Kitabı oku: «Hangyaboly», sayfa 9

14.

Végre együtt ültek, benn szorongtak valamennyien a felékesített templomban; repkényfüzérek, gyertyák és tömjénfüst közepett. Mise után lassú menetben járultak az oltárhoz, sorba térdeltek a hideg kőlépcsőn, és nyakukat epedő mozdulattal előrenyújtva, kissé szétnyitották ajkaikat. S a pap közeledett hozzájuk egyenként a kehellyel, az arany edénnyel, melyben az istenség lakik. Még keresztet írt vele szemük előtt – felragyogott kezében a Vőlegény halotti fehérségű átlátszó Teste; amaz igazi és lényeg szerint tökéletes Test és Vér, mely az Ostya titkába rejtőzik naponta és minden órában, minden percben, sok ezerszer, tán az idők végeztéig – hogy vérontás és kínhalál nélkül most újra meg újra feláldoztassék, magára véve e világ bűneit —, és nem földi szerelemben egyesüljön ezerszer – és ezerszer csodálatosan és tökéletesen az őt áhítozókkal. Hogy bár vég nélkül osztódva, mégis mind osztatlanul és teljesen, egész-egyen – olvadjon össze mitikus nagy Nászban az ujjongó lélekkel… Az apácák összecsukták ajkukat – lassan, óvatosan, nehogy fogaikkal tiszteletlenül érintsék a Szentek Szentét; akkor fölfelé fordult, extatikus szemüket lassan, nagyon lassan, mintegy mennyei gyönyörben úszva, lezárták, és zsibbadt mozdulatokkal emelkedtek fel, hogy másoknak adjanak helyet. Az alsó lépcsőn még egyszer térdre borultak, és suttogva, hálát rebegve háromszor megütötték mellüket. “Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj…” Végre megindultak; összekulcsolt kézzel, félig csukott szemekkel, lassan lépkedve a kockaköveken; elhalványult arcukon szent megindulással; olyanok voltak, mint a boldog szerelem pillanatai után valami megkönnyült és felolvadó, mély és megtisztult kielégülésben. A padban, a helyükön, még egyszer arcra borultak, tenyerükkel takarva be szemüket, hogy elmerülhessenek a legnagyobb csoda szemléletében, a legszorosabb és legbensőbb együttlétben e világ teremtőjével. Az ég, a föld és mindenek urával, az édes názáreti Jézussal, kit ismernek, néven; tegezve, kicsinyítő szóval hívnak – ki értük, értük, értük ontotta ki drága vérét a kereszten…

És ha az évtizedes megszokás és a test meg lélek egyéb gyarló elszóródásai szinte elkoptatták is bensejükben mindezt; ha nem sikerült is magukban felkelteni azt a mély és boldog megrendülést, mely a szentek életét mennyeivé tette már e földön – a szándéknak legalább nem volt szabad hiányoznia, és a külső, testi manierok, a szemek, arcvonások és mozdulatok híven tükrözték a nemlevő, csak áhított áhítatot – hogy legalább másokban, a többi szemlélőben botránkozás ne keltessék…

Aztán Fénrich a szószékre lépve röviden beszélt pár percig fáradt, idegen csengésű hangján, és a templom közepére ment, hol az urna állt sötét posztóval letakarva. A templomajtót becsukták; elkezdődött a titkos szavazás. – A zárda termeiben és folyosóin, a kápolnákban és kabinetekben, de még a konyhában és mosóházban sem maradt e délelőttön egyetlen olvasójelvényes, fogadalmas “profess”-nővér sem; csak növendékek, galléros jelöltek és már beöltözött novíciák. A bennlakókra a Kis Geralda vigyázott: de ő is lázas izgalomban élt ma, és minduntalan új imába kezdett. Teltek az órák, és dél lett ezen a napon is lassan.

Fél egykor kezdték számlálni a szavazatokat. A nővérek a padokban imádkoztak; Fénrich, Virginia és Simonea már végére jártak volt; most egymásra néztek, ijedten, szinte tanácstalanul és újra kezdték. Hiába – az eredmény mindig ugyanaz. Semmi!

