Kitabı oku: «És mégis mozog a föld», sayfa 5

És valósággal átadott Barkónak egy hosszú tekercset, melyben csakugyan pénz volt, és csakugyan az volt ráírva, hogy száz tallér.

Mégis nagylelkű ember ez a Csollán Berti.

Barkó Pali megerőltette a derekát egy halk megköszönésig. Ami nála nagy dolog volt.

– Itt vagyon pedig a te ajánlóleveled, kedves öcsém, Jenőy. Ezt már fáinabb papirosra írtam; mert asszonyságnak szól. A feleségemnek. Igen fáin asszony. Nyáron át Pesten szokott telelni, mint más uraságok. Ez pártodat fogja majd az én kedvemért. De magad vidd el hozzá a levelet. De ne dugd a levelet a csizmád szára mellé; mert nem szereti a bagariapárfümöt. Így ni, édes öcséim, most el vagytok látva egész életetekre. Mármost még csak az elégett batyujaitok kárát sietek megtéríteni. Tudom, hogy egy kis fehérneműcskétek volt benne; az a legszükségesebb. Hát adok mindeniknek a magaméból.

Azzal kihúzta az almáriomfiókot, és kinyalábolt egy halom inget, lábravalót, amik a legkitűnőbb ponyvavászonból voltak varrva, olyan szilárd mind, hogy holmi vékony pálcának az ütése meg nem érzik azon keresztül.

Hanem azért csak elvette azt a diák. Szükség lesz arra: akármilyen. Ez a tréfa kárba veszett.

Nem is ebben volt a furfang bunkója, hanem az ajánlólevelekben, amiknek előre eláruljuk a tartalmát.

Abban a levélben, melyet Biróczy vitt a fiskálishoz, leendő principálisához, ez az ajánlat volt:

„Praesentibus recommendo tibi fidelem nostrum Alexandrum Biróczy: capitis bisonis, asotum trimodium, et venerabilis Gringenőrii asseclam diligentissimum.”

Ezt még egy hirtelen az sem érti meg, aki diákul tud, úgyhogy háromszor kell lefordítani, míg az igazi tartalmára rájön az ember, aztán akkor kisül belőle, hogy:

„Ajánlom jelen soraimmal neked az én hívemet, Biróczy Sándort, a bivalfejűt, akinek a gyomra háromakós; tisztelendő Gringenőrnek legszorgalmasabb követőjét.” (Gringenőr találta fel a kártyát.)

No, most ezzel az ajánlólevéllel mehet Biróczy a pesti tabularis fiscalis elé.

A Borcsay levelében nem annyira a tartalom a tréfa, mint a címzett: mivelhogy az a Bálvándy nem színházigázgató, hanem földesúr és báró; ámbátor nagy pártfogója a vándorszínészeknek. Ezzel sok kölcsönös kópésága szokott lenni Csollán Bertinek. Ezúttal Borcsay került neki kapóra.

A jámbor Csuka Feri ilyen tartalmú levelet vitt a huszár őrnagynak:

„Te vén labanc. Itt küldök neked egy diákot, aki úgy tudja fújni a Rákóczy-marsot, hogy még a te süket füled is megcsendül bele. Ajánlom testőrtrombitásnak.”

Hogy mi volt a Jenőynek adott levélben, azt már nem áruljuk el, mert asszonynak szól.

Annyit minden ismerőse Bertinek tudott, hogy a férj és nő között válóper folyik. A szegény tapasztalatlan diák nem sejthette azt.

Majd meglássuk, mi lesz belőle.

De hát a Barkó Palinak adott tekercs? Abban már csak igazi pénz van. Érzik a nehézségén meg a fogásán is.

Igaz, hogy pénz, csakhogy nem lázsiás tallér; hanem régi kétgarasos; tudniillik nem az a „zicsedlinek” tisztelt „30 kr.” feliratú s „6” krajcárra devalvált kétgarasos, hanem egy forgalmon kívül helyezett moneta, ami nem ér többé semmit.

Hanem azért mégis beutazta ezzel a pénzzel Barkó Pali Perzsiát, Tibetet, Kínát, Szibériát, s sok-sok esztendő múlva visszahozta azt szerencsésen, mikor már világhírű emberré lett; akkor visszaadta azt köszönettel Csollán Bertinek. Itt van, visszahoztam; sohasem nyitottam fel. Minden pecsét megvan most is rajta. Ez volt a szerencsémnek az alapja. Az a tudat, hogy száz tallér van a táskámban. Ez segített, bátorított, nagy merész gondolatok kivitelében lelki erőt adott. Köszönettel visszaadom azt most önnek. Adjon Isten ezerannyit!

Ki tudja, hátha a többi levél is haszonra fordul?

HOVÁ VEZETTEK A LEVELEK?

