Kitabı oku: «Hangyaboly», sayfa 4

7.

A kertbe könyöklő új épület nyitott folyosóján állt Virginia Magdolnával; fekete kendőikbe burkolózva támaszkodtak neki a faragott fakorlátnak, és kinéztek a már őszies ködös reggelbe, a dérlepett virágágyakra és a zúzmarás fákra.

– Nem értesz egyet velem? – kérdezte a barna olasz nő, és sűrű szemöldöke összerándult. Halkan beszélt, mintegy élvezve a tegeződés titkos intimitását. Odabent a már fűtött tantermekben órák folytak; a leendő néptanítónőket oktatták módszertanra meg rajzra és fizikára.

– Egyetértek, hogyne! – felelt a másik és felé fordult. Nagy, fehér, tiszta fogai kivillantak egy finom és üde mosolynál; volt valami nagyon friss és kedves, valami igen nyugodt, jóságos és előkelő igazán – ebben az inkább csúnya és nem is fiatal emberarcban. Aki nagyon értelmesen és sokáig figyelte, rá kellett jönnie, hogy miért; e vonások kifejezéséből szinte teljesen elköltözött, letisztult volt minden nemi jelleg, s vele minden keresettség, móka és manér. Ritkán lehetett látni egyszerűbb, ökonomikusabb és világosabb arcjátékot, biztosabb és jólesőbb mozdulatokat. Különös békesség és tisztaság áradt arra, aki látta Magdolna nővért, vagy beszélt vele. A házban mindenki érezte ezt a sajátos hatást, ha nem is tudta megmagyarázni; és annál inkább, minél kevésbé használta ki ő maga a tisztelet hatalmát, mely körülvette. Úgy látszott, nem is tud felőle; vagy tán szelíden, okosan megérti és elnézi társnőitől, kikkel egyforma ruhában járt és egy asztalnál evett, noha elkülönítette őt sok-sok minden: származás, nevelés, élet és múlt.

– Egyetértek teljesen – ismételte tűnődve. – Csak nem tudom olyan fontosnak látni mindezeket.

– Hisz itt élsz köztünk, Magdolna! – folytatta élénken a másik. – A mi rendünk (és tudom, hogy tiszta hajlamból választottad) munkálkodó rend; mi küzdve és dolgozva építjük üdvünket és másokét; nem élünk passzív áhítatnak, mert emberi, gyarló lelkünk nem bírná a tiszta malasztot, noha Mária volt az és nem Mártha, aki “a jobb részt választotta”. Mi itt csak Márthák vagyunk.

– Igen, munkálkodjunk! De oly sokat jelent az, hogy milyen körülmények közt, milyen vezetés alatt és a többi?… Az időnk mindenhogy letelik…

– Nem szabad így beszélned! Nem gondolsz rá, hogy ez talán valami kívülről… messziről idehozott fáradtság és közöny, és akkor… nem szabad, nem! Sohasem mondtad el a körülményeket… közelebbről… amik miatt közénk jöttél; mindegy is az, isten kiválasztja övéit, mint a Jordánnál a tizenkettőt: “Hagyd csónakodat, és jer, kövess!” Ha kell, ostorral és erőszakkal, amivel tudja, azzal vonja magához a lelket. S ha te erre lettél kiválasztva…

– Félek, hogy igazad van, kedves. Tán valóban nem jöttem elég ép, elég készséges lélekkel… Ti mindnyájan fiatalon, minden érték birtokában…

– Ne mondd, ne folytasd! Mindenkinél különb vagy itt, legkedvesebb Isten és emberek előtt – vágott bele Virginia olyan hévvel, hogy belepirult. – És milyen tudást hoztál készen ide, mennyi ékesszólást, ismeretet és minden képességet; nélküled szinte lehetetlen volna magasabb képesítésű iskolákra gondolni. És mennyit dolgozol! Büszkeségünk vagy és igazán…

