Kitabı oku: «Csendes válságok», sayfa 62
Belenyugodtam. Már tudtam, hogy nincs két egyforma, még csak hasonló lény se a földön, s hogy minden generalizálás: ostobaság. Az idő pedig múlott, hol tarkán, hol szürkén tovább.
Egy kis kültelki vendéglőbe jártunk ebédelni akkoriban. Rendes hely volt, tiszta kiszolgálás, mindössze négy-öt fehér terítékes asztalka a belső helyiségben. A másodiknál rendesen katonatisztek ültek. De nem voltak kardcsörtetős, vidám és hangos úrfiak ezek, komoly, rendes emberek; a közeli helyőrségi kórház katonaorvosai és élelmezési hivatalnokai. Rendes, józan, egyenruhás tisztviselők, a szakmájukról beszéltek legtöbbször, egy-egy szép “eset”-ről tárgyaltak; aki nem orvos volt közöttük csendesen, közönyösen, komolyan eddegélt. Egyikük – nagy darab, sápadt fiú – szép, sötét, szomorú szemével néha-néha átbámult az asztalunkhoz. Csak jó idő múlva vettem észre, hogy ott is felejtgeti a tekintetét, s hogy ez a nézés mély, komoly, hű, áhítatos és meleg, ha Olgára száll. Pedig istenúgyse… a leány furcsa, oktalan pirulásaiból már előbb is észrevehettem volna valamit. Eh… olyan butaság!… – rázta meg Olga vállait, s az arca bíborszínre vált, mikor szóvá tettem. A szívem megdobbant; nem azt mondta, hogy: – Undok, féreg, kiállhatatlan! – mint egyébkor szokta: nem úgy mondta…
Faggatózással úgyse sokra mentem volna. Indifferens képpel figyeltem tovább. Igen, itt már valami légies összeköttetés állt fenn láthatatlan, ezüstös pókhálószálakból; halk és harmóniás, diszkrét szemjáték. Láttam, hogy Olga egy hajszállal sem megy túl a legrigorózusabb határokon; de az arca ez időben mintha megtelt, alakja kivirult, visszafiatalodott volna; egész mivolta frissebb lett, kedélye lágyabb és közlékenyebb. Rajtakaptam egyszer, hogy valami lélektelen, bús aktamunka fölött csendes, kedves alt hangján halkan dúdol egy régi operából.
Gondoltam nagy bölcsen: jobb lenne tán, ha egy időre elmaradnék a kis vendéglőből; de Olga nekem esett, szenvedélyesen kérlelt; nem is láttam még ilyen izgatottnak. – “Nem-nem, csak jöjj, ha jó akarsz lenni hozzám! Oly fontos nekem! Akkor én se megyek oda többet, ha nem jössz, úgy szégyellem magam… jöjj, az Istenért! Úgy félek! – De hát mitől, az égre? – Félek, hogy ez a… dolog tovább talál menni egy lépéssel, pedig az borzasztó lenne, tudod!… Félek, hogy megutálnám akkor… Lásd, így szép, így jó, ennyi éppen elég nekem! Így még sosem volt! Félek, ha egyedül leszek ott, egyszer merészebben talál nézni vagy éppen int, vagy szól valamit… átizen, borzasztó volna! Elveszíteném ezt… ezt a kis szépet is az életemből. Nem tudom megmagyarázni, lehet, hogy nem érthetsz…”
Reményt veszítve, de azért odaadással gardíroztam hát tovább az ebédeken; noha igazán nem látszott szükségesnek. A halovány, szépszemű főhadnagy semmi hajlamot nem mutatott rá, hogy “tovább” menjen. Tán beérte ő is ennyivel, tán maga is ilyenféle bogarú volt, töprengő, szemérmes, furcsa, halk ember. – Hát nincs is a világon két egyforma lény; annyira más mindenki! – mondogattam fejcsóválva, s közben arra gondoltam, hogy ezt a kettőt tán mégis legjobb volna vagy két hétre egy szép szobába összezárni.
De csak így, egyformán teltek el a fülleteg tél napjai; a kültelki kisvendéglő hagymás generálszaft-illatában, a vaskályhától pörkölt savanyú levegőben így feslett ki és teljesedett két furcsa, magányos szív kései, harmatos, gyenge virága.
Felzúgott a tavasz, és a kertekben, a busa bokrokon tarkább, bujább, életesebb virágok keltek, bimbultak és pattantak; a réteken is szanaszét pompáztak, hencegtek, komiszkodtak mindenütt. A helyőrségi kórház kertje is megbolondult, a kerítések lécén kibókolt az orgona száz selyemfürtje, azután jácint bódított, nemsokára gyönyörű kerti rózsák színei ragyogtak, s az illatuk szívigszúró édessége megfogta, aki arra járt. És Olgát egyszer, egyetlenegyszer sóhajtani hallottam akkoriban.
