Kitabı oku: «A Hősök Küldetése », sayfa 10

Tizenhetedik Fejezet

Thor, Reece, O’Connor Elden és Erec egy tűz körül kuporogtak, és komoran hallgattak. Thort meglepte, hogy egy nyári éjszakán ilyen hideg lehet. Volt valami ebben a szakadékban, a soha fel nem szálló ködös kavargató, titokzatos szelekben, amitől a csontja velejéig átfázott. Előredőlt, és a kezét dörzsölte a tűznél, mégsem tudta fölmelegíteni.

Rágcsálta a szárított húst, amelyet a többiek adtak körbe: kemény és sós volt, valamiért mégis laktató. Erec odanyújtott valamit: puha borostömlő volt, kotyogott benne az ital. Meglepően nehéz volt, amikor a fiú fölemelte, és a szájába csorgatott egy jókora adagot. Aznap éjjel először nem fázott.

Mindenki hallgatott, a lángokat bámulták. Thor még mindig ideges volt, mivel a Szakadéknak ezen az oldalán, ellenséges területen tartózkodtak, továbbra is úgy érezte, hogy egy pillanatra sem lazíthat az éberségen. Csak ámult, hogy Erec milyen nyugodt, mintha a háza hátsó udvarában üldögélne. De legalább az erdőből kijöhettek, megkereshették Erecet, és megnyugvást találtak a tűzben. Erec szüntelenül figyelte az erdő szélét figyelte, minden apró zajra ügyelt, mégis magabiztos, és higgadt volt. A fiú tudta, hogy ha bármilyen veszély fenyegetne, megvédené őket.

Jólesett neki a tűz, és látta, hogy a többiek is így vannak vele, természetesen leszámítva Eldent, aki egyfolytában lógatta az orrát, amióta visszatértek az erdőből. Lehullott róla a pökhendi magabiztosság, miközben savanyúan, fegyvertelenül ücsörgött mellettük. A parancsnokok sosem bocsátanak meg egy ekkora hibát. Amint ők visszatérnek, Eldent kirúgják a légióból. Akkor mihez kezd? Thor úgy sejtette, hogy nem adja meg magát ilyen könnyen, van valamilyen titkos fortélya, tartalék terve. És csakis valami disznóságot forralhat.

Thor követte Erec tekintetét, hogy mit néz a déli látóhatáron. Ameddig a szem ellátott, végeérhetetlen vonalban gyönge izzás világította meg az éjszakát. Thor elcsodálkozott.

– Mi az? – kérdezte végül Erectől. – Ez az izzás? Amit nézel? Erec hosszú ideig hallgatott, csak a szél susogása hallatszott. Végül annyit mondott maga elé bámulva: – A Goralok.

A fiú a többiekre pillantott, akik félve néztek rá vissza. Thor szíve elszorult. A Goralok. Ilyen közel. Semmi sincs közöttük, csak egy erdő és egy hatalmas síkság. Itt már nem bízhatnak az óriási Szakadék védelmében. Kicsi korában rengeteg mesét hallott a Vadon erőszakos barbárairól, akiknek az az egyetlen vágyuk, hogy megtámadják a Gyűrűt. És most semmi sem választja el tőlük. Nem hitte, hogy ilyen sokan vannak. És ez a mérhetetlen hadsereg vár valamire.

– Nem félsz? – kérdezte Erecet.

A lovag megrázta a fejét.

– A Goraloknál nincs önálló akció. Minden éjjel ott táboroznak. Évek óta. Csak akkor rohamoznák meg a Szakadékot, ha az egész fegyveres erejüket mozgósították, és egyszerre támadhatnak. Különben sem mernek próbálkozni. A Kard ereje pajzsként működik. Tudják, hogy nem törhetnek át.

– Akkor miért táboroznak ott? – kérdezte Thor.

– Megfélemlítés céljából. És készülődnek. A történelem folyamán apáink idejében többször megkíséreltek áttörni a Szakadékon. De az én életemben még nem történt ilyen.

Thor felnézett a fekete égen hunyorgó, sárga, kék, narancsszín csillagokra, és töprengett. Totyogós kora óta azt hallotta, hogy ez a part a szörnyűségek helye. Ijesztő gondolat volt, de erővel kiverte a fejéből. Ő most már a légió tagja, eszerint kell viselkednie.