– Nonono! – csendesítette mosolyogva a társa. Végtelenül kedves, finom árnyalatú beszédhangja volt, és annyi humort, szeretetet és lebilincselő, vidám nyájasságot tudott kifejezni vele, hogy a másik megakadt a lelkes fellengésben. – Lásd – folytatta komolyan —, már belátom, hogy neked van igazad. Jobban, több alázattal kell elvegyülni az embernek kis ügyes-bajos dolgokba; az élet apró munkáiba és érdeklődéseibe; különben valami furcsa és erkölcstelen pátosz veszélye fenyegeti. Egy nagy és egész életre szóló belátás vagy megismerés vagy undor vagy elhivatás… ahogy már nevezni akarod… legyen, ez nagy és élethosszig való dolog; de csakugyan nem szabad eluralkodni engedni a csendes hétköznapjainkon. Nem szabad, igazad van, ennek a jegyében, és ennek a közönyével kelni, feküdni, ebédelni és imádkozni. – Szóval: majd ossz ki nekem is munkát; akarod, hogy írjam a fiókházakba küldendő leveleket?

– Ó, nem erről van szó! Annyi órát tanítasz úgyis; nem, ezeket elvégzem Berchtoldával. Csak…

– Nos?

– Csak légy velünk mindenben; akard velünk együtt, amit a szerzet javára és emelésére lám te is jónak látsz. Ne ellenkezz, ha ebben a szellemben teszünk valamit vagy kívánunk tőled valamit; olyat, aminek a betöltésére te vagy a legalkalmasabb.

– Már hogy ellenkezném! – felelte Magdolna gyanútlan egyszerűséggel; mosolygott és megfogta barátnője kezét.

Virginia szólni akart még valamit, de elnémult, megakadt ettől a szokatlan, bizalmas érintéstől. Arcát elöntötte a pír, tekintete zavart lett, oly különös ködű, kezét a sötét kendőn – s egész alakját mozdulatlan tartotta; mintegy boldogító szertartás alatt egy szentség iránti tiszteletből.

Magdolna arca elkomolyodott, és visszavonta kezét.

– Hanem siessünk órára! – mondta elfordulva. – Már egynegyed is elmúlt. Mondd, nem hűltél össze itt a hidegben?

– Szóval – kezdte Virginia menetközben gyorsan, lázasan, nem is figyelve a kérdésre —, ugye, mindenbe vakon beleegyezel, amit felőled határozunk.

Ideges szája valami ragaszkodó kis mosolyba rángatódzott.

– Hát hogyne, kedves. Túl könnyű feladatot adsz.

– Isten legyen szándékainkkal!

– Ámen, de egy könyvet a tanári szobában hagytam; Ehrenfeld-kódex, egy akadémiai kiadvány; ej, de hát ne fuss helyettem! Nem, megszégyenítesz… ezt nem volt szabad, Virginia!

A másik lihegve még a sietéstől, megint azzal a ravaszkásan gyöngéd mosollyal nyújtotta felé a vaskos kötetet. Aztán elváltak, órára mentek.

Amikor a negyedévesek tanterme előtt elsiettek, Pável Marika odabenn oldalba lökte Szidit, a szomszédját.

– Nézd csak, ezek megint együtt cicáznak, ahelyett, hogy tanítani mennének! Láttad, hogy szaladt az imént Virginia, mint egy “szökellő őzike”?

– Hja, most nagy heccbe’ van a lelkem!

– Mifélébe?

– Hát nem tudod? Würdigét akar csinálni az ideáljából.

– Ne mondd, te! No de ilyet!

– Csacsi, te nem is hallottad? Az egész zárda tudja már.

Csakugyan sokan tudtak már róla, de az érdekelt nem volt ezek közt.

