Kitabı oku: «Színek és évek»

1

Szép, nagy csendesség van körülöttem jó ideje már. Messzire tőlem csak megy tovább az élet, baj, osztozás, iparkodások, és ha néha kicsit felé nézek, elcsudálkozom, hogy az életet most élő emberek milyen gyerekesen kíváncsiak rá, hogy mi fog velük történni holnap vagy holnapután. És furcsa elgondolni, hogy a mostani dolgok a fiatalok számára éppolyan újak és érdekesek, mint nekem a harminc évvel ezelőttiek. Az én mostani látásommal nézve már világos, hogy a sokféle emberi hajszában és változásban nagyon sok a játékos szándék. Ahogy a gyerek azt mondja: boltocskát játszom vagy papát vagy tengeri vihart – úgy játssza belé magát a felnőtt ember is a célratörő, a szorgos, a léha, a szenvedélyes vagy a gyűlölködő szerepébe. Valamivel ki kell töltenie az időt; el kell hitetni magunkkal egy s más dologról egy időre, hogy az fontos. Mert különben egybekulcsolt kezekkel ülnénk az útszélen, és talán ez volna a természetes – minden egyéb csak magahitető fontoskodás.

Az ember jól-rosszul mégiscsak végigjátssza a maga vállalta szerepeket mind sorjában. Csakhogy nem, mint a színpadi, csinált történetekben, egy fő személy szándéka után igazodik a többieké; a valóságban mindenki külön fő személy önmagának, és senki sem vállal mellékes szerepet; magáért magának játszik. Ebből támad a sokféle és véletlen bonyolódás, ami mindnyájunkat végtelen érdekel, amíg benne vagyunk. Ki kit szeret, kit vesz el, mire neveli a gyereket, milyen helyért verekszik a világban, és hogy dől ki. Mikor aztán végigcsinálta az ember, ami tőle telt, s amit az életével általában csinálni lehetett, akkor megnyugodhat, ha van még egy kis ráérő pár esztendeje.

Hírt adhatok a fiataloknak, akik borzadva félnek tőle: az öregség nem olyan szörnyűséges és határozott rossz, mint ahogy messziről látszik. Egy állapotot nem érez az ember erősebben a másiknál, s nem érzi híját olyan dolgoknak, amikre való hajlandóság kimúlt belőle. Ha tűrhető egészsége van, nem érzi az öregséget a maga testében; kezét, lábát mozgatni tudja – jó kis meleg kávé, takaros szoba, jóízű alvás nagyon jól tud esni; és ezekért az örömekért az ember nem fizet olyan nagy árat, nem kockáztat semmit, ezeket nem kell annyira megszenvedni. Öregasszony vagyok, tavaszkor múltam ötvenesztendős; öreg és magános; de ha visszagondolok, a mostani csendes dolgomnál sok rosszabbat is megértem már, és csak kevés igazán jót; az is csak úgy tűnik, mint az álom. Nem érzem magam sokkal rosszabbul, mint bármikor azelőtt; s ebből remélem, hogy a halál sem lesz közelről olyan rémséges, noha ebben a percben még annak tűnik előttem.

Az öregséget inkább a kívüle való, idegen dolgokban érzi meg az ember. Hogy lassanként lemarad mindenről, és ez nem nyugtalanítja többé, mert az ember nem engedi magát mellőzni, ameddig nagyon nem akarja. A komédia kinn újra kezdődik – ugyanaz a darab, csak más szereposztással, más külső elrendezéssel —, beharangoznak, mennek; és mi nem vagyunk rá többet kíváncsiak. Néha szeretnénk odaszólni: “Hagyjátok abba! Mit változtat, hogy valami így fordul vagy amúgy? Minden egyre megy!” Pedig nincs igazunk, csakhogy ez már az ő színjátékuk. Mi a magunk partnereivel nagyjából ilyenformán játsztuk.

Az embernek nincsenek ilyenkor már kimutatott céljai, szándékai; de ez nem olyan nagy baj, mint a fiatalok hiszik. Ők csak a saját lelkiállapotuk szerint tudják elképzelni az öregkort; pedig már az életben elváltozunk, nem csak a halálban – és én nem felelhetek ma annak a valakinek a tetteiről, akit húsz esztendővel ezelőtt az én nevemen hívtak. Néha egészen úgy tudok rá gondolni, mint egy idegenre. Például az ember liheg és viaskodik a gyerekekért, s azt hiszi, ez mindfogytig így lesz: és valóban, legtöbb öreg a gyerekein át kapcsolódik, úgy-ahogy, az életbe; csakhogy akkor ez még egy kis játszókedv, egy szerepvállalás. Valójában nagyon is messzire mennek az embertől a gyerekei; érdeklődése a sorsuk iránt csak szándék, magaáltatás; ilyenkor már semmi sors, semmi változás nem nagyon új és fontos nekünk. Lehet, más ezzel másképpen van egy kicsit; én nagyon is magamra maradtam.

