Kitabı oku: «Szent Peter esernyoje», sayfa 10

– Az alján köröskörül apró zöld virágok.

– Látta?

– Nem, csak kérdezem.

– Igen, virágok vannak az alján.

– Szabad megnézni?

– Természetesen. Megnézi?

– Hisz azért megyek Glogovára.

– Azért? Hogy értsem azt, ha nem hiszi az eredetét?

– Éppen azért, ha hinném, el nem mennék.

– Maga rossz ember. Pogány.

Elhúzta kissé a székét Gyuri mellől, amitől az láthatólag megilletődött, elkomorodott.

– Megsértettem? – kérdé szelíden, bűnbánattal.

– Nem, csak megijesztett. – S gyönyörű ovál arca csalódást fejezett ki.

– Hát inkább mindent hiszek, csak ne féljen tőlem.

Veronka ajka körül mosoly suhant el.

– Vétek is volna nem hinni – vágott közbe Szliminszkyné. – Nem babona ez; megtörtént, bebizonyítható tények ezek. Aki nem hiszi, semmiben se hisz. Vagy igazak a Krisztus csodatételei, és akkor ez is igaz lehet, vagy…

De már nem fejezhette be, mert madame Kriszbay asztalt bontott, kijelentvén, hogy fáradt, aludni megy, mire mindnyájan felállottak, s Mravucsánné elvezette őt is, Veronkát is az udvarba nyíló két szobácskába.

Gyuri az ajtónál odasettenkedett Veronkához, aki őneki is jó éjt biccentett a fejével.

– Korán indulunk reggel? – kérdé.

Pajkos engedelmességgel hajtotta meg magát, féloldalt görbítve hófehér nyakát, mintha el volna törve.

– Amint parancsolja, Tamás úr.

Gyuri elértette a »Tamás« szót, és tréfásan viszonzá:

– Minden attól függ, hogy meddig alusznak a szentek.

Veronka visszafordult a pitvarból, morcos arcot vágott, összeszorította a kis öklét, úgy fenyegette meg vele parasztosan Gyurit.

– No, megálljon!

Gyuri szeme rajta veszett. Hiszen olyan szép volt, úgy illett az a fenyegető ököl a hamisnak. Ezt csinálják meg utána a szentek, ha tudják!

Nemsokára hazaindultak Szliminszkyék is. (Mravucsán lámpásos embert rendelt nekik, mert nem volt holdvilág.) Szliminszkyné beburkolta Wladint egy tavaszi felöltőbe, a fölé még egy köpönyeget akasztott, nyakát gyapjas nagykendőbe csavarta, s miközben meghagyta neki, hogy künn csak az orrán át vegyen lélegzetet, ráért Gyurival is csevegni.

– Valóban gyönyörű legenda az, engem legalább nagyon meghat.

– Ah, szegény legendák! – felelte Gyuri. – Ha ráfújna az ember egy-egy ilyen szép legendára és lefújná róla az arany zománcot, a szent illatot, a titokzatosság füstjét, milyen furcsa, igénytelen valóság maradna az alján.

– Hát nem kell ráfújni – mondá az asszony. – Gyűrd fel a köpenyed gallérját, Wladin!

Az ügyvéd elgondolkozott.

– Talán igaza van – dünnyögé elmerengő tekintettel.

Kisvártatva Gyuri is megkívánta az alvást, vagy a magányt, s kérte Mravucsánnét, jelöljön ki neki fekvőhelyet.

– Hm, elment a mágnes – dohogta a jegyzősegéd.

Alighogy betette maga után az ajtót, Kukucska mészáros vígan felkurjantott: »Elhullt a férgese!« Levetette a kabátját, felgyűrte duhaj módon a lobogós ingét (egy tetovírozott ökörfejet lehetett látni a meztelen balkarján), aztán hamiskásan odakacsintott Mravucsánnak.

Városbíró uram elérté a dolgot.

– Igaz, igaz – bizonyítgatta sugárzó arccal —, nem lehet anélkül lefeküdni, hogy az ember ne tegyen próbát: szeretik-e még az asszonyok?

Ezzel kihúzott az almáriomból egy fiókot, a fiókból pedig kivett egy pakli kártyát.

