Kitabı oku: «A Hősök Küldetése », sayfa 13

Huszonkettedik Fejezet

Thort, aki az inge alá rejtette Khron, fejbe verte a lárma, amikor Reece benyitott a zsúfolt sörházba, ahol egy se-reg várakozó légiós és katona harsány ordítással üdvözölte őket. Zsúfoltság és hőség volt odabent. Thort azonnal közrefogták a légiós cimborák. A vadászattal töltött hosszú nap után valamennyien ebbe a sörházba gyűltek össze ünnepelni az erdő mélyén. Az Ezüstlovagok mentek elől, Thor, Reece és a többiek követték őket.

Thor mögött az ikrek, Conval és Conven hozták a vállukra helyezett rudakon páratlan zsákmányukat, a vadkant, amelyhez foghatót senki sem ejtett el a vadászaton. Le kellett tenniük a kocsmaajtó mellé, mielőtt beléptek. Thor egy utolsó pillantást vetett az állatra. Amilyen félelmetesnek tűnt, még most is alig bírta felfogni, hogy valóban megölték.

Valami kaparászott a zubbonya alatt. Lenézett új társára, Khronra. Hihetetlen, hogy valóban van egy fehér párduca! Khron felnézett rá kristálytiszta kék szemével és nyivákolt. Thor sejtette, hogy éhes.

Az újonnan jöttek beljebb nyomták a zsúfolt kis helyiségben, ahol legalább húsz fokkal melegebb volt, mint odakint, a nyirkosságról nem is beszélve. Erec és Kendrick ment elől, Thor a nyomukban, őutána Reece, Elden, az ikrek és O’Connor, akinek a karján már bekötötték az agyar tépte sebet. A vérzés elállt, és O’Connor inkább bódultnak, mint sérültnek látszott. A jókedve mindenesetre visszatért.

Olyan zsúfoltság volt, hogy alig lehetett mozogni. Egyesek álltak, mások ültek a hosszú padokon, sördalokat énekeltek, koccintottak az ivócimborákkal, vagy az asztalt verték a kupáikkal. Meglehetősen duhaj mulatság volt. Thor még sose látott ilyet.

– Először vagy sörházban? – kérdezte Elden, akinek túl kel

lett üvöltenie a ricsajt. Thor bólintott. Ismét suttyónak érezte magát.

– Lefogadom, még sosem ittál egy korsó sört, igaz? – kérdezte Conven és nevetve a vállára csapott.

– Dehogynem ittam – védekezett Thor.

De közben elvörösödött, bár remélte, hogy senki sem veszi észre. Valóban nem járt még sörházban, mert az apja sosem engedte el. De ha elengedte volna is, neki akkor sem telt volna sörre.

– Akkor rendben! – kiáltotta Conval. – Csapos, egy kört a legerősebbikből. Itt van Thor, az öreg profi!

Az egyik iker egy aranyat dobott a pultra. Thor megdöbbent, hogy ilyen sok pénz van náluk. Vajon milyen családból származhatnak? Az ő falujában egy aranyból egy hónapig megélne egy család.

Pár perc múlva korsók csúsztak végig a pulton, amelyekből kibuggyant a habos sör. A fiúk a pulthoz nyomakodtak, és megragadták őket. Thornak is a kezébe nyomtak egyet. A hab a kezére csordult. A gyomra remegett az idegességtől.

– A vadászatunkra! – kiáltotta Reece.

– A VADÁSZATUNKRA! – visszhangozták a többiek.

Thor követte a példájukat, igyekezett természetes mozdulattal a szájához emelni a habos folyadékot. Ivott egy kortyot, ami egy cseppet sem ízlett neki, de látta, hogy a többiek felhörpintik a magukét, el sem véve a szájuktól a korsót, amíg ki nem ürítették. Úgy érezte, neki is ezt kell tennie, különben gyávának nézik. Erőltette az ivást, amilyen gyorsan csak tudta, de a felénél le kellett tennie a korsót, mert rájött a köhögés.

A többiek ránéztek, és hahotázni kezdtek. Elden hátba vágta.

– Az első, igaz? – kérdezte.

Thor pirulva törölgette a habot a szájáról. Szerencsére mielőtt válaszolhatott volna, valaki felordított a kocsmában, mire a társai is odanéztek. Zenészek nyomakodtak be az ajtón. Játszani kezdtek lanton és fuvolán, csapkodták a cintányért. Még fergetegesebb hangulat támadt.

– Öcsém! – kiáltotta egy hang.

Thor egy széles vállú, ámbár sörpocakos ifjút látott, aki néhány évvel lehetett idősebb nála. Lompos, elhanyagolt, borotválatlan jelenség volt, aki most odalépett Reece-hez és nehézkesen átölelte. Három puszipajtása, akik követték, hasonlóan elhanyagolt külsejűek voltak.

