Kitabı oku: «Színek és évek», sayfa 2
Felállt, és halkan végigment a szobán – benézett az alkóv függönyén túlra. Csendesen, mélyen lélegzettünk mindnyájan. – Alusznak! – mondta.
Megállt egy percre az ágyam fejénél.
– Ez holnaptól fogva fenn fog aludni a te szobádban, Klári!…
Ott maradt egy percig, és éreztem komoly nézésű, nagy szeme sugarát, ahogy lecsukott szempillámra tűz. Majd megfordult, csendesen vette a lámpát, bólintott, és kiment.
Magas, jegenyetartású, szép alakját mintha most is látnám. Egész ember volt ő, igazságos, osztó szeretetével, kérlelhetetlen, mértékes, okos akaratával – igazi monárkatermészet. Egy ideálja volt: a család emelése; és tudott ezért dolgozni, küzdeni nyugodtan, fensőbbségesen, józanul egy életen át; és maga mindig biztos lenni a tetteiben és szándékaiban. Ahogy ellenségekkel, barátokkal, ügyfelekkel vagy alantasokkal vagy mivelünk elbánt; sohasem láttam szavát megmásolni, valamit kétszer, kétféle mód gondolni, elvetni vagy újrakezdeni!
Anyám ott ült még egy ideig maga elé nézve a homályban. Tűnődő, de nyugodt volt arca, láttam, egy lázadó vagy ellenes gondolat sincs benne azzal szemben, amit hallott. Grószinak igaza van! – gondoltam én is, nyugodt, egyszerű meggyőződéssel.
Mi akkor még – anya, nagyanya és gyermek – olyan természetesen, híven, bizakodón tudtuk megérteni egymást. Tán nem is alázatosabbak vagy jobbak voltunk a maiaknál – csak egymással egyformábbak valahogyan.
4
Kis, régi pípes, magos sarkú cipőim, szalagos bebékalapom, fűzős, tünikes első nagylányruhám; istenem, hova lesznek a régi ruhák rongyai, volt énünk tevés-vevése, elszállt, időközi napok, jeltelen órák nyoma! Milyen jó volna mindent visszakeresni; ifjúságunk tarka perceit, szavaink dallamát, ruhánk, hajunk régi színét s az akkori napsugárét, mely szökdelt és fényesedett rajtunk! És minden velünk történtnek elfeledett, nem is tudott okait, melyek ott rejtőznek bizton e kiveszett vagy begubózott napok szürke mélyén, a lelkünk valami titkos redője mögött. Jó volna most – mert minden dolog közül e nagyvilágon magamnak mégis én vagyok a legérdekesebb —, ha itt egyszer színét hagyja minden, és elszürkül körülöttünk a tájék; csak azokat a napokat vesztettük el igazán, amelyekre nem emlékszünk…
Hegyes orrú, fényes cipőkben, szalagosan és tünikesen; a karomon bársonyneszesszer; a varróiskola felé tipegtem így, végig a Megye utca hosszán; s a félig hunyt zsaluk mögül utánam tűzött már loppal a figyelésbe élesedett asszonyszemek gáncsa, ítélete, jóslata vagy kedvezése: “Ni, a kis Pórtelky Magda!” – adták hírül csendes, harangszós deleken az öreg, rokon házak hunyorgó ablakszemei. Már számba vettek, már felavattak azok közé, akikkel foglalkozni lehet, aki beszéd tárgya lesz így vagy amúgy; lassan, óvakodva feljebb húzódott mögöttem egy-egy zöld redőnysor, és éreztem, hogy kapcsolódnak a sarkamba, derekam hajlása, szoknyám ráncai fölött, hogy tapogatnak végig e tekintetek, mint óvatos, kutató tűk horgai.
Ez ablakzugok homályából évtizedeken át így mérték fel a rejtező szempárok az idő forgását, értékeket, várható kapcsolatokat, új alakok színre lépését; az életet. Itt, a Megye utca hosszában kellett előbb elfogadtatni, megszoktatni magát újonjöttnek vagy gyereksorból kinőttnek, valamit szándékolónak ebben a világban, a Hajdúvárostól a Várkert útjáig végig. Ez volt, ennyi az én világom, és tán belsőmben még most is ennek a színei és törvényei élnek még; de ma már tudom, hogy senkinek az ő világa nem tágasabb ennél. Csak más.
– Formás fruska, csepp lábú, táncos fajta! – pislogta utánam jóindulatúan a kedves Bélteky tánt ablaka az ormós, furcsa kőeresz alól. – Kis lyánykeble formája anyjáé; csak gömbölyödjék kicsit, töltött galamb legyen az a kis csirkenyak!