A kártyából ugyan hiányzott a zöld alsó, de ez éppenséggel nem zavarta a bábaszéki intelligenciát, már a múltkor is így játszották a preferáncot, az utolsónak kevesebb jutván egy kártyával az osztásnál, mely azonban képzeletben mégis neki jutott, s mint szellemi kártya szerepelt a játéknál. Ha zöld volt a híváson, az utolsó képzeletben adta az ütésre a zöld alsót, mondván:

– Rajta van a szellemi alsó!

Némelykor ütött is vele, kivált, ha zöld volt a tromf.

Ma azonban, tekintettel a hiányzó kártyára, egy kis parázs ferbli kerekedett, mely jó éjfélutánig eltartott. A szenátorok játsztak, a mészáros meg a tiszteletes úr. A segédjegyző a kvaterkákat hordta, a pénztelen Klempa (mindenütt a kántor a legszegényebb) parlagon könyökölt hol itt, hol ott, mert egyik helyről a másikra kergették azon a címen, hogy peches gibic, ami alapjában igen lehangoló és elkeserítő titulus, de mégsem becsületsértés. Költözött, vándorolt a szegény Klempa játékostól-játékoshoz, míg végre a mészáros és a tiszteletes úr közötti asztalcsücskön lehajtá lankadt fejét és elaludt, hosszú tömött szakálla szolgálván állának vánkosául – de egyszersmind kellemetlen jövőt teremtett számára, mert a gézengúz Kukucska Pál azt indítványozá széles kedvében (mikor egy nagy zsinórt behúzott), hogy a Klempa szakállát pecsételjék le az asztalhoz. Fölséges lesz, ha majd fölriad, és nem ereszti az asztal.

Nosza, mohón kaptak a finom gondolaton, Mokry tartotta a gyertyát, Kukucska a viaszt csöpögtette rá vagy három helyen a szakállára – maga Mravucsán pedig a pecsétgyűrűjével odanyomta az asztalhoz. Hanem iszen lesz ebből nagy parádé!

Más, de szintén nem valami nagyon nevezetes epizódok is történtek. Madame Kriszbay, akit a saját szobájába szállásolt Mravucsánné, nem mert befeküdni a dunyhatengerbe, attól félt, hogy besüpped és megfullad. Mindenáron paplant kívánt. Mravucsánnénak nem volt, leleményes angol ésszel azonban elhozta az ura nagy szőrű bőrbundáját és ráterítette a madame-ra, amitől az úgy megijedt, hogy migrént kapott; egész éjjel tormát kellett a halántékára rakni.

Veronkának más kellemetlensége esett. Amint magára maradt a Mravucsán-ház legszebb szobájában, bereteszelte belülről az ajtót, hogy senki se nézhessen be a kulcslyukon, egy mantillát akasztott a kilincsre, befüggönyözte a kis ablakot, mely az udvarra nyílt, aztán hozzáfogott a vetkőzéshez; kibontotta elöl mellénykéjét, egyik kapocs a másik után engedett, mire engedelmeskedtek a halcsontok is, visszaadván a mell és a derék igaz formáit – százszor szebbeket a sejtetteknél. Az utolsó kapocs is pattant, mely a felső szoknyát tartotta megszorítva a csípők felett, és erre a virágos, fodros rokolyácska kezdett alácsúszni – mintha a rózsabimbóról lehasadozik az irigy zöld burkolatja.

Hullt, hullt a szoknyácska lefelé, súrolva vakító fehér alsószoknyáját. Már-már annak zsinórját is meghúzta volna (mert az alsószoknya nem volt bekapcsolva, de felkötve), midőn rémülve veszi észre, hogy két apró veres szem van rámeredve.

Egy kis iromba cica jött ki az ágy alól, az nézte, de úgy nézte, olyan nagyon nézte, kíváncsian, érdeklődéssel, mintha egy macskává elátkozott királyfi lenne.

Veronka ijedten kapott a széteresztett mellényéhez, hirtelen lehajlott s a másik kezével felrántotta újra a lecsúszott szoknyát (melyből már éppen ki akart volna lépni), miközben majd csengő, majd parancsoló hangon korholta, riasztotta a macskát.