Csollán Berti megint csak ütötte a filkót harmadik este is a diákjaival. Nagyon biztosítva volt felőle, hogy azok éjszaka meg ne szökdöshessenek a tanyájáról. Ott volt az udvaron három nagy komondor, négy agár, egy vizsla, két kopó meg egy görbe lábú tacskó. Azoktól nincs az a vakmerő idegen, aki alkonyat után akár közelíteni, akár távozni merjen ide vagy innen gyalog, mert azok megeszik. Jó rend van ott.

Azonban mégis az történt, hogy amint egyik diák felváltotta a másikat a kártyánál, a felváltott kiszédelgett a szobából, s aztán nem jött többé vissza. Úgyhogy mikor Barkó Pali megkapta az utolsó orronverőst, körülnéztek: magukban voltak.

– Hová lett az a sok gézengúz?

– Bizonyosan alunni szöktek – sejté Barkó Pali —, megyek, felkeresem őket.

– Fel ne verd, ha alusznak! Csillagot rúgatunk velük.

(Ez az asztronómiai experimentum abból áll, hogy az elaludtnak mezítelen talpára papirost kötnek, s azt meggyújtják.)

Barkó Pali is elpárolgott a szobából, s aztán csak várta Csollán Berti, hogy majd visszajön – mikor megunta a várakozást, maga is utánanézett, de sehol sem talált írmagnak való diákot sem a házában. Az udvarra is kiment, ott is nagy csendesség volt. Hítta a kutyákat, de egy sem jött elő. Utoljára a cselédeket kurjongatta fel.

– Merre vannak a diákok? Hová lettek a kutyák?

A diáknak híre-hamva sem volt már messze földön. Jó lába van annak. Az az egy pedig, amelyiknek rossz van, fenn ül Csuka Feri nyakában, az szalad vele torony irányában, végig a pusztán. Valahol a Tisza körül járnak azok már. – De a kutyák nagy sokára jelt adtak magukról. Mint valami kísértetüvöltés, mint a „wilde Jagd” föld alatti kutyakardala zendült fel egyszerre a rémséges kutyasírás; vékonyan, vastagon, cifrán, keservesen, siralmas csahintással, ijedős buffogással vegyest. Honnan jön ez? Merre vannak? Béres, fehércseléd szaladt hetvenhétfelé kutyakeresni; míg végre rájöttek, hogy valamennyi agár, komondor, vizsla, kopó, tacskó el van temetve egy üres búzaverembe; aminek a szája le volt fedve egy szekérkerékkel: onnan üvöltött elő az egész kórus. Hogy kerültek oda? Bizonyosan az a sánta garabonciás hordta őket oda valamennyit. Ez volt a közvélemény. No, az még rossz helyen fogja végezni a sorsát.

Amint Csollán Berti rájött, hogy a vendégei megszöktek, szörnyű haragra lobbant.

– Lóra! Valahány béres van! Utánuk! Vissza kell őket hozni.

Maga is nyeregbe kapott, nyakába vetette a karikást, s vezette az üldöző csapatot a rév felé. Arra kellett menekülniök.

A Tisza réve pedig, melynek Berti volt a birtokosa – jó egy óra járásnyira feküdt a kastélytól; onnan szoktak átkelni komppal a túlsó oldalra. Egy vastag kötél volt kifeszítve a két part között, ahhoz a kötélhez volt akasztva a komp csigahurokra, úgy tolták át azt a révészek a kötélbe kapaszkodva.

Éjszaka volt már, mire a diákok megérkeztek nagy lélekszakadva a révhez. Ilyenkor már a révész is alszik.

– Üff – nyögött nagyot Csuka Feri, ledobva nyakából a gyepre sánta Biróczyt. – Huszárnak készültem, s huszárlónak fogtak be.

S Biróczy azonnal ment a révészt fellármázni.

Annak sehogy sem ment a fejébe, hogy éjnek éjszakáján szállítson át valakit a Tiszán. Kiváltképpen azt az öt legátust, aki negyednapja ott prédikált a portán. Mi járatban vannak?

– Hát, bácsi, megvalljuk igazán, szökünk – mondá Biróczy. – Holnap vasárnap, s nekünk a helyeinken kell lennünk, ahol már várnak ránk, kit Csányban, kit Hevesben, és ha ott nem leszünk, lemossák rólunk a szenteltvizet bécsi szappannal. A kendtek hóbortos gazdája meg erővel itt akar bennünket holnap is tartani, hogy megint tartsunk kendteknek prédikációt; aztán a prédikáció végével kit-kit megkatekizáljunk!

Az öreg révész megszeppent erősen.

– Hát aztán mi az a megkatekizálás?

– A biz abból áll, hogy egyenkint minden ember kiszólíttatik a középre, s aztán kikérdeztetik, hogy mit tud a szent vallásból, melyek a tíz parancsolatok? Melyek voltak az egyiptomi tizenkét csapások? Kik voltak az apostolok név szerint? Hogy hítták Noé fiait? Mi nevük volt József kilenc testvéreinek?

