Kitabı oku: «A Dicsőség Esküje », sayfa 2
HARMADIK FEJEZET
Thor óvatosan ügetett végig az erdei ösvényen, oldalán Reece-szel, O’Connorral, Eldennel és az ikrekkel, akik szintén lóháton ültek. Krohn a nyomukban. Kiértek a Szakadék túlsó oldalán lévő erdőből. Thor szíve már jó előre gyorsabban kezdett dobogni, ahogy végre elértek a sűrű erdő szélére. Felemelte a kezét, jelezve a többieknek, hogy maradjanak csendben, és mindegyikük megállt egy helyben.
Thor szétnézett a hosszan elnyúló tengerparton, a szabad ég alatt, és azon túl is: a végtelen, sárga tengerre pillantott, amelyen a Birodalom távoli földjére hajóznak majd. A Tartuvian. Thor a százpróba óta nem látta a vizét. Furcsa érzés volt újra itt lenni – és ez alkalommal olyan küldetést teljesíteni, amely az egész Gyűrű sorsára kihat.
Miután átkeltek a Szakadék hídján, a rengetegen át vezető rövid útjuk a Vadonban eseménytelen volt. Thor azt az utasítást kapta Kolktól és Bromtól, hogy keressen egy kis hajót, amely a Tartuvian partjánál van kikötve. Gondosan elrejtették egy terebélyes fa ágai alatt, amely ráhajlik a vízre. Pontosan követte az utasítást, és ahogy az erdő szélére értek, ki is szúrta az elfedett hajót, amely csak arra várt, hogy elvigye őket úti céljuk felé. Megkönnyebbült.
De aztán meglátott hat birodalmi katonát a homokban, a hajó előtt állva, ahogy a járművet vizsgálgatják. Egyikük felmászott a hajó fedélzetére, amelynek egyik fele a parton volt, a másik pedig a finoman nyaldosó hullámokon ringatózott. Senkit sem kellett volna itt találniuk.
Balszerencséjük volt. Ahogy Thor elnézett a távolba, úgy tűnt, a teljes birodalmi flotta rajzolódik ki a szeme előtt: több ezer fekete hajó úszott a vízen a Birodalom fekete zászlajával. Szerencsére nem feléjük tartottak, hanem az ellenkező irányba. Hosszú, kör alakú pályára álltak rá a Gyűrű köré. A McCloud oldalra tartottak, ahol áthatoltak a Szakadékon. Szerencsére az útvonaluk nem keresztezte az övéket.
Leszámítva ezt az egy osztagot. A hat birodalmi katona, akik valószínűleg felderítő hadjáraton lehettek, valahogy rábukkantak a légió hajójára. Rossz volt az időzítés. Ha Thor és a többiek néhány perccel előbb érnek a partra, talán már el is hajóztak volna. Ehelyett most küzdelem vár rájuk. Nem volt más lehetőségük.
Thor végigfuttatta tekintetét a tengerparton, de nem látott több birodalmi csapatot. Legalább ebben szerencséjük volt. Úgy tűnt, magányos felderítősereggel van dolguk.
Azt hittem, a csónak jól elrejtve fog ránk várni – szólt O’Connor.
Hát, úgy tűnik, nem eléggé – jegyezte meg Elden.
Csak ültek a lovaikon, a csónakot és az ellenséges csapatot bámulták.
Figyeljétek meg, szinte azonnal riasztani fognak más birodalmi csapatokat – észrevételezte Conven.
És akkor aztán rendes háború szakad a nyakunkba – tette hozzá Conval.
Thor tudta, hogy igazuk van. És hogy ezt nem kockáztathatják meg.
O’Connor – szólította meg Thor – közülünk te célzol a legpontosabban. Láttam, hogy ötven méterről is célba találsz. Látod azt ott a hajóorrban? Egy lövésünk van rá. Meg tudod csinálni?
O’Connor komolyan bólintott, miközben szeme megállapodott a katonákon. Megfontoltan hátranyúlt a válla fölött, felemelte az íját, beletett egy nyilat, és tüzelésre készen állt.
Mind Thorra néztek, és ő úgy érezte, kész vezetni őket.
O’Connor, ha jelzek, lődd ki a nyilat! Aztán megrohamozzuk a lentieket. Mindenki más használjon dobófegyvereket, ahogy közeledünk! Próbáljatok meg olyan közel kerülni, ahogy csak tudtok!
Thor jelzett, mire O’Connor elengedte a megfeszült húrt.