– Mars, cica! Sicc, csúnya cica! Ne nézz ide, cica!

A bakfis szégyenkezett levetkőzni a macska előtt. Újra felöltözött egész rendesen, s próbálta a macskát kikergetni, de az elbújt a bútorok mögé, felugrott a szekrények tetejére, hiába volt a kergetődzés vele, nem lehetett a szobából kitudni.

Mravucsánné asszony figyelmes lett a zörejre, átszólt a szomszéd szobából:

– Mi baja, kisasszonykám?

– Nem tudom kikergetni a macskát, Mravucsán néni.

– Semmi az, szívecském, ha bent marad is; jó ártatlan állat.

– De mikor lát – felelte Veronka szorongva.

Eloltotta most a gyertyavilágot, sötétben akart vetkőzni, de a fránya macska megint kijött a szoba közepére, és szemei még jobban villogtak a homályban.

– No, megállj, kíváncsi cudar, mindjárt kifogok én rajtad.

Barikádot csinált a székekből s e barikád mögött, mintha a várában lenne, amelybe nem lehet belátni, az ágy szélére ülve, keresztbe rakta a lábacskáit, mindenekelőtt kifűzvén a cipellőit. Kip-kop, koppant az egyik topán, amint lehúzta és a padlóra ejtette, kip-kop, a másik is koppant.

No bizony, imponált is a macskának a székes vár! Tip-top, egyet ugrott kinyújtózott testtel, és ott volt a slingelt abrosszal beterített mosdóasztalkán; tip-top, még egyet ugrott és ott volt a Veronka ágyán; a vánkosa közepén. Hanem iszen nem jó közel jönni. Veronka se volt rest, egy ügyes mozdulattal elfogta. Itt vagy most már, macska koma! Hamar csak, hol van egy kendő? Majd adok én neked nézdelődni, mikor a lányok vetkőznek. Tudod-e, hogy az nem illik, cicuska.

Talált egy vastag gyapotkendőt, bekötötte vele a macska fejét, kétrét a szeme táján: »most lásson már maga, ha tud«, s így kezdte újra a vetkőződést.

AZ ÉJ TANÁCSOT ÁD

Míg ily bohókás apróságok foglalták el a fehérnépeket, s míg Klempa úr lepecsételt szakállal aludta az igazak álmát (senki sem álmodhat szebbeket, mint egy szendergő gibic), addig Wibra György gondolatokba merülve virrasztott. Levetkőzött, lefeküdt, de nem aludt. Az ő levetkőzése (ne méltóztassanak megijedni) nem lesz leírva részletesen, mert az megbotránkoztató jelenet a művelt emberi fogalmakban. Hogy miért? Hát tudom is én. Csúnya, tehát leírhatatlan. A nő levetkőzésében poézis van; ha jól van írva, a női test finom, bolondító illatát érzi ki a betűkből az olvasó a nyomdafesték helyett, de egy férfi levetkőzése, pfuj, említeni se merészelem. A szoknyához akár ódát, dithirambot szabad írni, de a nadrágnak »kimondhatatlan« a neve is. És miért? Hát isten tudja. És mit bizonyít? Talán azt, hogy a férfi inesztetikusabb teremtmény a nőnél? Alkalmasint csak azt, hogy aki az illőt és illetlent kigondolta, nagy szamár volt.

De végre is rosszabb dolog ennél, hogy hősünk nem aludott. Nem a gyomra volt megterhelve a Mravucsánné ételeitől, hanem a lelke, agyveleje telt meg a mai nagy eseménnyel. Mint alaktalan zűrzavar kóválygott a fejében a sok mindenféle benyomás. Néhány óra alatt, mintha néhány esztendőt élt volna át. Szent isten, milyen réges-régen volt, mikor még a Münczné padlásán kereste az esernyőt! Most végre megkerült. Gondviselésszerűen bukkant rá. Az isten egy angyalra bízta.