– Ne aggódj! – szólalt meg Erec, mintha olvasott volna a gondolataiban. – Nem fognak támadni, amíg a miénk a Végzet Kardja.

– Volt a kezedben? – kérdezte Thor váratlan kíváncsisággal.

– A Kard?

– Természetesen nem! – válaszolta élesen a lovag. – Azt csak

királyi sarj érintheti meg! Thor bambán nézett rá.

– Nem értem. Miért?

Reece megköszörülte a torkát.

– Én megpróbálhatom? – szólt közbe.

Erec bólintott.

– Van egy legenda a Kardról. Még soha, senki sem viselte. A legenda szerint csak egyetlen ember, a kiválasztott használhatja majd. Csak a királynak szabad próbálkoznia, vagy valamelyik leszármazottjának, miután megkoronázták. Így hát a Kard érintetlen.

– És a mostani királyunk? Apád? – kérdezte Thor. – Ő meg

próbálta? Reece lesütötte a szemét.

– Egyszer. A koronázás után. Legalábbis ezt mondta nekünk. De nem bírta megemelni. Így csak ott van az a tárgy, mintha őt gúnyolná. Apánk gyűlöli. Úgy nyomja az a Kard, mint az éjjeli lidérc.

– Ha megjön a kiválasztott – folytatta Reece –, megszabadítja a Gyűrűt minden ellenségétől, és vezetésével betöltjük sorsunkat, amely magasztosabb lesz mindeneknél. Soha többé nem lesz háború.

– Mese-mese-meskete! – szólt közbe Elden. – Azt a Kardot senki nem fogja fölemelni. Túl nehéz. Úgyhogy lehetetlen. És nincs „kiválasztott”. Az egész egy bárgyúság. Ezt a legendát azért találták ki, hogy féken tartsák a pórnépet, és mindenki az állítólagos „kiválasztottat” várja. És hogy a MacGilek még jobban elszemtelenedjenek. Nekik nagyon jól jön ez a legenda.

– Fogd be a szád, kölyök! – mordult rá Erec. – Mindig tisztelettel kell beszélned a királyodról.

Elden szégyenkezve sütötte le a szemét.

Thor átgondolta, amit hallott, igyekezve beleilleszteni a té

nyeket egy nagyobb összefüggésbe. Csak túl nehéz volt egyszerre mindent megemészteni. Egész életében arról álmodott, hogy megláthatja a Végzet Kardját. Sok regét hallott tökéletes formájáról. Azt suttogták, hogy olyan anyagból készült, amelyet senki sem ismer, és állítólag bűvös fegyver. Vajon mi lenne velük, ha nem védené őket a Kard? Legyőzné a király hadát a Birodalom? A látóhatáron izzó tüzek felé nézett, amelyeknek a vonala mint-ha a végtelenségbe nyúlt volna.

– Jártál valaha odakint? – kérdezte a lovagot. – Ott messze? Az erdőn túl? A Vadonban?

Társai ugyancsak Erecre néztek. Thor izgatottan várta a választ. Súlyos csend volt. Erec sokáig bámulta a lángokat, olyan sokáig, hogy Thor már azt hitte, sose kap választ. Remélte, hogy nem volt túlságosan kotnyeles; olyan hálás volt Erecnek, hogy semmiképpen sem akarta megharagítani. Egyébként maga sem tudta, akarja-e ismerni a választ.

Amikor már azt kívánta, bár visszaszívhatná a kérdést, Erec válaszolt:

– Igen – mondta ünnepélyesen.

Ez az egyetlen szó túlságosan sokáig függött a levegőben. Thor megértette komolyságából, hogy neki ennyit kell tudnia.

– Milyen odakint? – kérdezte O’Connor.

Thor megkönnyebbült, hogy nem ő az egyetlen, aki kérdezősködik.

– Egy kegyetlen birodalom uralja – mondta Erec. – De az a vidék hatalmas és változatos. Ott van a vadak birodalma. A rabszolgák országa. És a szörnyetegek országa. Olyan szörnyetegeké, amelyeket el sem tudtok képzelni. Azután vannak sivatagok, hegységek, dombok, ameddig csak elláttok. Vannak mocsarak, lápok és a nagy óceán. Ott van a druidák földje. És a sárkányok országa.

