Kitabı oku: «A sipsirica», sayfa 3

Keresztbe tette mellén a kezeit, s egypár könnycsepp csordult ki könnytömlőiből és végigfolyt arcán.

A törzsvendégek látható részvéttel foglalkoztak saját gondolatukkal, de Mliniczky érzelmei kitörtek a napvilágra.

– Ah, milyen anya, milyen anya! Soha nem ilyesmit láttam. Már elevenen érdemelne gloriolát övé feje körül.

S pengetni kezdte a tervet, hogy egy ilyen gloriolával szeretné a saját költségén lefestetni s a nevenapjára ajándékba neki adni. Hé, nincs itt valahol egy kalendáriom, hogy megnéznénk, mikor van Franciska-nap?

Minthogy nem volt kalendáriom kéznél, nem nézték meg, és a szép ajándékozási terv megint elesett, mint Mliniczky egyéb ajándékozási tervei, melyek azonban a maguk helyén így elméletben is elegendő hatást csináltak.

*

Druzsba tanár úr nemsokára visszatért a “Pává”-ba, de nem a tavalyi szemével. Jahodovska most is csinos volt és takaros, de a poétikus zománc lehámlott róla. Szepegve gondolt arra, ha ő lett volna Manusek Vince bőrében azon a végzetes délutánon.

Egy filozóf magaslatáról nézte ezentúl az eseményeket. De vannak is ilyen helyen események? Csekélységek, ostobaságok. Kovik odadob egy-egy közérdekű témát talány alakjában:

Hogy lehet olyan mesterség, amelyet elfelejt valaki, ha tanulja? Mindenki tudja, ha nem tanulja, és senki sem tudja, ha tanulja. A hentesekről van szó, akik nem tudnak jó hurkát és kolbászt csinálni, holott más mindenki tud. Ugyanez áll a főzésre. Minden parasztasszony pompásan főz, ha akar, de a szakácsok közül csak minden ezredik tud jól főzni.

Erről folyt a disputa napokig; az éneklő kanonok az asztalra csap:

– Micsoda rettenetes rejtély! Milyen logika ellenes dolog és mégis színvalóság! Meg lehet ebbe bolondulni.

Egy másik alkalommal Mliniczky úr tálalt fel különös megfigyelést.

– Furcsa, hogy a sipsirica mindig akkor öltözik fel comtesse-nek, mikor az elegáns öregúr megjelenik, egyéb napokon csinos budai fruska, de csütörtökön mindig vakító grófkisasszony.

– Hm, hm. Lehetséges-e, hogy összefüggés legyen a dolgok között?

A Péter-Pál napját követő pénteken Tibuly Gáspár nagy hírt hozott a takarékpénztárból és csak súgva mondta el a bizalmas embereinek, de azért mégis elterjedt.

– Utcunqe a Páva. Finom madár a páva. Aranyat tojik. Jahodovska tízezer forintot tett be tegnapelőtt a mi takarékpénztárunknál könyvecskére.

Tízezer forintot! Egyszerre! Hogy lehet az? Hol vett volna annyi pénzt? S miért tartotta volna otthon, míg annyira gyűlt? Nem, az lehetetlen, hogy az üzleten szerezte volna. Vagy örökölt valahol, de kitől? Vagy eladott valamit, de mit?

Druzsba úr is meghallotta és motoszkált is a fejében egy-két nap a könyvecske. Lopva meg-megnézegette Jahodovskát és azt találta, hogy csodálatos szép és nemes homloka van. Egyébként megutálta, kárhoztatta, de a homloka… teringette a homloka…

Azelőtt fel se tűnt neki ez a pont, a haja, a dióbarna szeme tetszett, a pihés hervatag arcbőre, de ez már mind a burgzsandáré volt. Hanem a homlokot, azt nem vette észre a burgzsandár, hogy miért ne vette volna észre, arra nem volt semmi kézzel fogható bizonyítéka Druzsba úrnak, önkényes föltevésen alapult, de ő megelégedett vele és úgy tekintette a homlokot, mint a saját fölfedezését; mikor a rózsához tapadt bogár lecsúszik a sziromról és egy másik szirmon akad fel, azt hiszi a bolond, hogy ez egy másik rózsa.