– Az orrocskája tövén ott a Pórtelky-göb – tűnődött a Reviczky mama, és felrándult féloldalt, mint egy megvonaglott váll —, bizony, a szája se kicsiny, de van benne valami furcsa. Mint egy hófehér képű cigánylyány, olyan! A szeme teszi…
– Bánik is vele máris! – feleselt ravaszul felhúzott, hegyes szemöldökjeivel a Zimán Ilka vén, megsüllyedt sarokháza, és mintha titkos malíciával integetett volna utánam a két sunyi ablak vagy asszonyuk óvatos szemei. – Na, ügyeske máris, csak azt mondom, jó vér, eleven – nem hamvába holt —, igazgatja utána sebten, hogy dicséretképp is fordíthassa, ha netán besúgnák grószinak valahogyan.
Mert őtőle tartott mindenki itt, félték és tisztelték, s mi, az övéi tudva és hálásan éltünk e jóval, amit – tekintélyt, jelentőséget – ő árasztott ki ránk, az élete, esze, gőgje, vagyona vagy okos viselkedése. Hamar eszméltem én rá az élet ilyen apró összefüggéseire, amik közt majd boldogulnom kell. Erős, uralmon álló, semmit nem érzelgő fajtából nőttem ki, és életre, elevenkedésre való volt minden tehetségem. Gyerekkortól hallott rokoni kapcsolatok, nemzedékes, családi haragok vagy lekötelezettségek szövedéke a kisujjamban volt szinte, és ösztönszerűen rezgett benne a köszönésem hangjában, kimérte a fejbólintásom mélységét.
– Jó napot! – mondtam kifogástalan nyájassággal, de hivatalszerű éllel nyújtva meg a szót, mikor a fiatal Vodicska szokás szerint mélyen és lendítve emelte gömbölyű, városias kalapját; de látnia kellett, hogy épp akkor elmosolyodva, félrehajtott fejjel, könnyed bizalmasan intek át a túlsó oldalra valamelyik “megyei fiú” köszöntésére. “Jó napot!” zengett vissza bensőmben saját hangom, míg bíráltam, helyesen volt-e; és egyszerre eszembe tűnt az ő “Kezét csókolom!”-jának furcsa, becéző, mókás, kedveskedő vagy gonoszkodó, bizalmas árnyalata. “Na nézze meg az ember!” – lobbant arcomba hirtelen kislányméreggel a vér. “Ez a jöttment-fajzat!”
Ez már a Megye utcán túlról, külső, szomszédos világból való volt. A Várkerten, a rengeteg uradalmi parkon túl vannak az újmódi, cifra, kőtornyos tisztiházak, ahol a gróf emberei laktak; intéző, tiszttartó, ispán, egyéb. Idegenes nevű, ki tudja, honnét szedődött, ismeretlen múltú famíliák; némelyikről úgy tudtuk, a szépapját kályhafűtőből, lovászból, miből emelte fel a kegyúri szeszély. Ennek a Vodicskának az apja még, az öreg inzsellér, olyas játszótársféle volt, mondják, a grófok mellett; az úrfiakat az ő szorgalmával ösztökélték tanulásra. Együtt járt velük azután külső országokban is, és máig okosan megtartotta ezt a félbaráti kapcsot. Tudtam, hogy a maga körében sokra tartják ezt a vén rókaképűt, az inspektor maga is kedvére jár – és az uradalom mindenféle földosztó, vadvizes tereket lefoglaló huncutságait csak az ő agyafúrtsága tudja keresztülhajtani. Majd folytatja, lám, a fia; ügyvédi vizsgáról jött haza, és már az uradalom ügyésze. És most végigmutogatja a Megye utcán új divatú keménykalapját, fényesre kent finom cipőjét, selyem nyakkendőjét. Nekem ugyan… Nézze meg az ember!
A közülünk való férfiak azért is bőrkamásnit húznak, bokros nyakravalót viselnek és puha, könnyű kalapot; és szegletes, gyors dobással kapják le hirtelen, frissen, atyafiságos játszópajtási örvendezéssel: “Csókolom a kiskezed, Magduci!”
