Kitabı oku: «A Dicsőség Esküje »

MÁSODIK FEJEZET

Erec a hegytetőn, az erdőszélen állt, és a közeledő, kis hadsereget figyelte. Szívében tűz gyúlt. Egy ilyen napra született. Egyes csatáknál az igazságos és az igazságtalan közti határ összemosódott, de a mai nap nem ilyen volt. A balusteri hadúr szemérmetlenül elrabolta a menyasszonyát, kérkedett ahelyett, hogy bocsánatot kért volna. Erec megbizonyosodott bűnössége felől, megadta neki az esélyt, hogy jóvátegye a dolgokat, de ő megtagadta, hogy helyrehozza hibáit. Ő hozott bajt a saját fejére. Az emberei annyiban hagyhatták volna a dolgot – főleg, hogy uruk már halott.

A kis hadúr zsoldosai közül most mégis több százan felé tartottak, hogy leszámoljanak vele, hiszen miatta veszítették el a lordot, aki fizetett a szolgálataikért. Csillogó, zöld páncéljukban nyargaltak felé, és ahogy közelebb értek, csatakiáltásban törtek ki. Mintha ez megijesztené Erec-et.

Egyáltalán nem félt. Annyi ehhez hasonló csatát látott már. Ha tanult valamit a hosszú évek kiképzései alatt, az az, hogy soha ne féljen, ha az igazság oldalán harcol. Azt tanították neki, hogy az igazság, ha nem is mindig nyer érvényt, ám tulajdonosának tíz férfi erejét adja.

Nem félelmet érzett a több száz katona közeledtét figyelve, hiába tűnt valószínűnek, hogy meghal ezen a napon. Inkább különös várakozással töltötte el a dolog. Megkapta az esélyt, hogy a legtiszteletreméltóbb módon nézzen szembe a halálával, és ezt ajándéknak tekintette. Letette a dicsőség esküjét, és a fogadalma ma beteljesül.

Kardot rántott, és leszaladt a lejtőn, egyenesen a hadsereg felé. Ebben a pillanatban mindennél jobban vágyott rá, hogy hű paripája, Warfkin hátán lovagolhasson a csatába. Ugyanakkor megnyugvást is hozott a gondolat, hogy Warfkin éppen Alistairt viszi Savariába, a herceg biztonságot nyújtó kastélyába.

Ahogy közeledett a katonákhoz, alig ötven méterre tőlük meggyorsította lépteit, és futásnak eredt, egyenesen a sereget vezető, középen lovagló zsoldos felé. Nem lassítottak, de ő sem, felkészült az ütközésre.

Tisztában volt vele, hogy van egy előnye: háromszáz férfi fizikailag képtelen olyan közel jönni, hogy egyszerre tudjanak megtámadni egyetlen embert; a kiképzésekről tudta, hogy lóháton legfeljebb hat ember képes elég közel férkőzni, tehát egyszerre csak hatan támadhatnak. Ilyen megközelítésből az esélyek már máshogy alakultak: nem háromszáz az egyhez, hanem hat az egyhez. Addig, amíg képes végezni hat emberrel egyszerre, van esélye a győzelemre. Csak az volt a kérdés, hogy bírja-e majd erővel végig.

Miközben lerohant a hegyről, előhúzta övéből a fegyvert, amelyről tudta, hogy ebben a helyzetben a leghatásosabb lesz: buzogányt tíz méter hosszú lánccal, végén tüskés fémlabdával. Többnyire arra használták, hogy csapdaként tegyék le az útra – vagy ilyen helyzetekben.

Kivárta az utolsó pillanatot, hogy a seregnek ne legyen ideje reagálni, majd megpörgette a feje fölött, és a csatatér felé hajította. Egy kis fát célzott meg, a tüskés lánc a csatamező felett lengett; ahogy a labda köré tekeredett, Erec bukfencezett egyet, majd a földre vetődött, kikerülve a lándzsahadat, amelyet éppen rá akartak zúdítani, és minden erejével a nyelet tartotta.