Druzsba úr majdnem azt kezdte hinni, hogy egy másik Jahodovskát talált, de azért tartózkodó maradt, tele kétellyel, habozással és sohase kezdett Jahodovskával beszélgetést, úgy mint annak előtte.

Egy napon azonban, mikor már körülbelül négy-öt nap óta nem látták a sipsiricát és Jahodovska személyesen hozta el neki a rántott harcsát, akaratlanul hangosan fejezte ki gondolatát.

– Ejnye no, hol van a kis Johanka, hogy nem látjuk? Talán beteg?

Erős szemöldökeit összehúzta Jahodovska, s szemeit, melyeknek élénk fénye lágy tompaságba ment át, fürkészőn mélyeszté a Druzsba úr szelíd, szinte szomorú arcába, aztán hanyagul, lustán mutatott a kiterjesztett karjával magasan a kormos fedelű házak fölé, északra.

– Ott van már Johanka – s lassú mosolygás látszott átverődni megrezgő ajkain. – Elvitte a nénije Krakkóba… Az én Ludmilla testvérnéném. Gyermektelen asszony és jómódú, – tette hozzá magyarázólag és elpirult. (Restellte talán, hogy kapzsiságot árult el szavaival.) – És hadd mulasson a gyermek – folytatá —, hadd mulasson és lásson egy kis világot, mert ön is mondta, Druzsba komámuram, hogy tavasszal kell a cseresznyét megízlelni, mikor még nincsen benne pondró…

– Mikor még nem látja benne a pondrót – ismétlé és egyszersmind kiigazítá Druzsba úr, miközben behunyta a szürke szemeit és csak úgy találomra szállítá villájával a harcsa kockákra vágott részeit a szája felé. (Ezt az utat ismeri az ember legjobban.)

Druzsba úr mellett egy üres szék volt, Jahodovska leült egy pillanatra s karját hanyagul úgy fektette végig az asztalon, hogy a Druzsba úr bal karja alatta maradt s nem lett volna illendő dolog kihúznia.

Bár ruhán keresztül volt, mégis melegítette a Jahodovska karja, mintha izzó kályhacsövet vezetnének el keze fölött, és ez annyira nem volt kellemetlen, sőt inkább kéjes, hogy a professzor úr belebágyadt, feje lankadtan esett le vörnyeges szakállára, letette a villát a jobb kezéből és ujjaival szórakozottan játszott az óraláncán függő zsuzsuval, az egykor Jahodovskának vett szerencsemalaccal....

– Mert lássa, Druzsba úr, kedves komámuram – folytatta bizalmasan, meleg hangon, de kissé zűrzavarosan —, ilyenkor kell a leányt piacra vinni, mikor a legfrissebb, legértékesebb, hadd menjen, itthon úgysem csinálhat szerencsét. Ki látja itt? Minek van itt? Hogy nekem virítson? És hogy elvirítson? Hiszen nem azért mondom. Nem mintha le akarnám rázni a nyakamról, ezért vagy amazért. Isten ments. Hiszen tudják, mennyire szeretem, hogy érte élek és minden szívdobbanásom az övé. Oh, istenem! dehogy is akarom lerázni. Nem úgy van az, mint ahol öt-hat leány van. Mert némelykor nehéz a fának a saját gyümölcse is, ha sok van. Sokszor le is törik alatta. De mikor csak egy van! Oh, istenem! csak egyetlenegy! És attól is el kell válni. Természet rendje. Lehull egy napon, valakinek az ölébe. Igazán rettenetes! De az anya belátja, hogy így van és megelőzi a végzetet, előbb tépi le kebléről gyermekét, mert ő jobban tudja megválasztani számára a kellő pillanatot, mint a sors. (Jahodovska szemei könnybe lábadtak.) A fán a gyümölcs ott marad, míg valaki le nem szakítja, vagy míg a csutkája elfonnyad és magától esik le, a fa semmivel se járul ehhez, mert nincsen esze, de egy anyának van esze…

– Maga kitűnő anya, Jahodovska, aki mindenre gondol – jegyzé meg Druzsba úr, kikapcsolva az ezüstmalacot az óraláncról (gyere csak ki az ólból, kis malackám!) és táncoltatva azt az abroszon. – Ebben az egyben csakugyan csodálatos. És én, ami engem illet, Jahodovska… én, én Jahodovska, megteszem azt… igenis, megteszem azt… Hiszen ért engem? Mondtam valamit, Jahodovska?