– Sose gondoltam volna, hogy itt találkozom veled! – mondta a lompos alak.

– Nos, néha követnem kell a bátyám példáját, nem? – ordította mosolyogva Reece. – Thor, ismered Godfrey bátyámat?

Godfrey kezet rázott Thorral, aki akaratlanul is megjegyezte, milyen sima és puha a herceg keze. Nem harcos kéz.

– Természetesen én ismerem az újoncot – mondta Godfrey akadozó nyelvvel, túl közel hajolva Thorhoz. Az egész királyság róla beszél. Hallom kiváló harcos vagy! Milyen kár! Így elpocsékolni egy sörházba való tehetséget!

Hátradőlt, és harsányan röhögött. Három cimborája csatlakozott hozzá. Egyikük, aki egy fejjel kiemelkedett a társaságból, borvirágos képű, hordóhasú alak, előrehajolt és megmarkolta Thor vállát.

– A vitézség szép erény, de háborúba és hidegbe visz. Kellemesebb iszákosnak lenni. Bent maradhatsz a biztonságos melegben!

Ő is röhögött. A csapos friss söröket tolt eléjük. Thor remélte, hogy nem erőltetik további ivásra, mert a sör máris a fejébe szállt.

– Ma volt először vadászni! – kiáltotta Reece a bátyjának.

– Csakugyan? – felelte Godfrey. – Akkor erre inni kell egyet, igaz?

– Vagy kettőt! – egészítette ki nagydarab cimborája.

Mire Thor észbe kapott, már a markába is nyomtak egy korsót.

– Az elsőkre! – kurjantotta Godfrey.

– AZ ELSŐKRE! – visszhangozták a többiek.

– Legyen sok elsőd – visszhangozta a nagydarab –, kivéve az első macskajajt!

Hahotáztak és ittak.

Thor ivott egy kortyot, azután megpróbálta letenni a korsót,

de Godfrey rajtakapta.

– Nem így iszunk fiam! – kiáltotta. Odalépett a fiúhoz, megragadta a korsót, Thor szájához nyomta, és addig el sem vette, amíg Thor le nem nyelte az egészet. Amikor Godfrey letette az üres korsót, a többiek éljeneztek.

Thor szédült. Kezdett elkábulni, nehezebb volt összpontosítania. Nem szerette ezt az érzést. Khron ismét mocorgott az inge alatt, majd kidugta a fejét.

– Lám csak, mi van itt! – kiáltotta örömmel Godfrey.

– Egy párduckölyök – felelte Thor.

– Vadászat közben találtuk – tette hozzá Reece.

– Éhes – mondta Thor. – Nem tudom, mit adjak neki.

– Természetesen sört! – harsogta a nagydarab.

– Tényleg? – kérdezte Thor. – Nem árt neki?

– Ugyan már! – bömbölte Godfrey. – Ez csak sör, fiam!

Előrehajolt, ujját a habba mártotta, majd a párduc felé nyújtotta. Khron lenyalta a herceg ujját. Aztán megint. És megint.

– Látod, ízlik neki!

Godfrey váratlanul feljajdult, és visszarántotta a kezét. A magasba emelte az ujját, és megmutatta, hogy vérzik.

– Jó hegyes foga van! – kiáltotta. A többiek nagyot nevettek.

Thor megsimogatta Khron fejét, és belecsorgatta maradék sörét az állat szájába. Khron lenyelte. Thor elhatározta, hogy kerít neki valami igazi ételt. Remélhetőleg Kolk engedi, hogy megtartsa. Ez nem sérti a légió szabályait.

A zenészek rázendítettek egy új nótára. Előkerültek Godfrey újabb cimborái, rendeltek még egy körrel, azután visszacipelték a herceget a tömegbe.

– Még találkozunk, fiatalember! – ígérte Godfrey az öccsének, mielőtt elment. – Remélhetőleg több időt fogsz tölteni a sörházban! – vetette oda Thornak.

– Remélhetőleg több időt fogsz tölteni a csatatéren – szólt vissza Kendrick.

– Azt kétlem! – válaszolta Godfrey, és harsányan röhögve eltűnt a cimboráival a sokaságban.

– Mindig így ünnepelnek? – kérdezte Reece-t Thor.

– Godfrey? A sörházban él, amióta járni tud. Nagy csalódás apánknak. De jól elvan magával.

– Nem, én a király embereire gondoltam. A légióra. Mindig a sörházba vezet az út?

Reece megrázta a fejét.

– Ma különleges nap van: az első vadászat és a nyári napforduló. Nem túl gyakran esik egybe. Élvezd, amíg teheted!

Thor körül egyre zavarosabb lett a világ. Nem szeretett itt lenni. Vissza akart menni a kaszárnyába, gyakorolni akart. Gondolatai ismét Gwendolyn felé szálltak.