Thor szeme tágra nyílt.

– Sárkányok? – kérdezte meglepetten. – Azt hittem, azok

nem léteznek. Erec halálos komolysággal nézett rá.

– Biztosítlak róla, hogy léteznek. Az pedig egy olyan ország, ahova sose akarj eljutni. Olyan hely, amitől még a goralok is félnek.

Thor nagyot nyelt. Alig tudta elképzelni, hogy valaki olyan messzire merészkedjen. Vajon Erec hogy jutott vissza élve? Elhatározta, hogy egy más alkalommal majd megkérdezi.

Olyan sok kérdést akart föltenni a lovagnak a gonosz birodalom természetéről, uralkodójáról, és hogy miért akarnak támadni, és mikor ment oda Erec, és mikor tért vissza. De miközben a lángokba bámult, egyre hidegebb és sötétebb lett, és noha az agyában tolongtak a kérdések, a szemhéja egyre jobban elnehezedett. Nem ez volt az alkalmas idő a kérdezősködésre.

Átengedte magát az álmosságnak. Egyre laposabbakat pislantott, és a földre hajtotta a fejét. Mielőtt behunyta volna a szemét, körülnézett ezen az idegen földön, és azon tűnődött mikor tér haza, már ha egyáltalán hazatér.

Bágyadtan kinyitotta a szemét, felnézett, nem tudta, hol van, és hogy került oda. Lenézett és látta, hogy köd veszi körül, de olyan sűrű, hogy nem látta a lábát. Hátra fordult és látta, hogy a Szakadék fölött már pirkad. Messze, odaát van az otthona. Még mindig itt van, a Szakadék rosszabbik oldalán. A szívverése felgyorsult.

A hídra nézett. Különös módon most nem álltak rajta katonák. Mintha az egész hely kihalt volna. Nem értette, mi történt. Miközben a hidat nézte, a deszkák egyenként hullottak ki belőle, mint a dominók. Percek alatt összedőlt, belezuhant a mélységbe. A Szakadék olyan mély volt, hogy nem hallatszott a deszkák becsapódása.

A fiú nagyot nyelt, a többieket kereste, de senkit nem talált. Fogalma sem volt, mit tegyen. Itt ragadt. Itt volt egyedül, a Szakadék innenső oldalán és nem is tud visszamenni. El sem tudta képzelni, hova mehettek a többiek.

Neszt hallott, és az erdő felé nézett. Mozgást látott. Fölállt, elindult a hang felé. Járás közben a lába belesüllyedt a földbe. Közelebb érve látta, hogy egy háló lóg egy alacsonyabb ágról. A hálóban ott volt Elden, aki körbe-körbeforgott, és az ágak recsegtek a mozgástól.

Elden fején egy sólyom ült, egy különös madár. Úgy ragyogott, mint az ezüst, és a szeme között, a homlokán egyetlen fekete csík futott végig. Lehajolt, kivájta Elden szemét, de nem nyelte le, csak tartogatta a csőrében, miközben Thort figyelte.

Ő szeretett volna másfelé nézni, de nem bírt. Abban a pillanatban, amikor megértette, hogy Elden halott, életre kelt az erdő. A fák közül kitódult egy goral sereg, egyetlen ágyékkötőt viselő izomkolosszusok. Három orruk volt, amelyek háromszög alakban helyezkedtek el az arcukon, és két hosszú, görbe agyaruk. Vérfagyasztóan sziszegve-acsarogva rontottak rá a fiúra. Thornak nem volt hova menekülnie. A kardja után kapott, de az eltűnt.

Felkiáltott.

Ülve ébredt. Vadul zihált, rémülten kapkodta a tekintetét ide-oda. Csönd volt, de igazi, eleven csönd, nem olyan, mint álmában.

