Kitabı oku: «Akli Miklós», sayfa 12
XV. FEJEZET. FLECK APÓ FÖLJEGYZÉSEI ÉS A TÖRTÉNET BEFEJEZÉSE
A Marien Stiegen-templom, melyet még a híres Weinwurm Mihály épített a XIV. században, divatos esküvőhely volt ebben az időben. Az a babona élt róla, hogy az itt kötött házasságok nem végződnek válással, hanem csak halállal. S ez az az eset, amikor a kisebb baj látszik a nagyobb bajnak. Okot pedig az szolgáltatott erre a csoda hiedelemre, hogy a szép csúcsíves templom egyik fülkéjébe van eltemetve a XVIII. században elhalt Stiebelnik Franciska, aki kerek száz esztendeig volt hűséges hitvestársa Willion Farkas rézöntőnek, s meghalt vele egy napon, egy órában, sőt ugyanabban a pillanatban. Együtt pihennek itt mind a ketten.
A szerelmesek hiszékenyek. Akik csak tehették, mind itt esküdtek, mintha a Maria-Kirche am Gestade külön istent tartana számukra. Valóságos ostrom alatt állt a szentegyház, melynek fönséges, profitált párkányain, kupolaszerű kőkoronáján és tagolt pillérein turbékoló galambok üldögéltek. Még a messze vidékről is idejártak az előkelőbbek esküdni, úgyhogy a templom bejárata előtt reggeltől estig ácsorogtak a fogatok, jöttek-mentek egymásután a párok és násznépek, a néző publikum pedig, mely bent a padokat elfoglalta, úgyszólván permanens volt.
Az öreg sekrestyés, Fleck apó, meggazdagodott a tömérdek borravalóból, emeletes házat épített magának a Schottenringen, s pennaforgató ember lévén, aggsága napjaiban könyvet adott ki jegyzeteiből, melyeket élénk modorban vetett papírra harminc évig viselt sekrestyéskedése élményeiből, mindenkor feljegyezvén az előforduló érdekes eseteket, a quiproquokat, pikantériákat, furcsaságokat és drámákat, s váltig szerette magát összehasonlítani a Párizsban működő Samson hóhérral, aki szintén naplót vezetett és aki szintén sok embert végzett ki, »csak a kivégzési eszközben van különbség« – jegyzi meg az előszóban.
E maga idejében érdekfeszítő könyvet ma mint limlomot olvasgatva, abban a »mai napról« (Die mart. 1 Anno 1810.) két érdekes esetet találunk följegyezve:
»Nyolc órakor esküdött Brildis Joachim báró st.-veithi földbirtokos, véve magának feleségül Anschütz Katalin özvegy úrasszony mayerlingi földbirtokosnét, igen csinos és kívánatos molett teremtést. A jegyesek s a násznép még tegnap este érkeztek Bécsbe falusi fogataikon s különböző traktérokba szálltak vala. Ma a templomban összegyülekezvén, amint a házasulandók letérdepelnek az oltárnál, az eskető ft. plébános úr megbotránkoztató nevetgélést vesz észre a hátuk mögött álló násznépben, s haragosra vonván szemöldjeit, intett nekem, hogy rendet csináljak.
Odasietek a násznép közé, hogy az istentelen viselkedés okát megtudjam, s ím egy pillantás és magam is vigyorogni kezdek, ellenállhatatlan kényszernek engedve.
De hogyisne? Amint ugyanis menyasszony-vőlegény letérdepelt vala, lábbelijük talpa kifordult a nézők felé s mind a négy talpon fel volt írva krétával a vendégfogadóbeli csizmatisztító Lohndiener jelzése: »Nr. 23.«
Mikor a végzett szertartás után összeszidott a plébános úr, hogy én is nevettem, elmondtam neki az okot, eleinte nem értette, de amint rájött, ő maga is elmosolyodék és úgy szólt:
– Persze… hm. Egy vendéglőbe voltak szállva a szemtelenek.