– Semmit se mondott, lelkem Druzsba úr.

– Hát igenis, igenis haboztam eddig, de megteszem, beadom a derekamat, azaz én magam gyűjtök arra a képre, melyet Mliniczky emlegetett, hogy mint egy szent anyát gloriolával festetjük le, mi törzsvendégei, a nevenapjára… gloriolával, Jahodovska, ahogy Szent Veronika van, meg Borbála s több afféle jó asszonyok.

Jahodovska elkacagta magát, mint aki érti a tréfát, s aztán, hogy a selymaságot egy kis csintalansággal látszassék visszatorolni, ráütött a Druzsba úr kezére.

– Ej, menjen! Mit akarna még velem?

De azért a legselymesebb tekintetével simogatta meg a Druzsba úr arcát, kinek szíve hangosan kezdett dobogni.

– Hagyjanak engem, nem érdemlem meg – folytatá Jahodovska és megszorítá a Druzsba úr megütött kezét. – Nem, nem érdemlem meg, bár mindig jó szívvel voltam maga iránt, Druzsba úr. Oh, ha belém látna Druzsba úr (és most már szemérmesen lesütötte a szemeit), ha belém látna…

Druzsba úr elérzékenyült, jóságos szürke szemei fölött rezegni kezdtek a pillák, minden vér a fejébe tódult, valami megdicsőülésszerű édes érzés lankasztotta el, szólni is akart, de sajátságos görcsös köhögési roham jött rá, mire akaratlan kapkodással belefogódzott az abroszba és lerántotta az abrosszal együtt a tányért is, mely csörömpölve tört össze a kavicsokon.

– Kuc, kuc – nevetett Jahodovska. – No, maga szeles, összetörte a tányéromat!

– Ah! Jahodovska – nyöszörögte Druzsba halkan, szaggatottan, amint magához jött. – Önnek maradtak még tányérjai. Nemde, igenis? De ön összetört valamit… valamit Jahodovska. Egyszer, de nem mondom meg, mikor, nem mondom meg, miképp, de összetört valamit… És az csak egy példányban volt, Jahodovska. Csak egy példányban…

Az ördög hozta Mliniczkyt éppen most. Kezet fogott a szalmaözveggyel és Druzsbával, aztán sört kért, mire fölkelt az asszony és a dolgai után látott. Druzsba úr visszakapcsolta a malacot a láncra, szóval az egész jelenet ott hevert most már cserepekben, éppen mint a tányér és mint az a bizonyos összetört valami, ami Druzsba szerint csak egy példányban volt meg. Eh, semmi az! A gondviselés leleményes. Az összetört tányérokra kigondolta a drótostótokat, az összetört szívekre az újonnan fölfedezett homlokokat.

Valami mindenesetre készült a sors titkos műhelyének kicsiny zugában, valamit okvetlenül szőttek-fontak a Párkák, mert Druzsba úr e naptól kezdve lázas buzgalommal vette kezébe a glóriás arckép-tervet, ami felette hízelgett az eszme első megpendítőjének, Mliniczky úrnak, ki is tíz forinttal kezdte meg az aláírásokat a hevenyészett gyűjtőíven, mely fejedelmi bőkezűség, mint a futótűz terjedt el a vendégek közt.

– Sapristi – mondá Balázs Sándor —, mit ád akkor a finom illatú öregúr?

Nem ment a dolog könnyen, lassan gyűlt az összeg, de mégis gyűlt, Druzsba úr kihúzta az embernek az utolsó garasát (el is nevezték Vizikátor úrnak emiatt), valóságosan vadászott a törzsvendégekre s kileste a kellő pillanatot, mikor megérezte, hogy az illetőnek pénze van (rettenetes szimatja volt).

