Kitabı oku: «A jó palócok», sayfa 5
A gózoni Szűz Mária
Azért lett olyan népszerű a keresztény vallás is, mert egy szép szőke asszony van az istenek közt. Az ő szelíd, égi arca segített meghódítani az emberiséget. S ábrándos, álmodozó embereknek, kik hisznek benne, ő jelenik meg a legtöbbször. Kutak fenekéről jön, a Bágy hullámaiból kel ki, vagy az erdő titokzatos homályában mutatja meg magát azoknak, akik jók, akiket megszeretett.
Látta már a néhai Préda János is, azonképpen Szűcs Gergelyné, nemkülönben Sánta-Nagy Mihálynak az apja, de meg azelőtt is kell, hogy megjelent légyen az elődöknek, mert nem hiába építették a gózoni gesztenyeerdőben a kilenc kápolnát a kálváriával.
Már ami a bágyiakat illeti, azokból csupán Gughi Pannának adatott meg, hogy Mária megjelenik előtte, s elbeszélget vele a szent kútnál, valahányszor búcsú van, mert ő a legjámborabb a hívek közt, s oly szép, ájtatos hangon énekli a zsoltárokat, hogy az előéneklő Mindég Jancsi, ki a koszorús Krisztust viszi, nem győzi mondogatni: „Ez aztán hang, a kántoré otthon, az semmi.”
De még a vén Mindég Jancsinál is nagyobb bámulója a menyecske hangjának, meg… ki tudja… talán a két piros orcája, csípőn ringó karcsú derekának is Csúz Gábor, éppen azért, mert olyan kihíresztelt vallásos legény, hogy nála még Gughi Panna sem buzgóbb búcsújáró. Mert éppen abban van valami különös, ha valaki úgy egyszerre nagyon a szentekhez fordul. Ki sokat ácsorog a bíró udvarán, pöre van az olyannak.
Rebesgetik… Ki is beszélte csak?… Alighanem a cséplők a Biziék szérűjén, hogy ott náluk Csoltón, ahol tavaly szolgált, valami Kovács Maris nevű érdemes hajadonnal járt mátkaságban, s úgy megvette a szívét, hogy az eszét is elvette. Ezek a becsületes emberek egészen fel vannak háborodva a magaviseletén; mikor szerencsétlenné tette, otthagyta. Hiába üzenget neki szegény Maris, hogy megöli a szégyen, hogy égeti fejét a párta, rá sem hederít, felé sem néz. Nem lesz ennek így jó vége. Egyszer csak itt toppan a leány szégyenével együtt.
Vigyázzátok meg jól ezt a Csúz Gábort, van annak az apró szürke szemeiben valami alattomosság, akárhogy is fordítja őket az ég felé. Ha meg a Kovács Marist emlegetik előtte, kenetesen hímez-hámoz, hogy így, hogy úgy, volt ugyan köztük valami, de a leány lutheránus, esze ágában sincs elvenni, neki, a buzgó katolikusnak!
De ‚iszen Csúz Gábor, ilyen dolgokat már nem kíván az Isten.
Tisztelet-becsület Gughi Pannának, de ez már alighanem az ő dolga, mert vagy hülye a legény, és ő veri bele a vakbuzgóságot, vagy viszony van köztük… hej, Panna, Gughi Panna! – már Uram bocsáss meg, ha vétkeztem – de nem egészen tiszta dolog az ő szent élete sem.
Igaz, hogy imádság a fekvése, ébredése, s ötféle olvasó is van a rokolyája zsebében, a hóbortos ura meg a falu is úgy becsüli, mint egy szentet; azt sem lehet tagadni, hogy gráciában áll a mennyeiek előtt; ha valakinek baja van, ő a közbenjáró a boldogságos Szűznél; de már az nagyon gyanús, hogy ami pénzt küldenek tőle az ügyes-bajos emberek a Máriának, abból egy lyukas tallért múltkor fölismert a kartali boltosnál Bede Erzsi; tulajdon az a pénz, melyet ő küldött a Máriának. Meg is kérdezte Pannától, hogy od’adta-e?
– Oda bizony, húgom. A Boldogasszony megígérte, kiengeszteli az édesanyád szívét a Szűcs Pali iránt. Átvette a tallért is, köszöni alássan.