Egészen bizonyos, hogy panasztalanul mondom ezt; a magányt úgy, mint a céltalanságot. Én, aki valaha úgy szerettem az emberek sokadalmát, aki mindig törekedtem valami után. Most itt ülök csendesen ebben a meleg, pici kertben, vagy nézem a zsalu mögül az akácfalombos utcát, alig járok ki, és hetek is telnek, míg valaki ajtót nyit rám. Szinte korán is van még – gondolom néha —, hogy a világ így leszokjék rólam. De, úgy látszik, erősen elfáradtam.

Tudok sokáig ülni egy helyt, ölembe kulcsolt kézzel; ki hitte volna ezt? Ennek a kis lakásomnak külön kerti ajtaja van egy szűk utcácskára; azon át szoktam templomba járni; a háziakat – módos, öreg svábok – látnom sem kell, ha nem akarom. Segítségre pedig közel vannak és jámbor népek, így ülök néha a tornácban; délutáni, csendes harangszó bong felém a nyári, kék-fehér levegőégen át, és meleg szagú, kis vénasszony-virágaim illatoznak felém a tenyérnyi helyen. Szemben, a szomszéd tűzfala mellett csűsibolya nyílik, errébb egy rezeda— meg egy vaníliaágy, sarkantyúvirág, bazsali, jézusszíve, kakastaréj egy csomóban – a tornác aljában a szegény kis portulák közt néhány piros mályvabokor és három kád virágzó leanderfa. Ezek hajtásait én törtem, más, régi leanderek ágáról, amelyek mind a családomban virultak és nevelődtek. És benn, az egyszoba-konyhányi lakásomban, ami kis limlom ócska bútor: mind az első kelengyémmel kaptam, most harminckét esztendeje. Ez is csudálatos! Hogy sok mindent szétdobáltam, elvetettem magamtól az életben, és most – ha biztatnak is a gyerekeim —, ezekért a megszokott, öreg léhendékekért nem fogom soha már elhagyni ezt a kis várost, ezt a zugot. Itt folyt le az életem, mindenki ismer, tud felőlem: nem kell senkinek elölről magyarázni, hogy ki vagyok, és mi jusson élek. A fiatalok és jövevények érdeklődve néznek rám, az a néhány pedig, aki még itt maradt az én régi embereimből – akik szerettek, vagy irigyeltek, vagy bántalmaztak —, most mind megenyhültek irántam szép lassan. Minden úgy összemosódik. Néha olyan elcsodálkozva örvendünk egymásnak, ha a Templom utcán találkozunk, mint messze idegenben egymásra lelő földiek.

Nem mondhatnám, hogy nem hozott nekem nagyon is sok újat ez a néhány esztendő, mióta gond és hajszolódás nélkül élek. Sok mindenre csak most érek rá. Idáig nagyon keveset olvastam, és nagyon kapkodva, most sokkal többhöz hozzájutok a nagy csendességben, és jobban el tudok merülni benne. De tudományos könyvet, újféle írásokat hasztalan próbálnak küldeni a leányaim; ebben nagyon érzem a változást, elidegenedést, habár a nyelvet megértem is. Én már nem fogok újféleképp gondolkozni bizonyos dolgokról, az élet berendezéséről. De költők kitalálásait, jó regényt és effélét csak most szeretem igazán, és csak legutóbb tudom megismerni a jó írást a haszontalantól. Azután még gondolkozni sem szoktam azelőtt három éven se annyit, mint most egyen.

Csak úgy – gondolkozni; és mindig arról: mi hogy volt, és hogyan lehetett volna. Mennyit eltűnődtem így, valósággal visszafelé élek. Mások fiatal éveikben álmodoznak; én mindig nagyon tevékeny voltam, most pótolom ki. Így megváltozik a természet! De ez a mostani mivoltom azért valahogy rejtőzködve mindig élt, lappangott bennem.

Így tudom megérteni, hogy az igazi, nagy dolgoktól, elhatározásoktól mindig visszatartott valami különös gyávaság. Tudom, hogy egypárszor nagyot lendíthettem volna a sorsomon, egészen másfelé… De most már úgyis mindegy volna! Azért így is sok és sokféle jutott ki nekem jóból-rosszból, van min eltöprengeni holtig. Mint valami idegen, tarka képeskönyvet, úgy forgatom, lapozgatom néha a múltamat; s csak egyszer-egyszer jut eszembe: hiszen én voltam ez. Ilyenkor megállok, és azt gondolom: jól van; ami volt, megvolt – de én semmit belőle újra nem kezdenék.