Ilyen az emberi állat, a maga türelmetlen voltában« – zárja be Fleck apó a mulatságos esetet, majd így folytatja naplóját:
»Item 10 órakor. Bizonyos Akli Miklós nevű rokonszenves úr járult az oltárhoz feltűnő szépségű menyasszonyával, nemes Kovács Helénával. Az egész közönségben, melynek nagy része fiatal előkelő leányokból állott, valóságos hullámzás támadt a csodálkozástól, mikor ez a harmatos, karcsú kisasszony, mint az őz a hűvös patakra, bátran lépkedett vőlegényével az oltár elé. A tisztelendő úr is rajta felejtette a szemét, sőt megvallom, én is. Ilyen kedves, cukros jószág még az én kezemben is ritkán fordult meg.
Az orgona búgása elhalt, a jegyesek letérdepeltek, a tisztelendő úr pedig megkezdte a szertartást.
– Akli Miklós, szereted-e ezt a tisztességes hajadont?
– Szeretem – mondá csengő hangon.
– És te, leányom, Kovács Heléna, szereted-e ezt a jámbor személyt?
– Szeretem – rebegte halkan.
– Akli Miklós, akarod-e őt házastársul?
Aklin volt a felelet sora, talán felelt is még, isten tudja, a pap nem hallotta, én sem tudom a zűrzavarban, – mert ebben a pillanatban lövés dördült el a templomban, s Akli jobb oldalt a bordák közt golyó által találva, élettelenül rogyott össze az oltárkövekre. Felszökő piros vére, mely csak egy félóra előtt lett kékké, megfecskendezte a szenteket, az oltár fehér tüll takaróját, majd patakban kezdett lefelé folyni az oltárlépcsőkről.
Leírhatatlan zavar támadt. A tömjénillat összevegyült a puskapor szagával. A menyasszony, mint egy letört virág, látván a jegyese vérét, egy rémült sikoltással aléltan rogyott össze mellette. Egy idősebb asszonyság futott hozzá a padsorokból és élesztgetni kezdte:
– Nyisd ki a szemedet, Búzavirág, no, nézz rám még egyszer, szegény kis Búzavirág.
A tisztelendő úr mennydörgő hangon kiáltá:
– Gyilkos van a templomban!
Kolowrat gróf, az egyik házassági tanú rárivallt az odacsörtető tömegre:
– Az ajtókhoz! Hamar az ajtókhoz! Hogy ki ne menekülhessen a gazember.
De ez szinte fölösleges volt, mert már akkor néhányan rávetették magukat a gyilkosra, aki balról az első padban ült a falnál, s onnan vette célba a vőlegényt. Marciális alak volt, vérben forgó szemekkel. Sohasem láttam olyan sátáni arcot, mint az övé. Leteperték, a karabélyt kicsavarták kezéből és ütni kezdték az ökleikkel. Némelyek policiáért rohantak ki, némelyek doktorért. Hanem iszen orvos volt a nézők közt is, aki legott megvizsgálta, gondozás alá vette a sebet és életveszélyesnek jelentette ki. Föltették csakhamar egy targoncára a haldoklót és a Kolowrat gróf közeli lakására szállították el. A policia is megjelent és megkötözvén a gyilkost, aki állítólag egy Szepessy István nevű magyar báró (de inkább hinné az ember közönséges csirkefogónak), beszállították a börtönbe.
Borzasztó eset – végzi följegyzéseit Fleck apó —, és megfoghatatlan, hogy az Isten miként engedhet meg ilyesmit a saját házában. A vérnek lemosása és a templom kitakarítása következtében a következő esküvőket el kellett halasztani. De maguk az érkező párok is, hallván a rémtettet, nem akartak többé itt esküdni. Mondtam is a tisztelendő úrnak ma este: “Félek, hogy az a gazember sok pénzt lőtt ki a zsebünkből.” “Utique” – felelte ő szomorúan.«
A gyilkos merénylet tényleg úgy történet, ahogy a Fleck Kristóf naplója tartotta fenn emlékét. Híre éppen a rendkívülisége miatt gyorsan futotta be a várost s a Burgban is felette kínos hatást keltett. Az uralkodó saját udvari orvosát küldte el Kolowrat lakására, s maga Mária Lujza hajtatott el Madame Szilvássyhoz, hogy a kétségbeesett menyasszonyt, ki napközben többször elájult, nehány nyájas szóval megvigasztalja.