– Jól megnézted? – kérdezte Kendrick, aki odajött

Thorhoz. A fiú értetlenül bámult föl rá.

– Az embert az erdőben, aki le akart nyilazni – magyarázta Kendrick. A többiek közelebb húzódtak, hogy semmit se szalasszanak el. A hangulat elkomolyodott.

Thor igyekezett emlékezni, de képtelen volt. Minden öszszefolyt.

– Bár megtettem volna – mondta. – De minden olyan gyorsan történt.

– Talán a király valamelyik embere volt, aki véletlenül lőtt

arrafelé – vélte O’Connor. Thor a fejét megrázta.

– Nem úgy öltözött, mint a többiek. Talpig feketében volt. Csuklyás köpenyben. Egyetlen nyilat lőtt ki Kendrick felé, azután eltűnt. Sajnálom. Bár többet láttam volna.

Kendrick tűnődve csóválta a fejét.

– Ki kívánja a halálodat? – kérdezte a féltestvérétől Reece.

– Bérgyilkos lett volna? – töprengett O’Connor.

Kendrick vállat vont. – Nem tudok róla, hogy ellenségeim lennének.

– De apánknak annál több van – jegyezte meg Reece. – Talán azért akarnak megölni téged, hogy őt sebezzék meg vele.

Thor egyre bágyadtabbnak érezte magát. Gwen képébe kapaszkodott, minden mást kivert a fejéből. De már nem parancsolhatott magának. Annyira részeg volt, hogy alig látott. Még emlékezett rá, amint odavezetik egy szobában egy ágyhoz, azután elsötétült a világ.

Huszonharmadik Fejezet

Miután a dörömbölés csak nem akart elhallgatni, MacGil kínkeservesen kinyitotta a szemét, amit azon nyomban megbánt, mert a feje majd szétrobbant. A nyitott ablakon kíméletlenül sütött be a nap. A király észrevette, hogy a birkabőr takarón fekszik. Próbált rendet tenni zűrzavaros gondolataiban. Otthon van, a kastélyában. Igyekezett emlékezni az éjszakára. Volt egy vadászat. Azután volt egy sörház az erdőben. Túl sokat ivott. Valahogy sikerült hazakeverednie.

Körülnézett, és látta, hogy mellette éppen ébredezik felesége, a királyné.

Elölről kezdődött az a borzalmas lárma, amit a vas kopogtató csinál.

– Ki lehet az? – bosszankodott az asszony.

MacGil ugyanezen törte a fejét. Arra határozottan emlékezett, hogy azt parancsolta a szolgáinak, ne ébresszék fel – különösen a vadászat után. Ezért meglakolnak!

Valószínűleg a tárnokmester lehet, egy újabb idegesítő pénzügyi problémával.

– Hagyd már abba azt a rohadt dörömbölést! – bömbölte végül. Lomhán kiült az ágy szélére, felült, a térdére könyökölt, és a fejét fogta. Beletúrt piszkos hajába-szakállába, majd az arcát dörgölte, úgy próbált felébredni. A vadászat – és a sör – sokat kivett belőle. Már nem olyan volt, mint régen. Az évek elvégezték a munkájukat. Ebben a pillanatban úgy érezte, hogy soha többé nem iszik egy cseppet sem.

Hatalmas erőfeszítéssel fellökte magát az ágyról. Csak a köntösét kanyarította magára, miközben átsietett a szobán. Megmarkolta a vaskilincset, feltépte a súlyos ajtót.

Fővezére, Brom tábornok állt ott két szárnysegédje között. A szárnysegédek tiszteletteljesen fejet hajtottak, de a sötét arcú tábornok rámeredt a királyra. MacGil utálta, ha Brom így néz. Ez mindig valami rossz hírt jelentett. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor utált király lenni. Tegnap igazán jó napja volt, remek vadászattal, azokra az időkre emlékeztette, amikor még fiatal és gondtalan volt, és nyugodtan végigmulathatta az éjszakáit a sörházakban. Most pedig ilyen gorombán ébresztik, elrabolva tőle a béke illúzióját.

– Felség, sajnálom, hogy felébresztettelek – szólt Brom.

– Sajnálhatod is – morogta MacGil. – Ajánlom, fontos hír legyen.

– Az – felelte a tábornok. MacGil király most már észrevette, mennyire komoly a tábornok arca. Hátranézett a királynéra. Krea visszaaludt.

Intett a katonáknak, hogy lépjenek be, odavezette őket a hatalmas hálószobán át egy boltíves ajtóhoz, amely egy kamrába nyílt, és magukra csukta az ajtót, hogy ne zavarják a királyné álmát. Akkor használta ezt a mindössze hússzor húszlépésnyi szobácskát, amelyben csak néhány kényelmes szék, és egy nagy, festett üvegablak volt, ha nem akarózott lemenni a nagyterembe.