Ahogy így újra meg újra végigélem, végigcsinálom gondolatban a rég elmúlt dolgokat, néha össze is fut a szemem előtt sok összefüggés. Mindennek, ami történik, oly sokféle oka van; nem tudom, mindig a legigazabbat találom-e meg, ha egy okot keresek – és nem tudom, minden apróság éppen úgy történt-e, vagy csak sokszor gondoltam és mondtam úgy el azóta, és már magam is hiszem. Hallottam egyszer, hogyha az ember hegyes vidéken jár – néha csak egypár lépést megy odább, és egészen megváltozik szeme előtt a tájkép; völgyek és ormok elhelyezkedése egymáshoz. Minden pihenőhelyről nézve egészen más a panoráma. Így van ez az eseményekkel is talán; és meglehet, hogy amit ma az élettörténetemnek gondolok, az csak mostani gondolkodásom szerint formált kép az életemről. De akkor annál inkább az enyém – és érdekesebb, tarkább, becsesebb játékszert ennél el sem gondolhatok magamnak. Ilyen harangszós, meleg, magános délutánokon.

2

Ezek a virágok nyíltak a régi Zimán-ház kertjében is, ahol gyermekkoromat töltöttem: piros mályva, papsajt, jézusszíve, bazsali, rezeda meg kisasszonycipő. Csakhogy az nagy, igen nagy kert volt – a Zimánok városi telke —, hajdanában elnyúlt a Hétsastoll utcáig s a Hajdúvárosig; később, hogy a Megye utca jobban kiépült, két-három házhelyet is adott el belőle jó nagy pénzeken, a mi grószink – Zimán nagymama. De azért még mikor mi játszódtunk benne, jó messzit lehetett szaladni az ólaktól s a régi aszaló romjától a bodzafás sarokban a “hűs lócá”-ig; a veteményeságyakon túl az elhagyott méhes félszeréig. Igen-igen téresek, sok mindent befogadók tudnak lenni az ilyen gyerekkori kertek. Tavaly, mikor végleg bontották azt az öreg házat (most új gőzfürdő van a helyén), arra jártam egyszer, és benéztem a kerítésen. Most jóval kisebbnek tetszett, és egészen közönséges, elhanyagolt teleknek.

Hárman futkostunk, uralkodtunk, veszekedtünk, hancúroztunk ott a két öcsémmel nagyon pici korunk, az édesapánk halála óta vadócon, magunkra hagyva és – azt hiszem – boldogan. Kár, hogy a gyerekkor gazdagságából olyan keveset őriz meg az emlékezet: jeleneteket, apró eseteket, s azt is elváltozott formában, ahogyan azóta gondoltunk rá, életünkben néha emlegettük. Most, mikor tudom a későbbi sorsukat, visszaemlékszem rá, hogy Sándorka mindig szelídebb, elgondolkodóbb gyerek volt; lányos és ártatlan kisfiú. Vele, ha csak ketten voltunk együtt, egészen furcsa és fantasztikus játékot eszeltünk ki, és folytattuk – azaz továbbéltük minden alkalommal. Azt mondtuk, hogy mi valóságban mind a ketten a föld alatt lakunk titkos és sötét utak és folyosók közt, amiket kék és lila lámpák világítanak. Az én nevem Vulpaverga királyné s az övé Rombertáró király. Mi csak álruhában járkálunk itt a földön, s a grószi házában csak véletlen élünk; igazában nagyon fontos dolgaink vannak – ő tartja rendben a fák és virágok gyökerét odalenn, és igazgatja, hogy mikor essék az eső vagy a hó – nekem pedig ezer bajom, gondom van a virágok szagosításával, a sok rest és kényeskedő tündérkével, akik mindig elfelejtik idejében kinyitni a bimbókat, lesúrolni reggelre a leveleket – s egyéb rendetlenséget csinálnak. Most úgy rémlik, valami német képeskönyv meséjéből eredt kezdetben ez a bolondság, de későbben mindjobban beleéltük magunkat, órák hosszat Vulpaverga-Rombertáró-nyelven beszéltünk, és olyan apróra kiépítettük ezt az álomvilágot, hogy a végén már nyomasztónak éreztem, kényelmetlennek. “No, most légy megint Sándor és én Magda!” – mondtam kelletlenül, de ő nem tágított; nehezen tudott szabadulni ettől, és tovább is “felség”-nek szólított. Rendesen erővel kellett elmenekülnöm tőle.