– Micsoda? – kérdé a révész hüledezve.

– Kend csak jól jár; mert kend lesz az első, akit megkatekizálnak; s kendre mindjárt az első kérdés jut, hogy kik voltak az ótestamentomot szerző próféták név szerint, és azoknak fejezetei?

– Az ótestamentomi próféták?

– Talán nem is tudja kend? No, majd én megtanítom rá, hogy megfelelhessen vers szerint.

 
Mózes volt az első, Józsué és Bírák,
Rút asszony, Sámuel, Királyok, Krónikák,
Esdrás, Nehémiás, Eszter, Jób, Zsoltárok,
A Példabeszédek és Prédikátorok,
Énekek éneke, aztán Jerémiás,
Ezékjel, Dániel, majd megint Hoseás,
Jóel, Ámos, Jónás, Abdiás, Mikeás,
Nahum, Habakukkal, és még Sofoniás,
Aggeus, Zakariás, végre Malakiás,
Akiknél többeket nem ismer az írás.
 

– No, mondja el kend utánam szépen; mert ha megkap bennünket Csollán Berti, s visszavitet, ez lesz a kend felelete holnap.

– Csülökre, legények! – ordítá rémülten a révész. – Frissen tegyük túl a másik partra ezt az öt diákot.

– De hátha utánunk jön a gazda – aggódott Biróczy —, s visszahoz?

– Ma ugyan nem. Arról már felelek – monda a révész. – Dejsz engem meg nem katakizáltat vénségemre.

A megrémült révészek olyan hirtelen átrántották a kompot a túlsó partra, ahogy még semmi borravaló nem tett gőzerői csodát esetlen járművel.

Mire Csollán Berti üldöző hada megérkezett a révgunyhóhoz, az üldözöttek már rég csendesen aludtak egy puszta szőlőben, egy felfordított boroskád szellővédő oltalma alatt.

Berti szidta a révészgazdát, minek vitte át a diákokat, hogy merte őket szökésükben előmozdítani. A révész nem szólt semmit, csak magában dörmögé a rettenetes szókat: „Esdrás, Nehémiás, Hoseás, Mikeás!”

– Frissen utánuk! Vissza kell őket hozni!

(Dejszen, nem eszel ma azokból!)

Mikor a Tisza közepén járt a komp az üldöző csapattal: hogyan, hogyan nem; az nem tudódik, de megesik akárhányszor véletlenül, mért ne eshetett volna meg most is, hogy a kötél a túlsó parton elszakadt; a Tisza éppen áradásban volt, elkapta a kompot, a révészlegények megkapták a kötelet; s az öreg révész olyan ügyesen kormányozta a járművet, hogy a sebes ár a kötélnél fogva odacsapta azt a parthoz, ott mind belefordultak a vízbe; szerencsére a part tele volt ültetve fűzfával, azon kikapaszkodott minden ember szerencsésen pocsékká ázva.

És ezt mind Habakuk prófétának és az ő társainak köszönhetni.

Az elszabadult diákcsapat pedig, miután a túlparton érzé magát, igyekezett elérni egy közelből fehérlő házat; az pedig egy homoki szőlőnek elhagyott kunyhója volt. Olyan épület, amelynek csak három oldala van; a negyedik egészen ablak. Abban találtak egy szegletbe állított taposókádat, amögé letelepedtek.

– Fiúk. Itt a válaszút – monda Jenőy —, holnap ki erre, ki amarra; ki tudja, mikor látjuk egymást. Hanem hát most tegyünk egy fogadást: hogy akik tizenkét esztendő múlva élünk: ezen a napon, melyen búcsút veszünk egymástól, ismét felkeressük egymást. A találkozás helye Pest.

Mindannyian megölelték, megcsókolták egymást, felfogadták, hogy tizenkét év múlva, akármilyen nagy úrrá, akármilyen koldussá tegye is őket a sors, egymást Pesten felkeresik. „Visszajövök Tatárországból is” – ígéri Barkó Pali.

Akkor aztán lefeküdtek egymás mellé a földre, betakaróztak a felleghajtóikkal, s két perc múlva aludtak csendesen az Úrban.

Csak sánta Biróczy maradt ébren, tettetve az alvást, s mikor társai már mélyen szunnyadtak, elővonta zsebéből a Csollán Bertitől elnyert pénzt, felosztá öt csomóra, egy-egy csomót odalopott mindegyik alvó társa zsebébe, titkosan nevetve magában, hogy fognak ezek majd bámulni, ha a legelső csárdában fizetni akarnak, s azután belevész a markuk a sok pénzbe. Tudta, hogy ébren egy sem fogadná el tőle a pénzt; azt a pénzt, amit ő is, csalót csalva, nyert kártyán. S hogy vissza se adhassák neki, maga kilopódzott a kunyhóból, kihúzott egy karót a szőlőgarádból, s reggelre olyan messze volt már tőlük, amilyen messze csak fél éjjel két sánta láb elvihet.