Király Erzsi, ki Marika mögött ült, óvatosan kissé előrehajolt, hogy megtudja miről van szó. Ez a három összedugott fő magára vonta a hittantanár figyelmét; Fóth József főtisztelendő megállt a mondat közepén, mereven feléjük nézett; ám mosolygós, telt ajkai az ő szokott, füttyös mozdulatára csücsörödtek önkéntelen. Marika elrántotta szép kis száját, vállait is kissé szobalányos mozdulattal (hol tanulta vajon?), és félrenézett; ő most valamiért “haragban volt” a szép tisztelendővel. Szidi gyorsan lesütötte a szemét, de Erzsi furcsa, hirtelen szeszélyből hátradőlt a padban, s álmatagul, hanyagul és hosszan állta – visszaadta a pillantást. Azontúl óra végéig azzal mulatott, hányszor ismétli meg a szép, hiú ember. Második alkalommal a leány előrehajolva állával a kezére támaszkodott, könyöke az ölében – és így nézte vissza alulról felhúzott szemöldökkel néhány másodpercig. Később úgy tett, mintha szórakozottan elbámulna valamin a háta mögötti padban, s mihelyt megérezte magán a tanár tekintetét, összerezzent, és előrekapta a fejét, sőt el is pirult oly pontosan, mint a legjobb színésznő. Végre, mikor Fóth javában benne volt egy hosszú mondatban, valami egyházatya vélekedését akarta elmondani a kereszteletlenül elhunyt csecsemők túlvilági sorsáról, Erzsi elszántan hozzálátott, hogy zavarba hozza, belebonyolítsa, megakassza – és végre is sikerült ez neki. Jó szerencse, hogy csengettek hamarosan. Észrevette-e Marika a játékot?…

Kinn a folyosón, óra után az Erzsi földije, egy bejáró zsidóleány lépett hozzá egészen némán – és a kettejük összefogott köténye alatt óvatosan kezébe csúsztatott valamit. Levél volt, nagy, fehér borítékú, aprós, kemény vonású betűkkel címzett. Azonmód, villámgyorsan csúszott bele – (hókuszpókusz) – egy kék papirosba kötött Fehér Ipoly-féle fizikakönyvbe, annak is a táblája és burkolópapírjai közé. Elolvasni csak éjszaka lehet majd, ha minden elcsendesül, a hálóban, a kályha tetejére könyökölve, az olajmécses világánál.

– Izgulsz? – gyötörte Gizu szegény Kornéliát a Kapossy németórája előtt.

Marika, ölében tenyérnyi pléhtükörrel, bodrozta a haját, aztán egy üveges rajzszekrény ajtajában megnézte alakját, kötőjét csinosabbra kötötte és kiment. Mi ez? Kapossyhoz megy ki? Mit akar vele? Egy perc múlva láthatták az ablakon keresztül, hogy a némettanár előtt áll a folyosón, és mond neki valamit. Közben vonogatja a vállát, a kötője szélét babrálja, piros ajkát harapdálja – szégyenlősen, kellemkedve mosolyog.

– Nézzétek már azt a csacsit, hát nem kiment jelentkezni, hogy nem készült! Meg van veszve? Hisz magam láttam, hogy megtanulta ezt a nyavalyás Klopstock-életrajzot…

– No de ilyen könnyű leckéből jelentkezni! – szörnyülködik egy nagyképű stréber künnlakó. – Mit gondol majd a tanár úr az osztályról?

– De ni, nézzétek csak, hogy elpirult most Kapossy!

A Popescu Kornélia szép arca néma lángolásban hajolt előre a padból, hogy kiláthasson rájuk; karcsú két keze keresztbe téve lelógott az öléből; hihetetlenül sötét, nagy szemeit bámulva, mozdulatlanul szegezte rájuk. “És szóba áll vele – borzasztó! Beszélget vele, magyarázgat – kérdez, okoskodik; hát nem látja, hogy feltűnősködés az egész? Hogy rángatja magát, hogy grimaszol, akár egy parasztlány! Most már nem elég neki a puffancs Fóthja?” – “Látod, kis fáta! Látod, feleség!” – mosolyog Erzsi az ablak mellől; kezében még mindig a kékbe kötött fizika, holott németóra következik. Kapossy odakinn most összefogja térde táján a reverendát, talárszerűen, mint a szentek a képeken, és jobbról engedi maga mellett Marikát. Így, együtt lépnek be az osztályba. – És Kornél lesüti gyönyörű szemét, és az arca oly lehetetlenül morcos, bamba és közönyös, tartása hanyag és fáradt lesz egyszeriben; mint akinek mindegy is minden, minden; csak álmodhasson tovább, zavartalanul. Erzsi Marikát figyeli; komolyan és összeszedetten ül az órán, ahogy sohasem szokott; figyelmes tisztelettel, elmélyedve figyel a tanárra; egész viselkedése jelentőségteljes és ünnepi mindvégig.