Egy szép napon akkor a kiskocsma “kerthelyiségében” (ott étkeztünk már), jelentős képpel somfordált Olga mellé a felszolgáló kisasszony. (Megkéstünk aznap; a tiszti asztaltól már mindenki elment.) Néhány gyönyörű, fiatal tearózsát tett elébe az abroszra.
– Ezt a főhadnagy úr küldi a kisasszonykának. Nem szólt egyebet, csak hogy adjam oda, és – azt mondta: ne mondjam meg a világért se, hogy kitől. De én már csak megmondom; miért ne mondanám? Ő úgysem fog már az életben többször idejönni, szegény! Elhelyezték nagyon messzire, Galíciába, valami furcsa nevű kis városba; én bizony el is felejtettem. – Pedig milyen áldott jó, szolid ember volt, kisasszony! Ma este már indulni is kell neki a vonattal; ide nem jön többet.
Szép Olga végighallgatta oly vérvörösen, oly halálos, fájdalmas zavarral, hogy megsajnáltam. Már kissé túl csontos, karcsú ujjaival reszketve, félszegen nyúlt a virágok után, s aznap alig evett valamit. Sietett, köszönés nélkül imbolygott ki a vendéglőből.
– Látod, így jó, így jó! – mondogatta az utcán gyorsan, egymás után s a hangja el-elfulladt. – Így most vége, most legalább nem romolhat el, nem fog undokká válni! Most szép maradhat, most vége örökre; igen! – Ránéztem, mert azt hittem, hogy sír. De nem; görcsösen, idegesen mosolygott, de az ajkával csak, a szemével nem.
Ezután nem beszéltünk többet az egész dologról; Olga ijedten kerülte, én csakugyan elszoktam abból a kis kocsmából, s ő most már nem marasztalt könyörögve. Egyedül üldögélt, s némán, rendesen evett a régi helyén; még véletlenül sem nézett a tiszti asztal irányába. Mint egy karcsú, sötét szép holló, mely lassacskán vedleni kezdi tollát, szürkül… ó, csakugyan; ami új frisseség, ruganyos, visszatért fiatalság volt rajta az utolsó időkben, mintha lement volna róla egyszerre.
Nemsokára egészen elkerültem onnét, s Olgával sem találkoztam; a barátságunk ilyen alkalmi volt, csak kartársi; ha nem adódott, nem kerestük egymást. Másfél év múlva hallottam hírét megint – ó, teméntelenül nagy idő múlva —, hisz a háború első, szörnyű félesztendeje végigdúlt már akkorra a világon. Egy közös, régi társnőnk újságolt róla nagy újságot, hallatlant; férjhez ment Olga, a napokban volt az esküvője. A háború, a vérszörnyeteg, s mindeneket elválasztó és megrontó, ez egyszer itt kegyes volt; atyai kerítő, szelíd gyám: egy szegény, vad szerelem jó térítője. E kettőt ő hozta össze!… Hogy történt?
Onnét Galíciából, ama furcsa nevű városkából mindjárt eleintén a frontra jelentkezett a szomorú szemű főhadnagy; pedig gyenge alkatával maradhatott volna végig kórházi szolgálatban. Előléptetés kedvéért tette-e, vagy csak mert unta magát; naivul kötelességet vélt teljesíteni az első idők buzdulásában, vagy csak mindegy volt minden, annyira egyedül állt? Bocsánat neki! – Félév múlva kapitányi ranggal és elég komoly tüdősebbel került haza; és ide épp, a régi, pesti kórházába, hol oly békésen illatoztak hajdan rózsák és jázminok. Olga e régi barátnője itt fedezte fel (kéneső-eleven, eszes, szemes asszony), mikor rokont látogatni járt a szomszédos betegágynál. Ő is ismerte a régi, légies regénykét, akárcsak én, de nem hitt oly naivul benne: az összezárás híve volt rendületlenül. A szomszéd ágy sebesültjébe is anyásan, ápoló testvérül belekötni – játék volt neki; s a huszadik mondatba (ó, asszonyi, fondorlatos jóság!) belefűzni szép Olga drága nevét. A többi magától ment. A beteg kapitánnyal egy hét múlva bizalmas barátnő; – de Olgának is s e csaknem halálba gubózott szűzi szerelemnek – tudta ő, mit kell mondania. Így támadt rá:
– És ez pedig nem emberség, amit te művelsz, érted. Az a szegény ember látni szeretne; most beteg és elhagyatott (végleg harcképtelen marad, ha meg is gyógyul), láttam a száján felbuggyanni a vért… De te most persze finnyáskodol! Talán bizony utálod, mert szenved? Azt hiszed, a bolondérián jár az esze egy ilyen komoly, derék fiúnak, ha még nagybeteg is? Ha nem érezne irántad tiszteletet, rokonszenvet és barátságot, a szépségeddel ugyan elmehetnél, fiam; nem olyan világ járja most! Ma emberséget, jó szót várnak a nőktől ezek a szerencsétlen, agyonkínzott férfiak. De te szép Olga vagy, kényeskedsz, mint hajdan; azt akarod, hogy a lábad elé boruljon, a termeted, arcod dicsérje, lihegjen, fújjon, nyögjön és sóhajtson, mint a régi, léha világban! Egy nemeslelkű embert meg se tudsz érteni!