Az összes szavazatok egyharmadánál csak valamivel több jutott Leonára – a másik kétharmad megoszlott Magdolna, Simonea, sőt Virginia között. Három cédula Evelinának, az “önmegtagadás szentjé”-nek is jutott. Ez hát! Annyi szervezés, korrespondencia, pártoskodás és rábeszélés után! – Igen, de a legutolsó hetek csúnya zűrzavarai közepett szétkallódtak a vélemények, a kedélyek; kisebb fiapártok alakultak, mindenki a maga fejével gondolkozott és tanácsolt. Itt az eredmény: “Nincs Anyánk!” – mondta Simonea és Virginia csüggedt hangon, és szinte egyszerre. Aztán Fénrich jelentette ki, hogy mivel abszolút többség nincs, tehát a megyés püspök őméltóságának új választási napot kell kitűznie arra a két nővérre, kik viszonylag a legtöbb szavazatot kapták: Leonára és Magdolnára. Az alapítólevélben világosan meg van írva: az legyen az új tartományi Főasszony, akit a fogadalmas testvérek legalább kétharmada azzá kíván tenni. – Mivel tehát a püspök úr őméltósága most bérmáló körúton jár, s csak egy hét múlva jön székhelyére vissza, egyelőre kénytelenek lesznek bevárni őt; a fiókházbeli nővérek nem utazhatnak addig vissza.

Lecsüggedt fővel vonultak az étterem felé. A templomajtóban várakozó, körültük tolongó novícia-seregnek nem tudtak örvendetes újságot mondani; csak új bizonytalanság, várakozás, zavar jön megint. A feldíszített, ünnepies étteremben nem csaphattak kis lakomát az új Anya üdvözletére; a hideg étkeket, a tortát és mindenki fejére számított félpohár borocskát azonmód eltették más, igazibb alkalomra; és csüggedt kedvben, szinte némán kezdte levesét kanalazni a még mindig fejetlen nyáj. Ám a legkedvetlenebb, a mindenkinél inkább csüggedt arc mégis Magdolnáé volt; Virginia szíve ijedten szorult össze, amikor lopva ránézett… Valóban – étkezés után rövid beszélgetésre kérte őt. Gyorsan haladtak végig a folyosókon, és egyik üres iskolaterembe léptek. Az alacsony dobogón, mint valami színpadon megálltak egymással szemközt; Magdolna arca sötét volt, hangja szokatlanul szigorú.

– Mondd, miért… miért tetted ezt velem?

– Magdolna! Magdolna, annyira tisztellek, hisz tudod, tudnod kell! Senkit nem látok nálad különbnek, magasabban állónak; senkit még most sem, igen – aki fölöttünk rendelkezni méltóbb lehetne.

– Méltóbb? – és… alkalmasabb, Virginia nővér?

– Ó, nem, ne nézz így rám, ne szólj hozzám keményen! Hisz nem tudtam, hogy ennyire… ennyire ellenedre van!

– Nem ismertél tehát? De hogy szerethettél akkor?

– Nem, ezt ne… ne vond kétségbe! – kiáltott a másik fájdalmas szenvedéllyel. – Úgyis annyira sújt már minden, oly balul sikerült, az Isten büntet! Ó! Lehet, hogy nem jól szerettelek, Magdolna – tán bűnösen szerettelek, ítéld meg, szólj, hisz te mindent látsz, értesz! Te tudod, hogy mindenem vagy, életkedvem, reményem, minden törekvésem. Csak miattad akartam mindent, csak neked akartam tetszeni. Csak teáltalad tudok örülni munkának, földi iparkodásnak és erénynek – csak teáltalad és teérted tud nekem valami igazán fájni még… a bűneim is – ó, Isten, légy velem! Soha-soha nem szerettem így még földi embert; nem is lehetséges ennél jobban szeretni.

– Virginia! Hogy beszélsz, barátnőm? Légy eszeden!

– Nem, nem vagyok én eszemen már! Annyit kínlódom, és egyre hatalmasabb ez fölöttem. Ne hidd, hogy afféle gyerekség, ami itt… itt a zárdában divatozni szokott… hajfürtökkel és érzékeny, titkos levélkékkel. Az egész lelkemet uralja, minden jobb érzésem, minden gondolatom. Istenem, Megváltóm! Add, add a kezed, Magdolna, Magdolna, Magdolnám – ó, tedd a homlokomra a kezed egy pillanatig!…

– Virginia testvér! – kiáltott rá akkor a másik szigorú, ébresztő hangon, és felállt mellőle; elfordult, hogy leküzdhesse ámult és ijedt megundorodását. – Virginia, rögtön felállj innét! Mi dolgod térdelni egy másik ember előtt, mit gondolna, aki hirtelen belépne?

– Mit?… Jobb volna rögtön meghalnom.

Dúlt arccal, zilált köntösben, gyűrt fátyolával ott állt előtte – szemében ijedt szégyen; tán most látta csak, hogy a földön kúszott és vonaglott néhány pillanatig eszelős szenvedélyében és hogy visszautasították. Ideges szája, minden arcvonása rángott, reszketett; ajka oly száraz volt, hogy alig bírta a szavakat kiejteni… És ahogy így megalázva és szenvedve szemben állt vele a másik – Magdolna arca megenyhült újra, a harag és megdöbbenés helyére visszasimult a szokott hűs, szelíd, enyhe tekintete. Most már feléje nyújtotta nyugodt, biztos szorítású kezét.