Mint a napból kiröpített bolygó, lódult az öt ifjú abba a véghetetlen semmibe, aminek világ a neve.

Leghamarabb beletalált a szférájába Borcsay. El sem jutott Miskolcig, hogy ott a Bálvándynak szóló levéllel keressen egy színházdirektort, aki aranykulcsos és —sarkantyús méltóságos úr. Keresztesen összetalálkozott egy színésztársasággal, ott beleszeretett a primadonnába, s mindjárt felcsapott primo amorosónak. A Bálvándynak írt levél majd szerepelhet máskor.

Csuka Feri is eljutott Kassába; hamar rátalált a lovas kaszárnyára, onnan az őrnagy lakására; akihez beállított katonás tisztelgéssel, s átadta neki a levelet.

Sátory őrnagy magas, szikár katonaember volt; mindig olyan magasan tartotta a fejét s olyan előrefeszítve a mellét, mintha birkózni híná a világot; kidülledt szemei egy hatalmas sasorr bástyája mögül gránátokat tüzeltek a szemközt álló szemei közé, kit még azonfelül két félelmesen kifent bajusz is fenyeget.

Amint az őrnagy elolvasá Csollán Berti levelét, olyan hangon, aminővel ezredet vezényelnek a koncentrierung alatt, rivall a fiúra:

– Hát kend trombitásnak áll be? Hát kend olyan jól tudja a Rákóczi-marsot fújni?

Szegény Csuka Feri láthatta már a hős vérben forgó szemeiről, hogy itt nagyon rossz helyen jár a Rákóczival; mondhatta már, hogy ő így nem tud, úgy nem tud, se Rákóczi-marsot, se trombitát fújni; nem hallotta a vitéz úr, amit neki válaszoltak, ő csak az ellenfele vagy áldozata arcáról, szempillái hunyorításáról, szája mozgásáról fogta el a választ.

– Hát csak tudja kend a Rákóczi-marsot fújni! No, hát mars legelőször is az árestomba, 24 órára kurta vasba.

A jámbor fiú csak elszédelgett a haragos úr elől, s átadta magát a porkolábnak, hogy tegye hát már most farkasgúzsba. Ez ugyan jól kezdődik.

Hanem már a második percben elpárolgott az őrnagy haragja. Elgondolá, hogy hisz ez a jámbor fiú nem tehet arról, amit az a hóbortos Csollán Berti írt a levelében, s menten futtatá az ordináncot a rekruta után, hogy hozza vissza, mielőtt megkapta volna a strófot.

Mikor aztán újra előtte volt Ferkó, akkor meg elkezdett hozzá olyan csendes hangon beszélni, hogy alig lehetett a szavát hallani.

– Hát, fiam, te trombitás vagy? Ha annyiféle marsot tudsz, talán tudod a „negyvenemberes verbunkot” is.

Híres dallam volt ez valaha. A francia háború alatt, mikor Debrecennek negyven huszárt kellett állítani, szerzé ezt a toborzót Bihari, s az első délelőtt, mikor azt végigjátszották az utcán, beállt rá mind a negyven legény. Ezért a „negyvenemberes” verbunk.

Még most is érthető annak a dallama.

Kezdődik azon a nyalka, sarkantyúpengéssel tele táncon, amihez a lábhoz verődő kard veri a taktust, átmegy aztán a távozó vitéz búcsúszavába, folytatja az indulni készülő paripák robogása s az ellenséget kihívó szózat; jön rá a csatában pengő szablyák csattogása, öld, vágd, ne hagyd magad; s aztán ismét a diadaltánc s a hazatérő viszontlátási öröme.

Valami csodálatos beszélő nóta az; aminőt sohasem fognak többé kigondolni.

Hogyne ismerte volna azt Csuka Feri.

Vitéz Sátory úr leakasztott a falról egy huszártrombitát, s odaadta a kezébe.

Ferkó belefújt hatalmasan.

– Megállj, fiam. Nem úgy. Úgy nem hallok belőle egy hangot sem. Hanem majd én ide végigfekszem a medvebőrre, aztán te odatartod a fülemre a trombita tölcsérét, s úgy fújod a verbunkot; hadd hallom.

Úgy tett. Végigfeküdt a medvebőrre; s fél fülét odatartotta a trombita elé, hallgatá nagy gyönyörűséggel azokat a recsegő hangokat, amik még egyedül voltak rá nézve hangok; amik süketsége koporsófödelén keresztül is lehangzottak hozzá, s amíg a trombita szólt, lehunyta szemeit, s akárhogy titkolta, meg kellett azokat törülgetnie.