No, már hogy volt, hogy nem volt, senki sem tudhatja, hanem az az egy áll, hogy maga a Szűz Mária nem vihette a tallért a kartali zsidóhoz.
Hanem hiszen úgy félig-meddig minden kiviláglott rá egy hétre, a gózoni őszi búcsún.
Szép, enyhe napok voltak. Sokan mentek Bágyról: Tímár Zsófi talpig fekete gyolcsruhában, az öreg Bizi József, Böngérné, még az istentelen Filcsik István is egész háznépestől (bizony visszájárul fordul már a világ!), ott volt a hetyke-petyke Vér Klári (hogy nem szégyell emberek közé jönni a gyalázatos!), meg ki győzné elszámlálni a többit: voltak jók, rosszak vegyest, köztük mondanom sem kell Gughi Pannát és Csúz Gábort.
Nagy sokadalom, vagy harminc processzió jött a környékről. Gózon, Bodok, Kartal, Szilke, Tarján, Beléd, Kesziről, Csoltóról a palócok, még talán a messze Majornokról is a katolikus rész. Ilyenkor volna jó kivenni árendába a papoktól a perselyeket!
A bágyiak hajlott estén érkeztek, s alighogy megjárták térden a kilenc kápolnát stációról stációra, idejük sem volt szétnézni a mézeskalácsosok közt, hol legjobban hullámzott a népség, mindjárt besötétedett, s ott, ahol éjjelre megtelepedtek, a nagy részét nyomban elnyomta a buzgóság, csak kevesen hallgatták Gughi Pannát, ki csodás dolgokat beszélt el a gózoni Szűz Máriáról.
– Hát aztán, aztán… mondjad csak tovább, édes Panna lányom! – ösztökéli Filcsikné. – Mit mondott még a Szent Szűz?
– Mindent el kell neki beszélnem kegyelmetek felül.
– Ó, ó, ó! – hajtja a ragyás Böngér Panna éneklő hangon – de boldog is, aki olyan istennek tetsző, mint te! Ne adjam alád ezt a nagykendőt is, Pannus? Úgy nézem, kemény a fekhelyed, drágám. Te pedig, Csúz Gábris, piszkáld meg egy kicsit a tüzet, hadd lássuk a galambom arcát, mikor beszél…
Gábornak nem volt kifogása: megcsóvált egy végén zsarátnok fahasábot, s úgy világítja meg a tömött fekete hajat s a szemvesztő két gödröcskét, mely azon a piros arcon mintha feneketlen verem volna, hova a nyugalma, lelke odaveszett.
– Mondjad csak, édes szívem – faggatja Filcsikné —, hogy néz ki a Mária?
– Jaj, nehéz azt elbeszélni… Vakító fehér arc, aranyos szőke haj, egész vállára omlik, bánatos kék szemek, hófehér jobb karján, mely tövistől vérzik, egy kicsike gyermek édesdeden alszik…
– Az ám… a kis Jézus! Szakasztott így van lefestve az én imádságoskönyvemben…
– Meg a bodoki templomban! – teszi hozzá Gábor, s átszellemülve szívja magába Panna minden szavát; hogy jön, hogy távozik a Szűz, vakító fény övezi néha, máskor meg egyszerű kartonruha van rajta. De csak ő láthatja, ha egyedül van ott a Mária-fáknál.
– Hát ma meglátod-e? – kérdik.
– Nem tudom; álmomban szokott híni – felelte Panna, aztán Gáborhoz hajolt, és a fülébe súgta: – De te azért csak gyere el, amikorra mondtam!
A tűz már nem égett, csak itt-ott pislogott egy-egy szikra a pernye alatt; az álom lecsukta lassanként a szemeket, távolabb is kialudtak a tüzek, az egész búcsúsnép, akihez jött, az Úr ölében pihent a téres tisztáson, mely az erdő alján elterült. Csend volt, csak a gózoni erdő zúgott balról, s a levegőben rebbenté meg szárnyát egy-egy éji madár. Emiatt pedig éppoly nyugodtan álmodhattak a hívők a vakító fehér arcról az aranyos szőke hajjal… mint amilyen nyugtalanul álmodozék ébren Csúz Gábor a gödrös, piros arcról a hollóhajjal.