– Virginia testvér, nyugodj meg hát – jer! – szólt ösmerős, szíves, csillapító hangján, és kézen fogva maga mellé vonta a pódium-székre, a nagy iskolatábla mellett, mert hisz a negyedik B-osztály termében voltak. – Jer, beszélgessünk, kedves – folytatta és már mosolygott is —, te most túl izgatott vagy, nem is csoda, úgy bedolgoztad magad a közügyekbe! Virginiám, nem szabad, hogy azt hidd, hogy megítéllek… vagy nem értelek meg… noha követni nem is tudlak. Igen, vétek volt, hogy egy pillanatra megítéltelek az imént. Oly más lélek a mienk, gyermekem; és más múlt, más élet, más test és – tán idegalkat, igen! Hisz azért van, hogy csak úgy tudtál engem szeretni, ha magadhoz formáltál. És azt cselekedted velem, amire te magad lettél volna tán valóban alkalmas – a vezetés terhét viselni itt! – No, igen, jó – hát ma még nem, csakugyan —, de később, ha idősebb leszel, ugye. És ez… ez a másik… idegességed velem szemközt bizony: kissé betegség, vagy különös állapot; néha és néhol rend és törvény – hisz oly sokféle az élet, az ember, az érzései – Virginia – és minden jogosult igaz és nagy lehet, ami emberi és őszinte! Így olvastam ezt – igen, csak hallomásból tudom; mert az is e föld rendje és törvénye, hogy sose értsük meg egymást teljesen, mi emberek. Mégis, igyekeznünk kell erre ugye, hogy aztán helyesen szeressük egymást. Hallgass rám, én elmondom mit gondolok vagy tudok erről.

Kezét kezében tartva beszélt hozzá halkan, szépen, sokáig, és a másiknak fokonként szűnt meg ideges remegése – lassan bátorodva emelte feljebb tekintetét. Már szinte leszállt a kora tavaszi alkonyat, és rügyszagú, esti szellők röppentek be közéjük a nyitott, emeleti ablakon, mikor elváltak végre – szép, meleg, békélt és testvéri kézszorítással. A negyedik B polgári osztályterme… az egyik apácának örökre emlékezetes hely maradt; itt folyt le életének leghevesebb, legdrámaibb jelenete; legnagyobb mozgalma, szenvedése és megenyhülése. – És mikor még zsibbadt fővel és zsibbadt tagokkal egyedül haladt a néma templom felé – már tudott és értett sok mindent – amitől eddig félt vagy amin ujjongott; amiért vergődött és tusakodott vak bizonytalanságban. És tudta már azt is, hogy a saját “nagy” érzését semmi joga nem volt másnak tartani lényegében, mint a kis növendékek idétlen esenkedését és sóhajait; mint az öreg, piros Kunigund suta érzelgéseit… Mert ha komolyabb és lelkiebb is talán (ó, tán még ezt is csak képzelte magáról), éppúgy nem valami törvényszerű ok, testi változás, Isten rendeléséből való sajátosság volt magyarázata, akárcsak azokénak; hanem csak a környezet félrevezető hatása és külső kényszerek okozta megtévedés. És megtudta, hogy ugyanaz az emberi végzet sodorta hibába, melyért oly szigorúan ítélte volt meg gondolatban Fénrich papot és a szegény Gregoriát. Mily jó volt így szelíd és biztos közösségbe jutni másokkal, mindenkivel – az egész, nagy, emberi világgal! Anyja jutott eszébe, ki özvegy fővel férjhez ment a szép vívómesterhez; és egyszerre megértette önmagában annak a gyűlölködésnek is gyökerét. Igen, mindez egy dolog, s nem lényeges, hogy kissé félretérül a körülmények miatt. Igen, az az ősi, nagy, igaz és jogosult ösztön, melyet isten maga ismert el a paradicsomban még, midőn a legősibb szentséget, a házasságot szerezte. – De amelyet ők, a szerzetesek, isten különös választottjai – fékezni fogadtak egész életükön át; hogy a kötelesnél is többet tegyenek, hogy a kellőnél még magasabb tökélyre jussanak —, hogy megtartván a parancsokat, magukra vállalják és megfogadják még a tanácsokat is. – Ó, mennyivel jobb most, hogy tudja, megérti önmagát és másokat; a szervezetek, az állatok és fák törvényeit; a tanult és sejtett dolgok összefüggéseit; emberi szervek szerepét. Hálával telt el aziránt, ki ma oly világosan, egyszerűen és tiszta szavakkal mindennek birtokába juttatta. Harmincöt évet kellett élnie, míg végre felvilágosították; de érezte, hogy szerzetesnek is, embernek is különb lesz ezentúl. Az oltár előtt térdelt, és lazán egymásba kulcsolt kezekkel, nyugodt, nyitott, gondolkodó szemekkel nézett maga elé; de bensőjében mélyen és jólesően sokáig imádkozott.