Így végiggyőzte szemöldökráncolással a kedves imposztor; és Olga (csudák csudája), nem gurult dühbe, sőt! Lesütötte a szemét, csak halkan, tessék-lássék mondott ellent; az egész hosszú zsémbelést úgy hallgatta (– mesélte később a barátnő —), mint mennyei hárfazenét.
Mikor pár hét múlva elment vele a kórházba, a sötétszemű, halvány kapitány még feltornyozott párnák közt pihent… Nem volt olyan, mint egy finom márki, egy nyegle oroszlánvadász, angol sarkutazó, amerikai nábob vagy arrogáns művész; még olyan se volt, mint egy galíciai hős, szegény; csak egy derék, jó ember; egy szenvedéstől megszívott s a legszebb mélységes mély szerelemben magasztosult lélek. Bizony, nem lihegett, nem nyögött, és nem szavalt, mikor gyönge kezével megfogta a szép Olga már kissé csontos keskeny ujjait. A jó barátnő pedig, úgy látszik, jobban tudta, mint én, hogy mikor kell kámforrá válni.
– Legkedvesebb, legjobb, legnemesebb szívű teremtés! – mondogatta szelíd rajongással a beteg ember; és szót se egyéb gyönyörökről. – Jaj, Istenem, talán már nem is vagyok neki elég szép? – súgta Olga a barátnő fülébe, egy fellihegő, boldog, szabadult sóhajjal, és zizegve, frissen nevetett. – Nevetett és pirult és mégis elmagyarázta, hogy igen, lám, a szerelem… mégis egészen más, mint ahogy ő gondolta. – Nem is olyan nagy izé… hogy is mondjam? Egy cseppet sem félelmes és hajszálnyit sem utálatos, mert nem olyan… olyan! Sokkal inkább hasonlít ahhoz, amit egy jó férfirokonhoz érez az ember, vagy szegény apácskám – vagy a húgom kisgyerekei iránt… de hát ne nevess ki! Mert azért nagy, igazán nagy dolog, mindezeknél nagyobb; hisz mindez benne van… Olyan szépen fogta meg a kezem!…
S mikor egy hét múlva ott a kórházi szoba fülledt, karbolos levegőjében szép csendesen meg is kérték ezt a kezet – már bízón és szépen, egyszerűen és megoldódva tudta egy lábadozó ember halvány kezébe tenni. Igaz leányul és igaz asszonyul; mert jól tudta már, hogy e kettő közt nincs is olyan nagy különbség. – Kivált mikor így az embereknek egyéb és szomorúbb dolgaik is vannak, mint hogy örökké a pszichikai különbségeket firtassák.
1918
Két ember
Frissebben ügetett a gyengén lejtős, puha erdei úton; jóízűket szagolt a tavaszos levegőből és szépen kihúzta csontos derekát; kedvtelve, hogy milyen jó erőben van még – mert már meg tudta becsülni ezt. Piros, egyenes, szikár, szőke ember; az egyensúlyozott kedélyek gyermeteg öröme minden mozdulatán; a lova meleg nyakát patyogatta, kemény szeretettel, mint az “öregasszonyét” néha – a feleségéét, mely még mindig bársony és fehér, noha tavaly volt ezüstlakodalmuk. Hm, csakugyan tévednek a fiatalok, mikor azt hiszik, hogy az életkor olyan nagyon érezhető, hogy az ember mindig hátán hordja az éveit! A szem, az bolondozik néha, lámpánál messzire kell tartani a Fligendé-t – de így kinn a szabadban, mikor ez a jó, nyers, fiatal tölgylevélszag az ember orrába megy, meg a zamatos, kedves fenyőké onnan feljebbről… az erdőmester fütyörészni kezd, és olyanok jutnak eszébe, mint mikor egyszer verset csinált, kettőt egy hét alatt, még akadémikus korában a német főiskolán; az öregasszonyról szólt mind a kettő, mert akkor kísérte először majálisra, fehér ruhásan, kék öv volt a kis derekán… Hát rendes ember csakis olyankor irkál verseket életében; de azért Goethe meg a többi ott porosodik most is az uradalmi iroda polcán, a verseiben mennyi szó van az “erdők” szépségéről, pedig mit tudhatják azok, városi firkászok, akik csak szippantani jönnek néha a szabadba? De aki benne élt, mint ő, itt vadászott egy fél életen, aki maga ültette, mint azt a szép, sűrű oldalt ott az utolsó, sudár fenyőszálig; ott volt, felügyelt személyesen – meg is látszik; pedig az a meredek lejtő kopárodni kezdett már akkor. Haj, bizony el volt itt hanyagolva