Ilyenkor mindig Csabával álltam össze nagyobb, cinkos barátságra, és napokig szándékosan csúfoltam, lenéztem szegény Rombertáró királyt, noha a titkunkat egyszer sem árultam el. Tudtam, hogy majd megint visszatérek hozzá, de nekem kellett ez a megfrissülés. Csaba, aki “kunszt”-okat vezényelt a méhesnek támasztott lajtorján; akrobatásdit játsztunk akkor, ahogy a piaci komédiásbódéban láttuk a cédulaház mögött. Majd dobni tanított verébre gumipuskából, vagy átmászott velem lopva a Hajdúsikátor felőli kőfalon. A megyeház régi bástyaoldala szögellt oda, és a mi kertfalunk orma darabon egymustrájú volt azzal. Tulajdon egy kőmíves rakhatta valamelyik Zimán főispán idején.

Itt, szemben egy bolthajtásos kapu nyílott a szűk és penészes szagú tömlöcfolyosóra, aminek végében a porkoláb lakott. Ennek a feleségét ismertük: kofálkodott, és a mi szőlőnkből vette meg fáján a meggyet, barackot. – Csak a rostélyos, alacsony ablakok nyíltak erre, és mi néha végigszaladtunk előttük – egy darabon és vissza —, kirémlett valami szürke árnyék, hosszú rabing és ijesztő ónszínű arc. A szívem kegyetlenül vert, borzasztóan féltem, de kellett hogy megtegyem. Egyszer hallottuk, hogy egy Oláh Gergő nevű haramia van ott, akit fel fognak akasztani. Akkor velünk volt Kallós Pali is, a szomszédunk fia; és tudom, hogy én biztattam fel őket, nézzük meg Oláh Gergőt. Este volt már, és a Hajdúközben egy lélek se járt. Hanem mikor a sikátorba értünk, és nem bírtam tovább menni a rémülettől; a kőfalnak estem, de a két fiút küldtem: “Csak előre! A harmadik ablak az övé!” Megindultak – lábujjhegyen mentek a homályban, és a rézsútos keskeny ablakok közt a késői szürkületben rémes, elnyúlt árnyékok estek rájuk. Egyszer csak úgy tűnt fel, hogy két embertelen nagyságú, hosszú, átlátszó kísértet halad nesztelen egy véget nem érő, örökös folyosón – és mindenütt csend… Most eltűntek a párkány megett!… Mintha nagyon, mélységesen messzi… Egy borzasztót sikoltottam ott, és félig aléltan estem le a küszöbkőre: de azért hallottam a fiúk dobogó szaladását – egy ablakból valami csúnyát kiáltottak rájuk, aztán a porkolábné jött, és felemelt. Otthon nagy veszedelem lett ebből, és egy óráig térdepeltünk kukoricán a grószi szobájában. Tízesztendős lehettem akkor. És egész életemen át sokszor tért vissza álmomban így ez a szörnyű, félelmes, homályló folyosó; mindig olyan rémületesnek, idegennek, mint akkor; noha később, déli napfényben, felnőtten és közömbösen, néha elmentem mellette. Most már évek óta nincs meg; modern börtönök épültek helyette az új szárnyban.

Odáig otthon tanultunk egy házitanítóval; akkoriban vitt el engem Klári anya a Wagner Zsófi tánt iskolájába. Kisvárosi zugintézet volt, egy Németországból ideszakadt asszonyság, volt guvernánt tartotta, s a két felnőtt lánya is tanított benne. Ezeken kívül egy paptanár jött át hetenként egyszer a piaristáktól – valami keveset magyarázott erről-arról; emlékszem, egyszer felakasztott egy spárgára valami ólomgombot, hogy az: az inga. De hogy mi volt tovább az ingával, én egyebekre nemigen emlékszem. A lányaim most nevetnek ezen néha; amit tudok ilyesmikből, azóta verődött rám inkább hallomás, újságolvasás útján. Kicsit rendszertelenül bizony.