Lelkiismeretes és energikus volt, aki ha egyszer valamit kezébe vett, annak sikerülni kellett. Vizikátor úrnak tehát ez is sikerült, végre biztosítva volt egy olyan összeg, hogy a piktorral, valami Topánfalvy Győző nevűvel megalkudhatott és neki előleget adhatott. Topánfalvy hozzá is fogott Jahodovska megörökítéséhez – amiből látszik, hogy Topánfalvy rendkívüli szellem lehetett, minthogy a negyedrendű festőknél a megalkuvás és előleg fölvétele után rendesen nem a kép következik, hanem a megrendelő bosszúszomjas dühe, mellyel az odábbállott piktort kutatja.

Csak egy nem sikerült Druzsbának: a rejtélyes öregurat megcsípni, aki csütörtökönkint járt a “Pává”-ba s akinek a zsebkendőjén Kovik kilencágú koronát látott. Pedig ő volt preliminálva a legnagyobb összeggel és tőle függött a ráma szépsége. Druzsba úr átjárogatott Pestre és gusztálta a különböző rámákat a Dorottya utcában, nem tudta még, milyet rendelhet, minden a finom illatú aggastyántól függött, de csütörtök múlt csütörtök után s ő nem mutatkozott a “Pává”-ban. Kovik doktor már csúfolni kezdte Druzsba urat.

– No, te hólyaghúzó izgonc, hát mégse csípted meg az öreget?

– Talán megneszelte – mondogatta Druzsba úr, a vadász bosszúságával, aki a medvére les.

– Az a furcsa – jegyzé meg a doktor —, hogy azóta maradt el, mióta sipsirica Krakkóban van.

– Oh, te bolond fantaszta – förmedt rá Druzsba úr, de azért láthatólag gondolatokba mélyedt.

Jahodovska nem messze állt tőlük, beszélgetésbe merülve Tibuly ügyvéddel, aki a válópörét vitte; mintha hallott volna valamit ebből, bosszúsan fordítá a fejét errefelé.

A doktor odakiáltott neki (a doktor különben is igen kellemetlen fráter):

– Arról beszélgetünk, Jahodovska, hogy miért nem jár most ide az öregúr, akinek a fiákerje künn ácsorgott csütörtöki napokon?

Jahodovska vállat vont s közömbösen felelte:

– Az ördög tudja. A vendégek, a hajtűk és a zsebkendők, édes doktor úr, rendesen úgy vesznek el, hogy az ember nem tudja, mikor, hova és mi okból tűntek el.

Második rész. Druzsba úr jelentéséből kivett hiteles adatok nyomán tovább viszi történetét a szerző

Éppen a vizsgák ideje járt és a vakációnak kellett kezdődnie, mikor a gimnázium azt az értesítést vette a Zólyom megyei törvényszéktől, hogy egy Kopál Domokos nevű zólyomi ügyvéd, a gimnázium volt tanítványa, elhalálozván, Zsám faluban fekvő ingatlanait a gimnáziumra hagyta, – mégpedig olyan módon, hogy azok jövedelme évenként a tanárok között osztassék fel.

Lett öröm a tanári karban. Ej, no, derék dolog. Van hát mégis hála a világon. Legott egy nagy konferenciát tartottak, s addig is, míg a hivatalos formalitások lefolynának, elhatározták, hogy leküldik Druzsba urat közköltségen, miszerint megtekintvén a hagyatékot, arról a tanári karnak kimerítő jelentést tegyen.

Kérdés: Miért küldték ki éppen Druzsba urat?

Felelet: Mivelhogy ő volt a földrajz tanára. És a tanári testület minden ténye magán viseli a logika alapismérveit. A gimnázium földeket örökölt, tehát a földrajz és természetrajz tanára van hivatva azokról véleményt mondani.

Nemes kötelességtudással vállalta a megtisztelő kiküldetést, s ellátván magát lepkefogó hálókkal, pléhszelencékkel a botanizáláshoz, egy júliusi napon maga mellé vévén Kutorait, elindult istennek nevében a nagy útra, elbúcsúzván a “Páva” embereitől illő módon, és meghagyván a piktornak, hogy mialatt oda lesz, addig is szorgalmasan festegesse Jahodovskát és vigyázzon a homlokra… különösen a homlokra.

Nem utazhatván egész végig vasúton, nyikorgó tót szekereken folytatták útjokat csinos, vadregényes vidéken, ami pompás dolog volt, mert Druzsba úr itt-ott kiszállhatott botanizálni.