minden, mikor a mostani gróf fiatalon az örökébe ült, mikor őt idekérték az Érchegység kis cseh-német falujából… a jó magyar rendetlenség, magyar indolencia, az volt itt! De sokat bosszantja, csúfolja érte még ma is az itteni urakat, nem is haragszanak, elösmerik, mert kedves egy nép ez, tudja az Isten, meg lehet szeretni a hibáiban is. Az itteni tiszttartó például – maga is birtokos úr volt, elúsztatta, elkényelmeskedte mindenét; de azért nem húzza meg magát, sohasem alázatos a gróffal, és mulatni csak ővele tud, az is őt hívja, ha nagy ritkán olyan kedve támad; persze azért aztán el kell néznie minden lomposságot a gazdálkodásban; a számadás hiányait lekvitteli, visszanyeri a gróftól kártyán… Furcsa nép, dínomdánomos, csibukos, szerelmetes! Az ispán egyidős vele, ötvenforma s már podagra járja mindenit, de azért nem nyughat a fehérnéptől, fejőstehenet kap tőle még most is egy-egy szép parasztleány, hehe! Némelyik ember meg elhízik, akkora hájt nevel, mint egy ártányé, alig szuszog, mozogni se tud a hasától. Sapperlott!… Csendeskén nevetett magában, mulatta a bolondok baját; ő bezzeg rendesen élt az asszony mellett, okos mértékkel, az evés-ivásban is; náluk nem főznek magyarosan, jó sűrű rántásokkal, hogy megálljon a kanál, hogy minden csöpögjön a zsírtól, inkább könnyű, tejes módra, híg lére a főzelékeket, az sokkal jobb az egészségnek.
De ami ide csábította hajdan, hogy elfogadja a meghívást – a magyar felföldi vadállomány csudahíre —, azt igen, azt beváltotta az új haza; érdemes volt! Micsoda emlékek, milyen nagyszerű napok elmúlt izgalma jár ilyenkor az erdők nyers illatában! Farkas is akadt, huszonöt évvel ezelőtt és medve… ott is az Iharos mélyén, a patak mentin végig s fel a keskeny csapáson követte egy hatalmas mackó tányértalpa nyomát… mikor is?… (A nagy fia iskolás volt még.) Sűrű bundája ott terped a gróf ágya előtt, neki adta – hisz nem volt első, se utolsó. Szarvasbőgés fenséges trombitája zengi be itt mostanában is az erdők őszi éjszakáit, a szelíd őzek nappal is kijönnek a tisztásokra legelni (azokat nem engedi bántani a gróf, mert valaki egyszer megörvendett itt nekik egy sétán, ej-ej!) – és vadkant még most tavaly is lőtt az erdőmester egy felséges példányt… Ott jött le a bestia a Matejka alatt, szinte a kerteknél már, tört-suhogott a száraz kukoricalevél… uh, az a hang, a hideg áll az ember hátába, kellemes, becses, nagyszerű láz, nincs fogható ahhoz!…
Megérte hogy idejött, “magyar lett” érte, és vállalja becsületes készséggel, hogy már rég törvényesen is polgára e magaválasztotta honnak. “Eleink vitéz csatái, véren szerzett földünk” – így beszélt a falusi gyerekek vizsgáján, ahol mint iskolaszéki ember elnökölt. Hiszen itt eszi a kenyeret, itt szerzett vagyonkát; ez a becsület – gondolta —, mert így tanulta volt, és tetszett neki minden ilyen szép rendes, egyenes szabály. Megtanult bizony beszélni meg helyesen írni is magyarul; egy öreg vadőr volt első nyelvmestere; – ahogy kószáltak együtt, megmutatta ujjal és megnevezte a fát, vizet, követ, füvet; az ifjú német húsz szót írt így be mindennap a noteszébe, este bemagolta, később hozatott egy olcsó Petőfit, és mikor az asszonyért visszament egy év múlva, és elhozta, már ő taníthatta magyar ortográfiára a mézeshetekben. Büszke volt mindezekre; élete jó és sikeres, terve szerinti megoldásához tartoztak, mint a kicsiny tőkéje, háza, telke a közel városkában, egészséges gyerekei, jól elhelyezve mind. S a gazdájával, a gróffal? Hm, kijött avval is, mikor már kitanulta lassacskán a bogarait; hisz ahány ember, annyiféle, persze, persze!…