A fajtámat – az én erős, magát felszínen tartó, tekintélyes, szép famíliámnak minden vonását, erejét én büszkén éreztem frissnek, töretlennek önmagamban még. Éppen csak hogy én öntudattal tudtam már, felszámoltam magamban sok olyat, amit anyáim csak sejtve találtak el még. Az asszonytudományt legfőképp. Tükör előtt állva néha sokáig lestem, ámulva figyeltem az arcom egy-egy új vonalát, magától jött, beszédes kifejezést, egy szép fejmozdulatot; de aztán megjegyeztem és felhasználtam – számon tartva, mint hasznos fegyvereket. Néztem az anyám nagy, teljes, fokozhatatlan és egyszerű szépségét, és nem hangolt le. “Én megint másféle leszek!” – gondoltam. A lényem egészben elevenebb volt, mozgósabb, összetettebb, nyughatatlanabb. Mintha egyszer, utolszor, bennem virágzott volna ki még a mi ősi asszonyosságunk – elevenkedésre, örömre; de már zavarokra is és változások elé. Elnéztem mozgékony szájam szokatlan vonalát, orrom vékony, lihegő cimpáit, ahogy elvékonyult, megfinomult felettük az apáim sasos, kemény horga; a rakoncátlan, ördöngös, sötét hajak göndören repdesték körül a fejem, és tudtam: a szememmel azt tudok, amit akarok. Éreztem, hogy énrám sokáig lehet nézni unalom nélkül, hogy ritkán vagyok kétszer egyforma, és hogy sok-sokféle szó kellene, hogy valaki leírjon engem.
Az anyám élete előttem folyt – szerettem, és büszke voltam rá. Éreztem benne a bátor fitymálást; a szép, erős, lesett és irigyelt – titokban gáncsolt szabadosságot. Nekünk lehet! Híres Zimán Klára végigkocsikázhat vasárnap, parfümös mise előtt, a vén nábob, Bojér négylovas batárján; nyílt jelüzenetekkel kötődhet az ablakából úgy tréfaképp a fiatal megyei jegyzők szemközti hivatala felé. Tavaly fényes délben hordta neki, a Széchy félbolond versifikátor inasa, naponta a drága kaméliákat – leste, tárgyalta a fél város. És most, hogy annak vége – senki se láthatott rajta bánatot, csak gőgös, hetyke haragja van, nagy fennszós jókedve, könnyedén kerít minden ujjára újat. Soha olyan legényjárás nem volt a házunkban eladó lány idején se! – mondogatta néha grószi komolyan, de ellenvetés nélkül. A külországi iskolákból hazakerült Telekdy fiú, ez a borotvált képű fiatal fantaszta szokott oda legutóbb nagyon. Egy reggel, fényes nyári délelőtt, valami mulatásból jövet, egyszer csak beállított a Bankó teljes bandájával az udvarunkra, s a konyhaház eresze alá állította fel a cigányokat. “Húzzátok, a gyönyörűségit, megérdemli az ilyen világszép asszony, mikor rántást kever a patyolat kezével!” Úgy látom ezt! Piros meg sárga rózsák feseltek épp, a nagy virágágy üveggolyós karói izzón tüzelték vissza tarka színeikkel a déli nap hevét, a kertkapu felől malacok sivítoztak éhesen az ólban, és szállt az érett málna erjedt aromája, s a szemétdomb fülleteg, meleg párái reszkettek enyhe hullámokban a forró levegővel. A banda húzta a fagyalbokrok előtt; Telekdy az ajtófélfát támasztva fordult mámoros, csúnya, kellemes arcával, mohó szemeivel egyre az anyám léptei után, aki könyökig tűrt fehér karját csillogtatva, zsörtölődve, kacagva, kipirultan sütötte a pogácsát. “Ma erről fog beszélni mindenki!” – gondoltam izgatott örömmel. A Megye utca szeme rajtunk! De így jó – minekünk szabad! Virulni, páváskodni, elfogadni a hódolatot, kiélni fiatalon, kényünkre, táncosan, módosan minden szépet. Szépen a szerelmet!
Mert én ismertem azóta sokféle, más vidékről való embert, de úgy hiszem, sehol a föld kerekén nem tudják olyan szép megjátszással, lendülőn, búsan, szilajon és parádésan élni a szerelmet, mint erre mifelénk tudták hajdanában. Az azóta való emberek többet tanultak, tudnak minden tudományból, de eldurvultak ebben. Kertelő szavaikon mindjárt átüt a nyers és kíméletlen, egyszerű kívánás – a színháziasságuk meg esetlen szavaló póz —, büszkételen, csúnya macskaepekedés, vagy a nőmegvetés nyegle és hazug, szégyenlős időtlensége. Egy szép, finom kultúra veszett ki az idővel – mondanák modernül —, az asszonnyal bánás művészetét nem érnek rá megtanulni manapság! És elfeledték, mennyire felér a szerelemcsata sok gyönyörű, tomboló, dacos és keserves virtusa azzal a “cél”-lal, mely magában közönséges és kiábrándító.