Mellette a földön Reece, O’Connor és Erec aludt a hajnali szürkületben. A közelben hunyorgó parázzsá omlott a tűz. A földön egy sólyom szökdécselt. A fejét félrehajtva nézte a fiút. Nagy, ezüstszínű, büszke madár volt, egyetlen fekete csíkkal a homlokán. Mereven nézte Thort, és vijjogott. A fiú megborzongott: ez ugyanaz a sólyom volt, amelyet álmában látott.

Akkor döbbent rá, hogy ez a madár üzenetet jelent. Az álma sokkal több volt közönséges álomnál. Valami baj van. Érezte is. A hideg futkosott a hátán, és átterjedt a karjára.

Gyorsan fölállt és körülnézett, hogy mi lehet ez. Semmi szokatlant nem hallott, semmi gyanúsat nem észlelt: a híd megvolt, és ott álltak rajta a katonák.

Mi volt ez?

Azután rádöbbent, mi a baj. Valaki hiányzik. Elden.

Először arra gondolt, hogy talán otthagyta őket, visszament a hídon a Szakadék másik oldalára. Talán szégyellte, hogy elveszítette a kardját, és kereket oldott.

De amikor az erdő felé fordult, friss bemélyedéseket vett észre a harmatos mohán: a lábnyomok az ösvény felé vezettek. Kétség nem fért hozzá, hogy Elden járt arra. Nem szökött meg, hanem visszament az erdőbe. Egyedül. Talán, hogy könnyítsen magán. Vagy talán, döbbent rá Thor, meg akarja keresni a kardját.

Ostobaság egyedül bemerészkedni az erdőbe; ez is mutatja, mennyire kétségbe van esve Elden. Thor azonnal érezte, hogy nagy baj van. Elden élete forog kockán.

A sólyom abban a pillanatban felvijjogott, mintha csak meg akarná erősíteni a gondolatát, azután felröppent, egyenesen neki a fiú arcának. Thor behúzta a nyakát, a karmok elvétették a cél. Utána a sólyom felvágódott a magasba, és elszállt.

Thor azonnal cselekedett. Gondolkodás és megfontolás nélkül felpattant, és futva követte a csapást az erdőbe.

Nem állt meg, hogy ne legyen alkalma félni, miközben magányosan rohant, egyre mélyebbre hatolva a Vadonba. Ha megáll és belegondol, milyen őrültséget művel, megrohanta volna a pánik. Éppen ezért cselekedett gondolkodás nélkül. Érezte, hogy segítenie kell Eldenen. Így csak futott magányosan a pirkadatban, egyre beljebb az erdőbe.

– Elden! – kiáltotta.

Nem tudta volna megmagyarázni, mitől érzi úgy, hogy Elden meg fog halni. Azok után, ahogy Elden bánt vele, talán hagynia kellett volna, hogy így legyen, de nem hagyhatta. Ha ő lenne ilyen helyzetben Elden bizonyosan nem sietne a segítségére. Őrültség az életét kockáztatni olyasvalakiért, aki rühelli, sőt örülne, ha holtan látná. De akkor sem teheti meg, hogy nem segít. Még sohasem tapasztalt ilyen érzést, amikor minden érzékszerve azt sikoltotta, hogy reagáljon, különösen egy ismeretlen helyzetre. Valamilyen meghatározhatatlan változás játszódott le benne. Úgy érezte, mintha egy új, titokzatos erő irányítaná. Kínos érzés volt, mintha nem a maga ura lenne. Netán most veszíti el az eszét? Túlreagálja a dolgot? És ha álom az egész? Nem kéne visszamenni?

Nem tette. Hagyta, hogy a lába oda vigye, ahova akarja, és nem engedett sem a félelemnek, sem a kétségnek. Addig futott, amíg úgy nem érezte, hogy szétrobban a tüdeje.

Befordult egy kanyarba, és földbe gyökerezett a lába. Dermedten állt, lihegett, és próbálta felfogni a felfoghatatlan képet, amely egy sokat látott harcost is megrémített volna.

Ott állt Elden, kezében kurta kardjával, és felbámult egy lényre, amelyhez foghatót Thor még sose látott. Irtózatos volt, akkora, akár egy torony, legalább kilenc láb magas, és olyan széles, mint négy ember. A fiúk eltörpültek mellette. A magasba emelte vaskos, vörös karját. Mindkét kezén csak három ujja nőtt, de azok olyanok voltak, akár a szögek. Ördögpofája volt, meg négy szarva, az álla hosszú, előreugró, a homloka széles, a hatalmas szeme sárga, a szemfogai görbék, mint az agyarak. Kihúzta magát, és üvöltött.