Itt az esernyőről az »angyalra« siklott át az esze. Csinos kis jószág, meg kell adni. Egy csöppet se kellemetlen, pedig ezek a többi kisasszonyok, akik a kamaszévekben járnak, feszesek, élettelenek, mesterkéltek, nincsen bennök semmi természetes. Veronka kivétel. Veronka helyes kis bakfis. És mintha rokonszenvezne is vele egy kicsit…

Visszaidézte eleitől fogva minden szavát, úgyszólván minden mozdulatát, mely rá nézve kedvező volt, és újra meg újra átélvezte (csak még több méz volt benne most harmadszorra, vagy negyedszerre), de amint ment, ment a színes fonalon visszafelé, összerakva mosolyt, elejtett szót, meglágyult hangot, önfeledt pillantást, ösztönszerű taglejtést (milyen édes gyűjtemény volt ez), hát talált közte közönyt, hidegséget is, és elcsüggedten, mintegy erőszakkal áthajította magát az ábrándozás palánkján a színarany valóságba – az esernyőhöz.

Bizony szerencsésnek érezheti magát, s nem szükség tacskó leányzók éretlenségeit találgatni. Úr lett, nábob lett a mai nappal. Úgy éli majd a napjait, mint egy herceg, eljár télen át Budapestre vagy a Riviérára, nyáron át Ostendébe, Monacóba, szóval nagy úr lesz, aki oda se néz holmi paphúgoknak. (No-no, csak mindig visszatért a gondolata ahhoz a fityfiritty Veronkához.)

Álom nem jött a szemhéjaira, hogy is lehetne most aludni? Úgy röpködtek előtte a szebbnél-szebb élettervek, mint a lepkék a glogovai erdőben. Ő csak kergette őket, egyre kergette… Ej, csak már virradna, hogy mehessen, mozoghasson.

A zsebórája vígan ketyegett a feje mellett levő asztalkán, megnézte, éppen éjfélt mutatott. Lehetetlen, hogy még csak annyi legyen! Talán rosszul jár? Valahol a harmadik udvaron egy kakas kukorékolt, mintha mondaná: »Jól jár az órája, Wibra úr!« A »Megfagyott birká«-ból idehangzott elmosódva a muzsika. Valami duhaj pásztorember előénekelte keservesen a híres tót juhászdalt, melynek az eleje pongyolán fordítva ilyenformán hangzik:

Nem juhász az, aki a mért húst kedveli,

Nem azé a birka, aki fölneveli.

Gyuri szivarra gyújtott, s a bodros füst mellett ez a bolond nóta a gondolatjának szép piros szövetjét a visszájára fordítá.

Csakugyan, sokszor nem azé a birka. Lám ez az esernyő is honnan került elő. Azaz, hogy még meg sem került. Hiszen nincs még a kezében. Sőt ha jól fölvesszük, nincs is valami sokkal közelebb hozzá. Eddig attól tartott, hogy mint jelentéktelen rongyot, eldobták valahol a szemétre, ahol megrothadt, s azért volt kevés reménye hozzájutni. Mi történt most? Mindössze megfordult a dolog. Most már az a baj, hogy valóságos klenódium az esernyő, templomi ereklye. Lássuk csak, hogy lesz, mint lesz? Mit mond ő a glogovai papnak holnap? Azt-e, hogy »eljöttem az esernyőmért«? A pap bizonyosan kineveti, mert vagy bigott, rajongó és akkor szentül hiszi, hogy Szent Péter hozta a húgának; vagy ámító farizeus, és akkor nem bolond, hogy hagyja magát leleplezni.

Künn szél mozdult, haragos dérrel-dúrral besüvített a rossz ablakú, rossz ajtajú kamrába, ahová Mravucsánné hálásra elhelyezte. A bútorok is mozogtak, ropogtak. Jól lehetett hallani a Liskovina erdőség távoli zúgását. Ugyancsak dolgozik benne az akasztott ember, akit Mravucsán említett. Gyuri ismét eloltotta a gyertyát, melynek lángjával kellemetlenül incselkedett a szél, bebújt a dunyha alá, behunyta a szemét, képzelete meghízott a sötétben, látni vélte az akasztott embert, amint hajladozik ide-oda a fán, s vigyorogva bólingat feléje: »Bizony kinevetik, Wibra úr, a glogovai parókián.«

– Átkozott bonyodalom! – hajtogatta magában, nyugtalanul hánykolódva a hótiszta párnák között, melyekről a tavaszi napfény meghatározhatatlan illata áradott ki (nem hiába voltak ma a lészán kiterítve). – Mindegy – szőtte a gondolatait —, az esernyő mégiscsak az enyém. Hiszen be lehet bizonyítani végső esetben a bíróság előtt is. Tanú rá Sztolarik, Münczné, a fiai, egész Beszterce városa.