A nyíl süvítve végigrepült a levegőn. Tökéletes lövés volt: a fémhegy egyenesen a hajóorrban álló birodalmi katona szívébe fúródott. A katona csak állt ott, a szeme egy pillanatra elkerekedett, mintha nem értené, mi történik. Aztán hirtelen kitárta a karját, arccal előrebukott, és hatalmas csattanással ért földet a parton, társai lába előtt, vörösre festve a homokot.
Thorék támadásba lendültek, egymással tökéletes összhangban, olajozottan működtek együtt. Lovaik ügetésének zaja árulta el őket, a harcosok megfordultak, és szembenéztek velük. Felugrottak lovaikra, és ők is támadásba lendültek, felkészültek rá, hogy középen összecsapnak.
Thor és emberei még mindig előnyben voltak a meglepetés ereje miatt. Thor hátranyúlt, és meglengette a parittyáját, benne egy kővel. Húsz méterről halántékon is találta egyiküket, aki éppen fel akart ülni a lovára. Holtan, gyeplővel a kezében vágódott hátra.
Ahogy közeledtek, Reece elhajította fejszéjét, Elden a dárdáját, és az ikrek a tőreiket. A homok hepehupás volt, a lovak csúszkáltak rajta, ezért erősebben kellett eldobni a fegyvereiket, mint általában. Reece fejszéje célba talált, leterítette az egyik ellenfelet, de a többiek elvétették a dobást.
Így négyen maradtak. A vezér kitört a csapatból, egyenesen Reece felé vágtatott, aki fegyvertelen volt; eldobta a fejszéjét, de még nem volt ideje kardot rántani. Megacélozta magát, de az utolsó pillanatban Krohn elé ugrott, rácsattintotta állkapcsát a támadó lovának lábára. A ló eldőlt, és vele együtt a lovasa is a földre zuhant, így Reece életben maradt.
Kivonta kardját, és beleszúrta a katonába. Megölte, mielőtt az talpra ugorhatott volna.
Már csak hárman maradtak. Az egyik fejszével tört Eldenre, a feje felé hadonászott vele; Elden azonban kivédte a pajzsával, és még ugyanazzal a mozdulattal suhintott egyet a kardjával, és kettévágta a fejsze nyelét. Aztán megpördült, és összezúzta a támadó halántékát, amitől az leesett a lováról.
Egy másik harcos buzogányt húzott elő, és meglóbálta hosszú láncát. A tüskés vége hirtelen O’Connor felé vágódott. Túl gyorsan történt, a fiúnak nem maradt ideje reagálni.
Thor azonban észrevette, és barátja elé vágott, felemelte a kardját, és lehasította a láncot a buzogányról, mielőtt elérhette volna O’Connort. Hallani lehetett, ahogy a kard átvágja a vasat. Thor csodálkozott, milyen éles az új kardja. A tüskés labda ártalmatlanul zuhant a homokba, megkímélve a fiú életét. Közben Conval lovagolt oda, és leszúrta lándzsájával a férfit, aki azonnal meghalt.
Az utolsó birodalmi harcos látta, hogy támadói súlyos túlerőben vannak; félelem villant meg a szemében, majd hirtelen megfordította a lovát, és végigvágtatott a parton. Lova patái mély nyomokat hagytak a homokban.
Mind a megfutamodó katonára emelték tekintetüket: Thor kilőtt egy követ a parittyájával, O’Connor egy nyilat, Reece pedig utánahajított egy dárdát. A katona azonban túl kiszámíthatatlanul haladt, a lova meg-megcsúszott a homokban, így egyiküknek sem sikerült eltalálni.
Elden kardot rántott, és Thor tudta, hogy utána akar eredni. Gyorsan felemelte a kezét, jelezve, hogy maradjon a helyén.
Ne! – kiáltott rá Thor.
Elden megfordult, és rámeredt.
Ha meghagyjuk az életét, utánunk fog küldeni másokat! – ellenkezett Elden.
Thor megfordult, visszanézett a csónakra, és tudta, hogy értékes időt veszítenek, ha üldözőbe veszik a katonát – és ezt nem engedhetik meg maguknak.
A Birodalom így is, úgy is üldözni fog bennünket – jelentette ki Thor – Nem vesztegethetjük az időt. Most az a legfontosabb, hogy minél messzebbre jussunk innen. A fedélzetre!
Ahogy a hajóhoz értek, leugrottak a lovakról. Thor a nyeregtáskába nyúlt, és elkezdte kiüríteni. A többiek követték a példáját: kirakták a fegyvereket, valamint több zsáknyi élelmet és vizet. Ki tudja, milyen hosszú ideig tart majd az út, mennyi idő telik el, mire újra megpillantják a szárazföldet– már ha egyáltalán látják még. Thor Krohn számára is raktározott el élelmet.
