és vándorlásaikat. – Némely mások is gondoltak ilyenre. “Mi okért?” – kérdik a többiek viszont. – “Arra a kevés időre, ami még hátra vagyon?” – Ím hát biztosra veszik, hogy még e testi szemünkkel megláthatjuk őt.

De János, kit leginkább szeretett, azt tanítja, hogy addig még nagy megpróbáltatásokat kell kiáltani az ő nevéért; ebben is őt követvén. Mindenre késznek látszik ez; a Mennydörgés Fia! Ő vagy mások néha elragadtatásba esnek imádság közben és látásokat látnak, prófétálnak; vagy véle – urukkal társalkodnak.

Bizonyos, hogy a szinhedrinben máris nesszel vannak a dolgok felől, s tán figyeltetnek valamennyiönket. Ipam mostanság alig vált szót velem; ha szól, akkor is csúfolkodva.

Ámbár közülünk egyik sem mível semmi tilos dolgot. – Mert a zsinagógában szólni bárkinek meg van engedve; s nincs vétek abban sem, hogy közülük némelyek összegyűjtik az Alsóváros vagy a távol Bezetha földhözragadt, szegény népét és tanítják a Törvényre és prófétákra. – Ők maguk minden törvényt megtartanak, tán még inkább, mint amikor Ővele vándoroltak. Jakab, az esszéni, különösképp vigyáz erre. Azt mondja: amaz Isten fia volt, de ők csak bűnös emberek; és hogy amíg vissza nem jő, és világosan más parancsot nem ád, jobb mindent megtartani. – És ebben bizonnyal igaza is van!

János itt járt ma. Hírül hozta, amit vártunk szinte, én magam legalább bizonyosra vettem már régebb idő óta, Őt és Simont tegnap megfogatta Hannás néhány templomszolgával az alsóvárosi zsinagóga előtt, s tömlöcben tartották ma reggelig. Ma kihallgatták egy bizonyos sántának meggyógyítása felől; nagy szigorúsággal tudakolván, hogy kinek nevében művelik az ilyet? Bátorsággal feleltek. – Végre is elengedték mind a kettőt; a kígyófej habozik még; nincs eléggé összetanakodva, hogy mi módon ártsanak ez igaz emberek kis gyülekezetének, hogy tegyék el útjukból a megfeszített híveit. – Bizonyos, hogy még folytatódni fog ez!

Mi lesz velünk – mi lesz velem?

Csak ne jönne rám még most is gyakorta a kételkedés, hogy miért nem jött Éliás előbb, mert írva van, hogy neki előbb kellett volna eljönni! Néha-néha elborulok, és mintha újra kezdődnék a régi töprengés. Hogy engedhette az Úr, a Mennyei Atya, hogy ő ily halállal múljon ki? Hisz írva van világosan: Átkozott, aki keresztre feszíttetik! – Ilyenkor elsötétül belsőm; de a testvérek vigasztalnak és bátorítanak. Arra az éjszakára gondoljak, amikor titkon szólt velem, és kezemet fogta! – mondja Jóna fia és Zsuzsannám is; erre gondolok és: hiszek. – De mit kell tennem akkor?

Kimenni az utakra és nyíltan kiállni; odaállni a sokaság elé és tanúskodni érette? Ostor elé állni – melyet másra, büntetésül nem volt szívem soha kiróni?… Alkalmatos vagyok-e arra? Érett korú férfiember én; s ha az életemre visszanézek… Farizeus létemre papi fejedelmek rokonságába keveredtem ; hillelita létemre sokszor gyűlöltem mégis a római igát s a pogány tisztátalanságot; noha szívem mélyén nincs harag semmi jóakaratú ember iránt, és néhány eszes rómaival szívesen társalkodtam. Johanán megkeresztelt, a názáreti tanított. Aranymíves vagyok, de ösmerem a görög betűt, és utazásaimból idegen nyelvű könyveket is hoztam. – Ez mind bennem vagyon; lehetek-e én így erős ember, kinek hite kőszikla, reménye örökzöld sudár cédrus? Az erősnek csak egyfélét szabad gondolni, tudni és vélni; olyanná lenni, mint e csudálatos galileai halászok, mint Jóna fia s Zebedeusé. De hogy lehetnék én olyan? Mindig küszködtem, tusakodtam – “minden hab, minden hullám énrajtam megy át”…

Ó, tavasznak minden gyönyörűsége, virágok hava – ős Khidron völgye, s te nagynevű Szentély csudálatos oszlopaiddal s a híres faragott cédrusokkal! – Ó, házam veretes kapuja, műhelyem tekintélye s a kösöntyűk éke, melyek új mustráját értelmes kezem gondolta nemes aranyba!… És gyönyörű Zsuzsannám és fiaim, kik majd felnőnek!… Mennyire szeretem én az életet a földön, melyet a mi Urunk Istenünk ad nekünk!