Erzsi később egyszer kísérletet tesz, nem bonthatná-e meg észrevétlen az ócska Fehér Ipoly kék bekötőpapírját. Zörög és zizeg a csendben; a felelő már tíz perce nyög, nagyokat hallgat; s ő mindössze a címzést nézhette meg újra egy nagy fehér levélborítékon – aprós, kemény vonású betűket. Abban a percben hívták fel segíteni, alig hogy kivághatta magát, szerencse, hogy oly jó német.

“Ma hímnemű délelőtt van” – mondta Marika, mert mindenáron frivol akart lenni, s felszabadulva a nagy, figyelmes áhítatból – nagyokat rikkantott és kacagott a folyosón, míg átvándoroltak a “természettudományi szertár”-ba. Azért hívta így a keddi napot, mert ilyenkor három férfitanárral szívhat három egymás utáni órán át egy levegőt.

Szelényi papára sokáig kellett várakozni; rendesen félóráig elszivarozott a tanári szobában, elbölcselkedett, eltréfált valamelyik apácával, akinek épp üres órája volt. A negyedévesek nagy lármával voltak fizikaóra előtt; tudták, hogy a “papa” nem csinál nagy dolgot ilyenekből. “A csend – szokta mondani – nem minden esetben erkölcsösebb a zsivajnál, hölgyeim! Sőt vannak bűnök, melyek rendszerint mély csendben követtetnek el – a lopás például, viszont ama szent zsinaton, mely önök halhatatlan lelkéről a kétkedőkkel szemben némi vita után ünnepélyes bizonyságot tett – e fontos eszmecsere alatt aligha lehetett illedelmes csend. No, ne értsenek félre, hölgyeim – a nyelvüket senki, ó, azt senki sem vonta kétségbe!” Ártatlan gyerekarccal és hamiskás, gúnyos szemekkel mondott ilyen gyerekségeket; apró, sötétszürke szemei kedves, mély derűvel csillogtak elő a bronzszínű, borostás hájkeretből, melyet arcának nevezett. Ha valami ügyes rajzoló vagy egy domború tükör megkisebbíti az arcot szőröstül-bőröstül minden vonásával – egy édes, kopasz kerubin fejet lát nagy szélű, zsíros tótkalapban; ehhez a mocskos, ételfoltos reverenda, az elmaradhatatlan vastag szivar; így jött be most is a papruhás Diogén, a szeretett bölcs. Mosolygósan ment végig a nagy üvegszekrények közt, melyekben hússzínű viaszábrák voltak emberi testrészekről, miniatűr gépek, lombikok, burák, sok üvegcső. Csend lett azonnal, mikor gonoszkás képpel leült az asztal fejéhez, és lassan, nagyon lassan előkotorta a noteszét. A “drukk” néma izgalma feszült meg az osztályon (ó, drága, felejthetetlen játéka a veszélynek!) – hallani lehetett egy kései, árva légy zúgását, amint az embertani órán kinnfelejtett Fül tekervényei közé szorult, és nem szabadulhatott a “labirint”-ból. Szelényi papa lassan, még annál is lassabban húzta ki a notesz mellől a kis ceruzát; erre bejárók, bennlakók és novícia-apácák visszafojtották lélegzetüket. Végre lassan, a lehető leglassabban kinyitotta a könyvet, lapozott, keresgélt a nevek közt egy hóhér nyugalmával, figyelmesen nézte az osztályt végig, mintha válogatna; végre felkacagott, és kihívta az egyik apácát. A megkönnyebbülés mély sóhaja… Ezek a kis novicok, ha butácskák is, nem ülnek be készületlenül, és Szelényi papa sem kíván túl sok természettudományt egy fehérszemélytől. Másodiknak Marika felelt; némi vállrángatások közt, de elég tisztességesen. “Lám-lám, hát ilyen megkülönböztető szimpátiával viseltetik kegyed a hajcsövesség törvényei iránt!” – dicsérte meg gonoszkodva; már azt is tudta, hogy imént jelentkezett németből. “Vesékbe lát!” – súgta Szidu, miközben Giduval abban működött, hogy a Fül-et feldíszítse; összegyűrt zsebkendőt dugott bele, mintha vatta volna, plajbászt szúrtak mögé és egy tolltörlő pamacsból ronda szemölcsöt ragasztottak a cimpájára. Szelényi tanár úrnál senki jobban nem mulatott a csínyen.