A bodoki búcsúsnép, a tarjániak, belédiek, a túlsó oldalon pedig a jó Isten tudja, miféle népek fehéredtek körös-körül. Egy alak gyakran megmozdult közöttük, mintha errefelé kémlelne. Gábor látta, hogy ott is hánykolódik valami nyugtalan lélek, az sem tud aludni, az is a nagy semmit bámulja talán, mint ő. Hosszú, hosszú idő telt el, amíg vége megkondult fent a kálvárián a harang. Látta fölkelni Pannát az asszonyok közül, s eltűnni az éjben: várt előbb egy félórát, úgy volt neki meghagyva, s aztán ő is ellopózkodott.
Sietve ment az erdő tövisbokrokkal szegett gyalogútján, néha megállt a tüskéket kivenni lábaiból, s ilyenkor mintha lépteket hallana a háta mögött. Követi tán valaki? De ugyan ki követné?
Lihegve ért a Mária-fákhoz. Panna már várta. Ott ült a kút párkányán, fekete lebontott hajával játszadozott, s a csillagok fénye mellett nézte magát a kút vizében.
– Sokáig maradtál! Gyere no, ülj mellém! – suttogá lágyan.
Kigyulladt a Csúz Gábor szürke szeme, oda is ült mellé, de nem merte átkarolni.
– Miért félsz tőlem? Hajtsd a fejedet az ölembe. Te is az Úr híve vagy, megjavítottam a lelkedet. A Szűz Mária megengedte, hogy szeressük egymást.
– Igazán mondta? – hebegé a legény babonás áhítattal s mégis kétkedőleg.
– Isten a tanúm rá…
E pillanatban a hold tányérja mintha a földre vágódva összetört volna, és fényes cserepei szétesve bevilágították a selyemgyepet.
Hűs szellő suhant át az erdőn. Gyönge zörejjel váltak szét a gallyak s hirtelen összecsapódtak… S eléjök lépett a fák közül egy mennyei látomány, egy nő: vakító fehér arc, aranyos szőke haj egész vállára omlik, bánatos kék szemek… hófehér jobb karján, mely tövistől vérzik, egy kicsike gyermek édesdeden alszik…
– A Szűz Mária! – sikoltott Panna rémülten.
Gábor némán fedte el arcát kezeivel.
– Jaj nekem, Szűz Anyám! Ó, könyörülj rajtam! – verte mellét Panna kétségbeesetten, s leborult a földre. – Bűnös vagyok. A pénzedet loptam, nevedre hazudtam…
A szomorú arcú anya szelíden elmosolyodott.
– Semmi közöm hozzád, jó asszony! Nézz ide, Gábor, a kisfiadat hoztam el. Ott a népek között nem akartalak megszégyeníteni.
Akadozva és szemérmesen folytatta:
– Meglestelek… utánad jöttem, s itt megtaláltalak.
Gábor megdörzsölte érdes kezével a homlokát, s félénken közeledett a beszélő felé. A gyermek éppen most nyitotta ki szemecskéit s mosolygott.
– Megtaláltál, Kovács Maris, de nem is veszítesz el soha többé, ha megbocsátasz…
Maris nyájasan nyújtotta neki engesztelésül a gyermeket. Mohón kapott utána, de csakhamar eleresztette.
– Nem, nem! Hadd nézzelek még. Olyan nagyon szép vagy vele!
Két major regénye
Biz a szegény Gyuri odavan. Ott fekszik a bundán az eszterhaj alatt, már félig a síré. Sápadt arcán kerek piros foltok vannak, Szent Mihály lovának a kantárkarikái. Az ínye is, akár a rózsa.
– Rossz jel! – mondják az ápoló asszonyok, kik ilyenkor tele vannak szóval, tanáccsal. – Itt van ni. Az apák haragja átokká nőtt meg a gyerekeken. Szerelem lesz az oka, ha meghal… Hanem valami nagy öröm még tán segíthetne.
Az öreg juhász is azt gondolja.
– Ide hallgass, valamit gondoltam, Gyuri… Megteszem a kedvedért. Nem bánom, megteszem. Megalázom magam a Fekete major juhásza előtt. Tudhattam-e, hogy olyan nagyon szereted Boriskát? Gyereknek néztelek, észre sem vettem… nem akartam észrevenni. No, de most már ne búsulj, nem ellenzem tovább, megkérem a kezét.