– Felség, kémeink jelentették, hogy egy McCloud csapat keletnek lovagol a Fabian-tengerhez. Déli felderítőinktől megtudtuk, hogy birodalmi hajókaraván tart északnak.

MacGil igyekezett feldolgozni a hírt, az agya azonban nagyon lassan indult be másnapos állapotban.

– És? – nógatta a tábornokot türelmetlenül és fáradtan. Annyira fárasztotta már udvarának végeérhetetlen áskálódása, spekulációi és fortélyai!

– Ha a McCloudok valóban találkoznak a Birodalommal, annak egyetlen célja lehet – folytatta Brom. – Összefogva áttörnek a Szakadékon, és megdöntik a Gyűrűt.

MacGil felnézett öreg parancsnokára, akivel harminc éven át harcolt együtt, és látta a tekintetében a halálos komolyságot. De látta a félelmet is. Ez megriasztotta. Sose látta még, hogy Brom félt volna valamitől.

Lassan felállt, kihúzta még mindig parancsoló termetét, és odament az ablakhoz. Kibámult az udvarra, amely ilyen kora reggel még üres volt. Mindig tudta, hogy egyszer eljön ez a nap. Csak arra nem számított, hogy ilyen hamar.

– Hát, ez gyorsan ment – mondta. – Alig néhány nappal az után, hogy a hercegükhöz adtam a lányomat. Mit gondolsz, máris azt tervezik, hogy lerohannak?

– Ezt gondolom, felség – felelte őszintén Brom. – Más okot nem találok. Minden arra utal, hogy ez békés találkozó lesz. Nem összecsapás.

MacGil lassan csóválta a fejét.

– De hát ennek semmi értelme. Nem engedhetik be a Birodalmat. Miért tennék? Még ha valamilyen módon sikerülne is gyengíteniük a pajzs erejét a mi oldalunkon, és egy rést nyitnak rajta, mi történne? A Birodalom őket is legázolná. Ők sem lennének biztonságban. Ezt bizonyosan ők is tudják.

– Talán alkut akarnak kötni – válaszolta Brom. – Talán beengedik a Birodalmat, az pedig cserébe csak minket támad meg, hogy a McCloudok uralkodhassanak a Gyűrűn.

MacGil a fejét rázta.

– A McCloudok ehhez túlságosan ravaszak. Furfangos em

berek. Tudják, hogy nem bízhatnak meg a Birodalomban. Tábornoka vállat vont.

– Talán annyira akarják a Gyűrűt, hogy ezt is megkockáztatják. Különösen most, hogy náluk van a lányod, aki a királynéjuk.

MacGil ezen is elgondolkodott. A feje lüktetett. Nem akart most ezzel foglalkozni. Ilyen korán reggel.

– Mit javasolsz? – kérdezte ridegen, mert belefáradt a feltételezésekbe.

– Elébük vághatunk, felség, ha megtámadjuk a McCloudo

kat. Ennek most van itt az ideje. MacGil alig hitt a fülének.

– Közvetlenül azután, hogy a lányomat nekik adtam? Ez nem megy!

– Ha nem tesszük meg – vágott vissza Brom –, akkor hozzásegítjük őket, hogy megássák a sírunkat. Bizonyosan megtámadnak. Ha nem most, akkor később. És ha összefognak a Birodalommal, akkor nekünk végünk.

– A Felföldön nem vágnak át olyan könnyen. Minden hágót mi ellenőrzünk. Mészárlás lenne. Még akkor is, ha a Birodalom támogatja őket.

– A Birodalomnak több millió embere van tartalékban – felelte Brom. – Ők megengedhetnek maguknak egy mészárlást.

– Még ha a pajzsot leállítják – mondta MacGil –, akkor sem olyan könnyű több millió katonát áthozni a Szakadékon vagy

a Felföldön át vagy hajóval. Az ilyesfajta mozgósítást jóval előbb észleljük. Az lenne a figyelmeztetés.

MacGil töprengett.

– Nem fogunk támadni. De mostantól óvatosak leszünk: megkettőzzük az őrjáratokat a Felföldön. Megerősítjük várainkat. Megduplázzuk a kémek számát. Ez minden.

– Igen, felség – mondta Brom, és a szárnysegédeivel együtt kisietett a szobából.

MacGil elfordult az ablaktól. A feje hasogatott. Érezte a készülődő háborút, amely olyan elkerülhetetlenül közeledett, mint egy téli vihar. Azt is érezte, hogy semmit sem tehet. Nézte a kastélyát, a köveket, a mélyben a makulátlan udvart. Vajon meddig lesz meg még?

Mit nem adna most egy pohár szeszért!