Vajon hosszú öregséget várhatok-e? Apám karjaimban halt meg, s anyámat híven ápolta Zsuzsannám; hátha még hetven évet is élni enged az Úr. – Ennyi idő alatt tán még többet lehet az igazságért cselekedni, mintha valaki balgán megöleti magát másnap virradóra, mint az áldozati kos – s harmadjára elfelejtik…

De azért mégis a gyöngeség beszél belőlem, tudom! Hiszek a feltámadásban, hinni akarok a feltámadásban – de nincs erőm mindent végigcselekedni. Mit tegyek? Én nem ihatom ki az ő poharát.

De mégiscsak én voltam az, József, az Arimathiai, ki első nyugvóhelyet adtam elkínzott tetemének; s míg áll a világ, míg jár a nap, s fordul a hold, mindig lesznek majd ilyen Józsefek. Segíteni fogom ezentúl is a testvéreket és titkon támogatni; jó ember akarok lenni, és megfogadom, hogy ezentúl a pogánytól sem veszek kölcsönért kamatot. Kivánt-e egyebet Ő is tőlem? Nekem nem mondotta, mint ezeknek, hogy meg kell halnom érette! – Ő ismerte az embert, és szerette gyöngeségében is, és kinek-kinek szívéhez szabta terhét. Mostantól fogva tudom legalább, ki előtt kell titkon leborulni!

Ámde Zsuzsanna azt mondja: ki tudhatja? Hátha?… Hogy csak egy pillanaton múlhatik, és az emberbe úgy száll az erő, mint az égből hulló láng. – Egy perc, egy elragadtatás hőssé tehet, és akkor mindegy minden, az ember megy, és nem kérdi… fájdalom, öröm, sebek és halál mintegy észrevétlen múlik le róla… Meglehet! Zsuzsánna jobban érti ezt, s tán lehetne úgy is, s nem oly hosszú az út odáig… de kis gyermekeinket szeretném fölnevelni előbb!

1918

Terézke

Sürgönyzött, hogy a vonatnál várjam. Valamikor a zárdaiskolában együtt voltunk, egy apácáért rajongtunk, az ösmeretes és kedves kamaszlány vonzalommal, s a fehér vaságyunk a hálóteremben egymás mellett volt. Az “élet”-ről akkoriban egyformán boldog és izgatott rettegéssel beszéltünk; bár az élet már ott várt ránk a cirádás főkapu küszöbén, az utolsó vizsgán túl. Észre se vettük már, és itt volt, benne voltunk, de nem történt semmi különös. Én tovább tanultam Budapesten világi iskolában, világias kis tudományokat; Terézről hallottam, hogy elment egy faluba, Hont megyébe tanítónőnek. Terézke, szegényke – a vértelen, kicsit gnómosan puffadt, kicsit öreges, fiatal arcával, melyet száz fura redőbe húzott valami iskolás móka, bolond grimász, mert ilyennel mindig ő pukkasztotta az osztályt a “köteles csend” fullatag óráiban! Nagy, pókhálós szemeivel, mozgékony, hasított szájával, mint egy nyuszi, olyan volt, fürge és örökké tréfára kész; de én ösmertem magányos és méla óráit. Árva volt, magányos, kicsiny, nem szép arcú, félénk és szomorú szüzecske; mint annyi más, kik kissé fölöslegesek e csupa-fölösleg világon. Most – úgy tudtam – falusi tanítónő. A fogait tömetni jön Budapestre, és megnézni ezt a “fenenagy” várost (így írta), és látni engem, kibeszélni magát a régi dolgokról, a régi folyosók édes kis titkairól, az orgonás, gyönyörű zárdakertről, a szörnyű répafőzelékről s a legszebb apácáról. Úristen; még mindig ezek az élményei! Hiszen már egy év óta “kinn” él a világban! Rendbe kell hoznom a fejét; gondoltam – én már szörnyű nagy bölcs lévén akkor és csalódott szív. Félreraktam a könyveimet, hogy idejében mehessek elébe; el ne tévedjen szegény kis falusi.

De el se indulhattam, mikor betoppant; ő volt, egész mivoltában, rekedtes kacajával, mozgékony, nyusziképével; alig hervadtabb, ó, egészen a régi még (mi azt hittük, gyorsabban megy az öregedés), csak a kis kék intézeti ruha állt volt neki sokkal jobban. Emlékszem, a kalapja tűnt fel legelébb; vastag fonású piros szalma, nagy, kerek; középen elöl egy pirosra föstött hegyes kakastollal.