A megyés püspök tehát csak egy hét múlva volt visszatérendő; és addig ez a sok idegen, szokatlan, alig-alig férő vendégsoror itt fog tolongani tétlenül; a fiókházakban pedig ezalatt szünetel minden munka, tanítás, házidolog; s a kórházak betegei sok helyén az országnak hiába várják vissza megszokott, ügyes ápolóikat. Ó, milyen kavarodás volt; “was fir unausstehliche réndetlenség!” – ahogy Kunigund krákogta napestig futkosva és pörölve, kifőtt arccal. A vendégek, maguk is nyugtalanok voltak, mint a sokgyermekes, jó mamák, ha nagy ritkán eltávoznak hazulról: mi lesz azalatt otthon, nem történik baj nélkülük? – Aztán meg fehérneművel, apró holmikkal is kevesebb időre voltak ellátva; némelyik vidéki helyi-főnöknő után csomagokat küldöztek az “otthoni” novíciák gyermeki gondosságból; másokat levelekkel, sürgönyökkel zaklattak; a portánál és az egyik hátulsó kapunál folytonos jövés-menés volt; levélhordók, kofák és kereskedőinasok egymásnak adták a csengőt.

15.

És így, ebben a zavaros tolongásban sikerült egyszer mégis, egy alkonyati órán – amire Király Erzsi is remegve, “drukk”-ban gondolt, amiről még ő se remélte, hogy baj nélkül keresztülviszi. – A kis Gross Helénen egy bejáró növendék kurta kabátja és formátlan iskolai kalapja volt; azé a nagyon csúnya és hű kisleányé, aki Fóth néninél volt teljes ellátásban. Kalapot, kesztyűt s egy kopott, szürke utcai szoknyácskát is – az egész bejáró-jelmezt Erzsi kerítette össze, ő lopta fel az újépületből, ahol módszertanórán vette át titkosan a pad alatt; és hurcolta végig a főépület folyosóin, reszketve az Öregtől vagy a többi öregektől. Egy “kammerli”-ba belebújtatta a kis apácajelöltet és a kerek abbégallért gondosan begyűrte az idegen kabátka alá; a hajviseletét kissé megvilágiasította, csak úgy a tíz körmével, hogy lehetséges legyen a kalap. Végre lesurrant vele a hátulsó lépcsőn (egy külön isten őrizte őket), elvegyült pár pillanatra a portafolyosó járókelői közt – s a legalkalmasabb percben, mikor a kapu épp nyitva volt, és hárman-négyen is léptek ki rajta – megszorította Helén karját jó erősen, és fülébe súgta: “Most!” Csak egy pillantást vethetett utána; látta, amint félénk kis leányalakja megrévlik a kapubolt világos terében, honnét drága életzajok tavaszi zsongása árad be… utcalárma, friss lombszagú és porszagú szellők, esti sétálók parfümje, szabad és boldog asszonyoké. Csak egy pillanat – aztán bezárult a porta, és a folyosó újra sötét lett a legközelebbi csengettyűszóig. Erzsi lábujjhegyen surrant fel a lépcsőn és már megkönnyebbülten, szinte boldogan sóhajtott. Csaknem belekezdett egy “Üdvözlégy”-be, hálából, hogy a veszélyes kaland idáig sikerült. Ah, mit is művelt? Megszöktette a zárda egy jelöltjét; megszöktetett a zárdából ötvenezer forintot. – Hisz ha kimehetett volna az újépületből, egyenesen a Marhakapun át… mikor a többi bejárói elmentek – csakhogy Helénkét már rég nem engedték lejárni, a képzőbeli órákat látogatni. Hogy kellett így bujkálniok! A hálófolyosókon végig, fényes nappal az utcai ruhás “bejáró”-val; Úristen! És a földszintre érve hány emberrel találkoztak is, hány apácával – és egy sem tartóztatta fel, hogy mit keresnek erre és együtt! Ó, soha máskor, mint ebben a rendetlen, összevissza időben ilyesmi nem sikerülhetett volna… “Gelobt sei Jesus, Christus”… ah, az öreg, Simonea volt – és bólintott “In Ewigkeit”, és nem szólította meg, hogy mit mászkál erre?… Ámbár most már itt az emeleten hazudhatott volna hirtelen akármit. Csak most baj nélkül a nappaliba jutni; már hallik az öreg hangja! Egy helyiségből Gizu lépett ki, nála a zongoragyakorló kották is. “Te, add ide a kulcsot; te úgyis játszani mégy – add csak! Mintha innét jönnék be!” – “Hol jártál?” – “Pssz”!… És nyugodtan, a legközömbösebb képpel s a kulcsot zörgetve kissé a karikán – lépdelt el az Öreg asztala előtt; az éppen a kis Militorisz Jankát szidta nagyon valami “réndetlen”-ségért.