Sehol annyi színe-illata nincs a szónak, nincs annyi hátmegette, ha kurtán és jelentőséggel ezer fojtott érzésből kipattan; sehol nem rejtezik olyan szép gőgbe a bánat, sehol az emberek úgy egy életet áldozni, egy-egy percnyi felülmaradásért nem tudnak, mint itt akkor, az ősi lápvidék, a megbolygatatlan nádak-erek kerítette tájon. Láttam egyszer esti félsötétben az anyám arcát, szája gőgös összerándulását, mikor a fiatal Telekdy karja alá fűzte tüntetően kezét valami séta vagy uzsonna után hazajövet; mert Széchy akkor, hogy hónapok óta nem lépte át a küszöbünk, csak úgy, hirtelen szándékkal egyszer megint haza akarta kísérni. “Igen – gondoltam lobbanó felindulással —, egy ilyen pillanat sok mindenért megfizet!”
– A férfiak majd mindig visszajönnek – mondta akkoriban grószi. – Megpróbálják; nem nyughatnak bele, hogy az asszony is felejthetett azóta. De az ilyen újrakezdésben soha sincs köszönet!
Értett ő az ilyenekhez, okos fejében egyre forgatta az élet e furcsa játékait, melyek legfő értelme és magyarázata tán. De foglalkozott itt a szerelmesek dolgaival mindenki. Ők a nap alatt jártak, szem előtt, ügyük közös ügy volt, megbeszélt, nótába fogott; részvét volt a megszólásban is, tisztelet és szimpátia a részvétben irántuk, mintha színpadon játszanának, félig tán a figyelő szemek kedvéért. Volt valami parasztos ebben; de az egész úri módi, úri beszéd is mai napig közel áll itten a parasztéhoz, csak még tarkább, virágosabb. Nekem néha most is nehezen esik a könyvek módján fűzni a szót, pedig a könyvek nyelve is – mondják – e tájról került. Sok dali parasztlegényt láttam itt életemben olyan-olyan jó kiállásút, betyáros tempójút, lobbanó szeműt, magatudót, csak ruhát kellett volna cserélnie valamelyik fiatal szolgabíróval. Tudom, e vidéken termett mindig a legtöbb nóta: és sehonnét annyi igric, verselő, literátus, híres ember nem került, mint a mi vármegyénkből minden időn. így olvastam is ezt valahol. És mostanában sokszor elnéztem a nagy homlokú, elborult szemű, félvak poéta lecsüggesztett fejjel búsuló kőszobrát, ahogy pár éve üldögél ott ráccsal körülvetten a nagypiac akácos, lombos sarkában. Idevaló volt az is, és nekünk közel vérrokonunk.
Hogy elkalandoztam, lám, öregasszonyos módra… Eszembe jut most, hogy akkoriban réges-régi, gyerekleány voltommal tudtam így eltűnődni, ábrándozásba felejtkezni, mint most, az életem csendes, őszi napjain. Csakhogy akkor még a jövendő életen, mint most az elmúltakon; tán akaratlan éppúgy kiszínesítve hittel és képzelettel. A közbeeső időben benne voltam az életben, nem néztem jobbra-balra, csak mentem át a dolgokon, mint valami zavaros áradattal birkózva – vagy fennlibegve egy ideig ficánkodó jólétben a napos szinten. De mintha akkor, legkezdetben, igazabb és belsőbb életet éltem volna.
Le-leszabadultam még néha a régi gyerekszobánkba, a nagy, szuvas gerendák, százéves bútorok, a krinolinos képek s a furcsa kotillionfigurák közé. Oly különös volt itt néha a csend! A két fiút megkávéztattam már, iskolába zavartam basáskodó jóakarattal. Hogy kinőttem közülük! “Áspis!” – sziszegte még felém Csaba néha dühösen; de az iskolapajtásai közt már hencegett velem, mert a gimnáziumi paptanárok előre köszöntek nekem a templom sarkán, miséről jövet. A zongoratokbeli “szobát” sem háborgattam többet, és néha le-lecsentem a vendégek asztaláról egy-két igazi cigarettát neki. “Nesze, te gézengúz!” – ütöttem hátba, hogy megbéküljön. És Sándorkának szóltam: ha elmennek, hagyja kinn nekem a könyveit.