Az orvosok a délután folyamán kivették a sebből a golyót, s Akli napokig élet-halál közt lebegett, míg végre győzött az erős fiatal szervezet s a beteg eszmélete visszatért, lassan-lassan gyógyulni kezdett s érdeklődni az élet iránt.
De haj, annyi szörnnyel van az ember világa benépesítve, hogy elsorolni se lehet. Mikor a halál eltakarodott az ágya mellől, megjelent a Boldogtalanság.
A babonás császár, s kivált a császárné, égi jelt látott a templomi eseményekben, hogy az Isten nem akarta e frigyet, s csak addig engedték Ilonát, hogy naponkint meglátogassa Aklit és ápolja, míg a halálé volt, amint azonban a föllábadást jelentette az udvari doktor, legott szakvéleményt kért a császár, hogy a szerencsétlen párnak az oltár előtt való megjelenése egyáltalán kötelezi-e valamennyiben őket, és ha igen, mennyiben? A Kánon-tudósok összeültek, három napig, három éjjel disputáltak. Ketten közülök hajba is kaptak, de határozatot mégse hoztak. Végre is arra határoza magát a császár, hogy enged az isteni intésnek, meggátolja a házasságot, s ha máris volna valami ereje a vis majorral félbeszakadt esketésnek, azt a pápával oldatja fel, minélfogva Ilonát feledni valósággal elhurcoltatta egy stájerországi zárdába. Akli pedig keserves epekedésben gyógyult testileg és sorvadozott a lelkében.
Hanem ha az Isten így intett a császárnak, fogta magát az ördög, az is intett neki, de másképp.
Audiencián jelent meg egy nap a főállamügyész és azt jelentette, hogy a kihallgatott gyilkos-merénylő, Szepessy István vallomást tett a vizsgálóbíró előtt arról, hogy ő (Szepessy István) szerelmes volt Kovács Ilonába és nőül akarta venni, midőn Akli Miklós őfelségének egy felmutatott sajátkezű iratával arról világosította fel, hogy Kovács Ilona voltaképpen Mária Lujza főhercegasszony őfelsége, akit a császár voltaképpen azért cserélt ki a gondoskodása alá vett árvával, hogy Napóleon császárt kijátszhassa, aki csak hiszi, hogy egy osztrák főhercegnőt kap nőül, de voltaképpen csak egy közönséges magyar nemesleánynak jut a Tuilériák aranyos nyoszolyája.
– Törülni kell a pört, fölség, nem szabad tárgyalásra bocsátani.
– Azt akarja mondani, hogy megkegyelmezzek a merénylőnek?
– Azt. Mert ha sok kézen megy keresztül a pör, beleveszi magát a népbe. Már most is beszélik, sugdossák.
– Hogyan? már sugdosnák?
– Úgy látszik, a vizsgálóbíró szája eljárt. Kémeim már meghozták a nép alsó rétegeiből a legendát, hogy a főhercegnő helyett egy közönséges nemesleányt kap a francia császár, hogy becsapjuk őt. És a nép nevetgél, hunyorítgat örömében. Mert szereti az uralkodó-családot és nagy fantáziája van. Öreg anyókák már emlékeznek is a kis főhercegnőre, az orrára, a homlokára, a szemeire, a kis lencsére az ajka alatt, szóval, hogy milyen volt gyermekkorában, s a róla festett kép teljesen megegyezik a Kovács kisasszony arcával. Ezer tanú van máris, hogy ő az igazi főhercegnő. Mert a népet izgatja, gyönyörködteti a rendkívüli.