Ó, mennyi minden is történik egy hosszú délelőtt!

A hosszú tízpercben Marika megállt Király Erzsi mellett jéghideg gúnyú arccal, háttal egy folyosókorlátnak dőlve arcába sziszegte: – Gratulálok! – Viszont! – felelte Erzsi, és nevetett, de aztán szegény Kornélra gondolt, dühbe jött. “Megállj, te hiú béka!” – gondolta. Mindketten tudták, miről van szó; bár senki sem említette Fóth vagy Kapossy nevét.

…Utolsó óra. Rajz Gregoriával, a szép tüdőbeteg nővérrel; ma már nem lesz több felelés. A rajzszekrényből kiszedik a mintákat, gipsz ornamenseket, rózsát és palmettát, lotost meg tulipánt meg Juno bambán nagy, klasszikus fejét. Ezzel percek telnek; a szép sápadt nővér összeszorított ajakkal ül a nagy zajban a pódiumon, és dobol kékesfehér ujjaival.

– Még egy hangos szó, és én távozom innét, kisasszonyok! – szól végre nyújtott félhangon, a betegek finnyás türelmetlenségével, és hátravetett halvány fején megropog a fátyol kemény vászna. Csakhamar megszűnik a zaj; a tanuló novícia-nővérek hátrafordulva az első padokból csendesítik, kérlelik a bejáró városiakat.

Nemsokára csak a ceruzahegyezés nyikorgó, fás zöreje hallatszott itt-ott a csendben. A gyengélkedő szép teremtés a pódiumon némán vette át az odanyújtott rajzmappákat, javított és törölt szó nélkül, lélektelen, fásult gesztusokkal; csontfehér arca mozdulatlan volt, szeme körül mély, sötét árkok, talán nem is a betegségtől; hosszú, keskeny szája egy lázpiros, finom rajzú vonal, mely gyengéd hullámokba törött a kissé éles áll fölött. Milyen lehet az arcél, a profil, a homlok és fej karaktere, melyeket a fehér fejdísz eltakar? Teljesebbé teszik-e képét a senyvedten parázsló szélsőséges szenvedélynek, mely magát emészti és táplálja, és fásult, közönyös minden egyéb iránt?…

A két hátulsó padban, ahol a bejárók ülnek, lassanként megindul a halk, óvatos társalgás; alig mozgó ajakkal, szinte hangtalanul egész történeteket mesélnek el egymásnak a padbeli szomszédok.

“Igaz no! De ne mondd senkinek! – krónikáz egy rosszul öltözött, fejletlen, csúnya leány. – Én a Fóth tisztelendő úr mamájánál vagyok kosztban, tudod; és oda ugyanaz a mosóné jár, amelyik az öreg Fénrich nénihez, aki soror Gregoriának is meg Fénrich főtisztelendő úrnak is nagymamája, és mindkettőt ő nevelte, mert ők, tudod, unokatestvérek, és a szüleik elhaltak, meg Amerikába mentek; a Gregoria apja valami sikkasztás miatt. Az a mosóné mesélte nekem no; már öregasszony, és ott mosott akkor is, mikor ezek ketten még kicsinyek voltak. Egész kis gyerekek, tán hat— meg nyolcévesek; és azt mondja, egyszer ő figyelmeztette a nagymamájukat, hogy mindig úgy összebújnak a fásszínben, és olyan nagy csendben van a két gyerek, hogy az nem jó. Egyszer nagyon meg is verték őket, de aztán, azt mondja a mosóné, megbánta mégis, hogy szólt, mert egyszer véletlenül rájött, saját szemével, azt mondja – hogy a kislány nem is volt egész rendes kifejlődésű. Hát én nem tudom, na, hogy értette; nekem ennyit mondott; meg hogy jó is volt apácának adni, mert annak gyereke úgysem lehetett volna rendesen; Isten megjelölte valamivel, azt mondja. Persze… ki tudja, mit kotyog egy ilyen pályinkás vénasszony, nem is lehet igaz; de nehogy elmondd valakinek, hogy én mondtam!…”