Itt egyszerre felkacagott keserűen:

»Azaz dehogy lehet bebizonyítani; hol jár az eszem? Hiszen az ernyő nem az enyém, a Münczéké. A Münczék apja vette rendes árverésen a Gregorics hagyatékából, a hasznavehetetlen holmik közt. Az esernyő tehát a Münczéké, engem csak az illet, ami a belsejében van. De lehet-e azzal is előállnom? Mondhatom-e a papnak: Főtisztelendő úr, az esernyő nyelében van egy két— vagy háromszázezer forintos bankutalvány, tessék csak kérem ideadni, mert engem illet…«

Gyuri most elkezdte sorba elemezni, mit tesz erre a pap.

Vagy hiszi a szent legendát az esernyőről és így szól: »Eredj a pokolba! Majd bolond Szent Péter, hogy neked bankutalványt hozzon a mennyekből.« Ha pedig csakugyan kísértetbe jön, megnézi és benne találja a felnyitható nyélben, akkor azt mondja: »Ha mégis hozta, akkor bizonyosan nekem hozta«, kiveszi az utalványt és ő maga értékesíti. Miért is adná Gyurinak? Mivel tudná bizonyítani, hogy az övé?

Majd így okoskodék hősünk tovább:

»Talán beavassam élettörténetembe, elmondjak szögről-végre mindent, anyámról, atyámról, halálozási körülményeiről? Tegyük fel, elhiszi alfától omegáig: mit ér az? Kiviláglik-e mindebből, hogy a kincs az enyém? Bizonyára nem. De ha belátná is, hogy enyém, ideadná-e? Hiszen a pap is csak ember! Pereljem talán, ha ide nem adja? Nevetséges! Az utalványt kiveszi szépen, s milyen bizonyítékkal álljak én aztán elő, hogy az esernyőnyélben benne volt?«

A verejték csurgott a Gyuri homlokáról, a vánkosát harapta dühében. Ilyen közel lenni az örökségéhez, és mégis olyan mérhetetlen távolban tőle!

…Fekete éjszaka, adj tanácsot!

És az éjszakához érdemes folyamodni. Jól tette Gyuri, hogy őtőle kért tanácsot. A tépelődők és gondolkozók jó barátja ő.

Az arany-tanácsok közé lehetne írni: »Minden nagy dolgodat gondold meg éjjel is, habár már nappal határoztál felőle.« Mert az embernek van éjjeli esze és nappali esze. Hogy melyik a jobbik esze, azt nem tudom.

Hogy nem tökéletes egyik sem, gyanítom. A nappali verőfény szövi, mint egy takács, a maga színeit a gondolatokba, az éj is közéjük hullat fekete szárnyaiból egy-egy tollazatot. Festenek, pepecselnek, nagyítanak, kicsinyítenek, tehát falsifikálnak mind a ketten. Az éj szebbnek mutatja kedvesed alakját, mint aminő, ellenségedet erősebbnek, bajodat nagyobbnak, örömödet kisebbnek. Nem szép eljárás tőle, de hát az éj szuverén, nem tartozik felelősséggel senkinek.

Vedd olyannak, amilyen, de ne mellőzd, jámbor tűnődő, amikor az igazságot keresed… Azaz dehogy keresed te az igazságot – ha szembe jönne is, kikerülnéd. Rosszul fejeztem ki magam, ne mellőzd az éjt, mikor a kivezető utat keresed.

Csak látszólagosan hallgatag ő. Úgy súg neked, hogy észre nem veszed. Ha nem teheti másképp, lábujjhegyen csendesen elhozza az álmot és abba göngyölgeti kimeríthetetlen leleményességgel, amit tanácsol.

Egyszer csak elállt a szél, a muzsika elhalt a »Megfagyott birká«-nál. Gyuri nem hallott többé csak lassú ritmikus zsongást – aztán úgy rémlett neki, hogy más vidéken jár, a glogovai erdőben lepkéket fogdosnak Veronkával.