Hisz csak megházasodott volna az is szép rendesen, most karcsú ifjú urak, rózsás konteszkák volnának, azoknak kellene gyűjteni, azokért dolgozna, fejlődne ez a szép uradalom! De ez a bolondság, az a bánatos szerelmeskedés egy férjes asszonyba, Leona grófnéba, ki távol rokon is (nyílt titok az uradalomban; az asszonyok a komornáktól vagy honnan – kitudják, súgják-búgják az ilyeneket) —, hát lehet az ilyet érteni? Egy életen át? Hisz őneki is szíve szerint tetszett az öregasszony, csinos volt, jóviseletű, munkás, szerény, és hozott is valamit a házhoz; de azért, ha éppen úgy esett volna, ha máshoz adják, vagy elszereti valaki – ő bizonyosan elvett volna idővel mást; ahogy eggyel megélt baj nélkül, mással is megélt volna; csak bánni kell tudni az asszonnyal; azt szeretné ő látni, amelyik szót ne fogadna, ha ésszel és erős akarattal vezeti a férj. De persze, ezek a magyarok a nőiket is rosszul kapatják, a fejükre hagyják nőni, megimádják, mint a szentképet, királynét, de ha elveszik, megcsalják fél esztendőre, részeg fővel gorombák hozzá, s végin özvegységben hagyják garas nélkül, biztosítatlan sorsra. – De a gróf!… Amiért éppen az az egy másé lett!… Csak hallgatott, csak ette a lelkét itt magában, és furcsa mániákba ölte a pénzét, életét; és ebbe nem lehet beleszólni, hiába – pedig néha vadászgatás közben úgy vannak együtt, mint két régi barát. Mert többre becsüli az is az ilyen szép bujkálást kettesben a vad nyomán, mint a csapatos hajszákat, nagyúri mészárlást, döghalmokat, amiket évenként mégis megtartat egyszer-kétszer (mert néha eljön valaki is, noha ritkán); és neki kell, az erdőmesternek rendezni a hajtást, vezetni hivatásból, brrr! Milyen szívesen elengedné pedig a vendégurak megtisztelő ajándékaival együtt, amikkel elhalmozzák utána; az aranyos szipkákat, drága angol-bőr vadásztáskákat, gyöngyházas díszkést, meg a finom fegyvereket is, amikből egész gyűjteménye van. Az a jó, mikor megint maguk maradnak, és örülnek mind a ketten, és együtt nevetik csendesen az elegáns fiatal urakat, akik annyi műszavat tudnak a vadászatról, és oly kevésszer talál a golyójuk; meg a lakkcsizmás dámákat, kik franciául kiáltoznak az erdőn, és úgy evickélnek a nyeregben, mert még mindig számítanak és reménykednek (kivált az öregebbje), hogy agglegény a házigazda… A gróf, az érti, igen! Érteni, kímélni kell a vadat, szeretni még harcban állva is vele, megbecsülni ezt a nemes szenvedélyt! És milyen egyszerű, szerény, liberális tud lenni így ez a nagyúr, kószál vele nyakig sárosan estig, ha megéheznek, leül egy kőre, veszi a bicskát, beszalonnáz, csendeskén szólnak egyet-egyet, vagy jóízűeket hallgatnak… De néha órákig úgy megy csüggesztett fővel előre, ki tudja, mi mindenen morfondíroz? Mert furcsa nép ez azért, az ilyen mágnás; ő már kiösmerte a fajtáját! Tavaly, mikor valami vándor piktor került errefelé, az volt a gróf első dolga, hogy telepingáltatta vele az omladozó, vén donzsont mindenféle címerekkel, rég kihalt családokéval, akikkel valaha házasságba keveredett az övé. Azért akárki-fiával el tud beszélgetni, barátságosan, eszmét cserélni, együtt tanulni, vadászni; a községi tanítót is meghívja, vagy a fiatal mérnököt, akinek egy nyomdász volt az apja… de mikor egyszer ábrándosan kezdett ránézegetni egy cousine-je, egy öregedő, csúf, sovány kontesz – hú, hogy felháborodott akkor! “Hogy merészel” – kiáltotta haragtól sápadtan, és úgyszólván kiutasította a szegény mérnököt. Ilyenek ezek!… De hát miért ne legyen meg mindenkinek a maga bogara, ha másnak nem árt vele (az ördög akarna közibük házasodni!) – és ez a hóbort legalább nem kerül pénzbe. Hanem a többi…