Átdobta a zsákokat a hajó korlátja fölött; nagy puffanás kíséretében a fedélzeten értek földet.
Thor megragadta a vastag, összecsomózott kötelet, amely a csónak oldalán lógott. A durva kötél a kezébe vágott, miközben vizsgálgatta. A vállára fektette Krohnt. Mindkét súly próbára tette az izmait, de azért a fedélzet felé húzta magát. Krohn a fülébe nyüszített, éles karmát a mellkasának nyomta, miközben kapaszkodott.
Thor hamarosan a korláton túl volt, Krohn leugrott róla a fedélzetre, a többiek szorosan a nyomukban. Thor áthajolt a korláton, és lenézett a parton álló lovakra, amelyek úgy festettek, mintha parancsra várnának.
És velük mi lesz? – kérdezte Reece mellé állva.
Thor megfordult, és szemügyre vette a hajót: olyan hat méter hosszú volt, és feleakkora széles. Elég volt hetüknek, de a lovaknak már nem jutott hely. Még ha meg is próbálnák felhozni őket, letaposhatnák a fát, szétroncsolhatnák a hajót. Itt kell őket hagyniuk.
Nincs más választásunk – mondta Thor, miközben vágyódva nézett utánuk – Újakat kell találnunk.
O’Connor is áthajolt a korláton.
Okos lovak – szólt – Jól kiképeztem őket. Hazamennek, ha azt parancsolom nekik.
És ezzel éleset füttyentett nekik.
A paripák megfordultak, és átnyargaltak a homokon, majd végül eltűntek az erdőben, és a Gyűrű felé vették az irányt.
Thor hátrafordult, a bajtársaira nézett, aztán a hajóra, és az előttük elterülő végtelen tengerre. A lovaik nélkül most már mindenképp el kellett hajózniuk. Belesüppedtek a valóságba. Teljesen egyedül voltak, a csónakon kívül nem volt semmijük, és éppen örökre elhagyni készülték a Gyűrű partjait. Most már nem volt visszaút.
És hogyan helyezzük vízre ezt a ladikot? – tudakolta Conval, miközben mind lefelé bámultak, négy és fél méter mélyre, a hajótestre. Egy kis részét a Tartuvian hullámai nyaldosták, de a nagyobb része szilárdan állt a homokban.
Ide! – kiáltott fel Conven.
Átsiettek a másik oldalra, amelynek széléről vastag vaslánc függött, és az alján súlyos vasgolyót pillantottak meg a homokban.
Conven lenyúlt, és megrántotta a láncot. Nyögött és erőlködött, de nem volt képes felemelni.
Túl nehéz – morogta.
Conval és Thor odaszaladt, hogy segítsenek neki, így már hárman kapták el a láncot, és húzták. Thor meghökkent, hogy ilyen nehéz: hiába küszködtek vele hárman, egy centire sem tudták felemelni. Végül mindhárman elengedték, és lerogytak a homokba.
Hadd segítsek – szólt előrelépve Elden.
Hatalmas termetével föléjük tornyosult, lenyúlt, és megrántotta a láncot. Sikerült neki egyedül felemelni a labdát. Thor le volt nyűgözve. Mindenki odaugrott, és egy emberként elkezdték húzni a láncot. Fokozatosan haladtak, egyszerre nagyjából harminc centit emeltek rajta, míg végül át nem rántották a korlát felett, és a fedélzetre nem tették.
A csónak megmozdult, ringatták kicsit a hullámok, de a homokban maradt.
Az árboc! – kiáltotta Reece.
Thor megfordult, és két, közel hat méter hosszú farudat pillantott meg a hajó oldalán, és rájött, mire szolgálnak. Odarohant Reece-szel, és megragadta az egyiket, miközben Conval és Conven megfogta a másikat.
Amikor elhagyjuk a partot – üvöltötte Thor – húzzátok fel a vitorlákat!
Előrehajoltak, beledöfték a rudakat a homokba, és minden erejükkel tolni kezdték; Thor nyögött az erőlködéstől. A hajó leheletnyit megmozdult. Közben Elden és O'Connor odafutott a hajó közepébe, és meghúzta a köteleket, hogy a vászonvitorlák felemelkedjenek. Ez sem volt egyszerű művelet, egyszerre megint csak fél métert húztak rajta. Szerencsére erős volt a szél, és ahogy teljes erőből nekifeszültek, és próbálták kiszedni ezt a meglepően nehéz csónakot a homokból, a vitorlák felemelkedtek, és a szél kezdett beléjük kapni.