Csak egy óra múlva, közvetlen vacsora előtt jelentkezett egy kandidátnő kérdezősködni, hogy nem látták-e erre Gross Helén “kedves jelölt”-et? Nem jött ide valamiért, nem lett rosszul, nincs valami baja? Az Öreg épp jókedvében volt; alaposan leszidta a Berchtolda küldöttjét meg az egész rendetlen, komisz, neveletlen újnoviciátot; ahol este össze kell előbb keresni a leendő apácákat, mint a ludakat ülőre. Volna csak ő ott, majd megmutatná! De nemsokára maga Berchtolda jött be csaknem futva, kikelt arccal, valami papírféle a kezében. Amit mondott, attól maga az Öreg is megdöbbent, és szinte barátságos egyetértéssel segített aztán szörnyülködni valamin Berchtoldának. Szidu jól hallotta, mikor indignálódva tiltakozott: “Nem, nem – mi közülünk, innét senki! De minek is ahhoz segítség, hogy valaki megszökjék most ebben a nagy réndetlenségben! Nem, kedves nővér, az én lányaim nem mászkálnak hírem-tudtom nélkül a házban összevissza; én nem olyan rendet tartok!” És Berchtolda lesújtva sietett el. A vacsorához végre lehozta Gizu a bennlakóknak is a teljes újságot; a zongoraszobában tudta meg egy fiatal novic-testvértől, Emerika barátnőjétől. Eszerint – (ahogy Erzsi már előre tudta, hiszen ő főzte volt ki) – Berchtolda egy szép, tiszteletteljes és bocsánatkérő levelet kapott este “hálás híve. Gross Helén” aláírással, melyben a kis jelölt tisztelettel értesíti, hogy már nem jelölt többé; hogy a zárdából még a kora délutáni órákban eltávozott; hogy tisztelt és kedves barátnőjénél, a derék, hű katolika Holzerné-nál fog lakni (gyámatyja előre kikért engedelmével) – pár hétig, Töffler Albert gimnáziumi tanár úrral való házasságáig. Bocsánatot kért, hogy szó és búcsú nélkül távozott el egyelőre onnét, hol oly szívesek és jók voltak hozzá – de el akarta kerülni a hosszas magyarázkodást és esetleges szemrehányásokat – satöbbi, satöbbi. Erzsi csendesen hallgatta e kivonatot saját szerzeményéből, és azon tűnődött, vajon átöltözött-e mindjárt Holzerné valami blúzába a kis ügyetlen? Csak nem mutatta magát abban a ronda gallérban a vőlegénye előtt?

Pedig Erzsinek (és erre nem is gondolt előre) most volt még csak igazi oka a “drukk”-ot elkezdeni: hogy az utólagos vallatások, inkvizíciók útján nem sül-e ki mégis részvétele a szörnyűséges dologban, mely annyi pénztől fosztotta meg az iparkodó derék szerzetet. – Ám a vallatást, kutatást sem csinálták most olyan ambícióval és ügyesen, mint máskor, kisebb dolgokban is szokták. Virginia, máskor az ilyesmik szenvedélyes intézője, most (sajátságos) lanyhának vagy engedékenynek látszott ez üggyel szemben. Berchtolda lelkivádat érzett és szemrehányásoktól félt, mert úgy tudta, hogy ő beszélte rá az ittmaradásra ezt a “méltatlan és eltévelyedett teremtés”-t; míg viszont Simonea és társai éppígy voltak a maguk részéről – ők is maguknak tulajdonítva ez utólag kétessé vált érdemet. Ám abban valamennyien megegyeztek, hogy “kígyót melengettek keblükön”, s mert a ravaszul kifundált “csalárdság” ellen nem tehettek már semmit, és a változhatatlanba bele kellett nyugodniok – végre együtt, közös akarattal rágták és szapulták valamennyien a “kis rafinált”-at, a “lassú viz”-et, mely partot mos – a “romlott és kacér nagyvárosi lányt”, akivel – no ugyanbizony jól is jár majd a férje! Kivált a fiatalok heveskedtek így:

– Nem is lesz abból jó sose, csak afféle pucc dáma! Ha a Jóistent meg tudta csalni, hogyne csalná majd meg a földi embert? Afféle pucc dáma lesz az mindig! – így vélte a kis Geralda, és elmondogatta esténként a bennlakóknak is a II-es hálóban a Helénke hajdani ágya előtt; ő pesti lány volt, mégsem tagadhatta, egy-egy elejtett utca-zsargon szava rávallott.