Az aszkóros legény arcán mosoly jelent meg, gyönge, bágyadt. Fejét fölemeli, s félkönyökre dől az ócska bundán. Az is új volt valaha és virágos…
– Még ma. Ugye, még ma, édesapám?
– Mihelyt a nyájat kihajtom az Ordasba, ott rábízom addig a bojtárra, míg én elszaladok a Fekete majorba.
A beteg hálás szemeket vet az öregre, s elmélázva kérdi:
– Mikor kerül kend vissza, apámuram?
– Naplemente táján… valamivel előbb, mint egyébkor.
– Nehéz lesz kivárni! – sóhajtott a fiú. – Hanem egyre kérem: van a Boriska apjának négy csengője… ösmerem a hangjukat… ha jól végezte a dolgot, ha a leányt ideadják, kérje el a csengőket, kösse a négy vezérürü nyakára, hogy én messziről halhassam.
– Úgy lesz, fiam.
– Attól a csengettyűszótul, érzem, meggyógyulok.
– Hallani fogod, édes fiam.
A juhász elment. Elment ahhoz a kegyetlen emberhez, akivel örökös ellenség. De hát miért is ellenségek tulajdonképpen? Eh, bolondság, a közös legelő az oka; két juhász legelteti egymás elől a fű javát, ebből aztán bosszúság lesz, bosszúságból harag, haragból gyűlölség.
Délben zörgetett be a Fekete major ablakán.
– Hallod-e, öreg fickó, Marci! Én vagyok itt, a Veres major juhásza, én, Koppantyú Demeter. Egy virágért jöttem.
– No hát gyere be, ha már itt vagy!
– Adod a lányt? Mi?
– Gyere be előbb, hadd lássam az ábrázatodat.
– Bolond vagy! Nem magamnak kérem. A fiamnak.
– Hát nem halt meg?
– Hiszen nem is beteg, csak gyenge.
– Azt mondják, szárazbetegségbe esett.
– Hazudnak – mondá Koppantyú Demeter mogorván.
– Pedig tegnap beszélte itt valaki, hogy haldoklik.
A Vörös major juhásza fölkacagott, de bizony erőltetve tette.
– Ostoba pletyka! Adod a lányt vagy nem?
– Nem adom, míg nem látom az ábrázatodat, te kevély kutya!
– Gyere te ki!
– Nem megyek. Én nem alázom meg magam.
– No hát akkor itt várlak meg.
Leült egy kőre az udvaron, hallgatta, mit suttognak az eperfa levelei, mit döngnek a méhek, mikor azt a sárga hímet viszik a csápjaikon… és nézte az Isten tehénkéit, amint kijönnek a rögök alul sütkérezni a napra.
Mégiscsak szép ez a világ tavaszkor. Hogy nevet, hogy örül a természet! Minden élet elölről kezdődik benne. Csak az az egy sorvad.
Fölugrott indulatosan, az ablakhoz ment, s újra megzörgette:
– Hát jól van, no!… bemegyek hozzád!
Megnyomta a pitvar kilincsét, bement.
A Fekete major juhásza mereven az arcába nézett. Bizony össze-vissza volt az karcolva barázdákkal, mintha lerajzolnák láthatónak azt a szomorú képet odahaza. Nem volt már azon az arcon semmi kevélység, semmi gőg, a Veres major juhásza meg volt törve.
– Hát jól van no! – mondá a Fekete major juhásza. – Odaadom a leányt. Isten neki… legyen a tiétek. Ő is bele fog egyezni.
– Hogy tudod?
– Az ő arcát is láttam tegnap és ma. Menjünk a kertbe, nézd meg te is, Koppantyú!
A kertbe mentek, de Boriska nem volt ott. Apja a nevét kiáltotta, de a tájék nem adott feleletet, csak az Ipoly locsogott bele a némaságba.
– Nyilván az Ipoly felé ment virágot szedni… Itt a nyomok a homokban.
Arra tartottak a füzesen át. A téglaégető felől hatalmas süldőnyúl szaladt egyenesen feléjük, s azután, mintha az útjukat szelné keresztül, az özvegy Gálné lucernása felé vágott rézsút.
– Rossz jel! – mondá a Veres major juhásza.
– Nini, a Boris kendője! Bizonyosan elaludt a bokor tövében.
De Borcsa nem volt ott, csak a kendője; az a gallyba akadhatott meg… Mégis különös dolog, hogy otthagyta!