Tökéletesen időzített: a seregnek nem maradt ideje cselekedni. Az utolsó pillanatban látták meg, próbálták megállítani a lovaikat, de túl gyorsan haladtak.

Az egész frontvonal beleszaladt, a tüskés lánc elvágta a lovak lábát, amitől a lovasok arccal előre a földre estek, és a hátasok egyenesen rájuk zuhantak. Több tucatjuk rohant bele ebbe a zűrzavarba.

Erec-nek nem volt ideje büszkén nézni, milyen pusztítást vitt véghez: a sereg újabb szárnya közelített felé fenyegetően, csatakiáltást hallatva. Talpra ugrott, és felkészült az összecsapásra.

Amint az élen lovagló lovag felemelte a dárdáját, Erec kihasználta az előnyét: ló híján nem voltak egy magasságban, és mivel Erec alacsony volt, a földet használta a lába alatt. Hirtelen a földre lapult, bukfencezett egyet, kivonta kardját, és belehasított ellenfele lovának lábába. Az állat botladozott, és a katona arccal előre vágódott a földre, mielőtt elengedhette volna a fegyverét.

Erec továbbgurult, és sikerült megúsznia, hogy a sebesült társukat kikerülni igyekvő lovak patája összezúzza. Soknak nem sikerült, és átbukdácsoltak a halott állaton, több tucat pedig óriási porfelhőt verve a földre zuhant, nagy torlódást okozva a seregen belül.

Erec pontosan ezt remélte: a por és zavarodottság következtében még többen kerültek a földre.

Talpra szökkent, felemelte a kardját, és hárított egy vágást, amely a fejét érte volna. Megpördült, és sorban kivédte egy dárda, egy lándzsa és egy fejsze ütését. Hárította a minden oldalról rázúduló csapásokat, de tudta, hogy ez nem tartható örökké. Neki kellett támadnia, ha azt akarta, hogy legyen esélye.

Arrébb gurult, fél térdre ereszkedett, majd elhajította a kardját, mintha csak lándzsa lenne a kezében. A legközelebbi támadó mellkasába fúródott; szeme tágra nyílt, ahogy oldalra dőlt, és holtan zuhant le lováról.

Erec kihasználta az adódó lehetőséget: felpattant a ló hátára, és kikapta a férfi kezéből a buzogányt. Remek fegyvernek tűnt, Erec okkal szemelte ki magának; hosszú, szegecses ezüstnyele volt, és egy több mint egy méteres lánc tartozott hozzá, végén három tüskés golyóval. Erec hátrébb húzódott, és meglengette a feje fölött, és sikerült egyszerre több ellenfele kezéből kiverni a fegyvert; tovább forgatta, és ezzel kiütötte őket a nyeregből.

Ezután végigpásztázta a csatamezőt, és látta, milyen tetemes kárt okozott a seregben: majdnem száz lovagot terített le. A többiek azonban, legalább kétszázan, újrarendeződtek, és elszántan felé törtettek.

Erec feléjük vágtatott, egy ember a kétszáz ellen, és ő maga is csatakiáltásban tört ki, miközben még magasabbra emelte a buzogányát, és imádkozott, hogy kitartson az ereje.

*

Alistair sírva, minden erejét összeszedve kapaszkodott a vágtató Warkfinba, aki a túlságosan is jól ismert úton vitte Savaria felé. A lány egész végig sikoltozott, és rugdalta az állatot, mindent megtett, hogy megfordítsa, és visszalovagolhasson Erec-hez. De a ló nem hallgatott rá. Még sosem találkozott hozzá hasonlóval – rendíthetetlenül teljesítette gazdája parancsát, egy pillanatra sem ingott meg. Nyilvánvaló volt, hogy pontosan oda viszi, ahová Erec parancsolta. Alistair végre elfogadta, hogy semmit sem tehet.