– Jól van, fiam – mondta aztán felkelve a medvebőrről, s megveregeté Ferkó vállát. – Látod, ez az egyetlen szó még a világon, ami hozzám szól. Enélkül olyan volnék, mint a Kempelen sakkjátszó bábja. Nesze, fiam, egy arany: igyál egyet a magad kedvéért. Jövőre is lesz rá gondom, hogy a torkod ki ne száradjon.

Csuka Ferinek hát jól van dolga. Kántornak készült, trombitásnak vált be – talán nem is vesztett vele.

Következik sánta Biróczy fátuma.

Egy szép korán reggel ő is csak rátalált tekintetes Korcza fiskális úr lakására; ki híres tabuláris ügyvéd volt a maga idejében.

Egészen másforma dolog volt hajdanában híres fiskálisnak lenni, mint most.

Az nem dolgozott tíz segéddel, nagy bureau-ban, a legnépesebb utcában – dolog volt először is ráakadni, másodszor nyitva találni az ajtaját. És végzett mindent maga. Amilyen vastag csomagok hevertek ott a legyektől láttamozott borítékokban, húsz-, negyvenéves, félszázados, egész százados jogi perek; azok mind saját kezű iratai a bennük megvénült fiskális uraknak; nincs azok közt másolat, írnoki kalligráfia, kínai tintás lenyomat, vagy éppen kőnyomatú felzet; igazi megfontolással írt, veres és fakó betűk, miknek a papírja is oly elszaggathatatlan.

Ócska festett szekrény, megtömve avult percsomagokkal, tintafreccsenéstől felismerhetlen színű asztalok, bőrszékek, mik agyon vannak ülve, ezek az egész fényűzése a hirhedett fiskális irodájának. Festetlen falán egyetlen rámában levő kép egy nemesi címer, mely nemes Csollán Barnabás úr halála alkalmát örökíté; azon sincsen üveg.

Maga e dolgozószoba pedig olyan kicsiny, hogy amint Biróczy benyitja a belső ajtót, az azzal szemközt álló nagy, bolond, zöld mázas, gömbölyű kályhához merőben odaszorítja az éppen kifelé törekvő principálist, úgyhogy ebben az egérfogóban okvetlen egymás lábára kell lépniök.

Mely találkozás alkalmával aztán abban a kellemetes meglepetésben részesülnek mind a ketten, hogy mind a kettő lát maga előtt egy magánál csúnyább embert!

Mert az igaz, hogy Biróczy is elég csúnya; de Korcza úr nem engedi neki oda a pálmát.

Amelyik később jön, az a csúnyább.

Korcza úr valami hajszálnyival magasabb termetű, mint Biróczy. Az is lehet, hogy csak azért van, mert a szürke haját a homlokán magasra felviaszkolva, hegyes üstökben viseli.

A képe nemhogy ragyás volna, hanem fel van szántva és göröngyösen hagyva. A himlő kiirtotta a fél bajuszát, s csak egypár szálat hagyott meg belőle; a megmaradt fél bajusz aztán ki van pödörve; szemöldökei nincsenek, a szemei pedig vörös karikába vannak foglalva. Az orra félreáll, mintha ő volna az igazság istenasszonya, akinek viaszkból van az orra. S mintha meg volna győződve arról, hogy micsoda nagy kincset kapott ő ebben az ő személyleírásában, ugyan igyekszik is azt kibányászni – szemével, szájával válogatott fintorulatokat idomítva, mikben gúny, kötekedés, ingerkedés, csúfondároskodás, malícia, szatíra, hetvenkedés, bosszantás, visszatromfolás keresztezik egymást remek változatokban.

Tehát az ajtónyitásnál egymásba ütve az orraikat, áll a két díszpéldány egymással szemközt.

– Mi kell, héj? – kiált a principális éles hangon a belépőre. – Mért jössz ide, héj?

– Mert itt akarok maradni – felel rá Biróczy; bekacsázva az ajtón s betéve azt a hátával.

– Itt-e? Quo jure?

– Jure patvaristico.

– Mit? – kiált rá a fiskális, olyan képet fintorítva ellene, amilyennel a pávián a hozzá közeledő „pongó”-ra vicsorít. – Hisz ez a csúf pofa minden embert elijeszt, aki hozzám akar jönni.

– Mind visszajönnek azok a principális úr szépségeért – válaszolt rá Biróczy infámis nyájassággal mosolyogva.

Korcza úr elnevette magát. Biróczy egy lépésnyi tért már elnyert a szobájában.

Csakhogy még addig az íróasztalig, amely a patvarista számára volt fenntartva, legalább nyolc lépés volt hátra.

– Hát aztán van-e jó testimoniumod?

– Van bizony semmilyen sem. Elcsaptam magamtól a kollégiumot. Hanem van egy attestatumom Csollán Bertitől, aki maga egy fakultás.