Wagner tánt iskolájában a tandíj egyforma volt ugyan szegénynek, gazdagnak – de a kis “polgárlányok”, az iparosok és boltosok gyerekei “gné-é-édige frá”-nak szólították őt, mi pedig “tanté”-nak. A német beszéd kötelezőnek volt hirdetve, és a tánt szigorúan feddette a parancs ellen vétőt. “De hogyha nem tudunk?” – szabadkoztak a Magyar utcai csizmadiák lánykái. “Akkor meg kell kérdezni, hogy mondják ezt vagy azt!” – “Hogy kell kérdezni?” – így: “Wie sagt man das deutsch?” Ebből az lett, hogy a kérdést lassanként megszoktuk elébe tenni, beleszúrni minden mondanivalóba; egész történeteket meséltünk el így: “Osztán, vizakmandaszdájcs, amúgy…” És ez elég volt mentségnek, ha megintettek a magyar beszédért. Csak a sváb lányok, néhány módosabb parasztnak a gyerekei beszélték szabadon a maguk vontatott, csúnya szójárását. Néhányunknak, szerencsére, a családunkban hagyományos volt kicsit a német szó – s egy-két szepességi cselédleány. Most sokszor olvasok német könyvet. – Egyebekben azért törődött a nevelésünkkel is Sophie tánt; egyszer én nagyon összepajtáskodtam egy Nagy Marissal, akinek kötélverő volt az apja; a tanítónő akkor külön behívott magához, és megmagyarázta, hogy ezt abba kell hagynom – nincs jövője, egy Pórtelky kisasszony, kilépve a világba, úgysem folytathatná az ilyen barátságot, és ebből kölcsönös fájdalom és sértődés származna, ha később szakítnók meg. Ma mindenki helytelenítené az ilyen felfogást, de én hiszem, hogy az akkori idők szerint igaza is volt. Okos nő volt, és ismerte a viszonyokat itt, Klári anya egyszer-kétszer gardírozta a lányait bálokon és felváltva a többi szereplő asszonyok is. Ezzel nagyon lekötelezték.

Akkor már a papok gimnáziumába járt a két fiú is, de otthon, a kertben s az ólak körül, zavartalan éltük világunkat gyermeki módon egy ideig még. Mindig fiúk közt voltam – a két miénkkel meg a szomszédnéival; s a bábuimmal nem is igen szerettem játszani. Csak varrtam nekik nagy, cifra kalapokat és divatos báli ruhát, amilyet Klári mama hozatott Bécsből akkoriban. Felöltöztettem – de aztán otthagytam őket, és mentem a fiúkkal.

Később egyszer egy estére megint nagyon élénken emlékszem.

3

A kertre szolgáló régi konyhaházban aludtunk mind a hárman akkor még, egy kedves, öreg szobában, ahol minden régi időkre, a nagymama fiatalságára emlékeztetett. Ez a külön épületrész – mondták – már háromszáz éves is lehetett; vastag falú, alacsony ház, szemöldökös ablakokkal és feketült, vastag fenyőgerendákkal az alkóv mennyezetén. Balra a konyha nyílott, s a pitvarban volt egy régi tűzhely, szabad kéménnyel. Milyen világosan emlékszem a mi szobánkra! Ide hordtak az utcai felső házból minden kimustrált darabot – itt állt a grószi üveges almáriuma a belülről kiragasztott, tüllfodros kotillionordókkal, régi híres bálok emlékeivel. Itt lógtak a fakult, aranyrámás, krinolinos pasztellek s az ócska, piros brokátfüggönyök egy hajdani falusi vendégszobából. Öblös hátú, nagy ágyaink voltak, amikben néha kopogott a szú; és horpadt, rézveretű, hasas fiókú szekrények meg egy keresztlábú, ormótlan tölgyfa asztal, amit megmozdítani se bírtunk. Ezt tartották legrégibb darabnak a családban.

Már akkor eltűnődtem néha ezeken, és szerettem végigképzelni, hány régi, régi asszony keze érinthette a terítők rozsdavörösre fakult bársonyát; kik ültek a magos cifrájú székeken és a keshedt, vén ottománon. Ez a szoba pedig minden időben a Zimán-féle gyerekek otthona volt, és vagy húsz évvel mielőttünk Klári mama éppígy aludt itt a három testvérével, éppúgy rosszalkodtak, és ő is térdepelt kukoricán, mikor egyszer szurkot tapasztott a Marika húga varkocsa alá, mert doktorozást játsztak, és ő sokszor látta, hogy grószi piócát rak fel a beteg parasztoknak. Így, régi holmik, emlékek, adomák, hogy összetapasztják a családot – mennyire megéreztetik, hogy csak folytatói vagyunk az előttünk élt életeknek; és mindez valami nagy biztosságot jelent: ahogy ők, mi is csak megleszünk!… Most megint az én három leányomra gondolok. Azok lába alól kihúzódott ez már; valahogy nagyon is hirtelen változott meg most a világ.

Vajon Klári mama is érzett tizennégy éves korában ilyen megzavaró, idegenszerű nyughatatlanságokat? – gondoltam akkor. – Sőt grószi is, a szigorú és komoly nagyasszony, ő is elpirult-e a halántékáig egy-egy furcsa gondolatra, és szégyellte magát néha a sötétben? Előrehajolva ültem akkor az ágyban, a vánkosaimra könyökölve, és néztem, hogy önti el a kert holdfénye kékes derengéssel az alvó szobát. Odakinn a Hajdúsarkon tizenegy órát jelzett az éjjeliőr dallamos, rezgő sípszava.