– Ha nagyon fontos társalognivalójuk van, kisasszonyok, szíveskedjenek kimenni vele a folyosóra, ott elvégezni! – szól rájuk a pódiumról a rajztanítónő fásult ellenséges hangján. – Oly idegen tőlük, oly mindegyek neki, s hogy mit beszélnek, hogy élnek, mivé fejlődnek; csak az ő elgyötört idegeit hagyják békén, csak legyen csend, csend már, mert nem bírja tovább…

A terem másik szögletében is beszélgetnek – értelmes suttogással fordul egymásnak két nagyleány; azoknak mégis átall szólni, elfordítja arcát kelletlenül. A nagy huszonkét éves Király Erzsi ül ott és Gross Helén, a főasszony húga. Ővele, hogy éppen eltöltse itt az időt, valami nyelvmesternői tanfolyamot végeztettek; a rajz “kötelező tárgy”-a lévén annak, mindig lejött a negyedéveseknek erre az órájára.

– És mondd, kis német – hányszor beszéltetek egymással; már úgy – kiadósabban?

– Mindössze – ó, mein Gott, talán három és félszer. A negyedik azért nem számít, mert mindjárt bejött a Holzerné anyósa, és megzavart; pedig akkor kezdett épp érdekes lenni, Töffler azt mondta, hogy a hűség az német erény.

– Biztos, hogy szerelmi hűséget értett?

– Nem tudom. Ő olyan komoly ember, jaj, nagyon komoly! Talán arra értette, hogy ő mindig hű lesz ahhoz a menyasszonyához, aki régen volt neki; hallottam Holzernétól, de elváltak, mert a leány méltatlan volt hozzá. Olyan kacér, csapzi magyar nő – no, ne haragudj!

– És azóta nem voltatok négyszemközt?

– Nem. Csak legutoljára, most három hete, mikor kimenőnap után este, hét tájban bejöttem. Ő is elkísért Holzerékkal együtt. És az asszonyka úgy csinálta, hogy kicsit előrementünk, és akkor ő, Töffler tanár úr egész csendesen, de csak nekem, majdnem a fülembe azt mondta: mármost megint bemegy ebbe a nagy, csúnya házba, és milyen sokára látom megint! És akkor én azt kérdeztem: hát nem mindegy az önnek, tanár úr?

– No lám, a kis német tudja azért, mit kell mondani! No és?

– Ó, Istenem, Erzsi; akkor ő elkezdett valamit, jól hallottam; így: “Lássa, kis Helén…” és megakadt kicsit, és Holzer tanár, a barátnőm férje éppen előreszólt, és meg kellett állnunk. Valami hiábavalóságot beszéltek, tankerületi igazgatóról meg érettségi szabályzatról, és közben a zárdakapuhoz értünk. “Ugye, jó barátok leszünk ezután is?” – ezt mondhatta még súgva az elválásnál, és szokatlan erősen szorította meg a kezem.

– Na, hát mit akarsz még?

– Nem, ez semmi! Miért mondta: jó barátok? Mondhatott volna mást is; nicht war? Vagy épp azt akarta, hogy ne gondoljak egyébre? Ő olyan jellemes ember, ő nem bolondít egy fiatal lányt. Ő még mindig szereti azt a csapodár magyar kisasszonyt, aki csak táncolni tudott, meg katonatisztekkel mulatni, és nem volt semmi karaktere. Képzeld, egyszer hazugságon kapta, mikor már majdnem nyíltan a vőlegénye volt; Holzerné beszélte. Pedig ő szerette, ó, istenem a legkülönbek mindig méltatlanra pazarolják érzelmeiket. Ach, Erzsi, nem lehet itt semmi, jobb is, ha apáca maradok; er ist nur mein Ideal.

– Szeretnék egyszer tíz szót beszélni avval a derék szásszal!

– Ó, um Gottes Willen!

…Egy kandidátnő jött be nagy sebbel-lobbal a terembe, s papírszeletet adott oda Gregoriának; az átfutotta, egy árnyalattal még halványabbra sápadt, ernyedt kezéből kihullt a cédula.

– Helénke – szólt elfulladva —, menj! Menj rögtön, kedves!

És mikor az eltávozott, felállt – mély, karikás szemeivel mereven nézett el az osztály fölött.

– Imádkozzunk, halottunk van! – mondta fulladt hangon, és térdre borult; a rendi olvasójelvény szemei csörrenve estek vele a padlóra.