Az öregek még egyre azon sápítoztak, mennyire megviselné a szegény megboldogult Főasszonyt ez a szégyen, tán sírba vinné, tán jobb is, hogy nem érte meg! Az óvodamesternő, soror Adél, egyszer említette csak hangosan és bosszúsan:

– Ej, a kis bamba! Azt hiszi még, hogy érdemes egy férfiért – azt hiszi, nem mind egyforma az: bitang, huncut zsiványok!

…És csak lassan, csak néhányan mertek óvatosan pedzeni olyasmit is – hogy hát hiszen a szent házasság is szentség, egy a hét közül, még isten szerezte a paradicsomban.

Mindenesetre volt legalább foglalkozása, tárgyalnivalója a sok idegen, innen-onnan összekerült vendégapácának e hét alatt; míg az anyaházbeliek – öregek és középkorúak, e két ellentétes párt – összébb került, szinte egymáshoz húzódott a közös, haragos felháborodásban. Hát mindkét fél egyformán és egyszerre elvesztette számításai egyik fő bázisát – a pénzt, a kis német lány pénzecskéjét! Abból most már nem építik fel a magasabb iskola új osztályait, sem a tüdőbeteg üdülőházat! De nem is lehet vele a legsürgősebb gazdasági bajokat elintézni, a közvetlen szükségeket fedezni, hogy általa úgy gazdálkodjanak tovább, mint eddig, és ne legyen szükség új jövedelemforrásokra, új “modernes” intézményekre! Az ötvenezer forintocska – férjhez ment az orruk elől, ezt az öregek és fiatalabbak egyaránt jól tudták; noha mostanában még kevésbé tették szóvá így, nevén nevezve a dolgot. Mindenkiben csak egy kívánság lett úrrá és vált szinte türelmetlenné ezekben a napokban; hogy csak hamarosan – már akárhogy —, de vége legyen ennek a rettenetes állapotnak! Hogy végezhesse megint ki-ki a maga dolgát, és mondhassa békén kiszabott napi imáit, semmi mással nem törődve. “Mégiscsak nem szerzeteseknek való ez a nagy rendezés, korteskedés, alkotmányozás – mondogatták már sokan, és még többen érezték. – Hogy kit és mit akarunk? Nem azért léptünk mi kolostorba, hogy akarjunk – hanem hogy engedelmesek legyünk! Akárkinek már, hisz nem is olyan fontos az! E siralom völgyében úgyis leperegnek napjaink, mindjárt-mindjárt itt a halál órája, melyre csak egy rózsafüzér elmondása alatt ötvenháromszor emlékezünk szóbelileg. Csak átmenet e földi lét, csak rövid megszálló; nem is illik ilyen nagy dolgot csinálni belőle.” – Igen, ilyen beszédek és vélekedések kezdtek nagyon is lábra kapni a túlzsúfolt nagy ház összes szárnyaiban és termeiben; kivéve éppen a bennlakó növendékek nappaliját. Mert ott egész mással foglalkoztak; folyton lesték és tárgyalták és örülve örülték a kis Helén, a “boldog menyasszony” felől érkező híreket – melyek a Fóth néni kosztoslánya útján Erzsihez és úgy a többiekhez naponta pontosan eljutottak. Hogy mit üzen nekik, hogy milyen drága a Töffler, hogy melyik este lesz a hivatalos gyűrűváltás – hogy legyenek, ó, legyenek ők is valaha éppily tökéletesen boldogak!

– Ein trübes Wetter, zur Verlobung! – mormogta aznap Kunigund, s káröröm, méreg, ellágyulás, irigység, sok-sok érdeklődés rezgett a hangjában, ahogy öreg pálmáját gondozva, a nappali ablakában állt, és kinézett az enyhén borús tavaszi égre.

Mögötte a kis Geralda ismételgette, hogy:

– Csak egy pucc dáma lett, semmi egyéb!

De a nagylányok feje összeingott a módszertani könyvek fölött… Ott kinn valahol az ifjú jegyesek drága szent napragyogást lássanak e könnyű fellegfátylak mögött!