Tótpelsőcön megháltak a “New York városához” címzett vendéglőben, a hajdani “Arany bogár”-ban, s ott a vendéglőst faggatta kérdéseivel:

– Tudja-e hol van Zsám?

– Hogyne tudnám? Túl van az apamályi aklon.

– Ösmeri a határát?

– Nem, de hogy az apamályi aklon túl van, annyit határozottan mondhatok.

No, az a semminél is kevesebb, gondolta magában és nem kérdezősködött tovább a birtokról, különben is elvonta figyelmét egy érdekes hír. Amint az útközben szedett növényeit rendezgette az ivószoba egyik asztalán, a korcsmáros figyelmeztette, hogy a Radvánszkyak útbaeső egyik kastélyában olyan virág nyílik most, melynek száz év alatt csak egyszer szottyan kedve ehhez a mulatsághoz, az egész környék jár a nézésére.

– Talán agávé, vagy aloé?

– Nem – mondta a korcsmáros —, másképp hívják. Az asszony tudja. Engem nem érdekel.

– Ön tehát nem szereti a növényeket?

– Ezt az egyet – szólt a korcsmáros, megnyomkodva a dohányt pipájában. – A király is ezt szereti. Ő abból él, én annak élek.

Nemsokára bejött a korcsmárosné és megmondta, hogy a különös virágot irupé-nek nevezik.

– Victoria regia – kiáltott fel Druzsba úr élénken. – Hallja, Kutorai? Ez aztán a szerencse! Megnézzük, Kutorai. Lesz mit emlegetnie egész életében.

Reggel arra menet csakugyan megálltak a Radvánszky-kastély előtt s engedelmet kértek megtekinteni a csodavirágot, de a kertész bosszúsan mondá, hogy volt, nincs, hétfőn virradóra ellopták a zsámi bányamunkások, akik itt háltak meg az urasági pajta alatt; valamelyik gazember belopózott az üvegházba, ahol éppen az utolsó liliom volt kinyílva, letépte és elvitte.

– Kerékbe kellene törni az istentelent! – dühöngött Druzsba úr. – Nem került még hurokra?

– Nem is üldöztük, hiszen a növény magától is elvirágzott volna már éppen ma.

– De legalább láttuk volna.

– Lehet is azt látni? – szólt a kertész. – Ma sárgás fehér, másnap rózsaszínű, kinyílik, becsukódik, nincs abba semmi komolyság.

A földesúr is előjött eközben s megértvén, miről van szó, sajnálta, hogy hiába fáradtak, aztán hozzátette:

– Egyébiránt lélekemelő az, uraim, hogy a munkások immár virágot lopnak Magyarországon. Érdemes volna megírni. A jólét jele ez, uraim. Tisza kormányzásának az apotheosise. Azelőtt oldalszalonnákat loptak a munkások és füstölt sonkákat a kéményekből.

Druzsba leverten távozott, hogy nem láthatta a ritka irupét, de legalább megtudta, hogy bánya van Zsámban.

Délben valami Klinec nevű faluban etettek a korcsmában, ahol rántottát kértek utasaink. Éppen ott dőzsölt a falusi elöljáróság is, élén a bíróval, ki azzal dicsekedett, hogy a kalapja húsz fontot nyom. Kutorai bámulta, emelgette. Minél ócskább lett a kalap, annál több zsír és piszok vette bele magát és annál nehezebb lett. Druzsba úr bölcsen elmélkedék erről:

– Lássa, Kutorai, a közéletet példázza ennek a tótnak a kalapja. Ösmerek nevezetes politikusokat, akik szintén a piszoktól lesznek egyre súlyosabbak és végül egész raritásokká válnak, mint a klineci bíró kalapja.

Később szóba állt a bíróval, tudakolta Zsám falut.

– Nem jártam arra – felelte a bíró —, de túl van az apamályi aklon – tette hozzá fitymáló mozdulattal.

– Egye meg a felvilágosítását! – fortyant fel Druzsba úr bosszúsan magyarul, Kutoraihoz intézve a szót. – Hát már éppen semmit sem tudhatok meg erről a birtokról. Pedig égek a kíváncsiságtól. Az ördögbe is, micsoda beszédek ezek! (Bosszúsan fordult a bíróhoz.) Hát mit jelent az, édes fivérke (bracsek slatky), hogy túl van az apamályi aklon? Mert talán jelent valamit.