Furcsa gyönyörűség volt így pihenni, és éhes leányésszel belelopakodni néha ezekbe, portörülgetés helyett. Titkos, idegen jegyű ábrákra leltem és ismeretlen számjelekre; és elgondoltam: kellett élni valaha embereknek, bizonyosan most is vannak messze valahol, akik ennek szentelték az életüket, ilyesmik kitalálásának. Milyen messze, idegen célok és sorsok lehetnek a távol, nagy világon, aminek mi hírét sem hallhatjuk soha itt!… majd latin fordításszövegekre akadtam, és felvágtam azokat a lapokat, amiket békén hagytak a diákok ceruzái és mocskos ujja nyoma. Régi hajós népről szóltak a versek, csatás világról, városok lerontott vagy megépített falairól. “Ha fiú volnék jutott eszembe egyszer —, tán el, messzire mennék innen?”… Ez a gondolat, a földi távolságok álma oly meseszerű volt itt, oly idegen mindattól, ami körülvett. Nálunk, a nagy, drága bőség közepett búzás szekerek és telt bödönök, oldalszalonnák rendei, tömött libák; névesték és torok világában – valami hihetetlen hóbortnak, őrült pénzpocsékolásnak tetszett a kényszertelen utazás. Nem is igen jutott eszébe senkinek; a vén, gonosz Telekdyt eleget szólták megyeszerte, amiért messze idegenbe üldözte ki tanulás ürügyén az egyetlen fiát, mikor elanyátlanodott. Ő tudta, miért teszi! “Emberséges embernek maga fészkébe’ van legtöbb becsületi!” – mondta Pórtelky Ábris, az apai nagybátyám, aki életében, pedig idestova hatvanéves, soha által nem ment a vármegye határán. A láp megetti, eldugott, ősi falut, Pórtelket is csak megyegyűlés vagy családi sokadalmak idején hagyta el, vasúton, úgy mondták, nem ült még soha.
Messzi, idegen világok, ismeretlen utak! – gondolkodtam el akkortájt néha mégis. – Ha elvinne egyszer valaki engem! Férfi vinne!… És összekulcsoltam a kezem tétlen, leejtve a portörlőt, és elnéztem a gyümölcsfák rezgő leveleit, a hallgatag, nap elfeküdte kertet. Olyan csudálatos megfakadások vannak a nővé levés ez első, félszeg és ámult idején. A gyerekleány sok nyeglesége, frivol és malackodó érdeklődései milyen hirtelen tűnnek el a szűziség gyorsan megérett öntudatában. Szégyenes bosszúsággal gondoltam Kallós Palira, és apró, helytelenkedő beszédeinkre, és egészen más, tisztább és komolyabb színben éreztem meg egy-egy percre az asszony és férfi dolgát egymással. Vajon, ha zárdanevelésbe küldenek vagy efféle, nem válhatott volna-e belőlem is ez időben hallgatag és befelé élő nő, amilyen Kallós Ágnes, a grószi keresztlánya lett, az ő házias szigorúságuk közepett?… “Ha meglátna és megszeretne engem valaki – gondoltam e ritka, magános percek álmodozásaiban —, nagyon messzire való, más életbeli valaki, és ismeretlenségek felé vinne!” Mert mint kisgyermek koromban a tömlöcfolyosói félelmes kalandokat, ezt is és mindent csak így más által – egy férfi által tudtam elképzelni. “Ha egyszer megpillantana valami igen nagy úr – Lajos gróf, a fiatalabbik Szinyéry talán —, ha végignézné a megyebálat majd, ha engem először visznek…” Felütöttem a fejem hirtelen, elszégyenkezve és vállvonítva, és kicsúfoltam magam ugyanabban a percben. Egy Szinyéry gróf! Ki az? Ábris nagybátyám fanyar gőgű bizonykodásai jutottak eszembe a mi régebb és igazibb uraságunk felől, a véletlen és hamisság szerzette uradalmak gazdáival szemben.
Királyi cseléd, nyakát hajlító labanc úr, idegenek talpát nyaló udvaronc sohasem akadt a Pórtelkyek köznemesül maradt ágában; a másikat meg, a báróságba felzüllött unokavér-nemzetséget, akiknek apja nem átallt kormánybiztosságba ülni negyvennyolc után: kinézte és elátkozta a névadó, ősi, zsombékos föld s itthon maradt, haragos-szürke fundáció. “Ó – gondoltam pirosra vált arccal hirtelen —, kicsoda minékünk a Szinyéry gróf?”
– Törülgetni, kisasszony, sietni! – tört rám sebbel-lobbal anyám. – A szobalány nyakfodrokat vasal neked. Máma rád vár a vizitszoba!