Huszonnegyedik Fejezet

Egy láb kíméletesen oldalba taszajtotta. Thor nagy keservesen kinyitotta a szemét. Hason hevert a szalmán, és egy pillanatig fogalma sem volt, hol van. A feje legalább egymillió fontot nyomott, a torka kirepedezett a szárazságtól, az agya és a szeme fájt. Úgy érezte magát, mint aki leesett egy lóról.

Ismét megbökték, mire felült. Ekkor a szoba forogni kezdett. Meggörnyedt, és kínosan öklendezve hányt.

Körülötte hahotázni kezdtek. Felnézett, és meglátta Reece-t, O’Connort, Eldent és az ikreket. Körülállták és őt nézték.

– Végre felébredt Csipkerózsika! – mosolygott Reece.

– Azt hittük, magadhoz sem térsz többé – mondta O’Connor.

– Jól vagy? – kérdezte Elden.

Thor felült, keze fejével törülgette a száját, és igyekezett rendet rakni a fejében. Khron, aki tőle néhány lépésre hevert, elnyávogta magát, a fiú nyakába ugrott, és az ingébe fúrta a fejét. Thor fellélegzett, amikor meglátta, és örült, hogy mellette van. Emlékezni próbált.

– Hol vagyok? – kérdezte. – Mi történt az éjjel?

A fiúk elnevették magukat.

– Attól tartok, túl sokat ittál barátom. Valaki nem bírja a sört. Nem emlékszel? A sörházra?

Thor lehunyta a szemét, megdörzsölte a halántékát és igyekezett felidézni a történteket. Csak villanások jöttek. Emlékezett a vadászatra… ahogy belép a sörházba… az italokra. Azon túl csak a sötétség következett.

A szíve gyorsabban vert, amikor Gwendolynra gondolt. Csinált valami ostobaságot? Tönkretette az esélyeit Gwennél?

– Mi történt? – faggatta Reece-t, és megragadta a királyfi csuklóját. – Kérlek, mondd meg! Mondd, hogy semmit nem csináltam!

A többiek nevettek, de Reece nagyon komolyan nézte a barátját, és látta, mennyire felizgatta magát.

– Ne aggódj, barátom! – felelte. – Az égvilágon semmit nem csináltál. A fiúk megint kacagtak egy jót. Thor szégyenkezett, ugyan

akkor nagyon megkönnyebbült, hogy semmit sem rontott el. Megfogta Reece karját, félrehúzta.

– Ugye, a nővéred nem tud erről? – suttogta riadtan. Reece szélesen mosolygott, és átkarolta a barátja vállát.

– A titkod biztonságban van nálam, még akkor is, ha nem csináltál semmit. Nem fogja megtudni. Látom, mennyire fontos neked Gwen, és méltányolom is – tette hozzá komolyan. – Látszik, hogy valóban szíveled. Tulajdonképpen arra kértek fel, hogy adjam át ezt az üzenetet.

Apró tekercset nyomott Thor tenyerébe. A fiú értetlenül nézte, de aztán felismerte a rózsaszín papíron az ismerős királyi pecsétet, és meglódult a szívverése.

– A nővérem küldi – tette hozzá Reece.

– Tyű! – harsant fel a kórus.

– Valaki szerelmes levelet kapott! – szólt O’Connor.

– Olvasd föl! – kurjantott Elden.

A többiek nevetve kontráztak.

Ám Thor nem akarta, hogy zavarják. Otthagyta barátait, félrehúzódott a barakkban. A feje hasogatott, a szoba még mindig forgott, de már nem törődött vele. Szétgöngyölte a vékony pergament. Remegett a keze, miközben elolvasta az üzenetet

„Találkozzunk az Erdei Gerincnél délben. Ne késs! És ne hívd föl magadra a figyelmet!”

A zsebébe gyűrte az üzenetet.

– Na, mit ír az ő szerelmetes babájának? – kiáltotta Colven. Thor odasietett Reece-hez, tudta, hogy benne megbízhat.

– Ma nem gyakorlatozik a légió? – kérdezte.

Reece a fejét rázta. – Természetesen nem. Ünnepnap van.

– Hol van az Erdei Gerinc?

Reece elmosolyodott. – Ó, az Gwen kedvenc helye – mondta.

– Menj ki az udvarból a keleti úton! Utána mindig csak egyene

sen. Mássz fel a dombra! A második bucka után kezdődik. Thor ránézett.

– Nem akarom, hogy mások tudjanak róla!

Reece mosolygott.

– Biztos vagyok benne, hogy ő sem akarja. Ha anyánk rájön, mindkettőtöket megöl. Gwent bezárja a szobájába, téged száműzet a királyság déli végébe.

Thor görcsösen nyelt egyet.

– Tényleg? – kérdezte.

Reece bólintott.