Az erdőmester homloka összerándul, vizsgálva néz a szép, délceg fák közibe. Ó, milyen pontos párhuzamosak még a rézsútos árnyékaik is a sápadó délutáni napfényben! A rendet, azt… milyen nehéz volt kiküzdeni, fenntartani itt! Hogy becsületes, tervszerű erdőgazdálkodás folyjon, ahogy tanulta a szász egyetemen, ahogy jó szaklapok, könyvek előírják, aszerint! Valódi kis “mintagazdaság”, lám! Meg se tudta itt becsülni senki, nem dicsérték, nem támogatták, csak hümmögtek az urak… csak mikor a főiskola ifjai jártak erre egyszer tanulmányi kirándulásara, akkor ámultak a tanáraikkal. Csuda ez valósággal! – így óbégattak. Ha benéz az ember az útról, nyílegyenes, pontos vonalakban belátni mélyen a fák közé, végig, szinte végtelenség és beljebb mindenütt – nemcsak úgy kívül, mutatóba pár méternyire a széleken, mint a magyar kincstári erdőkben. S a szálalások, vágatások szabályszerű, precíz rendje évről évre és mindenütt terv, előrelátás, gond és munka évtizedeken, szép nyomai. – Ajaj, hányszor le kellett tagadnia valami gyors kihasználási lehetőséget, hogy megmentse a többet, a jövőt, a gazdálkodás elvét; hányszor volt csalafinta a becsület kedvéért, kötelességből. Hiszen ha ráhagyta volna, a gróf kipusztíttatja, akár a vaderdőt is a meredek oldalakon, kopárt, vízmosást beültetlen hagy, fiatalost kivágat, ha úgy hirtelen pénz kell, pénz, pénz hamar valamire. Pár évvel ezelőtt egy karácsonyfakereskedőt küldött hozzá a szép gyerekfenyőkért ott a Kopaszhegyen, mint a szeme fényére, úgy vigyázott rájuk pedig; – és alig tudta lerázni, legorombáskodni nyakáról a szenzált. Majd meg holmi teknőfaragó cigánykaravánt kerített valahonnat, hogy alkudjon velük, mert a Matejka oldalában szép öreg topolyafák vannak. Sapperlott! Hát odvas, öreg fát nem kell meghagyni néha? Hát olyan legyen az erdő, mint egy rubrikázott főkönyvi lap? Hát az énekesmadár hová fészkeljen; az is fontos és nemcsak azért, amiért Goethe meg Petőfi gondolják; ártó bogarat eszik az. De persze, mit törődnek itt mindezekkel; csak pénz legyen, pénz! Vajon mi új hóbort miatt hívatja most? A szokottnál is udvariasabban szólt a telefonba, hm!
Az a gyönyörű kis vadászkastély ott a fenyvek sűrűjében, ahová el-elbújik néha hetekre, remeteségre az úr – (már ki-kivillan a fák közt ormos teteje, lőréses kőfala, mint egy piciny lovagvár, olyan) —, haj, mennyi pénzbe került annak az építése is; ide fel ily messzire be a vadonba hordatni minden darab téglát, homokot; vízvezetéket csinálni a forrástól; – mintha nem volna elég kényelmes, elég magányos és csendes a nagy falubeli kastély. De, persze, ide nem enged se vendéget, se rokont, itt minden szoba falán három példányban is ott rejtegetheti annak a képét… Pedig ma már negyvenen túl járhat az is, bizony, bár dereka karcsú még, pompás a lovon; de ápolt, finom arca petyhüdt haloványsága (hiába no), nem ér fel az “öregasszony” friss, piros színével, ha palacsintát süt a konyhán, se százráncú szemealja kedves, kék mosolyával… Két nagy legényfia van már annak a szép grófnénak is, de hogy ez itt még leánykorában szerette volna… furcsa, furcsa! Ilyen bánatos fényűzésekre is csak a nagyurak érhetnek rá, ilyen grimászokra. Vagy tán hogy… van ezekben valami mégis, amit nem érthet meg egyszerű, középsorsú ember?…
Eleinte utazott folyton, járta az idegen vidékeket, városokat, mint a nyugtalan lélek – (azt mondják, közben alig nézett meg valamit jó szemmel), míg aztán lábbajt kapott a Sándor komornyik, és mással nem volt kedve menni; jószerencse, mert még ez emésztette a legtöbb pénzt. De aztán jöttek a gombnyomásra járó, maguktól szóló orgonák; a nagynak százhúsz sípja volt, ha megszólalt, hangja messzi elzengett a falu felett, végig a völgyeken. “Hiába, azért mégiscsak gép! Akármilyen szépen szól, érezni, hogy gép veri, nem érző emberi kéz!” – magyarázta a gróf fél esztendő múlva —, s akkor az a bécsi cég, ahonnét hozatta, gyorsan gramofonokra adta magát. Mert ez volt a legközelebbi passzió: a gróf maga állította össze, mindenhez a legjobbat hozatta, s úgy értette már a szerkezetet, hogy egy srófnyit (vagy mit) maga is javított rajta; azt megtelefonálta Bécsbe