– No, hogyne – felelte a klineci bíró, hosszú hajában megerősítve hátul a fésűt. – Azt tartja a közmondás, hogy az apamályi aklon túl nem él meg többé a csuka és a mágnás.

– Hát az meg mit jelent, fivérke?

– Azt, hogy az már hegyes világ, uram, ahol pisztráng van, és a föld nem terem úgy, hogy a mágnás ott meg tudjon maradni.

– No, köszönöm szépen. Ejnye, ejnye, Kutorai, nem ösmerte maga azt az elhalt diákot, Kopál Domokost? Miféle volt?

– Ösmertem, tanár úr, magnus asinus fuit.

– Úgy látszik, most is valami szamárságot csinált.

Etetés után befogott a fuvaros, mentek, mendegéltek egész délután gyönyörű erdők közt, csörgő patakok mentén, melyeket buja páfrányok szegélyeztek, szederinda fonta be a magyal— és kökénybokrokat. Gyík leskelődött ki a tövises iglic alul. Druzsba mind ösmerte, a latin neveiket is tudta, sőt úgy rémlett, mintha a füvek, fák őt is ösmernék és integetnének egymásnak: “Ni, itt megy Druzsba Tivadar, a mi barátunk, ismerősünk, a növénytan tanára, köszöntsük, gyerekek” és a bokrok köszöntötték, az öreg fák is hajladoztak. Néhol behasadt a hegy s egy-egy völgy ékelődött be, a fák félre látszottak szaladni, s mint egy zöld selyemszövet terült el a buja rét, ezer színes lepke keringőzött rajta. Messze a fák között, az erdő szélén megjelent egy-egy szarvas vagy őz, hogy a pataknál szomját oltsa, hanem a lovacskák dobogása, a kocsikerekek robaja visszaijesztette.

Este szürkületkor egy magános házikó mellett kocogtak el. A fuvaros hátraszólt:

– Ez volt az apamályi akol.

– Kend is tudja hát a közmondást?

– Igenis. Hogy a csuka és mágnás túl az aklon nem él meg.

Kietlen, kopár vidék következett most. Itt a jó útnak is mindjárt vége lett, s a kocsi csakhamar nagyot reccsent; bedűlt egy szakadékba.

Csak nagy nehezen kászmálódtak ki utasaink, isten csodája, hogy nem lett embernek, lónak baja, a kocsi azonban összetört.

– Úgy látszik – mondá Kutorai —, hogy az apamályi akol innenső része nemcsak a csukának kellemetlen.

Druzsba úr nem volt ilyen tréfás hangulatban, a helyzet rosszul festett, a kocsi tönkrement, annak kovács kell, továbbmenni nem lehet; éj küszöbén, itt, isten háta mögött, mit tevők legyenek? Minden gyerekkori mese eszébe jutott: a detvai rablókról, a híres Jánosik hajmeresztő cselekedeteiről. Körös-körül a messzeségben apró tüzek gyúltak ki. Megborzongott a háta. Zsiványok főzik ott vacsorájukat.

De a sors nem sokáig kínozta őket, közelgő kocsizörej hangzott az úton.

Éppen egy üres bricska volt. No, ezt egyenesen az Isten hajította le az égből.

– Hollá, kocsis, álljon meg! Hová megy?

– Zsámba.

(Kutorai barátom, ha ez nem isten ujja, akkor én nem vagyok Druzsba Tivadar.)

– Nem vinne el bennünket? Szerencsétlenül jártunk az úton.

– Szívesen.

A kocsis nemcsak elvitte őket, hanem még segített is a tót fuvarosnak kivontatni a szekérroncsokat és összekötözni valahogy.

Druzsba úr kifizette a kárvallottat, aztán felült a pedellussal a pompás bőrülésre s a nagy ijedelem után olyan víg és beszédes lett, mint soha azelőtt.

– Kinek a kocsisa, barátom? – kérdezte menet közben.

– A báró Wildungen Pálé – felelte ez.

– És hol lakik a báró úr?

– Zsámban.

– Ohó! – nevetett fel Druzsba úr kedélyesen. – Miféle emberek maguk? Hát maguknál már a közmondás se igaz, hogy az apamályi aklon túl nem él meg a mágnás?