Erre a szóra még egy lábnyomnyival beljebb engedte hatolni a principális.

A „Csollán Berti” név galvanikus hatást gyakorolt a fiskális arcán. Mind a két szájszeglete felfelé húzódott, még a fülei is hegyesebben álltak.

Mikor pedig Csollán Berti ajánlólevelét elolvasta, lábujjhegyeire emelkedett, s a homloka ráncaival húzta magát fölfelé, nagyot kiáltva.

– Tyhű! Kutya-kutyánszki! Lába-labánszki! (Mert ez volt nála a káromkodás. „Kutyánszki!” egyszerű felkiáltás. „Kutyánszki-labánszki!” megerősített kifejezés. „Kutya-kutyánszki, lába-labánszki” végre mindazon káromkodások összege, amikért hadadi gróf Wesselényi Ferenc minden közemberre 50 pénzt, minden főemberre egy forintot, minden tisztviselőre 3 forintot; ha pedig önmaga szalasztaná ki a száján, saját magára 12 forintot szabott bírságul! Hejh, minő gazdag jövedelem volna „ez mai nap” egy finánc-miniszternek! Minő „Befund”-okra kilátás!)

– Hallgasd csak, mi van az ajánlóleveledben! – mondta Biróczynak a fiskális. „Recommendo tibi fidelem meum, Alexandrum Biróczy (az hát te vagy), capitis bisonis (amerikai bölényfejűt. – Itt Biróczy fejére tette a kezét), asotum trimodium (három akót befogadó bendőt! – Itt megtapintá a gyomrát). Reverendissimi Gringenőrii asseclam diligentissimum.” (A kártya feltalálójának leghívebb követőjét – itt megfogta a kezét, s az ujja hegyeit vizsgálta. A ravasz kártyások le szokták vakarni az ujjaik hegyéről a bőrt, hogy a kártyaosztáskor megérezzék a kártya jegyeit). – No, ez szép ajánlólevél.

– Nagyon szép! – felelt meg Biróczy azonnal. – Mert vagy igaz, ami abban a levélben van, vagy nem igaz. Ha igaz, akkor az is igaz, hogy Csollán Berti ajánl engem ide; ha pedig az nem igaz, akkor az utóbbi sem igaz.

– Jó replika! – monda Korcza úr, s most már a levelet eldugva háta mögé, ő is lehúzta úgy a nyakát a válla közé, ahogy Biróczyé volt. – De mármost hát felelj nekem igazán erre a „ponetum de utri”-ra. Nem kérdezem tőled, hogy mit vétettél a kollégiumnak, amiért nem kaptál bizonyítványt a professzorodtól. Hanem azt kérdezem: mit vétettél Csollán Bertinek, amiért ilyen bizonyítványt adott?

– Megvallom igazán. Elnyertem a pénzét.

– Mit? – kiálta Korcza úr, odatartva az orrát Biróczy orra elé. – Te? Pénzt? Csollán Bertitől? Akkor gyere, ülj le, maradj itt! Hadd tanulok tőled! Mert még eddig soha senki ez életben Csollán Berti zsebéből pénzt ki nem bírt csikarni. Se én, aki védőügyvédje vagyok; se az ellenfél ügyvédje, pénzét nem láttuk soha; se szép asszony szép szemével, se vicispán brachiummal, se cimbora kártya útján, se zsivány puskájával, se égett ember könyörgő levelével, se zsidó kötelezvényével attól ugyan pénzt soha ki nem izzasztott. Te vagy az első, aki ezzel dicsekedel. Nagy prókátor lesz belőled, felfogadlak patvaristának, ott a széked.

Biróczy nem mondatta azt magának kétszer. Még öt lépés volt elfoglalni való a mondott székig. Úgy sietett, hogy előbb ott legyen, mint a principálisa a maga álló íróasztalánál. Emlékeztetett a teknősbéka és a nyúl versenyfutására.

Tehát már most „audiat!”

„Audiat!” (Hallja!) Ez volt a patvaristának a címe. A „kend”-nél egy fokkal feljebb.

– Hanem, audiat, egyet elfeledtem kérdezni: tud-e audiat, olvasni?

– Hogyne tudnék olvasni?

– No, hát olvassa el ezt az írást…

Korcza úr patvaristájának az volt a legelső próbája, hogy el tudja-e olvasni principálisa írását.

Mert olyan írás volt az, mint mikor a légy beleesik a kalamárisba, aztán végigmászik a papiroson. Ha mindenki írása hasonlít a maga emberéhez, úgy Korcza úr írása saját szakasztott mása volt; oly átkozott rossz kalligráfia, hogy ha öt-hat napig hevert, ő maga sem tudta kitalálni, mi tartalma lehet a tintasövénynek; s ilyenkor a kétségbeesetten hozzá folyamodó másolót azzal torkolta le: „Az én dolgom: írni, audiat dolga: hogy el tudja olvasni.”