a gyárosnak, és szabadalmat kéretett rá – (akkoriban jött az a masina először át a tengeren). Volt egy nagy gépje, óriás tölcsérrel a hálószobájában; az elé tán imádkozni járt, mert Valakinek a szép, csendes mély hangja azt mondta bele egyszer: “C’est intéressant!” – és akármikor újra hallotta. De azután éppen az az egy romlott el (a sok forgatástól tán), s a többit padlásra hányatta a gróf: “Hisz most már van az ipolysági fűszerüzletben is!” – mondta, s az igaz volt. Egy darabig akkor fényképezett, s ehhez különös ügyessége volt, aztán repülőgépen törte a fejét. Pár évig az istálló volt nagy divatban, angol trénerekkel, de a lovaktól az autók vették el a kedvét. A drága nagy vadaskert drótkerítését felgombolyították tavaly, golfpályákat csináltak a helyére; azt még el se kezdte, már beleunt. Egy pompás nagy teleszkóp ott rozsdásodik a toronytetőn, mert most már mérnöki tudományhoz támadt kedve a méltóságosnak, két fiatal inzsellér itt is lakott nála egész nyáron, és már a hideg állt az erdőmester hátába, ha rágondolt, hogy tán a kék tengerszemet akarja csakugyan kiszáríttatni vagy lecsapoltatni… mert említette egyszer… Képes rá!
És mindent, mindent ebből a húszezer hold szép erdőből, a hegyek drága, sűrű tollazatából; kész volna mind lekopasztatni csontig, mezetlen, nyers kőig, embertelenül kirabolni ezt a kincses vidéket, hogy száz év múlva ne legyen itt semmi, csak pusztaság, éhező faluk… de hisz végre is: a haza földje ez.
Szorosra markolta a kantárt, ahogy lejtősödött felfelé az út vége. Igen, kell ő ide (érezte) – egy tiszta kéz és önkéntes gyám, aki vigyázzon, a kötelesség öreg katonája még mindig. Sokat tehet, mert a bizalom, az nem hiányzik. A grófja akár sose számoltatná, erővel kell bemutatni az írásokat, számadást, könyvet. “Bánom is én, kedves Neuwirth, beszélheti nekem, bevétel, kiadás úgyse értem – a maga dolga, drága Neuwirth!” S az uradalom egész kasszája lenn áll nála az irodában, egy vasas szekrényben; a gróf azt mondja, ott van a legjobb helyen. Így ösmeri őt annyi év óta, az ilyesmi megtisztelő, hiába; de azért volt törődése is itt elég, küszködött magában, többet szeretett volna tenni. Mennyi kitűnő, nagy hozamú gazdálkodási tervét fel kellett adnia, tán az egész vidék messzi jövőjére fontosat; kivihetetlen, nem lehet, befektetés kellene – de a kész jövedelmet így kellett elpazarolni, ilyenekre mindig. Eh, nem is jó ezekre gondolni; érje be a szegény ember annyival, amennyit küzdve, nehezen mégis elérhetett!
A gróf, ő itt az úr, a gazda, övé a hatalom, fű, fa, állat; és tudja az ég, sajnálni kell azt is néha. Mindenhez olyan szenvedéllyel kezd, van ideje, van módja a legtökéletesebb eszközökben, mindene; amire hajszálig, kitanul valamit, megutálja, csüggedten ejti el. “Mit csináljak vele tovább? Előbbre vinni úgyse tudom!” – (és idegbeteg, amíg valami új meg nem fogja). Istenem, hát más ember tudja talán? Nem lehet mindenki lángelme, nagy feltaláló, Edison, Newton! Az ember megtanulja a szakmáját fiatal korában, azt végzi becsülettel, él belőle, tartja családját. De hát egy gróf persze nem tehet így, egy harmincezer holdas nagyúr – szegény! Igen, az ilyenek szegények; – aki komoly, derék, eszes embernek születik közülük, és véletlenül nem Edison, Goethe vagy Newton. Tán az olyan zseniknek kedvezne ez a nagy korlátlanság, a vagyon, a mindent szabad – ha ugyan kedvezne azoknak is?… Mert furcsa, hogy olyan a legritkábban akad köztük… Eh, minek morfondírozni? Neuwirth megtette, amit megtehetett. Neuwirth derék ember! Ezt a gondjaira bízott majorátust eladni, felprédálni úgysem lehet, a vasszekrényből pedig még mindig elő tudott adni annyit, hogy erdőre, elevenre fejszét emelni ne kelljen mégsem. Most is elő tud; mert bizonyos benne, hogy valami ilyet kell hallania megint.