– Nem állhat téged. Nem tudom miért, de ebből nem enged. Siess, és ne szólj egy léleknek se! És ne aggódj! – ragadta meg a barátja kezét. – Én sem fogok.

Kora délelőtt volt. A fiú szaporázta a lépést, ugyanakkor igyekezett minél kisebb feltűnést kelteni. Khron mellette szökdécselt.

Thor, amennyire tudta, követte Reece útmutatását, magában folyton ismételgette, miközben elhagyta a királyi udvart, majd fölmászott egy kis dombra, és végigsietett egy keskeny csapáson a sűrű erdő szélén. Balra szakadék volt, jobbra az erdő csak egy lábnyomnyi utat hagyott a szurdok és a meredély között. Erdei Gerinc. Gwen azt írta, hogy itt várja. Vajon komolyan gondolta? Vagy csak játszik vele?

Igazat mondott volna a királyi rokon, az a kényeskedő Alton? Thor csupán szórakozást jelent Gwendolynnak? Hamarosan ráun? A fiú kétségbeesetten remélte, hogy nem ez a helyzet. Szerette volna azt hinni, hogy a lány érzelmei őszinték, de továbbra is nehéz volt meggyőznie magát arról, hogy valóban így van. Gwen alig ismeri. És királyi hercegnő. Mi érdekelheti Thorban? Arról nem is szólva, hogy egy-két évvel idősebb nála. Rajta még sosem akadt meg az idősebb lányok szeme. Egyáltalán semmiféle lány szeme. Nem mintha az ő kis falujában olyan nagy választék lett volna lányokból.

Sosem foglalkozott valami sokat a lányokkal. Lánytestvérei nem voltak, a falu sem dicsekedhetett túlkínálattal. Bár a korabeli fiúkat nem aggasztotta. A legtöbben tizennyolc éves koruk körül nősültek, és érdekházasságot kötöttek, amelyet mások ütöttek nyélbe, és sokkal inkább üzleti szerződés volt. Azok a rangos férfiak, akik nőtlen fejjel érték meg huszonöt éves korukban a Választás napját, kötelesek voltak vagy helyben találni egy feleséget vagy idegen honban szerezni. De ez nem volt érvényes Thorra. Ő szegény volt, a hozzá hasonlók rendszerint úgy házasodtak, ahogy az a családjuknak előnyös volt. Némileg úgy, ahogy az üzletet kötik a vásárban.

De amikor meglátta Gwendolynt, minden megváltozott. Életében először töltötte el egy olyan mély és erős érzelem, hogy semmi másra nem tudott gondolni, és ez az érzés minden találkozással hevesebben lángolt. Nem értette, mi történik vele, de fájt neki, ha nem lehetett a lány közelében.

Meggyorsította lépteit a gerincen, mindenfelé kereste Gwendolynt, találgatta, pontosan hol fogja várni őt, már ha egyáltalán találkoznak. Egyre magasabbra hágott az első nap, Thor homlokán kiütöttek az első verejtékcseppek. Még mindig rosszul érezte magát, és émelygett a másnaposságtól. Ahogy a nap még följebb kapaszkodott, és keresgélése hasztalannak bizonyult, kezdett azon töprengeni, egyáltalán eljön-e a lány. Az is eszébe jutott, mekkora veszélybe sodorja kettejüket. Ha Gwen anyja, a királyné, csakugyan ennyire utálja, valóban száműzheti a királyságból? Elcsapathatja a légióból? Megfoszthatja mindentől, amit ismer és szeret? Akkor mihez kezd?

Aztán úgy döntött, ez is megéri a kockázatot, csak találkozhasson a lánnyal. Mindenre hajlandó volt érte. Remélhetőleg nem csinál bolondot magából, és nem következtet elhamarkodottan Gwen érzelmeiről.

– Te csak úgy egyszerűn elmész mellettem? – szólalt meg egy hang, amelyet kuncogás követett.

Thort ez olyan váratlanul érte, hogy ugrott egyet, mielőtt megfordult. Egy hatalmas fenyő árnyékában ott állt Gwendolyn, és mosolygott. A fiú szíve szárnyra kelt attól a mosolytól. Látta a szerelmet a lány tekintetében, amitől minden aggodalma és félelme szertefoszlott. Szidta magát, amiért olyan ostoba volt, hogy kételkedett.

Khron megnyikkant, ahogy észrevette Gwendolynt.

– Nahát, mi van itt? – örvendezett a lány, és letérdelt.

Khron odarohant hozzá, és kényesen nyafogva ugrott a lány ölébe. Gwendolyn fölvette, megsimogatta.

– Olyan aranyos! – mondta, és magához ölelte Khront. A párduc megnyalta az arcát. Gwen kuncogott, és megpuszilta.

– Mi a neved kiskomám? – kérdezte.