– Az istenért, hisz rosszul írtad a sürgönyt! Jaj, még jó, hogy itthon lelsz! Mi minden történhetne veled, tapasztalatlannal egy ilyen nagy rossz városban! (Így anyáskodtam!)

– Ajaj! Azt hiszed, hogy én olyan buta vagyok? Nem kell engem félteni, te, sokat tudok én már, többen tán tenálad is arrul, hogy mi az élet! Tudod, nagyon sokat “tapasznyal” az ember egy olyan kis rongyos faluba, mint az enyém! Van ott is minden rosszaságbul, amennyi csak kell! Na, majd mesélek.

– Jójó – mondtam kissé lehűtve —, de hát hol vagy szállva?

– Már találtam vendégfogadót is, hallod! Egy úriember ajánlta, akivel egy kupéban gyöttem a vasúton; na hallod, micsoda bolond egy szerzet volt az is! Majd mesélem; csak most éhen vagyok, gyere le valahová, de mindjárt! – Nem bántam, mert féltem a szállásadónémtól; Teréz oly hangosan beszélt. És milyen népies, falusias hangsúllyal, Istenem; ilyen hamar elszokta ez a kis zárdában nőtt lány! És hogy már oly sokat próbált, “tapasznyalt”, ahogy a régi figuraszóval dicsekedte…

– Tudod, fiam – mesélte csakhamar lenn a kávéházban —, nem olyan falu ám az, mint a többi rendes falu. Valóságos gyehenna, hallod! A másét szereti ott mindenki, olyan történetek vannak; egész regény, fiam, egész regény! Postamesterné, óvodásné, mind odaadta már, tudod… a becsületit; csak én tartom még magam a kis doktorral. “Terézke” – úgy szokja mondani; csak itt az arcom közepit csókolja meg még egyszer. Mert az nem olyan vadbarom, tudod, mint a többi férfi, nem mindjárt csak azt akarja. De velem bajos is lenne, mert énnekem van eszem; hova gondolsz? Hogy osztán komiszkodjon velem, mint a dedósnéval a segédjegyző, még el is veri, ha részeg! Én nem leszek lábakapcája egy rossz férfinak se!

Így beszélt; elevenen, ízesen, a régi fura humorral ez új, paraszti hangban. De csakhamar láttam a régi kis Terézt, az elhagyatott, árva, csúnyácska kisleányt is mögötte; aki már vénesen kacag; erőlködik, hogy reménytelen maradjon, és hogy ez nem is baj, ez a világ sora! A kis doktor… Láttam félős ifjúságát, álszentes, palástoló mosolyát, ha egy alkonyi csók tán azt mondja: “Terézke.” A lósóskás gyepet láttam, trágyadombokat, szénakazlakat, disznóölést a bíróéknál; a segédjegyzőt, ki részegen tántorog haza, és veri a dedós kisasszonyt, elszedi a harminchárom forintját.

De lósóska, trágya, disznózsír, pálinka és minden bűzeik fölött ott felhőzik a szerelem illata, földszagú és friss romantika, egyetlen érdekesség, igazi emberi élmény: itt mindenki a másét szereti…

– Te csakugyan többet láttál, próbáltál még nálam is! – ösmertem el éjféltájban legyőzve. – De most már haza kell menni, hol van a szállód? Elkísérlek.

– A fogadóm? Jaj, az ott van a Dob utcában! Még jó, te, hogy a kapu számját el nem felejtettem, mert csak ma reggel láttam, hogy beszállottam. Az az úri ember ajánlta, akivel az úton… nahát, kérlek, micsoda bolond! – Mindenáron találkozni akart velem; hogy majd ő kalauzol Pesten, mindent megmutogat. De nem lehet engem olyan könnyen lóvá tenni. Hogyisne! Nem menne az ingyenbe, az a kalauzolás; nagy ára volna annak!

Fennhangon kacagott nagyokat.

– Igen, de hát miért mentél akkor abba a vendéglőbe? És a Dob utca, az úgy tudom…

– Hát nem mondtam én neki, hogy odaszállok! Ojjé, csak bolondítottam egy kicsit! Legalább kitudtam tőle egy jó, olcsó fogadót. Sokat, tudod, nem fizethetek; meg egykutya is, hiszen csak este megyek belé. Rendes ház másképp, olyan, mint a többi, lámpa is ég éppen előtte. Piszkosnak tán piszkos… abba igazat mondhatsz, a fal is valahogy úgy össze van kenve az ágy körül… de hát mi nem piszkos ezen a Pesten? Itt nem meszelnek minden hat hétben. De vigye az ördög; már csak megleszek. Hát holnap reggel, ugyé, felkeresel; de jókor ám, mert a tyúkokkal ébredek. Megszámlálom a szobasarkokat, hátha a kis doktorrul álmodnék. Valami szépet… Jaj, de jót alszok, ha igaz, de összetört az út; meg fenn se voltam ilyen sokáig tán karácsony óta. Akkor ő is ott volt a misén, éjfélkor mégis elaludtam…