– De hiszen ez borzasztó – szólt hüledezve a császár. – A hír a Napóleon fülébe is eljuthat.
– Biz az eljuthat.
– S még utoljára el is találja hinni felőlünk.
– Bizonyosan elhisz minden rosszat.
A császár tehát még aznap elrendelte a pör törlését és a Szepessy szabadonbocsátását, maga elé rendelvén őt, s miután szögről-végről kikérdezte, miféle iratot mutatott neki Akli, felette nehéz szíve lett régi kedvencére.
– Erről én mit se tudtam.
A báró a hódoló tisztelet dacára se állhatta meg, hogy ne csikorgassa a fogait.
– Sajnálom, hogy meg nem öltem, és ha a kezembe kerül valaha az életben…
– Egy szót se! – mennydörögte a császár szigorúan. – Távozzék ön és javuljon meg, jó kereszténynek, valamint parancsolom, hogy hallgasson a dolog felől és ne mutatkozzék Bécsben mindaddig, míg én külön meg nem engedem.
Akli most újra kegyvesztett lett, s őfelsége titkos benső örömet érzett, hogy okosan csinálta a faluajándékozást. Akli Miklósnénak adván azt, miután Akli Miklósné nincs a világon, a falu legalább megmarad a császár tulajdona. Kovács kisasszony apáca lesz, Akli pedig, ha meggyógyul, hadd körmöljön a császári levéltárban a molyok és egerek közt.
Mind szépen volt ez elgondolva, de nem ért semmit. A pletykát nem lehetett többé elnyomni, sőt az még újabb tápot nyert a megkegyelmezés ténye által. Ohó! Tehát úgy vagyunk? A gyilkosnak megkegyelmezett a császár? Most már világos. Az egész eljegyzés, esküvő kicsinált dolog, szemfényvesztés Napóleon elámítására. Még az is előre el volt rendezve, hogy valaki lelője a vőlegényt, s ebből az ürügyből maradjon hajadon az »igazi« Mária Lujza. Hanem ez mégis nagy gonoszság. Emberi fejekben a királyoknak sem szabad játszani.
Széltében beszélték, a külvárosi kávéházakban erre célzó kuplékat énekeltek a volkssängerek, a nép hangosan szidta a császárt és Metternichet, úgyhogy Metternich egy napon azzal a tanáccsal toppant be a császárhoz:
– Kovács kisasszonyt férjhez kell adni, fölség, de rögtön.
S így lőn aztán, hogy egy szép tavaszi délután Kolowrat karonfogva vezette be Akli szobájába, annak ágyához a zárdából gyorsan hazahozott Kovács Ilonát. Utánuk jött Szilvássyné és doktor Bergmeister János uram, pap is jött s ott nyomban az ő jelenlétükben összeadta őket s beírta az anyakönyvbe, melyet Fleck apó cipelt a hóna alatt.
Orgonaszó nem volt, se szent ének, hanem egy madár csiripelt az ablakpárkányon a szertartás alatt, és az olyan szép volt, hogy gyönyörűség volt hallani. De még ennél is nagyobb gyönyörűség volt az új menyecske első szava:
– Most hát már senki sem szakíthat el tőled, édes férjem.
Félénken, aggodalmasan, várakozón nézett fel a hatalmas Kolowratra, aki mosolyogva biccentett a fejével.
A pletyka most már gyorsan elült, de sohase végképp. A nép lelke olyan, mint az itatós papiros, amit egyszer beszívott, nehéz belőle kivenni. Még hosszú évek múltán is, mikor a francia ex-császárné gróf Neipperghez ment másodszor férjhez, a mésalliance fölött szörnyülködő bécsieket fitymálva hurrogatta le egy-egy beavatottabb:
– Ej, no! Ne legyetek hát birkák. Hiszen nem az igazi Mária Lujza. De hagyjuk ezt most, régi dolog ez, nem jó ezt feszegetni.