A felső házban most zongora szól, csárdást táncolnak a nagy vizitszobában, s az anyám, gyönyörű, viruló asszonyanyám ott ragyogtatja nagy, teli szépségét. Nincs is más asszonynép körülte, csak Ilka néni s a két sovány, jókedvű Reviczky unokahúg; hanem férfi vendégek, négy-öt fiatalember is minden este, és mind mamát veszi körül, és lesi, kívánja; neki beszélnek és felé fordulnak minden mozdulatukkal. Milyen kedves ő mindegyikhez erőlködés nélküli, biztos, egyszerű módján. Hisz még mindig hét vármegye híres, legszebb asszonya! De vajon eljött-e ma Széchy, akit szeret? Utánanyúl-e a kezének békéltető, hanyag, nembánom-mozdulattal – megszokott biztos, gúnyos vagy alattomos vággyal – a zongora sarkán át, vagy az albumos asztalka felett; ahogy meglestem egyszer? És félrevonul-e vele mama a sarokdíványon, izgatott, heves, haragos suttogásra fojtott szemrehányással, türelmetlen szerelemmel?… Lám, ott a felnőttek külön, előttünk titkolt, igazi élete folyik; a szerelem, ez a legfontosabb dolog, mert erről beszél mindenki, felélénkülő arccal, mohón vagy kíváncsian. “Minket, gyerekeket kizárnak, és mellőznek mindenből a nagyok!” gondoltam lázadozva, és minden átmenet nélkül a dobostorta jutott eszembe s a málnafagylalt, amit ott körülhordanak, és mi abból se kapunk. Félig gyerek voltam még és félig leány.

– Sándorka! – szóltam át hirtelen a szemközti ágy felé, csak mert tele voltam belső zavarral, és szólnom kellett valakihez. – Sándorka, alszol?

– Nem! – hangzott váratlanul rögtön.

– Miért nem?

– Csak!

– Ne mafláskodj! Miért?

– Mikor imádkoztam este, ott, ahol ezt mondjuk: “Ott ül a mindenható Atyaúristen jobbja felől”, hát nagyon elfáradtam a térdeplésben, leereszkedtem, és sarkomon guggoltam. Most mindig arra kell gondolni, hogy ez az imádság érvénytelen.

– Ó, te buta! – mondtam hirtelen támadt, érthetetlen haraggal. Hogy lehet egy tizenkét éves fiú olyan ostoba!

– És nem csak ezért! – akadozott az öcsém félénken tovább. – De… szeretnék korán felébredni reggel. Mikor Zsuzsi a cipőkért jön.

– Mit akarsz?

– Magduska, ne mondd senkinek! Csabáék egy varjút fogtak ma Kallós Janival, ott van a borító alatt a színben, és annak holnap ki akarják szúrni a szemét. Én szeretném kiereszteni.

Megdöbbentem egy kicsit, és elgondolkoztam. A Csaba mély horkolása hallatszott.

– Jól van – mondtam később —, én felkeltelek korán, és segítek neked, de te meg vigyél fel engem a szénapadlásra, ahol a titkos szobátok van.

– Milyen szobánk?

– Ne tedd magad, te sunyi! Te is tudod, hol őrzitek a kulcsát. Ott van a mama ócska zongoratokja, abban rendeztétek be a szobátokat, és oda nem akartok lányt beengedni. Csak meg ne mondjam anyának, mit csináltok ott.

– Én nem pipáztam; nekem nem is adnak.

– Ugye, ugye, most elárultad. Dohánylevelet szívtok. Csak ne legyek én ott holnap, mindent megmondok!

– Jaj, ne! Magduska! Hisz én beengedlek.

– Hohó, nem addig a’! – ordított fel Csaba egy emberevő üvöltésével. – Áruló, cudarok, zsiványok. Te lyány! Te kíváncsi liba, szégyelld magad!

Nem ijedtem meg tőle. Kitört belőlem a rejtező feszültség: perc alatt végig elborított a düh forrósága.

– Csak neked álljon feljebb, te himpellér! Hallgatódzó, alvást tettető! Te híres gavallér; majd áthívom Kallós Ágnest, nézze, hogy páholják az úrfit.

– Páholnak ám téged, kisasszony, ha megmondom, amit tudok. Hogy miket beszélsz te Kallós Palival a méhesben, és hogy egyszer, mikor a tátott nyakú ujjas volt rajtad, kikapcsolta neked eggyel tovább, és te hagytad.

– Nem igaz! Csak azt mondta, hogy a meghalt nénjének rákja volt és… Te szemtelen, hazug! Kutya! Elhallgass!