Végül, mire a csónak már ringatózott alattuk, a vízre siklott, és súlytalanul lebegett, Thor válla reszketett az erőfeszítéstől. Elden és O'Connor teljesen kifeszítették a vitorlákat, és hamarosan már ki is hajóztak a tengerre.
Diadalmasan felkiáltottak, ahogy visszatették a rudakat a helyükre, és átszaladtak a másik oldalra, hogy segítsenek Eldennek és O’Connornak rögzíteni a hajóköteleket. Krohn nyüszögött mellettük, izgatott lett ettől az egésztől.
A hajó céltalanul sodródott. Thor O’Connorral az oldalán odasietett a kormányhoz.
Akarsz kormányozni? – kérdezte Thor a fiútól.
O’Connor szélesen elmosolyodott.
Nagyon szívesen.
Elkezdtek igazán felgyorsulni, cirkáltak a Tartuvian sárga vizén, széllel a hátukban. Végre mozgásban voltak. Thor mélyet sóhajtott. Elindultak.
Thor a hajóorr felé vette az irányt, Reece mellette. Krohn befurakodott közéjük, és Thor lábára hajtotta a fejét, ő pedig megsimogatta puha, fehér szőrét. Krohn megnyalogatta gazdája kezét, aki egy kis zsákból előhúzott egy darab húst, és elé vetette.
Thor a roppant tengert figyelte. A horizonton a birodalmi hajók apró, fekete pöttyök, biztosan a Gyűrű McCloud felőli oldalára tartanak. Szerencsére más kötötte le a figyelmüket, és nem szúrták ki a területükre betolakodó magányos csónakot. Tiszta volt az ég, jó hátszelük volt, és csak egyre gyorsultak.
Thor kinézett, és azon töprengett, vajon mi vár rájuk. Azon tűnődött, vajon mennyi idő, amíg birodalmi földre érnek, és mi fogadja majd ott őket. Megtalálják-e a Kardot, hogy végződik mindez? Tisztában volt vele, hogy az esélyeik meglehetősen rosszak, mégis felvillanyozta a tény, hogy végre úton van. Örömmámorban úszott, hogy idáig eljutottak, és alig várta, hogy visszaszerezze a Kardot.
- Mi van, ha nincs is itt? – vetette fel Reece.
Thor megfordult, és ránézett.
- A Kard – egészítette ki mondandóját Reece – Mi van, ha nincs itt? Ha elveszett? Megsemmisült? Vagy ha egyszerűen csak nem bukkanunk a nyomára? Végül is a Birodalom óriási.
- Vagy ha a Birodalom esetleg rájön, hogyan használja? – kapcsolódott be Elden mély hangján, mögéjük lépve.
- És mi van, ha megtaláljuk, de nem tudjuk visszavinni? – szólt Conven.
A kis csapat csak állt ott, és összenyomta őket a tenger sok megválaszolatlan kérdés súlya. Ez az utazás egy téboly.
Egyszerűen őrület.
NEGYEDIK FEJEZET
Gareth fel-alá járkált apja dolgozószobájának kőpadlóján – a kastély legfelső emeletén található kis szobában, amelyet az apja oly nagy becsben tartott. Ő pedig apránként tönkretette.
Könyvespolctól könyvespolcig sétált, értékes köteteket borított le, ősrégi, bőrkötésű könyveket, amelyek évszázadok óta a család tulajdonában álltak. Szétszaggatta a kötéseket, és apró darabokra tépte az oldalakat. Ahogy feldobta őket a levegőbe, úgy hullottak a fejére, akár a hópihék. Belekapaszkodtak a testébe, és az arcán végigcsorgó nyálba tapadtak. Eltökélt szándéka volt mindent, az utolsó darabig tönkretenni ezen az apja által imádott helyen. Könyvenként haladt.
Odasietett a sarokasztalhoz, felkapta pipáját a maradék ópiummal, és reszkető kézzel erősen beleszívott. Jobban szüksége volt az adagjára, mint valaha. Teljesen rászokott, ha tehette volna, minden percben szívja. Ennek segítségével akarta elűzni az apja képét, amely álmában, sőt már ébren is kísértette.
Ahogy letette a pipáját, az apját látta maga előtt állni rothadó holttestként. A hulla minden alkalommal jobban oszladozott, már alig volt rajta hús, inkább tűnt csontváznak; Gareth elkapta a tekintetét a borzalmas látványról.