– Hát nem is él meg – felelte a kocsis hátrafordulva.

– Hogyhogy? Nem azt mondta, hogy a gazdája báró?

– Hiszen bárónak báró, de nem folytatja.

– Hát mit csinál?

– A kőszénbánya igazgatója.

A kocsis dicsekedett, hogy az asszonyát vitte a vasúthoz, aki Pozsonyba ment a menyecske lányához (az ám a szép asszony, ha látnák); otthon is van kettő, de azok még csak palánták, azonfelül egy szép legény fia van az úrnak. Érdemes megnézni, hanem iszen nézik is azt a lányok, hogy csak úgy kopog a szívük, mint a telegráfmasina a vasútnál.

Vagy egy kurta óráig mentek a kísérteties esthomályban. Egy kis szellő fújt, a fák, melyek csodaszörnyeknek látszottak, remegve vonaglottak az út szélén. Az égen sötét felhők vágtattak és egyetlen csillag se volt, míg lent a földön, a kopasz mezőkön az alkonyat világosszürkeségének végmaradványa lebegett. A föld tehát világosabb volt, mint az ég, ami mindig kísérteties hatást tesz.

– Hej, barátom, ösmeri a Kopál-féle birtokot?

– Hogyne!

– Jó birtok?

– Jó a fene – szólt és megigazgatta a strucctollat a kalapján.

– Mégis, mit érhet?

– Nem ér az fenét se.

No, szépen vagyunk, gondolta Druzsba úr, de látván, hogy ilyen adatokkal nem boldogul, inkább a felhőkre fordítá a szót:

– Nem ázunk meg?

A kocsis megnézte alaposan az ég minden oldalát, aztán vállat vont:

– Tudja a fene.

– Van-e a faluban vendéglő?

A kocsis fejét rázta, hogy nincs.

– Hát hol hálunk meg?

– Az én uramnál, vagy mi a fene – felelte kevélyen.

A bányaigazgató szerette a vendéget, egyrészt, mert szenvedélyes politizáló és disputáló volt, aki mindig friss embereket akart a viaskodáshoz, másrészt, mert a vendégeket a részvénytársaságnak számította fel, fejenként jóval drágábban, mint amennyibe neki kerültek. A vendég mindenütt gyönyörűség Magyarországon, Wildungenéknél még haszon is volt.

A direktornál tehát mindig voltak vendégek, mára is megfogta a helybeli lutheránus papot, Salitius Sámuelt, és a bányatársulat pénztárnokát, Vőneki János nevű kun embert, aki arról volt nevezetes, hogy egyetlen története volt a piócáról, de azt sohasem mondhatta el teljesen, mert elbeszélés közben mindig megneheztelt a társaságra és abbahagyta a históriát, mely ennélfogva a maga teljes egészében elveszett az emberiségre és a tudományra. A pénztárnok úr ugyanis foghártya-gyulladásban szenvedvén fiatalabb korában, az orvos (otthon Dorozsmán) piócát rendelt az ínyhúsra. Vőneki elalélt a nagy fájdalomban és egy hirtelen támadt köhögési roham folytán elnyelte valahogy a piócát, aki azóta benne lakik s néha csodálatos dolgokat mível belülről, ha a bolondéria rájön… Mikor odáig ér s mondani kezdené a nyughatatlan állat viselt dolgait, valaki rendesen közbeszól, hogy az lehetetlen, mert annyi év óta vagy a pióca pusztult volna el, vagy a pénztárnok, Vőneki úr dühbe jön s az asztalra üt: Én nem szoktam hazudni, kikérem magamnak; mi mind a ketten élünk, ha mondom – és egy világért sem folytatja tovább.

Éppen vacsorához akartak ülni, mikor utasaink behajtattak a nagy, kényelmes udvarba, mely egy egész telepnek a legcsinosabb épületéhez vezetett. A direktor vidám zajjal fogadta a jövevényeket. Egy csöppet se látszott rátartónak vagy kevélynek, sovány, púposhátú emberke volt, (valószínűleg azért nem folytatta a báróságot), de szép, vékony arcáról intelligencia sugárzott.