– Khron – felelte Thor. Végre képes volt beszélni.

– Khron! – visszhangozta Gwen, és az állatka szemébe nézett. – Neked egy párduc az útitársad? – kérdezte nevetve.

– Úgy találtam – felelte Thor, szokása szerint pironkodva.

– Az erdőben, vadászat közben. A fivéred azt mondta, megtart

hatom, mert én találtam. Hogy a sors akarta így. Gwen ránézett, és elkomolyodott.

– Igaza van. Az állatok nagyon szent dolgok. Nem te találtad őt. Ő talált meg téged.

– Remélem, nem bánod, ha csatlakozik hozzánk! – mondta a fiú. A lány kuncogott.

– Szomorú lennék, ha nem tenné.

Szétnézett, mintha arról akarna megbizonyosodni, hogy senki nem figyeli őket, azután megragadta Thor kezét, és behúzta az erdőbe.

– Menjünk! – suttogta. – Mielőtt valaki meglát.

Vezetni kezdte egy ösvényen Thort, aki mámoros lett a lány kezének érintésétől. Gyorsan bevették magukat az erdőbe a hatalmas fenyők között kígyózó csapáson. Gwen itt már elengedte a fiú kezét, de az nem felejtette el az érintést.

Kezdte elhinni, hogy a lány valóban kedveli. Nyilvánvalóan nem akarja, hogy valaki – főleg az anyja – felfedezze őket. Tehát komolyan veszi a dolgot, mert ő is vállalja a kockázatot a találkozásért.

De azután arra gondolt, hogy talán Alton – vagy egy másik fiú – az oka a titkolózásnak. Talán igazat beszélt Alton. Talán szégyellne Thorral mutatkozni.

Nem szabadulhatott ellentmondásos érzelmeinek örvényéből.

– Elvitte a cica a nyelvedet? – törte meg végül a csendet a lány.

Thor vívódott. Nem akarta kockáztatni, hogy esetleg mindent elront, ha kitálalja, ami a szívét nyomja – ugyanakkor szabadulni akart szorongató aggályaitól. Tudnia kell, hogy állnak. Nem bírja tovább.

– Amikor a múltkor elmentem, összefutottam Altonnal. Belém kötött.

Gwendolyn arca elsötétedett, jókedve elillant, és Thornak rögtön bűntudata lett, amiért ezt szóba hozta. Imádta Gwen arany kedélyét, és sokat adott volna érte, ha ismét felvidíthatná. A legszívesebben befogta volna a száját, de már késő volt.

– És mit mondott? – kérdezte halkan a lány.

– Azt mondta, hogy ne menjek a közeledbe. Azt mondta, igazából nem is érdekellek. Azt mondta, csak szórakozol velem. Egy-két napon belül rám unsz. Azt is mondta, hogy össze fogtok házasodni, és ez már eldöntött dolog.

Gwendolyn dühösen, gúnyosan fölnevetett.

– Tényleg? – horkant föl. – Az a kölyök a legpimaszabb, legelviselhetetlenebb kis nyikhaj – folytatta indulatosan. – Tüske a körmöm alatt, amióta az eszemet tudom. Csak azért, mert a szüleink rokonok, azt képzeli, a dinasztiához tartozik. Még sose találkoztam olyan mágnással, aki kevésbé érdemelné meg a rangját. Ami még nagyobb baj, valamiért a fejébe vette, hogy nekünk össze kell házasodnunk. Mintha én csak úgy belemennék mindenbe, amit a szüleim erőltetnek! Soha! És hozzá aztán végképp nem! Látni sem bírom!

Thor úgy megkönnyebbült, mintha egy több millió font súlyú szikla esett volna le a szívéről. A legszívesebben cigánykereket hányt volna örömében. Pontosan ezt akarta hallani. Most még jobban sajnálta, hogy elrontotta a lány kedvét, ráadásul semmiért. De azért nem volt teljesen elégedett, mert Gwen nem mondta ki nyíltan, hogy kedveli-e őt.

– Ami téged illet… – folytatta a lány. Lopott pillantást vetett a fiúra, majd lesütötte a szemét. – Alig ismerlek. Nem sürgős elköteleznem magamat. De annyit kijelenthetek, hogy nem tölteném veled az időmet, ha utálnálak. Természetesen jogom van megváltoztatni a véleményem, ha nekem úgy tetszik, lehetek akár csalfa is – de nem akkor, ha szerelemről van szó.

Thornak ennyire volt szüksége. Mély benyomást tett rá a lány komolysága, főleg a „szerelem” szó. Megnyugodott.