Régebben többször is rátámadt a szellemképre, de mára rájött, hogy semmi értelme. Így mostanra már csak elfordította a fejét, és máshová nézett. A helyzet mindig ugyanaz volt: az apja rozsdás koronával a fején, nyitott szájjal, megvetően méregette, majd kezét kinyújtva, egy ujjal vádlón rámutatott. Ettől a rémes tekintettől Gareth-nek olyan érzése támadt, hogy a napjai meg vannak számlálva, és csak idő kérdése, és ő is apja sorsára jut. Mindennél jobban gyűlölt ránézni. Egy jó oldala mindenképp volt az apja meggyilkolásának: az, hogy többé nem kellett nézegetnie az ábrázatát. A sors iróniája, hogy most mégis többet látja, mint eddig bármikor.
Megfordult, és a jelenés felé hajította a pipát, hátha elég gyorsan sikerül dobnia, és eltalálja.
A pipa azonban csak repült a levegőben, nekicsapódott a falnak, és darabokra hullott. Az apja még mindig ott állt, és mereven bámult le rá.
- A kábítószer most nem segít rajtad – korholta.
Gareth nem bírta tovább. Rátámadt a rémre, kezét előrenyújtva próbálta megkarmolni az arcát; de mint mindig, most is csak a levegőt markolta, ráadásul, ahogy átbotladozott a szobán, keményen apja faasztalának ütközött, és magára rántotta, miközben a padlóra zuhant.
Gurult a földön, egészen kifulladt. Ahogy felnézett, észrevette, hogy megvágta a karját. Vér csöpögött az ingjére, és ahogy lenézett, megállapította, hogy napok óta ugyanabban az alsóingben alszik; sőt, tulajdonképpen hetek óta nem is öltözött át. Futólag rápillantott a tükörképére, és látta, hogy a haja kócos és gondozatlan; úgy nézett ki, mint egy közönséges útonálló. Egy része nem akarta elhinni, hogy ilyen mélyre süllyedt. Egy másik részét viszont már nem is érdekelte a dolog. Az egyetlen megmaradt érzése az égető vágy a pusztításra – megsemmisíteni apja minden holmiját, mindent, ami rá emlékezteti. Legszívesebben lerombolta volna ezt a kastélyt, és vele együtt egész Királyudvarhelyet. Ez lenne a megfelelő bosszú azért a bánásmódért, amelyet gyerekként kellett elviselnie. Az emlékek benneragadtak, mint egy tüske, amelyet nem lehet kihúzni.
Tágra nyílt a szoba ajtaja, és beviharzott rajta Gareth egyik szolgája. Arcán félelem tükröződött.
- Felséges úr – szólt – Zajt hallottam. Jól vagy? Uram, hiszen vérzel!
Gareth gyűlölettel nézett fel a fiúra. Megpróbált lábra állni, de megcsúszott valamin, és visszaesett a padlóra. Még kába volt az utolsó szippantástól.
- Felség, majd én segítek!
És ezzel odarohant hozzá, elkapta borzasztó vékony, csont és bőr karját.
De Gareth-nek még mindig volt egy kis erőtartaléka, így amikor a fiú megérintette a kardját, félrelökte, egészen a szoba túlsó végéig.
- Ha még egyszer hozzám nyúlsz, levágom a kezed! – forrongott.
A fiú rémülten hátrált. Közben egy másik szolga lépett a szobába egy idősebb férfi kíséretében, aki ismerős volt Gareth-nek. Derengett neki, hogy ismeri valahonnan, de egyszerűen nem tudta hová tenni.
- Királyom – mondta egy öreg, reszelős hang – már fél napja várunk rád a tanácsteremben. A tanácstagok nem várhatnak tovább. Sürgős ügyeket kell megtárgyalni, mielőtt vége a napnak. Számíthatunk rád?
Gareth összeszűkült szemmel méregette, és próbált rájönni, kicsoda. Halványan emlékezett rá, hogy az apját szolgálta. A tanácsterem...az ülés...mind a fejében kavargott.
- Ki vagy te? – kérdezte.
- Fenség, Aberthol vagyok. Atyád bizalmas tanácsadója – válaszolta közelebb lépve.
Gareth feje kezdett kitisztulni. Aberthol. A tanács. Az ülés. Villámgyorsan pörögtek a fejében a gondolatok, majd szétrobbant tőlük. Semmi másra sem vágyott, mint hogy egyedül lehessen.
- Hagyj most! – csattant fel – Majd jövök.
Aberthol bólintott, és kisietett a szobából a szolgával, majd becsukta maga mögött az ajtót.