Most már a parthoz értek a juhászok. Az ereszkedőnél mintha két óriási tulipán nyílt volna ki a buja fű közül, éppen úgy piroslott messziről valami.
Odamentek. A Boriska piros karmazsin csizmája volt…
Az atya megdöbbenve kérdé:
– Miért húzta ez le a csizmáját? Talán a lábát szorította, vagy talán…
A vén Koppantyú Demeter kiegészítette a sötét gondolatot:
– Vagy talán nem akarta magával vinni oda… oda, ahova ment…
A Fekete major juhásza lehajtotta fejét, és nem merte megkérdezni, hova érti. Szótlanul, megmerevedve néztek a vízbe. A pajkos Ipoly nem törődött velük, vígan locsogott tovább… de nem fecsegett ki semmit.
Pedig talán tudta, miért húzta le a piros rámás csizmát az a szomorú szép leány. Mert nem volt rá semmi szüksége: az angyalok mezítláb járnak odafönn…
Lábujjhegyen járnak a Veres majorban. Gyuri rosszabbul van, benn a szobában fekszik s hallgatózik: „Jaj, a juhok jönnek!”
Hiába magyarázzák neki az öregasszonyok, hogy még nincsen este, minduntalan ki kell nyitni az ablakot, maga lássa, hogy még teli kézzel szórja a nap a fényét.
De lassan megy az idő! Menjenek, nézzék meg, porzik-e már az út, érkezik-e a nyáj?
De hisz még dél sincsen.
Nem bánja már ő azt, talán nem is érti. Egyszerre nagyot csuklik, feje erőtlenül hanyatlik a párnára, szemeit behunyja:
– Hallom a csengőket… – suttogja – hallom, hallom…
Édes mosoly pirosítja meg arcát, de csakhamar aztán kékes ónszín váltja föl.
…A csengettyűk mind közelebb, közelebb szólnak. Már az érkező birkák robaját is hallja. A négy selyemürü vígan ugrándozik a nyáj előtt…
Behunyt szeme látja, még egyszer fölnyitná, de az már csak a fehérje; még egyszer szívná a balzsamos levegőt, de az már csak hörgés.
Este megjött a nyáj, szomorúan csilingel az egyetlen csengő. A négy vezérürü nyakán nincs semmi.
– Csakhogy megjöttél, öreg Koppantyú!
– Megjöttem, de nem szólnak a csengők, hogy a hangjuktól a fiam meggyógyuljon.
– Gyere be csak! Hallotta az már a szavukat délben, s meg is gyógyult tőle!
A „királyné szoknyája”
Regényes völgyeink, ha ti megszólaltok, ha odaálltok az emberek közé igazságot tenni…
Az öreg Bogát-hegy, ha kilép a ködből, a földszakadékok színes kavicsai beleavatkoznak a jó palócok dolgába. Erdők-mezők, tavak, folyamok, nádasok zordonan beülnek a bírói székbe…
Mert úgy volt az… mindenki emlékszik. Sokszor negyven-ötven boglya is lett a „királyné szoknyáján” (amint a Gyócsi had híres rétjét hívják), mert olyan széles rét az a rétek között, mint amilyen széles a királyné viganója lehet (kivált vasárnap) a többi közönséges szoknyák között. Többet ér az az egy rét a Gyócsi család minden jószágánál.
De hova beszélek a Gyócsi családról, mikor tudvalevő, hogy Gyócsi Istók halála után Mudrik Mihályt állította maga mellé férjnek az asszony, s hogy íme, most a szemét ő is behunyta, az lett volna az igazságos: minden dűlőt, minden földet három egyenlő darabra osztani, az ingó-bingó jószágot azonképp; a porta pedig hadd lett volna a nyomorék Imréé, ő fizetné ki mint legöregebb és férfi két kiskorú húgát. Gyócsi Esztert és a mostohaapjától való Mudrik Erzsit. Mert így szokás a becsületes emberek között.
Hanem a ház, a nagy rét is Erzsié lett. Gonosz apja az osztásnál megrövidítette, kijátszotta a Gyócsi árvákat, pedig a megboldogult, akié a vagyon volt, nekik is úgy anyjuk, mint az Erzsikéé. Teljes lehetetlen, hogy meg ne forduljon a sírjában!