Vegyes érzésekkel vágtatott át a városkapun. Ide szegődött el szolgálólánynak, itt élt éveken át cselédsorban. Legalább a hely ismerős volt, de rögtön felidézett pár emléket a fogadósról, aki sanyargatta, és minden más rossz is eszébe jutott, ami itt esett meg vele. Annyira várta, hogy továbbléphessen, elhagyhassa ezt a helyet, és új életet kezdjen Erec-kel valahol máshol! Míg a város kapuin belül biztonságban érezte magát, egyre növekvő balsejtelem is gyötörte Erec-kel kapcsolatban, aki egyedül nézett szembe azzal a hadsereggel. Már a puszta gondolat is elviselhetetlen volt.

Tudta, hogy Warfkin nem hajlandó visszafordulni, így a következő lépés csak az lehet, hogy segítséget szerez Erec-nek. Ő ugyan arra kérte, hogy maradjon itt, a város biztonságot adó falain belül – de ez lenne az utolsó dolog, amit tesz. Végtére is király lánya volt, nem az a fajta, aki félelmében elmenekül, és meg sem próbál tenni valamit. Erec méltó párra lelt benne: ő is ugyanolyan nemes és határozott volt, mint a férfi. És nem lenne képes úgy tovább élni, hogy valami történt Erec-kel.

Mivel jól ismerte a királyi várost, a herceg kastélya felé irányította Warfkint. Most, hogy a városon belül jártak, a ló végre engedelmeskedett. A palota bejáratánál leszállt róla, és elszaladt a szolgák mellett, akik próbálták megállítani. Lesöpörte magáról a kezüket, és végigfutott a márványfolyosókon, amelyeket olyan jól megismert szolgálólányként.

A csarnok hatalmas ajtajának vetette a vállát, belökte, és berontott a herceg üléstermébe.

Néhány tanácstag fordult felé, mind hercegi talárt viseltek. A herceg néhány lovag gyűrűjében ült. Mindannyiuk arcán meglepettség ült; látszott, hogy a lány valami fontos dolgot szakított félbe.

Hát te meg ki vagy, leány? – kiáltott fel az egyik.

Ki meri megzavarni a herceg hivatalos ügyeit? – ordította egy másik.

Felismerem ezt a nőt – szólt a herceg felállva.

Ahogy én is – mondta Brandt, akiben Alistair Erec barátjára ismert – Alistair, ugye? – kérdezte – Erec újdonsült felesége?

Alistair könnyek között rohant oda hozzájuk, és összetette a kezét.

Uram, könyörögök, segíts rajtam! Erec-ről van szó!

Mi történt? – faggatta riadtan a herceg.

Súlyos veszélyben van. Épp most száll szembe egy teljes hadsereggel egymaga! Nem hagyta, hogy ott maradjak vele. Kérlek! Segítségre van szüksége!

Erre az összes lovag szó nélkül felugrott, és kiviharzott a teremből, egyikük sem habozott; a lány is megfordult, és utánuk szaladt.

Maradj itt! – figyelmeztette Brandt.

Azt már nem! – csattant fel a lány futás közben – Odavezetlek titeket!

Egy emberként szaladtak végig a folyosókon, ki a kastély kapuján, ahol már várta őket egy csapat ló. Mindannyian tétovázás nélkül felpattantak a sajátjukra. Alistair felugrott Warfkinra, megsarkantyúzta, és elindult a csapat élén előre. Pont olyan nyugtalan volt, mint a többiek.

Ahogy végiglovagoltak a herceg udvarán, újabb és újabb katonák szálltak lóra, és csatlakoztak hozzájuk. Mire elhagyták Savaria kapujait, legalább százfős, hatalmas és egyre csak növekvő csapatot alkottak. Alistair vezette őket oldalán Brandttel és a herceggel.

Ha Erec tudomást szerez róla, hogy te is velünk jössz, a fejemet veszi – szólt Brandt – Kérlek, inkább csak áruld el, hol találjuk, és maradj itt!

Alistair azonban makacsul megrázta a fejét, visszanyelte könnyeit, és egyre gyorsabban vágtatott a csapat zajától körülvéve.

Inkább szállnék a síromba, mint hogy elhagyjam Erec-et!