– Pityereghetsz, áspiskígyó! – vigyorgott Csaba diadalmasan. – Phi!…

Nem tudtam, mit csinálok. Egy vas gyertyatartó akadt kezembe az asztalon, azt vágtam felé a homályban. A másik percben már megbántam, szerettem volna kérlelni, de éktelen, bömbölő sírásra tátotta a száját. Percek teltek, és szakadatlanul, bősz átengedéssel, megújuló erővel ordított tovább. A cseléd már felneszelt a szomszédos konyhán; valaki zörgette a kerti ház ajtaját.

– Nyissad, hé! Zsuzsi! Hisz azok ölik ott egymást!

Az anyánk volt. Szinte örültem már, hogy jön, s kikapok, és aztán rend lesz megint.

– Mit csináltatok? Mi baja ennek? Hisz véres!

Halálra ijedtem – szerettem volna odaszaladni, sírni, ezerszer megcsókolni; de tudtam, most már úgyis gonosz vagyok, és egy szó sem jött a torkomra.

– A gyertyatartót dobta rám, a vasat. Eltört a vállam – csupa vér!

– Ne bőgj! Hadd nézzem! Jaj, te istentelen, megállj csak! Te!

– Ő kezdte! – kiáltottam végre, sírásra fakadtam, reszketve. – Csúfolt, szidott. Mert egy madarat zárt be a színbe, és holnap ki akarja szúrni a szemeit. És mindennap szivaroznak a zongoratokban.

– Jézus Mária! Istentelenek! Gyújtogatók!

– Igen, és ő meg Palival bujkál a méhesben, és kikapcsolja a réklit a nyakán.

– Jaj, te alávaló! Mit csináljak veled, te? Hogy megvert engem az Isten! Na várj, hol az a sodrófa?…

Végigfutott a szobán, a küszöbig, ahol Zsuzsi támasztotta az ajtófélfát. Ott szótlanul állta az útját grószi. Éjjeli lámpás volt a kezében, de a fekete selyem paletó rékli végig begombolva rajta; halántékába simított fényes haján gondosan ült a gyöngyös csipke fejék. Felemelte a lámpát, és végignézett a szobán.

– Ilyen szerencsétlen vagyok! – kapkodott a fejéhez anyám. – Vérbe fagyva teszik egymást! Agyonverem ezt!

Fejvesztetten felém rohant, de grószi megfogta a kezét, és a székre ültette. – Jaj istenem! – mondta mama tehetetlenül, és a kezébe takarta arcát.

Grószi letette a lámpát a Csaba ágyára, aki elnémultan tűrte, hogy az ingét félrehúzza.

– Csak karcolás! – mondta akkor nyugodtan, és hideg vizet kért Zsuzsitól. – Hanem a fejét is beverhette volna!

A Sándorka ágyához ment, aki összegémberedve reszketett és szipogott egész idő alatt. Megsimogatta a fejét csendesen, alig észrevehetően.

– Mit csináljak ezzel? – kérdezte mama később rám mutatva, rezignáltan és keservesen.

– Hadd csak most! – mondta szigorúan grószi, gondosan átkötve a Csaba fájós karját. Aztán odajött a lámpással, és dúlt arcomba világított.

– Nagy kamasz ez már! – mondta lassan, elgondolkozva, és elfordult. – Ez már nagyleány! – tette hozzá később még egyszer.

Nem kaptam verést…

És ahogy lassan elcsendesült az éjszaka, elcsitulásból, pihegő szenderedésből felneszelve, még mindig ott láttam derengeni a sötét alkóvból a grószi lámpája sárga, enyhe világát a nagy tölgyfa asztalon. Együtt ültek még; anyám felkönyökölt, s a virágos, habos batisztruha bő ujja visszagyüremlett rózsafehér, gödrös csuklójáról, szép, telt karjáról a kígyós, régi arany karkötővel. A grószi egyenes, szikár alakja mereven feszült a székfának, barna árnyékok nyúltak el körülötte, mint valami olajos, régi képen, mely mécsvilágú jelenetet ábrázol.

– Harmincegy esztendős vagy, fiam! – mondta halkan, de keményen a csendbe, valami előbbi mondásra érvül.

Mama mozdulatlan arccal nézett a fénybe.

– Az ilyen huzavonás szerelemnek – folytatta kíméletlenül – nincs vége-hossza. Jó ideig azt hittem, csak lesz már valami, de így, ebből már elég volt. Négy éve idestova.

– De anyám – ez mégis az én…

– Jó, jó! A te dolgod volt mostanáig; én nem is szóltam bele, Klári. Nézd, fiam! Idestova tíz esztendeje vagytok itthon, sose kérdeztem tőled az effélét. Eleinte hagytam: éld ki a világod te is, elég rossz sorod volt az uraddal. Gyerekfővel özvegyen jöttél haza, negyedmagaddal.