Imre a Bogát-hegyet kapta. Éppen olyan púpos a jószága, mint a háta. Nyomorult egy irtvány, az bizony nem hozza meg a száraz esztendőben a vetőmagot sem. Esztert pedig odaszorította a Csipke dűlőbe; árok hátán árok. Legelőnek se jó, még a telekkönyvbe is úgy van beírva, hogy „hasznavehetetlen”.
Minden jó lélek megbotránkozott a faluban, de a törvényes igazság meghagyta. Jól tudott beszélni Mudrik Mihály uram annak az igazságnak a nyelvén.
Nem is lehetett már ezen segíteni sehogy, hacsak még magához a királyhoz egy instancia?… De az is, ki tudja, milyen ember?
A nótárius meg is komponálta, olyan érzékenyen, szépen, hogy a kő is meghasadna tőle. De ‚iszen okos ember a mi nótáriusunk, habár nem fogant is meg sehol a magasban ez a nehéz panasz.
Vígan jött haza Mudrik, de annál szomorúbban Gyócsi Imre a városból, ahol a tekintetes vármegye is kimondta, hogy úgy marad minden, amint van, Imréé a Bogát, Eszteré a kavicsos ugar, a „Csipke”, Erzsié a selyemrét, a „királyné szoknyája”. No, ez után a szoknya után fognak még csak bolondulni igazán a csoltói legények…
Hiszen az is testvére neki, de csak az anyjáról, azután ez a másik az elhagyatottabbik; szíve ehhez húzza. A maga dolgát nem bánná, rút is, púpos is, hasznát se vehetné a vagyonnak, aztán, ha a házból is kitudják őket maholnap, ő még beállhat valahová cselédnek, de a szegény Eszter?… Oly kicsike, vézna; aztán istenem, hiszen csak gyerek még.
Fölemelte öklét. „Hej, ha most itt volna, aki koldussá tett!” Csordultig tele volt a szíve keserűséggel. Ha úgy kiönthetné, ha úgy elpanaszolhatná valakinek, ha ezek a hegyek, folyamok és bércek azt mind megértenék!
Haragoszöld színben mosolyogtak feléje távolról a csoltói rétek, amint ott haladt a poros úton a Bogát alatt. A királyné szoknyájának” mintha ránca volna, egymás fölé hajlik rajta hosszú hullámzó csíkokban a sugár s az árnyék.
Éppen a nap nyugszik, s még a vén Bogátot is hogy megaranyozza… Az ott rajta az ő vetése. Szép abban a hegyben az igyekezet. Elég hitványok ugyan a kalászok, de csak mégis megnőttek. A kék búzavirágok is éppen olyan szépen fonódnak közéjük, mint egyebütt.
Istenem, Istenem, de csak szép is ez a csoltói határ! A paradicsom is nehezen lesz ilyen…
Igaz, hogy az övé belőle a legcsúnyább rész, ez a kopár hegyhát, de hát mégiscsak van valamije benne. Aztán nem is olyan rossz az, ha jobban meggondoljuk, csak jól kell művelni. És legalább a víz nem viszi el, ha terem rajta valami.
De már az Eszter jussa, az csakugyan nem ér semmit, azt még szántani sem érdemes.
Olyan innen az a széles nagy ugar a mezsgyén túl, mint egy odacsapott csúf folt valami zöld ünnepi köntösön, szemet bántó, szomorú: szakadékaival egy mindig terjedő seb az anyaföld testén.
Amint odább mellette vinné útja Imrét, megállott, megnézte még jobban.
Bizony csenevész egy tartomány! Nem terem itt meg semmi, csak az árvaleányhaj teng a szakadékok partján. A szegény kis Eszterkéé is épp ilyen fehéres…
De nini, milyen szép fűbokor nőtt odalenn a kavicsok közt! Milyen buja kövér, s hogy ránevet Imrére! A „királyné szoknyáján” sem terem ennél különb, még annak is legszebb fodra lenne. De hiszen van ennek a földnek ereje, ha akarja. A cukorrépa is lám, hogy nekiindult a túlsó végben… Nem kell ezt a földet mégsem lebecsmérelni.