Másnap, korai órán ott jártam már az ösmeretlen csúnya utcában, hol soha másszor – magam is újonc “fővárosi” még. Ez az, igen!… Csakugyan lámpa ég előtte, színes üvegű, oldalán fekete nyomtatással a poétikus név: Két liliom! Hm!… Sötét és szűk volt a bejárat; a portásfülkében valami kék sapkás ember egy cselédféle leányt szorított a falnak, az sikoltozva vihogott, de elhallgattak és utánam bámultak, mikor nagy büszkén ellépkedtem előttük. Miért is mentem olyan büszkén, egyenes tartással, se látva, se hallva? Olyan érzésem volt, hogy itt engem kikacagnak, itt ellenségeim valamiért; hogy itt minden olyan szörnyen csúnya és idegen. Pedig jártam már szegényesebb házakban is. A lépcsőre végig kopottas, keskeny piros szőnyeg volt terítve.

– Merre van, kérem, a tizenhetes szoba?

Nagyon szigorú hangon kérdezhettem, mert a vörös hajú, vén arcú szobaasszony felijedve, furcsán rám bámult.

– Majd megnézem, nincsen-é bezeccolva! – mondta aztán kissé zavartan, és balfelé sandított.

– A barátnőm lakik benne tegnap óta – daráltam érthetetlen bűntudattal.

– Ja úgy?… Arra tessék! És… kérem…

Valamit mintha mondott, integetett volna még, de én menekülve siettem végig a csúf, piros szőnyegen. A falakat cifra táncosnők színes képei díszítették itt, berámázatlanul, tarka trikókban, bolerószoknyában, övig meztelenül és magasra rúgott lábbal.

Teréz halványan, boglyasan ült az ágyán, karikás szemekkel, dúlt képpel; már az intézetben is úgy szeretett aludni, és főfájást kapott, ha éjszaka háborgatták.

– Kérlek, a szememet se hunyhattam le, nem én! Az Isten megverje ezt a ti Pesteteket! Mi bajom volt? Jaj, mindenféle! Csípett is valami – de az még hagyján, hanem az a lárma, ami itt volt! Egyszer sikoltozás, mintha embert ölnének, utána nagy kacagás, viháncolás; ha jobbra elcsendesedett, bal felől kezdték rá… és így tartott virradatig… Nem lehetett – itt egy félórácskát se pihenni, nemhogy még álmodni. Borzasztó! Hogy mi a poklot tudnak csinálni egy ilyen ronda pesti fogadóban? Háromszor is kiszaladtam egy ingbe, leszidtam még a nagyapjukat is, olyan dühös voltam, de csak kacagtak a disznók. Alig vártam a reggelt. Igazad van, nem kellett volna arra a félbolondra hallgatni; talán sose járt itt, csak úgy találomra mondta. Vigyél máshová, nem bánom már, ha drágább is vagy harminc krajcárral egy nap; csak legalább jól kialhassa magát az ember.

– Igen. Most rögtön megyünk, szedj össze mindent. Jaj, Terézke… azt hiszem, nem szabad lett volna kimenni éjszaka úgy öltözetlen!… Mit gondolhattak rólad?… Ez, a vörös hajú asszony, jaj, milyen utálatos! Legjobb volna úgy, hogy ne is lásson senki! Majd én fizetek, adok borravalót, te csak siess előre, hogy meg se szólítsanak… Bízd csak rám…

Elmenőben szinte hátrafelé nyúlva, löktem a vörös hajú felé a forintját, de utánam szólt megint; nevetett, a lépcsőig nyomomban szaladt. Ott megfordultam elszántan.

– Mit akar még?

– Csak azt akarom mondani, kérem – nézett az arcomba most váratlanul nyílt, emberi, jóindulatú mosollyal —, figyelmeztetni akarom, kérem, hogy ne itt tessen kimenni a főkapun. Hanem ez a hátulsó lépcső itt az épülő házra nyílik a szomszédban, azon a telken át a lámpagyárba lehet jutni, és ott tessen kimenni… Hogyha valami ösmerőse épp erre járna, hát nehogy azt higgye… no, tetszik már érteni! – Nincs mit köszönni, látom én mindjárt, nem vagyok én vak. Én se születtem hotel garniba, nagysádkám. A Nagykörúton jó, rendes szállodákat tetszik lelni.

Alig tudtam, mit szóljak. Rohantam Teréz után, aki előresietett nagy dérrel-dúrral. Röstellte, hogy nekem volt igazam; pedig ő még nálam is jobban ösmerte már az “élet”-et.

1918