Druzsba úr bemutatta magát és kísérőjét, Wildungen úr viszont bemutatta két vendégét és délceg fiát, Wildungen György bányamérnököt (ilyen fiatal és már végzett – csodálkozék Druzsba úr fennhangon), megnevezte két kis lánykáját, melyek közül tizenhárom éves volt a nagyobbik és tizenegy éves a kisebbik. Aztán egyszerre kikiáltott az ajtón: – Nosza hamar, Katalin, még két terítéket!

A két teríték ott termett, Kutorai azonban szabódott a leülésre nézve.

– Én csak pedellus vagyok, kérem alássan.

– Mi meg csak föld alatti vakondokok vagyunk – mondá a báró kedvesen —, kivévén a tiszteletes urat, aki ellenkezőleg égi vakondok.

A vacsora remek volt, a “Pává”-nál sem lehet ilyet enni, a hangulat kedélyes, a pap vidám anekdotákat beszélt berlini tanulókorából, a fiatal Wildungen mulatságosan tudta produkálni a zürichi németeket (általában pompás fiú volt a kis Wildungen), Vőneki pedig nagyokat hörpintgetett (micsoda kellemes pocsolyát csinál az most a piócájának) és egyre biztatgatta a többit is. Hát iszen koccintgattak is eleget, sőt idősb Wildungen úr egy tósztot is mondott Zsám új birtokosára, a budai gimnáziumra és annak egyik jelenlevő képviselőjére, kifejtvén beszédében, hogy a magyar nem boldog és hogy Tisza Kálmán nem igaz hazafi és nem igazi liberális ember.

– Sohase ejtette el a liberálizmus zászlóját! – pattant fel Salitius.

– De sokszor használta arra, hogy letörülje vele az antiliberálisok könnyeit! – mennydörögte idősb Wildungen.

Druzsba úr, meghatva a tószt által, könnyekre fakadt, amit látván Kutorai – ki mindenben alkalmazkodni akart feljebbvalójához —, elkezdett hangosan sírni. A csöppecske kisasszonyokat, kik az asztal végén bújtak össze, éppen csak ez a mozzanat kezdte érdekelni s váltig kérdezgették: “Ki bántotta a bácsit?” Druzsba megbotránkozott és oldalba lökte haragosan: “Kutorai, ez nem illik, ne bőgjön.” Kutorai hebegett valamit, mentegetőzött, hogy a hazát siratja, de Druzsba úr megint ráförmedt: “Hallgasson, maga csak akkor sírhat, ha a tanári kar megengedi!”

Aztán felállt és viszonzásul a ház urára köszöntvén poharát, ékes szavakban ecsetelte azokat a sebeket, melyekből a haza teste vérzik, a nemzetiségi mozgalmakat, a szoldateszka túlkapásait, a zsidók izmosodását. Mikor Türr Pista a lakodalmát tartotta Párizsban egy Bonaparte leánnyal, a lakomán jelen volt egy előkelő zsidó bankár is s az asztalnál arról beszéltek, hogy el kellene bánni a zsidókkal, mire megszólalt a bankár, aki igen szellemes ember vala: “Siessenek, uraim, ha minket fel akarnak akasztani, mert ha sokáig halogatják, nem marad kötélre való pénzük.” Egyszóval, sietni kellene, de a kormány velök tart. Hisz újabban már a szent koronát is úgy ábrázolják, hogy pájeszek lógnak le róla. Valami láncféle kétoldalt… Majd végigment Druzsba úr az összes kormányzati hibákon s eljutván az államadósságok milliárdjaihoz, egy mély elmére valló fordulattal ebből meríti a reményt jövendő fennmaradásunkra nézve, mivel – úgymond – a hitelezők nem hagyják megsemmisülni az országot, nehogy a pénzük odavesszen.

Vőneki fölrezzent bóbiskolásából s keserű hangon morgott közbe (csak ez az egyetlen politikai közbeszólása volt):

– Nem kellett volna megölni Kuthen királyt.

A jó öreg kun még ott tartott a gravamenekben, hogy a magyarok gonoszul bántak el a kun királlyal.

Alighogy kicseréltettek a haza sorsára vonatkozó eszmék, Druzsba úr átvitte a beszélgetést hivatalos kötelességére s a hagyaték iránt sietett beszerezni az információkat.