A lovászgyerek kezében már csikordult is a kis felvonó-kapu furcsa, régies zára. Odadobta a kantárt; a remetés, kopár, piciny kőudvaron át a lépcső felé sietett. A közbülső csarnok ablakából szürkülő, halovány férfifej biccentett felé, és gyöngén elmosolyodott: várta már.
– Az újságot nézegettem itt éppen! – kezdte gyorsan és közvetlen hangon. – Nézze csak! Hát most már egészen bizonyos, hogy megüresedik a kerületünk. A kékfalusi esperes fiát… valami újságbotrány miatt… lemondatták. Májusban választunk… És ugyanakkor odalenn a Krasznánál is egy kerület…
Idegesség lappangott a fáradt hangban; hamar túl akar esni valamin, aki így beszél – érezte meg a másik, és készséggel, többször bólintott. Csak az utolsó mondat kapta meg a figyelmét – a Krasznánál. Leona grófné férjének van a birtoka ott. Teljes tájékozatlanságban várt, figyelt tovább; egy percnyi csend támadt.
– A politika érdekli méltóságodat? – kérdezte Neuwirth óvatosan.
– Tulajdonképpen nem, hisz tudja. Szomorú és céltalan fecsegés itt nálunk és csúnya… de nem erről van szó. A választásba most mégis bele kell avatkoznunk valaki érdekében.
– Itt ebben a kerületben?
– Itt és odalenn is. Ezúttal… igen. István rokonomról és az öccséről van szó.
– László grófról, aki eddig a követségnél…?
(Már gondolattá fűzte sejtéseit. Igen, a szép grófné két fia! Tehát erre kell pénz!… A hű arc elborult kissé.)
– Igen, igen, kedves Neuwirth! László, a fiatalabbik pályája is most így alakul; sajnos, mindkettejük szereplésére szükség van… Komoly családi érdek, igen – és engem erre megkértek. Az a szép nagy uradalom ott borzasztó állapotban van, tudja… a fiatalemberek édesatyja most… végre, végre gyámság alatt. Már évek óta agyalágyult is, beszámíthatatlan, ó, szörnyű dolgok voltak ott. A végső züllés mindenen! Csak külső támogatás segíthet. Állami.
– Úgy?
– Okvetlenül vasút kell oda! A falvaikon át: összekötni a debreceni vonallal. És Kraszna-szabályozás, láplecsapolás és hidak, daruk és kompok; – eh, mit tudom én, mi minden és hogy mit lehet ezzel megvalósítani. De az, aki így véli és akarja… bizonyára okos és meggondolt, és a viszonyokkal számol. És mindegy… meg kell lenni!
– Úgy tehát… kormánypárti programmal?
– Így kívánják, igen! Itt nálunk tán nem is lesz nehéz. Odalenn nagyobb küzdelem vár, de a siker is – természetesen – nagyobb érdemül tudódik be. Úgy gondolom legalább…
Úgy hallatszott, elhagyja a türelme nemsokára. Neuwirth kissé lejjebb hajtotta a fejét.
– Körülbelül mennyi pénzről van szó?
– Igen sokról, kedves jó Neuwirth, azt hiszem, de erre most nem szabad nézni. És nekem már úgyis mindegy… lássa, Neuwirth! Ha meghalok, itt úgyszólván idegenek örökölnek, egy unokahúgom gyereke, tudja, az osztrák hercegfiú, alig ösmerem. Mindegy! Magának fia, lánya van, Neuwirth. De engem erre megkértek… És ha sok százezer kell is, ha akármennyi…
– Ó!
– Nemcsak a választásokra, ámbár az is nehéz, tudom, oly fiatalok, alig törvényes korúak még a leendő honatyák, László rosszul beszél magyarul,… eh, hát nem mindegy? – Oda épp elég okosak, nem? De ez még a kisebb rész. Gondoljon el egy egészen elvadult nagybirtokot odalenn, egy földgazdaságot, hisz térképről ismeri – és a legszükségesebb nélkül, magtárak és gépek, épületek és szakképzett cselé… tisztek nélkül; ott minden elzüllött, tönkre van. Teljes restaurációra lesz szükség, de a legnagyobb tapintattal persze, kölcsön formájában, vagy így. Talán… hagy ne is tudják! Hisz amit kértek tőlem, ó, ez sokkal kevesebb, oly szerény és diszkrét… csak erkölcsi pártfogás a fiúknak. Neuwirth… soha az életben nem kértek semmit tőlem. Ez az első!… Hát mindent! Mindent rendbe kell hozni, talpraállítani ott! A részletekben… segítenie kell! Nos, Neuwirth?