Amint mennek-mennek a csalitok között, eleibök toppan az ösvényen egy öregember, kunkorgós aranybottal, glóriás félkörrel a feje fölött, a kalapja madzagra akasztva lógott le a nyakáról.

»Ön Wibra úr?« – kérdé az aggastyán.

»Igen, és ön?«

»Én Szent Péter vagyok.«

»Mi tetszik?«

»Egy nyilatkozatot akarok aláírni az ön javára.«

»Az én javamra?«

»Értesültem, hogy nem juthat az esernyőjéhez, Gregorics barátom megkért, hogy segítsem ki. Tehát szívesen írok alá egy nyilatkozatot, hogy az esernyőt nem én adtam a kisasszonynak.«

»Szép öntől, de itten se papírom, se tintám. Gyerünk vissza a faluba!«

»Az nem lehet, nincs annyi időm. Tudhatja, hogy én a kapunál állok strázsát, mennem kell.«

»De hát akkor én mit csináljak? Miképp jussak az esernyőmhöz?«

Szent Péter vállat vonva visszaindult a szederindás ösvényen. Egy irdatlan nagy cserfánál mégis megállt, és intett Gyurinak, hogy jöjjön közelebb.

Gyuri szót fogadott.

»Tudja mit, barátom uram, ne okoskodjék sokat, vegye el a Veronkát feleségül, s vele együtt magáé lesz az esernyő.«

»Jöjjön! – mondá Gyuri és megfogta erősen a szent palástját. – Kérje meg a számomra!«

Húzta, húzta Gyuri, de ebben a percben mintha valami erőszakos kéz megragadta volna hátulról és rettentő erővel magával rántaná —, fölébredett.

Kopogás hangzott az ajtón.

– Szabad – morogta gépiesen, ködös fejjel.

A Mravucsánék szolgálója nyitott be ásítva, nagy kosztrosan.

– Bejöttem a cipőkért.

Gyuri kitörölte szeméből az álmot. Reggel volt. Az ablakon a napsugár nevetett be.

Emlékezete gyorsan futott végig az illanó álom részletein. Még szinte látni vélte a foszladozó ködben a részletek halvány vonalait. Minden olyan eleven, friss volt még. Úgyszólván a haraszt recsegett még a Szent Péter talpa alatt, s ünnepélyesen kongott a jóságos hangja: »Vegye el, barátom, a Veronkát feleségül, és akkor magáé lesz az esernyő.«

– Különös egy álomlátás – tűnődött Gyuri —, és mennyi logika van benne. Biz ez magától is eszembe juthatott volna.

…Ej, mintha bizony magától nem jutott volna eszébe! Az éj csak parancsolt: »Jöjj, álom, építs neki összefüggő mesét abból az anyagból, ami benne forr.«

*

Mire Gyuri felöltözött, nem volt már nagyon korán. Az egész Mravucsán-ház izgett-mozgott, mint a népes köpű. Egyik köcsögöt vitt, másik szűrő szitát (a kifejt tejjel bajlódtak), a kapunál, melyet az éjjeli szél kiszakított az ütközőjéből, ott pipázgatott a Gyuri kocsisa, és segített csodálkozni a többinek a szél erején: észrevevén urát, megemelinté nyalka strucctollas kalapját.

– Befogjak?

– Nem tudom még. Hollá, kisleány! Fölkeltek a kisasszonyék?

– Már reggeliznek is a kertben – felelte egy szarvastermetű fehércseléd, ki egy tepsit vitt forralt tejjel. – Tessék erre jönni.

– Akkor hát befoghatsz, János.

Egy diófa alatt, nagy kerek kőasztal körül találta Gyuri valamennyiöket. Már a reggeli végén voltak, csak még a madame rágcsálta a pirítós kenyereket.

Nagy nevetgéléssel fogadták. Veronka felkiáltott pajkosan:

– Itt jön a friss ember!

– De már a friss ember titulust nem hagyom – ellenveté Mravucsán —, az engem illet. Mert én le se feküdtem, egész reggelig kártyáztunk. A szegény Klempa még most is ott alszik a két könyökén, az asztalon, a leragasztott szakállával.