Lement az árokba, megsimogatta a bokrot. De puha, de kedves, mint a selyembársony! Ugyan beszélgetnek-e néha ezek a fűszálak? Hát már miért ne beszélgetnének?…
Aztán olyan furcsa az, ha valami durva láb letapossa őket, meggyűri, összegázolja, reggelre azért megint csak felkelnek, mintha sohasem lett volna semmi bajuk. Mégis különös az, hogy ezek a picike, gyenge füvek erősebbek az embereknél…
Patkós csizmái alatt megcsördültek a kavicsok, a jó, agyagos palóc föld szép, színes kövei. Hát biz ezeket nemigen szokták gyűrűbe foglaltatni, hanem azért mégis nagyon szépek. Az emberek a hibásak, nem a föld. Az csak olyan jó szívvel adja ezeket is, mint az aranyat, ezüstöt, csakhogy mi nem becsüljük meg, mert nem tudjuk kitalálni a hasznukat.
Pedig már az is milyen nagy jóság a földtől, hogy míg odafönn a tótok között nagy szürke kövekkel béleli meg magát, amikkel azoknak annyi bajuk van, itt, mintha kedvezni akarna, apró, tetszetős kavicsokat hány ki.
Imre lehajolt, és teleszedte a szűre ujját. Volt azok közt kék, sárga, piros és aranyszínű. A szakadékban alant egy nagy fekete kőnek látszott a csücske: amint sarkával ráhágott, lehámlott belőle egy darab, azt is a többi mellé tette. Jó lesz a kis Eszternek otthon játszani.
Megkönnyebbülve folytatta útját hazafelé. Egészen megbiztatta a hegy meg az ugar. Hiszen csak rájuk kellett nézni, hogy megelégedjék velök. Még tán jól is van az úgy, hogy Erzsié lesz a selyemrét. Maholnap meg talál halni az apja, nem marad senkije, ő pedig csak itt lesz azontúl is a húga mellett. Aztán Eszter arca is sokkal szebb, kevesebb ráadással jut annak idején főkötő alá. Bizony Isten, jól van ez így, ahogy van!
Úgy elgondolkozott, hogy észre sem vette az öreg úri vadászt, ki a hegy felől közelgett, csak mikor már megszólította:
– Jó estét, fiam! Hova való vagy?
– Csoltóra.
– Akkor azt is tudod, kié ez a hegyhát?
Imre elmosolyodott. Egészen egyenesen mégsem veszi magára, nincs vele mit dicsekedni.
– A Gyócsi Imréé – mondta kelletlenül.
– Úgy nézem, szántónak használja. Arra ugyan nem lehet valami nagyon jó.
Imrét bosszantotta a lenéző hang. De bizony csak nem hagyta bántani a Bogátot.
– Maradhatós biz az, egészen maradhatós.
– Hát az út milyen tőle a belédi üveghutáig?
– Csintalan, majd mindig csintalan…
A vadász dünnyögött erre valamit, s mert éppen a faluba értek, elválóban kérdé:
– Hol lakik az a Gyócsi?
– Itt a mostohaapjánál. Én magam vagyok az – vallotta be pirulva.
– Akkor veled alkuszom meg.
Imre nem bírta elgondolni: mire, s álmélkodva nézte, amint az idegen úr igazán utánajött a házba.
Mudrik otthon volt már, mert ő kocsin jött.
Gyanús szemekkel kémlelte az idegent, attól tartott, valami prókátort hozott magával a fiú. Hanem hiszen jókor hozza már…
Erzsike a mézeskalácsaival és a fabábuival játszott. A két évvel idősebb Eszter az asztalon könyökölt, és sóvárgó szemekkel nézte a húga kincseit. Neki nem jutott semmi a vásárfiából.
Szép kék szemecskéi a bátyja felé fordultak panaszkodóan, reménykedve, várakozólag.
A púpos észrevette, s a kedvetlenség felhője futott át az arcán. Nem is hallotta, hogy az idegen mit beszél. Mudrik Mihály őkegyelme felelget neki.
– Micsoda? A Bogát-hegyet akarja megvenni a mostohafiamtól? Megbolondult az úr? Hallod-e, Imre, meg akarja tőled venni a Bogátot. No, felelj hát neki.
Aztán nevetve csapta össze a tenyereit. No, ugyan pompás domínium az! Ugyan mit adna érte az úr?
Imre maga is nagy szemeket meresztett, s zavarodottan makogá:
– Nem adom a hegyemet… dehogy adom. Hiszen úgysem venné az úr semmi hasznát… Én pedig megszerettem, igazán megszerettem.