Felriadva és magamhoz térten mentem letörülni odafenn a bőrbe kötött albumokat, az ezüst névjegytálat s a porcelán gyufatartót a két aranyfarkú pávával; meg a nagy zongora ragyogó, fekete lábait. Kiráztam a portörlőt a Megye utcára, és kiszóródott belőlem az oktalan homokszemek szerével minden tétlen, álmatag, szavakba nem köthető gondolat. Tán csak most, elcsendesült napjaim alkonyatán rajzanak vissza, gyűlnek szürkéllő fejemre megint…
Kicsaptam a portörlőt, és utánahajoltam egy percre, hátrakötött piros kendőm alól előreráztam a sok bodros, fekete hajtincset, és feltámasztottam a felzsalu szárnyát. Mosolyogva hajoltam előre; lopakodón és visszanézegetve, mintha szigorú anya tekintete lesne. Ösztönből való álság volt ez, hisz tudtam, anyám nem bánja, és már grószi se szól ellene. Bólintottam a fiatal főispáni titkárnak, aki legjobb táncos hírében volt akkor; oldalt hajtott fejjel, fél karral az ablakfának dőlve, mozdulatlanul néztem vissza a tekintetét. Kellemesen meglepve fordította oldalt az arcát, visszanézett, majd hirtelen megállt, és átsietett az utca másik oldaláról. “Sikerült!” – ujjongtam fel titkon, és sebten könyököltem ki pár mosolygós szóra, gyors, játszós kérdésre. Jól láttam, hogy Vodicska Jenő fordul be épp a sarkon-fényes cipővel, szép, új, szürke ruhában.
5
Elküldték Pestről a Gách-féle selyemruhákat, s a vizitszoba földjén reszkető örömmel térdeltük körül a nagy, barna skatulyát. Az anyámé fűzöld lengeség volt eperpiros, piciny rózsák girlandjával, az enyim a kötelező fehér. Az aranyporos, hegyes topánok is ott voltak s a virágos hajékek.
Hanika szedte ki őket karcsú és szeplős, halovány ujjaival; vörös hajú, rút kis varróleányunk, aki hetek során ott kattogtatta a gépét az üveges szaletli sarkában. Milyen áldott jó, szegény kis lélek volt ez a póznahosszú, horpadt mellű teremtés. Csak most gondolok vissza, milyen nehéz dolog hallgatagon és békén nézni közelből a mások jó dolgát! De ő velünk érzett, néhány jó szavunkért átolvadt hűségbe és szeretetbe. Mennyi áhítat és bensőség volt abban, hogy kiemelte a ruhákat, idegen mesterek remekét, ahogy két helyen csippentve fogta, és magasra emelte, míg zöldes, apró két szeme alatt foltok pirultak a lelkes izgalomtól. “Ó, be pompás! Nincs ezen egy öltéshiba! Jaj!” mondogatta, míg ránk segítette, és végighúzta keskeny, borsószáraz tenyerét a fátylas tüllredők fölött, csípőnk és kebleink büszke vonalán.
Mi elébb izgatottan és ámultan lestük, hogy kiszedje, aztán tapsoltunk, és összeölelkeztünk anyámmal kacagva és hemperegve a szoba földjén. És amikor rajtunk volt mind e pompa és mesteri szépség, hogy álltunk meg némán és kiegyenesedve, tágult, fényes szemekkel, izgalomtól fehéren, a földig érő tükör előtt! Anyám összefogta a zizzenő, lenge uszály zöld hullámait, fordult és hajladozott, felvonult, majd meg leült hirtelen. Ezt még tanulnom kellett, szépen, könnyű gráciával kezelni, karra vetni vagy kígyós vonalban folyatni magunk után. Milyen könnyen válhattak komikussá a mozgások ebben az öltözetformában; de épp azért volt finom és nemes művészet szépen bánni vele a tánc heves fordulataiban, szállva, kavarogva, vagy helyben rezegve soha egészen el nem felejtkezni önmagunkról, a külsőnknek, minden különbvoltunknak való tartozásról.
Összefogództunk, és körüllebegtünk keringőzve, hajlós derékkal, simán suhanva a nagy ebédlőt. Hanika dúdolt nekünk csukló, színtelen kis cérnahangján, és sietve tologatta el utunkból a székeket. “Legszebbek – ezen a világon nincs párjuk!” —, sóhajtozta hevesen és rajongva. Grószi ránk nyitott; bólingatva, figyelmesen állt az ajtóban.