– Mellesleg ezt én is kérdezhetném tőled – mondta Gwendolyn. – Ugyanis én veszíthetek többet. Végtére is királylány vagyok, te pedig közember. Én vagyok az idősebb, te a fiatalabb. Nem gondolod, hogy nekem kellene óvatosabbnak lennem? Az udvarnál olyan szóbeszédek járják, hogy törtető vagy, és engem csak eszközként használsz, hogy felkapaszkodhass az uborkafára. A király kegyence akarsz lenni. El kellene hinnem?

Thor elborzadt.

– Nem, úrnőm! Soha! Eszembe sem jutott ilyesmi. Csak azért vagyok itt veled, mert el sem tudom képzelni, hogy máshol lehetnék. Csak azért, mert itt akarok lenni. Csak azért, mert ha nem vagyok veled, akkor nem tudok másra gondolni.

Gwendolyn somolygott. Az arca kezdett felderülni.

– Te új vagy itt – mondta. – Új a királyi udvarban, az udvari életben. Időre van szükséged, hogy átlásd a dolgok működését. Itt senki sem azt gondolja, amit mond. Mindenki törtet. Mindenki a hatalomra vágyik – vagy rangra, vagyonra, gazdagságra, címekre. Senki sem mutatja a valódi arcát. Mindenkinek meg vannak a kémei, és a hűséges csatlósai. Például amikor Alton azt mondta neked, hogy a házasságunk már el van rendezve, valójában azt akarta kideríteni, mennyire közel állunk egymáshoz. Fenyegetve érzi magát. Lehet, hogy jelentett is valakinek. Számára a házasság nem szerelmet jelent, hanem szövetséget, amelynek a célja kizárólag a nyereség, a rang, a tulajdon. Királyi udvarunkban semmi sem az, aminek látszik.

Khron váratlanul otthagyta őket, végigszáguldott az erdei ösvényen, ki egy tisztásra.

Gwen a fiúra nézett. Kuncogva megfogta a kezét, és eliramodtak.

– Gyere! – kiáltotta izgatottan a lány.

Végigszaladtak az ösvényen, kacagva rontottak ki a hatalmas tisztásra. Thor csak ámult: térdig álltak a vadvirágok tarka tengerében, amely fölött a legváltozatosabb színű és méretű madarak és pillangók röpködtek, a levegő zsongott a ciripeléstől és a csipogástól, a tisztás úszott a ragyogó napfényben. Olyan volt a magas, sötét fák között, mint egy titkos szentély.

– Játszottál már szembekötősdit? – kérdezte nevetve a lány.

Thor megrázta a fejét, de mielőtt válaszolhatott volna, Gwen leoldotta a nyakában viselt kendőt, és bekötötte vele Thor szemét. A fiú nem látott, csak a lány kuncogását hallotta.

– Megvagy! – mondta.

Thor hallotta, hogy Gwen elfut a fűben, és mosolygott.

– Mi a dolgom? – kiáltotta.

– Találj meg! – válaszolta Gwen, valahonnan messziről.

Thor bekötött szemmel, botladozva futni kezdett utána. Figyelte, honnan hallja a ruha suhogását, és abba az irányba próbált menni. Nem volt könnyű. A karját maga elé nyújtva futott, mindig arra számítva, hogy nekimegy egy fának. Pedig tudta, hogy nyílt mezőn van. Pillanatok alatt összezavarodott, és az a sejtelme támadt, hogy körben futkos.

De azért kitartóan fülelt, és ha a távolból meghallotta a kuncogást, mindig módosított a futása irányán. Gwen hangja hol közelebbről szólt, hol messzebbről. A fiú kezdett elszédülni.

Meghallotta, hogy Khron nyávogva szaladt mellette. Attól fogva inkább rá figyelt, hozzá igazította a lépteit. A lány kacagása közelebbről hallatszott, és Thor megértette, hogy a párduckölyök elvezeti Gwendolynhoz. Milyen okos ez a Khron, hogy megértette a játékukat!

Amikor alig párlépésnyire volt a lánytól, üldözőbe vette, cikcakkban futott utána a mezőn. Kinyújtotta a kezét, és Gwen felsikoltott örömében, amikor Thor elkapta a ruhája csücskét, de rögtön meg is botlott, és mindketten elterültek a puha földön. A fiú az utolsó pillanatban megfordult, így ő került alulra, nehogy Gwen megüsse magát.

Thor hanyatt esett a földön. Gwen ráhuppant és felkiáltott meglepetésében. Még akkor is kuncogott, amikor leoldotta a fiú szeméről a kendőt.

Thor szíve vadul vert, amikor meglátta maga fölött párujjnyira Gwen arcát. Érezte testének súlyát és formáit a vékony nyári ruhán keresztül. Gwennek nem volt sietős lekászálódnia róla. A fiú szemébe nézett, és nem fordította el a tekintetét. Pihegő lélegzetük összevegyült. Thor érverése annyira felgyorsult, hogy alig tudott összpontosítani.