Mellette egy több száz éves, vaskos fa kettérepedt a hangjától.

Elden mozdulni sem bírt a félelemtől. Elejtette kardját, és bevizelt.

A vicsorgó-nyáladzó teremtmény tett egy lépést a fiú felé.

Thor is borzasztóan félt, ám Eldentől eltérően őt nem bénította meg a rettegés, hanem valamilyen okból élesebbé tette az érzékszerveit, és kiiktatta a perifériális látását, hogy megoszthassa a figyelmét a saját teste és fegyverei, valamint a szörny szélessége, vastagsága, ereje, gyorsasága, mozdulatai, és az Eldenhez képest fölvett pozíciója között.

Támadásba lendült, odarohant Elden meg a rémalak közé. A szörny üvöltött, a lélegzete olyan forró volt, hogy Thor még messziről is érezte; bömbölésétől felborzolódtak a tarkóján a hajszálak, és a legszívesebben elfutott volna. Ám ekkor gondolatban meghallotta Erec hangját, amint arra inti, hogy legyen erős, ne féljen, őrizze meg a hidegvérét. Csak azért sem hátrált.

Magasra emelte a kardját, a fajzathoz rohant, és a bordái alá döfött a szívét keresve.

A szörny felordított kínjában, a vére ráömlött Thor kezére, miközben markolatig beledöfte a kardját.

Különös módon mégsem halt meg. Elpusztíthatatlannak tűnt.

Még csak meg sem állt, amikor odacsapott Thornak, olyan erővel, hogy a fiú bordái belereccsentek. Keresztülszállt a tisztáson, eltalált egy fát, lecsúszott a földre. Iszonyúan fájt a feje.

Bambán nézte, hogyan forog körülötte a világ. A rémalak kitépte Thor kardját a gyomrából. A penge olyan picinek tűnt a mancsában, mint egy fogpiszkáló. Elhajította. Ágakat tördelve szállt a kard a fák között, majd eltűnt az erdőben. A szörny rárontott a fiúra.

Elden csak állt, még mindig dermedten a félelemtől. Ám amikor a szörny megtámadta Thort, Elden életre kelt. Ráugrott a szörny hátára, amivel annyi időre lelassította, hogy Thor felülhessen. Utána a rémalak dühösen csapkodva levakarta hátáról a támadóját. Elden átrepült a tisztás fölött, nekicsapódott egy fának, és összeesett.

A szörny vérzett és zihált, de azért a fogait vicsorítva újból közeledni kezdett Thorhoz.

Az kifogyott a lehetőségekből. A kardja odalett, semmi sem választotta el a szörnytől, amely már rá is vetette magát, de a fiú az utolsó másodpercben félregurult. A szörny belerohant a fába, amelynek a tövében a fiú összerogyott, és gyökerestül kifordította a földből.

Utána rá akart taposni Thor fejére, de az ismét félregurult, majd felpattant, és egy követ illesztett a parittyájába.

Éppen a két szeme között találta el a rémet, amely visszatántorodott. Még sosem adott bele ekkora erőt a dobásba, és biztosra vette, hogy most aztán megölte a bestiát. Megdöbbentő módon még csak le sem állította.

Igyekezett felidézni magában azt a titokzatos erőt, aztán nekifutott, és rávetődött a szörnyre, hogy emberfölötti erejével a földre döntse.

Ám ezúttal cserbenhagyta az ereje. Most csak egy közönséges fiú volt. Egy nyeszlett kisfiú, egy irdatlan monstrum mellett.

A szörny egyszerűen derékon ragadta, és a magasba emelte. Thor borzasztóan tehetetlennek érezte magát, míg lógott a levegőben. Azután a monstrum elhajította. A fiú úgy süvített a magasban, mint egy lövedék, és megint eltrafált egy fát.

Bódultan hevert a földön, a bordái elrepedtek, a feje őrjítően fájt. A szörny már száguldott is feléje, és Thor tudta, hogy ezúttal vége. A monstrum fölemelte vörös oszloplábát, hogy széttapossa a fiú fejét. Thor behunyta a szemét, felkészült a halálra.