– Ötszáz forint a kettő… azért lehet is szép! – mondogatta félig magának. – Hát pompásak, no – tette hozzá élénkebben. – Mintha ráöntötték volna a derekatokra!…
Megfordult csakhamar, visszament a nagy udvari szobájába. Újabb időben jóval kevesebbet törődött velünk. Az ablakfülke emelvényén ült, mint valami trónuson, és fogadta audienciára az ő ügyes-bajosait; azokat, akik jó kamatra kicsi pénzeket kaptak tőle, akik bérletre ajánlkoztak, vagy olcsó telket közvetítettek; ügyvédet, árust, egyezkedőt – Lipit legtöbbször, a mindenre jó, fürge és okos zsidónkat, aki üzletfele és ilyenben bizalmasa volt. Már minden erejét lefoglalta az életeszmény: a család emelkedése az egyetlen fiú örökös révén. István csakugyan harmincéves volt és helyettes közjegyző; a szomszédban simára fésülten, fehér muszlinruhában, észrevétlen nőtt templomos, szelíd leánnyá Ágnes, a grószi kedvence; két évvel idősebb volt nálam és olyan igen másforma. “Ezek itt most már hadd csinálják egykettőre, ahogy legjobban tudják!” – ez a gondolat látszott az egész velünkbánásán. Megérezte, hogy a mi módunk és minden eszközünk erre mennyire más, és nem zavarta anyámat a drága ruhák miatt. Tudta, fegyverzetünk az, melyben győzni, hódítni, komoly életcsatát nyerni kell. Ha Lipi kijött tőle, jókedvűn köszönt be a csukott teraszra hozzám, “Így megnőtt, Magda kisasszony! Szépen nőtt! Remek diófa bútort csinál egy új fábrika most Kolozsváron. Én fogom beszerezni majd, amennyiért nekem adnák!” Jött Trézsi, az ócskás cigányasszony, és megcsodált. “Drágalátos! Jaj, tulipánt! Hogy húzza majd az én öcsém a lakodalmán!” A vén Spach Náni hátikosárban hozta a pénzes erdélyi katrincákat, hímzett, fehér gyolcs alsószoknyát, keszkenőt; ő is letehette bugyrát a verandán, ha jókedvbe lelte anyámat, pillés kávécskát kapott, és regélt a damasztabroszokról, háromesztendős szőttesekről az akkori jó kendertermő évből, amiket jövő őszre visznek debreceni vásárba a lőcsei kereskedők. “Épp jó időben!” – mondta, és végigsimogatott rajtam hízelkedő, öreg szemével.
Így voltam most már szem előtt; mindenki figyelt rám, és tudomásul vett. Kötelességem lett, hogy hamarosan vizet zavarjak kissé e kis világban, hogy valami történjék velem, ami egykettőre eligazítja a sorsomat.
És mégis, tudom, sok volt a véletlenség az első fellépésem s ezzel az egész bálozó leányéletem sikerültében. Hogy grószi akkortájt jó ösztönnel elsimított minden apró neheztelést a vidéki, Pórtelky-féle atyafihaddal, akik legényfiai bejönnek és hangadók a farsangos alkalmakon. Az ablakom előtt eljáró ifjak egyik-másika kezdhette tán először emlegetni: “Isten úgyse, Pórtelky Magdi lesz a legelső kislány az idén!” Anyám néhány vacsorát adott a tél elején, a kedvességével olyanokat is kitüntetett és meghatott, akikre maga kedvéért rá se hederített azelőtt. Nagyon bájos volt ebben az új, gondos és aggodalmas anyai szerepben! Akkor vagy kétszer az uradalmi hadból is hivatalos volt hozzánk néhány “legkülönb”. Scherer, az inspektor fia kimentődzött; ezek nem békültek. Régi, nagyon szomorú történet volt emögött: szép, fiatal Ilonka lányuk tragédiás halála, akinek furcsa szeszéllyel, minden szokások ellenére, bolondosan udvarolni kezdett az idő tájt a híres Széchy Pista. Akkor volt, hogy anyám, asszonyos gonoszkodásból-e, hiúságért, vagy tán akkor már igazán fellobbant szerelemből, merészen és akarva udvarába vonzotta, magához láncolta őt; a regényes, szerelmes leány pedig sztrichnint kerített az apja állatgyógyító patikaszerei közül. Hat éve is volt már, de az ilyet nehéz felejteni… De Vodicska Jenő ott volt. Emlékszem, fiskálisos dolgokat beszéltek grószival, és az jófejű embernek mondta; majd később heves rokonszenvet támasztott Telekdyben. Ez mindig is különc hírében állt, kicsit túlzott eszméivel az egyenlőségről s az ész egyedüli rangjáról; külföldies, “semmire sem használható” tudományával és filozófuskönyveivel. “Hogy kirí ebből a környezetből, milyen kellemetlen mégis ez a vegyesség benne!” – gondoltam néha, de Klári mama naivul csudálta, és láttam, hogy büszke rá. Szokatlan volt neki, hogy vele valaki ilyen dolgokról beszéljen; s az udvarlása mégis gáláns tempójú, tradíciósan szép hódolás volt.
A megyebálra vittek először, a tubarózsás, uszályos, fehér selyemruhában.