– No, halljuk! – szólt, kétszer is rándítva homlokán, Korcza úr. – Olvassa hát.

– Ó, így nem mesterség olvasni – mondta Biróczy —, de megfordítva. – S azzal felfordítva az írást, olvasá el principálisának a fertelmes ákombákomot.

– Kutyánszki! – dörmögé Korcza úr. – Mármost lássuk, tud-e audiat írni. Le tudja azt híven másolni, amit írtam? Tessék a toll!

Az asztalon állt egy óriási négyszögletű ólomkalamáris; abba Korcza úr beleütött egy tollat félszárig, úgyhogy azt azután nem lehetett csak éppen a középen megfogni. A toll vitorlájának meg az a hivatala volt, hogy azzal a pipaszopókát szokták tisztítani: aminek az a kettős haszna lett, hogy a patvaristát elszoktatta arról, hogy a tollat rágja.

– No, tessék a toll!

Korcza úr gonoszkásan nevetett fél szemmel, hogy fogja meg a gyerek a félig tintás, pipanedves tollat.

Biróczy körülnézett: ott hevert az asztalon egy nyúlláb, amivel a krétát szokták a jegyzéktábláról letörülni; annak a nyúllábnak a körmei közé szorította a maszatos tollat, s úgy másolta le az iratot.

Korcza úr csak a fejét rángatta, s az üstökéhez kapkodott erre a tromfra.

Mikor készen volt a másolat, odavitte hozzá Biróczy, s bemutatta.

Korcza úr egy pillantást vetett az iratba.

– Nem jól van, nem jól van, nem jól van!

– Mi nincs jól, mi nincs jól, mi nincs jól?

– Azt audiat dolga kitalálni.

Azzal kétfelé repeszté a másolatot.

– Írja újra.

Biróczy másodszor is hozzáfogott, iparkodott egészen híven lemásolni, még az összerántásokat is, s aztán vitte a principálishoz.

Most megint csak egy futó tekintetet vetett az írásra.

– Nem ér semmit, nincs híven másolva.

Azt is kétfelé repesztette.

– Írja újra.

Biróczy még egyszer nekiült; gondolta, az interpunkcióban hibázhatott; most már ezt is híven iparkodott utánozni.

A harmadszori bemutatásnál azonban két ívet vitt principálisához, az egyik összehajtott tiszta papiros volt, a másikat, a teleírottat háta mögött tartá.

– Hát e micsoda? – kérdé a principális elbámulva az üres papiroson.

– Ez a széjjelszakítani való papiros – mondá Biróczy. – Majd aztán odaadom a másikat.

– Kutyánszki! – kiálta fel Korcza úr. – No hadd lássam hát, nem tépem szét.

Azzal végignézte az eléje tett másolatot, s ujjával beleböködve, kegyetlen szigorral ismétlé:

– Most sem jó még; most is hibázik benne valami.

– Hibázik? – monda Biróczy. – Tudom már, hogy mi hibázik.

Azzal nekiakasztá a tollat az iratnak, végigfreccsentette rajta a tintát, éppen úgy, ahogy a principálisa iratán volt.

A principális se nem nevetett, se nem káromkodott: csak a fejére ütögetett az öklével gyöngédeden a kefehajú fiúnak.

– Lássa, maga bukfejes; hogy kitalálja az a maga amerikai bivalyfeje, ha kénytelen vele. Ez hibázott belőle! Mert tanulja meg, hogy kétféle disznók vannak az írásban. Az egyik az, amelyik magától cseppen le a tollból: ez a gyönge lelkű, hülye szájú, bukott ügyű, vigyázatlan írók disznója; a másik pedig az, mely a bátran vezetett tollból, mint a rakéta, lő szerteszéjjel, ez a határozott jellemű, biztos ügyű, magukban bízó, senkitől nem félő írók disznója. Mármost tanult valamit. Hát muzsikálni tud-e?

Az ilyen szerteszét ugráló kérdésekkel szokta Korcza úr a fiatal gyakornokfélét zavarba hozni.

– Hogyne tudnék? – felelt Biróczy.

– Mert nálam az is szükséges.

– Értek egy fúvó instrumentumhoz, melyet nagy passzióval kezelek; és azután egy húzó muzsikához, de amelyet diákkoromban csak télen át és nagy kényszerűségből szoktam gyakorolni.

Korcza úr titkosan nevetett magában. Most látták egymást először; de máris értették egymást.

– Hát diktandó tud-e audiat írni? – kérdé, hirtelen sarkon fordulva, patvaristájától.

– Bizony tudok azt is.

– No, hát írjon!