Ám a láb valamilyen okból megállt. Thor pislogott. Nem értette, mi történt.

A bestia a torkához kapott, amelyből nyílhegy meredt elő. A következő percben elvágódott, és megdöglött.

Előrohant Erec, nyomában Reece-szel és O’Connorral. Thor látta, hogy a lovag letekint rá, azt kérdezi, mi baja történt, és nagyon szeretett volna válaszolni neki, de a szavak nem jöttek ki a száján. A következő pillanatban lehunyta a szemét, és elsüllyedt a sötétségben.

Tizennyolcadik Fejezet

Lassan kinyitotta a szemét. Először szédült, és nem tudta, hol van. Szalmán hevert. Lehet, hogy a kaszárnyában van? Felkönyökölt és éberen körülnézett, a többieket kereste.

Nem, ez más hely. Ez egy szoba, amelynek a köveit aprólékosan kifaragták. Mintha egy kastélyban lenne. Egy királyi kastélyban.

Mielőtt megbizonyosodhatott volna róla, feltárult egy nagy tölgyfa ajtó, és bejött Reece. Messzebbről fojtott moraj hallatszott.

– Végre! Él! – jelentette Reece mosolyogva. Futott a barátjához, megfogta a kezét, talpra állította.

Thor a fejéhez kapott, amelybe belehasított a fájdalom, mert túl gyorsan állt fel.

– Gyere már, menjünk, mindenki rád vár – sürgette Reece, és rángatni kezdte.

– Várj egy percet, kérlek! – Thor igyekezett összeszedni magát. – Hol vagyok? Mi történt?

– Visszajöttünk Királyudvarhelyre, és éppen meg akarjuk ünnepelni a nap hősét! – felelte vidáman Reece az ajtó felé menet.

– Hős? Ezt hogy érted? És… hogy kerültem ide? – kérdezte Thor, miközben megpróbált emlékezni.

– A bestia kiütött. Jó darabig ájult voltál. Vissza kellett hoznunk a Szakadék hídjához. Meglehetősen drámai út volt. Nem pontosan így képzeltem el a visszatérésünket! – nevette el magát.

Kiléptek a kastély folyosójára. Thor férfiakat, nőket, fegyvernököket, testőröket, lovagokat pillantott meg, akik úgy bámulták, mintha az ő ébredésére vártak volna. Valami újat is felfedezett a tekintetükben, valamit, ami a tiszteletre hasonlított. Először látott ilyet. Eddig leginkább valami megvetésfélével méregették, most viszont mintha közéjük tartozott volna.

– Pontosan mi történt? – Vadul törte a fejét, igyekezett felidézni az eseményeket.

– Semmire nem emlékszel? – kérdezte Reece.

Thor gondolkodni próbált.

– Emlékszem, hogy az erdőben futottam. Harcoltam azzal a bestiával. Azután… – üres tekintettel nézett Reece-re.

– Megmentetted Elden életét – mondta Reece. – Rettenthetetlenül, egymagadban berontottál az erdőbe. Nem tudom, miért pocsékoltál energiát annak a hólyagnak a megmentésére. Mégis megtetted. A király nagyon, de nagyon elégedett veled. Nem azért, mert szereti Eldent. Hanem mert sokra tartja a bátorságot. Szeret ünnepelni. Fontosnak tartja, hogy megünnepelje az ilyen eseményeket, mert ezek lelkesítik a többieket, továbbá jó fényt vetnek a királyra, és a légióra. Ünnepelni akar. Azért vagy itt, mert meg fog jutalmazni.

– Engem? – hüledezett Thor. – De hát nem csináltam semmit!

– Megmentetted Elden életét.

– Csak reagáltam. Azt tettem, ami természetes.

– A király pontosan ezért akar megjutalmazni.

Thor zavarban volt. Nem gondolta, hogy amit tett, azért jutalom járna. Végül is, ha nincs ott Erec, ő mostanra halott lenne. Ahogy ezt végiggondolta, újult hála töltötte el. Remélte, hogy egy napon leróhatja adósságát.