Gareth csak térdelt, arcát a kezébe temette, és próbált gondolkodni, emlékezni. Olyan sok minden történt. Apránként visszajött neki minden. A pajzs nem működött; a Birodalom támadást indított; a királyi udvar fele elment; a húga vezette el őket...Sziléziába...Gwendolyn...Ez az. Erre próbált meg visszaemlékezni.
Gwendolyn. Leírhatatlanul, szenvedélyesen gyűlölte. Most mindennél jobban szerette volna megölni. Meg kellett ölnie. A világon minden bajának ő az okozója. Valahogy meg kell találnia a módját, hogy visszaadja neki mindezt, akkor is, ha belehal. Aztán szépen sorban elintézi a többi testvérét is.
Kezdte magát jobban érezni a gondolattól.
Nagy nehezen feltápászkodott, végigbotorkált a helyiségen, és közben felborított egy éjjeliszekrényt. Ahogy közeledett az ajtóhoz, az apja egyik szeretett alabástrom szobrára siklott a tekintete. Megfogta, és a fejénél fogva a falhoz vágta.
A szobor ezer darabra tört. Aznap először, Gareth elmosolyodott. Talán ez a nap mégsem lesz olyan szörnyű.
*
Gareth bemasírozott a tanácsterembe néhány szolgája által közrefogva. Tenyerével benyomta a hatalmas tölgyfaajtókat, mire a zsúfolt teremben mindenki felugrott, hogy megtisztelje. Hamarosan már az összes férfi vigyázzban állt.
Ez egyébként elégedettséggel töltötte volna el, de ezen a napon ügyet sem vetett rá. Gyötörte az apja szelleme, és forrongott a dühtől, hogy a húga elment. Kavarogtak az érzések benne, valahogyan ki kellett ömlesztenie őket a világra.
Átbotladozott a roppant csarnokon, ópiumos bódultságában végigsétált a folyosó közepén a trónjához. Több tucat tanácsos állt félre az útjából. Egyre többen gyűltek ide, és ma viharos energiák lengték körbe a helyet, tapintható volt a feszültség a levegőben. Úgy tűnt, egyre több és több embert foglalkoztat a fél udvar távozásának híre, és hogy a pajzs nem védelmezi őket többé. Mintha az összes, Királyudvarhelyen maradt ember idecsődült volna, hogy választ kapjon a kérdéseire.
Azokkal persze Gareth nem szolgálhatott.
Ahogy peckesen végigsétált az elefántcsont lépcsőn apja trónszékéhez, észrevette, hogy Lord Kultin, magánhaderejének vezére áll a trón mögött türelmesen. Ő az egyetlen ember az udvarban, akiben még megbízhat. Mellette sorakozott fel több tucatnyi harcosa. Némán álltak, kezük a kardjuk markolatán nyugodott. Látszott, hogy harcra készen várnak, és akár az életüket is feláldoznák Gareth-ért. Ez maradt az utolsó dolog, ami megnyugtatta.
Ült a trónján, és végigfuttatta tekintetét a termen. Annyi arcot látott, de csak néhányat ismert fel. És egyikükben sem bízott. Minden nap tisztogatott köztük; rengeteg embert vetett börtönbe, és még többet adott hóhér kezére. Nem telt el úgy nap, hogy ne öletett volna meg legalább egy maroknyi embert. Úgy gondolta, ez a jó taktika: állandó készenlétben tartotta az embereket, sosem lehettek nyugodtak, és így puccsot sem mertek szervezni ellene.
A teremre csend telepedett, mindenki dermedten bámult rá. Úgy tűnt, nem mernek megszólalni. És ő pont ezt akarta elérni. Semmi sem lelkesítette fel jobban, mint hogy rettegést csepegtessen alattvalói szívébe.
Aztán Aberthol végre előrelépett, botja visszhangot vert a kövön. Megköszörülte a torkát.
- Királyom – kezdte öreg, rekedtes hangján – Királyudvarhelyen jelen pillanatban nagy a fejetlenség. Nem tudom, mely hírek jutottak el a füledbe: a pajzs nem működik; Gwendolyn elhagyta Királyudvarhelyet, és magával vitte Kolkot, Bromot, Kendricket, Atmét, az Ezüstcsapatot, a légiót, a sereged felét – és velük tartott Királyudvarhely lakóinak fele is. Akik itt maradtak, útmutatást várnak tőled, hogy jelöld ki a következő lépést. Felség, a nép válaszokat akar.
- Ráadásul – szólt egy másik tanácstag, akit Gareth halványan felismert – azt beszélik, hogy máris áttörték a Szakadékot. A szóbeszéd szerint Andronicus milliós hadseregével már el is foglalta a Gyűrű McCloud felőli oldalát.