Míg Hanika fésült, elrendezte és feltűzte csigákba sodort hajam – míg anyám gyengéden felhőzte be finom rizsporával a vállaimat —, és amikor megálltam a tükröm előtt, így, ünnepien, sugár alakommal, fiatalságom méltóságával és büszke díszével: fokonként vált bennem komoly bizonyosságra a hit, hogy a legelső leszek. Tán lett volna okom félni és kételkedni: elgondolkodni, hogy ott sok-sok más, éppen így kidíszített, szép és fiatal lány közt el is homályosulhatnék! De én a szememben ennek a lendítő és ujjongó hitnek a ragyogásával léptem be a terembe, a sok lámpa fénypazarlása alá. Ez adott biztosságot és összhangot minden mozdulatomnak, ezért voltam bátor és közvetlen a szemjátékra, kezdésben és visszaadásban, és így jutottak eszembe gyors, helyénvaló, eredeti és ügyes ötletek, kedves kérdések és szellemes, friss visszavágások is, amik szájról szájra adódtak aztán. Sohase néztem méricskélő irigy vagy aggodalmas szemmel a többi leányt; úgy éreztem, itt én vagyok, egyedül én, és minden a kedvemért! Nem volt helyes talán és semmiképp sem igazságos; de bevált.
Szép, mámoros, farsangi kavargás; ünnepeltség, fény, ragyogó gondatlanság: bál, bál!… Összemosódó, kavargó emlékei egy hosszú életre sugarazzák a rózsaszín derűt, enyhítő, nyugtató, asszonyos öntudatot. Én voltam, az voltam egykor!
Boldog és szép volt ez az elillanó idő, üde ragyogású színek és súlytalan, lebbenő évek. Mintha a keringő ütemeire röpültek volna el fölöttem, mély, édes félandalodás közepett. Néha még most is lebegek és forgok így álmomban; a régi, akkori divatos valcerek dallama tér vissza – és derűs kedvvel ébredek olyankor.
A hosszú, forró szupécsárdások elevensége inkább illett hozzám pedig! Közel a cigányhoz egy-egy nekem való táncossal bomolva, forogva és rezegve, csak valami szikrázó, aranyos tűzködön át éreztem, hogy fárad és csendesül el körültem mindenki a teremben, hogy alig táncol néhány pár, és az is abbahagyja végül, és köribünk gyűlve, minket, engem néznek azután; magamelvesztett összeolvadását minden mozdulatomnak, a vérem lüktetésének, a gondolatomnak is a muzsikával, a tánc babonás bolondos lelkével.
Soha gyönyörűbb részegség nem lehet ennél; és ha legmindenét adja is a szerelem, nem lehet több a mozgások és szemek és hevületek ilyen összefelejtkezésénél…
– Nagyon kacér! Mint a kéneső, olyan! Az élőfába is beleköt! – mondogatta egy-egy éles szemű asszony, de inkább csak hogy beszéljen, csak megállapításul. Mert kizárt dolog volt, hogy valaki a rosszallását, gáncsát éreztetni merje mivelünk. Párbajra kész, védő férfirokonság állt mögöttünk, szolgabíró sógor, alispán koma, közjegyző unokabátya; a grószi lekötelezettjei, az anyám udvara; s a bajban mégiscsak összefutó vidéki atyafiság. Hallgatag érezte mindenki az ilyesmit. “Anyja lánya – mondta Zimán Ilka néni, engedékenyen hunyorgatva —, de minden jól áll neki! Ha a kis széket veszi magára ruhául, ha cigánykereket hányna! Szépnek minden szabad!”
Négyest egy colonne-ban táncoltunk anyámmal, és mindig ő volt a vizavím. Én akartam ezt – megéreztem, hogy bájos, eredeti és jóleső látvány az ilyen. “Van-e már muttusnak táncosa?” – kérdeztem szorgoskodón az udvarlóimtól.
Vodicska Jenőt megszoktuk a farsang végéig, hogy elmaradhatatlan árnyékunk legyen. Rábíztuk a belépőt s a legyezőket; szelíd gonddal kezelte, és táncaim közben sokszor láttam, hogy az ajtóban állva, vagy egy oszlopnak támaszkodón, melegen és figyelmesen elgyönyörködve néz engem. De közben másokkal is elbeszélgetett, szolidan, kedvesen, és nem vált feltűnővé. Gondozott, túl gondozott alakja, kis gömbölydedségre hajló, szimpatikus férfiarca nem volt rossz staffázs.
Vacsoránál a mi asztalunknál ült, de rendesen nem énmellettem. “Mit akar ez a házitanító-fiú körülted, Magduci?” – sugdosták néha zsörtös féltékenykedően másod-unokatestvéreim, a Kehiday fiúk. Vállat vontam kacagva és kacéran. Akkor apró malíciákat mondtak ellene, hogy egyszer megemberelte magát, és mulatni próbált, de milyen rosszul állt neki, és hogy kapott gyomorbajt a negyedik pohár bor után! Meg hogy táncolni csak úgy tud, hogy otthon a komód jobb sarkától indul el bal lábbal.