– De mi van az őrjárattal? – kérdezte. – Nem fejeztük be. Reece megnyugtatóan megveregette a vállát.

– Barátom, megmentettél egy fiút. A légió egyik tagját. Ez fontosabb, mint az őrjáratunk. – Elnevette magát. – Ennyit az eseménytelen első őrjáratról! – tette hozzá.

Végigmentek még egy folyosón, azután két őr kitárt előttük egy ajtót. Thor pislogott. A fegyverteremben volt. Száz egynéhány lovag tartózkodott a festett üvegablakú, toronymagas, boltíves mennyezetű helyiségben, amely tele volt fegyverekkel és páncélruhákkal. Úgy lógtak a falakon, mint a trófeák. A fegyverterem! A legnagyobb harcosok, az Ezüstlovagok gyűlésterme! Thor szíve vadul vert, miközben végighordozta tekintetét a falakon, a híres fegyvereken, a hős és legendás lovagok páncélján. Sok mesét hallott erről a helyről, és arról álmodott, hogy egy napon megláthatja. Fegyvernököket általában nem engedtek be, mert ide csak az Ezüstlovagoknak volt bejárása.

Még jobban megdöbbentette, hogy amikor belépett, igazi lovagok néztek rá – őrá –, méghozzá csodálattal. Thor még sose látott ennyi lovagot egy helyen, és még sosem érezte, hogy enynyire elfogadták volna. Mintha álmodott volna. Végtére is, pár perce még aludt.

Reece észrevehette Thor értetlenségét.

– A legkülönb Ezüstlovagok gyűltek össze a tiszteletedre.

Thor egyszerre érzett büszkeséget és hitetlenséget. – A tiszteletemre? De hát én semmit nem csináltam.

– Tévedés – szólalt meg egy hang.

Thor egy súlyos kezet érzett a vállán. Megfordult. Erec mosolygott le rá.

– Messze több vakmerőségről, becsületről és bátorságról tettél tanúságot, mint amennyi várható lett volna tőled. Csaknem az életedet adtad azért, hogy megmentsd egy testvéredet. Éppen ez az, amire szükségünk van a légióban, és az Ezüstlovagok között.

– Megmentetted az életemet – mondta Erecnek a fiú. – Ha nem vagy ott, az a bestia megöl. Nem is tudom, hogyan köszönjem meg.

Erec ismét elmosolyodott.

– Már megtetted – válaszolta. – Nem emlékszel a lovagi tornára? Azt hiszem, kvittek vagyunk.

Thor végigment a sorfalak között MacGil király trónjáig a terem túlsó végében. Egyik oldalán Reece haladt, a másikon Erec. A fiú érezte, hogy sok száz szem kíséri. Ez csak álom le-het.

A király mellett a tanácsosai álltak, köztük az elsőszülött Kendrick. Thor szíve dagadt a büszkeségtől. Alig hitte el, hogy a király ismét fogadja, ilyen sok fontos ember előtt.

A trónszékhez értek. MacGil fölállt. Halk suttogás futott végig a termen. MacGil komoly arca felragyogott a széles mosolytól. Három lépést tett előre, és átölelte a meghökkent Thort.

Éljenzés rázta meg a termet. A király hátralépett, megszorította a fiú vállát és mosolyogva nézett rá.

– Jól szolgáltad a légiót – mondta.

Egy szolga serleget hozott, a király a magasba emelte, és felkiáltott:

– A BÁTORSÁGRA!

– A BÁTORSÁGRA! – harsogta száz torok a csarnokban. Folytatódott az izgatott suttogás, majd elcsöndesedett a terem.

– Hőstettedet nagy ajándékkal jutalmazom! – harsogta a király.

Intett, mire előrelépett egy szolga, akinek hosszú, fekete kesztyűbe bújtatott öklén egy nagyszerű sólyom ült. A madár úgy nézett Thorra, mintha ismerné.

A fiúnak elállt a lélegzete. Pontosan erről az ezüst testű madárról álmodott, amelynek a homlokán egyetlen fekete csík fut végig.