Azzal elkezdett a szobában alá s fel járkálni, s nem szólt egy szót sem. Egyszer aztán azt kérdi tőle:

– No, hát leírta, amit diktáltam?

Majd kigúnyolta volna csúnyául, ha azt hallja tőle, hogy hát mit írtam volna, ha nem hallottam semmit!

Az lett volna rá a felelet, hogy „audiat semmit se tud, ha csak azt tudja leírni, amit fennhangon diktálnak”.

De ahelyett Biróczy kiverte a tollát az asztalhoz, s azt felelé egész készséggel: „igenis, leírtam”.

– Olvassa fel hát, hadd hallom! – szólt Korcza úr, zsebébe dugva kezeit, s két kurta lábát szétterpesztve.

Biróczy olvasott:

„Exmissio. Melynél fogva dominus Alexander Biróczy egyszer mindenkorra kiküldetik, hogy az általa nagyon kedvelt fúvó instrumentumon, a borlopón, az asztalhoz megkívántató bornak a hordóból előmuzsikálásában fáradozzék; ellenben a vonó muzsikával, vulgo ,fűrész’, hegedüléstől, az ellen való antipátiája és rossz lábai miatt, fölmentetik; ez a hajdú dolga lévén.”

Korcza úr nagyot prüszkölt nevettében.

– No, nem bánom. De közbeiktatandó: az első funkció alatt, amíg a pincében jár, fütyülni tartozik.

– Elfogadom.

– Nagyobb igazság kedveért. Minthogy már benne vagyunk az alkudozásban, jó lesz megismerkedni a hivatalbeli kötelességekkel – monda Korcza úr, s elővett egy kalendáriumot, mely a szegletén áthúzott madzagnál fogva volt a falra akasztva; annak a belső üres táblájára voltak feljegyezve a patvarista capitulationalis föltételei, hogy feledékenységbe ne menjenek. Tehát:

– 1-mo. Fizetés semmi.

– Köszönettel fogadtatik.

– 2-do. Borravaló a hajdúé, accidentia a patvaristáé.

– Kivéve, ahol megvernek bennünket; mert ott én szaladok elöl.

– 3-tio. Ebéd, vacsora idehaza, egy pohár bor, reggelit hozhat magának, ha van miből.

– 4-to. Ha a hajdú este le találja magát inni, akkor a patvarista tisztítja meg a csizmákat.

– Hát ha a patvarista megelőzi a hajdút e privilégiumában?

– 5-to. Az aktákkal a principálist kísérni kell; ha a hajdú hozza, hátul jön utánam, ha a patvarista, elöl megy előttem. Nem a rang végett, hanem hogy lássam, hogy nem veszít-e el belőlök valamit.

– 6-to. Az asztalnál a pecsenyét a patvarista trancsírozza. Item, bort hoz fel az asztalra a pincéből.

– 7-to. Mikor pedig vendégek vannak az asztalnál, s a hajdú az ételkörülhordással van elfoglalva: olyankor a patvarista idevigyázzon a szemöldökömre.

– Hol van az? Kérem alássan.

– Kutya-kutyánszki! Ha az egész világon senki sem látja is a szemöldökömet, audiat tartozik azt látni, s mikor én így teszek a szemöldökömmel (itt felfelé rántotta a szemöldizmát), az azt jelenti, hogy keljen fel, s váltson tányért.

– Mikor pedig én így teszek a szemöldökömmel – mondá Biróczy, vastag serteszemöldeit összevonva —, az azt jelenti, hogy nem váltok.

– Üm! Hát ez is a hajdúra marad? Jól van. 8-vo. Mikor úriszékre megyünk, velem jön, az úton el nem aluszik, s vigyáz rá, hogy a kardját el ne veszítse a kocsiból.

– Ez az én dolgom.

– Ha sötét van, s rossz az út, a lámpást viszi a lovak előtt.

– Ez a hajdú dolga.

– De biz audiat dolga. A hajdú fogja olyankor a kocsit, hogy fel ne dűljön. 9-no. Az úriszéken az elítélt delikvensek megcsapatásánál számlálja a botokat. 10-mo. Mind a két táblán mindennap megtudja, minő processusok vétetnek föl s kik a referensek. 11-mo. Határjárásoknál segít meglépni a meghúzandó vonalt. 12-mo. Az érkező klienseket a várakozó szobában kellemesen distrahalja. 13-tio. Mikor alispán vagy magas patrónushoz ebédre vagyunk hivatalosak, ahova a patvarista leül, ott az utolsó hely. 14-to. A pipákat tisztán tartja. 15-to. Segít papmacskát szedni a kertben. 16-to. Ha hajtóvadászaton vagyunk, a nyulat utánam hozza. 17-mo. A főispán urak által adandó bálokban, melyekben meg kell jelennünk, azokkal a kisasszonyokkal, akiket más táncolni nem visz, táncolni a patvarista kötelessége.