Felháborodott morajlás söpört végig a termen; bátor harcosok tucatjai súgtak össze rettegéssel az arcukon, és a pánik futótűzként terjedt.
- Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel az egyik katona.
- Pedig az! – bizonygatta az egyik tanácsos.
- Akkor minden reményünk oda! – harsogta egy másik katona – Ha lerohanták a McCloudokat, a Birodalom Királyudvarhely ellen fog vonulni. Sehogy sem tudjuk őket visszatartani.
- Meg kell vitatnunk a megadás feltételeit, uram – jelentette ki Aberthol Gareth-nek címezve.
- Megadás!? – kiabált be még valaki – Nem adhatjuk meg magunkat!
- Ha nem így teszünk – kapcsolódott be még valaki – szétzúznak minket. Hogy is állhatnánk ki egymillió ember ellen?
A nagyteremben sokan felhördültek, a katonák és a tanácsosok vitatkoztak egymással. Teljes káosz lett úrrá a tömegen.
A tanács vezetője a kőpadlóhoz ütötte vaspálcáját, és elkiáltotta magát:
- CSENDET!
Szép lassan mindenki elhallgatott. Megfordultak, és ránéztek a férfira.
- Ezeket a döntéseket a királynak kell meghoznia, nem nekünk – vetette fel a tanács egyik tagja – Végtére is Gareth a törvényes király, és nem a mi dolgunk a megadás feltételeit megvitatni. Már ha egyáltalán megadjuk magunkat.
Minden szempár Gareth-re szegeződött.
- Királyom – mondta Aberthol kimerültséggel a hangjában – mit javasolsz, mit tegyünk a Birodalom seregével?
Halálos csend telepedett a teremre.
Gareth csak ült ott, lebámult az emberekre, és válaszolni próbált. De egyre nehezebb és nehezebb volt számára tisztán gondolkodni. Folyton hallotta apja hangját a fejében, ahogy üvölt vele, mint kisgyerekkorában. Megőrjítette ez az egész, és a hang nem akart megszűnni.
A trón fából készült karfáját kaparászta. Néma csend volt a csarnokban, a fán végighúzott köröm hangján kívül semmit sem lehetett hallani.
A tanácstagok aggodalmas pillantást váltottak.
- Felséges úr – vette át a szót egy másik tanácstag – ha azt választod, hogy nem adjuk meg magunkat, azonnal meg kell erősítenünk Királyudvarhelyet. Minden bejáratát, az utakat, a kapukat. Ide kell hívnunk minden katonát, és előkészíteni a védelmet. Fel kell készülnünk az ostromra, megfelelő mennyiségű élelmet elraktározni, és megvédeni a polgárainkat. Rengeteg a tennivaló. Kérlek, uram! Add ki a parancsot! Mondd el, mit tegyünk!
A terem ismét elnémult, mindenki Gareth felé fordult.
Gareth végül felemelte a fejét, és rájuk meredt.
- Nem vesszük fel a harcot a Birodalommal – jelentette ki – De nem is adjuk meg magunkat.
A teremben mindenki zavartan nézett össze.
- Akkor mit fogunk tenni, uram? – tudakolta Aberthol.
Gareth megköszörülte a torkát.
- Megöljük Gwendolynt! – folytatta – Most csak ez számít.
Szavait döbbent csend követte.
- Gwendolynt? – kiáltott fel kérdőn a tanács egyik tagja, miközben meglepett mormogás támadt a szobában.
- Minden erőnket utánaküldjük, és lemészároljuk a követőivel együtt, még mielőtt Sziléziába érnének.
- De fenség, hogy segít ez a helyzetünkön? – kiáltott fel egy tanácsos – Ha megtámadjuk, azzal kiszolgáltatjuk az erőinket. A birodalmi csapatok körülvennék és megsemmisítenék a seregünket.
- Ráadásul Királyudvarhelyet nyílt támadásnak tennénk ki! – vetette közbe egy másik.
- Ha nem adjuk meg magunkat, azonnal meg kell erősítenünk Királyudvarhely védelmét! – kiáltotta egy csapat férfi nagy egyetértésben.
Gareth megfordult, és fagyosan nézett a tanácsosra.
- Minden emberünket arra fogjuk használni, hogy meggyilkoljuk a nővéremet! – szólt sötéten – Kivétel nélkül!
A terem elnémult, amikor egy tanácstag a kőpadlót végigkarcolva hátratolta a székét, és felpattant.