– Szép is olyakat tenni! – pirongatta Mravucsánné.

– Jó reggelt! Jó reggelt! – Mindnyájan kezet fogtak Gyurival, Veronka is felállt, és csintalanul hajladozott.

– Jó reggelt, friss ember! Jó reggelt. No, mit néz reám olyan nagyon?

– Nézem – mondá zavartan Gyuri, a leány szépségén felejtve a szemeit —, hogy… izé … mennyire megnőtt.

– Egy éj alatt?

– Tegnap még kisleány volt.

– A maga szeme káprázott.

– Káprázik az ma is.

– Mert még álmos. Hát ilyenkor kell felkelni?

A játszi, enyelgő hang, mint valami édes csiklandozás, fölvillanyozta Gyurit, s kezdett is bőbeszédű lenni, védte magát, tréfásan, széles jó kedéllyel.

– Elaludtam egy kicsit, sőt ha a szolgáló rám nem kopogtat, most is alszom. Bárcsak ne nyitott volna be csak még öt percig.

– Ugyan? – szólt Mravucsánné. – Olyan szépet álmodott? Mit parancsol? Kávét vagy hideg sültet?

– Kávét kérek.

– Hát nem mondja el, mit álmodott?

– Házasodtam álmomban. Illetőleg megakadt a dolog a leánykérésnél.

– Hogyan? Kosarat kapott? – kérdé Veronka, előretolva a kíváncsi fejecskéjét, melyet ma még szebbé tett a fölépített gazdag hajkorona, a hajkoronát pedig még szebbé tette egy beletűzött pünkösdi szegfű.

– Kérdés, hogy mi lett volna. Éppen a döntő pillanatban költött fel a szolgáló.

– Úgy? Már szinte azt hittem, nem tetszett a személye a személyének – szólt Veronka átcsapva a mesei stílusba. – Milyen kár, hogy most már nem tudhatjuk.

– Biztosítom, megtudja.

– Miképpen?

– Úgy, hogy megmondom.

– Ugyan ne beszéljen! Hiszen az álmok nem mennek át egyik éjjelről a másikra folytatásokban, mint a regények az újságokban.

Gyuri megitta a kávéját, rágyújtott, és nagy füstfelhőből szólt ki titokzatos arccal, szemeit az ég felé fordítva tréfásan:

– Vannak olyan álmok, majd meglássa. De hát maga hogy aludott?

No, csak ezt kellett említeni: menten kapott rajta Mravucsánné, szélesen előadva a macska históriáját, aki miatt nem mert a Veronka este levetkőzni.

Gyuri elképzelte a bájos jelenetet, édelgett rajta a lelke, Veronka irult-pirult, Mravucsán kacagott, Mravucsánné pedig egy pár oktató szót fűzött hozzá, amint illő idősebb, tapasztaltabb asszonyoknak:

– Nem jó, galambocskám, a jóból se a nagyon sok. A szeméremben is árt, ami túlontúl van az elégen. Hozzá kell szokni az ilyesmihez! Hát mikor ura lesz, szívecském? Az bizony becsámpáskodik ám a hálószobába, és maga fűzi ki az asszonykája ruhaderekát. Azon keresztül kell esni.

– Jaj, néni, néni! Miket beszél, néni!

Bedugta a füleit, felugrott és elszaladt a ribiszkebokrok felé. Egy picinyke gally beleakaszkodott a szoknya fodrába, s úgy megrántotta, hogy kiszakadt a ráncaiból.

No, lett ebből nagy eset! Hamar tűt, cérnát! Növelte még a zavart, hogy a Wibra kocsija előállott. Két nyugtalan nyakú fekete ló, rézkulcsos hámmal. Hej! Csak jó mesterség a prókátoroké! (Olyan fiatal és már ilyen fogatot hazudott össze.)

Volt dolga Mravucsánnénak és mindenféle élő léleknek a háznál. Hamar kösd be, Anka, egy szalvétába a sonkát, amit az útra főztem! Te pedig szaladj, Zsuzska, a kalácsért! De hátha nincsen késök? Hozzatok hamar egy szarvasnyelű kést! Ne készítsünk a saroglyába egy kis aszalt gyümölcsöt? Jó lesz rágogatni, lelkem, útközben, kivált az idegen asszonyságnak. Hát egy csipetnyi lekvárt ne tegyek egy bögrikébe? De bizony teszek.