A hét végén (a püspöki rezidencián másnapra várták a Méltóságost) – este, a regráció órán (mely a vizitek hivatalos ideje a zárdában) – meglátogatta Berchtoldát az okos, vén Simonea. Nagyon kedves, nyájas volt a vendég – mosolygó, szíves, előzékeny az, aki fogadta; már napok óta a folyosón is messziről, szíves alázattal köszöntek egymásnak. Az ember megérzi az ilyet a másikon – rendesen kölcsönösek ezek a nagy megenyhülések; és a viszonyokban rejlik okuk.

– Önhöz jövök, kedves nővérem – kezdte —, mert Virginia oly csüggedt – vagy tűnődő e pár nap óta; mintha megint gyöngélkedne kissé, mint tavalyelőtt. Ah, erős szervezet, hamar összeszedi magát újra; a jó szerzetesnek szőrcsuha a balzsama, böjt az orvossága, ahogy Szent Vincénk mondta! – szóval – önhöz jöttem, beszélgetni kissé ennek a szegény zárdának, ennek a veszedelembe jutott kitűnő szerzetnek az ügyeiről. Arra akarom kérni, gondolkozzék velem együtt, és adjon nekem ösmert okosságával tanácsot, hogyan fordíthatnók közös akarattal megint jóra e fenyegető veszedelmet; a züllés e mostani, ijesztő képét.

– Ó, magamnak sincs egyéb kívánságom! – felelte a noviciát főnöknője – csak tudnám, mit használhatnék erre nézve vagy mit találhatnék ki én, az Úrnak legszerényebb szolgálója, e tűrhetetlen állapotok ellen. Higgye meg, kedves nővér, én már – mi már mindenre készen volnánk…

– A Jóisten meg fog segíteni, ezt biztosra mondhatom, kedves nővér! Egy életen át elégszer tapasztaltam, hogy isten szereti az ő kegyesrendi szüzeit, és különös gondja van rájuk. Bízni kell! – Ma tehát nálam volt Magdolna, e kiváló jámborságú és Istentől nagy szellemi képességekkel megáldott nővérünk, és a legkomolyabban értésemre adta, hogy a főasszonyi tisztségre és kötelmekre éppen egyéniségénél s lelki alkatánál fogva nem érzi magát alkalmasnak, sem képesnek. Megmondta, hogy hozzájárulása, sőt tudta nélkül szánták e tisztre; s ezt már előbb is sejtettem, őt nem erre küldte szerzetünknek Isten, hanem hogy tudásával és nagyszerű tehetségével legmagasabb iskoláink dísze, büszkesége legyen. Mennyire szükség lesz még rá ezentúl, mikor az önök által tervezett magasabb tanítóképzőt is meg kell nyitnunk mégis; igen, most már mi is, e terv régebbi ellenzői beláttuk ennek múlhatatlan szükségét.

Berchtolda csak némán bólintott.

– Ő ugyan azt a tiszteletre méltó óhaját fejezte ki – bár megint valamelyik fiókházunkban dolgozhatna pár évig; azt mondta, fontos oka volna ezt kérni; és kérni is fogja, mihelyt lesz kitől. Talán az ő túlzott lelkifinomsága, e mostani Főasszony-jelöltsége miatt fél, hogy ittléte zavarná a másiknak párthíveit. – Ó – ez a pártoskodás, ez valóban nem szerzetesekhez méltó; most mindnyájan bűnhődünk érette, legjobb lesz még az emlékét is elfelejteni! De ha Magdolnánk most mégis elvágyik; ott a mi nagy dunántúli rendházunk, ahová kitűnő Virginiánk szintén új tanítóképzőt tervezett, úgy tudom! Miért ne mehetne oda ő, Magdolna, helyi főnöknőnek és képzőigazgatónak?

Berchtolda bólintott megint.

– A leánygimnázium… evvel még várjunk, kedves jó nővér! Miért szerepeljen ott a mi szegénységünk az első, feltűnő, úttörők sorában? Hiszen alkalmas erőink sem volnának a tanításra, mert önre itt, ahol van, Virginiánkra pedig az új Főasszony titkári hivatalában továbbra is, csakúgy, mint eddig, szükség leend. Ó, mert Leona tisztelendő nővérünk, ha úgy majd mégis szép egy akarattal, mint illik, ugye – Anyánkká lesz – ő bizony csak szentségben és az erények gyakorlásában erős, de testileg gyönge és agg. Nem nélkülözheti majd azt a kiváló, ügyes és áldozatkész segéderőt, Virginiát, igaz-e, aki már a boldogult oldalánál is oly fényes érdemeket szerzett magának szerzetünk felvirágozása körül. – A gimnáziumról s még néhány efféle túl korai dologról ne is tegyünk most ugye említést! Hanem e régi ház apró javítgatásait – a külső gazdaságban lassankénti, célszerű újításokat hogyan is ellenezhetné mereven az, aki igazán a rend javát óhajtja! Virginiánk talentuma majd lel módot és megoldásokat a meglevő viszonyok közt – bizvást remélhetjük. Ám ami a rég sürgetett betegüdülőt illeti, erre nézve nekem van egy szerény ötletem. Zólyomi öreg házunk maga tán csakugyan nem a legjobb, de megtudtam, hogy a közelében, a falu szélén most csinos és olcsó nyaralók épülnek. Már említettem az orvos úrnak is – ő is helyeselné, ha egy ilyet, egyszerücskét, világiakétól lehetőleg távol, megszerezhetnénk.