- Nem fogom végignézni, hogy a megszállottságod tönkretegye Királyudvarhelyet! A magam részéről nem teljesítem a parancsod!
- Én sem! – visszhangozta a férfiak fele a teremben.
Gareth éktelen haragra gerjedt, és már épp fel akart állni, amikor hirtelen kivágódott a csarnok ajtaja, és berontott a megmaradt hadsereg parancsnoka. Minden szem rá szegeződött. Egy férfit vonszolt maga után: zsíros hajú, borotválatlan, összekötözött kezű gazfickót. Elrángatta a csarnok közepére, és megállt a király előtt.
- Felség – szólította meg a parancsnok hűvösen – Ez a férfi a Végzet Kardjának ellopása miatt kivégzett hat tolvaj bűntársa; a hetedik, aki el tudott szökni. A legkülönösebb történetet adta elő nekem a Kard elrablásáról. Beszélj! – nógatta a reszkető alakot.
A férfi idegesen erre-arra tekingetett, csimbókos haja az arcába lógott, és elég bizonytalannak tűnt. Végre felkiáltott:
- Megparancsolták, hogy lopjuk el a Kardot!
A tömeg felzúdult.
- Tizenkilencen voltunk! – folytatta a tolvaj – Tizenkettőnek közülünk az volt a feladata, hogy az éjszaka leple alatt vigye át a Kardot a Szakadék hídján, a Vadonba. Egy kocsiba rejtették, így a hídon őrt álló katonáknak fogalma sem volt, mit visznek. Mi heten a parancs szerint itt maradtunk a lopás után. Azt ígérték, látszatból bebörtönöznek minket, aztán szabadon engednek. De ehelyett a barátaimat kivégezték. Nekem is ez lett volna a sorsom, ha nem menekülök el.
Izgatott morajlás hullámzott végig a tömegen.
- És hova vitték a kardot? – próbálta belőle kihúzni a parancsnok.
- Fogalmam sincs. Valahova a Birodalom mélyére.
- És ki parancsolt nektek ilyesmit?
- Ő! – bökte ki a bandita csontos ujját Gareth-re szegezve – A királyunk! Ő parancsolta meg nekünk!
A csarnokban sokan rémülten felszisszentek, többen kiáltozni kezdtek. Végül a tanács egyik tagja kopogott néhányat vaspálcájával, és csendet kért.
Az általános hangzavar kissé alábbhagyott.
Gareth, aki már remegett a félelemtől és a dühtől, lassan felállt trónjából. Erre mindenki elnémult, és rámeredt.
Lassan végigsétált az elefántcsont lépcsőn. Léptei visszhangoztak, és olyan sűrű csönd telepedett a teremre, hogy szinte vágni lehetett.
Átvágott az üléstermen, majd odaért a gazfickóhoz. Egy lépésre tőle megállt, és fagyosan nézte. A férfi mocorgott a parancsnok szorításában, és minden létező irányba elnézett, csak ne kelljen Gareth szemébe néznie.
- A királyságomban ez a tolvajok és a hazugok jutalma – mondta Gareth halkan.
Azzal előhúzta tőrét, és egyenesen a férfi szívébe mártotta.
A tolvaj felüvöltött a fájdalomtól, szeme kidülledt, aztán holtan rogyott össze.
A parancsnok Gareth-et mustrálta, összeráncolt szemöldökkel nézett le rá.
- Épp most gyilkoltál meg valakit, aki tanúként vallott ellened. Nem gondolod, hogy ez még inkább a bűnösségedet bizonyítja?
- Miféle tanú? – kérdezte Gareth mosolyogva – A halottak nem beszélnek.
A parancsnok arca elvörösödött a méregtől.
- Azt azért ne felejtsd el, hogy én vagyok az itt maradt, csonka sereged parancsnoka. Nem fogom játszani a bolondot. A tetteid alapján úgy sejtem, igenis bűnös vagy abban a dologban, amivel megvádoltak. És ha így állnak a dolgok, akkor én és a seregem nem szolgálunk többé. Sőt, őrizetbe veszlek azon az alapon, hogy elárultad a Gyűrűt!
Azzal jelzett embereinek, mire néhány tucat katona előrelépett, kardot rántott, és elindult, hogy letartóztassa Gareth-et.
Lord Kultin azonban kétszer annyi emberével lépett elő. Mind kivonták a kardjukat, és felsorakoztak Gareth mögött.
Álltak egymással szemben, Gareth középen.
Diadalmasan a parancsnokra vigyorgott. Privát haderejének létszáma meghaladta a seregét, és ezzel tisztában is volt.