– Ugyan, ugyan, néni – szabadkozott Veronka —, hiszen ebédre hazaérünk.

– Hátha előadja magát valami? Sohasem lehet tudni.

Térült, fordult a jó Mravucsán néni, hol elszaladt, hol előkerült, mint a karika – mialatt Mravucsán mindenféleképpen kapacitálta őket, hogy maradjanak ebédre, vagy ha nem, legalább még egy óráig. Utoljára már csak egy félórát könyörgött, biztatván őket, hogy akkoráig okvetlenül fölébred Klempa, amihez fogható látványosságot maga a király sem pipált.

Nem ért semmit, megmaradtak csökönyösen az indulás mellett, felültek a csinos kis csézára; a hölgyek hátulra, Gyuri a kocsis-ülésre befelé fordulva, úgyhogy a térdei máris odasúrlódtak a Veronka lábacskáihoz… Nem tudom én, hogy lesz ez egész Glogováig.

– Glogovára megyünk – parancsolta Gyuri a kocsisnak.

János megpattintotta az ostort, a lovak megiramodtak, de alig gurult ki a kocsi a kapu dobogóján, lelkendezve futott utánuk Mravucsánné, tele tüdejéből kiabálva:

– Hó, hahó! Megálljanak!

A kocsi megállt, a hölgyek ijedten nézegettek körül, mi baj lehet. De nem volt semmi baj. Mravucsánné egy pár ép almát fedezett még fel valahol az éléskamrában; azokat a féltett kincseit hozta a kötényében, s megrakta vélök, minthogy a hölgyek ruháin nem volt zseb, a Gyuri kabátját, kikötvén, hogy ezt a szép vöröset, igazi sercikát, a Veronka egye meg.

Erre aztán csakugyan megindultak nagy kendő— és kalaplobogtatások közt, míg csak egy kanyarodónál teljesen el nem tűnt a nyájas Mravucsán-porta összes népeivel, nagy diófájával, füstölgő kéményével. Új és új képek bontakoztak ki a rohamosan haladó Bábaszék utcai életéből. A bolt előtt Münczné állt bodros, hófehér főkötőjében, s kedvesen bólingatott tiszteletre méltó ősz fejével, melyet egyenes vonalban osztott két egyenlő részre a csillogó pápaszem. A kovácsműhely előtt nagyban kalapácsoltak a glogovai papék eltört kocsiján. A vízzel leöntött izzó vasak sziszegtek, mint a kígyók. Távolabb a mesteremberek rakták el nem adott áruikat háromszögletű nagy ládáikba. Lassankint rendre elmaradoztak a tulipános kapujú házacskák gazdáik koszorúba írt névbetűivel. Az utolsónál, melynek ablakai a leendő zsidó temetőre néznek, a liceumkerítés mellől, drum-brum, két pisztolylövés rezzenté meg a lovakat.

A glogovai utasok odapillantottak: hát Mokry úr állott ott az ő újdonatúj kék ruhájában, melyet a besztercei híres Kléner varrt; egyik kezében a kalapját lengetve búcsúzásul, másikban a tiszteletükre eldurrantott pisztolyt emelvén a magasba. A túlsó oldalon a veszedelmes szélmalom ijesztő szárnya vetett sötét árnyékot a mosolygó, piros virágos lóherésre. Szerencsére most mozdulatlan, mint egy gombostűre tűzött óriás légy.

Egy csepp szél se volt. A búzák nem dajkálták kicsiny satnya kalászaikat, hanem álltak veszteg a perzselő napsugarakkal elöntve, mozdulatlanul, egyenesen, mint a granátos katonák. Köröskörül a mezőn mélységes csönd ült.

Csak a lovak patkói csattogtak a köveken; és a Liskovina erdőség olyanformán rémlett, hogy amint egyre közelebb-közelebb húzódik eléjük lomha, sehol nem végződő zöld testével, mintha csendesen lélegzene.