– Ah, kedves nővér – sóhajtott Berchtolda —, mennyi sok bajt lehetne kerülni mindig ily kölcsönös megértéssel és bizalommal!

– Bűnös emberek vagyunk mindnyájan, kedvesem – de a hibákat belátni és javulni sose késő! Igen, mi – lássa már öregek vagyunk, munkában megfáradottak; mi nemsokára már a végső leszámolás előtt állunk. – Leona nővér földink, első, legrégibb társnőink közül való, kikkel hajdan még gyengéd ifjúságunk idején együtt utaztunk ide az idegen országba, hogy az üdvözítőt kövessük. Ah, kedves nővér, az az utazás! – A búcsú (végbúcsú; tudtuk) szülőktől és rokonoktól, a honi vidéktől; tizenhat évünket mily könnyű szívvel hoztuk! Legtöbb helyt még delizsánszon kellett jönnünk, de néhol parasztszekéren, sőt gyalog is. “Némöt kutyák! Cudar, idögön frajjok!” – morogták utánunk néhol a bennszülöttek – a falusi parasztok, úgy akartam mondani. Most már tudom, mit jelentenek e szavak. – Ah, és a régen megboldogult első Würdige velünk (Leonánk testvérnénje), az a szent, drága lélek: ő volt talán húszéves mindössze – a legöregebb köztünk. Falumbeliek voltak; egy gazdag mészárosmester egyedüli leánygyermekei – elhagytak családot és jómódot, mert a Jézus hívta őket. Ó, hányan ott vannak már azok közül – a legtöbbje fenn, a mennyei örök vígságban! – Kedves nővér, Berchtolda, ezt, ugye, meg kell bocsátaniok nekünk – nekünk, érzékeny öregeknek, hogy utolsó Főasszonyunkul őt kívánjuk – az elsőnek húgát, ki velünk együtt úgyszólván – igen, egy kissé mégis alapítója is ennek a háznak… Az önök háza ez már, kedvesem, a nyomunkban járóké, tudjuk mi is azt jól; és annyi sok okos, szép, hasznos új dolgokban igazuk is lehet; nekünk már csak apró érzékenységeink vannak – érzelgősségek, kegyelet, emlékek; ezeket hagyják csak meg nekünk!…

A jó Berchtolda elővette óriási, fehér apáca zsebkendőjét, és beletörölte megindultsága könnyűit.

– Ó, de mennyit elfecsegtem itt a drága időből magamról, magunkról; bocsásson meg! Pedig tán még hátra volna egy és más apróbb dolog; amit említeni akartam, amihez hozzájárulását kell kérnem – de nem, körülbelül készen is volnék… ah, igen, még egyet! A noviciátot, kedves nővér, a világért sem szeretnők más kezekben látni, mint az önéiben, aki anyai jóságával és okos tapintatával így felvirágoztatta. Bizony, háromannyi fiatal leányka érzett kedvet már tavaly is az ön szerető gondjai alá, a noviciátba lépni – mint amennyi azelőtt volt az új jelöltek átlagos száma. Nagy szolgálat, melyet rendünknek ezzel tett; bizony nagy szükségünk van, tudom én, minél több testvérre, hogy a fizetett világi munkaerőt mindenütt mellőzhessük. De most már, mivel együtt van ez a szépszámú ifjú nyáj, meg kell tennünk mindent érdekükben, hogy igazi, jó szerzetesekké nevelődjenek. Meg kell vizsgálni szigorúan, nincsenek-é még más oly léha és bűnös elemek közöttük, mint a múltkori, csúnya eset, a Kerekes-féle csalás szereplői, kikről beszélni sem szeretek! És hogy mindig a legjobb példa lebegjen az ifjúság szeme előtt, megtehetnők az ön kedvéért, nagy munkája megkönnyítésére – hogy ideküldjük mellé kisegítőül az igazi szerzetes mintaképét, rendünk valódi szentjét, Evelina nővérünket.