– Ki volt az oka? – vont vállat anyám félig dacos, félig reszketeg mozdulattal.

– Senki se láthat a jövőbe, Klári. Tudod, két testvéred nőtt sorba utánad, korán kértek, hát adtalak. Tizenhat éves voltál, az urad harmincöt akkor, igaz; de egészséges volt, módos. Első fiskális volt, négy segéddel dolgozott. Pórteleken is akkor osztoztak Ábrissal. Akkori zavaros világban az ügyvédség volt a legjobb. Ki látta előre, hogy a szerzésben, kapkodó éjszakai munkában italra kap. Jó, hogy addig vitte el az a tüdőgyulladás szegényt, míg minden utána nem ment.

Én jól láttam mama megvilágított arcát a fülkeszoba sötétéből; de grószi nem vehette észre, hogy kedvetlen rángás fut végig rajta.

– Hát igen – folytatta enyhébben —, olyan nagyon szép voltál, magam se bántam, éld világodat, mulass! A két leányt férjhez adtam akkorra, apád is elhalt, az öcséd diák volt még. Elfértetek itt. Nem volt gondod házra, gyerekre, magamra vettem. Én árva leány voltam, nekem a küzdés dukált ki apád mellett fogytig; nem panaszlom fel, rátermettem. Egy életen át megdupláztuk azt a keveset, amink volt, és éltünk, gyereket neveltünk becsülettel.

A mama mozdulata szinte türelmetlen volt most már.

– Hát sose szóltam a dolgodba, Klári, éveken át. Járt az emberek szája, de én itt voltam, beültem a vendégeid közé néha, őriztem a dekórumot. Az én házam ellen senki se mert nyelvet öltögetni. Válassz kedved szerint, gondoltam. Ott volt először Bojér. Sokáig ugrattad, végül is azt mondtad: öreg. Özvegy volt, igaz, de első földesúr a megyében. Jött a Gebey fiú, abból se lett semmi. Kendyvel okoskodtál, házasemberrel; igaz, mozogni se bírt a szélütött felesége, de ma is él a tolószékben. Most itt van ez a Széchy. Hol van, hol nincs. Tegnapelőtt, hallom, a színésznőt kucsíroztatta…

– De sok mindent tudnak! – ütött ingerülten az asztalra anyám.

Kiegyenesedett, a szeme haragosan megcsillant. Grószi rendíthetetlenül, szinte közömbösen nézte.

– Hát jó – mondta —, ne beszéljünk róla. Mást akarok mondani. Te tudod, hogy nekem egy fiúgyermekem van.

Klári mama csodálkozva fordult felé.

– Nézd! István ma helyettes közjegyző. De két évre biztosan penzióba megy a vén Bélteky; ő kerül helyébe. Szép dolog, ilyen fiatal fejjel. Na, igen! Hát ha István megházasodik, ők itt fognak lakni.

– Aha! – mondta akkor mama valami kis fanyarsággal.

– Igen. A menyemre én fogok vigyázni!

– Hát igaz volna, hogy anyám a kis Kallós leányt…

– Erre még ne legyen gondod!… Hanem még valamit, Klári. Én titeket, ugye, férjhez adtalak rendesen; mind a hármat. Azt is tudod, hogy a berei földeket azóta tisztáztam ki, mióta apád elhalt. Vele csak megvettük fél adósságra. Amit az árendás fizet, arra ment azóta. Most már csak azon iparkodok, hogy ti hármatokat kielégítselek. Mert Bere a fiamé lesz; ezt előre megmondom.

Hirtelen csendesség támadt… Úgy hiszem, anyámnak nem volt váratlan ez.

– Tízezer forint volt az özvegyi jussod… nem tudom, mennyi van még belőle. Itt csak ruhára költöttél; igaz, hogy eleget!… Én tizenötezret adok minden leánynak. A gyerekeidnek van nyolc-nyolcezer.

– Miért beszéli, mama? – kérdezte anyám érzékenykedőn. – Én máshol is lakhatom, külön is.

– Ez hiábavaló beszéd, tudod, hogy lehetetlen. Itt én vigyáztam rád… mindenképp… Azt akarom, hogy férjhez menj, Klári.

– Ilyen siserahaddal? – intett felénk mama durcásan és leverten.

– Semmi! Nagyon szép vagy!… A fiúk kikerülnek, tanulni mennek. A leány… Az pedig már nagyleány. Egy-két év alatt…

– Csinos lesz vajon?…

– Furcsa lesz! Most fogja kinőni magát… Elmúlt tizennégy. Jövő télen bálba viheted. Úgy nézem, nem soká lesz terhedre ez a macska.