– A sólyom a birodalmunk és a dinasztiánk jelképe – zengte MacGil. – A zsákmányolás, a büszkeség és a becsület madara. Ugyanakkor az ügyességé, a fortélyé. Hűséges, vad, és magasabbra száll minden más állatnál. Szent teremtmény. Azt mondják, akinek sólyma van, az egyúttal a sólyomé. Vezetni fog útjaidon. Elhagy, de mindig visszatér. Mostantól a tied.

A solymász előrelépett, súlyos páncélkesztyűt húzott Thor kezére, majd ráültette a madarat. Thor ereiben pezsegni kezdett a vér az állat érintésétől. Megdöbbentően súlyos volt, a fiúnak még az is nehezére esett, hogy egyenesen tartsa a karját, amelyen a madár fészkelődött. A görbe karmok a kesztyűbe vájtak, szerencsére a fiú kezét megvédte a sodrony, csak a nyomást érzékelte. A sólyom rámeredt és vijjogott. Thor visszanézett rá, és érezte, hogy misztikus kapcsolat köti össze őket. Tudta, hogy a sólyom vele marad, amíg meg nem hal.

– Milyen nevet adsz neki? – kérdezte a király a sűrű csendben.

Thor törte a fejét. Teljesen leállt az agya.

Mégis megpróbált gondolkodni. Felidézte magában a király

ság összes híres harcosának a nevét. A falakra tekintett, amelyeken táblák sokaságát látta. A táblákra felvésték a királyság összes csatájának és helységének a nevét. Tekintete megakadt egy táblán. Egy olyan helynek a nevét vésték rá, ahol a fiú még sose járt, de mindig azt hallotta, hogy misztikus, mágikus erő járja át. Ez megfelelőnek tűnt.

– Estophelesnek nevezem el – szólalt meg.

– Estopheles! – visszhangozta elismerően a tömeg.

A sólyom vijjogott, mintha válaszolna.

Estopheles hirtelen szárnyra kapott, felröppent a boltíves mennyezetig, azután kiszállt egy nyitott ablakon. Thor figyelte, ahogy távozik.

– Ne aggódj – mondta a solymász –, mindig visszatér hozzád!

Thor a királyra nézett. Még sosem kapott ajándékot, pláne ilyen nagyszerűt. Nem tudta, mit mondjon. Nem találta a szavakat megilletődésében.

– Uram király – hajtotta le a fejét –, nem tudom, hogyan köszönjem meg.

– Már megköszönted – felelte MacGil.

A tömeg éljenzett, a feszültség fölengedett. Élénk társalgás kezdődött, és olyan sok lovag jött oda Thorhoz, hogy azt se tudta, merre nézzen.

– Ő Algod, a Keleti Tartományból – mutatta be az egyiket Reece.

– Ő Kamira az Alsó Fenyérről… Ő pedig Basikold az Északi Erődök vidékéről…

A nevek hamarosan összefolytak. Thor le volt nyűgözve. Alig bírta elhinni, hogy ezek a lovagok meg akarnak ismerkedni vele. Soha életében nem fogadták el és nem becsülték meg ennyire. Úgy sejtette, hogy még egy ilyen napja nem lesz többé. Ez volt az első alkalom, amikor úgy érezte, ő is valaki.

Közben folyton Estophelesre gondolt.

Miközben ide-oda fordulva üdvözölte a lovagokat a megjegyezhetetlen nevek áradatában, a lovagok között átbújt egy küldönc, a fiúhoz sietett, és egy kis tekercset nyomott a tenyerébe.

Thor szétgöngyölte és elolvasta a gyöngybetűs írást:

Találkozzunk a hátsó udvarban. A kapu mögött.

Megcsapta az orrát a rózsaszín tekercsből áradó, finom illat. Csodálkozva találgatta, ki küldhette. Nem írták alá.

Reece odahajolt, a válla fölött elolvasta a szöveget, és elnevette magát.

– Úgy tűnik, tetszel a nővéremnek – mosolygott. – Én men

nék, ha a helyedben lennék. Utálja, ha várakoztatják. Thor érezte, hogy vörösödik.

– A hátsó udvarhoz azon az ajtón vezet az út. Siess! A nővérem híresen szeszélyes. – Mosolyogva nézett rá. – Én pedig örülnék, ha a családhoz tartoznál.